Új esztendő, friss remények

Új esztendő, friss remények,

Ezer gyertya ég,

Könnyű, boldog évünk legyen,

Adja meg az Ég!

Ismét nevet vált az Idő,

Él a babona,

Legyen végre öröm, legyen

Igazi csoda.

Új évet ad most az Isten,

Új teret nekünk,

Ha újra reménykedhetünk,

Tovább élhetünk.

Új esztendő, a kedélyre

Új remény kerül,

Ami tavaly kudarcba fúlt,

Hátha sikerül.

Boldog újesztendőt,

Minden igaz Hitnek,

A Békességet szerető

Igaz Embereknek!

Boldog újesztendőt

Nemzetnek, Hazának,

A világon élő minden

Szerető Családnak!

Boldog újesztendőt.

Valamennyi népnek,

Örömöt és boldogságot

Az Emberiségnek!

—–

Jót hozzon az év azoknak,

Akik jót akarnak,

Adjon Isten boldogságot

Minden jó Magyarnak!

—-

Új esztendő, friss remények,

Újjászületik az Élet.

—-

Újévkor, új lendülettel

Új munkába kezd az ember.

—–

A tapasztalat ígéri:

Jó lesz – ha jó volt a régi.

—-

A Reményből sikert fakad,

Ha akad hozzá Akarat.

—–

Szent remények, ideálok,

Csodaváró vágyak, álmok;

Boldog Újesztendőt

Kívánok!

Történelmi fordulópont volt-e Szigetvár ostroma? - XXI.

HUSZONEGYEDIK RÉSZ

A Magyarországról és az osztrák örökös tartományokból összegyűjtött katonaság tétlenül vesztegelt Győr alatt. A zömmel német, cseh, olasz és spanyol egységek parancsnokai semmi hajlandóságot sem mutattak arra, hogy tevőlegesen lépjenek fel a török ellen. A feladatuk egyértelműen az örökös tartományok biztosítása volt, ennek eleget is tettek. Könnyű dolguk volt, a török elállt attól, hogy Ausztria irányába folytassa a támadást.

A nemzetközi alakulatok némelyikének legénysége azonban örömmel támadta volna meg a törököt, tartozunk az igazságnak azzal, hogy erre is felhívjuk a figyelmet. A katonák lázongtak, küldöttségeket menesztettek a parancsnokokhoz, eredmény nélkül.

Ide Győr alá érkezett Zrínyi Miklós is Kanizsáról, magyar és horvát lovasság élén.

Szulejmán szultán éppen elfoglalta Székesfehérvárt. A török kézre került koronázóvárosból Győr alá érkeznek az életben maradt védők. Parancsnokuk, Tornielli átveszi a Győr alatt álló hadak vezérletét.

Közben a Dunántúlt akindzsik és tatárok fosztogatják. Borzalmas hírek érkeznek napról napra, menekültek tömege árasztja el Győr környékét. A szerencsétlenek rémségekről mesélnek, és vádló tekintettel néznek a katonákra.

Miért nem indulnak? Miért nem védik meg a népet a vadállatnál is könyörtelenebb, barom ellenségtől?

Futótűzként terjedt el a hír, hogy a török legyilkoltatta a gazdag székesfehérvári polgárokat. Éppen azokat, akik mindent megtettek azért, hogy a város mihamarabb elessen. Nagy tanulság volt ez későbbi időkre, de most a magyar katonákat szinte fojtogatta a bosszúvágy.

A török elfoglalta az ősi koronázó várost, Szent István székhelyét, és megbecstelenítette a régi királyok nyugvóhelyeit. Ráadásul már a környéken fosztogat, gyilkolja és rabláncra fűzi a szerencsétlen lakosságot.

Ki tűrheti ezt tétlenül?

Szeptember elején a tatárok már Kemenesalját pusztítják. A győri táborban növekszik az ingerültség.

Ferdinánd király megérkezett a táborba, és megrökönyödve értesült róla, hogy a birodalmi zsoldos hadak haza készülnek. Híre jött annak, hogy a szultán a hadjáratát befejezte, erre a megbízók úgy döntöttek, feloszlatják a csapatokat, a katonákat hazaküldik, mert már nincs rájuk szükség. A magyar hadvezérekre, akik az elesett várak és városok visszafoglalását követelték, ügyet se vetettek.

Hosszas alkudozás után a megbízók tízezer katona további alkalmazásához járultak hozzá, legfeljebb még két hónapig. Ferdinánd ennyit tudott elérni. Tízezer ember nyilvánvalóan nagyon kevés volt a török főerők elleni harcra, de néhány vár visszafoglalására ez is elegendő lehetett volna – ha megmozdulnak.

Ehhez már egyetlen parancsnoknak sem fűlött a foga, ahogy eddig sem.

Szeptember 18-án Ferdinánd azt írta bátyjának, V. Károlynak, hogy szerette volna legalább Esztergomot visszavenni a töröktől, de osztrák és cseh alattvalói ehhez nem járultak hozzá.

A magyar urak arra kérték a királyt, személyesen álljon a had élére, így gátolva meg annak szétoszlását. A magyar rendi törvények és szokások is ezt követelték.

Ferdinánd elhárította a megtiszteltetést, a had, amely egyelőre még körülbelül negyvenezer főből állt, továbbra is Győr alatt vesztegelt. Később Komárom alá vonultak, de továbbra sem kezdeményeztek a török ellen semmiféle hadmozdulatot.

A török már Ajka környékén fosztogat.

A magyarok úgy döntenek, nem tűrik tovább. Feltehetően parancs ellenére rajtaütésre szánják el magukat. Gyanítom, hogy éppen Zrínyi Miklós lehetett a portya egyik szervezője.

Kik vettek részt a támadásban Zrínyi Miklóson és katonáin kívül?

Ø      Báthori András főkapitány

Ø      Werbőczi Imre tolnai főispán

Ø      Rátkai Pál

Ø      Bakith Péter

Csupa tapasztalt katona.

Báthori András Ferdinánd király legbizalmasabb emberei közé tartozik, később tárnokmester, majd országbíró is lesz. Werbőczi Imre volt a döbröközi harcok legfontosabb magyar hadvezére, számos győzelmet aratott kisebb török hadak fölött. Rátkai Pál és Bakith Péter a kor híres lovassági parancsnokai, mindketten részt vettek később a schmalkaldeni háborúban, amit lényegében a magyar huszárok döntöttek el V. Károly javára.

Nyilván kiváló hírszerző szolgálatuk volt, ahogy a végvári harcok minden jelentősebb vezérének. Hírt kaptak róla, hogy egy körülbelül háromezer fős, akindzsikből és tatárokból álló csapat a közelben portyázik.

Az eset véletlenül a korábban említett leobersdorfi csata évfordulójára esett.

A forgatókönyv is nagyon hasonlított a tizenegy évvel korábbi győzelem eseményeihez. A remekül szervezett és lebonyolított rajtaütés teljes sikert hozott. A Somlóvásárhely melletti ellenséges tábort bekerítették, lerohanták, a török-tatár kontingenst pozdorjává verték. Hírmondó is alig maradt belőlük.

A harcból elmenekült török és tatár zöme a mocsárba veszett, néhány tucatot meg a felbőszült parasztok öltek meg baltával, vasvillával. Csak néhány száz jutott el Székesfehérvárig, hogy jelentse a rettenetes vereséget.

Zrínyi társaival együtt teljes győzelmet aratott ugyan, de ennek semmiféle hadműveleti vagy stratégiai jelentősége nem volt. kisebb csapatok elvesztését elbírta a török túlerő.

Sajnos, ez hosszú ideig jellemzője maradt a magyarországi hadszíntérnek, voltaképpen már a döbröközi harcoknak is ez volt a legfőbb tapasztalata. A magyar erők elégtelenek ahhoz, hogy döntő harcot vívjanak a török főerőkkel, de kisebb csapatokat gyakran szétvertek. Ennek azonban a háború menetére nézve semmiféle jelentősége nem volt.

Talán ebből a tapasztalatból adódott a török kiűzésére az a figyelemre méltó elképzelés, amellyel majd bő évszázad után a költő és hadvezér Zrínyi Miklós fog előállni, de amely már a század végének nagy, úgynevezett tizenötéves háborújában is felbukkan majd, és amelynek előzményei mintha már ekkoriban kialakultak volna.

A török főerők körülbelül májustól októberig akcióképesek. Velük szemben védekezni kell, nyílt ütközet egyelőre nem jön számításba. Legjobb lenne valami jól védhető bázisra támaszkodva feltartóztatni őket.

A bázis lehetne egy alaposan megerősített vár, amit a török nem képes elfoglalni. Ilyen erődök egyelőre nincsenek, sok munkára és költségre lenne szükség ahhoz, hogy a meglévőket erre alkalmassá tegyék, kellő mennyiségű lőszerre, sok modern lövegre, hosszú ideig kitartó élelem-és ivóvízkészletre, valamint négy-ötezer elszánt védőre.

Elvben az elgondolás jó, de nem megvalósítható. Nincs megfelelő vár, és a török várostromról szerzett tapasztalatok azt mutatták, hogy még a sikeresen ellenálló erődök védelme sem meggyőző, szerencsére is szükség van a török ellen. Voltaképpen még Bécs sem elég erős ahhoz, hogy a törököt megoldhatatlan feladat elé állítsa.

Ha egyetlen erőd nem elegendő, akkor erődök láncolatára van szükség. Voltaképpen már ezen az elven alapult a déli végvárvonal is, ami még Zsigmond idején épült ki, de az már odalett. Most az ország belsejében volt szükség megfelelő védelmi vonalra.

Talán ez volt az egyetlen pont, amelyben az osztrák és a magyar katonai elképzelések megegyeztek. Sürgősen szükség volt egy megfelelő védelmi vonalra. Az osztrák udvari stratégák azért törekedtek erre, hogy megállítsák a török előnyomulást, a magyarok meg azért, hogy bázist teremtsenek az ellentámadáshoz.

Később, a végvárrendszer kialakulása után a magyar parancsnokok meg is mutatták, hogyan képzelik el a védővonalat, mint hadműveleti bázist.

Védelemben rendkívül hatásos eszköznek bizonyult a diverzió. Ez a magyar parancsnokok leleménye volt, és szinte mindig bevált.

Valószínűleg kényszer hozta létre, de kialakulásában szerepet játszhatott az aktív védelem igénye is. A parancsnokok tudták, hogy a császári erők sohasem mentik fel a török ostrom alól a magyar várakat, nekik maguknak kell együttműködniük.

Ha a török ostrom alá fogott egy magyar várat, a többi gyorsan egyesítette erőit és felvonult, de nem az ostromlott vár felmentésére, ahhoz sohasem rendelkezett elegendő erővel, hanem megtámadtak egy másik török várat. Lehetőleg olyat, ami nem számított ostromra.

A török parancsnok ilyenkor kényszerhelyzetbe került. Pontosan tudta, hogy a magyar támadás csak őt akarja a szándékától eltéríteni, mégsem kockáztathatta meg egy fontos erősség elvesztését. Azzal is tisztában volt, hogy a magyarok mindent megtesznek a cselből megtámadott vár elfoglalására, ha ő figyelmen kívül hagyja a diverziót. Nem sok lehetősége volt. általában gyorsan felhagyott az ostrommal, hogy a megtámadott török őrség segítségére siessen, mire a magyarok is felhagytak a vár támadásával.

Ez a forgatókönyv igen gyakran bevált, számos magyar vár így menekült meg a töröktől. Például maga Szigetvár is tíz évvel a nagy ostrom előtt, 1556-ban.

A módszer sikeres alkalmazásához kiváló együttműködésre, gyorsaságra, remek helyzetfelismerésre volt szükség. A diverzió a magyar védelem egyik leghatásosabb eljárása volt a török-magyar végvári harcok egész időszakában, időnként császári parancsnokok is sikeresen alkalmazták. Az osztrák főerők soha.

Ez volt a végvári vonal szerepe védelemben.

Hát támadásban?

Sajnos, ez sokkal kevésbé derült ki. A magyarok ízlése szerinti nagy támadó hadjárat sohasem valósult meg, mindvégig vágyálom maradt. A harci eljárások ismeretében azonban erre is lehet következtetni.

A magyar várak őrsége igen sűrűn alkalmazta a portya eljárását. Az ilyen akciók némelyike szervezett kisebb hadjárat volt, amely gyakran négy-ötszáz kilométerre is behatolt a török hódoltsági területre, zavarta az összeköttetést, pánikot keltett, zsákmányt ejtett.

A védelmi rendszer megfelelő bázist nyújtott ahhoz, hogy a török hátországban zavart keltsenek, megbénítsák az összeköttetést, információt szerezzenek, akadályozzák a török erők mozgását.

Ami azonban a már kialakult védelmi rendszert illeti, ebben már eltértek egymástól az osztrák és a magyar szempontok.

Az osztrákok számára a végvári rendszer teljesen megfelelő volt, betöltötte funkcióját, megállította a török terjeszkedést, pontosan annyira, amennyire ezt Bécsben igényelték.

A magyar szempontoknak azonban a végvári rendszer nem felelt meg. Hosszú távon alkalmas volt a védekezésre, de nem hordozta magában az ellentámadás előkészítésének lehetőségeit. Helyette alakult ki az alább vázolt elképzelés.

A védelmi rendszer legfőbb problémája az volt, hogy az ország közepén, síkságon vagy enyhe dombvidéken, olyan területen rögzítette a frontvonalat, ahol a török kellőképpen kibontakoztathatta túlerejét, a létszámfölényétől fogva eleve mindig kezében tarthatja a hadműveleti, ezáltal pedig a stratégiai kezdeményezést is. A szultáni fősereg hatalmas mennyiségű lovassággal rendelkezett, ezért gyorsasággal sem lehetett vele szemben fölénybe kerülni. Arról nem is beszélve, hogy az ország közepén akadálytalanul pusztíthatta a lakosságot, és nem létezett olyan akadály, amely képes lett volna feltartóztatni.

A magyarok ehelyett azt szerették volna, ha a török főerőket még a Dráva vonalától délre sikerülne feltartóztatni. A török felvonulások gyenge pontja a folyamátkelés volt, a magyarok ezt már nagyon régen tudták. A török gyakran több emberét veszítette el egy-egy folyón való átkelésnél, mint az ütközetek többségében.

Ezért volt a magyarországi török háborúk kulcsfontosságú pontja az eszéki Dráva-híd.

Szulejmán minden egyes hadjáratánál itt kelt át, ő építtetett itt hidat először. A híd a török építészet csodájának számított.

Minden messzebbre tekintő magyar hadműveleti elképzelés számításba vette a híd lerombolását. Ez lehetett a nagyobb távlatú hadjáratok nyitánya. Az eszéki hidat kétszer is elpusztították, először Pálffy Miklós 1598-ban, másodszor pedig a költő és hadvezér Zrínyi Miklós 1664-ben.

A híd elpusztítása önmagában még csak késleltette a török főerők felvonulását, de nélküle megvalósíthatatlan volt a török kiűzésének az a terve, amelyet a magyar hadvezérek kidolgoztak.

Ez a terv vázlatosan a következő volt:

Folytatása következik.

Az év lassan lejár...

Az év lassan lejár…

A tél förgeteg trombitáját fújja,

Fényes lélekkel készülünk az újra,

A világ jobbra vár.

Sápadt özvegy a tél,

Ködök takarnak reményt és utat,

Születő jövő múlt után kutat,

Poklot regél a szél.

Fecsegnek locska végzetek,

Hallgat az Akarat.

Az év lassan lejár...

Téli napok kullognak csendesen,

Jövő és múlt a jelennel üzen,

A világ – rossz bazár.

Vén verkli nyekereg,

Minden kocsma a rossz zenében ázik,

Önkéntes ördögsereg petárdázik,

És újév közeleg.

Fagyos hétköznapok

Járják megszokott, lomha táncukat,

Piac-kocsmában Fillér úr mulat,

S az Idő gomolyog.

Az év lassan lejár…

Ötven fölött már öregszik a test,

De elv és becsület: fiatalok.

Makog a sors, dadog a létezés;

S virul az Élet, hogyha célja van.

Karácsony után

A láthatáron szürke köd lebeg,

Fagy közeleg.

Kint a vénülő év terhe kopog,

Bent tűz ropog.

Bennem új hiányérzet alakul,

S a Múlt fakul

Karácsony után

Új hétköznapok,

A jelen gomolyog,

A múlt – ragyog.

Hajnalban a köd

Fehér lepedő;

Újabb körét kezdi

A vén Idő.

Az Élet -

Hegyet fúró

Kis patak;

Anyag zörög -

Az Isten hallgatag.

Szőke nő zűrben az űrben - 283.

KÉTSZÁZNYOLCVANHARMADIK RÉSZ

A két férfi csodálkozva nézett a szőke nőre.

„Hajó az admirálisnak! A beépített fegyverzet nem mobilizálható. A csatahajó tartalék fegyverrendszere azonban igen, mert ez fegyverhordozó kutterekre van telepítve.”

Karen felfigyelt.

„Admirális a hajónak! Ez pontosan mit jelent?”

Ed Philipsnek a szája is tátva maradt, Helmut kapkodta a fejét ide-oda.

„Hajó az admirálisnak! A beépített fegyverzet minden egyes elemének van tartaléka, ami kutterekre van telepítve.”

Karen a homlokát ráncolta.

„Admirális a hajónak! Ezeket is aktivizáltuk?”

„Hajó az admirálisnak! Igen, de a kutterek nem rendelkeznek legénységgel.”

Karen csaknem legyintett egyet csalódottságában, aztán gondolt egyet.

„Admirális a hajónak! Robotlegénység?”

Karen látta, hogy Ed Philips csöndesen bólint.

„Hajó az admirálisnak! A fegyverhordozó kutterek robotlegénysége raktárban van, originál csomagban, admirális. Sohasem kerültek használatba.”

Helmut elmosolyodott.

„Admirális a hajónak! Mennyi ideig tartana üzembe helyezni őket?”

 Ed Philips ezt már nem állta meg szó nélkül.

-         Úgy van! – kiáltott fel.

„Hajó az admirálisnak! A csatahajó harci tervében van erre egy automatikus eljárás, ami nem egészen öt perc alatt üzembe helyezi a teljes robotlegénységet, a kutterekre vezényli őket, és újabb öt perc alatt az összes kutter kiléphet a csatahajóból.”

A szőke nő mosolygott:

„Admirális a hajónak! Elrendelem a végrehajtását!”

Meglepetésére a hajó tiltakozott.

„Hajó az admirálisnak! Mást javasolnék, Karen Bozchana Kadlecikova admirális.”

A szőke nő meglepődött. Ed Philips is felkapta a fejét.

„Admirális a hajónak! Halljam!”

„Hajó az admirálisnak! Mindössze negyedórát venne igénybe, hogy a robotharcosokat átkonvertáljuk a saját flottánk számára. Tudásuk, erejük, képzettségük, minden képességük megmaradnak, és száz százalékig megbízhatóak lennének.”

Karen megértette, fel is sóhajtott.

„Admirális a hajónak! Egyetértek! Végrehajtani! A kutterek minél hamarabb szálljanak fel, és vegyék körül a flottát!”

„Hajó az admirálisnak! Parancs nyugtázva! Végrehajtása megkezdve!”

Karennek még valami az eszébe jutott.

„Hajó az admirálisnak! Kérek két századnyi robotharcost azonnal átvezényelni a könnyűcirkálóra!”

„Hajó az admirálisnak! Parancs nyugtázva! Végrehajtás megkezdve!”

„Admirális a hajónak! Meddig tart a kutterek energiája?”

„Hajó az admirálisnak! Legfeljebb öt napig, a tartalék energia felhasználásával nyolc napig, asszonyom!”

Karen megkönnyebbült.

„Admirális a hajónak! A kutterek szálljanak fel minél hamarabb!”

„Hajó az admirálisnak! Parancs nyugtázva! Végrehajtás megkezdve!”

Karen sóhajtott, és töltött magának egy pohár italt. A férfiak feszült tekintetét meglátva elszégyellte magát.

-         Bocsássatok meg!

Töltött nekik is. egyiknek se volt kedve inni, Ed Philips le is tette a poharát, Helmut szórakozottan nézegette.

-         Hol tarthat a felélesztés?

Költői kérdés volt, Ed Philips érezte is, hogy nem lesz válasz. Még órák voltak hátra.

„Hajó az admirálisnak! Támadási kísérlet!”

Mind oda kapták a tekintetüket a panorámaképernyőre, de szinte semmit sem láttak. Mindössze néhány villanás volt, aztán újra sötét lett a csatahajó körül.

„Hajó az admirálisnak! Ellenség megsemmisítve!”

Még Helmut is hiába meresztgette a szemét, semmit sem látott az ellenségből.

„Admirális a hajónak! Kik voltak a támadók?”

Ez a másik kettőt is érdekelte.

„Hajó az admirálisnak! Öt Rodney-osztályú csatahajó, asszonyom.”

Ed Philips összerándult, Karen szája remegett. Vajon hány hadihajót menesztenek még ellenük?

-         Gyorsan és boszorkányosan elbántunk velük! – jegyezte meg Helmut.

Ed Philips kurtán bólintott.

-         Hány csatahajójuk lehet még?

-         Remélhetőleg minél több! – vágta rá Ed Philips.

Mindketten kérdően néztek rá, ezért hozzátette:

-         Most egy ideges és korlátolt biztonsági főnök irányítja ide ezeket a csatahajókat. Ha van még belőlük elég, semmi egyebet sem tesz majd, mind ideküldi az összeset. Ha elfogynak, kénytelen lesz valami okosabb fickótól segítséget kérni. Vagy jelenteni a dolgot az Ultenberg csoportnak. Nem tudom, hány hajóval rendelkezhet még, ezekből nem készült valami sok. Egyenként is hatalmasak és méregdrágák.

Karen érezte, hogy az izgalomtól az arca és a nyaka is kivörösödik.

„Admirális a hajónak! Van-e még a csatahajón mobilizálható fegyverzet?”

Ed Philips értetlenkedve nézett a szőke nőre.

„Hajó az admirálisnak! A leghatékonyabb fegyvertípusok közül néhánynak még van tartaléka. Ezek közül három mobilizálható, asszonyom.”

Karen éppen ezt akarta hallani.

„Admirális a hajónak! Használtuk eddig ezeket?”

„Hajó az admirálisnak! Még nem használtuk őket, asszonyom!”

„Admirális a hajónak! Ezeket át lehetne helyezni a könnyűcirkálóra?”

„Hajó az admirálisnak! Az említett három minden további nélkül áthelyezhető, asszonyom.”

Karen éppen ezt akarta hallani.

„Admirális a hajónak! Ezeket a fegyvereket a robotharcos kezelőkkel azonnal áthelyezni a könnyűcirkálóra!”

Ed Philips csodálkozva nézett a szőke nőre.

-         Miért?

Karen elengedte a füle mellett a kérdést.

„Hajó az admirálisnak! Parancs nyugtázva, végrehajtás megkezdve!”

Feszülten figyelték a panorámaképernyőt. Ekkor már kezdtek kifelé rajzani a csatahajó testéből a fürge kutterek.

Folytatása következik.

Szerelem és líra - CLI.

SZÁZÖTVENEGYEDIK RÉSZ

v     Lehet-e bármely korban, bármilyen helyzetben értelmiségi és művészi alapállás a nem cselekvés?

A kérdés szorosan összefügg az előzővel. A manipuláció ide is átterjed, sőt leginkább ide. Ha a kanonizált költők művészete az egyszerű hétköznapi emberi lény, „az átlagember” számára felfoghatatlan, érthetetlen és emészthetetlen, valószínűleg a cselekvésük is az, csupán „az átlagember” számára tűnik úgy, hogy semmit sem csinálnak, valójában nagyon is felelősségteljesen dolgoznak.

Az ilyesféle manipuláció azonban már senkit sem téveszt meg, főleg itt, Közép-Európában nem, mert rajtunk már végigpróbálták a manipulációnak szinte az összes létező formáját. Nem véletlen, hogy a kanonizált líra éppen itt került először komoly válságba.

Egyszerű „átlagember” persze nem létezik, ez csak a statisztika kreatúrája. Ahogy nincs „átlagos” viselkedés, nincs „átlagos értelem” és „átlagos érzelmi kultúra” sem a gyakorlatban. Mindenki más, mindenki egyedi.

Emberi mivoltunkat kizárólag az emberiség morális egységének elve alapján értelmezhetjük. Ebből pedig csak azt állapíthatjuk meg, hogy a kanonizált költők semmiféle értelemben véve nem állnak embertársaik felett. Különösen nem morális téren, hiszen ez önmagában abszurdum. Az emberiség morális egységének elve alapján nem létezik „felsőbbrendű ember”, nincs semmiféle „übermensch”, sőt az ilyesminek a feltételezése az emberi gondolkodás legsötétebb zsákutcái közé tartozik.

Vajon műveik minősége meghaladja-e a hétköznapi emberi logikát?

Erről a későbbiekben még bőven fogok majd beszélni, ide most csak egy másik nagyon fontos megállapítás tartozik. Mégpedig a tétel megfordítása.

A költő műveiben sem lehet az emberi erkölcs elvárt színvonala alatt. Magyarán: a líra minimuma erkölcsi értelemben az, hogy a versben foglaltak logikai és érzelmi rendje nem ereszkedhet az emberiség morális egységének szintje alá, a versben beszélő „lírai Én” sem közvetíthet ennél alacsonyabb rendű üzenetet.

Eleget tesz-e ennek a jelenlegi kanonizált líra? Később bőven lesz még szó róla, de bárki könnyen meggyőződhet róla, hogy nem.

A „posztmodern” írásokban gyakran felmerül „a cselekvés lehetetlensége”, sőt még az is elhangzott, hogy „nincsenek tettek”. Ennek oka természetesen az, hogy a „tett”, a „cselekvés” valami olyasféle kvázi-definíciót kapott, amely a „közönséges” mindennapi cselekvést kizárta.

Ebből fakad a kanonizált líra számos ellentmondásának egyike. Igen „magasról” nézi le a hétköznapi emberi cselekvést, egyebek között a vásárlást, a mindennapi szükségletek beszerzését. Magánemberként azonban a kanonizált költők helyenként hírhedten anyagiasak, alig van az országban olyan művelődési ház, ahol ne tudnának ilyenről mesélni. Magánember és lírai Én egysége felbomlott, és részben ennek a felbomlásnak a terméke a jelenlegi kanonizált posztmodern költészet.

Van alacsonyrendű, csaknem állatias tevékenység, és van magasrendű, egyedül emberhez méltó tevékenység. A hétköznapi emberi élet az első, a posztmodern „művek” gyártása a második kategóriába tartozik.

Ennek megfelelően lenézi a kanonizált líra a „hétköznapi” öröm forrásait és a mindennapi ember boldogságát is. sőt, szemében a boldogság kimondottan az értelem hiányát jelenti. Propagandája szerint a boldog ember végtelenül ostoba, az emberi érték ott kezdődik, ha valaki örökös világfájdalommal siratja a pusztulásba rohanó világot és panaszolja saját meg nem értettségét.

Itt világlik ki a kanonizált líra újabb súlyos ellentmondása: az állandó komor világfájdalom és a parttalan kritika ellenére mégis határozottan úgy tűnik, hogy a sok meg nem értett poéta igen jól érzi magát helyenként kiváltságos helyzetében, és a világ minden iszonyú képekben világgá üvöltött hanyatlása ellenére mindent megtesz eme „hanyatló világ” fenntartására.

A hétköznapi emberi boldogság megvetése nem a posztmodern találmánya, korábbi eszmerendszerekből örökölte. Mivel maga is tákolmány, jól megférnek benne korábbi korszakok bukott nézeteinek szemétdombra kívánkozó hulladékai.

A „posztmodern” jelenségek területe ingoványos világ. Ellentmondások beláthatatlan halmaza, amely semmiféle rendszert nem alkot. A széttöredezettség, a kultúra feldaraboltságának jelszavával szinte bármi megfér itt, és bárminek a tagadása. Ez persze jó ürügy a kanonizált költőknek arra, hogy „joguk legyen” ellentmondásosnak lenni. A cselekvés és a hétköznapi értékek makacs tagadása mögött azonban nincsen semmiféle előremutató program.

Az ellentmondások és a logika kificamodásának korában élünk. A posztmodern legitimációjának egyik jelentős forrása a hétköznapi életen való élősködés. A kanonizált költészet létének igen fontos feltétele a hétköznapi ember elvárt butasága.

Gyorsan hangsúlyoznám még egyszer: nem tényleges, hanem elvárt butaságról van itt szó. A sznobok, akik alkalmazkodnak az elváráshoz, okosnak érezhetik magukat, mert igyekeznek azt értékelni, amit a művészet hivatali apparátusa tőlük elvár. Erőszakot tesznek tulajdon ízlésükön és érzelmeiken, de mindig azért lelkendeznek, „amiért kell”.

A sznobizmus Nyugat-Európában és Észak-Amerikában a virágkorát éli, csupán nálunk problematikus. itt azonban nagyon is kétes. Itt az ilyesféle hozzáállás évtizedek óta alá van aknázva, a sznob gyakran takarékoskodik a lelkendezéssel, ijedten pislog jobbra-balra, vajon hol, kinél, milyen rossz pontot szerez mai lelkesedésével a jövőben.

Az elvárt butaság a kanonizált költészet „szárnyalásának” egyik alapja. Se szeri se száma köreikben az olyan történeteknek, amikor egy „ostoba”, azaz ép ízlésű, ép érzelmű és szólni merészelő egyszerű ember kifogást emelt valamely örökbecsű kanonizált műalkotás ellen. Ilyen történeteket halluk a képzőművészet, a színház, a líra, a film világából. Bő lére eresztve szokták ecsetelni, „milyen buta a nép”, ami nem érti, sőt nem akarja érteni az ő mély művészetüket.

Időnként megszólal valamelyik médiumban „a szegény megtámadott költő” is, és álszent tónusban panaszolja el, hogy miként „üldözi”, meg „rekeszti ki” őt a nép. Miért nem fogadta el remekműnek az írásait, amikor „megmondták”, hogy azok örökbecsű alkotások?

Az első ilyen történetet még tanárnőmtől hallottam középiskolás koromban. Valamilyen rendezvényen „egy nyugdíjas vasutas” felszólalt, közölte, hogy nem érti (a jó ég tudja, mit), és hülyeség. A tanárnőm példatárában ez lett a nép ostobaságának állandó bizonyítéka, újra meg újra előhozakodott a nyugdíjas vasutassal, ha kellett, ha nem. A nyugdíjas vasutas, aki „üldözi a modern költészetet”.

Már első hallásra is azon gondolkodtam, vajon nem a nyugdíjas vasutasnak volt-e igaza. Sohasem dominálhat a nézőtér, mindenkor a színpadnak kell irányítania. Neki kell olyan játékmodort alkalmaznia, hogy az üzenete eljusson a nézőtérhez. Ha színpad és nézőtér között az összhang elbomlik, azért mindig a színpad a felelős.

Költészetnek és közönségnek ez a fonák viszonya a jelenlegi kanonizált líra alapvető jellemzője. Az elvárt ostobaság nélkül nem élne meg. Az „ostoba” közönség hallgasson, az irodalmi „hivatal” majd elmondja, miért kell lelkesednie. A sznobok ehhez alkalmazkodnak. A közönség többi része meg elfordult a kortárs lírától – legalábbis annak hivatali változatától.

A kanonizált líra üdvöskéi erkölcsi értelemben nem állnak a mindennapi emberek fölött, feltehetőleg logikai értelemben sem. Utóbbit még vizsgálnom kell, de most már előzetesen megjegyezhetem, ha líra és állítólagos közönsége között az összhang évtizedek óta felbomlott, azért valószínűleg a líra a felelős.

A nem cselekvés művészi alapállás soha semmiféle korszakban nem lehet, az erre alapozott poétikák alaptól elhibázottak.

A „posztmodern” szerint a költészetnek semmiféle hivatása nincs, sőt a hivatáson gúnyolódni szeret, de ide vonatkozó ellentmondásos „érvkészletéből” hiányzik egy igen lényeges dolog: a tartalom.

v     Valóban annak van-e ideje, hogy valamiféle irodalmi önfelszámolás, valami hibbant és petyhüdt szellemi harakiri dekadens szertartása közepette ünnepeljük tétlen önmagunkat?

Ez is igen fontos kérdés. A posztmodern állandóan „a művészet végéről” fecseg, önfelszámolást emleget. Igazából azonban egészen másról van szó.

A művészet minden korban az emberiség életének fontos része, az ember önkifejezése. Nem kötődik korszakokhoz, nem lesz vége, nem „múlik el”.

A „művészet vége” hisztéria mögött két, látszólag egymásnak ellentmondó ok húzódhat meg. Nézzük őket.

1. A „modern világvége” képzete

Ez nem feltétlenül jelent valódi apokalipszist, bár a posztmodern hordalékában ilyen nézetek is akadnak. A fogalom-és értékzavar ott akkora, hogy a globális posztmodern gyülekezet tulajdon papjai sem látják át.

A „modern világvége” inkább a Fukuxama-féle nézetek tükröződése a posztmodern hangzavarban. Ez vulgárisan leegyszerűsítve annyit jelent, hogy a liberális piacgazdasággal és a demokráciával elérkezett végre a földi Kánaán, az emberiség fejlődése befejeződött, előttünk áll a tökéletes társadalom.

Ennek az abszurditása persze nyilvánvaló.

2. A művészet korszakának lezárulása, a művészet elavulása

Ide olyan nézetcsoport tartozik, amely nem tagadja a történelem folytatását, az emberiség továbbfejlődésének lehetőségét, de azt tartja, hogy a művészet időben meghatározott, az emberi történelem egy szakaszához kötődik, és azon túlhaladva egyszerűen megszűnik.

Ennek a nézetnek a gyöngéje a művészet definíciója. A művészettörténet alapján nem lehet arra következtetni, hogy a művészet az emberiség történetének csak egy részében létezhetne, de ne várjunk a posztmoderntől logikus gondolkodást. A hasonló érvekre nagyon eltérő válaszokat ad.

Például azt mondja, hogy a művészet azért szűnik meg, mert a jövőben minden ember, azaz az emberiség minden tagja alkotó tevékenységet fog végezni.

És?

Ettől ne lenne művészet? A „művészet vége” prognózis talán nem is az önmagában vett művészet, hanem kifejezetten a hivatali művészet vesztét prognosztizálja?

Folytatása következik.

Várva várt karácsony

Meghitt ünnep fenyőágon;

Eljött végre a Karácsony.

Tépett lelkünk menedéke;

Szent, egyszerű esti béke.

Kicsi gyertyafény imbolyog,

Az Isten bennünk mosolyog.

Szent Karácsony gyertyafényben,

Köszönöm, hogy eddig éltem.

Félénk érzés újra éled,

Élni való most az Élet.

Halkan csendül a tiszta Szó,

Élni és remélni való.

Szent Karácsony, Szent Karácsony,

Meghitt este Élet-ágon.

Betlehemi kicsi jászol,

Örömében sír a pásztor.

Tisztát csak tiszták nevelnek;

A Megváltás – mindig Gyermek.

Kis Karácsony, Szent Karácsony,

Meghitt Béke Élet-ágyon.

Szent tisztaság évi őre,

Akad elég Hit – jövőre.

Meghittségből szőjünk bársonyt;

Mindenkinek szép Karácsonyt!

Történelmi fordulópont volt-e Szigetvár ostroma? - XX.

HUSZADIK RÉSZ

Kanizsa sikeres védelme azonban elveszett az 1543. esztendő rettenetes veszteségeinek áradatában. A magyar kortársak szemmel láthatóan nem nagyon figyeltek fel rá. Azzal nyugtázták, hogy Kanizsa védői megtették a kötelességüket, szemben más várakkal, amelyek elvesztek.

Az ostrom májusban történt. A győzelem után Zrínyi igyekezett megerősíteni a várat, részben a zsákmányolt ágyúkkal és egyéb fegyverekkel. Tudta, hogy az eddigi török hadmozdulatok még csak a szultáni főerők tevékenységének előkészítését szolgálták, és készen állt rá, hogy Kanizsát akár Szulejmán hadával szemben is megvédi.

Joggal tartott Zrínyi a még komolyabb török támadástól. Szulejmán szultán hada június negyedikén érkezett Belgrád alá.

Zrínyi tudta, hogy a birodalmi hadakban nem bízhat, mert azok csak a Habsburg örökös tartományok védelmét tekintik feladatuknak. Lassan gyülekeztek, és semmiféle hajlandóságot nem mutattak arra, hogy magyar területen hadba lépjenek.

Ez természetesen baklövés volt, még az örök tartományok védelmének szempontjából is. egy jó stratégiai érzékkel megáldott hadvezér igyekezett volna minél délebbre felvenni a harcot, lehetőleg olyan terepen, ahol az oszmán túlerő nem tud kibontakozni. Erre a Drávától délre lett volna alkalma, a Dunántúl dombvidéke ilyen lehetőségeket nem kínál, viszont a török hatalmas tömegű lovassága szinte korlátlanul érvényesíthető. A portyázó csapatok rengeteg bajt okozhatnak, elvághatják a csapatrészek összeköttetését, utánpótlási vonalait, a hátukba kerülhetnek, a legváratlanabb helyen és időben lendülhetnek akcióba. Feltartóztatásukra, vagy akárcsak szemmel tartásukra legfeljebb hozzájuk hasonlóan gyors, könnyű fegyverzetű csapatok alkalmasak. A huszárok.

A lassú gyülekezés ezt a lehetőséget eleve elvette. Az ezer kilométernyi távolságból érkező török volt a gyorsabb.

A ruméliai beglerbég június végén Valpó várát ostromolja.

A horvátországi Valpó vára kicsi, régimódi lovagvár maga, kör alaprajzú lakótoronnyal, gótikus kőpillérekkel. A várkápolna beolvad a falba. Az ostromtüzérség korában nem tűnik leküzdhetetlen erődnek. Első látásra azt gondolná az ember, néhány órányi védekezésre sem alkalmas.

Valpó vára meglepően sokáig kitartott. Az őrség heves rohamokat vert vissza, a török történetíró szerint sok hitharcos maradt „élet és fej nélkül”.

Pécsről és Siklósról a magyarok ötszáz fős felmentő csapatot küldtek Valpó alá. A török történetírók azt állítják, hogy ezt a hadat az oszmánok szinte mindenestül felkoncolták, öntelt hangnemben kéjelegnek rajta, mint vágatták le a török tisztek a magyar katonák fülét és fejét.

Csak a legújabb korban derült ki, hogy a török források hazudnak. Szakály Ferenc és Liptay Ervin kutatásai felfedték, hogy a felmentő akció sikeres volt, a túlerőt ekkor elűzték a vár alól.

A török azonban nagy erőkkel visszatért, és újra ostrom alá vette a várat. Megdolgozott a kis Valpó elfoglalásáért, a török lövegek 3137 lövedéket lőttek az apró vár falaiba, de Valpó így is csak július 7-én adta meg magát. Az őrség szabad elvonulás reményében távozni akaró maradékát a török legyilkolta.

A védők elszántsága és a török bizonytalansága elgondolkodtatja a mai szemlélőt. Miért nem avatkoztak be a császári seregek? Ha a török egy ilyen jelentéktelen erősséggel is ennyire nehezen boldogul, miért nem indulnak el a hadak, amelyek támaszkodhatnának a környékbeli fegyveres erők és a lakosság támogatására?

A történetírás gyakran vizsgálja, mennyi része volt a török hódításban az országvesztő rendi politikának, illetve a török túlerőnek.

És a Habsburg uralkodónak? Neki mennyi része volt?

1543 júniusában még megvan Pécs, Székesfehérvár, Esztergom és Visegrád. Az ország középső része. Buda ugyan ellenséges kézre került, de egy hatásos, novembertől februárig tartó, könyörtelen téli ostromzárat aligha viselne el. A török Valpó vára alatt ügyetlenkedik.

Ha a Habsburgok valóban meg akarták volna védeni Magyarországot a töröktől, itt lenne rá a nagyszerű alkalom.

Ha elindulnának, talán már itt, a Délvidéken meg lehetne állítani a törököt. Vajon miért nem indultak el?

Kétféle oka lehet:

1. Gyávaság
2. Magyarország semmibe vétele

Vajon melyik? Esetleg mindkettő együtt?

A lehetőségek következetes figyelmen kívül hagyása mással nemigen magyarázható. Magyarország sohasem volt fontos a Habsburg uralkodóknak, hadszíntérnek, feláldozható területnek tekintették. Még most is, amikor lényegében csaknem az egész ország az övék (lehetett volna). Mi lesz később?

Ahhoz, hogy Magyarország közepébe ékelődhessen a török hódoltság, és aztán másfél évszázadig ott is maradhasson, sok hibát kellett még elkövetni.

Hibákkal, felszínességgel, nemtörődömséggel találkozom, bármelyik részét is nézem a hadjáratnak. A magyarok zöme szívósan harcol, ott sem enged, ahol a küzdelem eleve reménytelen, sőt ilyet nem is ismer. A császári parancsnokok pedig kerülik a harcot, pusztulni, veszni hagyják az országot. Vagy késlekednek.

A török előcsapatok körülzárták Siklós várát, amely a megadást elutasította. Ellenben a sokkal erősebb Pécs védői kereket oldottak. Pécsvárad őrsége szintén, ők a várat is felgyújtották. A kortársak elítélték őket.

Június 29-én maga Szulejmán is átkelt a Dráván. Előtte hosszan várakoznia kellett, mert a hídépítése vontatottan haladt.

Képzeljük el, hogy ez a határozatlan várakozás milyen lehetőségeket adott volna egy rendezett sereg számára…

Siklóst többen is „igen erős” várnak minősítik. A vár képe elég ismert, nézzünk rá. Közepes méretű, szép gótikus lovagvár kerek tornyokkal, a kaput fedező barbakánnal. A török ostromával szemben esélye nincs. Ráadásul az őrség felszerelése siralmas.

A török szabályos ostromot folytatott ellene futóárkokkal, több tucat ostromágyúval.

Mit csinál ez alatt az uralkodó?

Bécsben a nyár elején olasz zsoldosokat fogadtak fel Székesfehérvár védelmére. Ez egyrészt azt mutatja, hogy az attól délre eső területekről már eleve lemondtak, másrészt esetleg azt, hogy valamit mégis tenni akartak. Székesfehérvár, az ősi koronázó város a Bécs felé vezető országút mentén fekszik, azt fedezi. Az örökös tartományok védelme követelné a megtartását.

Ez is felemás azonban, mivel Filippo Tornielli zsoldosai nem mozdulnak Bécsből.

Miért nem?

Nem kaptak zsoldot.

Előre kialkudtak kéthavi zsoldot, de nem kapták kézhez, emiatt tétlenül várakoznak. Még július elején is.

Pápa és Veszprém is veszélyben forgott, bár ezek még Székesfehérvárnál is nyugatabbra vannak. Pápa védelmét a tulajdonos, Török Bálintné Pemflinger Katalin szervezi meg. Veszprém helyzete látszólag kedvezőbb.  A királyi kamara négyszáz forintot rendelt e megerősítésére. Ez nem volt valami égbekiáltóan nagy összeg.

Csakhogy…

Ez a pénz sem érkezett meg.

Mit tesz ilyenkor egy erélyes uralkodó? Gyorsan utánajár, és gondoskodik róla, hogy a pénz mihamarabb megérkezzen? Egyúttal, a veszély mértékére való tekintettel esetleg fel is emeli az összeget?

Dehogy!

Aki ilyesmit gondol, nem ismeri Habsburg királyainkat…

Ferdinánd őfelsége a legkegyelmesebben méltóztatott törődni Veszprém várával, és erélyesen megparancsolta a veszprémi püspöknek, hogy azonnal gondoskodjon saját költségére a vár védelméről.

Talán a püspök magától nem akarta volna védeni a várat? Őfelsége tipikus alibi intézkedéssel „gondoskodott” a püspöki székhely védelméről.

Mennyire felelt meg a követelményeknek Pápa és Veszprém vára?

Martonfalvay Imre deák – akit Török Bálintné nevezett ki parancsnoknak – a következőket írta Pápáról:

„„Az várat pusztán találám, várassát épületlen, igen megbusulék rajta. […] Ez időkezbe megösmerém és jól eszembe vevém, hogy ez keves néppel nem vagyok elég az nagy puszta Pápa várassának oltalmára és megtartására es hitvány palánk mellett, elhagyám az vár épületeit, az várast kezdém először építeni, honnét az várat óltalmazzák. Az várast kissebben szakasztám, palánkját fölállatám, fonatám és sároztatám gyorsasággal, azután az árokját is megásatám. […] Azután az vár környül való hitvány palánkot is jó bástyákkal második esztendő fordulatjában Isten segítségével ujolan megépítém jó módon, sok gondviselésömmel és szorgalmatosságommal.”

Ezek szerint Pápa egyáltalán nem volt védhető állapotban, a parancsnok maga volt az, aki a vár „hitvány palánkja” helyett nekifogott a város erődítéséhez, mégpedig éppen ebben az esztendőben, azaz 1543-ban. A komolyabb erődítések csak „második esztendő fordulatjában Isten segítségével” készültek el.

Szerencse, hogy ekkor a török nem jutott el idáig. Egy portyázó csapat járt Pápa alatt, meglepetésszerűen meg is támadta a palánkot, de a parancsnok résen volt.

Hát Veszprém?

Meredek hegy tetején álló, szabálytalan alaprajzú, középkori püspöki székhely. Ebben a korban már nem számít erősnek. Később sem lesz az, a török elleni harcok időszakában összesen tizenhétszer cserélt gazdát. Bizonyára nem azért, mert bevehetetlen volt.

Ferdinánd július elején elrendeli a somogyvári kolostor megerősítését. Pénzt, katonát küldeni elfelejt.

Közben Siklós élethalálharcot vív. A szép, de gyönge gótikus lovagvár sokkal kevesebbet bír, mint a kicsi, de zömökebb Valpó. Július negyedikén a török tüzérség lerombolja a külső falakat. Száz ágyúlövésnél kevesebb is elég volt. Közben Szulejmán divánt tart. Éjszaka a török a külső vár területeire viszi az ostromágyúit.

A belső várba szorult védők szívósan kitartanak. A török háromezernél több lövedéket zúdít a falakra, és aknák ásásába fog.

Két nap múlva Siklós elesik, az életben maradt magyar védők egy része szabad elvonulást kap, a velük harcoló környékbeliek és átállt törökök nem.

Ezután sorra esnek el a magyar várak. Augusztus 9-én Esztergom. Már folyik a vár ostroma, amikor Bécsből végre elindulnak a Székesfehérvár megerősítésére toborzott csapatok. Jellemző, hogy az érseki székhely bevétele után Szulejmán nyugodtan eltöprenghetett azon, menjen-e Bécs ellen, vagy sem. A hadműveleti kezdeményezést tökéletesen kézben tartotta, a császári erők félénk, vérszegény hadvezetésétől semmi tartanivalója sem volt.

Augusztus 17-én esett el Tata. Parancsnoka, Hannibal Tasso az őrség zömével már a szultán közeledtének hírére kereket oldott.

Augusztusban a török már Székesfehérvárt ostromolja. A védősereg létszáma körülbelül ötezer fő, az eddigi legerősebb őrség. A vezetés azonban helyenként bizonytalankodik, ráadásul egyre rosszabb a kapcsolata a város polgárságával. Ugyanakkor a török hadmérnökök remekelnek a mocsarak lecsapolásában és az útépítésben.

Zrínyi augusztusban sem tétlenkedik. Ekkor kerül először komoly kapcsolatba egymással gróf Zrínyi Miklós és Szigetvár.

Szigetvárt a török taktikából megkímélte, miközben lerombolta vagy bevette az összes többi baranyai várat. Szigetvár ura még mindig a Héttoronyban raboskodó Török Bálint volt, a szultánnak talán ekkor még tervei lehettek vele.

Könnyen lehet, hogy ezeket Zrínyi húzta keresztül. Mindent elkövetett ugyanis, hogy a vár királyi kézbe kerüljön, és fontos láncszeme legyen egy kiépítendő új védelmi rendszernek. Erőfeszítéseit a hónap végén siker koronázta, Török Bálint felesége átengedte Szigetvárt.

Szeptember negyedikén – miután az áruló polgárok két nappal korábban kizárták a belső várból a parancsnokot és a védők jelentős részét – elesett Székesfehérvár.

Ferdinánd Győrnél csapatokat von össze, ezek első parancsnoka a fehérvári őrség életben maradt egyik olasz tisztje. Zrínyi Miklósi is itt találjuk más magyar katonákkal egyetemben.

A tábor passzívan viselkedik, de a magyarok nem tudják visszafogni magukat.

Folytatása következik.

Ádvent vége felé

Hideg szelek köntösébe

Öltözik a reggel,

Zúg a harang,

Karácsonyt vár az Isten,

S az Ember.

A külső világ közömbös,

Vakon mered jégbe,

Ember nélkül csak a csillag

Hideg fénye égne.

Közönyös az anyag-világ,

Mint örök december;

Istentől és

Önmagától

Kap hitet

Az Ember.

Hideg szelek köntösében

Didereg a múltunk,

Hogyha folyton elcsüggedünk,

Semmit se tanultunk.

Elődeink a hazában

Születtek és haltak,

Itt kell élni és alkotni

Ma is a magyarnak.

Régi kedves fogalmaink

Szétszórva hevernek,

Akkor érünk valamit, ha

Új értelmet nyernek.

Hideg szelek köntösében

Fázik a jövendő,

Külföld felé böfög gépi

Virtuális bendő.

A posztmodern pluralizmus

Olyan gólya-távlat,

Ami egyetlen békát se

Tud fogni magának.

Médiumok hangzavarát

A kutyák ugatják,

A masszába olvadásból

Sose lesz szabadság.

Hideg szelek köntösében

Nemhitek remegnek,

Anyagelvek, piacelvek

Holtan dideregnek.

Anyag-világ időbeli

Otthona december,

Életet és meleget nem

Teremt, csak az ember.

Szent meleget kell gyújtanunk

Jeges Idő-hegyre,

Hogy a bennünk lakó Isten

Magát összeszedje.

Hideg szelek köntösébe

Öltözik a reggel,

Zúg a harang,

Karácsonyt vár az Isten,

S az Ember.

Háborús menetrend, háborús portás

Az első világháború idején a történet bejárta a sajtót.

—–

A vasutasokat nem sorozták be, nem vitték a frontra, ezért igensok protekciós húzta meg magát közöttük, korabeli szóhasználattal: dekkolt. Főleg olyanok helyébe furakodtak be, akik letették a vasutaszubbonyt, és önként jelentkeztek a frontra. A háború elején sok ilyen akadt.

Akkor még sajátos foglalkozás volt a vasútállomás portása. Abban az időben ő adott felvilágosítást. Egy ilyen friss portás remeklését a sajtó is megörökítette.

Tehát:

—

Valamikor 1914 őszén egy alföldi vasútállomáson megkérdezi a portást egy úr:

- Mondja, korábban indul a pesti gyors?

A portás tudálékosan elvigyorodott.

- Igen, most korábban megy. Korábban később indult, de később ismét korábban megy majd.

Tökéletes felvilágosítás volt. Az idegen megcsóválta a fejét, és szó nélkül odébbállt.

Ádventi számvetés

A hatodik évtizedben

Mindent higgadtabban, szebben…

Nem pályázom olcsó sarcra,

Nem nevelek osztályharcra.

Se fehérnek, se vörösnek;

Maradok külsőkörösnek.

A hatodik évtizedben

A sors szoknyája meglebben.

Ripacskodhatnak kánonék;

A boldogság – peremvidék.

A hivatal füle csorba,

Nem állok szekértáborba.

A hatodik évtizedben,

Hétköznapi szeretetben.

Akit a smokk-igény kerül,

Megalkudni nem kényszerül.

Múlt és Lélek Hazát terem;

Nem cifra, mégis szeretem.

Még várjatok, öröklétek;

Amíg családom van: élek.

Szőke nő zűrben az űrben - 282.

KÉTSZÁZNYOLCVANKETTEDIK RÉSZ

A panorámaképernyőn látták, hogy a hibernálókamra környékén lámpák újabb tucatjai villannak fel. Némelyik követhető ritmusban, de a legtöbb boszorkányos gyorsasággal villogott.

Karen nézte őket, és magában gondolkodott.

-         Át kellene mennünk a csatahajóra – mondta kissé bátortalanul Ed Philips.

-         Baromság! – vágta rá Helmut.

-         Az biztonságosabb.

-         Nem hinném!

A szőke nő csendben nézte őket. hol az egyiket, hol a másikat. Tudta, hogy pillanatokon belül határoznia kell, de sejtelme sem volt még, hogyan fog dönteni.

Ed nyilvánvalóan találkozni szeretne az édesapjával. Aggódik. Mindenképpen szeretne átjutni a Rodney fedélzetére.

Ed Philips eddig általában higgadt és előrelátó volt. most is az?

Helmut Schellenberg tapasztalatlanabb és meggondolatlanabb. Most is? Neki senkije sincs a hibernáltak közt, elvileg higgadtabb lehet.

A szőke nő megcsóválta a fejét. Tudta, hogy száz parancsnokból kilencvenkilenc nyilvánvalóan úgy döntene, hogy azonnal átmegy a csatahajó fedélzetére. Ő azonban ódzkodott ettől. Látszólag semmi oka sem volt rá, de rossz érzés fogta el, ha arra gondolt, hogy a Rodney fedélzetére kellene mennie.

Miért?

-         Át kellene mennünk – ismételte Ed Philips, és a szőke nőre nézett.

Karen megrázta a fejét.

-         Nem megyek át. Nektek sem ajánlom.

Ed Philips megütközve nézett vissza rá. Karen azonban már nem figyelt rá.

-         Admirális a hajónak! a Rodney fegyverrendszerének vannak-e mobilizálható elemei?

Folytatása következik.

Szelerem és líra - XL.

SZÁZÖTVENEDIK RÉSZ

v     Vajon a „minden egész eltörött” örökös ismételgetése valóban felment-e bennünket bármilyen felelősség alól?

Ez sokkal nehezebb kérdés annál, amilyennek tűnik. Látszólag nagyon könnyű a válasz, ha csak a józan ész egyszerű dimenziójának oldaláról közelítjük meg, hiszen a kérdés nyilvánvalóan abszurd.

Csakhogy…

A legújabb kori hivatalos líra önvédelmének igen fontos eleme az a gondolatrendszer, amely arról igyekszik meggyőzni bennünket, hogy a líra valamely, a józan ész dimenziójáról merőben különböző szférában mozog, ahol az egyszerű hétköznapi logika érvénytelen. Ezért a líra szavai és szószerkezetei „nem azt jelentik” amit egy hétköznapi párbeszédben jelentenének, talán még a közönséges képzavar se képzavar.

Fentebb, ahol Petri versével foglalkoztam, már érintettem ezt a nagyon is fontos kérdéskört. A tanulmány lezárásában újra vissza kell majd térnem rá.

Külön dimenzióban mozog-e a líra? Hivatalosan nyilvántartott, kinevezett és díjazott kanonizált költőink légiói valóban a Parnasszus olyan beláthatatlanul magas és fennkölt régióiban vitézkednek, ami a hétköznapi ember, az „alacsony tömeg” számára érthetetlen és felfoghatatlan?

Napjaink hivatalos költői ezek szerint meghaladják a jelen normális kommunikációjának szintjét?

Esetleg más fajhoz tartoznak? Genetikailag fejlettebbek a többi embernél?

Nem hinném.

Az ilyen típusú manipuláció talán olyan régi, mint maga a világ.

Időről időre, a történelem szinte minden korszakában meg akarják győzni az embereket, hogy a hétköznapi, természetes emberi érzelmeknél, értékeknél van, ami „sokkal fontosabb”. Van valami magasztos, fennkölt, amit a hétköznapi szív és agy nem foghat fel, valami mérhetetlenül fenséges.

Korábban már beszéltem Corneille darabjairól, egy pillanatra visszatérek.

A Horatius arról akarja meggyőzni nézőit és olvasóit, hogy a hősnek „a kötelesség” teljesítése érdekében le kell gyilkolnia húgai szerelmeit. Mi az, amit a felfoghatatlanul értelmetlen és embertelen áldozatért kap cserébe a „hős” Horatius és városa? Alba Longa behódol Rómának…

Itt lepleződik le a „fennkölt érték” gügye manipulációja. A „magasztos kötelesség” bizony nem egyéb, mint az abszolutizmus sugallta sivár parancs-erkölcs felmagasztalása. Nem sokkal több üres propagandánál, ahogy az általa hirdetett erkölcs sem jobb az SS „morálnál”: „becsületem a hűség”.

Az ilyesmi utólag mindig lelepleződik. Az utókor könnyedén rájön, hogy a király meztelen volt. A rajongva tisztelt „magasztos” értékből semmi sem marad.

Corneille manipulációja viszonylag egyszerű, jelenlegi kanonizált líránké kissé bonyolultabb.

Folytatása következik.

dvent - Anikval

Szorgos Kezed nyomn,

Mint szp rgi rege;

Mr itt lebeg hzunk felett

Karcsony szelleme.

Szmos aprcska vltozs

leszti a hitet,

Hogy brmilyen is a vilg,

Itt Karcsony lehet.

jra vidm a nappali,

Mosolyog a szoba,

Engem Isten s Anikm

Nem hagynak el soha.

Történelmi fordulópont volt-e Szigetvár ostroma? - XIX.

Tizenkilencedik rész

Zrínyi Miklós nemzedéke már élt Mohács idején, de a harcban kora miatt még nem vehetett részt.

A Buda eleste utáni években vált felnőtté az első olyan magyar generáció, amelyik már a mohácsi csata után született. Egészen másképpen látták a világot ezek a nemzedékek, és benne az ország helyzetét, mint elődeik.

Ekkorra már világossá vált, milyen mélyes vétkesek az ország tönkretételében a rendek. Ekkor, ezek a nemzedékek látták be elsőnek, hogy az ország erőforrásait a török elleni harc érdekében kellett volna mozgósítani.

Ez igazából sohasem történt meg, a török elleni érdemi harcra mindig csak az erők egy töredékét lehetett felvonultatni. Így volt ez még Hunyadi idején is. Amíg a törökkel élethalálharc folyt, másutt egymással hadakoztak a nagyurak, dúlt a rendi anarchia. A király is csak a zsákmányból akart részesedni a szultán legyőzése után.

Még Mátyás idején sem használták az ország erőforrásainak javát a török elleni harc céljaira, bár akkor a védelem hatékonysága ugrásszerűen növekedett.

A Mohács után felnőtt nemzedékek életét a harc kötötte le, sokkal inkább, mint korábban. Ekkoriban a magyar nemesi és főúri családok fiait eleve katonának nevelik. Nem műkedvelő, alkalmi harcossá, nem tornákon viaskodó, egyébként használhatatlan és fegyelmezetlen lovaggá, hanem valódi katonává, aki igazi küzdelmet folytat a török ellen, képes eltűrni a tábori élet nehézségeit, és elszántan védi a földjét.

Ki vette észre eddig, hogy a Buda eleste utáni évtizedben nyomtalanul eltűnt a magyar katonák kezéből a lovagi fegyverzet, és teljesen megszűnt a lovagi taktika?

Pedig korábban a magyar nemes lovagi fegyverzetű nehézlovasként harcolt, és az előző generációk még aktív tagjai azt a harcmodort tanulták. Hová lett? Hová lett a lovagi taktika többi eleme?

A magyar főurak maguk is huszárként harcolnak a maguk fizette katonák élén? Mikor történt a változás, és kitől indult ki?

A nyugati hadviseléssel kapcsolatban a szakkönyvek nem győzik állandóan ismételni, hogy Európa lovagi elitje, a francia lovagok serege 1524-ben, a páviai csatában indult utoljára rohamra. Ezzel szemben a lovagi módon felszerelt nehézlovasság egészen a század végéig minden nyugati hadseregben fontos szerepet játszik, és a lovagi taktika számos eleme is megmarad.

Nálunk viszont nyomtalanul eltűnt.

A történettudományunk ezen nemigen akad fenn. Természetesnek tekinti, hogy a török elleni harc követelményei miatt tökéletesen megváltozott a magyar fegyveres erők struktúrája és taktikája, ezt szokásához híven a „nagy összefüggések” segítségül hívásával magyarázza.

Pedig hát a változást emberek élték meg, emberek határozták el, emberek csinálták végig. Hatékonyan és eredményesen akartak harcolni a török ellen. Az oszmán had ellen, amely ekkor legyőzhetetlennek számított.

Győzni akartak, meg akarták állítani a törököt. Meg akarták védeni a hazájukat. Nem igaz, hogy csak a tulajdon birtokaik védelmére fegyverkeztek. Gyakran több száz kilométerre tűnnek fel, más országrészek védelmében viaskodnak a törökkel.

Ezek a generációk nem kisebb célt tűztek ki maguk elé, mint megállítani a török terjeszkedést.

Ebben a korban ez lehetetlennek tűnt.

A mai történettudomány axiómának tekinti, hogy a Magyar Királyság nem rendelkezett ahhoz elegendő erővel, hogy kikergesse a törököt a Balkánról. Ez valószínűleg így is van, de az más kérdés, hogy vajon a Magyar Királyság önerejéből képes lehetett-e végleg feltartóztatni a török hódítást.

Tudtommal ezt ilyen szemszögből még komolyan soha senki sem vizsgálta. A történelmi tények azt mutatják, hogy a Magyar Királyság soha, egyetlen alkalommal sem vetette be teljes katonai potenciálját a török ellen.

A mohácsi vereség következményei gyakorlatilag megsemmisítette a magyar államot, és szétverte annak katonai potenciálját. Buda eleste után utóbbi már csak torzó, töredéke az eredetinek.

Mégis…

Zrínyi és kortársai szentül meg vannak róla győződve, hogy a török terjeszkedése megállítható, méghozzá itt, Magyarországon állítható meg.

Ennek fényében válnak érthetővé Zrínyi Miklósnak és legjobb kortársainak céljai, törekvései. Közülük a legnagyobb ambíciója éppen Zrínyinek van. Személyes törekvéseinek legfőbb mozgatórugója, életének célja: a török megállítása.

Kanizsa sikeres védelmét is ilyen szempontból kell értékelnünk.

Megállítható volt-e a török terjeszkedés Magyarországon, a XVI. század közepén?

Történettudományunk erre a kérdésre időnként reflexszerűen nemmel válaszol, a történelmi tények azonban azt mutatják, hogy a török terjeszkedése Magyarországon a XVI. század közepén kifulladt, lendülete megtört.

Mennyi része volt ebben Zrínyi Miklósnak?

Kanizsa védelme meglepte az ostromlókat. A török gyakran találkozott eddig is kétségbeesett merészséggel, szívós kitartással, de mindig azt tapasztalta, hogy a védők elszántsága előbb-utóbb elfogy, erejük megtörik, és az ostromlott vár hamarosan a támadó kezére kerül. Ha az ostromlottak nem adják meg magukat, akkor az utolsó roham során egy szálig leöldösi őket a török.

Ulema pasa számára nem a védők elszántsága volt a meglepő újdonság, ilyennel már korábban is találkozott. Még ebben az esztendőben is.

A vár ereje sem volt újdonság, Kanizsa ekkor nem tartozott a bevehetetlennek tűnő erődítmények közé.

A merészség sem volt újdonság, ilyennel is találkozott már. Általában a kétségbeesés sugallta, és meggondolatlanság kísérte.

Az újdonság a következetes, aktív védelem volt, ami nemcsak merészséggel, hanem nagyon hatékony, rugalmas és lendületes parancsnoklással párosult. A rohamai összeomlottak, a védők a legkülönfélébb módon törtek borsot az orra alá.

Aztán megtörtént, amire végképp nem számított: a védők átvették a hadműveleti kezdeményezést. Ilyet utoljára Hunyadi művelt ellenük; a törökök tán még azt is elfeledték, hogy ez egyáltalán lehetséges.

Zrínyi megragadta az első igazi lehetőséget, váratlan, jól szervezett, koncentrált támadást indított, és megsemmisítő vereséget mért a túlerőben lévő ostromlókra.

Tudjuk, hogy a török nagyon is éberen figyelte a hadi eseményeket, és mindent számon tartott. Különösen most, Szulejmán idején, hatalma csúcspontján.

Ha arra keressük a választ, miért is fordult a szultán 1566-ban Szigetvár ellen, az okok hosszú láncolatában talán Kanizsa 1543. évi parádés védelme lehetett az első.

Folytatása következik.

Örök Ádvent

Ádventet csak Isten ad;

A Karácsony – ránk marad.

Számos Ádvent tovaszáll,

Isten mindörökre vár.

Szépet látni,

Jóra várni,

Isten elé odaállni….

Örök Ádvent csak a Lét,

Elspóroljuk – szanaszét.

Csak anyag, meg hatalom;

Égig ér a kusza lom.

Ádvent, rés az anyag-rácson;

Hátha egyszer lesz Karácsony…

E.V.

Az alábbi történetet Bölöni György mesélte:

----

Egy alkalommal Ady néhány versét egy borítékba tette, és küldönccel küldte be a Nyugat szerkesztőségébe. A borítékra ezt írta: "Nyugat szerkesztősége, Osvát Ernő és Fenyő Miksa Úrnak. E. V. ". 

A levél negyedórán belül a címzettek kezébe került. Osvátnak feltűnt a két betű:

- Mi jelent az E. V.? Fenyő vállat vont.

- Mi lenne? Egy Vers.

- Nem egy vers van benne, hanem három!

Fenyő Miksa megvakarta a füle tövét.

- Akkor nem tudom. Azaz mégis. E. V. azt jelenti: Előleget Várok.

- Gondolod?

- Láttál már olyan szerzőt, aki nem vár előleget?

- Igazad lehet! Küldjünk neki!

Gavalléros összeget tettek a borítékba.

Másnap összefutottak Ady Endrével.

- Köszönöm a pénzt! - hálálkodott a költő. - Honnan tudtátok, hogy szükségem van rá?

Mindkét szerkesztő nagy szemet meresztett.

- Te írtad - mondta Osvát.

- Én?

- Te hát! - kontrázott Fenyő. - E. V. Előleget várok.

Ady előbb meglepődött, majd elnevette magát.

- Bocsássatok meg! Nem sok francia szokást vettem fel Párizsban, de ezt igen. E. V. a francia leveleken gyakori. Azt jelenti: En ville. Azaz: helyben.