Szerelem és líra - XIV.

Tizennegyedik rész

Az előző részben oda jutottam, hogy az ember szerelemképe voltaképpen csökevényes. A szerelemről Platón, illetve a reneszánsz neoplatonisták – Marsiglio Ficinó, Pico della Mirandola és a többiek – nálunk mérhetetlenül többet tudtak, számos gondolatukat érdemes felújítani.

A csökevényes szerelemkép részben talán törvényszerűnek (is) tekinthető, hiszen az ember fejlődése bizonyos korlátokkal az emberi szerelmi kultúra folyamatos fejlődésének is felfogható. Ezt azonban semmiképpen sem merném tételszerűen kimondani, mert nem hiszek az egyszeri és fejlődés felé haladó történelem jelenleg kanonizált elvében. A körkörös történetszemlélettel a szerelemnek a társadalomban betöltött szerepe bizonyos premisszák mellett szintén összeegyeztethető, de ezt sem tekinthetjük optimális megoldásnak.

Egyáltalán nem lehetetlen, hogy a Földön már létezett globális civilizáció, amely elpusztította önmagát. Számos jel utal erre. A történettudománytól hiába várjuk a feltárását, hiszen nemcsak, hogy nem érdekelt benne, hanem még ellenérdekelt is, hiszen a fenntartója által elvárt legfontosabb alapelveit kellene lerombolnia. Az egyszeri fejlődés elvén alapuló egyszeri történelem olyan dogma, amit a jelenlegi történettudomány akkor sem hajíthat sutba, ha meg van győződve az ellenkezőjéről. Hiszen el kellene ismernie alapelveinek tökéletlenségét, esetleg éppen katasztrofálisan félrevezető mivoltát.

A jelenlegi földi történettudomány leginkább a gazdasági kényszernek a történelem során betöltött szerepét tudja és akarja vizsgálni, illetve ennek hangsúlyozásában, a gazdasági kényszer történelmet irányító végzetté emelésében érdekelt. Ez természetesen együtt jár a szerelemnek, mint történelmet befolyásoló tényezőnek a tagadásával (is).

Ilyen esetben természetesen – mint mindig – a líra képviseli következetesen a szerelem elvét, illetve a szerelemmel járó távlatokat, reménységet. A történettudomány a mindenkori hatalom szolgálólánya, feladata az adott hatalom elméletének és gyakorlatának szentesítése¸a történettudomány a hatalom önigazolása. A líra pedig mindenkoron a világ történettudományos szemléletének ellenpólusát képviseli. Hogy a jelenlegi líra – nemcsak nálunk – mennyire tölti be ezen alapvető feladatát, más kérdés.

A szerelem definiálhatatlansága természetesen abból is fakad, hogy még nem ismerünk olyan világot, ahol a hivatását maradéktalanul betölthette volna. A szerelem együtt fejlődik, de nemcsak a személyiséggel, hanem valószínűleg az emberi társadalommal is. Ezért talán valami olyasféle mozgó definíciót kellene megpróbálnunk alkalmazni, amely igyekszik figyelembe venni az esetlege jövőbeli változásokat is. Ez persze eléggé kilátástalannak tűnik.

Tapasztalati úton nem tudunk olyan társadalmat elgondolni, ahol a szerelem valóban „szabad” volna, azaz mindenféle – hatalmi-politikai, gazdasági vagy egyéb – kényszeren felül állna. Aktualitásának jelenlegi hiányát éppen az elgondolhatatlansága mutatja a legjobban.

Alkalmas viszont arra, hogy teszteljük vele a jelenünket. Jelenlegi, önmagát leginkább a „szabadság” ideológiája mentén megfogalmazó társadalmunk szabadságfogalmát ellenőrizhetjük vele – és elég sivár eredményre juthatunk:

Jelenleg a szabad szerelem jelzős szerkezet leginkább azt jelenti: szabados szexualitás. Ez elég megbízhatóan jelzi a jelenlegi nagyjából hivatalos szabadságfogalmunk torz és csökevényes tartalmát, hiszen a szabad szerelem értelmezése leginkább a „szabadság” jelen fogalmának korlátozottságát mutatja.

A szabados szexualitás pontosan megfelel a szerelemtagadás jelenlegi stratégiáinak. Igazából nem felszabadítja, hanem korlátozza a szerelmet a társadalomban. Minden, a szexualitást többé-kevésbé a promiszkuitás irányába terelő közfelfogás arra szolgál, hogy a – gyakran merőben öncélú időtöltéssé váló – szexualitás segítségével szorítsák háttérbe a valódi szerelmet, illetve ennek hangoztatásával próbálják meg kétségbe vonni.

A szexualitás ellenőrizhető, a szerelem nem.

A szexualitás piacosítható, a szerelem nem. A piacosított szexualitás által felállított értékrend a magánélet minél több szféráját igyekszik alárendelni a pénz vezérelte hatalomnak, ezzel ténylegesen a szerelmet korlátozza.

A pénz irányította társadalomnak érdeke a hagyományos értékek kikezdése, a család fellazítása, látszólag ahhoz hasonló intézményekkel való helyettesítése, a pénz segítségével nehezen kikezdhető magánéleti elemek tudatos rombolása; gyakran a „haladás”, vagy éppen megint a „szabadság” jelszavával. Önmagát szereti az emberiség végső, egyetlen alternatívájának feltüntetni. A pénz uralmánál nem létezik „tökéletesebb” emberi társadalom, ha pedig a pénz elvénél jobb eleve nem képzelhető el, az emberiségnek ebbe kell belenyugodnia, és ennek mentén kell felépítenie tulajdon jövőjét.

Ez azért egyáltalán nem magától értetődik. Bizonyításra szorul. Lényegében minden egyes nemzedék számára újra és újra be kell(ene) bizonyítani, mert nemcsak a szerelem termelődik újra minden generációval, hanem a fiatalság és a tiszta lélek is. A fiúk megkérdőjelezik apáik világát, ez a Lét törvénye, amióta csak világ a világ.

A pénz hatalmára építő világrend igazából nagyon nehéz helyzetben van. A pénz vezérelte világot földi paradicsomnak, megvalósult álomnak, valóra vált utópiának kell láttatnia. Ehhez a propaganda önmagában akkor is kevés, ha a lehető legkiválóbban szervezik meg. A „szabadság” évezredek óta minden demagógia egyik alapszólama, látszólag örökkévaló érték, de mégis könnyen elkopik.

Gazdasági és politikai vonatkozásban a pénzvezérelt hatalom helyzete nem reménytelen. Ha sikerül a közvéleményben tudatosítania, hogy a gazdagság csupán az érdem szinonimája, és az alapjában véve igazságos világban bárki gazdag lehet pusztán egyéni érdeméből kifolyólag, és a felemelkedés mindig mindenki számára nyitva áll, időről időre képes lehet a társadalom energiáit mozgósítani a saját céljai érdekében. Ha mindig időben észreveszi, hogy a propagandájának szavatossága már lejárt, és az emberek szeme kezd kinyílni; kellő rugalmassággal állandóan taktikát változtathat. Így sem lesz a hatalma örök – csak annak tűnik. Az általa gerjesztett környezeti és egyéb problémák miatt előbb vagy utóbb mindenképpen összeomlik. A pénz vezérelte világ önfelszámoló világ, tartósan nem maradhat fenn.

A szerelem a pénz vezérelte világ önteltségtől sugárzó önszemléletére nézve sokkal veszedelmesebb, mint a gazdasági vagy politikai oldalról érkező bírálatok. Utóbbiak megfogalmazóit lehet a rendszer ideológiája értelmében vesztesnek, lustának, ügyetlennek, butának vagy élhetetlennek titulálni, a szerelemmel szemben azonban az ilyen olcsó eljárások hatástalanok. A szerelmet frontálisan lerohanni nem lehet, be kell keríteni.

Ennek legfőbb eszköze, ha a szerelmet a pénz vezérelte hatalom fenntartotta társadalomra jellemző fényűzéskultuszra és tárgykultuszra hasonlító módon megpróbálja áruvá tenni. A szerelem persze nem tehető áruvá, csak a szexualitás, minél azzal kell tehát egybemosni. Ez persze nem újdonság.

Az új elem (bár ha a történelem távlatait nézzük, ez sem új), hogy a szexualitás áruvá tételével egy időben a család intézményét próbálja felhígítani. Számára ez szükséges, hiszen a család a maga tradícióival és eredendő szeretetközösségével mindig megálljt parancsolhat a pénzkultusznak, utóbbi csupán ezen a módon – a család fellazításán keresztül – tud behatolni a magánélet szférájába.

A piacosított, áruvá alázott szexualitást a lehető legvonzóbban kell csomagolni; ennek példáit gyakorta láthatjuk. Olyan szexuális jellegű árucikkeket érdemes tömegesen termelni, amelyek egyúttal a család intézményét is fellazítják. Ha szétnézünk a mai társadalomban, egyáltalán nem mondhatjuk, hogy ez eredménytelen lenne.

A líra persze sokkal keményebb dió lenne – ha lenne. A művészetet azonban elég nagy részben sikerült úgy kanonizálni, hogy egyúttal tömegbázisát, a társadalom mélyére vezető kapcsolatrendszerét is elveszítette, tökéletesen eljelentéktelenedett. A pénz vezérelte hatalom egyik legkomolyabb ellenfelétől szabadult meg így – ideig-óráig. A nyelvet csócsálgató, önmagát rettenetesen produktívnak érző dilettáns játszadozás igen bonyolult és komolynak tetsző frazeológiával képes magát körülsáncolni, de akárhogyan is erőlködik, végeredményben a semmiről szóló semmi marad.

Uralma a fentebb említettek miatt nem lehet tartós. Akkor sem, ha globalizálódott. A líra nem a globálisból építkezik, a valódi közönséget a kapcsolatrendszer nem képes pótolni. A pénzuralom szemszögéből persze az álkultúra globális kiterjesztése hatásosnak és döntőnek tűnik – még egy ideig.

A liberális berendezkedés nem hoz valódi szabadságot, ez nem is célja, hatalmának fenntartása és kiterjesztése érdekében igyekszik megfosztani a fogyasztónak minősített alattvalót a család nyújtotta biztonságtól.

A hagyományos értékekre támaszkodó konzervatív hatalmi rendszer a pénz uralma helyett inkább a származási-hűbéri jellegű hatalmi építkezésben bízik. Ez támogatni és erősíteni próbálja a család pozícióit, de csak annak hatalmi pozíciói érdekében. Az ilyen rendszer nem a szexualitáson, hanem a házasság szabályzásán keresztül igyekszik korlátozni a szerelmet. A másikkal ellentétben elsősorban nem gazdasági, hanem jogi eszközöket alkalmaz. A hétköznapi életben a másiknál sokkal nagyobb biztonságot ad, ennek ára a csaknem állandó hierarchia, a társadalmi mobilitás akadályozottsága.

Mindkét uralmi típus nagyon szűk kalitka lehet a benne élő ember számára. Az egyikben forradalmi változásokra vágyik, a másikban utópiákat teremt magának. A szerelmi líra azonban mindkét típusban létezhet, és – hathat.

A szerelem mindenféle társadalomban létezhet. Tévedés azt gondolni, hogy a társadalmi rendszer alapvetően determinálja a benne élők magánéletét, hogy mindig a lét határozza meg a tudatot, hogy a rendszer behatolna minden nászi ágyba. Tagadnunk kell Illyés Gyula híres, Egy mondat a zsarnokságról című költeményének megrendítő üzenetét arról, hogy a despotizmus betolakodna az élet minden szférájába. Az ilyen versek amúgy is mindig a másik létező uralmi rendszer malmára hajtják a vizet, érvényességük területe valójában igen korlátozott.

Nem igaz, hogy a zsarnokság minden személyes kapcsolatot, minden szerelmet megmérgez és megmételyez. Az sem igaz – a másik uralmi rendszerben – hogy a pénz képes betolakodni minden személyes kapcsolatba, és minden szerelmet megmérgez, piacosít, felhígít. Természetesen vannak olyan személyes kapcsolatok, szerelmek, amelyeket a zsarnoki rendszer tönkretesz, megmételyez. Természetesen olyan személyes kapcsolatok, szerelmek is vannak, amelyeket a pénz tönkretesz, kiüresít. Azt azonban már nehéz volna feltételezni, hogy bármely rendszer társadalmának alsóbb régióiba olyan mértékben képes lenne behatolni, betolakodni a zsarnokság, vagy a pénz, hogy ott is az általa megmérgezett, megmételyezett kapcsolatok lennének többségben.

A szerelem tartalékai minden társadalom alsóbb régióiban, az egyszerű emberek köreiben rejlenek. A hatalom persze ide is behatol az uralma által előidézett állandó válságjelenségekkel. Érzelmi és lelki sivársággal, rabszolga-életkörülményekkel, létbizonytalansággal, szipolyozó adókkal, erőszakkal; esetleg alkohollal, drogokkal, műveletlenséggel. A kapcsolatok zöme ezek mentén vegetál. Ennek ellenére mindig akad valódi szerelem, valódi boldogság.

A többségi elv a szerelemben (sem) meggyőző. Ha csak egyetlen pár él valódi szerelemben – bármilyen korrupt, despotikus vagy erkölcstelen világban éljenek is – a szerelem ténylegesen létezik és tovább él.

Folytatása következik.