Szerelem és líra - XIII.

Tizenharmadik rész

Immnauel Kant szerint értelmünk logikai kategóriákkal dolgozik, ezekbe skatulyázza be a megfigyeléseket és a tapasztalatokat. Ezért – mivel minden megfigyelésben benne van a megfigyelő – áthidalhatatlan szakadék tátong a világ dolgainak valódi mibenléte és az általunk felfogott, megfigyelt, osztályozott valóság között. Soha nem ismerhetjük meg a dolgokat a maguk csonkítatlan, lefordítatlan alakjában, csupán megvágott, megszerkesztett — és feltehetően eltorzított — változatukat, amelyek átszüremlenek fogalmaink rendszerén.

Ha a szerelem fogalmát definiálni akarjuk, részben ilyesféle nehézségekkel találjuk magunkat szembe, részben pedig még sokkal komiszabbakkal. Először is azzal, hogy minden ember kizárólag saját tapasztalatai fényében képes értelmezni a szerelmet.

Ez látszólag magától értetődő, de mégis komoly kérdéseket vet fel azzal kapcsolatban, egyáltalán lehetséges-e definiálni a szerelmet úgy, hogy az minden embertársunk minden szerelmi tapasztalatára nézve érvényes legyen.

Merthogy nagyon határozottan úgy tűnik, a szerelem korántsem jelenti minden ember számára ugyanazt. Ebben neveltetése, érzelmi intelligenciája, világfelfogása és személyes habitusa szerint minden ember nagyon egyéni felfogást alakíthat ki magának. Ha ennek az igazi jelentőségébe belegondolunk, azonnal megérthetjük, hogy a szerelem sokkal fontosabb jelenség annál, amit a hétköznapi közvélekedés szokott róla gondolni, sőt, talán a legfontosabb jelenségek egyike az ember világában.

Voltaképpen a szerelemről való gondolkodás a szerelemhez való viszony, a szerelemmel kapcsolatos cselekedetek, valamint a szerelmi élet emberi minősége – ha sikerülne valami legalább többé-kevésbé érvényes mércét találni – az emberség olyan értékmérője lehetne, amely a jelenlegieknél lényegesen pontosabban fejezhetné ki az egyes embernek a közösség tagjaihoz viszonyított emberi értékeit. A jelenlegi mércék nagyon is homályosnak és esetlegesnek tűnnek.

Utóbbiak – a teljesség igénye nélkül – nagyjából a következők:

 Anyagi javak megszerzésének vagy birtoklásának mértéke
 Hétköznapi, intellektuális, tudományos vagy egyéb értelemben felfogott intelligencia
 Kommunikációs kultúra, a társas életben való jártasság
 Munkateljesítmény
 Érzelemgazdagság
 Megbízhatóság

Látjuk, hogy a felsoroltak nincsenek egymással arányban, jószerivel még csak nem is tartoznak egy dimenzióba. Különböző gondolkodású emberek eltérő szempontú – és helyenként nagyon eltérő mélységű – mércéi. Mindezeknél sokkal több és pontosabb lenne ezeknél a szerelmi élet minősége, mint mérték – ha sikerülne definiálni.

Az új definícióban a következő motívumoknak kellene szerepelniük, amelyek maguk is mind meghatározást igényelnek:

 Harmonikus szexualitásra való képesség

Természetesen csak akkor, ha sikerül meghatározni, mit is értünk harmonikus szexualitás alatt.

Ehhez persze tisztázni kellene, hogy a szerelem nem azonos a szexualitással, illetve, hogy a puszta szexualitás mg semmilyen tekintetben sem tekinthető szerelemnek, és nem is vindikálhatja magához annak jogait.

 Szeretetközösség

Ehhez definiálni kellene, mit tekinthetünk szeretetközösségnek.

 Az empátia és a szeretet képessége

Az empátia nagyjából tisztázott fogalom, a szeretet képessége kevésbé, bár íródtak figyelemre méltó művek róla az utóbbi időben.

 A szerelem az emberi kapcsolatok olyan terrénuma, ahol semmiféle szükségszerűség nincs jelen.

Ez a filozófiai kitétel azért szükséges, mert itt van az a kiskapu, ahol a legkönnyebben szivárognak be a szerelmet lebecsülő, azt gazdaságnak, politikának vagy hasonlóknak alárendelni akaró megfontolások – lényegében a szerelemtagadó ideológiák.

Természetesen – látszólag – indokolható a szükségszerűség bevezetése szociológiai vagy biológiai fogalmakkal, az elmúlással, vagy mással is; ezért nagyon határozottan ki kell mondani, hogy a szükségszerűség semmiféle értelemben véve nem determinálja a szerelmet, csupán a szerelem egyes megnyilvánulásainak időtartamát határozhatja meg, de azt sem kizárólagosan.

 Szerelem és család összetartoznak.

Az egészséges emberi vágyakhoz tartozik a szexualitás mellett a családalapítás és a család gondozása is. A magzatát hordó, majd csecsemőjét nevelő anya maga is segítségre, gondozásra szorul. Anya, apa és gyermek kapcsolat, szeretetközössége nem a szerelem elmúlása, hanem éppen annak egy újabb fázisa. Olyan újabb szerelemszakasz, amely igazából logikusan következik az előzőből. Schopenhauer és mások súlyosan tévedtek, amikor a szerelmet és az anyaságot, illetve a szerelmet és a családi örömöket elválasztották egymástól azt állítva, hogy a szerelem csupán a természet állította kelepce, ami a fajfenntartást szolgálja.

Az emberi fajfenntartás szerelem nélkül lehetetlenség. Egyetlen állat kicsinye sem igényel olyan hosszas gondozást, mint az emberé. Bensőséges, meghitt emberi kapcsolat, szerelem nélkül már rég kihaltunk volna.

Most pedig ideje, hogy egy kicsit túllépjek az eddigi szerelem-definíciókon. Nem azért, hogy itt és most definiálni próbáljam a szerelmet, arra majd csak a sorozat végén teszek kísérletet.

Az eddigi felfogások egyik közös hibája – sajnos a líráé is – hogy a szerelmet általában férfi és nő első találkozására, kapcsolatuk kezdetére redukálták. Holott a szerelemhez nemcsak ez tartozik, hanem a családi örömök is, a hosszú ideig tartó együttélés egészen a késő öregkorig, amikor esetleg egymás kezét fogva halnak meg a szerelmesek.

A platóni szerelemtan szerint a szerelem valami magasabb rendű felé való törekvés.

Ennek értelmében csakis akkor lehet teljes a szerelem definíciója, ha nem csupán elszigetelt szerelmi kapcsolatként értelmezzük. Platón ebben előttünk járt, de nem figyelünk rá.

A szerelem voltaképpen az embernek, mint fajnak, azaz az emberiségnek a tulajdonsága, kincse, és nem lehet teljes az a meghatározás, amely nem tekinti az egész emberiség közös lehetőségének.

A szerelem az emberiség közös tulajdona, ilyen értelemben pedig valóban örök.

Folytatása következik.