A Tél búcsúja

Tegnap még havazást gerjesztett, szálltak a pelyhek;

Végső orgia volt, mára a szél se maradt.

——–

Vénül a tél, szaporán elmúlik a vén februárral;

Hófoltok tetején gyászol a tegnapi jég.

———

Régi telek hátán lassacskán elfogy az Élet;

Ködlova nyergében eljön a néma Kaszás.

—–

Régi korok nótáit az északi szél se dalolja;

Egykori dalnokaik lakhelye már az Idő.

——–

Tétova búcsúra készül a tegnapi durva garázda;

Roppant hóhegyeit mind elemészti a Nap.

——–

Elmegy a Tél a sötétség zord és lomha honába;

Meglátjuk mi is azt majd egy téli napon.

———

Menni fogunk-e talán majd egykor a Léthe vizére;

Vagy maradunk az örök Nemlét szent vizein?

Davis újabb levelének részlete - XIV.

Elérkezett december huszonharmadika, hétfő. Ma már zrínyiújvári vagy zerinvári csatának nevezik, talán hamarabb is hallani fogsz róla, drága Jane, mint ahogy az én levelemet kézhez kapod.

December huszonharmadikán hajnalban kimondottan hideg volt. Éjszaka esett egy kevés hó, ez és a dér fehéres szürkére festette a tájat, és a kopárságból úgy meredtek felfelé a vigasztalanul csupasz fák szomorú koronái, mint Isten felé nyújtott, segítséget kérő kezek.
Ezen a hajnalon Péter gróf személyesen ébresztett fel:
- Talpra, amice! A tatár nem vár!
Cudar hideg volt a hajnal. Öltözködés közben összekoccant a fogam a dermesztő, téli fagytól. Vagy az izgalomtól.
Ezúttal mindenki együtt reggelizett a nagy házban – a Zrínyi grófok is. Gigantikus mennyiségű rántottát kaptunk sült szalonnával, kolbásszal, disznótepertővel. Mellé szekérderéknyi finom, frissen sült fehér cipót és forralt bort.
Tudtam, hogy alaposan jól kell laknom, a két gróf biztatott is. Sokáig nem kerül a gyomromba meleg étel.
A konyhán mindenkinek tekintélyes mennyiségű hideg elemózsiát csomagoltak.
Zrínyi gróf nem tartott az antik hadvezérekre jellemző nagy, hősi beszédet. Csak néhány mondatot mondott:
- Ellenségeink élhetnék a világukat innen soknapi járóföldre lévő otthonaikban. Inkább felkerekedtek fegyveresen tél idején, és rohantak éjjel-nappal, mint a költöző madarak, hogy a mi otthonainkat elpusztítsák. Nem irgalmazhatunk nekik. Szét kell vernünk őket, hogy megőrizhessük családjainkat és az otthonunk békéjét. Harcoljatok bátran és keményen! Holnap mindenkit itt szeretnék látni egészségben újra! Indulás!

Mire a Nap előbújt a kékesszürke ködben rejtőzködő, távoli dombok pereme mögül, már mindannyian Zrínyi-Újvárban voltunk. Tóni, a jó kedélyű asztalossegéd a tíz emberrel, akik a hadigépeket kezelni jöttek. Gyorsan átnézték, és készültségbe helyezték a hatalmas gerendaalkotmányokat, aztán leheveredtek melléjük, módjával borozgattak, szalonnázgattak, és tereferéltek. Nősülés előtt álló mesterlegények voltak valamennyien, kedves, szorgalmas és vidám népség. A nap folyamán bekapcsolódtak a többi munkába is, mindenben hasznomra voltak, és általában azonnal megértették, mi a feladat. Fegyverük nem volt, de nem is terveztük, hogy közelharcban harcolniuk kellene.
Velem volt Hansi, régi, kipróbált emberem. Mielőtt visszajöttem volna, el akartam bocsátani, de ő nagyon szeretett volna a szolgálatomban maradni, ezért újra magammal hoztam Magyarországra. Nem bántam meg. Gyakorlatilag a mindenesem lett, jobbkezem, helyettesem. Valaha ácsmesterek mellett dolgozott, ügyes a keze, gyors a felfogása. Torzonborz haja, mindig álmos tekintete kezdetben megtéveszti az embereket, aztán viszont egyre jobban becsülni kezdik Hansit. Kezdetben Csáktornyán is afféle haszontalan, szájtáti német szolgának vélték, de néhány nap alatt komoly megbecsülést vívott ki magának. Előbb a tisztek és mesteremberek respektusát szerezte meg, aztán elnyerte némely fehérnépek tetszését is. Maga Hansi ezt talán észre sem vette, én azonban láttam, miként pislog és sóhajtozik a láttára egy-két leányzó. Igen takaros és bögyös horvát meg magyar vászoncselédek az illetők, versengve igyekeznek Hansi figyelmét magukra vonni.
Hansi gyorsan beletanult a magyar és a horvát nyelvbe, és egyre könnyebben értette meg magát.
Zrínyi gróf mellém rendelt egy másik szolgalegényt is, Jancsit, aki jóval idősebb Hansinál, és talán még nálam is öregebb. Afféle régimódi, rendkívül gondos háznagy-féle, aki ügyel az öltözetemre, lábbelimre, ételemre és italomra, meg egyáltalán mindenre, ami nekem néha nem jut az eszembe. Amit felvetek, azt Jancsi elintézi. Ha kell, veszekszik, elmarja mellőlem, akire szerinte nincs szükség, ha meg kell, velem is házsártoskodik, akár egy anyós. Rám parancsol, hogy egyek, pihenjek – én pedig mindig tudom, hogy Jancsinak igaza van.
Nem mindig fogadok szót neki, néha nyűgösködöm.
- Zrínyi gróf úrtól kemény parancsba kaptam, hogy vigyázzak kegyelmedre, mint a szemem fényére. Hát vigyázok! Tessék azonnal lefeküdni, mert megharagszom!
Gyorsan megkedveltük egymást. Szerencsére Hansi és Jancsi is összemelegedtek, nagy baj lenne, ha viszálykodnának egymással.
- Ne tessék aggódni, amíg engem lát kegyelmed! – morgott Jancsi. – Keresztben nyelem le azt a tatárt, amelyik kegyelmedet bántani próbálja.
Valahogy biztos voltam benne, hogy meg is tenné. Jancsi keresztben nyelné le bármelyik tatárt.

Jancsi nem mozdult mellőlem, mindenben a kezemre járt, viszont Hansi három-négy fiatalemberből ügyeletet szervezett a periszkóphoz, így nem kellett állandóan a szerkezet mellett gubbasztanom. Valaki mindig figyelt, és azonnal jelentette, ha bármilyen fontosat észrevett.
Rajtuk kívül még húsz tapasztalt gyalogoskatona volt velem Krisztics strázsamester parancsnoksága alatt. Nekik akkor akad dolguk, ha az ellenség valahogy megneszeli a jelenlétünket. Azt a parancsot kapták, hogy meg kell bennünket védeniük, lehetőleg el kell bánniuk a behatoló ellenséggel, és minket azonnal el kell kísérniük a halastóhoz. Éjjel csónakok várakoznak majd ránk a zsilip bejáratánál. Ha hamarabb kellene menekülnünk, a halastó partján találunk rejtekhelyet és segítséget.
Mindez persze csak akkor léphet érvénybe, ha a tatár felfedez bennünket. Ha ez nem történik meg, a strázsamester teljesíti a parancsaimat, és én határozom meg a távozás pillanatát.
Együtt tehát bevonultunk az egykori Zrínyi-Újvár falai közé negyvenen.
A gróf kézfogással köszön el tőlem.
- Mi odaát csendben leszünk, amíg kegyelmed el nem kezdi – kötötte a lelkemre. – Ne robbantson addig, amíg a tatár alaposan hozzá nem fog az átkeléshez, és minden csapatát ahhoz nem rendezi. Ne törődjön vele, ha több ezren átjutnak, azokkal majd mi számolunk el. De ne is késlekedjen sokáig.
Szó nélkül bólintottam.
- Akkor pedig, – fejezte be a gróf. – amikor az aknák felrobbannak, kegyelmed már ne időzzön ott sokáig. Vessen be minden tüzes szerszámot, és távozzék azonnal az embereivel együtt!
- Úgy lesz gróf úr!
- Isten áldja kegyelmedet!
- A gróf urat is!
Mindaddig, amíg át nem érünk újra a folyó túlsó oldalára, és Zrínyi gróf elé nem állítanak, nem vagyunk kapcsolatban. Tisztában voltam vele, hogy önmagában ez – a kapcsolat átmeneti hiánya – a haditervem leggyengébb pontja. Ezen a legkönnyebb rajtaveszteni.

Folytatása következik.

Az én színem a vörös

Világoskék ifjakon

Sötét öltönyök,

Széllelbélelt kis világuk

Égszínben zörög.

——-

Az én színem: a vörös;

Szép, akár a vér,

Addig létezik az ember,

Míg valóban él.

——–

Intrikus vénasszonyok

Félik az eget,

Gáncsos-ráncos rút hordájuk

Sárgán lépeget.

——-

Az én színem a vörös,

Célpontnak remek,

Addig fénylik fennen,

Amíg a világ kerek.

—–

Fekete némbereken

Estélyi ruha,

Zápult testtel, nyitott szájjal

Suhannak tova.

——–

Az én színem a vörös,

Virul egyedül,

Nem érdekli, hogy az Élet

Mennyibe kerül.

———

Zöld leányzó reptéren és

Plázán andalog,

Kocsival van, csupán

A szelleme jár gyalog.

—–

Az én színem a vörös,

Őszinte velem,

Vad mélységében mindig

Ott van a Szerelem.

——–

Szürke sereg fontoskodva

Issza a borát,

Régen zálogba csapta már

A szikkadt humorát.

——

Az én színem a vörös,

Sose bujdokol,

Állva hal meg majd

A világ végén, valahol.

——–

Narancs,

Lila

Rózsaszín

A legújabb divat,

Amíg élek,

Az én színem

A vörös marad.

A szamár és a világ

Az alábbi a legrégibb magyar anekdoták egyike. Általában Asinus vulgi címen ismerik. Magam már Heltai Gáspárnál olvastam. Annak idején, amikor ’97-ben Heltai fabuláiból darabot írtam a Térszínház számára, komolyan gondolkodtam rajta, bevegyem-e ezt a történetet. Végül is kimaradt, mert nem állatmese, a felkérés pedig állatmesék (Állati mesék) dramatizálására szólt.

Később Verseghy Ferenc valamelyik írásában találkoztam vele.

Állítólag Ibn Said lehet az ősforrás, de a történetet Petrarca is említi, és bekerült Juan Manuel anekdota-gyűjteményébe. Hans Sachs darabot írt belőle, La Fontaine meg szépen formált mesét.

A történet ma is nagyon aktuális.

Nagyon meg kell válogatnunk, hogy kinek és miért akarunk megfelelni. Manapság ez még nehezebb, mint régen volt. A hülyeség hangja erősödött, gyakran médiatámogatást is kap.

Tehát:

———

Az öreg paraszt – valamikor a régmúltban – szamarat visz a vásárba. Vele tart a fia is. Szépen, kényelmesen sétálnak, kötőféken vezetik a szamarat.

Meglátja őket az első kritikus zseni. Foglalkozására nézve éppúgy lehet cserzővarga, mint kéregető. Valószínűleg analfabéta is.

A kritika első varja felszáll fészkéről, és károg imigyen:

- Micsoda hülye népség! Ott a szamár, és képesek mellette gyalogolni!

Az öreg paraszt megáll, elszégyelli magát. Talán igaza lehet a zseninek. A szamár hátasállat, miért ne használná arra, amire való. A gyerek amúgy is kicsi, nem bír annyit gyalogolni, mint egy felnőtt.

Fogja a fiát, és felülteti a szamár hátára. A füles megadóan mozgatja a fülét.

Így baktatnak tovább.

Meglátja őket a következő lángész. Idősebb alak, foglalkozására nézve valami főnökféle lehet.

- Micsoda neveletlen kölyök! Képes a szamár hátán ülni, amíg az apja gyalogol! Semmirevaló a mai fiatalság!

A paraszt megáll. A fia elsápad, leugrik a szamár hátáról. Dehogyis akarja ő fárasztani az édesapját. Inkább az öreget beszéli rá, üljön fel ő a szamár hátára.

A fiú megragadja a kantárszárat, az apa felül a füles hátára. Szokatlan a dolog, lelóg a lába, némileg restelkedve nézi, hogy a fia gyalog baktat mellette.

Meglátja őket a harmadik géniusz. Pénzes családból származó nyegle ifjú, időnként hosszú külföldi utakat tesz. Ezek roppant előnyösek, hiszen addig se rontja itthon a levegőt.

A géniusz öltönyt visel, alig múlt húsz, a Wikipaedia szerint ilyen-olyan főszerkesztő és emilyen-amolyan díjas. Amellett kényszermisztikus, misztikus kényszeres, esetleg posztmodern kényszeredett.

Nézi őket az ifjú géniusz, és hangosan felrikácsol:

- Önző, elnyomó apa! Micsoda egy aljas fráter! Hagyja, hogy a fia gyalog járjon, ő meg a szamáron trónol. Fallokrata házizsarnok!

Elszégyelli magát az apa, azonnal leszáll a szamár hátáról.

Most hát mitévők legyenek? Ha mindketten gyalogolnak, az se jó. Ha a fiú felül a szamárra, az se. Ha az apa, az se.

Mitévők legyenek?

Fogják magukat, és mindketten felülnek a szamár hátára.

Így baktatnak lassacskán, a füles nem siet, ők meg nem erőltetik. A szamár időnként harap az út széléről némi gazt, amúgy nem adja tanújelét, hogy sokallná a terhet.

A paraszt pihen. Csaknem elszunnyad.

Hanem most észreveszi őket az újabb vátesz. Ez törzsökös állatvédő. Az EU bölcs szabályainak kidolgozásáért sok van a rovásán. Áporodott megjelenésű. Bűzös bőrholmi, zsíros haj, piercing-tömkeleg. Lehet, hogy nő, de nem látszik. Abszolút aszexuális jelenség.

Azonnal rájuk ripakodik:

- Micsoda állatkínzók! Gazemberek! A szamárnak joga van az emberhez méltó bánásmódhoz!

Elszégyellik magukat mindketten, és leszállnak a szamárról.

Most mitévők legyenek?

Ha mindketten gyalogolnak, az se jó. Ha a fiú felül a szamárra, az se. Ha az apa, az se. Ha mind a ketten a szamárra ülnek, az se jó.

Mitévők legyenek?

Már csak egy lehetőség maradt. Fogják a szamarat, a hátukra veszik, és úgy ballagnak vele nagy görnyedve, fújtatva, erőlködve. A csacsi furcsállja, szabadulni szeretne, és hangosan ordít.

Ez már a világ csúfja. Sokan a fejüket csóválják láttukra.

Észreveszi őket a következő csalhatatlan. Ez annak idején jó feljelentő ember volt. A gengszterváltás után fődemokrata lett, mindenféle funkciókra választotta a nép. Közben – ki tudjam hogyan – megvagyonosodott. Manapság már leginkább a fiai és unokái viszik a boltot, de időnként még megszólal.

Számon kéri a kormányon a demokráciát.

Szóval észreveszi őket. Tüstént felkiált:

- Micsoda barmok! Képesek a hátukon cipelni a szamarat ahelyett, hogy ráülnének!

Nagyon elbúsul ezen a paraszt meg a fia.

Mitévők legyenek?

Így szól az öreg paraszt:

- Amondó vónék, szabaduljunk meg a szamártól, fiam, látod, hogy senkinek se tetszik. Vegyünk fel rá jelzáloghitelt, vagy hajítsuk a folyóba.

- Mi a különbség a kettő között, édesapám?

- Semmi, fiam, csak az, hogy ha a folyóba vetjük, előbb szabadulunk!

Úgy is tettek, a szamár a folyóba került. Apa és fia pénz nélkül, szamár nélkül mentek haza.

- Jól tettétek, hogy hallgattatok a sok ostobára! – mondta odahaza az asszony, miközben majd’ szétvetette az indulat.

Konzekvens vén február

Vén konzekvens február

- Vér vízzé nem válik -

Konzervatív büszke gőggel

Tart ki mindhalálig.

——-

Hogyha tél van: Tél legyen!

Fehér hó szakadjon,

Rossz nyelvek minden rossz szava

Az ajkukra fagyjon.

——-

Ha olvadás: olvadjon!

Hó-hegy összeessen,

Rideg fehér hercegnőre

Napsütés nevessen.

——–

Hogyha Élet: éljen is

Vakmerő színekkel,

Sose mellébeszéléssel,

Pasztell-posztmodernnel.

——-

Hogyha Lét van: ne legyen

Sohase fatális,

A fél-létnél igazad még

Az öreg Halál is.

——–

Vén konzekvens február;

A Lét sose várhat,

Ha zavar van, teremthetünk

Még újabb csodákat.

—–

Ha Élet van: büszke vágy

Robbanjon a Létben;

Szerelemnek viharában

Az igazi Éden.

——-

Ha Lét van: öröm legyen,

Szívek dobogása,

Ne kényeskedő parvenük

Ványadt nyafogása.

—–

Vén konzekvens február,

Rideg, sose bágyadt;

Teremts fagy ellen szerelmet,

Hitet, forró vágyat.

——-

Vén konzekvens február,

Bölcsőmet ringatta,

Büszke konzervatív gőgjét

Nyakamba aggatta.

——–

Vén konzekvens február,

Talán sose téved;

Határozott igenekből

Állhat csak az Élet.

Szőke nő zűrben az űrben - 151.

SZÁZÖTVENEGYEDIK RÉSZ

Íródott Nyuzga javaslatára

- Mit tisztáztak azok a kristálylemezek?
- A kristálylemezeken az időutazók jelentései voltak. A legnagyobb részben arról szóltak, hogy mit végeztek, miféle szélmalomharcot vívtak, hogyan kerültek folyamatosan egyre reménytelenebb helyzetbe az eredetieg nagyon is kötelességtudó katonák, az időutasok.
- Kötelességtudó katonák voltak?
- Igen, úgy tűnik, a többségük az volt. Megpróbálták lelkiismeretesen teljesíteni a teljesíthetetlen parancsokat. Először csak jelentettek, jelentettek, folyamatosan jelentettek. A legelső időben naponta, utána csak hetente, aztán egyre ritkábban. Az időutasok többsége – ha egyáltalán életben maradt – egy idő múlva teljesen elveszítette az időérzékét.

Nagyot sóhajtott, és húzott egyet az italából.

- A kristálylemezek tartalma az idő haladtával egyre kellemetlenebb olvasmány. A jelentéstevők előbb finoman célozgatnak, aztán szemrehányásokat tesznek a felsőbbségnek, azaz a jövőnek. Annak a jövőnek, amelyről azt hiszik, hogy még mindig jövő, és még mindig létezik.
- Mert az a jövő már nem létezik – vágta rá a szőke nő.
- Nem bizony, Karen.

Helmut egyikről a másikra nézett, fontolgatta, hogy kimondja-e, amit gondol, aztán mégis becsukta a száját.

Ed Philips újra ivott egy kortyot, és folytatta:

- A kristálylemezek keserűen a szemére vetik a parancsnokságnak, hogy egyetlen ígéretét sem teljesítette. Nem érkeztek meg az ígért eszközök, anyagok, társak.
- Miért nem küldték el? – kérdezte Helmut.

Ed Philips kínjában elvigyorodott.

- Szerintem megérkeztek, méghozzá hiánytalanul.
- Talán nem jó helyre?
- De igen, Helmut, jó helyre. Azt gondolom, a felszerelés, az ellátmány, illetve az erősítés nagy része is a megfelelő helyre ment. A hellyel nem volt probléma.
- A hellyel nem? Akkor mivel? Talán az idővel?
- Néhány esetben igen. Bármilyen eszközt használtak, időnként nyilvánvalóan túl nagy szóródással működött. Előfordult, hogy négy-öt évtizeddel később érkezett meg egy-egy csoport.
- Hát azokra hiába vártak!
- Igen. De akkor sem találkozhattak volna, ha csak néhány nap az eltérés.

Karen Bozchana Kadlecikova komoran bólintott. Értette, és szánakozott. Az egész olyan, de olyan hiábavaló. Hacsak…

Hacsak nem eleve azzal a szándékkal megy valaki a múltba vissza, hogy a szó szoros értelmében új életet kezdjen…

A szőke nő arca elkomorodott. Helmut Schellenberg látta, és félreértette:

- Ed, ezt Karen se hiszi!
- Ki mondta ezt neked? – nézett rá a szőke nő.

Helmut erre olyan képet vágott, mint aki vackorba harapott.

- Néhány napnyi eltérés? – motyogta kétségbe esve.
- Ige, Helmut – bólogatott Ed Philips. – az idő valami nagyon különös dolog.

Ivott egy újabb kortyot, megfontolt lassúsággal.

- Figyelj rám, Helmut! – kezdte aztán. – Ha időutazásra készülsz, és – tegyük fel – éppen itt tartózkodsz, mert ez az időotthonod, akkor ez a számodra jelen. Stimmel?
- Igen.
- Amikor a múltba érkezel, az eddigi múlt lesz a számodra a jelen, és azt képzeled, korábbi életed színhelye, ahonnan eljöttél, a jövő.

Helmut gyorsan bólintott.

- Ez is világos.

Ed Philips sóhajtott, és hátradőlt a székén.

- A dolog nem egyszerű, Helmut. Amikor eljöttél a jövőből, az a jövő megszűnt létezni a számodra. Oda többé nem juthatsz el.
- Miért?
- Mert a jövő még nem létezik. Tévedtek az elrendelés apostolai, a jövő most születik. Az időutazás paradoxonjai egészen mások, mint azt régen feltételezték. Máshol húzódnak.
- Máshol? Hol?
- Ha a múltba mégy, az attól kezdve a számodra jelen. Csak olyan jövő következhet utána, amely ott, a számodra jelenné lett múltban kialakul.
- Ez egy kicsit magas…
- Nem lehetsz előkelő idegen a múltban, Helmut. Attól kezdve az életed. És – akármi is van a régi filmekben és regényekben – teljes képtelenség, hogy valaha is visszatérj, mert minden kapcsolat azonnal megszakad. Te törlöd el. És a saját számodra – egy teljesen új jövőt kezdesz alakítani.
- Teljesen új jövőt?
- Igen, Helmut!

Ed Philips nagyot sóhajtott, aztán szinte egy szuszra vágta ki:

- Az időutas számára nincs visszaút, és többé nem létezik az a jövő, ahonnan érkezett. Maga törölte el. A küldők korának pedig nem létezhet olyan múlt, aminek az imént menesztett időutazó a részese lehetne…

Helmut tátott szájjal nézett.

Folytatása következik.

Szőke nő zűrben az űrben - 151.

SZÁZÖTVENEGYEDIK RÉSZ

Íródott Nyuzga javaslatára

- Mit tisztáztak azok a kristálylemezek?
- A kristálylemezeken az időutazók jelentései voltak. A legnagyobb részben arról szóltak, hogy mit végeztek, miféle szélmalomharcot vívtak, hogyan kerültek folyamatosan egyre reménytelenebb helyzetbe az eredetieg nagyon is kötelességtudó katonák, az időutasok.
- Kötelességtudó katonák voltak?
- Igen, úgy tűnik, a többségük az volt. Megpróbálták lelkiismeretesen teljesíteni a teljesíthetetlen parancsokat. Először csak jelentettek, jelentettek, folyamatosan jelentettek. A legelső időben naponta, utána csak hetente, aztán egyre ritkábban. Az időutasok többsége – ha egyáltalán életben maradt – egy idő múlva teljesen elveszítette az időérzékét.

Nagyot sóhajtott, és húzott egyet az italából.

- A kristálylemezek tartalma az idő haladtával egyre kellemetlenebb olvasmány. A jelentéstevők előbb finoman célozgatnak, aztán szemrehányásokat tesznek a felsőbbségnek, azaz a jövőnek. Annak a jövőnek, amelyről azt hiszik, hogy még mindig jövő, és még mindig létezik.
- Mert az a jövő már nem létezik – vágta rá a szőke nő.
- Nem bizony, Karen.

Helmut egyikről a másikra nézett, fontolgatta, hogy kimondja-e, amit gondol, aztán mégis becsukta a száját.

Ed Philips újra ivott egy kortyot, és folytatta:

- A kristálylemezek keserűen a szemére vetik a parancsnokságnak, hogy egyetlen ígéretét sem teljesítette. Nem érkeztek meg az ígért eszközök, anyagok, társak.
- Miért nem küldték el? – kérdezte Helmut.

Ed Philips kínjában elvigyorodott.

- Szerintem megérkeztek, méghozzá hiánytalanul.
- Talán nem jó helyre?
- De igen, Helmut, jó helyre. Azt gondolom, a felszerelés, az ellátmány, illetve az erősítés nagy része is a megfelelő helyre ment. A hellyel nem volt probléma.
- A hellyel nem? Akkor mivel? Talán az idővel?
- Néhány esetben igen. Bármilyen eszközt használtak, időnként nyilvánvalóan túl nagy szóródással működött. Előfordult, hogy négy-öt évtizeddel később érkezett meg egy-egy csoport.
- Hát azokra hiába vártak!
- Igen. De akkor sem találkozhattak volna, ha csak néhány nap az eltérés.

Karen Bozchana Kadlecikova komoran bólintott. Értette, és szánakozott. Az egész olyan, de olyan hiábavaló. Hacsak…

Hacsak nem eleve azzal a szándékkal megy valaki a múltba vissza, hogy a szó szoros értelmében új életet kezdjen…

A szőke nő arca elkomorodott. Helmut Schellenberg látta, és félreértette:

- Ed, ezt Karen se hiszi!
- Ki mondta ezt neked? – nézett rá a szőke nő.

Helmut erre olyan képet vágott, mint aki vackorba harapott.

- Néhány napnyi eltérés? – motyogta kétségbe esve.
- Ige, Helmut – bólogatott Ed Philips. – az idő valami nagyon különös dolog.

Ivott egy újabb kortyot, megfontolt lassúsággal.

- Figyelj rám, Helmut! – kezdte aztán. – Ha időutazásra készülsz, és - tegyük fel - éppen itt tartózkodsz, mert ez az időotthonod, akkor ez a számodra jelen. Stimmel?
- Igen.
- Amikor a múltba érkezel, az eddigi múlt lesz a számodra a jelen, és azt képzeled, korábbi életed színhelye, ahonnan eljöttél, a jövő.

Helmut gyorsan bólintott.

- Ez is világos.

Ed Philips sóhajtott, és hátradőlt a székén.

- A dolog nem egyszerű, Helmut. Amikor eljöttél a jövőből, az a jövő megszűnt létezni a számodra. Oda többé nem juthatsz el.
- Miért?
- Mert a jövő még nem létezik. Tévedtek az elrendelés apostolai, a jövő most születik. Az időutazás paradoxonjai egészen mások, mint azt régen feltételezték. Máshol húzódnak.
- Máshol? Hol?
- Ha a múltba mégy, az attól kezdve a számodra jelen. Csak olyan jövő következhet utána, amely ott, a számodra jelenné lett múltban kialakul.
- Ez egy kicsit magas…
- Nem lehetsz előkelő idegen a múltban, Helmut. Attól kezdve az életed. És – akármi is van a régi filmekben és regényekben – teljes képtelenség, hogy valaha is visszatérj, mert minden kapcsolat azonnal megszakad. Te törlöd el. És a saját számodra – egy teljesen új jövőt kezdesz alakítani.
- Teljesen új jövőt?
- Igen, Helmut!

Ed Philips nagyot sóhajtott, aztán szinte egy szuszra vágta ki:

- Az időutas számára nincs visszaút, és többé nem létezik az a jövő, ahonnan érkezett. Maga törölte el. A küldők korának pedig nem létezhet olyan múlt, aminek az imént menesztett időutazó a részese lehetne…

Helmut tátott szájjal nézett.

Folytatása következik.

Szerelem és líra - XIV.

Tizennegyedik rész

Az előző részben oda jutottam, hogy az ember szerelemképe voltaképpen csökevényes. A szerelemről Platón, illetve a reneszánsz neoplatonisták – Marsiglio Ficinó, Pico della Mirandola és a többiek – nálunk mérhetetlenül többet tudtak, számos gondolatukat érdemes felújítani.

A csökevényes szerelemkép részben talán törvényszerűnek (is) tekinthető, hiszen az ember fejlődése bizonyos korlátokkal az emberi szerelmi kultúra folyamatos fejlődésének is felfogható. Ezt azonban semmiképpen sem merném tételszerűen kimondani, mert nem hiszek az egyszeri és fejlődés felé haladó történelem jelenleg kanonizált elvében. A körkörös történetszemlélettel a szerelemnek a társadalomban betöltött szerepe bizonyos premisszák mellett szintén összeegyeztethető, de ezt sem tekinthetjük optimális megoldásnak.

Egyáltalán nem lehetetlen, hogy a Földön már létezett globális civilizáció, amely elpusztította önmagát. Számos jel utal erre. A történettudománytól hiába várjuk a feltárását, hiszen nemcsak, hogy nem érdekelt benne, hanem még ellenérdekelt is, hiszen a fenntartója által elvárt legfontosabb alapelveit kellene lerombolnia. Az egyszeri fejlődés elvén alapuló egyszeri történelem olyan dogma, amit a jelenlegi történettudomány akkor sem hajíthat sutba, ha meg van győződve az ellenkezőjéről. Hiszen el kellene ismernie alapelveinek tökéletlenségét, esetleg éppen katasztrofálisan félrevezető mivoltát.

A jelenlegi földi történettudomány leginkább a gazdasági kényszernek a történelem során betöltött szerepét tudja és akarja vizsgálni, illetve ennek hangsúlyozásában, a gazdasági kényszer történelmet irányító végzetté emelésében érdekelt. Ez természetesen együtt jár a szerelemnek, mint történelmet befolyásoló tényezőnek a tagadásával (is).

Ilyen esetben természetesen – mint mindig – a líra képviseli következetesen a szerelem elvét, illetve a szerelemmel járó távlatokat, reménységet. A történettudomány a mindenkori hatalom szolgálólánya, feladata az adott hatalom elméletének és gyakorlatának szentesítése¸a történettudomány a hatalom önigazolása. A líra pedig mindenkoron a világ történettudományos szemléletének ellenpólusát képviseli. Hogy a jelenlegi líra – nemcsak nálunk – mennyire tölti be ezen alapvető feladatát, más kérdés.

A szerelem definiálhatatlansága természetesen abból is fakad, hogy még nem ismerünk olyan világot, ahol a hivatását maradéktalanul betölthette volna. A szerelem együtt fejlődik, de nemcsak a személyiséggel, hanem valószínűleg az emberi társadalommal is. Ezért talán valami olyasféle mozgó definíciót kellene megpróbálnunk alkalmazni, amely igyekszik figyelembe venni az esetlege jövőbeli változásokat is. Ez persze eléggé kilátástalannak tűnik.

Tapasztalati úton nem tudunk olyan társadalmat elgondolni, ahol a szerelem valóban „szabad” volna, azaz mindenféle – hatalmi-politikai, gazdasági vagy egyéb – kényszeren felül állna. Aktualitásának jelenlegi hiányát éppen az elgondolhatatlansága mutatja a legjobban.

Alkalmas viszont arra, hogy teszteljük vele a jelenünket. Jelenlegi, önmagát leginkább a „szabadság” ideológiája mentén megfogalmazó társadalmunk szabadságfogalmát ellenőrizhetjük vele – és elég sivár eredményre juthatunk:

Jelenleg a szabad szerelem jelzős szerkezet leginkább azt jelenti: szabados szexualitás. Ez elég megbízhatóan jelzi a jelenlegi nagyjából hivatalos szabadságfogalmunk torz és csökevényes tartalmát, hiszen a szabad szerelem értelmezése leginkább a „szabadság” jelen fogalmának korlátozottságát mutatja.

A szabados szexualitás pontosan megfelel a szerelemtagadás jelenlegi stratégiáinak. Igazából nem felszabadítja, hanem korlátozza a szerelmet a társadalomban. Minden, a szexualitást többé-kevésbé a promiszkuitás irányába terelő közfelfogás arra szolgál, hogy a – gyakran merőben öncélú időtöltéssé váló – szexualitás segítségével szorítsák háttérbe a valódi szerelmet, illetve ennek hangoztatásával próbálják meg kétségbe vonni.

A szexualitás ellenőrizhető, a szerelem nem.

A szexualitás piacosítható, a szerelem nem. A piacosított szexualitás által felállított értékrend a magánélet minél több szféráját igyekszik alárendelni a pénz vezérelte hatalomnak, ezzel ténylegesen a szerelmet korlátozza.

A pénz irányította társadalomnak érdeke a hagyományos értékek kikezdése, a család fellazítása, látszólag ahhoz hasonló intézményekkel való helyettesítése, a pénz segítségével nehezen kikezdhető magánéleti elemek tudatos rombolása; gyakran a „haladás”, vagy éppen megint a „szabadság” jelszavával. Önmagát szereti az emberiség végső, egyetlen alternatívájának feltüntetni. A pénz uralmánál nem létezik „tökéletesebb” emberi társadalom, ha pedig a pénz elvénél jobb eleve nem képzelhető el, az emberiségnek ebbe kell belenyugodnia, és ennek mentén kell felépítenie tulajdon jövőjét.

Ez azért egyáltalán nem magától értetődik. Bizonyításra szorul. Lényegében minden egyes nemzedék számára újra és újra be kell(ene) bizonyítani, mert nemcsak a szerelem termelődik újra minden generációval, hanem a fiatalság és a tiszta lélek is. A fiúk megkérdőjelezik apáik világát, ez a Lét törvénye, amióta csak világ a világ.

A pénz hatalmára építő világrend igazából nagyon nehéz helyzetben van. A pénz vezérelte világot földi paradicsomnak, megvalósult álomnak, valóra vált utópiának kell láttatnia. Ehhez a propaganda önmagában akkor is kevés, ha a lehető legkiválóbban szervezik meg. A „szabadság” évezredek óta minden demagógia egyik alapszólama, látszólag örökkévaló érték, de mégis könnyen elkopik.

Gazdasági és politikai vonatkozásban a pénzvezérelt hatalom helyzete nem reménytelen. Ha sikerül a közvéleményben tudatosítania, hogy a gazdagság csupán az érdem szinonimája, és az alapjában véve igazságos világban bárki gazdag lehet pusztán egyéni érdeméből kifolyólag, és a felemelkedés mindig mindenki számára nyitva áll, időről időre képes lehet a társadalom energiáit mozgósítani a saját céljai érdekében. Ha mindig időben észreveszi, hogy a propagandájának szavatossága már lejárt, és az emberek szeme kezd kinyílni; kellő rugalmassággal állandóan taktikát változtathat. Így sem lesz a hatalma örök – csak annak tűnik. Az általa gerjesztett környezeti és egyéb problémák miatt előbb vagy utóbb mindenképpen összeomlik. A pénz vezérelte világ önfelszámoló világ, tartósan nem maradhat fenn.

A szerelem a pénz vezérelte világ önteltségtől sugárzó önszemléletére nézve sokkal veszedelmesebb, mint a gazdasági vagy politikai oldalról érkező bírálatok. Utóbbiak megfogalmazóit lehet a rendszer ideológiája értelmében vesztesnek, lustának, ügyetlennek, butának vagy élhetetlennek titulálni, a szerelemmel szemben azonban az ilyen olcsó eljárások hatástalanok. A szerelmet frontálisan lerohanni nem lehet, be kell keríteni.

Ennek legfőbb eszköze, ha a szerelmet a pénz vezérelte hatalom fenntartotta társadalomra jellemző fényűzéskultuszra és tárgykultuszra hasonlító módon megpróbálja áruvá tenni. A szerelem persze nem tehető áruvá, csak a szexualitás, minél azzal kell tehát egybemosni. Ez persze nem újdonság.

Az új elem (bár ha a történelem távlatait nézzük, ez sem új), hogy a szexualitás áruvá tételével egy időben a család intézményét próbálja felhígítani. Számára ez szükséges, hiszen a család a maga tradícióival és eredendő szeretetközösségével mindig megálljt parancsolhat a pénzkultusznak, utóbbi csupán ezen a módon – a család fellazításán keresztül – tud behatolni a magánélet szférájába.

A piacosított, áruvá alázott szexualitást a lehető legvonzóbban kell csomagolni; ennek példáit gyakorta láthatjuk. Olyan szexuális jellegű árucikkeket érdemes tömegesen termelni, amelyek egyúttal a család intézményét is fellazítják. Ha szétnézünk a mai társadalomban, egyáltalán nem mondhatjuk, hogy ez eredménytelen lenne.

A líra persze sokkal keményebb dió lenne – ha lenne. A művészetet azonban elég nagy részben sikerült úgy kanonizálni, hogy egyúttal tömegbázisát, a társadalom mélyére vezető kapcsolatrendszerét is elveszítette, tökéletesen eljelentéktelenedett. A pénz vezérelte hatalom egyik legkomolyabb ellenfelétől szabadult meg így – ideig-óráig. A nyelvet csócsálgató, önmagát rettenetesen produktívnak érző dilettáns játszadozás igen bonyolult és komolynak tetsző frazeológiával képes magát körülsáncolni, de akárhogyan is erőlködik, végeredményben a semmiről szóló semmi marad.

Uralma a fentebb említettek miatt nem lehet tartós. Akkor sem, ha globalizálódott. A líra nem a globálisból építkezik, a valódi közönséget a kapcsolatrendszer nem képes pótolni. A pénzuralom szemszögéből persze az álkultúra globális kiterjesztése hatásosnak és döntőnek tűnik – még egy ideig.

A liberális berendezkedés nem hoz valódi szabadságot, ez nem is célja, hatalmának fenntartása és kiterjesztése érdekében igyekszik megfosztani a fogyasztónak minősített alattvalót a család nyújtotta biztonságtól.

A hagyományos értékekre támaszkodó konzervatív hatalmi rendszer a pénz uralma helyett inkább a származási-hűbéri jellegű hatalmi építkezésben bízik. Ez támogatni és erősíteni próbálja a család pozícióit, de csak annak hatalmi pozíciói érdekében. Az ilyen rendszer nem a szexualitáson, hanem a házasság szabályzásán keresztül igyekszik korlátozni a szerelmet. A másikkal ellentétben elsősorban nem gazdasági, hanem jogi eszközöket alkalmaz. A hétköznapi életben a másiknál sokkal nagyobb biztonságot ad, ennek ára a csaknem állandó hierarchia, a társadalmi mobilitás akadályozottsága.

Mindkét uralmi típus nagyon szűk kalitka lehet a benne élő ember számára. Az egyikben forradalmi változásokra vágyik, a másikban utópiákat teremt magának. A szerelmi líra azonban mindkét típusban létezhet, és – hathat.

A szerelem mindenféle társadalomban létezhet. Tévedés azt gondolni, hogy a társadalmi rendszer alapvetően determinálja a benne élők magánéletét, hogy mindig a lét határozza meg a tudatot, hogy a rendszer behatolna minden nászi ágyba. Tagadnunk kell Illyés Gyula híres, Egy mondat a zsarnokságról című költeményének megrendítő üzenetét arról, hogy a despotizmus betolakodna az élet minden szférájába. Az ilyen versek amúgy is mindig a másik létező uralmi rendszer malmára hajtják a vizet, érvényességük területe valójában igen korlátozott.

Nem igaz, hogy a zsarnokság minden személyes kapcsolatot, minden szerelmet megmérgez és megmételyez. Az sem igaz – a másik uralmi rendszerben – hogy a pénz képes betolakodni minden személyes kapcsolatba, és minden szerelmet megmérgez, piacosít, felhígít. Természetesen vannak olyan személyes kapcsolatok, szerelmek, amelyeket a zsarnoki rendszer tönkretesz, megmételyez. Természetesen olyan személyes kapcsolatok, szerelmek is vannak, amelyeket a pénz tönkretesz, kiüresít. Azt azonban már nehéz volna feltételezni, hogy bármely rendszer társadalmának alsóbb régióiba olyan mértékben képes lenne behatolni, betolakodni a zsarnokság, vagy a pénz, hogy ott is az általa megmérgezett, megmételyezett kapcsolatok lennének többségben.

A szerelem tartalékai minden társadalom alsóbb régióiban, az egyszerű emberek köreiben rejlenek. A hatalom persze ide is behatol az uralma által előidézett állandó válságjelenségekkel. Érzelmi és lelki sivársággal, rabszolga-életkörülményekkel, létbizonytalansággal, szipolyozó adókkal, erőszakkal; esetleg alkohollal, drogokkal, műveletlenséggel. A kapcsolatok zöme ezek mentén vegetál. Ennek ellenére mindig akad valódi szerelem, valódi boldogság.

A többségi elv a szerelemben (sem) meggyőző. Ha csak egyetlen pár él valódi szerelemben – bármilyen korrupt, despotikus vagy erkölcstelen világban éljenek is – a szerelem ténylegesen létezik és tovább él.

Folytatása következik.

Lét, Igazság, szerelem

Dalaink tárgya legyen:

Lét, Igazság, Szerelem.

——

Ritmus a Lét, Ragyogás,

Metrum a szívdobogás.

——-

Ritmusban épül a Rend;

Isten is versben teremt.

——-

Rímcsengettyű zenéje

Hajnalt hozhat az éjre.

——–

Csupán metrummal terem

Lét, Igazság, Szerelem.

——–

Metrum nélkül más se jár,

Mint a vénülő Halál.

——–

Osztogat dohos, zöld kekszet,

S még dohosabb intertextet.

——-

Posztmodern fekete lyuk;

A metrumot nem adjuk.

——-

A szó igaz, hű barát,

Ne üld halotti torát.

——-

Szegény, beteg ráció;

Üres rezignáció.

——-

Lét, Igazság, Szerelem…

Kevesebbet sohasem.

——

A metrum tovább ragyog,

Mert az Élet élni fog.

——

A ritmus a Lét maga,

S Élet a Lét ritmusa.

—–

Dalaink tárgya legyen:

Lét, Igazság, Szerelem.

Davis újabb levelének részlete - XIII.

Még volt egy eszközöm, amiről eddig nem beszéltem, ez nem fegyver, de annál nélkülözhetetlenebb. Szerencsére még az első este elmondtam, hogy esetleg szükségem lehet valami ilyesmire, és Contarini úr valahonnan megszerezte a hozzá való eszközöket; elsősorban a lencséket.
A Royal Society egyik tagja, a lengyelországi származású kiváló optikus, Johannes Heweliusz még 1647-ben szerkesztett egy érdekes eszközt, amelyet periszkópnak keresztelt el, és leírta Selenographia, sive Lunae descriptio című művében. A periszkóp alkalmas rá, hogy egy árokból, vagy olyan épületből, amelyből valamiért nem látunk ki, a magasba tolva tükörrendszere segítségével megláthassuk, amit egyébként nem láthatnánk.
Rájöttem, hogy Zrínyi-Újvár romjai között akárhány kémlelőnyílást is vágathatok, mégsem fogom tudni, mi történik odakint. A sötétség amúgy is erősen megnehezíti majd a helyzetünket, nekünk kell az aknák felrobbantásával megkezdenünk a tatár elleni harcot, ehhez pedig nem nélkülözhetjük az áttekintést.
A periszkóp lényegében egy cső alakú eszköz, amelynek két végén – egymástól bizonyos távolságban – a cső hossztengelyével 45 fokban álló fényvisszaverő tükröző felületek helyezkednek el. Tükrök és lencsékből összerakott derékszögű prizmák. A tükröző felületek a csőben egymás felé néznek, egymással párhuzamos síkban elhelyezve. A megfigyelt tárgyról érkező fényt a fejtükör vagy prizma 90 fokos irányeltérítéssel a másik tükörre vagy prizmára továbbítja, ahonnan a megfigyelő szemébe jut szintén 90 fokos irányeltérítéssel. Ez az optikai eszköz lehetővé tette. Hogy a várfal romjainak takarásából úgy nézhessek le a környékre, mintha felkapaszkodtam volna a fal tetejére.
A periszkópot magam nem tudtam volna elkészíteni, ebben is a pálos szerzetesek segítettek, néhány velencei kereskedő, meg egy zágrábi diák, aki optikus professzorok előadását hallgatta valamikor holland földön.
A periszkóppal egyetlen apró gondom volt: belenézve minden sokkal kisebbnek látszott a valóságnál, ehhez azonban hozzá kellett szoknom.
A nagy szélső bástya maradványának tetejére dugtuk a ki a periszkópot, amelyet egy rúd tetejére ültettünk. A rúdhoz Sinkovics mester egyszerű forgószéket szerelt, így a széken forogva körbetekerhettem, és minden irányba szétnézhettem az eszköz segítségével.
Kívülről nem látszott, illetve nem volt benne semmi feltűnő, mintha csak a felrobbantott várfalnak lenne egy apró kitüremkedő darabja.

Zrínyi gróf a túlsó part – Csáktornyából nézve az innenső, de magam inkább a bal parton dolgoztam – előkészületeit is megszemlélte, és ott korántsem volt teljesen elégedett. Lépésről lépésre bejárta az egész terepet. Azt mondta, ugyan sötétség lesz, riadalom lesz a tatárok között, de még így is talált egérutakat, ahol a tatárok egy része kitörhetett, manőverezhetett, vagy éppen elmenekülhetett volna. Az ellenség ugyan a csata után nem lesz képes elhagyni a Muraközt, de a gróf nagyon féltette a tartományát. Az utóbbi évtizedekben túlságosan sok török és tatár portázó járt itt, raboltak és gyilkoltak, most lehetőleg egyetlen tatár se tehesse ezt meg. Ha lakott helyre jutnak, felgyújtják, tönkreteszik, a családokat meggyilkolják, vagy tél idején kiűzik őket a hidegbe. Nem hagyhatja.
Megértettem a grófot, az egérutakat el kellett zárni mindenütt.
Zrínyi Miklós minden ilyen helyen széles és mély árkokat ásatott, ezeket gallyakkal, avarral befedette. Az árkok mélyéről kihegyezett és tűzben edzett végű karók meredeztek felfelé. Az ilyen csapdát hívják farkasveremnek.
A vermek mögé Zrínyi gróf gyalogos lövészeket akart helyezni, de gyorsan kiderült, hogy nincs ennyi gyorsan mozgósítható puskás gyalogosa. A képzett, vagy éppen most kiképzés alatt álló gyalogos századait és a hajdúit nem akarta ilyen módon alkalmazni, hiszen nekik fontos szerepet szánt az ütközetben. Önkénteseket keresett a falvakban. Össze is verődött valami háromszáz veterán katona, magyarok és horvátok vegyesen. Valaha mind katona volt, de mára már a zömük nagyapa. Még olyan is akadt közülük, aki valaha a gróf édesapjával harcolt együtt a harmincéves háború első éveiben. A legtöbbje hozta a régi ócska puskáját, és ragaszkodott is avitt fegyveréhez. Néhányan elfogadták az újabb flintákat és muskétákat. A gróftól kaptak lőszert, sokan kanócot is, néhányuk fegyverén a puskaművesek megjavították, vagy kicserélték a závárzatot. Amikor a várudvar egy elkerített részében célba lőttek, növekedett az invalidus alakulat becsülete. Jól és szaporán lőttek, ügyesen bánnak a fegyverrel ma is.
Ifjabb önkéntesek is jelentkeztek, valami százhetven ember, javarészt parasztlegények. A legtöbbjének sose volt még a kezében fegyver. Tapasztalt katonák oktatták őket a fegyverek kezelésének fortélyaira. Öreg kanócos puskákat kaptak, az újabb kovás fegyvereket a friss gyalogsági századok számára szerezte be Zrínyi gróf. Aki majd ezek közül a legények közül kedvet kap a katonáskodásra, beléphet valamelyik századba.
A puskán kívül egyéb fegyvert először nem kaptak, a tatár nem tud az árkokon átjönni, a sűrű puskatűz pedig nem teszi lehetővé, hogy az árkokat betemessék. Később Zrínyi gróf parancsára azokban ők is kaptak görögtüzes csuprokat, mégpedig bőségesen. Ha a puskákkal esetleg nem tudnak a tatárban kárt tenni, hajigálják azokat.
Akadtak aztán másféle önkéntesek is, bár nem tudom, mennyi joggal tekintem és hívom őket önkéntesnek.
A Dráva vidékén elterülő erdőségek lakói még mindig íjjal és nyíllal vadásznak, ahogy Angliában is van még ilyen környék. Ennek a folyónak a mentén éltek egykor a Magyar Királyság legjobb íjászai. A rossz emlékű mohácsi csatában is sokan vettek részt közülük. Zrínyi gróf küldöttei már a hónap eleje óta járták a Dráva vidékének gyakran igen eldugott településeit, és íjászokat gyűjtöttek. Nagy csapatot szedtek össze, ötszáznál több embert. Ezeket aztán a gróf parancsára az átkok és farkasvermek túlsó oldalára állították, így a tatár íjászok ellen a magyarok is íjászokat vonultattak fel.
Az előkészületek lassan a végükhöz értek, már lényegében minden tervünk megvalósult. Izgatottan lestük a tatár seregről érkező híreket.
December huszonegyedikén szombaton vacsoránál ültünk, amikor a hírhozó megérkezett. Zrínyi gróf meghallgatta, aztán közölte velünk:
- A tatár Szigetvár környékéről holnap este indul. Hétfőn délután a Mura partján lesz.
Éreztem, ahogy a fejembe tolul a vér. Még két nap. Összenéztünk.

Folytatása következik.

A költő Isten bohóca

A költő isten bohóca,

Szíve felőli keze;

“Tán azt hiszed, jól csináltad

A világot,

Domine?”

———

Isten udvari bolondja,

Míg az élet elsuhant,

Énekelt és verset mondott,

Szállt a szó, zengett a lant.

——-

Hogyha Isten bosszankodott,

Fájdalmasan, komoran,

“Ne törődj a kudarcokkal,

Hallgasd a verset, Uram!”

———

A költő Isten bohóca,

A teremtés fűszere;

“Nem minden ám a hatalom,

S a gazdaság,

Domine!”

——–

Költészet a világ lelke,

Szívdobbanás, szent ütem,

Nincs teremtés, ha költészet

Nem lesz benne, Istenem.

——–

Az Élet értelme pedig

Lánggal ég a lelkeken;

Kis emberek roppant kincse:

A hatalmas Szerelem.

———

A költő Isten bohóca,

Segédkező, friss szeme,

A Költészet nem árulja

El az Embert sohase.

——

Noha egyes poézisek

Öltönyködnek, s úgy lehet,

Csócsálgatnak mindenféle

Nyelveket, meg feneket;

—–

Ám az igazi költészet

Mindig a maga ura,

Bankjegyekkel, öltönyökkel

Nem lép sose alkura.

——–

A költő Isten bohóca,

Az Úr kezében ragyog;

S mondá az Úr;

“Én is csupán

Egy vén bölcs bolond vagyok!”

Hitler is azt hitte

Joszip Broz Tito 1948 előtt még Sztálin elvtárs legjobb közép-európai tanítványa volt. Akkor hirtelen az imperialisták láncos kutyája lett. Szinte tragikus hirtelenséggel. Nagyjából úgy, ahogy George Orwell ekkortájt íródó 1984 című regényében, amelynek világában Kelet-Ázsia szövetségesből egycsapásra ellenséggé lehet, és fordítva.

A szocialista újbeszél számára az ilyen fordulatok nem jelentettek megoldhatatlan problémát.

Később kiderült, hogy Tito mégsem annyira láncos kutya.

Hamarosan megállapították, hogy még inkább az.

Meghalt Sztálin. Jött a helyébe Nyikita Szergejevics Hruscsov. A Szovjetunió megkövette Sztálint. Éppen 1956-ban látogatta meg a jugoszláv kegyelmes urat, a magyar forradalom kapcsán sok szó esett erről a találkozóról.

Hruscsov igyekezett a nagy(obb) hatalom fölényével tárgyalni. A bizalom helyreállítása érdekében elmesélte Titónak, amit az úgyis tudott, hogy 1951-ben a szovjetek szövetségeseikkel együtt Jugoszlávia lerohanását tervezték.

(Ebben a Magyar Néphadsereg is fontos szerepet kapott volna, a létszámát sohasem látott módon felduzzasztották, és tömegesen látták el szovjet lövegekkel és T-34-es harckocsikkal.)

Miután részletesen elmesélte, hogyan készültek a seregek, és a végén miért nem került sor a támadásra, Hruscsov nem átallotta megjegyezni:

- Természetesen elsöpörtük volna önöket.

Tito kivette a szájából a pipát, és lakonikusan ezt felelte:

- Hitler is azt hitte!

Tavaszüzenet

A hó már lucsokban ázik,

Délceg napsugár cikázik

Jég felett,

A távolban készül már

A fényességes

Kikelet.

——–

A vén Idő sosem remél,

Nem is kínozza meg a Tél

Sohasem;

Közömbös, mint

Vén ereszen

A perem.

——–

Havas föld tündér álmában,

Világfának árnyékában

Tavasz ül;

Hirdeti, hogy tovább élni

Sikerül.

——-

A szent tavasz azt üzeni,

Gyere jövőt meríteni,

Kedvesem,

Várhat ránk még boldogság

És Szerelem.

Szőke nő zűrben az űrben - 150.

SZÁZÖTVENEDIK RÉSZ

Íródott Nyuzga javaslatára

Helmut Schellenberg felsóhajtott.

- Már nem is kérdem, hogy lehet az.
- Mi hogy lehet?
- Hogy igen is, meg nem is.
- Azért csak kérdezd meg.

Schellenberg a fejét csóválta.

- Ne incselkedj velem, Ed – felelte némi ingerültséggel. – ha akarod, mondd el, ha nem akarod, ne mondd.
- Hát egyrészt igen – villant elő Ed Philips fogsora. – mert az eszköz valósággal létezik és bizonyítékot szolgáltat önmagáról. Másrészt nem, mert lehetetlen utánozni, és valószínűleg ott sem fog soká létezni, ahol készítették.

Karen Bozchana Kadlecikova lassan felemelkedetta székéből.

- Túlságosan hosszú ideje beszélgetünk az időutazásról, Ed, és közben döntést kellene hoznunk. Ha valóban van valami információd, mondd el, de tömören. Ha nincs, térjünk napirendre.

Ed Philips az ajkába harapott.

- Rendben van, de nem biztos, hogy el tudom mondani röviden.
- Hát próbáld meg.

Ed most maga töltött italt a poharába, és beszélni kezdett:

- Találtak egy sziklába vágott széfet. Voltaképpen véletlen felfedezésnek is tekinthetjük, de nem volt teljesen az, mert akkoriban már kifejezetten ilyesmire vadásztak. Tisztában voltak vele, hogy lefeljebb olyan ősi sziklafalban találhatnak valami üzenetfélét, ami létezett már az időutasok látogatta múltban, és létezik a jelenben is. Fel is térképezték az ilyen objektumokat. Csaknem biztosra mentek.
- Tehát sziklaszéf? – Helmut felélénkült. – Ebben az esetben elhiszem. Ha akad háborítatlan sziklafal, abban nagy szerencsével akár egy egészen közönséges DVD is fennmaradhat.
- Na, azért ne túlozzunk – mormolta Karen.
- Ez egy igen gondosan kialakított, megerősített sziklaszéf. A szó szoros értelmében az örökkévalóságnak. Jó hosszú ideig tartott, amíg sikerült kinyitni. A számítógépek is nagyon nehezen boldogultak vele. A belsejében gondosan párnázott szikladobozok voltak, mindegyik belsejében egy speciális ólomtokkal. Ezt sem volt könnyű kinyitni. Abban voltak az adathordozók. Kristálylemezek.

Helmut felfigyelt.

- Kristálylemezek?
- Igen. Ismeretlen technológiával készültek. Igen gondos, valószínűleg egyedi darab mindegyik. Csaknem egy évig tartott, mire sikerült megfejteni a tartalmukat.

Helmut felemelte a kezét:

- Állj! – kérdezte ingerülten. – Mi az, hogy megfejteni?
- Mivel senki sem akadt, aki el tudta volna olvasni a tartalmukat, meg kellett őket fejteni. Kemény munka volt.

Helmut izgatottan méregette:

- Hol készítették őket, ha megfejtésre volt szükség?
- A Földön. De nem ezen a Földön.
- Hanem?
- Abban a másik időben.
- Másik időben?
- Azokat a kristálylemezeket egy másik idősíkon készítették. Mindent tisztáztak.
- Mindent?
- A kristálylemezek mindent tisztáztak az időutazással kapcsolatban.

Folytatása következik.

Szerelem és líra - XIII.

Tizenharmadik rész

Immnauel Kant szerint értelmünk logikai kategóriákkal dolgozik, ezekbe skatulyázza be a megfigyeléseket és a tapasztalatokat. Ezért – mivel minden megfigyelésben benne van a megfigyelő – áthidalhatatlan szakadék tátong a világ dolgainak valódi mibenléte és az általunk felfogott, megfigyelt, osztályozott valóság között. Soha nem ismerhetjük meg a dolgokat a maguk csonkítatlan, lefordítatlan alakjában, csupán megvágott, megszerkesztett — és feltehetően eltorzított — változatukat, amelyek átszüremlenek fogalmaink rendszerén.

Ha a szerelem fogalmát definiálni akarjuk, részben ilyesféle nehézségekkel találjuk magunkat szembe, részben pedig még sokkal komiszabbakkal. Először is azzal, hogy minden ember kizárólag saját tapasztalatai fényében képes értelmezni a szerelmet.

Ez látszólag magától értetődő, de mégis komoly kérdéseket vet fel azzal kapcsolatban, egyáltalán lehetséges-e definiálni a szerelmet úgy, hogy az minden embertársunk minden szerelmi tapasztalatára nézve érvényes legyen.

Merthogy nagyon határozottan úgy tűnik, a szerelem korántsem jelenti minden ember számára ugyanazt. Ebben neveltetése, érzelmi intelligenciája, világfelfogása és személyes habitusa szerint minden ember nagyon egyéni felfogást alakíthat ki magának. Ha ennek az igazi jelentőségébe belegondolunk, azonnal megérthetjük, hogy a szerelem sokkal fontosabb jelenség annál, amit a hétköznapi közvélekedés szokott róla gondolni, sőt, talán a legfontosabb jelenségek egyike az ember világában.

Voltaképpen a szerelemről való gondolkodás a szerelemhez való viszony, a szerelemmel kapcsolatos cselekedetek, valamint a szerelmi élet emberi minősége – ha sikerülne valami legalább többé-kevésbé érvényes mércét találni – az emberség olyan értékmérője lehetne, amely a jelenlegieknél lényegesen pontosabban fejezhetné ki az egyes embernek a közösség tagjaihoz viszonyított emberi értékeit. A jelenlegi mércék nagyon is homályosnak és esetlegesnek tűnnek.

Utóbbiak – a teljesség igénye nélkül – nagyjából a következők:

 Anyagi javak megszerzésének vagy birtoklásának mértéke
 Hétköznapi, intellektuális, tudományos vagy egyéb értelemben felfogott intelligencia
 Kommunikációs kultúra, a társas életben való jártasság
 Munkateljesítmény
 Érzelemgazdagság
 Megbízhatóság

Látjuk, hogy a felsoroltak nincsenek egymással arányban, jószerivel még csak nem is tartoznak egy dimenzióba. Különböző gondolkodású emberek eltérő szempontú – és helyenként nagyon eltérő mélységű – mércéi. Mindezeknél sokkal több és pontosabb lenne ezeknél a szerelmi élet minősége, mint mérték – ha sikerülne definiálni.

Az új definícióban a következő motívumoknak kellene szerepelniük, amelyek maguk is mind meghatározást igényelnek:

 Harmonikus szexualitásra való képesség

Természetesen csak akkor, ha sikerül meghatározni, mit is értünk harmonikus szexualitás alatt.

Ehhez persze tisztázni kellene, hogy a szerelem nem azonos a szexualitással, illetve, hogy a puszta szexualitás mg semmilyen tekintetben sem tekinthető szerelemnek, és nem is vindikálhatja magához annak jogait.

 Szeretetközösség

Ehhez definiálni kellene, mit tekinthetünk szeretetközösségnek.

 Az empátia és a szeretet képessége

Az empátia nagyjából tisztázott fogalom, a szeretet képessége kevésbé, bár íródtak figyelemre méltó művek róla az utóbbi időben.

 A szerelem az emberi kapcsolatok olyan terrénuma, ahol semmiféle szükségszerűség nincs jelen.

Ez a filozófiai kitétel azért szükséges, mert itt van az a kiskapu, ahol a legkönnyebben szivárognak be a szerelmet lebecsülő, azt gazdaságnak, politikának vagy hasonlóknak alárendelni akaró megfontolások – lényegében a szerelemtagadó ideológiák.

Természetesen – látszólag – indokolható a szükségszerűség bevezetése szociológiai vagy biológiai fogalmakkal, az elmúlással, vagy mással is; ezért nagyon határozottan ki kell mondani, hogy a szükségszerűség semmiféle értelemben véve nem determinálja a szerelmet, csupán a szerelem egyes megnyilvánulásainak időtartamát határozhatja meg, de azt sem kizárólagosan.

 Szerelem és család összetartoznak.

Az egészséges emberi vágyakhoz tartozik a szexualitás mellett a családalapítás és a család gondozása is. A magzatát hordó, majd csecsemőjét nevelő anya maga is segítségre, gondozásra szorul. Anya, apa és gyermek kapcsolat, szeretetközössége nem a szerelem elmúlása, hanem éppen annak egy újabb fázisa. Olyan újabb szerelemszakasz, amely igazából logikusan következik az előzőből. Schopenhauer és mások súlyosan tévedtek, amikor a szerelmet és az anyaságot, illetve a szerelmet és a családi örömöket elválasztották egymástól azt állítva, hogy a szerelem csupán a természet állította kelepce, ami a fajfenntartást szolgálja.

Az emberi fajfenntartás szerelem nélkül lehetetlenség. Egyetlen állat kicsinye sem igényel olyan hosszas gondozást, mint az emberé. Bensőséges, meghitt emberi kapcsolat, szerelem nélkül már rég kihaltunk volna.

Most pedig ideje, hogy egy kicsit túllépjek az eddigi szerelem-definíciókon. Nem azért, hogy itt és most definiálni próbáljam a szerelmet, arra majd csak a sorozat végén teszek kísérletet.

Az eddigi felfogások egyik közös hibája – sajnos a líráé is – hogy a szerelmet általában férfi és nő első találkozására, kapcsolatuk kezdetére redukálták. Holott a szerelemhez nemcsak ez tartozik, hanem a családi örömök is, a hosszú ideig tartó együttélés egészen a késő öregkorig, amikor esetleg egymás kezét fogva halnak meg a szerelmesek.

A platóni szerelemtan szerint a szerelem valami magasabb rendű felé való törekvés.

Ennek értelmében csakis akkor lehet teljes a szerelem definíciója, ha nem csupán elszigetelt szerelmi kapcsolatként értelmezzük. Platón ebben előttünk járt, de nem figyelünk rá.

A szerelem voltaképpen az embernek, mint fajnak, azaz az emberiségnek a tulajdonsága, kincse, és nem lehet teljes az a meghatározás, amely nem tekinti az egész emberiség közös lehetőségének.

A szerelem az emberiség közös tulajdona, ilyen értelemben pedig valóban örök.

Folytatása következik.

A felbőszült Tél

Tépte a Tél a kis otthonomat reggeltől idáig;

Réseken, ablakon át hordta a szél a havat.

——

Jéghideg és gyilkos porhó kavarogva csapott le;

Száz apró tőrként szúrta belénk a vihar.

——–

Rázta a Tél a nyomorgó, fáradt, néma világot;

Tomboltak szaporán ármányos szelei.

——–

Azt suttogja a naptár: lassan vége a télnek;

Úton a fecskék, és március is közeleg.

——–

Küzd hát most az öreg tél felbőszülve, keményen;

Hátha elér valamit végső napjaiban.

——

Gyűlöli létünk, minket a semmibe vinne magával;

Vén uzsorás képpel rossz kamatot követel.

——-

Száz tél van körülöttünk ebben a léha világban;

Életet és érzést álértékre cserél.

——

Szent szerelem alkotta és élteti ezt a világot;

És szerelem nélkül élet sincs sohasem.

——

Tél szele zúg a profitból, terrorból, hatalomból;

Vergődünk rongyos, holt kacatok tetején.

—–

Eljön-e végre az emberi létbe is egyszer a béke?

Lesz-e tavasz valaha, vagy télben maradunk?

Davis újabb levelének részlete - XII.

Tudod, Jane, milyen szívesen kölcsönzök ötleteket a régiektől. Ez is tőlük származik, méghozzá a régi idők egyik legzseniálisabb hadmérnökétől: Héróntól.
Hérón egyik leghíresebb alkotása egy épület volt; benne egy zárt ajtajú szentély, az előtt pedig egy különálló oltár. Nem tudom, melyik isten tiszteletére tartották benne a szertartásokat, de talán nem is lényeges.
A legfontosabb berendezések nem az építmény látható részén, hanem a padló alatt voltak elhelyezve. Csövek, vizes edények, csigák, áttételek, hajtókarok.
Amikor a papok meggyújtották az oltáron az áldozati tüzet, a felmelegített levegő egy csövön át felmelegítette az alatta lévő edényben lévő vizet, az a hőtől kiterjedt, az egyetlen lehetséges kijáraton – egy kémcsövön – keresztül eljutott egy másik edénybe, amely mozgásba lendült, meghajtotta az áttételeket, a csigát – és fent magától kinyílt a szentély ajtaja. A hívők felfoghatatlannak, csodának tartották.
Hérónnak nem ez volt az egyetlen ilyesféle remeklése. Egy másik műve talán még híresebb. Egy asztal mellett két szobor áll. Az asztalon botra tekeredő kígyó, ősrégi szimbólum. Mögötte vastál az áldozati tűznek. Amikor a papok meggyújtották a tüzet, a kígyó sziszegni kezdett, a két szobor pedig megmozdult, és – tömjént szórtak a tűzbe. Ezt is csodának tartotta a korabeli tömeg¸ írtak is róla éppen eleget. Természetesen ez is az előzőhöz teljesen hasonló módon működött; az edények, csövek és áttételek segítségével a meleg levegő, és a víz kiterjesztése hajtotta a szerkezetet – ezt is az áldozati tűz meggyújtásával lehetett működésbe hozni.
Ügyes hidraulikai trükk volt mindkettő, de lényegében ártalmatlan. Az enyém azonban korántsem volt az.
A források, feljegyzések és a számunkra elérhető hagyomány alapján elkészítettük az egykori görögtűzvető hadigép, a szifón mai megfelelőjét. Egyes pletykák szerint valami hasonlót már Sir Morland is létrehozott Angliában, vagy Hollandiában, de ezt nem erősíthetem meg; a tiszteletre méltó természettudós vízemelő szerkezetet és sok egyebet valóban feltalált. A Magyarországon járt francia tisztek szerint még maga a híres filozófus, René Descartes, amikor hadmérnökként szolgált, szintén készített görögtüzet, de állítólag őt erre senki sem tanította, kizárólag a régiek írásainak tanításaiból jött rá az előállításának módjára. Lehet, hogy így volt, lehet, hogy nem.
Engem tanítottak annak idején a görögtűz előállítására, bár azóta sehol nem készítettem effélét. Aki oktatott, nem más volt, mint George Joseph Mill, Őfelsége – később a Lordprotector – hadmérnöke; száraz, savanyú, de végtelenül nagy tudású ember. Azt mondta, valószínűleg ez az elegy volt az egykori híres görögtűz. Hogy a keverési arány a régi bizánciakéval megegyezett-e, nem lehet biztosan tudni, de annak is valami ilyennek kellett lennie; folyékony gyújtófegyvernek, amit a víz nem olt el.
Bőségesen készült a görögtűzből; egy részével a hadigépek lövedékeit töltöttük meg, egy részük ugyanilyen cserépedénybe öntve a gyalogsághoz került, ezek lényegében görögtüzes kézigránátok voltak. A zöme azonban a hajómalomhoz kellett.

A hajómalomból félelmetes fegyvert kovácsoltunk. A halastó zsilipjével szembeni partszakaszon, félig a partra húzva készült fel utolsó útjára.
Ez az utolsó út csak néhány percig tarthatott. Mindössze kéttagú személyzettel kellett nekivágnia, a két hajós pedig a csáktornyai várőrség két erőteljes fiatal katonája, Radovan és Ábris volt. Ők is csak addig utaztak a hajón, amíg az csendben meg nem közelítette körülbelül százötven lépésnyire a pontonhidat.
Ezt is kipróbáltuk; lefelé a hajómalom könnyedén siklott a vízen, visszahozni annál nagyobb fáradságba telt.
A hajómalomnak leeresztett vízfogókkal kellett a sötétben elindulnia a tatárok pontonhídja felé. Mivel a kerék nem forgott, ez teljes csendben történhetett.
A két katonára voltaképpen csak azért volt szükség, hogy a pontonhídhoz közeledve felhúzzák a vízfogókat. Ez volt az egyetlen, amit nem tudtunk önműködővé tenni. A vízfogókat akkor kellett felhúzniuk, amikor úgy ítélték meg, hogy nincsenek messzebb, mint százötven lépés. Aztán igyekezzenek szempillantás alatt beugrani a molnárcsónakba, és teljes erőből ár ellen evezni, különben bajba kerülnek.
Mondanom sem kell, hogy gyakoroltattam az evezést, meglehetősen sokszor. A két tapasztalt katona eleinte megjegyzéseket tett, de csakhamar rájöttek, hogy erre éppen az ő életük miatt van szükség, és egyre jobban eveztek az árral szemben. Egyre jobban és gyorsabban.
Amint a vízfogókat felhúzzák, a kerék forogni kezd – és hőt fejleszt. Ettől pedig feléled a hajómalomba épített egész pokoli harci gépezet.
A két hajótest belsejét vizeshordók, csövek, fogaskerekes áttételek, görögtüzes edények, rudak tették ki. A hő felmelegíti a levegőt, az mozgásba lendíti a vizet. Az előremeredő rézcsövek pedig görögtüzet zúdítanak százlépésnyire előre. Újra és újra tüzelnek a szifónok, hiszen a kerék továbbra is mozog.
Ez még nem volt minden.
Az edényekből folyamatosan görögtűz freccsen a gyújtózsinórok boglyaira, amitől azok meggyulladnak, elsütik a puskákat és az ágyúkat – a hajómalom tüzet nyit a pontonhídra.
A hajómalmot a folyó sodra mindenképpen a hídhoz fogja csapni. Emberi számítás szerint addigra már lobogó lánggal fog égni a hajómalmon felhalmozott rengeteg gyúlékony anyag. Minden hőelvezető nyílást gondosan kiküszöböltünk. A naftával átitatott száraz fahulladéknak, szalmának és a sok egyéb anyagnak ehhez nem sok kell, hiszen a kerék pillanatok alatt pokoli hőséget teremt.
A két hajóorrban egy-egy hordó puskaport helyeztünk el. Fontos volt, hogy ne robbanjanak fel az ütközésnél hamarabb, hiszen akkor esetleg a hajómalom még az előtt elsüllyedne, hogy a hídnak ütközik. Ezért válaszfalat húztunk, és a hordók számára száraz fészket építettünk, amely mind a folyó hullámaitól, mind az esetleges esőtől megvédelmezte őket.
Hogyan robbanjanak fel a hordók? Itt nem tartottam kielégítő megoldásnak a gyújtózsinórt. Valami mást kellett kitalálnunk.
Az a legjobb, ha a puskaport ütésre robban, és mi lehet meghatározóbb ütés, mint amikor a hajó a hídhoz csapódik?
Afelől nem volt kétségünk, hogy a találkozás erőteljes ütéssel fog járni, próbáink többször is megmutatták, és a Mura sodra ezt szavatolta a számunkra. Amikor lehorgonyoztunk egy nagyobb csónakot az útjába, a folyó sodrával érkező hajómalom azt valósággal legázolta; összetörte és elsüllyesztette. A híd ennél nagyobb ütést kap majd, hiszen a hajómalomra épített berendezések súlya jócskán megnöveli a lökőerőt.
A két hajóorrot alaposan megerősítettük, vasaltuk, kihegyeztük, valóságos döfősarkantyúvá formáltuk át. Volt egy olyan érzésem, hogy talán minden görögtűz és robbanóanyag nélkül is szétrombolná a hidat, de akkor a török a pusztítást fertályóra alatt helyrehozná.
A hajóorrokba másfél lábbal a vízvonal felett egy-egy pisztolyt építettünk be. Vénséges keréklakatos ócskaságok voltak, fegyverként már nem nagyon jöttek számításba. A fegyverműves egy kissé átalakította őket a kérésemre.
Kifelé állt az ütőszeg. A hajók lényegében ezzel ütköznek majd a pontonhídhoz. A pisztolyok csöve egy résen keresztül a puskaporos hordókba volt bevezetve, és meglehetősen gyengén voltak megtöltve, nehogy egyszerűen átlőjék a hordókat, és elmaradjon a robbanás.
A hajómalom csendesen megközelíti az ellenséges hajóhidat, aztán közelről tüzet nyit rá, görögtüzet köp, néhány pillanattal később összeütközik vele, és felrobban. Ha mindez nem pusztítja el jóvátehetetlenül a hidat, akkor ezer ördög lakozik abban a tákolmányban, és én beállok Zrínyi gróf valamelyik várába konyhai kuktának. Ezt mondtam Zrínyi grófnak, ő pedig nagyot nevetett. Utána alaposan szemügyre vette az elkészült hajómalmot. A végén megdicsérte a munkánkat.
- Itt mi Magyarországon a török túlereje ellen mindig is találékonysággal harcoltunk, és azzal is maradtunk meg. Kegyelmed ezt azonnal megértette, és én örülök, hogy velünk harcol.
Kihúztam magam a dicsérettől. Ilyet ritkán mondanak a parancsnokok és a hadvezérek, a hadmérnök jól teszi, ha mindet megtartja jó emlékezetében, mert gyakran lehet rá szüksége.

Folytatása következik.

Ötvenévesen

Vén Idő az utat rója;

E napon hozott a gólya.

———

Ötven év derűje, hava

Gördült le a csúszdán tova.

——

Fél évszázad rám tekintett;

Nem maradt más: a tekintet.

——

(A kerek szám sose olcsó,

Akkor se, ha már utolsó.)

——-

Pénzes sznob távlat nem vezet;

De körülvesz a szeretet.

——–

A profit trójai faló,

Leginkább öltönynek való.

—–

Míg élek, el nem temetnek,

S élek – ameddig szeretnek.

——-

Ötven év sok nyűgje, vágya,

Nem nőtt be a fejem lágya.

——

Csak öntörvényem végleges;

Helytállok, amíg érdemes.

——

A Jelen csak vékony kabát,

Eszem a kenyerem javát.

—-

Jövő évek nevelkednek,

Jó élni, amíg szeretnek.

—–

Fél évszázad ült nyakunkra;

Jólesik a hit, s a munka.

—-

Fél évszázad, nem perelem;

Hű társam van: a Szerelem.

—–

Vén Idő az utat rója,

Rég járt erre az a gólya.

——–

Fél évszázad, színes mező -

Nem lát majd a következő.

Miből lesz a Pegazus?

Bem József tábornok nagyon szerette, és a fiának tekintette Petőfi Sándort. Petőfi százados – majd őrnagy – Bem altábornagy hadsegédeként legfőképpen a francia tolmács feladatait látta el Bem mellett, aki sem magyarul, sem németül nem beszélt.
Bem nagyon ügyelt a magyar költő biztonságára; igyekezett neki olyan feladatokat adni, amelyek állandóan lőtávolon kívül tartották a költőt. Petőfi a győzelmes erdélyi majd délvidéki hadjárat során nem is forgott életveszélyben, csak akkor került bajba, amikor Bem a Honvédelmi Bizottmány és az Országgyűlés székhelyére, Debrecenbe küldte. Ilyen alkalmakkor Petőfinek több tábornokkal is nézeteltérése támadt, előbb Mészáros Lázárral, később Klapka Györggyel különbözött össze.
Nagyszeben elfoglalása után Bem tábornok gyönyörű, fekete, de öregedő és elég lusta paripát ajándékozott a költőnek. Azt akarta, hogy az ország első poétájának szép hátasa legyen, de mégse olyan, amely elragadná, vagy levetné a hátától Petőfit, aki nem volt annyira jó lovas, mint amilyennek hitte magát.
Maga Bem sem volt jó lovas, gyakorta lepottyant a nyeregből, a székely huszárok között közmondásossá vált, hogy ilyenkor valamelyik őrmester a következő utasítást szokta adni:
- Hozzatok a Tátinak valami szelíd dögöt!
Bizony, a székelyek között nem „Bem Apó”, hanem Bem Táti volt az öreg tábornok titulusa.
A költő nagyon megkedvelte a Bemtől kapott lovát, hiszen az elvénült paripa kezes és barátságos állat volt.
1849 májusának elején Bem hadiszemlét tartott Lugos határában. A honvédzászlóaljak, huszárszázadok, tüzérségi ütegek és a lengyel légió katonái kicsinosították magukat, és jókedvűen sorakoztak fel az altábornagy fogadására. Bem alá ekkor tüzes vérű arabs lovat adtak, de két huszár tiszthelyettes is volt mellette, ha meg kellene fékezni a tábornok lovát.
A törzskarral tartott Petőfi Sándor is, koros fekete lova nyergében.
A városból kifelé tartva a törzskar vágtába ugratott. Petőfi előbb lemaradt, aztán a lova – mert jó vérű mén volt az öreg csataló – magától is vágtázni kezdett, és meglepően gyorsan beérte a többieket. Petőfi büszkén ült a nyeregben.
Bem kedvtelve nézte.
- Megifjodott a lova, fiam, – mondta később a költőnek. – Nem hiába: költőt visz a hátán. Valóságos Pegazus lett belőle!

Téli hétvége

Sötét égben Hold vacog,

Fényes éjben hó ragyog,

Hallgatagon tivornyáznak

A fagyok.

———

Jeges, sűrű február,

Fagy kopog a kapunál,

Mikor jön el az olvadás

És a sár?

——–

Végre itthon a Gyerek,

Körülvesz a jó meleg,

Kicsi kályhánk duruzsolva

Enyeleg.

——-

Sötét égben Hold vacog,

Fényes éjben hó ragyog,

Házunk körül fáradt jövő

Csavarog.

———

Befelé nőnek a fák,

Elbutul a hiúság,

Rossz zenével vegetál

Az Ifjúság.

———

Téli szél havat kavar,

A napi Lét túl fanyar,

Most szakad idegen földre

Sok magyar.

——–

Sötét égben Hold vacog,

Fényes éjben hó ragyog,

Fénykönnyeket hullatnak

A csillagok.

——-

Vén alagút hunyorog,

Egyszer majd oda jutok,

Hogyha végleg elfogynak

A holnapok.

——-

Sötét égben Hold vacog,

Fényes éjben hó ragyog,

A tükörből fél évszázad

Mosolyog.

——

Durva, jeges február,

Valahol készül a nyár,

Útra kelt már hazafelé

Sok madár.

——-

Sötét égben Hold vacog,

Fényes éjben hó ragyog,

A munkától meghátrálni

Nem fogok.

——–

A vén, örök február,

Jéggel, hóval, faggyal vár,

Kíméletlen, rideg arcú

Vén tatár.

——

Az Idő, a vén kokott,

Nagyon helyben nem hagyott,

Mivel az Isten férfinak

Alkotott.

——-

Sötét égben Hold vacog,

Fényes éjben hó ragyog,

Amíg élek, maradok

Aki vagyok.

Szőke nő zűrben az űrben - 149.

SZÁZNEGYVENKILENCEDIK RÉSZ

Íródott Nyuzga javaslatára

Ed Philips határozatlan arcot vágott, és újra sóhajtott.

- Terítsd ki az asztalra a lapjaidat, Ed! – szólt rá a szőke nő.
- Úgy van! – visszhangozta Helmut.

Ed csendesen bólintott.

- Rendben, – kezdte. – megpróbálom.

A két másik figyelt.

- Titkos projekt született, – vágott bele Ed Philips. – azzal a céllal, hogy minél alaposabban feltárja ezeknek az időutasoknak a tevékenységét. Ennek a keretében több tucat tudományág száznál is több kiváló képviselője dolgozott kiemelt bérezéssel, régészektől műszaki, katonai, építészeti, őslénytani és egyéb szakértőkig. Minden lehetséges kormeghatározási és régészeti eszközt és módszert bevetettek, olyanokat is, amelyek még csak kísérleti stádiumban voltak. A program csaknem három évig tartott.

Sóhajtott és kortyolt egyet az italából.

- Az elsődleges célok közé tartozott tisztázni, mi is lehetett az időutasok feladata. Em volt könnyű kérdés. Először csak gyanú volt, aztán egyre inkább tápot kapott az a teória, hogy ezek az időutasok merőben más feladatokkal mentek a múltba, mint a mieink.
- Ez miből derült ki?
- Hosszas és nagy költséggel lebonyolított mellékprojekteket indítottak abból a célból, hogy feljegyzéseket találjanak. Feltételezték, hogy az időutasok, mint a katonák zöme, valamilyen formában jelentéseket írtak a jövő számára.
- Jelentéseket?
- Tudom, hogy ostobán hangzik, de fel kellett tételezni, hogy vaamilyen módon tájékoztatni akarták a parancsnokságot a munkájukról akkor is, amikor rádöbbentek, hogy sohasem térhetnek vissza az időotthonukba.
- Az előbb azt mondtad, hogy szine azonnal meghaltak.
- Azok, akiknek volt megfelelőjük a mi korunkban, valóban életüket vesztették, valószínűleg néhány percen belül. Tőlük nem is sikerült szert tenni semmiféle feljegyzésre. Másoktól viszont igen.
- Kiktől?
- Másoktól.
- Máoktól?
- Más időutasoktól. Olyanoktól, akiknek a mi világunkban megfelelője nincs. Akik azokban a jelek szerint hosszabb időt töltöttek a múltban. Találtak egy századost, aki állítólag csaknem ötven esztendőt élt ott.
- Jézusom! – szaladdt ki Karen száján.

Helmut hitetlenkedve csóválgatta a fejét.

- Nem hiszem – ellenkezett. – Nem hiszem, hogy bármifélefeljegyzés, úgy értem, a jelenben olvasható, megfejthető feljegyzés maradhatott volna utánuk. Nem azt mondtad, hogy több millió évvel ezelőtti korszakba mentek vissza? Lehetetlen, hogy bármi is túlélte volna azt a félelmetesen hosszú időt. Gondoljatok vsak bele: több tízezer évszázad.

Néhány pillanatig hallgattak.

- Ezzel az időutazás szervező intézmények vezetői is tisztában voltak. Ezért hívták életre a projektet, amiről az előbb beszéltem – vette vissza a szót Ed. – Az volt a cél, hogy használható feljegyzéshez, forráshoz jussanak. Hatalmas költségkeretük volt, valóságos tudományos és technikai arzenált vezettek be.
- Ed, én ebben nem hiszek, – csóválta a fejét a fiatalabbik Schellenberg.- Gondoljatok csak bele. Milyen feljegyzésekről beszélünk? Talán papírra írtak volna? Nevetséges, az néhány évszázadot se bír ki, nemhogy tízezer évezredeket. Igaz, hogy sokféle adathordozónk van, de nem hiszem, hogy ezek közül egy is kibírna felügyelet és karbantartás nélkül épségben ilyen rettenetesen hosszú időt.
- Találtak feljegyzést, Ed? – kérdezett közbe Karen.

A férfi bólintott.

Helmut Schellenberg bosszús képpel csóválta a fejét.

- Nem hiszem! – jelentette ki nagy nyomatékkal.
- Én viszont elhiszem, – tette hozzá Karen. – A küldőik bizonyára tisztábn voltak ezzel a problémával, és feltételezem, tettek lépéseket a megoldására.

Ed Philips hálás arccal nézett rá.

- Figyelj, Karen… – kezdte volna Helmut, de a szőke nő energikusan leintette:
- Ne folytasd, Helmut, sejtem, mit akarsz mondani.
- Karen, én egyre inkább humbugnak tartom, amit ez az alak mesél – és Ed Philips felé intett.
- Nem hinném – nézett rá a szőke nő. – Ed azt mondta, az időutasok olyan társadalomból érkeztek, ahol az emberiség még nem hagyta el a Földet.

Ed Philips kurtán bólintott.

- Ha pedig így van, – fűzte tovább a szót Karen. – feltételezem, hogy a tudományos és egyéb energiáikat egészen másféle célok szolgálatába állították, mint a mi világunkban. Nálunk minden a világűrről szól, de ott nem. Egyáltalán nem tartom lehetetlennek, hogy feltaláltak valami olyan eszközt, ami képes átvészelni az évmilliókat.

Helmut Schellenberg egyikről a másikra nézett.

- Létezik ilyen eszköz?
- Igen is, meg nem is – felelte Ed Philips.

Folytatása következik.

Szerelem és líra - XII.

Tizenkettedik rész

A szerelem semmiféle képletszerűségnek nem engedelmeskedik, hiszen ez az emberiségnek olyan egyetemes tulajdona, amely csak párosával birtokolható. Gólyaperspektívában nem szemlélhető, talán nem is látható, de ettől még a történelem során személyek millióinak lehetett és volt is a mozgatója, cselekvéseik legfőbb oka.

Ez az a pont, ahol a determinizmusra szavazó társadalomtudományok szinte felsikoltanak, hiszen az ő eszközeikkel a szerelem megfoghatatlan¸olyan láthatatlan motívum, amely minden parókás nagyképűséggel felépített, „logikus” társadalom- és történet-elméletet halomra dönt.

Volt persze olyan magyar társadalomtudós is, aki mégis megkísérelte a szerelmet „teoretikusan” szemlélni, illetve – haragosai és a fáma szerint – művelését is csak „teoretikusan” találta önnön szertelenül nagy tudományához méltónak.

A szerelem olyan észrevehetetlen szál, aprónak tűnő, gólyaperspektívából nem látható tényező, amely a leggondosabban felépített spekulációkat is képes nevetségessé tenni. Kiszámíthatatlan, jósolhatatlan, kezelhetetlen, nem hajlandó semmiféle gazdasági, politikai és egyéb „törvényszerűségnek” engedelmeskedni. Sőt állandóan megkérdőjelezni ezek hatókörét a puszta létezésével.

Mit lehet kezdeni vele?

Semmiképpen sem szabad elismerni a hatékonyságát, az emberi társadalomban betöltött szerepét, hiszen akkor az összes „szilárd” gondolatépítmény közönséges tákolmány, silány kártyavár, bármikor összeomolhatnak.

Mit tehet a pallérozott, szabályalkotó és törvényszerűségeket kereső társadalomtudományi elme a szerelem rakoncátlan jelenségével?

Bagatellizálnia kell, de minél jobban, háttérbe szorítani, megkérdőjelezni, tagadni. Kétségbe kell vonni az emberi világban betöltött szerepét, hogy szabad utat nyissanak azoknak a jelenségeknek, amelyeket az ő társadalomtudományi fantazmagóriák tesznek az emberi társadalom irányítóivá.

Természetesen egy olyan társadalomtudóst vagy történészt, aki a társadalmat nem látja alapvetően determináltnak, és nem akarja íróasztal mellett kiagyalt „fejlődéstörvények” szűk kalickáiba szorítani, cseppet sem zavar a szerelem ténye és hatalma. Nem próbálja meg „teoretikusan” tagadni a szerelem hatalmát. “…nincs komikum az emberen kívül.” – írt Henry Bergson. Hozzátenném: szerelem sincs.

Hogy a szerelem maga is elv lehet, amely esetleg a világ valódi mozgástörvényeinek eklatáns eleme, az egy másféle természetű gondolatrendszerhez tartozik, amely a jelenlegi hétköznapi világképünktől még messze áll. Mondhatnám úgy is: még nem találta meg a hozzá való világképet. Előbb vagy utóbb meg is fogja lelni, hiszen a világ egyáltalán nem kaotikus, de nem is töredezett, ahogy azt a kanonizált líra sugallná.

A fizikusok már a nyolcvanas években beszélni kezdtek „az atommagok szeretetéről”, mert bizonyos jelenségekre nem találtak egyéb magyarázatot. Az osztrák születésű amerikai fizikus és filozófus, Fritjof Capra több könyvében tett kísérletet ennek az új világképnek a felvázolására.

A reneszánsz neoplatonizmus már régen arra az álláspontra jutott, hogy a szerelem a világ legfontosabb törvényszerűségei közé tartozik. Ficino és mások álláspontjának részletes taglalásával egy későbbi részben szeretnék behatóbban foglalkozni.

A szabad akaratról írott esszémben szó volt róla, hogy a hagyományos polgári világkép mára összeomlott. Új még nem alakult ki, illetve jelenleg számos egymással ellentétes világkép is forgalomban van, az általános eszmei töredezettségnek megfelelően.

Bármilyen új világkép is alakuljon ki, abban a szerelemnek sokkal komolyabb szerep jut majd, mint az eddigiekben. A polgári szükségszerűségek és végzetek filozófiai bukásával a rájuk támaszkodó egész gondolatkör veszélybe kerül. A determinizmusra épülő világkép helyébe aligha lehet olyat tenni, ami figyelmen kívül hagyná a szerelmet.

Kicsi előreszaladtam, az előbb mondottak majd az esszé vége felé kerülnek újra terítékre.

A determinizmus és az arra támaszkodó gondolkodás soha nem boldogult a szerelemmel. Már az első lépésben sem, hiszen eszközeivel a szerelem voltaképpen definiálhatatlan. Ha végigtekintünk a különféle szaktudományok definíciós kísérletein, mosolyognunk kell. Minden definíció igyekezne valamiféle banális jelenség függvényévé tenni a szerelmet, ami kimondottan szánalmassá teszi a kísérleteket.

Képzeljük el a teoretikusok kétségbeesését, amikor a szerelem definíciójáról próbálnak értekezni. A számukra kívánatos definíció „nem lóghat a levegőben” ergo valami jól ismert (és definiált) jelenségcsoporttal összefüggésben kellene a definíciót felállítani, ami elég kilátástalan.

Ha definiálhatatlan, akkor ellenőrizhetetlen is.

A szerelem kezelésével és értelmezésével egy-egy társadalom önmagáról állít ki bizonyítványt.

A szerelem korlátozására a szerelemtagadó társadalmi rendszerek – lényegében minden eddigi ilyen volt, és ma is ilyen, mert egyik sem áll a teljes emberi szabadság alapján – különféle szisztémákat alkalmaztak. Csak a két egymástól legjobban különbözőt sorolom fel. Ezek látszólag egymással ellentétesek, valójában ugyanannak az éremnek a két oldala.

 A párkapcsolatok kemény törvényes korlátozása

Ebbe beletartozik a fiatalok kordában tartása, találkozásuk, együttlétük maximális megnehezítése – általában a társadalmak előkelőbb vagy vagyonosabb rétegei élnek ezzel. A legtöbb társadalom alkalmazza ezt bizonyos mértékig. Gyakran nyakatekert, bonyolult módozatai vannak, szokások, illem, törvények százai őrködnek a nem megfelelő szerelmi kapcsolatok megakadályozásán. A házasság előtti nemi kapcsolat interdiktum alá esik, büntetése gyakran teljes kiközösítés vagy halál.

A házasságtörés általában szintén tilalmas. Törvény van ellene, halállal vagy durva testi büntetéssel sújtják. Egyéb esetekben esetleg vallási büntetéssel, vagy a közösségből való tökéletes kirekesztéssel torolják meg.

Az esetleges testiség nélküli szerelmet betegségnek, eltévelyedésnek, vagy – a legrosszabb esetben – a szándék miatt tényleges szexuális kapcsolatnak fogják fel.

 A promiszkuitás valamilyen formájának erőteljes szorgalmazása

Ez csak látszólag ellentétes az előzővel, célja lényegében ugyanaz; a szerelem minél teljesebb kiküszöbölése. Mindkét esetben a szexualitásra redukálják a szerelmet, és a legtöbb esetben a promiszkuitás ennek kiküszöbölésére még alkalmasabb, mint a korlátozás.

A szabad akarat hívei természetszerűleg a szerelmet is elfogadják, viszont a determináció elveit követők szinte személyes ellenségnek tekintik a szerelmet. A determinizmus hívei mind szerelemtagadók.

Jellemző, hogy a szükségszerűség elvének egyik első megfogalmazója, Schopenhauer A nemek közötti szerelem metafizikája című művében, azt állítja, hogy a szexuális vonzalom ördögi találmány, amely elősegíti a szaporodást “A faj akarata révén…ami, hogy célját szakadatlanul végbevigye, könyörtelenül elpusztítja a személyes boldogságot”.

Schopenhauer már a modern szerelemtagadás képviselője; az újkorban – és napjainkban is – a szerelem fogalmát a korábbiaknál sokkal elszántabban próbálják a szexualitásra, illetve valamiféle szexuális determinizmusra korlátozni.

Folytatása következik.

Boldog titkok fagy ellen

Boldog titka a világnak

Az emberi Élet,

Gyógyszerként kapta valahol

Fátum-irtás végett.

——-

Hideg hörög,

Fagy dübörög,

Halmokban a hó;

Mínusz húsz fok alatt talán

Jéggé fagy a szó.

——–

Boldog titka a világnak

Lét és Szerelem;

Egyik sem fogy és egyik sem

Szűnik sohasem.

——–

Cinikus szél sündörög,

Dermesztő fagy hőbörög,

Februárnak gyilkos fagya

Az ajtóban

Lődörög.

—–

Boldog titka a világnak

A bölcs nevetés,

Ettől a végzet markában

Kicsorbul a kés.

——–

Fagy-végzet,

Hideg enyészet-készlet,

Mínusz-pörölyök;

Kint a halál

Hömpölyög.

——-

Vad, kozmikus ősi fagyban

Változik a változatlan.

——-

Folyton múló öröklétben

Csak az entrópia tétlen.

——-

Rideg végzet-sziklaágyak;

De a meghitt vágyak – lágyak.

——-

Hatalmas, kortalan szellem

A kristálytiszta szerelem.

——-

Tendenciák holtra fagynak,

Jó döntések élni hagynak.

——–

A nemlét: megfagyott elme;

A Lét: Kedvesem szerelme.

——-

Boldog titka a világnak

Az Emberi Lét,

Hordozza az igazságnak

Vérét és nevét.

——–

Boldog titka a világnak

A tiszta halál,

Körbejár az Élet,

Aztán újra sorba áll.

——–

Boldog titka a világnak

A szent Születés,

Kapu, melyen keresztül

Vár újabb Létezés.

——-

Minden boldog szerelemben

Van ezer titok,

És amíg vannak titkok,

Az Élet élni fog.

Davis újabb levelének részlete - XI.

Láttam, hogy a kapitány elszégyelli magát.
- Bocsásson meg, alezredes úr!
Kedélyesen intettem: dehogy haragszom.
Becsületére legyen mondva. Derekasan részt vett a további munkában. Rigolyásan ragaszkodtam ahhoz az alapelvhez, hogy két egymás melletti fegyver gyújtózsinórja nagyon különböző hosszúságú legyen. A kurta zsinórok mellett olyan is akadt, amely több száz lépésnyi hosszan feltekerve indult, és csak aztán vezetett az illető puskacsőhöz. Azt akartam, hogy hosszabb ideig folyamatosan tüzeljenek az avitt fegyverek.
Minden fegyver olyan területre célzott, ahol a várakozás szerint tatár lovasság fog állni vagy mozogni, feltehetőleg rendezetlenül – az aknák robbanása után.
Naponta sok mérföldet tettem meg – lovon és hajón. A saját lovam helyett gyakran Miklós gróf istállójából kaptam egy-egy remek erőállapotban lévő hátast, a sajátomat ilyenkor pihentettem.
Többször is megfordultam Kottoriban, itt élt Sinkovics mester, az egyik legkitűnőbb ács és asztalos. Egy alkalommal ide is elkísért Guzics kapitány. A műhelybe lépve a készülő munkadarabra meredt:
- Hát ez meg mi a manó?
Azt hittem, nagyon bonyolult lesz neki elmagyarázni, de azonnal megértette.

Mindig is szerettem a régiek munkáját tanulmányozni, és elraktározni a fejemben a különböző eljárásaikat. Amit már valaki valahol elkészített, az már lehetséges, és ha a képét – vagy legalább a pontos és lelkiismeretes leírását – örökül hagyta, bárki bármikor újra elkészítheti.
Amikor megértettem, hogy Zrínyi-Újvárba nem vihetek valódi ágyúkat, keresni kezdtem a helyettesítő megoldást. Amiről eddig beszéltem, Jane, – a puska-és ágyúcsövek – másra valók, azok csak akkor sülhetnek el, amikor már nem vagyunk ott. De mivel tüzelünk, amikor még ott tartózkodunk?
Valami egyszerűre volt szükségem. Kapásból elvetettem hát a kódexek lapjairól gyermekkoromban páváskodó hatalmas, otromba trebuchet tervét. Esetleg ballista? Abból láttam már egyszerűt is, bonyolultat is, de nem egészen erre volt szükségem. Rövid ideig elgondolkodtam az onager alkalmazásán, mivel az nagyon is megfelelőnek. Tűnt. Ez a hajítógép kegyetlen erővel röpíti lövedékét, és igen nagy távolságra. De lemondtam róla, mert találtam nála megfelelőbbet.
A mangonel.
Ez kellett nekem.
Ez is antik görög eredetű hadigép, némileg még hasonlít is az onagerhez. Ennek az alapját is egy szilárd, négyszög alaprajzú gerendaszerkezet alkotja. A szerkezethez középen kötelekkel egy újabb gerendát erősítünk. Ez a sudár. Lényegében ez a kilövőszerkezet. A végébe egy csészét kell elhelyezni a lövedék számára. Ebbe helyezzük a görögtüzet tartalmazó kerámiát – mi ilyen lövedéket használtunk. A szerkezet elejére igen erős gerendahidat ácsolunk, amit elölről is megtámasztunk. Ennek elején kemény kiöblösödést hagyunk, ami félúton akasztja majd meg a kilendülő „kilövőszerkezetet”. A gerendát csigasorral keményen hátrafelé meg kell feszíteni, közel vízszintes helyzetbe. Voltaképpen ez a feszültség adja a lökőerőt. A sudárt feszítő kötelék elvágásával az nagy erővel előrevágódik, de a kiöblösödés félúton megállítja. A lövedéket azonban a hatalmas lendület továbbviszi, és messze száll. Akár hat-hétszáz lépésre is.
Ennek a prototípusát látta Sinkovics mester műhelyében Guzics kapitány. Ezt az egyet csak szétszedett állapotban tudtuk eljuttatni Zrínyi-Újvárba, és az is csaknem egy teljes napot vett igénybe. Márpedig egynek nem sok hasznát vesszük – nekem egy teljes ütegre volt szükségem. Már éppen kezdtem kétségbeesni, amikor Sinkovics mester remek ötlettel állt elő:
- A többit itt készíteném el. Zrínyi-Újvár romjai között bőven akad gerenda.
A legszívesebben megcsókoltam volna az öreget.
Zrínyi-Újvár udvarán remekelte össze Sinkovics bácsi az újabb, az előzőnél sokkal hatalmasabb hadigépet. Mindössze egyetlen, hatalmas gerendaszerkezetet készített, és arra az egyre erősítette fel a sudarakat – nem kevesebb, mint tizenkettőt. Megfeszíteni természetesen nem volt szabad, majd csak az ütközet előtti órákban. A szerkezet az egykori várudvaron volt, legfeljebb a madarak vehették észre. A csapadék ellen megfeszített vászonnal takartuk le. Tóni, Sinkovics bácsi egyik segédje tizedmagával vállalta a hadigépek kezelését.
Volt tehát egy tizenhárom mangonelből álló ütegem. Muszáj volt belőnünk őket, köveket lőttünk velük. Először – meglepetésemre – messze túllőttünk a várható célon, később azonban – amikor már nagyon ügyeltünk rá, hogy a leendő lövedékekkel nagyjából azonos súlyú kövekkel gyakoroljunk – sikerült a célon belül maradnunk. A tizenhárom közül öt várhatóan a tartaléklovak tömegébe fog lőni, a többi pedig oda, ahol majd a tatár sereg közepe és vége várakozik az átkelésre.
A görögtüzet nyolc ember készítette. Közülük három pálos szerzetes volt, négy novícius, az egyetlen laikus pedig a Zrínyi grófok egyik puskapormalmának a vezetője volt. Joggal remélhettem, hogy Isten áldása lesz majd az elkészült elegyen.
Két pálos szerzetes a hajómalom átalakításában is részt vett. Ez a rend magyar alapítású, valamikor a székhelye is ebben az országban volt – amikor a török még nem hatolt az egykori fővárosig. A Zrínyi család hagyományosan a rend legnagyobb támogatói közé tartozik.
A hajómalom szerkezetének csak a legfontosabb elemeit hagytuk meg, hiszen nem őrölni akartunk vele.

Folytatása következik.

Ötven küszöbén

Még egy hétig negyvenes

Vagyok Léten csúszva,

S rohan meredek jövőbe

Az Idő, a csúszda.

——–

Ködös, sötét völgybe le,

Lompos évek hátán,

Ki tudja, melyik sarokban

Vigyorog a Sátán.

——-

Erdős dombok édenéből

Talán sivatagba,

Talán poros síkságon át

Az örökös lakba.

——-

Kihullott a szőke hajam,

Őszül a szakállam,

Fél évszázad minden gondja

Csörömpöl utánam.

———

Mindig értője maradok

Az egyszerű szónak,

És mindig öreg maradok

Már megalkuvónak.

——

Idő-csúszdán szalad velem

A Lét, a vén ródli,

Nem feltétlenül akarok

Hosszasan rázkódni.

——

Ha még nyereségbe botlok,

Elfogadom éppen,

De hajszolni nem hajszolom

Soha semmiképpen.

——–

Még egy hétig negyvenesen,

Mindegy, hogyha félek,

Ötven felett is leginkább.

Helytállás az élet…

Honnan kerítsünk helyette másik idiótát?

A végül szerencsétlenül végződött vízaknai csatában Bem serege órákon keresztül állta a jóval nagyobb osztrák hadsereg tüzét. A sótárlókban, gödrökben kisebb üregekben megbújt honvédeknek eleinte nem sokat árthatott az osztrák ármádia, a honvédtüzérség viszont annál nagyobb kárt tett a sorgyalogezredek és a dragonyosok soraiban.
Nem is lehetett volna ebből vereség, ha Bem tábornok óvatos marad, ha nem dönt úgy, hogy maroknyi seregét rohamra vezeti a túlerővel szemben…
Az ütközet elején történt, hogy az egyik honvédüteg kolozsvári születésű legénysége arra lett figyelmes, hogy maga az osztrák főparancsnok, Puchner báró kaptat fel lóháton egy dombtetőn, és onnan távcsövezi a honvédek állásait.
A tűzmester nagyot rikkantott, mire a tüzérek buzgón célba vették a generálist.
Nagy buzgalmukban nem vették észre, hogy maga Bem tábornok rúgtatott melléjük szelíd hátaslován. Az is lehet, hogy nem ismerték fel a székely harisnyát és vastag birkabőr bekecset, széles karimájú kalapot viselő lovasban a parancsnokot.
Fürgén céloztak, Puchner felé fordították az ágyúcsövet. A célzás akkurátusan pontos volt, a kanóc már közeledett a gyújtólyukhoz. Ha az ágyú ebben a pillanatban elsül, cafatokra szaggatja az erdélyi császári seregek pökhendi főparancsnokát.
De nem ez történt.
Az öreg Bem tábornok lába éppen egy pillanattal korábban mozdult, nagyot rúgott az ágyúcsőbe, a löveg elsült, a lövedék méterekkel Puchner generális mellett csapódott a domboldalba. A tábornok lova megbokrosodott, Puchner nagy nehezen megfékezte, aztán gyorsan behúzta a nyakát, és eltűnt a magyar tüzérek látóköréből.
A tüzérek káromkodtak, az egyik már-már a töltőfát emelte a lovasra, hogy kiüsse a nyeregből, amikor ráismertek Bem tábornokot. Akkor zavartan néztek.
A tisztek sem értették Bem döntését. Csak napokkal a csata után tudta megkérdezni egy őrnagy, miért nem hagyta a tábornok, hogy a tüzérei agyonlőjék az ellenség főparancsnokát.
- Talán lovagiasságból?
Bem erre a fejét rázta.
- Nem, uraim. Forradalmár vagyok, nem kenyerem az üres lovagiasság.
- Hát akkor miért?
A tábornok felnevetett:
- Ha lelövik, másik parancsnokot küldenek. Tartok tőle, hogy még az osztrák tábornoki karban sincs még egy ilyen idióta. Honnan kerítünk az osztrák sereg élére még egy ilyet?

Hó-invázió

Sziporkázik, és ragyog,

Tegnap óta

Hófehérben kavarog;

Fagyos csókot hoznak

Jeges angyalok.

——-

Hull

Szakad a hó,

Tegnap óta nyakunkon

A hó-invázió.

——-

Csillámlik és kavarog,

A nagyvilág hófehér színben

Ragyog.

Hópelyheket kergetnek

A csillagok.

—–

Hull,

Szakad a hó,

Tudja ám a február,

Hogy mi a csízió.

——–

Hideg fényben felragyog,

Hó fényébe omlanak

A tegnapok;

Hó-világban hó-káprázat

Gomolyog.

—–

Hull,

Szakad a hó;

Ránk terül a februári

Hó-invázió.

——-

Omlanak a tegnapok,

Szürke égre a Jövő,

Mint hó ragyog;

Hideg szélben

Sápadt Holnap

Andalog.

—–

Hull,

Szakad a hó;

Ránk omlik a sarkvidéki

Jövő-misszió.

—–

Jövőnk egén hó ragyog,

Néha felnyögnek

A bezárt ablakok,

Nyomunkban hűséges Remény

Vánszorog.

—–

Hull,

Szakad a hó;

Az idők játékában

A Jelen a fogó..

—-

Bezárt jövő-ablakok;

Rossz arcú vész

A fal mellett

Oldalog;

Kavarognak hópelyhek

És mondatok.

——–

Hull,

Szakad a hó;

Nyakunkba zúdul a fényes,

Hideg ráció.

——-

Talán minden őrültség

Eloldalog,

Talán jönnek

Tisztességes holnapok;

Tán az Élet

Mégis tovább

Élni fog.

—–

Hull,

Szakad a hó,

A Remény

Csak a Bátorságban

Található.

Szőke nő zűrben az űrben - 148.

SZÁZNEGYVENNYOLCADIK RÉSZ

Íródott Nyuzga javaslatára

Helmut Schellenberg elképedt.

- Na, ne! – üvöltötte magából kikelve. – Ezt ne! Ezt nem veszem be!
- Mit nem veszel be?
- Hogy nem gyarmatosították a világűrt! Az emberiség története évszázadok óta erről szól!

Ed Philips elmosolyodott. Helmut, aki azt hitte, rajta nevet, sértődötten pattant fel. Ki tudja mit akart művelni, talán még maga sem volt vele tisztában, de nagyon úgy festett, mint aki azonnal megüti a másik férfit.

Mindenki meglepetésére a szőke nő hirtelen felpattant, és határozott mozdulattal visszanyomta a székbe Schellenberget.

- Nem kaphatuk össze!

Helmut Schellenberg igyekezett lehiggadni.

- Nem isakarok összekapni vele, Karen, – mentegetőzött. – de úgy érzem, csak játszadozik velem. Ha valóban annyi információval rendelkezik, mint amit itt sejtet, ossza meg velünk gyorsan és egyszerűen.

Karen a fejét ingatta.

- Nem hinném, hogy Ed képes lenne gyorsan és egyszerűen megosztani a birtokában lévő információkat – felelte Karen, és Edre pillantott. – Főleg akkor nem, ha jól sejtem, miről szerzett tudomást.

Ed Philips hálás pillanatást vetett a szőke nőre.

- Köszönöm, Karen!
- Ott tartottál, – emlékeztette azonnal a nő. – hogy Az úgynevezett eredeti időben, ahonnan az időutasok érkeztek, nem létezett űrutazás, a világűrt sem gyarmatosították. Az egész emberiség a Földet lakja. Az egyetlen Földet. Így van?
- Igen, Karen.
- Hogy lehet ez?

Helmut Schellenberg megcsóválta a fejét.

- Rendben van, Ed, tegyük fel, hogy elhiszem. Azt állítod, hogy abban az úgynevezett másik időben, akarom mondani, hogy azon a feltételezett másik idősíkon az emberiség továbbra is a Föld foglya. Nem gondolod, hogy ez túlságosan hihetetlen állítás?
- Bizonyíték van rá.
- Micsoda? Miféle bizonyíték?

Ed Philips fáradt pillantást vetett rá.

- Ez már nem kérdéses – mondta rezignáltan. – Szabályos bizonyíték van rá, hogy az emberiség egy másik idősíkon még nem ismeri az űrutazást, illetve nagyon a kezdeténél jár, és az ő időutasaik kreálták a mi idősíkunkat.
- Lássuk a bizonyítékot! – mondta a szőke nő.

Folytatása következik.