Árnyékcsapda

Polnay Edgár látszólag szórakozottan sétálgatott a tárlók között. Csak nyugodtan, semmi feltűnés. Tökéletesen természetesen kell viselkednie, éppen úgy, ahogy a többi látogató. Úgy számolta, addig még kétszer fog eljönni ide.

Szeme a nagy órára tévedt. 2113. március 17.

Nem volt nehéz kiszúrnia a digitális kamerákat és a szuperérzékeny fényképezőgépeket. Számítása szerint nagyjából százhúsz felvételt készíthettek róla a bejáratnál. Azóta nem túlságosan sokat, legfeljebb úgy ötvenet.

Tudta, hogy a bűnügyi pszichológusok szerint a múzeumlátogatók között azok a legkevésbé veszélyes személyek, akik sietve körbejárnak mindent, hol unott pofát vágnak, hol meg lelkendeznek, de különösebben sokáig sehol nem ragadnak le; a végén pedig ott állnak meg hosszabban bámészkodni, ahol a legtöbb ember.

Pontosan így tett.

A látogatók természetesen a Grand Padparadsa előtt verődtek csoportba, és megigézve bámulták a közel másfél kilogrammos elképesztő ritkaságot a világ egyik legnagyobb drágakövét. A varázslatos pasztell narancsszínben pompázó ékkő szikrázott az ablakon beszűrődő márciusi napsütésben. Padparadsa zafír. A legritkább drágakövek egyike. Ráadásul ilyen roppant méretű.

A híres követ még az is megcsodálta, aki egyébként elment volna mellette, ha nincs körülötte a világmédia kavarta hírverés, ha nem veszi körül elképesztő nimbusz.

- Vajon hol lehet az igazi? – kérdezte egy lila pulóveres idősebb nő. Kopaszodó, köpcös férjura a vállát vonogatta.

Itt van, mamuskám, gondolta Edgár, ez az igazi. Itt Szegeden. Az összes többi másolat. Egyelőre itt az igazi, de a jövő hónapban már talán elvinnék Firenzébe, vagy New Orleans-ba. Kilenc helyen van kiállítva, és senki sem tudja, melyik az igazi. Valójában mindig másutt van; így akarták megvédeni. Egészen eddig.

Polnay Edgár nagyot sóhajtott. Igyekezett átszellemülten bámulni, közben vadul zakatolt az agya.

A vevő nem más, mint Boris Vinogradoff. A Holdon élő milliárdos – a Hold voltaképpeni tulajdonosa – félig kész báziselemekből épített káprázatos kupola-palotáját nagy előszeretettel díszítette pótolhatatlan műtárgyakkal, valószínűleg a Mona Lisa nagy port felvert elrablása is az ő gyűjtőszenvedélyét terheli. A Louvre kárán okulva világszerte megerősítették a műtárgyak őrzését. Legtöbbször több másolatot is készítettek, és párhuzamosan kiállították őket – mint a Grand Padparadsa esetében.

Kína természetesen még mindig a nemzetközi egyezményekre fittyet hányva szállított jó pénzért utánpótlást Vinogradoffnak, a többi állam meg mit sem tehetett a vezető űrhajózási hatalom szeszélye ellen.

Vinogradoff a világ minden körözési listáján szerepelt, de ennek nem volt jelentősége. Ki hozza haza a Holdról?

Ha sikerül elemelni a drágakövet, Polnaynak hetekig Szegeden kell maradnia, semmiképpen sem utazhat el menekülésszerűen. Addig a Padparadsa a bérelt lakásban lesz, utána pedig – ha megérkezik a kínai összekötő – Belgrádba kell vinnie.

A felajánlott összegnek Edgár csak az öt százalékát kapta meg előre, de ebből is nagy lábon élhetett. Vajon mit zsebel be a capo di tutti capi?

Volta azonban egy kemény feltétel: Vinogradoff urat nem érdeklik a másolatok, neki az igazi kell.

Polnay mosolygott.

Biztos, hogy itt van az igazi. Ezért mozgósították éppen őt, hiszen a szakma minden nagyágyúja közül egyedül ő a magyar származású. A Padparadsa őrségének parancsnoka Lloyd W. Elliott, őt pedig itt látták Szegeden. Több fotó is készült róla, az egyiken a szegedi múzeum őreinek formaruháját viseli az ostoba. Mit képzel a marhája, miért bohóckodik, úgysem tud magyarul egy szót se.

Lloyd W. Elliott fotóit a capo di tutti capi parancsára egy Palermo melletti tikos laboratóriumba vitték, és azonosították az őrség parancsnokát, tévedés kizárva. Mr. Elliott itt őrzi a drágakövet, amit ő, Polnay Edgár holnapután el fog lopni. Isten adja, hogy sikerüljön. Francesca misét mondat érte a palermói katedrálisban.

A bámészkodás örve alatt még egyszer alaposan szemügyre vett mindent. A védelmi rendszer egészen primitív. Lézerek. Mágneses és vegyi csapdák. Törhetetlen üveg. Gúnyosan elhúzta a száját. Ez talán már egy évszázaddal korábban is elavult volt. Persze, egy szokványos betörő ellen éppen annyira hatásos, mint száz éve volt, de a szakma igazi nagyságai megmosolyogják az ilyen védelmi rendszert.

A lila pulóveres vénasszony egyik kérdést a másik után tette fel valami együgyű képű teremőrnek, amaz meg büszke volt, hogy az érdeklődés középpontjában lehet.

- Eléggé védik ezt? – rikácsolta a némber.

- Igen, hölgyem. – fontoskodott a teremőr. – Állítólag már árnyékcsapdával is felszerelték.

Polnay az első pillanatban felfigyelt. Árnyékcsapda? Mi az ördög az? Sose hallott ilyesmiről. Jól megnézte magának a teremőrt. Tipikus hibbant. Se füle se farka a mondandójának.

A túlkoros delnő tovább kérdezgetett, unatkozó férjura a fogait csikorgatta.

Polnay Edgár a zsebébe süllyesztette híres hosszú ujjait. Gyakran zenésznek nézték miattuk, itt csak fölösleges feltűnést keltenének.

Gyorsan áttekintette a terepet, és gondolatban mintegy letapogatta a berendezés nem látható részeit is. A szervezet legjobb felderítői felvételek százait készítették itt feltűnés nélkül az utolsó héten, és azok nyomán Palermóban pontosan meghatározták minden kapcsolónak és érzékelőnek a helyét, méghozzá tizedmilliméteres pontossággal. A miniradarral végzett ellenőrzés megerősítette a felderítők adatait. Polnay odahaza már a felvételek alapján készült virtuális maketten gyakorolt.

Egészen pontosan százharmincöt másodperc. Eggyel sem több. Persze, csak az után, hogy bejutott a terembe. Az meddig tart?

A főbejárat kilátástalan. Négy teljes percig tartana, amíg az összes rendszert hatástalanítaná. Annyi idő alatt a legsemmirekellőbb álomszuszék rendőrkommandó is ideérne. Elliott csapata is idetalál, még akkor is, ha nem tud Szegeden tájékozódni. Annyi ideje nincs.

A főbejáratot kizárta. Az ablakok? Otromba, vastag régi rácsok. Túl sokáig tartana elbánni velük – vagy akkora lármával járna, hogy a Kárász utcáról azonnal idecsődülne a zajra az összes ott ténfergő külföldi turista.

A tető? Bonyolult és nehéz. Többféle mászási feladattal járna, és olyan helyiségeken vezetne keresztül, amiket előzetesen nem tud felmérni. Fölösleges kockázat.

Akkor hol?

Szerencsére a magyarok éppolyan ostobák, mint régen. A főbejáratot milliós védelmi rendszerekkel zsúfolják tele, de az épület hátoldalán van egy raktárhelyiség, aminek az ajtaját csak egy rozsdás lakat tartja. Semmi riasztó, semmi trükk. Kipróbálta: behatolt, és idáig jutott. A drágakőig. A kutya sem vette észre. Huszonegy másodperc. Oda-vissza negyvenkettő.

Százharmincöt meg negyvenkettő az összesen százhetvenhét másodperc. Ennyi ideig tart az akció. Nem mondható kiemelkedően jónak, de nem is rossz. A különféle riasztók hatástalanítása után a rendőrség reakcióját a legrosszabb esetben öt percre lehetett becsülni. Figyelembe kellett venni az esetleg létező harmadlagos riasztókat, a pechet és a közönséges intuíciót. Polnay Edgárnak két perce van a menekülésre. Nem rossz, de nem is nagyon jó. Ha a rendőrség vagy Elliott csapata öt percnél hamarabb reagál, baj van.

Az áramtalanítás nem lehet tökéletes. A miniradaros felvételeken megjelölt tartalék generátorokat ugyan hatástalanítja, de a szakértők szerint egyszerűen kell még lennie néhánynak. Legfeljebb nyolcvan másodperc múlva bekapcsolnak.

Nyugodtan elhagyta a múzeumot.

A bejáratnál az elegáns öltönyt viselő Polnay csaknem összeütközött egy jelentéktelen, kopott ruhás, negyvenes férfival. Az ismeretlen udvariasan félreállt, Polnay meg úgy ment el mellette, hogy rá se nézett. Lőrincz József detektív felügyelő elgondolkodva fordult utána.

Polnay Edgár elgondolkodva lépkedett a kissé hűvös szegedi tavaszban. Még mindig a terven járt az esze. Százharmincöt másodperc alatt kiiktatja az összes védelmi rendszert, és kiemeli tárlójából a Grand Padparadsát. Utána elmenekül.

Ezzel nincs is semmi baj. A világon semmi.

Csakhogy.

Akad egy apró kellemetlenség.

A százharmincöt másodperc alatt több ezer felvétel készül róla. Lehetetlen, hogy azok alapján ne azonosítsák. Annyira nem képes elváltoztatni a külsejét. Legfeljebb akkor, ha nehézbúvár-felszerelésben jelenne meg…

Kiiktatni a kamerákat? Lehetetlen, illetve hiábavaló kísérlet. A miniradar által azonosított különféle kamerák legalább négy-öt egymástól teljesen független rendszert alkotnak. Hatástalanításuk bő tíz percig tartana, annyi ideje nincs.

Mi a megoldás?

Csak egyetlen lehetősége van.

A testmásolás.

Csak az első pillanatban ódzkodott ettől. Nincs már miért számolgatnia: a rablásért harminc évet kaphat, az illegális testcseréért önmagában letöltendő életfogytiglant. Ötvenkét éves, a végeredmény ugyanaz.

Hogyan bonyolítsa le a testmásolást?

Az alany semmiképpen sem tudhat róla, hiszen ő lesz a hunyó. Kit válasszon erre a célra?

A testmásolás csak nagyon indokolt esetben volt engedélyezve, de a másolt test felöltése mindenképpen és minden esetben törvénybe ütközött. Hivatalból üldözték akkor is, ha az alany engedélyt adott rá.

Nagyon szegény családok lányai és asszonyai rendszeresen engedélyt adtak a testük másolására, hogy beteges hajlamú milliomosok háremébe sorolják a reprintjeiket. Ez nem volt teljesen törvényellenes, de annyiféle különadó sújtotta, hogy gyakran inkább illegálisan bonyolították le. Csak a világnak azon részein volt megszűnőben, ahol már bevezették a test jogdíjtulajdonosa számára folyamatosan fizetendő személyiségi jogi illetéket (használati díjat).

Sokkal olcsóbb volt – bár szintén csak a nagyon pénzesek engedhették meg maguknak – a nem kortársakra egyénített szex- vagy munkatestek vásárlása. Ezeket régi filmeken, képeslapokon vagy könyvekben látható, régen lejárt személyiségi jogú személyekről mintázták. A kisebb cégek egyéni megrendeléseket is elfogadtak. Az alsó középosztályok azonban kénytelenek voltak beérni a konfekciós testekkel, amelyek közül az igen gusztusosan gömbölyded Vörösmolett168/77 női modell vezette az eladási listákat.

A technológia régen túlhaladta a kezdeteket, amikor a másolat csak közönséges hologram volt. A testanyag gyártása igen jövedelmező iparág, ráadásul a testanyagot előállító cégeknek érdekükben áll jelenteni a hatóságoknak, ha tudomásukra jutott, hogy valahol egy holotestet elmulasztottak testanyaggal feltölteni.

Polnay azonban így akart eljárni; neki nem játékszer kellett, hanem munkaeszköz.

Az első lépés: ki kell választania az alanyt.

Amint Szegedre költözött, állást vállalt valami középvállalkozónál. Igényes háziasszonyok számára tervezett és épített egyedi izotópmeghajtású háztartási gépeket a WRCT Co. közkedvelt Meluzine-65B alkatrész egyencsomagjának felhasználásával; kávédarálókat, diótörőket, kutyaeledel-keverőket, beltéri meszelőgépeket és gyermek-szánkáztatókat. A főnöke nagyon elégedett volt a munkájával, mert Edgár minden egyes megrendelésbe képes volt valami egyedi, az egyencsomagban nem található alkatrészt is tervezni, amiért külön munkadíjakat lehetett felszámolni. Polnay jót mosolygott a vállalkozó örömén; vannak a globalizációnak előnyei is – így csinálják az élelmes emberek Nairobitól Ottawáig. Korábbi munkái előtt is hasonló állásokat keresett, remek ujjtréning.

Hamar felfedezte a Vadvirág kocsmát. Azonnal tudta: valamelyik törzsvendég lesz az alany.

Gondosan szemügyre vette a lehetséges jelölteket. Nagydarab fickó kell, mert maga is elég nyúlánk, és az illető testét munkaruhaként kell felvennie. Legyen megtermett, de ne valami hájpacni, mert abban kényelmetlen lenne a munka.

Suhajda Béla éppen megfelelő jelölt volt. Harmincnyolc éves, segédmunkás. Iszik, mint a kefekötő. Családja nincs. Egyszer ugyan nős volt, de az asszony két hónap után elmenekült tőle.

Polnay rendszeresen fizetett egy-két sört a fickónak, megismerkedett az asztaltársaságával, időnként kártyázott velük.

Hogyan csalja el Bélát a múzeumba? Az elengedhetetlen.

Eljött az alkalom.

Tudta, hogy ebben az ügyben a költségek nem számítanak. Cseten elmondta a capo di tutti capinak, hogy mi a terve. Amikor minden szükséges megérkezett, átküldte neki a Béláról készített pontos felvételeket.

- Ne zavarjon, hogy ruhában van a fickó, nekem is felöltözve kell. Egy dolgot kérek megváltoztatni a testen: ezekkel a vastag, tömpe ujjakkal nem tudnék dolgozni.

Hamar kiszedte Bélából, hogy miféle nők tetszenek neki. Keresett Szeged belvárosában egy harmincöt körüli prostituáltat, aki megfelelt a leírásnak. Vett neki néhány ízlésesebb ruhadarabot, aztán elmondta az utasításait. Kilátásba helyezte az extra jutalmat:

- Ez egy ház kulcsa Martonvásáron. A tied. Ez meg a bankszámlád. Bőven van rajta pénz. Soha többé nem kell strichelned.

A nő tátott szájjal hallgatta.

- Biztos, hogy csak a seggemet kell riszálnom előtte? – hitetlenkedett. – Le se kell feküdnöm vele?

- De nem ám! Még csak hozzád sem érhet!

Rózsi nem is sejtette, hogy ezt Polnay mennyire komolyan gondolja.

- A múzeumból egyenesen Martonvásárra mész. Ez az új igazolványod. Sose jártál Szegeden. Engem se láttál soha.

A nő csodát látó, hálatelt szemmel nézett rá, és elfutotta a szemét a könny.

Rózsi hamar feltűnt Bélának.

- Tetszem neki! – suttogta a nő negyedik vagy ötödik feltűnése után. – Most már biztos, hogy tetszem neki!

- Hülye vagy te, Béla! – legyintett Polnay. – Az ilyen nők sose magányosak.

- Majd meglátjuk!

Három nap múlva jött el az alkalom.

- A csaj bement oda!

- A múzeumba? Képzelődsz te, Béla! Mit keresne ott?

- Menjünk utána! Kérlek, fizess be! Élet vagy halál!

- Nem bánom, majd meglátod, hogy nem érdemes.

Polnay alig győzte leplezni széles jókedvét. Megy ez, mint a karikacsapás.

Megváltotta Béla belépőjét. A segédmunkás még sohasem járt a múzeumban. Pontosan annyira volt ittas, mennyire kellett. A regisztráció lassú volt és aprólékos. Polnay kifelé mérgelődött, befelé mosolygott. Tudta, hogy közben felvételek százai készülnek Suhajda Béláról. Ezért hozta ide ezt a marhát. A kriminalisztika azt tartja, hogy a múzeumi rablások tettesei mindig előre szemrevételezik a helyszínt.

Rózsi az utasításhoz híven csatlakozott a drágakövet bámuló turisták szájtáti csoportjához. Amikor Edgár oda kormányozta Bélát, a megállapodáshoz híven diszkréten eltűnt.

Remek, gondolta Polnay. Eddig tartott a te segged, most jön a Padparadsa.

Éppen a legbeszédesebb teremőr volt szolgálatban. Már javában tartott a kiselőadás.

Béla hasztalan kereste a tömegben a nőt, végül megtorpant a tárló előtt.

- Mennyit mondott, mit ér ez? – szólított meg Polnay egy nyűgös tekintetű nőt.

- Elnézést, mennyibe kerül ez? – sipította a megkérdezett a teremőr felé.

A teremőr megmondta.

- Micsoda? – horkant fel Béla. – Ez? Mennyit?

- Ne törődj vele, Béla, ez csak egy másolat, mondta jóindulatúan Polnay. – Csak néhány millió dollárt ér.

- Mennyit??

- Pár millió dollárt. Ki az a hülye, aki el akarná lopni?

- Ellopni? Hát én ellopom!

- Ne beszélj őrültséget, gyere!

- Ellopom, ha mondom!

Odahaza még Polnay is ivott egy felest. Jó sokan hallották a hülye Bélát. Nyilván a mikrofonok is rögzítették.

Néhány utcával arrébb Lőrincz felügyelő elgondolkodva hallgatta a szalagot.

Aznap Polnay sokáig aludt. Ma éjjel nagyon pihentnek kell lennie.

Péntek van, Béla ilyenkor kora délután végez a munkahelyén, utána a sárga földig leissza magát. Most kissé másképpen lesz.

Nagy gyakorlata volt már benne, hogyan kell Bélával „véletlenül” találkoznia. A szokásos ivócimborák most nem láthatják lerészegedni.

- Születésnapom van, gyere, most én választom meg a helyet!

Bélának rögeszméje volt, hogy nagyon bírja az italt, de Edgár tudta, hogy az igazság ennek éppen az ellenkezője. Most azonban biztosra kell mennie.

A kábítószer azonnal hatott.

Edgár pénzt hagyott a pincérnek.

- Valahol fektessék le, hadd aludja ki magát!

Indulás haza!

Akkurátusan felöltözött a munkához. Még a test alá is felvette szokásos felszerelését. Az ördög nem alszik. Tetőtől talpig kígyóbőr; vékony, tökéletesen szigetelő, fekete, fényelnyelő ruha, amihez cipő, maszk és kesztyű is tartozott. Esélyt sem szabad adni a DNS-vizsgálatnak, se hajszál, se szőrszál, semmi sem maradhat utána.

Béla testét csak ott veszi fel, ahol a kamerák látják…

Százharmincöt másodperc…

Utána a drágakövet a dobozába rejtette, kocsiba ült. A testet és a kígyóbőrt ólommal terhelt zsákba csomagolta, és Algyő alatt a Tiszába hajította.

Elégedetten bújt aznap az ágyba.

Suhajda Béla gyanúsítottat reggel hatkor állították elő. Kilencre már az ötödik kihallgatáson is túl volt.

- Nagyon zavaros. – mondta a nyomozást vezető Lőrincz felügyelő Elliott-nak.

- Zavaros hát! – legyintett az amerikai. – Minden bűnöző feje zavaros. Egyértelműen ő a tettes.

- Kicsit túl egyértelműen.

- Kerítse elő a drágakövet minél hamarabb. Ha a gyanúsított hallgat, verjék ki belőle, hogy hová rejtette!

Kora délután Hegedűs Lászlóné Lőrincz Réka tanárnőhöz beállított a bátyja.

- Hol a fiad?

Hegedűs Sanyi negyedóra múlva került elő.

- Gyere, fiam. Most meglátjuk, mit ér a te árnyékcsapdád!

- Mi történt?

- Elrabolták!

- Tyű, a mindenit!

Hegedűs Sándor egyetemi hallgató a számítógépnél ült, és az általa összetákolt bizarr kis masina jeleit figyelte.

- Látod?

- Mit? – hajolt a képernyő fölé Lőrincz felügyelő.

- Ezt! Nem stimmel! – a fiú különböző felvételeket illesztett egymás mellé. – Ez a felvétel a regisztrációkor készült, ez meg a rabláskor. Figyeld az árnyékokat!

- Semmit se látok!

- Várj, nagyítom! A kezét nézd! Az ujjait!

Lőrincz felügyelő szeme elkerekedett.

- Ez nem ugyanaz a kéz!

- Nem hát! Az árnyék nem téved! Ezek között a fényviszonyok között valamelyest nagyít, és erősen kihangsúlyozza a karakteres vonásokat. Ez valaki másnak a keze! Akarod tudni, hogy kié?

Nem is várt választ. A programnak nem kellett százharmincöt másodperc.

Elliott döbbenten hallgatta a magyar rendőrtiszt beszámolóját.

- Nem hittem volna. Ezt az úgynevezett árnyékcsapdát szabadalmaztatni kellene…

Polnay Edgár nem érezte meg a veszélyt. Voltaképpen nem is számított rá, hogy letartóztatják. Egyszer már volt börtönben, de csak valami ifjúkori botlás miatt, nem is nagyon emlékezett már rá.

A bilincs szűk volt, hideg, szoros és kellemetlen.

A járőrkocsiban azon gondolkodott, érdemes lesz-e majd beköpnie a capo di tutti capit? Hát Vinogradoffot?