Elmentél reggel,
Hosszú a napod.
S ahogy itt megvénül a téli nap,
És kint a fagy keményebben harap,
Úgy várlak egyre jobban már
Haza.
——–
Elmentél reggel,
Üres a lakás
Nincs se kacagás, se szemvillanás,
S már közeleg a téli éjszaka
Várlak,
Haza.
——-
Elmentél reggel,
Gyors kis puszival,
Itt hagytad közös múltunk sóhaját,
Meg Sorsod édes, szép lenyomatát,
S mint orvosnőt a beteg panasza:
Várlak,
Haza.
——
Elmegyünk sokszor
Én is és Te is,
De amíg e világban létezünk,
S amíg a Létnek célja van velünk;
S míg mondatainknak van Alanya:
Várlak,
Haza.
2011. január 31., hétfő
2011. január 30., vasárnap
A magas irodalmi értékítélet
Egy korábbi blogbejegyzésemben (http://lnpeters.sfblogs.net/2009/11/09/nagy-ur-a-kanon-amikor-az-iro-kiserletezik/) már foglalkoztam hasonló témával.
Az irodalmi minőség fura dolog manapság. Azt hinné az ember, mi sem könnyebb, mint elhatárolni a gyengét a figyelemre méltótól, a megjelenésre alkalmasat az abszolút közölhetetlentől.
Aztán sorozatosan azt tapasztaljuk, hogy ez egyáltalán nem könnyű. Még annak a számára sem, akinek ez a dolga.
(Előre is elnézést kérek a “Jó csak külföldön írnak” felekezet híveitől, az ilyesmire általában ők szoktak leghamarabb reagálni; ez nem nekik és nem ellenük szól, nem a számukra címzett “beszólás”. Hitüket-meggyőződésüket nem osztom, de tiszteletben tartom, nem óhajtok vitatkozni velük, hiszen az a szent meggyőződésem, hogy magyar nyelven a számukra elfogadható művet legfeljebb a mennyek országában lehet írni, és ha valaki Arany fordítói hagyományaihoz méltóan tenné át a mi nyelvünkre az általuk körbeugrált szerzők műveinek egyikét, nekik az se tetszene.)
————–
Szóval az irodalmi minőség nálunk felettébb relatívnak tűnik. Érdekes módon itt nem elsősorban a népszerű irodalom és a lektűr terén fordulnak elő a legfurább dolgok, hanem éppenséggel az úgynevezett magasirodalom szférájában.
E sorok írója már többször elmondta azon véleményét, hogy alapjában nem hisz a fentről sugalmazott elitkultúra-tömegkultúra antinómiában, azt alapjában tévesnek, hamisnak és propagandisztikusnak tartja.
Nem hinném, hogy az irodalmi minőség fogalmát egyedül a határozatlan időre szóló kinevezés döntené el. Márpedig kis hazánkban elég sok tollforgató rendelkezik ilyen – médiumtól vagy egyéb irodalmi, vagy ahhoz közeli szférában mozgó intézménytől származó – határozatlan időre szóló kinevezéssel.
Hogy a XX. századi magyar irodalom történetét úgy negyven-ötven esztendő múlva újra kell írni, az egyre nyilvánvalóbb. A meglévő teljesen torz, néhány irányzat uralja, mások meg egyáltalán nem szerepelnek benne – mintha nem is lettek volna. Ezért most olyan a helyzet, mintha nem is egy magyar irodalom létezne, hanem több, de eltérő dimenziókban.
Azért mondtam negyven-ötven évet, mert ha most írnák újra; az csak a jelenlegi torzítás visszahatása volna – a torzítást ellenkező irányú torzítás kompenzálná.
Negyven-ötven év múlva – ha még lesz Magyarország, és lesz magyar irodalom – végre torzításoktól mentesen, egyedül az értékekre koncentrálva lehet majd megírni a huszadik századi magyar irodalom valódi történetét – amihez képest akkor más a kellő időbeli distancia is meglesz.
—————————-
Aggasztó, hogy a jelek szerint talán nem is az irodalmi hozzáértés a ludas, hanem a mögötte álló erkölcs.
Erre természetesen Kertész Imre az eklatáns példa. Regényének megjelenése és a Nobel-díj között harminc év telt el. Az alatt a mű se jobb, se rosszabb nem lett. A magyar irodalomtörténet a regényről (és a Szerzőről) eme harminc esztendő alatt nem vett tudomást. (Az akkori első lektori vélemény a neten számos helyen olvasható.) Bezzeg a Nobel-díj hírére a magyar irodalmi élet tüstént felkapta a fejét, mint a jó huszárló a trombitaszóra.
A regény persze vagy jó, vagy sem. Ez a poszt most nem erről szól (és nem is a Szerzőnek a magyarságról való viszonyáról). Kétféle módon is következetesnek lehetett volna lenni:
1. Utólag elismerni a regény értékeit, kinyilvánítani az értékelés szempontjait, egyúttal hasonló értékeket keresve megkísérelni a harminc év irodalomtörténetének újragondolását.
2. Gerincesen ragaszkodni a meglévő(?) értékrendhez a Nobel-díj ellenére is.
Egyik sem történt.
Hanem?
A Szerzőt gyorsan besorozták a leginkább reklámozott nagyságok közé, és gondoskodtak róla, hogy sűrűn szerepeljen együtt eme dinoszauruszokkal.
Így hát a magyarságot elvileg megvető Szerző csatlakozott azon állam fentről leginkább támogatott irodalmi korifeusainak csoportképéhez, amely állam jogelődje őt annak idején – saját szavai szerint – meggyilkolás céljából eladta egy másik államnak, amiatt egyébként ő eme államot és népét megveti.
No comment…
———
De van más is.
Országosan jelentős (urambocsá’ éppen a magyar nyelvről szóló!) irodalmi pályázaton fontos díjat nyerhet olyan vers(?), ami belső értékei folytán a középszerhez is nehezen lenne sorolható.
Ilyen szép formában jön belőle a magvas üzenet:
“mert minden kibaszott embernek
muszáj mindig idejönnie és
idetelefonálnia, reggel, ebédidőben
és vacsora alatt (no meg a köztes
tartományokban) is, benyomulni
a szobákba, fürkészni, hogy van-e
rendetlenség”
Kár többet idézni belőle, másutt se különb. Még a maga választotta forma és stílus esztétikája szerint is lapos és semmitmondó (a formáról meg inkább ne beszéljünk). Linket nem adok, eszembe’ sincs reklámozni.
Persze, hogy egy alig húsz éves fiú, aki a monumentális tehetségtelenség nyilvánvaló jeleit mutatja, három-négy jelentősnek tűnő funkciót halmozhat és tölthet be napjainkban, az nem annyira a magas irodalom, mint inkább a magas kapcsolatok számlájára írható.
———–
Most pedig kapcsolódnék a korábbi bejegyzésemhez.
Az én kedves kísérletező kedvű és vagány íróbarátom folytatta a magas irodalom köreiben történő szociológiai mintavételeinek sorozatát.
Kísérletképpen elküldte egy írását valamelyik irodalmi orgánumunkhoz – a szerkesztőt nevezzük M. úrnak. Az írást az Írószövetség egyik lapjának József Attila-díjas főszerkesztője már elfogadta.
M. úrnak a novella álnéven ment, a pali ritka csapnivaló véleményt mondott róla. Mintha íróbarátom valami zöldfülű kezdő volna.
Íróbarátom ezen jót kacarászott, és – most már provokált.Most azonban: névvel.
Mivel M. úr lapjában a jelek szerint akkoriban a leginkább elterjedt nyelvhasználat az építőipari szakzsargon volt, küldött egy nagyon kemény szlengben írott novellát. Komoly lapnak ezt nemigen merné átadni.
M. úr ezt aligha közölheti, de a véleménye tanulságos lehet.
M. úr erre imigyen felelt:
Kedves X!
Érdeklődéssel olvastam a küldeményét, s – való igaz – helyenként szórakoztató is, még mosolyt is csalt savanyú pénteki ábrázatomra. Nagy részén azonban a koncepció erőltetése látszik, nem a felszabadult humor, hanem az izzadságos buhera. Persze, szándékoltan túlzó, célelvűen kultúrkritikai, de valahogyan mégsem ízléses, könnyed, és nem szabadszájúsága miatt (az engem csöppet sem botránkoztat meg). Nem emelkedik az irodalmi humor szintjére, megreked a kabarétréfáén. Ráadásul pontosnak sem érzem a társadalomrajzot, mintha az ábrázolt világot csak felszínesen, hírből ismerné az író.
Kérem, fogadja el kritikámat!
Üdvözli:
M.”
————————–
Ez rendjén is volna. Önmagában. Az előző – nagyságrendekkel különb írásra adott reakciójával egybevetve azonban sántít a dolog.
Íróbarátom megfelelt, nem is akárhogyan. Idézem:
Kedves!
Örülök hogy mosolyt csaltam orcájára! Néhány tévedését kiigazítanám: harmincöt évig – 35 – éltem lakótelepen , onnan költöztem családommal vidékre, nagyon jól ismerem, sajnos, azt a lepattant környezetet; a fiatalokról pedig csak egy megtörtént eset – a Siemens ifjú gépbeállítói meghívtak egy “házibuliba”, ismétlem az nem az “alja” volt, érettségizett fiúk s lányok, de bizony az ablakban ott virított a kanabisz, a sütiből nem mertem enni mert az egyik barna szépség megsúgta mit sütöttek bele, stb.stb… Azt nem tudom Ön honnét szerzi a biztos információt, mert én gyengeségem okán a való életből, bár tudom ez nem művészi!
És két megjegyzés: múltkor tévedésből elküldtem egy írásom a … címűt amit Ön művészietlennek tartott, bár az Önnél sokkal gyengébb – csak József A. díjas főszerkesztő – rögvest betette az Írószövetség… lapjának idei utolsó számába, s azt hogy itthon még hol fog megjelenni hadd legyen meglepetés! Nem ezt az írást szántam az Ön lapjának, de mint írtam múltkor “megkeverdtem” ,s az oda szánt, ám máshová küldött … címűt
már el is fogadta a … folyóirat, sajnálom…
Még valami! Számomra se jön be sok még oly “kanonizált” írónk alkotása sem, pedig én próbálok a hírnév után tisztelegni: Öntől sem várom el hogy kedvelje az írásaimat- az Öné , hála az égnek! – nem az egyetlen komoly lap, ahol megjelenhetnek! Viszont azt elvárom, legalább egy olyan művésztől akivel -tudtommal -két fórumban is-(pontos megnevezések)- együtt szerepeltem, vegye a fáradtságot és köntörfalazás nélkül küldjön el a..”sunyiba”, nem haragszom meg érte, de legalább a … szerkesztőségét nem “bombázom” fölöslegesen… Mert a …, gondolom rájött: tudatos provokálás volt!
P L M kiváló költő barátom nevében is üdvözlettel :
X”
————
Hogy M. főszerkesztő úr megaláztatása teljes legyen, író barátom még ezek után újabb novellát küldött neki – egy ifjúkori bűnügyi SF-írást, ami Nála zsengének tekinthető.
Értelemszerűen erre kellett volna a legrosszabb kritikát mondania.
Csakhogy.
Ekkor már megjelent íróbarátom legújabb írása – felettébb exkluzív helyen – és egy (valóban) kiváló kritikus ezt találta írni róla:
“Erőteljes, szűkszavú történetmesélés, az író nem kommentálja a háborút, nem moralizál – ám, arányosan és helyén valóan, a lírai, költői zárásban visszahozza a metafizikát, megerősíti „az ember szépbe szőtt hitét.”
Mit tegyen ebben a kutyaszorítóban M. úr?
A következőt írta:
“Kedves X!
Köszönjük a detektívtörténetet, de sajnos, úgy érzik kollégáim is, hogy nem emelkedik a szimpla, szokványos krimi, thriller fölé, ezért nem közöljük, bár a stílusa tényleg jó.
Üdvözlettel,
M.”
——————————–
Így aztán nagyon ostoba helyzet állt elő.
A főszerkesztő úr értékítélete fordítottan arányos a három hozzá eljuttatott mű irodalmi értékével.
Ennyit a tekintélyelvről.
—————–
Sajnos, hasonló példa van, nem kevés. A magas irodalmi értékítélet időnként súlyos mélyütéseket visz be – önmagának.
—————–
Jelenleg az irodalmi minőség csoporthoz tartozás és politika függvénye.
Adott csoporton belül keményen megsimogatják egymás buksiját, a legcsapzottabb baglyot is sasnak magasztalják – a más csoporthoz tartozót ócsárolják vagy elhallgatják – értékelv nélkül.
Nézz szét, hol jelensz meg. Egyik helyen esetleg a haza szó puszta használata miatt lenacionalistáznak, másutt meg leakármicsodáznak – a tehetségtelenek.
————————–
Ez a helyzet a gyengébbet segíti – a tehetségtelent. Minden fronton. Addig tud érdekes lenni, fontos lenni, amíg meg nem tanuljuk meglátni az értéket.
Mindenütt.
Akárki írja.
Nem az értéktelent; az úgyis elmúlik, – nem is a középszerűt, az előbb-utóbb úgyis láthatatlanná préselődik a maga közegében. Az értéket…
——–
Ami nem mehet veszendőbe.
Az irodalmi minőség fura dolog manapság. Azt hinné az ember, mi sem könnyebb, mint elhatárolni a gyengét a figyelemre méltótól, a megjelenésre alkalmasat az abszolút közölhetetlentől.
Aztán sorozatosan azt tapasztaljuk, hogy ez egyáltalán nem könnyű. Még annak a számára sem, akinek ez a dolga.
(Előre is elnézést kérek a “Jó csak külföldön írnak” felekezet híveitől, az ilyesmire általában ők szoktak leghamarabb reagálni; ez nem nekik és nem ellenük szól, nem a számukra címzett “beszólás”. Hitüket-meggyőződésüket nem osztom, de tiszteletben tartom, nem óhajtok vitatkozni velük, hiszen az a szent meggyőződésem, hogy magyar nyelven a számukra elfogadható művet legfeljebb a mennyek országában lehet írni, és ha valaki Arany fordítói hagyományaihoz méltóan tenné át a mi nyelvünkre az általuk körbeugrált szerzők műveinek egyikét, nekik az se tetszene.)
————–
Szóval az irodalmi minőség nálunk felettébb relatívnak tűnik. Érdekes módon itt nem elsősorban a népszerű irodalom és a lektűr terén fordulnak elő a legfurább dolgok, hanem éppenséggel az úgynevezett magasirodalom szférájában.
E sorok írója már többször elmondta azon véleményét, hogy alapjában nem hisz a fentről sugalmazott elitkultúra-tömegkultúra antinómiában, azt alapjában tévesnek, hamisnak és propagandisztikusnak tartja.
Nem hinném, hogy az irodalmi minőség fogalmát egyedül a határozatlan időre szóló kinevezés döntené el. Márpedig kis hazánkban elég sok tollforgató rendelkezik ilyen – médiumtól vagy egyéb irodalmi, vagy ahhoz közeli szférában mozgó intézménytől származó – határozatlan időre szóló kinevezéssel.
Hogy a XX. századi magyar irodalom történetét úgy negyven-ötven esztendő múlva újra kell írni, az egyre nyilvánvalóbb. A meglévő teljesen torz, néhány irányzat uralja, mások meg egyáltalán nem szerepelnek benne – mintha nem is lettek volna. Ezért most olyan a helyzet, mintha nem is egy magyar irodalom létezne, hanem több, de eltérő dimenziókban.
Azért mondtam negyven-ötven évet, mert ha most írnák újra; az csak a jelenlegi torzítás visszahatása volna – a torzítást ellenkező irányú torzítás kompenzálná.
Negyven-ötven év múlva – ha még lesz Magyarország, és lesz magyar irodalom – végre torzításoktól mentesen, egyedül az értékekre koncentrálva lehet majd megírni a huszadik századi magyar irodalom valódi történetét – amihez képest akkor más a kellő időbeli distancia is meglesz.
—————————-
Aggasztó, hogy a jelek szerint talán nem is az irodalmi hozzáértés a ludas, hanem a mögötte álló erkölcs.
Erre természetesen Kertész Imre az eklatáns példa. Regényének megjelenése és a Nobel-díj között harminc év telt el. Az alatt a mű se jobb, se rosszabb nem lett. A magyar irodalomtörténet a regényről (és a Szerzőről) eme harminc esztendő alatt nem vett tudomást. (Az akkori első lektori vélemény a neten számos helyen olvasható.) Bezzeg a Nobel-díj hírére a magyar irodalmi élet tüstént felkapta a fejét, mint a jó huszárló a trombitaszóra.
A regény persze vagy jó, vagy sem. Ez a poszt most nem erről szól (és nem is a Szerzőnek a magyarságról való viszonyáról). Kétféle módon is következetesnek lehetett volna lenni:
1. Utólag elismerni a regény értékeit, kinyilvánítani az értékelés szempontjait, egyúttal hasonló értékeket keresve megkísérelni a harminc év irodalomtörténetének újragondolását.
2. Gerincesen ragaszkodni a meglévő(?) értékrendhez a Nobel-díj ellenére is.
Egyik sem történt.
Hanem?
A Szerzőt gyorsan besorozták a leginkább reklámozott nagyságok közé, és gondoskodtak róla, hogy sűrűn szerepeljen együtt eme dinoszauruszokkal.
Így hát a magyarságot elvileg megvető Szerző csatlakozott azon állam fentről leginkább támogatott irodalmi korifeusainak csoportképéhez, amely állam jogelődje őt annak idején – saját szavai szerint – meggyilkolás céljából eladta egy másik államnak, amiatt egyébként ő eme államot és népét megveti.
No comment…
———
De van más is.
Országosan jelentős (urambocsá’ éppen a magyar nyelvről szóló!) irodalmi pályázaton fontos díjat nyerhet olyan vers(?), ami belső értékei folytán a középszerhez is nehezen lenne sorolható.
Ilyen szép formában jön belőle a magvas üzenet:
“mert minden kibaszott embernek
muszáj mindig idejönnie és
idetelefonálnia, reggel, ebédidőben
és vacsora alatt (no meg a köztes
tartományokban) is, benyomulni
a szobákba, fürkészni, hogy van-e
rendetlenség”
Kár többet idézni belőle, másutt se különb. Még a maga választotta forma és stílus esztétikája szerint is lapos és semmitmondó (a formáról meg inkább ne beszéljünk). Linket nem adok, eszembe’ sincs reklámozni.
Persze, hogy egy alig húsz éves fiú, aki a monumentális tehetségtelenség nyilvánvaló jeleit mutatja, három-négy jelentősnek tűnő funkciót halmozhat és tölthet be napjainkban, az nem annyira a magas irodalom, mint inkább a magas kapcsolatok számlájára írható.
———–
Most pedig kapcsolódnék a korábbi bejegyzésemhez.
Az én kedves kísérletező kedvű és vagány íróbarátom folytatta a magas irodalom köreiben történő szociológiai mintavételeinek sorozatát.
Kísérletképpen elküldte egy írását valamelyik irodalmi orgánumunkhoz – a szerkesztőt nevezzük M. úrnak. Az írást az Írószövetség egyik lapjának József Attila-díjas főszerkesztője már elfogadta.
M. úrnak a novella álnéven ment, a pali ritka csapnivaló véleményt mondott róla. Mintha íróbarátom valami zöldfülű kezdő volna.
Íróbarátom ezen jót kacarászott, és – most már provokált.Most azonban: névvel.
Mivel M. úr lapjában a jelek szerint akkoriban a leginkább elterjedt nyelvhasználat az építőipari szakzsargon volt, küldött egy nagyon kemény szlengben írott novellát. Komoly lapnak ezt nemigen merné átadni.
M. úr ezt aligha közölheti, de a véleménye tanulságos lehet.
M. úr erre imigyen felelt:
Kedves X!
Érdeklődéssel olvastam a küldeményét, s – való igaz – helyenként szórakoztató is, még mosolyt is csalt savanyú pénteki ábrázatomra. Nagy részén azonban a koncepció erőltetése látszik, nem a felszabadult humor, hanem az izzadságos buhera. Persze, szándékoltan túlzó, célelvűen kultúrkritikai, de valahogyan mégsem ízléses, könnyed, és nem szabadszájúsága miatt (az engem csöppet sem botránkoztat meg). Nem emelkedik az irodalmi humor szintjére, megreked a kabarétréfáén. Ráadásul pontosnak sem érzem a társadalomrajzot, mintha az ábrázolt világot csak felszínesen, hírből ismerné az író.
Kérem, fogadja el kritikámat!
Üdvözli:
M.”
————————–
Ez rendjén is volna. Önmagában. Az előző – nagyságrendekkel különb írásra adott reakciójával egybevetve azonban sántít a dolog.
Íróbarátom megfelelt, nem is akárhogyan. Idézem:
Kedves!
Örülök hogy mosolyt csaltam orcájára! Néhány tévedését kiigazítanám: harmincöt évig – 35 – éltem lakótelepen , onnan költöztem családommal vidékre, nagyon jól ismerem, sajnos, azt a lepattant környezetet; a fiatalokról pedig csak egy megtörtént eset – a Siemens ifjú gépbeállítói meghívtak egy “házibuliba”, ismétlem az nem az “alja” volt, érettségizett fiúk s lányok, de bizony az ablakban ott virított a kanabisz, a sütiből nem mertem enni mert az egyik barna szépség megsúgta mit sütöttek bele, stb.stb… Azt nem tudom Ön honnét szerzi a biztos információt, mert én gyengeségem okán a való életből, bár tudom ez nem művészi!
És két megjegyzés: múltkor tévedésből elküldtem egy írásom a … címűt amit Ön művészietlennek tartott, bár az Önnél sokkal gyengébb – csak József A. díjas főszerkesztő – rögvest betette az Írószövetség… lapjának idei utolsó számába, s azt hogy itthon még hol fog megjelenni hadd legyen meglepetés! Nem ezt az írást szántam az Ön lapjának, de mint írtam múltkor “megkeverdtem” ,s az oda szánt, ám máshová küldött … címűt
már el is fogadta a … folyóirat, sajnálom…
Még valami! Számomra se jön be sok még oly “kanonizált” írónk alkotása sem, pedig én próbálok a hírnév után tisztelegni: Öntől sem várom el hogy kedvelje az írásaimat- az Öné , hála az égnek! – nem az egyetlen komoly lap, ahol megjelenhetnek! Viszont azt elvárom, legalább egy olyan művésztől akivel -tudtommal -két fórumban is-(pontos megnevezések)- együtt szerepeltem, vegye a fáradtságot és köntörfalazás nélkül küldjön el a..”sunyiba”, nem haragszom meg érte, de legalább a … szerkesztőségét nem “bombázom” fölöslegesen… Mert a …, gondolom rájött: tudatos provokálás volt!
P L M kiváló költő barátom nevében is üdvözlettel :
X”
————
Hogy M. főszerkesztő úr megaláztatása teljes legyen, író barátom még ezek után újabb novellát küldött neki – egy ifjúkori bűnügyi SF-írást, ami Nála zsengének tekinthető.
Értelemszerűen erre kellett volna a legrosszabb kritikát mondania.
Csakhogy.
Ekkor már megjelent íróbarátom legújabb írása – felettébb exkluzív helyen – és egy (valóban) kiváló kritikus ezt találta írni róla:
“Erőteljes, szűkszavú történetmesélés, az író nem kommentálja a háborút, nem moralizál – ám, arányosan és helyén valóan, a lírai, költői zárásban visszahozza a metafizikát, megerősíti „az ember szépbe szőtt hitét.”
Mit tegyen ebben a kutyaszorítóban M. úr?
A következőt írta:
“Kedves X!
Köszönjük a detektívtörténetet, de sajnos, úgy érzik kollégáim is, hogy nem emelkedik a szimpla, szokványos krimi, thriller fölé, ezért nem közöljük, bár a stílusa tényleg jó.
Üdvözlettel,
M.”
——————————–
Így aztán nagyon ostoba helyzet állt elő.
A főszerkesztő úr értékítélete fordítottan arányos a három hozzá eljuttatott mű irodalmi értékével.
Ennyit a tekintélyelvről.
—————–
Sajnos, hasonló példa van, nem kevés. A magas irodalmi értékítélet időnként súlyos mélyütéseket visz be – önmagának.
—————–
Jelenleg az irodalmi minőség csoporthoz tartozás és politika függvénye.
Adott csoporton belül keményen megsimogatják egymás buksiját, a legcsapzottabb baglyot is sasnak magasztalják – a más csoporthoz tartozót ócsárolják vagy elhallgatják – értékelv nélkül.
Nézz szét, hol jelensz meg. Egyik helyen esetleg a haza szó puszta használata miatt lenacionalistáznak, másutt meg leakármicsodáznak – a tehetségtelenek.
————————–
Ez a helyzet a gyengébbet segíti – a tehetségtelent. Minden fronton. Addig tud érdekes lenni, fontos lenni, amíg meg nem tanuljuk meglátni az értéket.
Mindenütt.
Akárki írja.
Nem az értéktelent; az úgyis elmúlik, – nem is a középszerűt, az előbb-utóbb úgyis láthatatlanná préselődik a maga közegében. Az értéket…
——–
Ami nem mehet veszendőbe.
2011. január 29., szombat
Rigmus a betegágyból előbújva
Csütörtökön rosszul lettem
Bent az iskolába’,
Leültem és kapaszkodtam
Az asztal sarkába.
—–
Csodálkozva méregettek
Szegény tanítványok,
Hogy szokásom ellenére
Most nem szaladgálok.
—-
Négy órát így valahogyan
Végigtanítottam,
De aztán az ötödiken
Végleg padlót fogtam…
—–
Volt szaladás,
Puff, dirr-durr,
Rosszul lett a tanár úr…
——–
Hiába nagy a termetem;
Egy apróság bánt el velem,
Nem Árgyélus,
Csak egy vírus.
——
Feküdtem, mint a lőtt kutya…
Átölelt a kis házikó,
S körülöttem sürgölődött
Drága Anikó.
—–
Betegágyból előbújva
Hideg a világ,
Havat esznek, ködöt isznak
Csupasz körtefák.
——
Betegágyból előbújva
Varázslat a tűz,
Kézdermesztő nyegle fagyot
Mosollyal elűz.
——
Betegágyból előbújva
Didereg a kéz,
Az étvágy hatalmas
A diéta csenevész.
——–
Betegágyból előbújva
Simogat a szél,
Érzék lép ki a homályból,
S a vágy újra él.
——
Betegágyból előbújva
Itt van Anikó,
S jobban látszik, mint a múltkor,
Hogy: itt élni jó…
Bent az iskolába’,
Leültem és kapaszkodtam
Az asztal sarkába.
—–
Csodálkozva méregettek
Szegény tanítványok,
Hogy szokásom ellenére
Most nem szaladgálok.
—-
Négy órát így valahogyan
Végigtanítottam,
De aztán az ötödiken
Végleg padlót fogtam…
—–
Volt szaladás,
Puff, dirr-durr,
Rosszul lett a tanár úr…
——–
Hiába nagy a termetem;
Egy apróság bánt el velem,
Nem Árgyélus,
Csak egy vírus.
——
Feküdtem, mint a lőtt kutya…
Átölelt a kis házikó,
S körülöttem sürgölődött
Drága Anikó.
—–
Betegágyból előbújva
Hideg a világ,
Havat esznek, ködöt isznak
Csupasz körtefák.
——
Betegágyból előbújva
Varázslat a tűz,
Kézdermesztő nyegle fagyot
Mosollyal elűz.
——
Betegágyból előbújva
Didereg a kéz,
Az étvágy hatalmas
A diéta csenevész.
——–
Betegágyból előbújva
Simogat a szél,
Érzék lép ki a homályból,
S a vágy újra él.
——
Betegágyból előbújva
Itt van Anikó,
S jobban látszik, mint a múltkor,
Hogy: itt élni jó…
2011. január 28., péntek
Szőke nő zűrben az űrben - XCIV.
KILENCVENNEGYEDIK RÉSZ
Íródott Nyuzga javaslatára
Mély lélegzetet vett. Hogy’ kezdje?
Valamire kíváncsi volt:
- Kapitány a hajónak! Pontosan mennyi ideig tartott az iménti incidens?
„Hajó a kapitánynak! Pontosan 0,3 másodpercig. Elnézést kérek a lassúság miatt, a védelmi rendszer a következő hasonló problémát fele ennyi idő alatt fogja megoldani!”
Karen ettől megnyugodott.
Gyorsan végiggondolta, ki érkezhet még a térmnipulátor használatával a könnyűcirkáló fedélzetére. New Acropolisból elvileg senki. Persze soha semmi sem biztos. A katonák közül, akik itt jártak és annak idején hármójukat innen elhurcolták, voltaképpen bármelyik idejöhet. Kevéssé valószínű, de számítani kell rá. A védelmi rendszernek teljes készültségben kell maradnia.
Még ki jöhet? Vagy ki jöhetne? Természetesen maga Morgensohn.
Karen ettől egy pillanatra megijedt, de aztán jobban belegondolt. Az ügyvédnek valószínűleg semmi oka sincs rá, hogy idejöjjön.
Jól van! Akkor dologra!
- Kapitány a hajónak! Vannak-e fegyverek a fedélzeten?
Fontos kérdés volt, meg kellett tudnia. Ha a terveinek megfelelően akarja hazsnálni a térmanipulátort, tisztában kell lennie, számíthat-e bármiféle hátországra a könnyűcirkáló részéről.
A felelet minden várakozását felülmúlta:
„Hajó a kapitánynak! Összesen száz darab, jól karbantartott, bármikor tűzkészé tehető, különféle típusú kézifegyver található a hajó fedélzetén. Jól elzárva, csak a kapitány személyes parancsára vehetők hazsnálatba. Ezen kívül rendelkezünk egy tucat felfegyverzett harci robottal. Feladatuk a személyzet tagjainak védelme a könnyűcirkáló fedélzetén, illetve különleges parancs esetén másutt is.”
Karen a legszívesebben fütyürészett volna.
- Kapitány a hajónak! Mennyi ideig tart aktiválni a harci robotokat?
„Hajó a kapitánynak! A megfelelő formaságok elintézése után nem egészen tíz percig.”
- Kapitány a hajónak! Mik azok a formaságok?
„Hajó a kapitánynak! Különleges parancsot kell adnia, és azt írásban meg kell indokolnia. Van erre egy különleges elektronikus űrlap. Nekem kötelességem a lehető leghamarabb eljuttatnom a parancsot is, az indoklást is a bázisra, illetve a kínai központba.”
- Kapitány a hajónak! Lássuk azt az űrlapot!
„Hajó a kapitánynak! Felkérem önt, Keren Bozhana Kadlecikova kapitány, szíveskedjék élő szóban, hangosan mondani az indoklását, hogy a memóriámba kódolt etikai kódex és a szabályzat segítségével eldönthessem, kiszolgáltathatom-e önnek a nyomtatványt.”
Karen elhúzta a száját. Mégsem annyira egyszerű. Mindegy, bele kell vágni.
- Kapitány a hajónak! Célom a felfegyverzett robotok segítségével behatolni a térmanipulátor helyszínére, onnan információkat szerezni, és kiszabadítani néhány foglyot.
Nagyot sóhajtott. A többi a könnyűcirkáló dolga.
„Hajó a kapitánynak. Az etikai kódex alapján ön, Karen Bozhana Kadlecikova kapitány, ha ez az akció sikerült, a legmagasabb kínai katonai kitüntetések várományosa lesz. A szabályzat és az etikai kódex alapján ön az említett célra jogosult igénybe venni a felfegyverzett robotok segítségét.”
Folytatása következik.
Íródott Nyuzga javaslatára
Mély lélegzetet vett. Hogy’ kezdje?
Valamire kíváncsi volt:
- Kapitány a hajónak! Pontosan mennyi ideig tartott az iménti incidens?
„Hajó a kapitánynak! Pontosan 0,3 másodpercig. Elnézést kérek a lassúság miatt, a védelmi rendszer a következő hasonló problémát fele ennyi idő alatt fogja megoldani!”
Karen ettől megnyugodott.
Gyorsan végiggondolta, ki érkezhet még a térmnipulátor használatával a könnyűcirkáló fedélzetére. New Acropolisból elvileg senki. Persze soha semmi sem biztos. A katonák közül, akik itt jártak és annak idején hármójukat innen elhurcolták, voltaképpen bármelyik idejöhet. Kevéssé valószínű, de számítani kell rá. A védelmi rendszernek teljes készültségben kell maradnia.
Még ki jöhet? Vagy ki jöhetne? Természetesen maga Morgensohn.
Karen ettől egy pillanatra megijedt, de aztán jobban belegondolt. Az ügyvédnek valószínűleg semmi oka sincs rá, hogy idejöjjön.
Jól van! Akkor dologra!
- Kapitány a hajónak! Vannak-e fegyverek a fedélzeten?
Fontos kérdés volt, meg kellett tudnia. Ha a terveinek megfelelően akarja hazsnálni a térmanipulátort, tisztában kell lennie, számíthat-e bármiféle hátországra a könnyűcirkáló részéről.
A felelet minden várakozását felülmúlta:
„Hajó a kapitánynak! Összesen száz darab, jól karbantartott, bármikor tűzkészé tehető, különféle típusú kézifegyver található a hajó fedélzetén. Jól elzárva, csak a kapitány személyes parancsára vehetők hazsnálatba. Ezen kívül rendelkezünk egy tucat felfegyverzett harci robottal. Feladatuk a személyzet tagjainak védelme a könnyűcirkáló fedélzetén, illetve különleges parancs esetén másutt is.”
Karen a legszívesebben fütyürészett volna.
- Kapitány a hajónak! Mennyi ideig tart aktiválni a harci robotokat?
„Hajó a kapitánynak! A megfelelő formaságok elintézése után nem egészen tíz percig.”
- Kapitány a hajónak! Mik azok a formaságok?
„Hajó a kapitánynak! Különleges parancsot kell adnia, és azt írásban meg kell indokolnia. Van erre egy különleges elektronikus űrlap. Nekem kötelességem a lehető leghamarabb eljuttatnom a parancsot is, az indoklást is a bázisra, illetve a kínai központba.”
- Kapitány a hajónak! Lássuk azt az űrlapot!
„Hajó a kapitánynak! Felkérem önt, Keren Bozhana Kadlecikova kapitány, szíveskedjék élő szóban, hangosan mondani az indoklását, hogy a memóriámba kódolt etikai kódex és a szabályzat segítségével eldönthessem, kiszolgáltathatom-e önnek a nyomtatványt.”
Karen elhúzta a száját. Mégsem annyira egyszerű. Mindegy, bele kell vágni.
- Kapitány a hajónak! Célom a felfegyverzett robotok segítségével behatolni a térmanipulátor helyszínére, onnan információkat szerezni, és kiszabadítani néhány foglyot.
Nagyot sóhajtott. A többi a könnyűcirkáló dolga.
„Hajó a kapitánynak. Az etikai kódex alapján ön, Karen Bozhana Kadlecikova kapitány, ha ez az akció sikerült, a legmagasabb kínai katonai kitüntetések várományosa lesz. A szabályzat és az etikai kódex alapján ön az említett célra jogosult igénybe venni a felfegyverzett robotok segítségét.”
Folytatása következik.
A sakkbarbár
A következő történetet Flesch János egyik könyvében olvastam – húsz-harminc esztendővel ezelőtt.
———————–
A sakkozók között is akadnak szakbarbárok – sőt.
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy magyar sakkozó, aki semmiféle más fogalmakban nem tudott gondolkodni, csak azokban, amelyek a hatvannégy mezőn zajló nemes játékra vonatkoznak; így aztán gyakran előfordult, hogy nem észlelte teljes valóságukban a körülötte zajló eseményeket.
A teljes érthetőség kedvéért el kell mondanom, hogy az angolok a vezért Királynőnek (Queen), a futót pedig Püspöknek (Bishop) hívják.
———
Magyarunk először kapott meghívást a kor egyik legelőkelőbb sakkversenyére, amelynek Hastings városa adott otthont. Ez mindig karácsony előtt kezdődött, és újév után fejeződött be. Ebben az évben egybeesett az Angol Sakkszövetség kongresszusával, amelynek záró benkettjére a verseny résztvevői is meghívást kaptak.
Magyarunk most először kóstolhatott eredeti angol whiskyt – eredeti angol helyen. Gyorsan le is hajtott néhány pohárkával – hiába pisszegett rá többször is egy jó szándékú angol versenyző.
Amikor az elnök felszólította a bankett résztvevőit, hogy poharaikkal a kezükben álljanak fel, magyarunk is felállt ugyan, de leginkább puszta utánzásból. Rajta kívül valószínűleg mindenki tudta, mi következik.
A hagyományos angol pohárköszöntő.
- God save the Queen!
- Isten óvja a Királynőt!
(Magyarunk csak hónapok múltán értette meg, miért lett egyszerre néma csend, miért nem álltak vele szóba többé az angolok, és miért nem hívtak meg a következő versenyre magyart…)
Szóval:
Okos magyarunk úgy döntött, játéktudásának fölényes magaslatáról sakkozni okítja az angolokat.
Imigyen:
Ladies and Gentlemen! Nem kell olyan sokat törődni azzal a vacak királynővel; higgyék el, bármikor odaadhatják két püspökért és egy lóért!
———————–
A sakkozók között is akadnak szakbarbárok – sőt.
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy magyar sakkozó, aki semmiféle más fogalmakban nem tudott gondolkodni, csak azokban, amelyek a hatvannégy mezőn zajló nemes játékra vonatkoznak; így aztán gyakran előfordult, hogy nem észlelte teljes valóságukban a körülötte zajló eseményeket.
A teljes érthetőség kedvéért el kell mondanom, hogy az angolok a vezért Királynőnek (Queen), a futót pedig Püspöknek (Bishop) hívják.
———
Magyarunk először kapott meghívást a kor egyik legelőkelőbb sakkversenyére, amelynek Hastings városa adott otthont. Ez mindig karácsony előtt kezdődött, és újév után fejeződött be. Ebben az évben egybeesett az Angol Sakkszövetség kongresszusával, amelynek záró benkettjére a verseny résztvevői is meghívást kaptak.
Magyarunk most először kóstolhatott eredeti angol whiskyt – eredeti angol helyen. Gyorsan le is hajtott néhány pohárkával – hiába pisszegett rá többször is egy jó szándékú angol versenyző.
Amikor az elnök felszólította a bankett résztvevőit, hogy poharaikkal a kezükben álljanak fel, magyarunk is felállt ugyan, de leginkább puszta utánzásból. Rajta kívül valószínűleg mindenki tudta, mi következik.
A hagyományos angol pohárköszöntő.
- God save the Queen!
- Isten óvja a Királynőt!
(Magyarunk csak hónapok múltán értette meg, miért lett egyszerre néma csend, miért nem álltak vele szóba többé az angolok, és miért nem hívtak meg a következő versenyre magyart…)
Szóval:
Okos magyarunk úgy döntött, játéktudásának fölényes magaslatáról sakkozni okítja az angolokat.
Imigyen:
Ladies and Gentlemen! Nem kell olyan sokat törődni azzal a vacak királynővel; higgyék el, bármikor odaadhatják két püspökért és egy lóért!
2011. január 26., szerda
Téli derű
Hűséges a fagy,
Minket el nem hagy.
Morcos télben,
Hideg éjben
Az étvágya
Nagy.
——-
Csikorog a jég,
Hallgatag az ég,
A frissen hullott hószőnyeg
Pihepuha még.
—–
A felhő mohó,
A szél túl bohó,
Parádés tollfergetegben
Gomolyog
A hó.
——
A fagy keserű,
S tán nem ésszerű,
Ha az acsargó fagyban sem
Hal meg
A Derű.
——
Drága jó telünk,
Dideregsz velünk,
Bocsásd meg,
Ha amíg élünk,
Néha
Nevetünk.
Minket el nem hagy.
Morcos télben,
Hideg éjben
Az étvágya
Nagy.
——-
Csikorog a jég,
Hallgatag az ég,
A frissen hullott hószőnyeg
Pihepuha még.
—–
A felhő mohó,
A szél túl bohó,
Parádés tollfergetegben
Gomolyog
A hó.
——
A fagy keserű,
S tán nem ésszerű,
Ha az acsargó fagyban sem
Hal meg
A Derű.
——
Drága jó telünk,
Dideregsz velünk,
Bocsásd meg,
Ha amíg élünk,
Néha
Nevetünk.
2011. január 25., kedd
Azazello
- Vigyázat! – súgta Hegyi professzor a rendőrtiszti akadémia továbbképzős hallgatóinak. – Bogdán János még nem tudja, hogy hamarosan szabadlábra helyezik. A döntés még nem hivatalos, amit mondtam, magánjellegű értesülés. Kérem, ezt vegyék figyelembe.
Az öt férfi és két nő szinte egyszerre bólintott.
Lovász Miklós körülnézett. Az állami fegyház kultúrházának különterme igazán elegáns volt, úgy festett, mint valami megyei könyvtár társalgója. Fejlődnek a börtönviszonyaink. Rájuk is fér, elvégre 2082-őt írunk. Gyönyörű plüssfotelek, aprósütemény, kávé, üdítő. Ki hitet volna ezt néhány generációval korábban?
A fegyőr, aki felvezette Bogdánt, kedélyesen társalgott vele. Ezen néhányan felhúzták a szemöldöküket.
- Tudom, hogy furcsállják, – magyarázta suttogva a professzor. – ez az elítélt különleges helyzetben van. Hogy úgy mondjam, – kereste a szavakat. – számos nem hivatalos kedvezményben részesül. Ez nem igazán szabályos, de vegyék figyelembe, hogy Bogdán tíz éve hipnózissal gyógyítja a fegyőrök családtagjait.
A hallgatók szeme elkerekedett.
- Hipnózissal? – kérdezte az egyik fiú.
- Akkor is sorozatgyilkos! – szögezte le a Király Helga, a legidősebb hallgató. Harmincéves, szemüveges vénlány.
- Csak volt sorozatgyilkos. – felelte Hegyi professzor.
Kutyából nem lesz szalonna, morogta volna még a nő, de inkább visszanyelte. Bogdán János leült a rá váró fotelbe. A fegyőr lustán elterpeszkedett egy másikban. Volt ugyan fegyver nála, de nem nagyon hitte, hogy használni fogja.
Bogdán János ötvenes, barna bőrű férfi volt, mélyen ülő szeme töprengésre hajlamosnak mutatta. Valaha atlétikus felsőteste valamelyest megereszkedett a börtönévek során, némi pocakot is gyűjtött. Tisztes ősz haja tagadhatatlanul méltóságteljes külsőt adott neki. Ezt talán még Helga is elismerte, bár ő most sem rokonszenvezett vele. Sorozatgyilkos.
- Bogdán János! – szólította meg tárgyilagosan a professzor. – Annak idején nyolc embert ölt meg.
Bogdán arcán árnyék suhant át.
- Valamit mondanék, mielőtt folytatná, professzor úr. – emelte fel csendesen a kezét. – Tudniuk kell. Rossz emberek voltak valamennyien. Tolvajok, csirkefogók, szipolyozók. Egyik sem volt becsületes.
Döbbenten nézték. Micsoda, egy sorozatgyilkos Robin Hood? – figyelt fel Miklós.
Helga sikoltani készült, mire Bogdán barátságosan rámosolygott, és a nő felengedett. Nemigen tudta, mire gondoljon. Sorozatgyilkos, de nem ellenszenves. Akkor most hogy van ez…
- Szóval: azok nem voltak jó emberek. Egyik sem. – aztán, még mielőtt kitörhetett volna az őszinte vagy a mesterkélt felháborodás, még hozzátette: – Természetesen a rossz emberekre sem szabad kezet emelni. Ezért vagyok itt. Joggal.
- Nem folytatná? – kérdezte a professzor némileg szükségtelenül.
- Soha többé nem emelnék kezet senkire.
- Mihez kezdene odakint?
Bogdán a fejét csóválgatta, nem tartotta helyénvalónak a kérdést. Neki letöltendő életfogytiglan a büntetése. Aztán tétován a sarokban álló támlásszék felé intett.
Ott hevert egy hegedű.
- Nem, nem. – intett máris. – Nem voltam cigányzenész, idebent tanultam meg rajta játszani. Meg pszichológiát. Hipnózist. Ha kiengednének, hazamennék Debrecenbe. Kérdezzenek!
Hazafelé a vonatban Lovász Miklós megnézte Bogdán ügyének iratait. Az áldozatai valóban nem voltak rokonszenves emberek. Sikkasztó főhivatalnok. Milliomos, gengszter módszerekkel harácsoló vállalkozó. Feleséggyilkos. Valamennyien kibújtak a büntetés alól. Hm.
Három hét múlva a professzor hívatta Lovász Miklóst. A fiú már régóta várt erre. Tudta, hogy Hegyi őt tartja a legtehetségesebb tanítványának. Várható volt a téma: a szakdolgozat.
- Maga már dolgozott életvédelmi nyomozóként, ugye?
- Igen, professzor úr, csaknem egy évig.
- Jól tudom, hogy előtte kommandós volt?
Miklós fanyarul elmosolyodott.
- Rövid ideig. Nem teljesítettem a szintidőt, professzor úr.
Hegyi felsóhajtott.
- Magának való szakdolgozati téma. Őszintén szólva engem is nagyon érdekel, hogy mire jut vele. Magyarországon eddig összesen tizenegyszer fordult elő a terrorcselekmény elkövetésére irányuló előkészület bűncselekménye, ebből nyolc az elmúlt tíz évben, és mindegyik Debrecenben. Vajon miért? Miért ott? Mitől különleges város Debrecen?
Lovász Miklós büszkén hallgatta az eligazítást. Nagyon fontos feladatot kapott.
Másnap indult Debrecenbe. A vonatban a törvénykönyvet olvasgatta. Tudta, hogy a terrorbűncselekmények elbírálása a Nyugat-Európában az utóbbi években elkövetett esetek miatt az Unió szorgalmazására Magyarországon is sokat súlyosbodott. Az EU begorombult, rendkívül súlyos büntetésekkel sújtja már a terrorcselekmény előkészítését is. A jogharmonizáció következtében itthon is letöltendő életfogytiglan és teljes vagyonelkobzás a következmény.
Hm.
A következő pillanatban csaknem elakadt a lélegzete.
Feljelentői harmadrész.
A feljelentő megkaphatja a terrorista elkobzott vagyonának egyharmadát, vagy annak pénzben kifejezett ellenértékét.
Miklós homloka ezer ráncba szakadt.
A kapitányságra csak benézett, voltaképpen azonnal indult volna a polgármesteri hivatalba. Be kell jelentenie az ideiglenes lakcímet – csak legyen minden a lehető leghivatalosabb. Utána majd alaposabban tájékozódik.
Sorra bemutatkozott a nyomozóknak. Néhány szót mondott a tervezett szakdolgozatról, mire azonnal megfagyott körülötte a levegő.
- Engem hagyj békén, öregem, – rázta le egy kisportolt rendőrhadnagy. – keresd inkább Horváth alezredest.
Lovász Miklós kissé megütközve nézett utána, aztán megfogadta a tanácsot. Csakhamar megtalálta az ajtót, amelyen ez állt:
Horváth Imre rendőr alezredes
Bekopogott.
- Ki az?
Miklós benyitott.
- Lovász Miklós vagyok.
- Rendfokozata?
- Hadnagy.
- Jelentkezni nem tud? Menjen vissza, és próbálja meg!
Miklós elvörösödve kihátrált, újra kopogott, és dühösen berontott az irodába. A fene egye meg az ilyen vaskalapos vén tiszteket!
- Alezredes úr, Lovász Miklós rendőr hadnagy, jelentkezem!
- Foglaljon helyet, Lovász hadnagy! Mi járatban?
- A szakdolgozatomhoz kérek segítséget, alezredes úr!
- Mi a témája?
Miklós néhány szóval elmondta.
Az alezredes arca elkomorodott.
- Keress magadnak másik témát a diplomamunkádhoz, fiam.
- Ezt kaptam a professzor úrtól, alezredes uram.
- Akkor mondd meg a hibbant professzorodnak, adjon más témát, ezzel meg vigye vásárra a bőrét ő maga!
Miklós megrökönyödött.
- Menjél, fiam. – nézett rá az öregedő rendőrtiszt. – Ne akarj Monostory Pista sorsára jutni!
- Az kicsoda, alezredes úr?
Amint kimondta, már tudta, ezt a kérdést nem lett volna szabad feltennie.
Horváth alezredes arca elfehéredett, felpattant a számítógépe elől, és a fiúra rivallt:
- Még ezt se tudod, baszd meg? Nesze, legalább olvasd el!
Előkapott egy nagy fénymásolt iratcsomót és Miklóshoz vágta. A fiú iszkolt volna kifelé, de az alezredes most meg elkapta a gallérját.
- Várj! Tedd bele ebbe! – vaskos dossziét vett elő. – Nem tőlem kaptad.
- Igen, alezredes úr! – dadogta Miklós. – Köszönöm, alezredes úr!
- Várj még! Tudnod kell: én juttattam Pistát a sittre. Minden úgy történt, ahogy abban áll. – az iratok felé bökött. – Pista mégis ártatlan. Ne nagyon mélyedj el benne, mert bele fogsz őrülni! Még egyszer ne lássalak!
Az ajtó előtt kisebb csoport rebbent szét. A rendőrök pillantásaiból Miklós megértette, hogy itt nem sok segítségre számíthat.
Beült egy presszóba, és elővette az iratcsomót.
Monostory István volt rendőr ezredes, a Debreceni Rendőr Főkapitányság életvédelmi osztályának volt parancsnoka. Micsoda? Terrorcselekmény elkövetésére irányuló előkészület miatt letöltendő életfogytiglan és teljes vagyonelkobzás…
Miklós csaknem lefordult a székről.
Kik a többiek? Egy milliomos kereskedelmi vállalkozó. Egy fogorvos. Egy nemzetközi hírű festőművész. Egy filmszínész. Egy bróker. Két jól menő ügyvéd.
Miért akarnak ilyen emberek terrorbűncselekményeket elkövetni?
Mi van itt?
Mi maradt el? A polgármesteri hivatal! Essünk túl rajta! Az csak bürokratikus, de legalább hétköznapi. Ez az ügy viszont egyáltalán nem normális. Ha merné, azonnal felhívná a professzort, és másik témát kérne tőle.
A hivatali dolgozók parkolójában a sok kiskocsi között hatalmas Mercedes. Másfél évesnél aligha öregebb. Miklós csodálkozva nézte. Ez a kocsi egy olajsejk flottájának is a dísze lenne. Vajon kié lehet? Minimum egy államtitkár vizitel itt, esetleg az ügyfelek közt van egy milliárdos.
Középkorú férfi intézte a bejelentkezést. Miklós elolvasta a kitűzőjét: Dobai Aladár.
Miklós kitöltötte a bejelentőlapot.
- Miért jön Debrecenbe, Lovász úr?
Amikor negyedórával később az utcán visszagondolt ezekre a lidérces percekre, egyszerűen nem érette magát. Miért fecsegett olyan hosszan a magánügyeiről egy vadidegen hivatalnoknak, aki még csak nem is szimpatikus? Mi lelte?
Dobai Aladárnak hirtelen hatalmasra tágult a szeme, Miklóséba fúrta, és a fiú ezen kívül nem is látott egyebet. Akkora szeme volt a férfinak, hogy szinte elszédült tőle.
- Tudja, én egyetemi hallgató vagyok. – szinte kínjában beszélt. Felsorolta az összes csoporttársát, hogy ki kivel jár, ki kit kedvel és kit nem, megnevezte az összes tanárát. Locsogott-fecsegett, egyre inkább nyakló nélkül. – A diplomamunkámat írom, itt van anyag hozzá.
- Vagy úgy. – bólintott Dobai, és levette róla a szemét. A tekintetében unalom. – Rendben van, végeztünk. Mehet.
Miklós már nem érezte a fura beszédkényszert. Szégyellte magát, feleslegesen fárasztotta ezt a hivatalnokot. Nincs is nagy szeme, pontosan olyan látószerve van, mint bárki másnak. Mitől látta olyan különösnek?
Leült egy padra, hogy átgondolja ezt a mai napot.
Pár perc múlva valaki a Mercedeshez lépett. Miklós felemelte a fejét. Ki lehet a milliárdos.
Meglepődött.
A Mercedessel Dobai Aladár hajtott el.
Ilyen jól fizetik Debrecenben a hivatalnokokat?
Délután felhívta Ritát, a barátnőjét. Rita gyakornokként dolgozott egy nagy pesti ügyvédi irodában.
- Meg kellene tudni, hogy kik voltak a feljelentők – ha voltak.
- Az elvileg titkos, de az adatok hozzáférhetők. De senkinek sem mondhatod el.
Rita este telefonált.
- Mind a nyolc esetben ugyanaz volt a feljelentő. Kifizették neki minden alkalommal a feljelentői harmadrészt.
- Igen? Ki az?
- Egy bizonyos Dobai Aladár. Hivatalnok a városházán.
Lovász Miklós úgy érezte, elindul vele a szoba…
Tíz perc múlva visszahívta a lányt.
- Honnan tudhatott ez a Dobai a terrorista szervezkedésről.
- Talán titkosügynök lehet. – vélte a lány.
- Titkosügynök? Ennek a fickónak vadonatúj Mercedese van. Az elemi konspirációs szabályokat se tartja be. De tudnom kell, hogy titkosügynök-e a kormány szolgálatában. Ezt ki tudod nyomozni?
- Én nem, de a főnököm igen.
- Egyáltalán, mi az ügymenete a feljelentések kezelésének? Ki foglalkozik ezzel? Ki és hogyan fizeti ki a feljelentői hányadot?
- Ezt megtudhatom.
- Nézz utána, Rita!
Nem jött álom a szemére, éjfél előtt felöltözött, és sétára indult. Elnézte a Piac utca vidám éjszakai forgatagát, a tömérdek elegáns járókelőt. Van, akinek ilyenkor kezdődik az élet.
Az Aranybika előtt megállt, gondolkodott, bemenjen-e. Sohasem járt még odabent. Legyintett. Most sem fog. Nem az ő pénztárcájának találták ki.
Egy másik, nemrég épített elegáns étterem fényűző üvegablakai előtt cigarettára gyújtott. A csupa-üveg építmény díszkivilágítva hirdette a bent vacsorázók gazdagságát, minden az utca színe előtt zajlott, a járókelő beleláthatott akár a tányérokba is.
Miklós szórakozottan elnézte a bent étkezőket. Az asztalok elég foghíjasak voltak, félig sem lehet az étterem. Ilyen borsos árak mellett máskor se lehetnek többen.
Aztán elborult a tekintete. Az egyik sarokasztal mellett Dobai ült, jól öltözött, idősebb férfival beszélgetve. Láthatóan a pincérre vártak.
Ide jár hát a feljelentő. Megkapta mind a nyolc elítélt vagyonának egyharmadát, ebből valószínűleg milliomos lett, megengedheti magának. Vajon ki lehet a másik?
Miklós nem sokat tétovázott; lefotózta őket. Otthon a neten a fénykép alapján utánakeresett a másik férfinak.
Rusznák Antal. Egy nemzetközi hírű számítástechnikai cég tulajdonosa. Az adatok szerint Debrecen egyik leggazdagabb embere. Miklósnak bolond ötlete támadt. Vajon ez a Rusznák lesz a következő terrorista?
Csodálkozva meredt a sötétbe…
Miért is ne?
De akkor…
Másnap újra elment a kapitányságra, és bekopogott Horváth alezredeshez.
- Alezredes úr, Lovász Miklós hadnagy jelentkezem.
- Hagyd! Mit akarsz?
- Alezredes úr tudta, hogy mind a nyolc esetben ugyanaz volt a feljelentő?
Az idős rendőrtiszt nagyot nézett.
- Ki az? – szaladt ki a száján.
- Nem vagyok benne biztos, hogy elmondhatom, alezredes úr.
Horváth alezredes felállt, gyors mozdulatokkal lepakolta a sarokban álló székről a táskákat, dossziékat, és az asztala elé állította az ülőalkalmatosságot.
- Hát persze. Elvileg nem tudhatom. Te sem. Tehát ugyanaz volt a feljelentő? Mindegyik esetben?
Miklós bólintott.
Az alezredes rámosolygott.
- Bocsáss meg. – motyogta, és közben tetőtől talpig végigmérte Miklóst. – Ha ez így van, és te ki tudtad nyomozni, kolléga vagy, akkor pedig: Szervusz!
Kezet nyújtott.
- Foglalj helyet!
Szinte beletuszkolta a székbe a fiút.
- Tudnom kell, hogy hívják!
- Bobai Aladár. – mire meggondolta volna, már ki is mondta a nevet,
- Az kicsoda?
- Hivatalnok a Városházán.
Az alezredes egy pillanatig gondolkodott.
- Nem ismerem, legalábbis a név semmit sem mond.
- Hatalmas Mercedese van.
Horváth a szemét dörzsölgette.
- Lehet, hogy sejtem, ki az. Körülszaglászom. Te nem akarsz bemenni Monostoryhoz?
Most Miklóson volt az elképedés sora.
- Ha mi látogatjuk, gyanús. Te azonban, aki nem vagy idevalósi, a szakdolgozatod ügyében nyugodtan felkeresheted. Elintézem neked.
Három nap múlva Miklós elutazott meglátogatni a börtönben Monostory István volt rendőr ezredest, a Debreceni Rendőr Főkapitányság életvédelmi osztályának hajdani parancsnokát, aki életfogytiglani büntetését töltötte, amit terrorcselekmény előkészítése miatt szabott rá a bíróság.
Lovász Miklós út közben igyekezett alaposan áttanulmányozni az ügy iratait, de csak a kérdőjelek szaporodtak. Fáradtnak és nyűgösnek érezte magát.
Monostory ezredes fáradt arcú, savanyú humorú ember volt, beesett arcán alig látszott valami érdeklődés.
Az üveglap mögül elég egykedvűen szemlélte a fiatal hadnagyot.
Miklós már tudta róla, hogy elítéléséig példás családapa volt; feleségével teljes egyetértésben nevelték a három lányukat. A végső ítélet előtt azonban elváltak. Monostory gyaníthatóan azért fellebbezett a Legfelsőbb Bírósághoz, hogy közben véget érhessen a válóperük, hogy minél több vagyontárgyat ítéltethessenek a feleségnek a várható vagyonelkobzás miatt. Monostory István letöltendő életfogytiglant kapott. Ha bármilyen okból mégis kiengednék, elvileg nem volna hová mennie.
- Mit akar tudni?
- A terrorcselekményekre.
- Azt mondjam, ami az iratokban van, esetleg az igazságra kíváncsi?
- Azért jöttem, mert az igazságot akarom hallani.
- Nem sokra megy vele.
- Azért csak próbálja meg, ezredes úr.
- Figyelmeztetem: hazudhatok.
- Akkor kérdezek, ezredes úr.
- Nem vagyok ezredes. Engem törvényesen lefokoztak.
- Kérdezek, ezredes úr. Elkövette, amit a terhére róttak?
- Természetesen elkövettem, Lovász hadnagy úr, ahogy azt már a beismerő vallomásomban is leszögeztem.
- Mi célból akart terrorcselekményeket elkövetni?
Monostory ezredes arcán fásult kifejezés jelent meg.
- Nem tudom, hadnagy. Nem tudom okát adni, ahogy azt már annak idején elmondtam. Valamiféle sajátos elmezavarba kerültem. Évtizedekig harcoltam a bűnözők ellen – mindig makulátlan tisztességgel. Azóta sem tudom magamnak megmagyarázni a változást. Azt sem tudom, mikor történt. Egyszerűen akartam. Még csak nem is csodálkoztam magamon. Csak utána. A vád minden pontja helytálló volt. – lehajtotta a fejét.
Miklós mély lélegzetet vett. Kezd a dolog komolyra fordulni.
- Ismerte ön Dobai Aladárt?
A hatás minden várakozást felülmúlt. Monostory megremegett, csaknem elájult, egy pillanatra a szeme is becsukódott. Az arcán gyors egymásutánban három-négyféle kifejezés is megjelent, az egyik – Miklós esküdni mert volna rá – a hirtelen életre kelő majd elhaló remény volt.
Miklós sajnálta. Soha még embert nem sajnált ennyire mélyen. Szinte megreszketett a lelkét betöltő végtelen szánalomtól.
Csodálatos, hogy még az ennyire a végsőkig tönkre tett emberekben sem hal el soha teljesen a remény. Monostory számára nincs esély, senkihez sem fordulhat, senki sem segíthet rajta. Soha többé nem hagyhatja el a börtönt – ez is az európai jogharmonizáció követelménye. Még akkor sem nyerhet semmit, ha ő ír egy kiváló szakdolgozatot, hiszen ez nem perújrafelvétel.
Akkor miben reménykedik?
Miklós köhintett, és a feladatára koncentrált. Megismételte a kérdést:
- Ismerte ön Dobai Aladárt?
Nem számított rá, hogy a kérdés másodszor is óriási hatást gyakorol a fogolyra. Monostory szeme összeszűkült, arcán meglepődés, hitetlenkedés.
- Maga tudja? – aztán még egyszer, határtalan döbbenettel. – Tudja?
- Mit tudok, ezredes úr?
- Maga tudja, hogy ez az ember volt?
Miklós felsóhajtott. Valahol sejtette már, hogy ide lyukadnak majd ki, már nem is lepődött meg nagyon. Felelni akart, megkérdezni: „Mit tett ez az ember, ezredes úr?” De nem kérdezte. Nem mondott semmit, csak nézett várakozásteljesen.
Monostory ettől úgy érezte, beszélnie kell.
- Nézze, hadnagy, akkor maga mindent tud. Azt is, hogy a helyzetem teljesen reménytelen. Amivel megvádoltak, azt valóban elkövettem. Nincs mentségem. Igazából még önmagam előtt sincs, mert egyszerűen nem értem, hogyan volt képes engem az uralma alá vonni az az alak. Hiába tudom, hogy valójában ő tervelte ki, és ő hajtatta velem végre, semmit sem tehetek. Hogyan bizonyítanám be?
Hát igen, gondolta Miklós. Itt van a kutya elásva.
- Utánanéztem én már ennek, hadnagy. – folytatta csüggedten a rab. – Erre nincs törvény. Mit művelt Dobai, hogyan lehet ezt jogi értelemben definiálni? Mi ez? Felbujtás? Nem. Társtettesség? Nem. Mi lenne a vád? Egyáltalán meg lehet vádolni bármivel? Bármelyik ügyvéd szétzúzza a vádat, egyszerűen nincs olyan törvény, ami alapján felelősségre lehetne vonni.
Egy pillanatra elhallgatott.
- Netán ő volna a tettes? – kérdezte rezignáltan. – Nem, a tettes én vagyok, meg a többiek, akik terrorcselekmények elkövetését készítettük elő, fegyvereket halmoztunk fel, tervezgettünk, ehhez jól érthető, olvasható és legfőképpen megtalálható dokumentációt készítettünk, és ezt aztán a bíróság előtt töredelmesen be is vallottuk. A bűnösök mi vagyunk, fiatalember, Dobai Aladár pedig a társadalom gondos és figyelmes oltalmazója, a feljelentő. Mivel az összes denunciálása igaz volt, semmilyen értelemben nem tekinthető rágalmazónak, a bűnügyi nyilvántartóban nem szerepel, erkölcsileg feddhetetlen, tiszta, mint a hó. Nem vonható felelősségre, nincs miért. Ráadásul: részesül az általa feljelentettek vagyonából. Mint a hanyatló Rómában, vagy mint az inkvizíció idején. Nyilvánvaló, hogy a pali szakosodott. A terrorbűncselekmény az egyetlen, ahol a feljelentőnek anyagi haszna lehet.
Nagyot sóhajtott.
- Hol van az a törvény, ami szerint a szuggesztió bűncselekmény? És hogyan lehetne bebizonyítani, hogy ez történt?
- Szuggesztió?
- A középső lányom, Edit magyarázta el. Pszichológusnak tanul.
Hallgattak néhány pillanatig.
- Elmondja nekem, hogyan történt?
- Hogyan történt? Mi hogyan történt?
- Hogyan környékezte meg önt Dobai? Úgy vélem, valamiféle személyes kapcsolatra mindenképpen szüksége volt a… a szuggesztióhoz.
Monostory fanyarul elmosolyodott.
- Igaza van. Én voltam a világ legnagyobb marhája. Szóval az a fickó egyszer megjelent nálam valami jelentéktelen kéréssel. Olyan volt, ami összefüggött a munkámmal, de törvényesen teljesíthettem. Aztán egyre többször keresett, én pedig élveztem a társaságát. Még csodálkoztam is magamon, hiszen első látásra sunyi és rosszindulatú alaknak véltem. Nem értettem, hogyan tévedhetett ekkorát az emberismeretem egy olyan kedves emberrel kapcsolatban, mint Aladár.
- A családja? Ők mit szóltak hozzá?
Monostory ezredes megremegett.
- Hát ez az… – motyogta. – idegenkedtek tőle. Össze is kaptam miatta egy ízben a feleségemmel. Bár hallgattam volna rá…
Tartuffe, gondolta Lovász Miklós, egy nyavalyás, haszonleső, XXI. századi Tartuffe.
- Hallgatnom kellett volna a családomra…
Hát igen, tette hozzá magában a fiú, talán az lett volna az egyetlen védelem. Az ősi, egyetlen, és az emberhez legméltóbb védelem.
- És utána?
- Utána fegyverkezni kezdtem. Még csak nem is gondolkodtam rajta, nem is szorongtam, lelkiismeret-furdalásom sem volt. Hangsúlyozom, magamtól jutottam arra, hogy terrorcselekményt akarjak elkövetni. Senki sem akart erre rábeszélni.
Miklós ezen csodálkozott.
- Úgy gondoltam, a szuggesztió rábeszélés útján érvényesül.
- Lehetséges, de nem emlékszem rá. Semmi ilyesmire nem emlékszem.
Még néhány percig beszélgettek, de érdemben nem mondtak már egymásnak semmit.
Viszont búcsúzóul Monostory még megjegyezte:
- Adok egy tanácsot. Van szolgálati fegyvere?
- Van.
- Soha ne hordja magánál. Ha mégis hordja, ne legyen benne lőszer.
Miklós megütközve nézett rá:
- Miért?
A volt ezredes sötéten meredt maga elé.
- Majd megtudja. – bökte ki nagy sokára.
Többet nem szólt.
Rita este telefonált.
- A feljelentésekkel kapcsolatban a következőképpen néz ki az ügymenet. Van itt Pesten az európai biztonsági ügynökségnek egy irodája.
- Igen, tudom.
- Az egyik részleg vezetője a terror-megelőzési összekötő tiszt. A feljelentések egyenesen hozzá futnak be. Ő hivatalos fordítást készíttet róluk, ha nem érti a nyelvüket, utána továbbítja a kivizsgálásában területileg illetékes rendőri szervnek.
- Ez világos.
- A feljelentő viszont a magyar rendőrség számára anonim. Azzal csak a terror-megelőzési tiszt, illetve a titkársága van kapcsolatban. Ha az általa feljelentett személyt jogerősen elítélik, és végrehajtják a vagyonelkobzást, ő juttatja el a feljelentőnek az őt megillető egyharmad anyagi ellenértékét, méghozzá devizában.
- Nem tűnt fel annak a terror-megelőzési szivarnak, hogy minden esetben ugyanaz a feljelentő? Ez minden értelmes embernek gyanús lenne.
- Nem tűnhetett fel neki, Miki.
- Miért nem?
- A terror-megelőzési tiszt megbízatása mindig csak egy évre szól, utána egy másikat delegálnak. Dobai évente egy feljelentést tett, minden tisztnek csak egyszer lehetett vele dolga.
Miklós nagyot fújtatott.
Másnap bement a kapitányságra, hogy beszéljen Horváthtal. Az alezredes nem volt az épületben.
- Mikor jön vissza?
- Lehetetlen megmondani. Gyilkossági ügyben helyszínel.
Miklós bólintott, és távozni akart.
A folyosón hirtelen két erős kar ragadta nyakon, és penderítette egy kisebb irodába.
- Ülj le, fickó!
A hang gazdája harmincéves, kisportolt testalkatú rendőrtiszt volt, a hiúbb fajtából. Méregdrága bársonyfarmer, fehér selyeming, öltönymellény, hónaljtokban hatalmas Luger. Kissé teátrális megjelenés. Mintha valami filmsorozatból ugrott volna elő.
- Mit akarsz tőlem?
- Csigavér, fiam! Rakovszky András százados.
- Lovász Miklós hadnagy.
- Azt tudom. A múltkor az öregnél jártál.
- Az öregnél?
- Horváth alezredesnél. Tegnap meglátogattad a volt főnököt. Monostoryt. Mit akartál tőle?
- Ez kihallgatás?
- Dehogyis az. Gyújts rá!
Miklós hálásan vette el a felkínált Kentet.
- Mit tudsz Dobai Aladárról?
A kérdés olyan váratlan volt, hogy Miklós félrenyelte a füstöt. Percekig csuklott és köhögött.
- Azt hittem, – mondta, amikor képes volt újra megszólalni. – hogy ezt itt senki sem tudja.
- Nem is. csak én. Meg még néhányan. Én vagyok Rakovszky ezredes fia. – látta, hogy ez semmit sem mond Miklósnak, suttogva hozzátette: – Eddig hat rendőrtiszt követett el öngyilkosságot. Valamennyien szájba lőtték magukat a szolgálati fegyverükkel. Egyiknek sem volt rá oka. Volt, akinek a felesége babát várt. Olyan is, aki akkor vásárolt új kocsit. Az egyik angliai ösztöndíj előtt állt. Rakovszky ezredes volt az első. Az édesapám. Tudom, hogy Dobai csinálta, csak azt nem, hogyan.
Fanatizmus sugárzott a szeméből.
- Mindet ő jelentette fel, tudtad?
Nem várt választ.
- Lenyúlta a vagyonuk harmadát. Azok a rendőrök, akik gyanúba fogták, öngyilkosságot követtek el. Nem furcsa?
Ez is költői kérdés volt.
- Tudnod kell, hogy én fogom letartóztatni!
Miklós kimerítő jelentést írt a professzornak, és szakmai konzultációs órát kért az akadémia egyik pszichológiai tanszékének vezetőjétől, Eötvös Edittől. Este kilenckor találkoztak a számítógép előtt.
Részletesen elmesélte a tanárnőnek az egész ügyet.
A csinos ötvenes nő aggódva nézett rá a képernyőről.
- Maga igen csúnya darázsfészekbe tenyerelt a jelek szerint, Miklós. Még csak ötletem sincs, hogyan segíthetnék. A szuggesztió érzések, gondolatok, akarati elhatározások szándékos becsempészése egy másik ember tudatába. Akinek sugalmaznak, nem tudja a szuggerált érzéseket és gondolatokat megmásítani.
- Parancsteljesítő gépként fog viselkedni?
- Igen. A szuggesztió idegen behatásoknak a kritikát kikapcsoló befogadtatása. Ehhez általában megfélemlítés vagy megvesztegetés járul. Az ön esetében az a külön probléma, hogy a jelek szerint ebben az esetben a szuggesztió telepátiával társul. Ez elvileg nem lehetetlen, de a szakirodalom hiteles példát nem tud rá.
A következő napokban Miklós többször is együtt látta Rusznákot és Dobait. Próbálta őket feltűnés nélkül figyelni, de hamarosan hibát követett el. Valamelyik üzlet forgatagában szem elől tévesztette őket. Óvatlanul utánuk ment, és próbált rájuk találni. Egy próbafülke mellett kéz nehezedett a vállára.
- Óhajt valamit?
Miklós megperdült, és közvetlen közelről belenézett Dobai Aladár szemébe. Megingott. Az összehúzott szemekből rettenthetetlen szigor, rosszindulat és fenyegetés sugárzott felé. Érezte, hogy elönti az izzadság.
- Nem, bocsánat! – elmenekült, mint a tetten ért kamasz.
Soha többé nem fog a nyomukba szegődni.
Másnap felkereste a kapitányságon Horváth alezredest.
- Na végre! – élénkült fel az ősz hajú tiszt. – Már vártalak! Mi újság?
Miklós röviden beszámolt.
- Nekem is vannak információim. – felelte Horváth. – Utánanéztem ennek a Dobainak. Tizenöt éve telepedett le Debrecenben. Előtte évekig Németországban élt. Egy cirkusznál dolgozott.
Miklós nagyot nézett.
- Egy cirkusznál?
- Igen. Illuzionista volt. A kollégái azonban kiutálták, mert szerintük napról napra megalázta a színpadon a közönség soraiból önként jelentkezőket. Telepatikusan kényszerítette őket különféle dolgokra, és az illetők úgy viselkedtek, akár a kezes bárány. Egy szót sem szólt hozzájuk. Azazello volt a művészneve. Estéről estére ezerkétszáz ember szemlélte a produkcióját.
Miklós hitetlenkedve meredt rá.
- Most jön a java. – folytatta Horváth. – Az igazgató a kollégák kérésére kirúgta. Az igazgató és a felesége aznap este meghaltak és a cirkusz porig égett.
- Volt rendőrségi vizsgálat?
- Sajnos nem. A cirkusz világába azonban nem fogadják be Dobait. Az zárt miliő, ismerik egymást, ő sehol sem kell. Valószínűleg sokkal többet tudnak a fickóról és a képességeiről, mint azt mi gondolnánk. Dobai hazajött Magyarországra, és beállt hivatalnoknak.
- Hogyan tovább? – kérdezte mohón Miklós.
- Felveszem a kapcsolatot a német kollégákkal. Tanúk kellenek, akik látták fellépés közben, meg a régi kollégái közül néhány. Már folyamatban van az ügy. Emellett illuzionista szakértőkből egy nemzetközi csoport, hogy rábizonyítsuk a segítségükkel az összes ügyet. – széttárta a kezét. – De hogy milyen címen emelünk majd vádat, azt még nem tudom.
- Rusznák, a milliomos.
- Micsoda?
- Rusznák Antal. Ő lesz a következő, aki terrorcselekmény elkövetését készíti elő.
- Ezt honnan tudod?
- Mostanában körülötte sündörög Dobai.
Este Miklós hosszú jelentést írt a professzornak. Hegyi másnap kora reggel felhívta.
- Miklós, ez elképesztő. Egyrészt gratulálok, másrészt zavarban vagyok. Megpróbálok segíteni önnek a nemzetbiztonsági kapcsolataimon keresztül. Holnap elintézem, hogy önt z akadémia vezényli a debreceni rendőrkapitánysághoz, és így hivatalosan is a részese lehet a nyomozásnak.
- Hallom, kolléga lettél! Gyerünk!
Rakovszky András minden teketória nélkül elcipelte Miklóst valami elegáns helyre a Piac utca környékén.
- Most nagyot eszünk és iszunk!
- Nekem alig van pénzem, András.
- Oda se neki! Amikor a főnök lányát túszul ejtették, én szabadítottam ki. Ha fizetni akarnánk, el se fogadják!
Úgy is lett. Felhőtlen, görbe este volt, a vacsora pazar. Egy kisebb teremben voltak, Miklós végighallgatta András alapos nyomozói élménybeszámolóját, amelynek éjfél után sem akart vége szakadni. Éjféltől a nem messze lévő nagyteremből cigányzene hangja szűrődött át, mintegy aláfestő zenét szolgáltatva a fiatal rendőrnyomozó történeteihez.
Miklósnak dolga támadt, a mosdó a két terem között volt. Visszafelé jövet eltévesztette az ajtót, és véletlenül a nagyteremben kötött ki. A zenekar szünetet tartott, a zenészek tódultak kifelé rágyújtani.
Jó kötésű, idősebb ember bukkant fel a fiú orra előtt.
- Üdvözlöm, hadnagy úr!
Miklós nagy szemeket meresztett. Így, mellényes öltönyben, elegánsan talán meg sem ismerte volna…
Bogdán János!
- Bogdán János! Örülök, hogy látom! – őszintén így érzett, örült az öregnek. Bogdán nem si hasonlított egykori önmagára, derűt és nyugalmat árasztott.
- Maga jó ember, hadnagy úr. – mondta meghitt hangon az egykori sorozatgyilkos, és kedélyesen ment a dolgára.
Rusznák Antalt másnap bilincsbe verve vitték a kapitányságra. Egy Veress nevű százados fogta el. Rusznák ügyvédje néhány órával később láthatóan gondterhelten távozott az épületből, az egyik parkoló gépkocsiban Rusznák zokogó hitvese várta.
Miklós benyitott Horváthoz.
- Terrorcselekmény előkészítése?
- Úgy van. Nem tehetek róla. A másik csatornán is mennek a dolgok.
Miklósnak ez nem tetszett. Nagyon nem tetszett.
Este kilenckor csengettek, Miklós pedig – abban a hiszemben, hogy Rakovszky keresi, gyanútlanul ajtót nyitott. Aztán hátrahőkölt.
Dobai Aladár állt az ajtóban.
- Magának vége! – mondta gúnyos hangon.
- Tűnés innen, Azazello! – kiáltotta Miklós, és becsapta az ajtót.
Egész testében remegett. Feltárcsázta Horváth alezredes számát. Síró női hang vette fel.
- Imre kórházban van! Infarktus! Az életéért küzdenek! – zokogásba fúlt a hang.
Miklós hisztérikusan telefonált Ritának, a professzornak, Eötvös Editnek. Segítséget kért mindenkitől, aki csak segíthetett.
Éjfél után Rita visszahívta:
- Azonnal vedd ki a szolgálati fegyveredből a teli tárat! Üreset tegyél bele!
Nem gondolkodott és nem kérdezett, megtette. Ülve aludt el.
Másnap elmesélte Rakovszkynak, aztán együtt mentek be a kórházba Horváth Imréhez. Az öreg nyomozó már túl volt az életveszélyen.
- Megvan Dobai ellen a letartóztatási parancs. Várjatok két napot, akkor kijövök, és együtt végrehajtjuk!
Rakovszky András a fejét rázta:
- Nem, Imre bátyám! Az az én dolgom! Egyedül az enyém!
Akkor értek a Városháza elé, amikor Dobai éppen ráérősen kiballagott, és a Mercedes felé tartott. A flancos autótól mintegy ötven méterre álltak meg.
- Maradj hátra! Ez parancs!
Miklós tétován megtorpant. Már azt se helyeselte, hogy csak ketten vannak.
- Egyedül az enyém! – dörögte Rakovszky, előhúzta a fegyverét, és megindult Dobai felé.
Dobai az autója előtt állt, és a rendőrtisztre várt. Egyáltalán nem tűnt megszeppentnek vagy határozatlannak, inkább fenyegetőnek.
- Dobai Aladár! – süvített Rakovszky hangja. – Letartóztatom! – ráfogta a fegyvert.
- Valóban? – kérdezett vissza metsző hangon Azazello.
Rakovszky András egy ütemtelen lépésnél megállt, döbbenten meredt előre. Reszketni kezdett a keze.
- Elnézést! – motyogta végtelenül szánalmasan, a szájába tolta a pisztoly csövét, és meghúzta a ravaszt.
Dobai Aladár mindvégig merően nézte.
Utána beült az autójába, és kikanyarodott a parkolóból. Miklós előtt hajtott el, hideg és gyilkos tekintettel nézett a fiúra, és lassan elhajtott mellette.
Miklós sírva menekült a holttest közeléből. Rohant utcákon, tereken, parkokon és udvarokon át; többször rádudáltak, néhány autó csikorogva fékezett, a sofőrök káromkodtak; a nyomorult pedig bozóton és emberdzsungelen át rohant, maga se tudta, hova.
Nagy sokára megállapodott valahol egy járdán. A járókelők gyanakodva nézték: ruhája poros és sáros volt, több helyen elszakadt, haja csapzott arcát a bozót tüskét sebezték fel. Kínosan vánszorgott, nem tudta, merre jár.
Kirakat tükre előtt találta magát. Elnézte a tükörben felbukkanó férfit.
Lovász Miklós! Micsoda egy ellenszenves, aljas fráter! Terhe a földnek! El kell pusztítania ezt az embert, nem élhet együtt ezzel az iszonyú szégyennel.
Nézet a csapzott hajat, az izzadt arcot, az őrült tekintetet. Ez, ez volt ő. Kár volt megszületnie. Kétségbeesetten sírt, könnye egybefolyt az izzadsággal. Hogy volt képes üldözni egy békés tisztességes embert, a tiszteletre méltó Dobai Aladárt? Hogy volt képes áskálódni ellene? Micsoda zagyvasággal vádolta meg Debrecen és az ország egyik legmegbecsültebb polgárát? Hogy nézhetne ezzel a tudattal ezután bárkinek is a szemébe?
Meg kell ölnie magát, de minél hamarabb!
Menekülni kell a sötét sűrűbe, a semmibe, de azonnal! Nincs tovább! Minden percben rá nehezedik az elviselhetetlen szégyen, a méltatlan élet iszonyú terhe. Legyen vége, de rögtön!
Behúzódott egy kapualjba, elővette a szolgálati fegyverét, a szájába illesztette a pisztolycsövet, és minden teketória nélkül meghúzta a ravaszt.
Nem történt semmi…
Hát persze! Micsoda ostobaság! Otthon felejtette a lőszert! Még erre sem alkalmas! Micsoda szégyenletes élet!
Rohant haza a lőszerért.
Kétségbeesve rángatta ki a fiókokat. Hová is tette? Minél hosszabb az élet, annál nagyobb a szégyen…
Végre megtalálta! Gyorsan be kell tárazni, aztán már lőhet is!
Fék csikorgott az ablak alatt. Kinézett. Rendőrautó. Pillanatok alatt itt vannak, kiveszik a kezéből a fegyvert, és rákényszerítik a szégyenre.
Mint az őrült, rohant ki a házból. Jó félóra múlva talált végre egy megfelelő kapualjat.
Na végre! Most sikerülhet!
Boldog izgalomban illesztette a töltényeket a tárba. Vigyázni, nehogy megakadjanak! Kész!
Felemelte a fegyvert. A következő pillanatban minden elsötétült.
Egyszerű, kicsi szobában ébredt. Hogy’ lehet még mindig életben? Mi az, miért ne volna életben?
Hirtelen nagyon éber lett. Az átkozott Dobai azt akarja, hogy ölje meg magát. A nyavalyás féreg! Meggyilkolta Rakovszky Andrást.
- Nyugodjon meg, hadnagy úr! – hallatszott egy kellemes bariton.
A következő pillanatban Bogdán János jelent meg az ágya mellett.
- Azt a kis púpot bocsássa meg nekem, hadnagy úr! – mondta, és finoman megsimította Miklós fejét.
Bizony egy pont nagyon erősen sajgott.
- Mi a baj, hadnagy úr?
Miklós nem kertelt, mindent elmesélt. Előbb akadozó nyelvvel, később egyre inkább belemelegedve.
Bogdán János nyugodtan végighallgatta, csak néha mosolyodott el.
- Rossz emberrel találkozott a hadnagy úr. – mondta, aztán egy bögrét tett a fiú kezébe. – Ezt tessék azonnal meginni. Jót fog aludni, és reggelre kutya baja. Egy húzásra!
A következő pillanatban Miklós már hortyogott…
Késő délelőtt volt már, mire felébredt. Előtte egy széken a ruhája kimosva, megvarrva, rendbe téve. Felöltözött.
- Tartson velem, hadnagy úr! – invitálta a reggeliző asztalhoz Bogdán János.
Szalonna volt, sajt, margarin és puha meleg kenyér. Meg friss tea. Elképesztően jólesett.
- Minden jót, hadnagy úr! – köszönt el tőle félórával később Bogdán. – Most már biztonságban van, nem kell félni. Az egy rossz ember volt, hadnagy úr.
Lent az utcán megállt egy kirakat előtt. A képújságot nézte:
Ma reggel saját villájának kertjében felakasztva találták Dobai Aladár tisztviselőt. A 43 éves férfi önkezével vetett véget életének.
Tettének oka egyelőre ismeretlen.
Az öt férfi és két nő szinte egyszerre bólintott.
Lovász Miklós körülnézett. Az állami fegyház kultúrházának különterme igazán elegáns volt, úgy festett, mint valami megyei könyvtár társalgója. Fejlődnek a börtönviszonyaink. Rájuk is fér, elvégre 2082-őt írunk. Gyönyörű plüssfotelek, aprósütemény, kávé, üdítő. Ki hitet volna ezt néhány generációval korábban?
A fegyőr, aki felvezette Bogdánt, kedélyesen társalgott vele. Ezen néhányan felhúzták a szemöldöküket.
- Tudom, hogy furcsállják, – magyarázta suttogva a professzor. – ez az elítélt különleges helyzetben van. Hogy úgy mondjam, – kereste a szavakat. – számos nem hivatalos kedvezményben részesül. Ez nem igazán szabályos, de vegyék figyelembe, hogy Bogdán tíz éve hipnózissal gyógyítja a fegyőrök családtagjait.
A hallgatók szeme elkerekedett.
- Hipnózissal? – kérdezte az egyik fiú.
- Akkor is sorozatgyilkos! – szögezte le a Király Helga, a legidősebb hallgató. Harmincéves, szemüveges vénlány.
- Csak volt sorozatgyilkos. – felelte Hegyi professzor.
Kutyából nem lesz szalonna, morogta volna még a nő, de inkább visszanyelte. Bogdán János leült a rá váró fotelbe. A fegyőr lustán elterpeszkedett egy másikban. Volt ugyan fegyver nála, de nem nagyon hitte, hogy használni fogja.
Bogdán János ötvenes, barna bőrű férfi volt, mélyen ülő szeme töprengésre hajlamosnak mutatta. Valaha atlétikus felsőteste valamelyest megereszkedett a börtönévek során, némi pocakot is gyűjtött. Tisztes ősz haja tagadhatatlanul méltóságteljes külsőt adott neki. Ezt talán még Helga is elismerte, bár ő most sem rokonszenvezett vele. Sorozatgyilkos.
- Bogdán János! – szólította meg tárgyilagosan a professzor. – Annak idején nyolc embert ölt meg.
Bogdán arcán árnyék suhant át.
- Valamit mondanék, mielőtt folytatná, professzor úr. – emelte fel csendesen a kezét. – Tudniuk kell. Rossz emberek voltak valamennyien. Tolvajok, csirkefogók, szipolyozók. Egyik sem volt becsületes.
Döbbenten nézték. Micsoda, egy sorozatgyilkos Robin Hood? – figyelt fel Miklós.
Helga sikoltani készült, mire Bogdán barátságosan rámosolygott, és a nő felengedett. Nemigen tudta, mire gondoljon. Sorozatgyilkos, de nem ellenszenves. Akkor most hogy van ez…
- Szóval: azok nem voltak jó emberek. Egyik sem. – aztán, még mielőtt kitörhetett volna az őszinte vagy a mesterkélt felháborodás, még hozzátette: – Természetesen a rossz emberekre sem szabad kezet emelni. Ezért vagyok itt. Joggal.
- Nem folytatná? – kérdezte a professzor némileg szükségtelenül.
- Soha többé nem emelnék kezet senkire.
- Mihez kezdene odakint?
Bogdán a fejét csóválgatta, nem tartotta helyénvalónak a kérdést. Neki letöltendő életfogytiglan a büntetése. Aztán tétován a sarokban álló támlásszék felé intett.
Ott hevert egy hegedű.
- Nem, nem. – intett máris. – Nem voltam cigányzenész, idebent tanultam meg rajta játszani. Meg pszichológiát. Hipnózist. Ha kiengednének, hazamennék Debrecenbe. Kérdezzenek!
Hazafelé a vonatban Lovász Miklós megnézte Bogdán ügyének iratait. Az áldozatai valóban nem voltak rokonszenves emberek. Sikkasztó főhivatalnok. Milliomos, gengszter módszerekkel harácsoló vállalkozó. Feleséggyilkos. Valamennyien kibújtak a büntetés alól. Hm.
Három hét múlva a professzor hívatta Lovász Miklóst. A fiú már régóta várt erre. Tudta, hogy Hegyi őt tartja a legtehetségesebb tanítványának. Várható volt a téma: a szakdolgozat.
- Maga már dolgozott életvédelmi nyomozóként, ugye?
- Igen, professzor úr, csaknem egy évig.
- Jól tudom, hogy előtte kommandós volt?
Miklós fanyarul elmosolyodott.
- Rövid ideig. Nem teljesítettem a szintidőt, professzor úr.
Hegyi felsóhajtott.
- Magának való szakdolgozati téma. Őszintén szólva engem is nagyon érdekel, hogy mire jut vele. Magyarországon eddig összesen tizenegyszer fordult elő a terrorcselekmény elkövetésére irányuló előkészület bűncselekménye, ebből nyolc az elmúlt tíz évben, és mindegyik Debrecenben. Vajon miért? Miért ott? Mitől különleges város Debrecen?
Lovász Miklós büszkén hallgatta az eligazítást. Nagyon fontos feladatot kapott.
Másnap indult Debrecenbe. A vonatban a törvénykönyvet olvasgatta. Tudta, hogy a terrorbűncselekmények elbírálása a Nyugat-Európában az utóbbi években elkövetett esetek miatt az Unió szorgalmazására Magyarországon is sokat súlyosbodott. Az EU begorombult, rendkívül súlyos büntetésekkel sújtja már a terrorcselekmény előkészítését is. A jogharmonizáció következtében itthon is letöltendő életfogytiglan és teljes vagyonelkobzás a következmény.
Hm.
A következő pillanatban csaknem elakadt a lélegzete.
Feljelentői harmadrész.
A feljelentő megkaphatja a terrorista elkobzott vagyonának egyharmadát, vagy annak pénzben kifejezett ellenértékét.
Miklós homloka ezer ráncba szakadt.
A kapitányságra csak benézett, voltaképpen azonnal indult volna a polgármesteri hivatalba. Be kell jelentenie az ideiglenes lakcímet – csak legyen minden a lehető leghivatalosabb. Utána majd alaposabban tájékozódik.
Sorra bemutatkozott a nyomozóknak. Néhány szót mondott a tervezett szakdolgozatról, mire azonnal megfagyott körülötte a levegő.
- Engem hagyj békén, öregem, – rázta le egy kisportolt rendőrhadnagy. – keresd inkább Horváth alezredest.
Lovász Miklós kissé megütközve nézett utána, aztán megfogadta a tanácsot. Csakhamar megtalálta az ajtót, amelyen ez állt:
Horváth Imre rendőr alezredes
Bekopogott.
- Ki az?
Miklós benyitott.
- Lovász Miklós vagyok.
- Rendfokozata?
- Hadnagy.
- Jelentkezni nem tud? Menjen vissza, és próbálja meg!
Miklós elvörösödve kihátrált, újra kopogott, és dühösen berontott az irodába. A fene egye meg az ilyen vaskalapos vén tiszteket!
- Alezredes úr, Lovász Miklós rendőr hadnagy, jelentkezem!
- Foglaljon helyet, Lovász hadnagy! Mi járatban?
- A szakdolgozatomhoz kérek segítséget, alezredes úr!
- Mi a témája?
Miklós néhány szóval elmondta.
Az alezredes arca elkomorodott.
- Keress magadnak másik témát a diplomamunkádhoz, fiam.
- Ezt kaptam a professzor úrtól, alezredes uram.
- Akkor mondd meg a hibbant professzorodnak, adjon más témát, ezzel meg vigye vásárra a bőrét ő maga!
Miklós megrökönyödött.
- Menjél, fiam. – nézett rá az öregedő rendőrtiszt. – Ne akarj Monostory Pista sorsára jutni!
- Az kicsoda, alezredes úr?
Amint kimondta, már tudta, ezt a kérdést nem lett volna szabad feltennie.
Horváth alezredes arca elfehéredett, felpattant a számítógépe elől, és a fiúra rivallt:
- Még ezt se tudod, baszd meg? Nesze, legalább olvasd el!
Előkapott egy nagy fénymásolt iratcsomót és Miklóshoz vágta. A fiú iszkolt volna kifelé, de az alezredes most meg elkapta a gallérját.
- Várj! Tedd bele ebbe! – vaskos dossziét vett elő. – Nem tőlem kaptad.
- Igen, alezredes úr! – dadogta Miklós. – Köszönöm, alezredes úr!
- Várj még! Tudnod kell: én juttattam Pistát a sittre. Minden úgy történt, ahogy abban áll. – az iratok felé bökött. – Pista mégis ártatlan. Ne nagyon mélyedj el benne, mert bele fogsz őrülni! Még egyszer ne lássalak!
Az ajtó előtt kisebb csoport rebbent szét. A rendőrök pillantásaiból Miklós megértette, hogy itt nem sok segítségre számíthat.
Beült egy presszóba, és elővette az iratcsomót.
Monostory István volt rendőr ezredes, a Debreceni Rendőr Főkapitányság életvédelmi osztályának volt parancsnoka. Micsoda? Terrorcselekmény elkövetésére irányuló előkészület miatt letöltendő életfogytiglan és teljes vagyonelkobzás…
Miklós csaknem lefordult a székről.
Kik a többiek? Egy milliomos kereskedelmi vállalkozó. Egy fogorvos. Egy nemzetközi hírű festőművész. Egy filmszínész. Egy bróker. Két jól menő ügyvéd.
Miért akarnak ilyen emberek terrorbűncselekményeket elkövetni?
Mi van itt?
Mi maradt el? A polgármesteri hivatal! Essünk túl rajta! Az csak bürokratikus, de legalább hétköznapi. Ez az ügy viszont egyáltalán nem normális. Ha merné, azonnal felhívná a professzort, és másik témát kérne tőle.
A hivatali dolgozók parkolójában a sok kiskocsi között hatalmas Mercedes. Másfél évesnél aligha öregebb. Miklós csodálkozva nézte. Ez a kocsi egy olajsejk flottájának is a dísze lenne. Vajon kié lehet? Minimum egy államtitkár vizitel itt, esetleg az ügyfelek közt van egy milliárdos.
Középkorú férfi intézte a bejelentkezést. Miklós elolvasta a kitűzőjét: Dobai Aladár.
Miklós kitöltötte a bejelentőlapot.
- Miért jön Debrecenbe, Lovász úr?
Amikor negyedórával később az utcán visszagondolt ezekre a lidérces percekre, egyszerűen nem érette magát. Miért fecsegett olyan hosszan a magánügyeiről egy vadidegen hivatalnoknak, aki még csak nem is szimpatikus? Mi lelte?
Dobai Aladárnak hirtelen hatalmasra tágult a szeme, Miklóséba fúrta, és a fiú ezen kívül nem is látott egyebet. Akkora szeme volt a férfinak, hogy szinte elszédült tőle.
- Tudja, én egyetemi hallgató vagyok. – szinte kínjában beszélt. Felsorolta az összes csoporttársát, hogy ki kivel jár, ki kit kedvel és kit nem, megnevezte az összes tanárát. Locsogott-fecsegett, egyre inkább nyakló nélkül. – A diplomamunkámat írom, itt van anyag hozzá.
- Vagy úgy. – bólintott Dobai, és levette róla a szemét. A tekintetében unalom. – Rendben van, végeztünk. Mehet.
Miklós már nem érezte a fura beszédkényszert. Szégyellte magát, feleslegesen fárasztotta ezt a hivatalnokot. Nincs is nagy szeme, pontosan olyan látószerve van, mint bárki másnak. Mitől látta olyan különösnek?
Leült egy padra, hogy átgondolja ezt a mai napot.
Pár perc múlva valaki a Mercedeshez lépett. Miklós felemelte a fejét. Ki lehet a milliárdos.
Meglepődött.
A Mercedessel Dobai Aladár hajtott el.
Ilyen jól fizetik Debrecenben a hivatalnokokat?
Délután felhívta Ritát, a barátnőjét. Rita gyakornokként dolgozott egy nagy pesti ügyvédi irodában.
- Meg kellene tudni, hogy kik voltak a feljelentők – ha voltak.
- Az elvileg titkos, de az adatok hozzáférhetők. De senkinek sem mondhatod el.
Rita este telefonált.
- Mind a nyolc esetben ugyanaz volt a feljelentő. Kifizették neki minden alkalommal a feljelentői harmadrészt.
- Igen? Ki az?
- Egy bizonyos Dobai Aladár. Hivatalnok a városházán.
Lovász Miklós úgy érezte, elindul vele a szoba…
Tíz perc múlva visszahívta a lányt.
- Honnan tudhatott ez a Dobai a terrorista szervezkedésről.
- Talán titkosügynök lehet. – vélte a lány.
- Titkosügynök? Ennek a fickónak vadonatúj Mercedese van. Az elemi konspirációs szabályokat se tartja be. De tudnom kell, hogy titkosügynök-e a kormány szolgálatában. Ezt ki tudod nyomozni?
- Én nem, de a főnököm igen.
- Egyáltalán, mi az ügymenete a feljelentések kezelésének? Ki foglalkozik ezzel? Ki és hogyan fizeti ki a feljelentői hányadot?
- Ezt megtudhatom.
- Nézz utána, Rita!
Nem jött álom a szemére, éjfél előtt felöltözött, és sétára indult. Elnézte a Piac utca vidám éjszakai forgatagát, a tömérdek elegáns járókelőt. Van, akinek ilyenkor kezdődik az élet.
Az Aranybika előtt megállt, gondolkodott, bemenjen-e. Sohasem járt még odabent. Legyintett. Most sem fog. Nem az ő pénztárcájának találták ki.
Egy másik, nemrég épített elegáns étterem fényűző üvegablakai előtt cigarettára gyújtott. A csupa-üveg építmény díszkivilágítva hirdette a bent vacsorázók gazdagságát, minden az utca színe előtt zajlott, a járókelő beleláthatott akár a tányérokba is.
Miklós szórakozottan elnézte a bent étkezőket. Az asztalok elég foghíjasak voltak, félig sem lehet az étterem. Ilyen borsos árak mellett máskor se lehetnek többen.
Aztán elborult a tekintete. Az egyik sarokasztal mellett Dobai ült, jól öltözött, idősebb férfival beszélgetve. Láthatóan a pincérre vártak.
Ide jár hát a feljelentő. Megkapta mind a nyolc elítélt vagyonának egyharmadát, ebből valószínűleg milliomos lett, megengedheti magának. Vajon ki lehet a másik?
Miklós nem sokat tétovázott; lefotózta őket. Otthon a neten a fénykép alapján utánakeresett a másik férfinak.
Rusznák Antal. Egy nemzetközi hírű számítástechnikai cég tulajdonosa. Az adatok szerint Debrecen egyik leggazdagabb embere. Miklósnak bolond ötlete támadt. Vajon ez a Rusznák lesz a következő terrorista?
Csodálkozva meredt a sötétbe…
Miért is ne?
De akkor…
Másnap újra elment a kapitányságra, és bekopogott Horváth alezredeshez.
- Alezredes úr, Lovász Miklós hadnagy jelentkezem.
- Hagyd! Mit akarsz?
- Alezredes úr tudta, hogy mind a nyolc esetben ugyanaz volt a feljelentő?
Az idős rendőrtiszt nagyot nézett.
- Ki az? – szaladt ki a száján.
- Nem vagyok benne biztos, hogy elmondhatom, alezredes úr.
Horváth alezredes felállt, gyors mozdulatokkal lepakolta a sarokban álló székről a táskákat, dossziékat, és az asztala elé állította az ülőalkalmatosságot.
- Hát persze. Elvileg nem tudhatom. Te sem. Tehát ugyanaz volt a feljelentő? Mindegyik esetben?
Miklós bólintott.
Az alezredes rámosolygott.
- Bocsáss meg. – motyogta, és közben tetőtől talpig végigmérte Miklóst. – Ha ez így van, és te ki tudtad nyomozni, kolléga vagy, akkor pedig: Szervusz!
Kezet nyújtott.
- Foglalj helyet!
Szinte beletuszkolta a székbe a fiút.
- Tudnom kell, hogy hívják!
- Bobai Aladár. – mire meggondolta volna, már ki is mondta a nevet,
- Az kicsoda?
- Hivatalnok a Városházán.
Az alezredes egy pillanatig gondolkodott.
- Nem ismerem, legalábbis a név semmit sem mond.
- Hatalmas Mercedese van.
Horváth a szemét dörzsölgette.
- Lehet, hogy sejtem, ki az. Körülszaglászom. Te nem akarsz bemenni Monostoryhoz?
Most Miklóson volt az elképedés sora.
- Ha mi látogatjuk, gyanús. Te azonban, aki nem vagy idevalósi, a szakdolgozatod ügyében nyugodtan felkeresheted. Elintézem neked.
Három nap múlva Miklós elutazott meglátogatni a börtönben Monostory István volt rendőr ezredest, a Debreceni Rendőr Főkapitányság életvédelmi osztályának hajdani parancsnokát, aki életfogytiglani büntetését töltötte, amit terrorcselekmény előkészítése miatt szabott rá a bíróság.
Lovász Miklós út közben igyekezett alaposan áttanulmányozni az ügy iratait, de csak a kérdőjelek szaporodtak. Fáradtnak és nyűgösnek érezte magát.
Monostory ezredes fáradt arcú, savanyú humorú ember volt, beesett arcán alig látszott valami érdeklődés.
Az üveglap mögül elég egykedvűen szemlélte a fiatal hadnagyot.
Miklós már tudta róla, hogy elítéléséig példás családapa volt; feleségével teljes egyetértésben nevelték a három lányukat. A végső ítélet előtt azonban elváltak. Monostory gyaníthatóan azért fellebbezett a Legfelsőbb Bírósághoz, hogy közben véget érhessen a válóperük, hogy minél több vagyontárgyat ítéltethessenek a feleségnek a várható vagyonelkobzás miatt. Monostory István letöltendő életfogytiglant kapott. Ha bármilyen okból mégis kiengednék, elvileg nem volna hová mennie.
- Mit akar tudni?
- A terrorcselekményekre.
- Azt mondjam, ami az iratokban van, esetleg az igazságra kíváncsi?
- Azért jöttem, mert az igazságot akarom hallani.
- Nem sokra megy vele.
- Azért csak próbálja meg, ezredes úr.
- Figyelmeztetem: hazudhatok.
- Akkor kérdezek, ezredes úr.
- Nem vagyok ezredes. Engem törvényesen lefokoztak.
- Kérdezek, ezredes úr. Elkövette, amit a terhére róttak?
- Természetesen elkövettem, Lovász hadnagy úr, ahogy azt már a beismerő vallomásomban is leszögeztem.
- Mi célból akart terrorcselekményeket elkövetni?
Monostory ezredes arcán fásult kifejezés jelent meg.
- Nem tudom, hadnagy. Nem tudom okát adni, ahogy azt már annak idején elmondtam. Valamiféle sajátos elmezavarba kerültem. Évtizedekig harcoltam a bűnözők ellen – mindig makulátlan tisztességgel. Azóta sem tudom magamnak megmagyarázni a változást. Azt sem tudom, mikor történt. Egyszerűen akartam. Még csak nem is csodálkoztam magamon. Csak utána. A vád minden pontja helytálló volt. – lehajtotta a fejét.
Miklós mély lélegzetet vett. Kezd a dolog komolyra fordulni.
- Ismerte ön Dobai Aladárt?
A hatás minden várakozást felülmúlt. Monostory megremegett, csaknem elájult, egy pillanatra a szeme is becsukódott. Az arcán gyors egymásutánban három-négyféle kifejezés is megjelent, az egyik – Miklós esküdni mert volna rá – a hirtelen életre kelő majd elhaló remény volt.
Miklós sajnálta. Soha még embert nem sajnált ennyire mélyen. Szinte megreszketett a lelkét betöltő végtelen szánalomtól.
Csodálatos, hogy még az ennyire a végsőkig tönkre tett emberekben sem hal el soha teljesen a remény. Monostory számára nincs esély, senkihez sem fordulhat, senki sem segíthet rajta. Soha többé nem hagyhatja el a börtönt – ez is az európai jogharmonizáció követelménye. Még akkor sem nyerhet semmit, ha ő ír egy kiváló szakdolgozatot, hiszen ez nem perújrafelvétel.
Akkor miben reménykedik?
Miklós köhintett, és a feladatára koncentrált. Megismételte a kérdést:
- Ismerte ön Dobai Aladárt?
Nem számított rá, hogy a kérdés másodszor is óriási hatást gyakorol a fogolyra. Monostory szeme összeszűkült, arcán meglepődés, hitetlenkedés.
- Maga tudja? – aztán még egyszer, határtalan döbbenettel. – Tudja?
- Mit tudok, ezredes úr?
- Maga tudja, hogy ez az ember volt?
Miklós felsóhajtott. Valahol sejtette már, hogy ide lyukadnak majd ki, már nem is lepődött meg nagyon. Felelni akart, megkérdezni: „Mit tett ez az ember, ezredes úr?” De nem kérdezte. Nem mondott semmit, csak nézett várakozásteljesen.
Monostory ettől úgy érezte, beszélnie kell.
- Nézze, hadnagy, akkor maga mindent tud. Azt is, hogy a helyzetem teljesen reménytelen. Amivel megvádoltak, azt valóban elkövettem. Nincs mentségem. Igazából még önmagam előtt sincs, mert egyszerűen nem értem, hogyan volt képes engem az uralma alá vonni az az alak. Hiába tudom, hogy valójában ő tervelte ki, és ő hajtatta velem végre, semmit sem tehetek. Hogyan bizonyítanám be?
Hát igen, gondolta Miklós. Itt van a kutya elásva.
- Utánanéztem én már ennek, hadnagy. – folytatta csüggedten a rab. – Erre nincs törvény. Mit művelt Dobai, hogyan lehet ezt jogi értelemben definiálni? Mi ez? Felbujtás? Nem. Társtettesség? Nem. Mi lenne a vád? Egyáltalán meg lehet vádolni bármivel? Bármelyik ügyvéd szétzúzza a vádat, egyszerűen nincs olyan törvény, ami alapján felelősségre lehetne vonni.
Egy pillanatra elhallgatott.
- Netán ő volna a tettes? – kérdezte rezignáltan. – Nem, a tettes én vagyok, meg a többiek, akik terrorcselekmények elkövetését készítettük elő, fegyvereket halmoztunk fel, tervezgettünk, ehhez jól érthető, olvasható és legfőképpen megtalálható dokumentációt készítettünk, és ezt aztán a bíróság előtt töredelmesen be is vallottuk. A bűnösök mi vagyunk, fiatalember, Dobai Aladár pedig a társadalom gondos és figyelmes oltalmazója, a feljelentő. Mivel az összes denunciálása igaz volt, semmilyen értelemben nem tekinthető rágalmazónak, a bűnügyi nyilvántartóban nem szerepel, erkölcsileg feddhetetlen, tiszta, mint a hó. Nem vonható felelősségre, nincs miért. Ráadásul: részesül az általa feljelentettek vagyonából. Mint a hanyatló Rómában, vagy mint az inkvizíció idején. Nyilvánvaló, hogy a pali szakosodott. A terrorbűncselekmény az egyetlen, ahol a feljelentőnek anyagi haszna lehet.
Nagyot sóhajtott.
- Hol van az a törvény, ami szerint a szuggesztió bűncselekmény? És hogyan lehetne bebizonyítani, hogy ez történt?
- Szuggesztió?
- A középső lányom, Edit magyarázta el. Pszichológusnak tanul.
Hallgattak néhány pillanatig.
- Elmondja nekem, hogyan történt?
- Hogyan történt? Mi hogyan történt?
- Hogyan környékezte meg önt Dobai? Úgy vélem, valamiféle személyes kapcsolatra mindenképpen szüksége volt a… a szuggesztióhoz.
Monostory fanyarul elmosolyodott.
- Igaza van. Én voltam a világ legnagyobb marhája. Szóval az a fickó egyszer megjelent nálam valami jelentéktelen kéréssel. Olyan volt, ami összefüggött a munkámmal, de törvényesen teljesíthettem. Aztán egyre többször keresett, én pedig élveztem a társaságát. Még csodálkoztam is magamon, hiszen első látásra sunyi és rosszindulatú alaknak véltem. Nem értettem, hogyan tévedhetett ekkorát az emberismeretem egy olyan kedves emberrel kapcsolatban, mint Aladár.
- A családja? Ők mit szóltak hozzá?
Monostory ezredes megremegett.
- Hát ez az… – motyogta. – idegenkedtek tőle. Össze is kaptam miatta egy ízben a feleségemmel. Bár hallgattam volna rá…
Tartuffe, gondolta Lovász Miklós, egy nyavalyás, haszonleső, XXI. századi Tartuffe.
- Hallgatnom kellett volna a családomra…
Hát igen, tette hozzá magában a fiú, talán az lett volna az egyetlen védelem. Az ősi, egyetlen, és az emberhez legméltóbb védelem.
- És utána?
- Utána fegyverkezni kezdtem. Még csak nem is gondolkodtam rajta, nem is szorongtam, lelkiismeret-furdalásom sem volt. Hangsúlyozom, magamtól jutottam arra, hogy terrorcselekményt akarjak elkövetni. Senki sem akart erre rábeszélni.
Miklós ezen csodálkozott.
- Úgy gondoltam, a szuggesztió rábeszélés útján érvényesül.
- Lehetséges, de nem emlékszem rá. Semmi ilyesmire nem emlékszem.
Még néhány percig beszélgettek, de érdemben nem mondtak már egymásnak semmit.
Viszont búcsúzóul Monostory még megjegyezte:
- Adok egy tanácsot. Van szolgálati fegyvere?
- Van.
- Soha ne hordja magánál. Ha mégis hordja, ne legyen benne lőszer.
Miklós megütközve nézett rá:
- Miért?
A volt ezredes sötéten meredt maga elé.
- Majd megtudja. – bökte ki nagy sokára.
Többet nem szólt.
Rita este telefonált.
- A feljelentésekkel kapcsolatban a következőképpen néz ki az ügymenet. Van itt Pesten az európai biztonsági ügynökségnek egy irodája.
- Igen, tudom.
- Az egyik részleg vezetője a terror-megelőzési összekötő tiszt. A feljelentések egyenesen hozzá futnak be. Ő hivatalos fordítást készíttet róluk, ha nem érti a nyelvüket, utána továbbítja a kivizsgálásában területileg illetékes rendőri szervnek.
- Ez világos.
- A feljelentő viszont a magyar rendőrség számára anonim. Azzal csak a terror-megelőzési tiszt, illetve a titkársága van kapcsolatban. Ha az általa feljelentett személyt jogerősen elítélik, és végrehajtják a vagyonelkobzást, ő juttatja el a feljelentőnek az őt megillető egyharmad anyagi ellenértékét, méghozzá devizában.
- Nem tűnt fel annak a terror-megelőzési szivarnak, hogy minden esetben ugyanaz a feljelentő? Ez minden értelmes embernek gyanús lenne.
- Nem tűnhetett fel neki, Miki.
- Miért nem?
- A terror-megelőzési tiszt megbízatása mindig csak egy évre szól, utána egy másikat delegálnak. Dobai évente egy feljelentést tett, minden tisztnek csak egyszer lehetett vele dolga.
Miklós nagyot fújtatott.
Másnap bement a kapitányságra, hogy beszéljen Horváthtal. Az alezredes nem volt az épületben.
- Mikor jön vissza?
- Lehetetlen megmondani. Gyilkossági ügyben helyszínel.
Miklós bólintott, és távozni akart.
A folyosón hirtelen két erős kar ragadta nyakon, és penderítette egy kisebb irodába.
- Ülj le, fickó!
A hang gazdája harmincéves, kisportolt testalkatú rendőrtiszt volt, a hiúbb fajtából. Méregdrága bársonyfarmer, fehér selyeming, öltönymellény, hónaljtokban hatalmas Luger. Kissé teátrális megjelenés. Mintha valami filmsorozatból ugrott volna elő.
- Mit akarsz tőlem?
- Csigavér, fiam! Rakovszky András százados.
- Lovász Miklós hadnagy.
- Azt tudom. A múltkor az öregnél jártál.
- Az öregnél?
- Horváth alezredesnél. Tegnap meglátogattad a volt főnököt. Monostoryt. Mit akartál tőle?
- Ez kihallgatás?
- Dehogyis az. Gyújts rá!
Miklós hálásan vette el a felkínált Kentet.
- Mit tudsz Dobai Aladárról?
A kérdés olyan váratlan volt, hogy Miklós félrenyelte a füstöt. Percekig csuklott és köhögött.
- Azt hittem, – mondta, amikor képes volt újra megszólalni. – hogy ezt itt senki sem tudja.
- Nem is. csak én. Meg még néhányan. Én vagyok Rakovszky ezredes fia. – látta, hogy ez semmit sem mond Miklósnak, suttogva hozzátette: – Eddig hat rendőrtiszt követett el öngyilkosságot. Valamennyien szájba lőtték magukat a szolgálati fegyverükkel. Egyiknek sem volt rá oka. Volt, akinek a felesége babát várt. Olyan is, aki akkor vásárolt új kocsit. Az egyik angliai ösztöndíj előtt állt. Rakovszky ezredes volt az első. Az édesapám. Tudom, hogy Dobai csinálta, csak azt nem, hogyan.
Fanatizmus sugárzott a szeméből.
- Mindet ő jelentette fel, tudtad?
Nem várt választ.
- Lenyúlta a vagyonuk harmadát. Azok a rendőrök, akik gyanúba fogták, öngyilkosságot követtek el. Nem furcsa?
Ez is költői kérdés volt.
- Tudnod kell, hogy én fogom letartóztatni!
Miklós kimerítő jelentést írt a professzornak, és szakmai konzultációs órát kért az akadémia egyik pszichológiai tanszékének vezetőjétől, Eötvös Edittől. Este kilenckor találkoztak a számítógép előtt.
Részletesen elmesélte a tanárnőnek az egész ügyet.
A csinos ötvenes nő aggódva nézett rá a képernyőről.
- Maga igen csúnya darázsfészekbe tenyerelt a jelek szerint, Miklós. Még csak ötletem sincs, hogyan segíthetnék. A szuggesztió érzések, gondolatok, akarati elhatározások szándékos becsempészése egy másik ember tudatába. Akinek sugalmaznak, nem tudja a szuggerált érzéseket és gondolatokat megmásítani.
- Parancsteljesítő gépként fog viselkedni?
- Igen. A szuggesztió idegen behatásoknak a kritikát kikapcsoló befogadtatása. Ehhez általában megfélemlítés vagy megvesztegetés járul. Az ön esetében az a külön probléma, hogy a jelek szerint ebben az esetben a szuggesztió telepátiával társul. Ez elvileg nem lehetetlen, de a szakirodalom hiteles példát nem tud rá.
A következő napokban Miklós többször is együtt látta Rusznákot és Dobait. Próbálta őket feltűnés nélkül figyelni, de hamarosan hibát követett el. Valamelyik üzlet forgatagában szem elől tévesztette őket. Óvatlanul utánuk ment, és próbált rájuk találni. Egy próbafülke mellett kéz nehezedett a vállára.
- Óhajt valamit?
Miklós megperdült, és közvetlen közelről belenézett Dobai Aladár szemébe. Megingott. Az összehúzott szemekből rettenthetetlen szigor, rosszindulat és fenyegetés sugárzott felé. Érezte, hogy elönti az izzadság.
- Nem, bocsánat! – elmenekült, mint a tetten ért kamasz.
Soha többé nem fog a nyomukba szegődni.
Másnap felkereste a kapitányságon Horváth alezredest.
- Na végre! – élénkült fel az ősz hajú tiszt. – Már vártalak! Mi újság?
Miklós röviden beszámolt.
- Nekem is vannak információim. – felelte Horváth. – Utánanéztem ennek a Dobainak. Tizenöt éve telepedett le Debrecenben. Előtte évekig Németországban élt. Egy cirkusznál dolgozott.
Miklós nagyot nézett.
- Egy cirkusznál?
- Igen. Illuzionista volt. A kollégái azonban kiutálták, mert szerintük napról napra megalázta a színpadon a közönség soraiból önként jelentkezőket. Telepatikusan kényszerítette őket különféle dolgokra, és az illetők úgy viselkedtek, akár a kezes bárány. Egy szót sem szólt hozzájuk. Azazello volt a művészneve. Estéről estére ezerkétszáz ember szemlélte a produkcióját.
Miklós hitetlenkedve meredt rá.
- Most jön a java. – folytatta Horváth. – Az igazgató a kollégák kérésére kirúgta. Az igazgató és a felesége aznap este meghaltak és a cirkusz porig égett.
- Volt rendőrségi vizsgálat?
- Sajnos nem. A cirkusz világába azonban nem fogadják be Dobait. Az zárt miliő, ismerik egymást, ő sehol sem kell. Valószínűleg sokkal többet tudnak a fickóról és a képességeiről, mint azt mi gondolnánk. Dobai hazajött Magyarországra, és beállt hivatalnoknak.
- Hogyan tovább? – kérdezte mohón Miklós.
- Felveszem a kapcsolatot a német kollégákkal. Tanúk kellenek, akik látták fellépés közben, meg a régi kollégái közül néhány. Már folyamatban van az ügy. Emellett illuzionista szakértőkből egy nemzetközi csoport, hogy rábizonyítsuk a segítségükkel az összes ügyet. – széttárta a kezét. – De hogy milyen címen emelünk majd vádat, azt még nem tudom.
- Rusznák, a milliomos.
- Micsoda?
- Rusznák Antal. Ő lesz a következő, aki terrorcselekmény elkövetését készíti elő.
- Ezt honnan tudod?
- Mostanában körülötte sündörög Dobai.
Este Miklós hosszú jelentést írt a professzornak. Hegyi másnap kora reggel felhívta.
- Miklós, ez elképesztő. Egyrészt gratulálok, másrészt zavarban vagyok. Megpróbálok segíteni önnek a nemzetbiztonsági kapcsolataimon keresztül. Holnap elintézem, hogy önt z akadémia vezényli a debreceni rendőrkapitánysághoz, és így hivatalosan is a részese lehet a nyomozásnak.
- Hallom, kolléga lettél! Gyerünk!
Rakovszky András minden teketória nélkül elcipelte Miklóst valami elegáns helyre a Piac utca környékén.
- Most nagyot eszünk és iszunk!
- Nekem alig van pénzem, András.
- Oda se neki! Amikor a főnök lányát túszul ejtették, én szabadítottam ki. Ha fizetni akarnánk, el se fogadják!
Úgy is lett. Felhőtlen, görbe este volt, a vacsora pazar. Egy kisebb teremben voltak, Miklós végighallgatta András alapos nyomozói élménybeszámolóját, amelynek éjfél után sem akart vége szakadni. Éjféltől a nem messze lévő nagyteremből cigányzene hangja szűrődött át, mintegy aláfestő zenét szolgáltatva a fiatal rendőrnyomozó történeteihez.
Miklósnak dolga támadt, a mosdó a két terem között volt. Visszafelé jövet eltévesztette az ajtót, és véletlenül a nagyteremben kötött ki. A zenekar szünetet tartott, a zenészek tódultak kifelé rágyújtani.
Jó kötésű, idősebb ember bukkant fel a fiú orra előtt.
- Üdvözlöm, hadnagy úr!
Miklós nagy szemeket meresztett. Így, mellényes öltönyben, elegánsan talán meg sem ismerte volna…
Bogdán János!
- Bogdán János! Örülök, hogy látom! – őszintén így érzett, örült az öregnek. Bogdán nem si hasonlított egykori önmagára, derűt és nyugalmat árasztott.
- Maga jó ember, hadnagy úr. – mondta meghitt hangon az egykori sorozatgyilkos, és kedélyesen ment a dolgára.
Rusznák Antalt másnap bilincsbe verve vitték a kapitányságra. Egy Veress nevű százados fogta el. Rusznák ügyvédje néhány órával később láthatóan gondterhelten távozott az épületből, az egyik parkoló gépkocsiban Rusznák zokogó hitvese várta.
Miklós benyitott Horváthoz.
- Terrorcselekmény előkészítése?
- Úgy van. Nem tehetek róla. A másik csatornán is mennek a dolgok.
Miklósnak ez nem tetszett. Nagyon nem tetszett.
Este kilenckor csengettek, Miklós pedig – abban a hiszemben, hogy Rakovszky keresi, gyanútlanul ajtót nyitott. Aztán hátrahőkölt.
Dobai Aladár állt az ajtóban.
- Magának vége! – mondta gúnyos hangon.
- Tűnés innen, Azazello! – kiáltotta Miklós, és becsapta az ajtót.
Egész testében remegett. Feltárcsázta Horváth alezredes számát. Síró női hang vette fel.
- Imre kórházban van! Infarktus! Az életéért küzdenek! – zokogásba fúlt a hang.
Miklós hisztérikusan telefonált Ritának, a professzornak, Eötvös Editnek. Segítséget kért mindenkitől, aki csak segíthetett.
Éjfél után Rita visszahívta:
- Azonnal vedd ki a szolgálati fegyveredből a teli tárat! Üreset tegyél bele!
Nem gondolkodott és nem kérdezett, megtette. Ülve aludt el.
Másnap elmesélte Rakovszkynak, aztán együtt mentek be a kórházba Horváth Imréhez. Az öreg nyomozó már túl volt az életveszélyen.
- Megvan Dobai ellen a letartóztatási parancs. Várjatok két napot, akkor kijövök, és együtt végrehajtjuk!
Rakovszky András a fejét rázta:
- Nem, Imre bátyám! Az az én dolgom! Egyedül az enyém!
Akkor értek a Városháza elé, amikor Dobai éppen ráérősen kiballagott, és a Mercedes felé tartott. A flancos autótól mintegy ötven méterre álltak meg.
- Maradj hátra! Ez parancs!
Miklós tétován megtorpant. Már azt se helyeselte, hogy csak ketten vannak.
- Egyedül az enyém! – dörögte Rakovszky, előhúzta a fegyverét, és megindult Dobai felé.
Dobai az autója előtt állt, és a rendőrtisztre várt. Egyáltalán nem tűnt megszeppentnek vagy határozatlannak, inkább fenyegetőnek.
- Dobai Aladár! – süvített Rakovszky hangja. – Letartóztatom! – ráfogta a fegyvert.
- Valóban? – kérdezett vissza metsző hangon Azazello.
Rakovszky András egy ütemtelen lépésnél megállt, döbbenten meredt előre. Reszketni kezdett a keze.
- Elnézést! – motyogta végtelenül szánalmasan, a szájába tolta a pisztoly csövét, és meghúzta a ravaszt.
Dobai Aladár mindvégig merően nézte.
Utána beült az autójába, és kikanyarodott a parkolóból. Miklós előtt hajtott el, hideg és gyilkos tekintettel nézett a fiúra, és lassan elhajtott mellette.
Miklós sírva menekült a holttest közeléből. Rohant utcákon, tereken, parkokon és udvarokon át; többször rádudáltak, néhány autó csikorogva fékezett, a sofőrök káromkodtak; a nyomorult pedig bozóton és emberdzsungelen át rohant, maga se tudta, hova.
Nagy sokára megállapodott valahol egy járdán. A járókelők gyanakodva nézték: ruhája poros és sáros volt, több helyen elszakadt, haja csapzott arcát a bozót tüskét sebezték fel. Kínosan vánszorgott, nem tudta, merre jár.
Kirakat tükre előtt találta magát. Elnézte a tükörben felbukkanó férfit.
Lovász Miklós! Micsoda egy ellenszenves, aljas fráter! Terhe a földnek! El kell pusztítania ezt az embert, nem élhet együtt ezzel az iszonyú szégyennel.
Nézet a csapzott hajat, az izzadt arcot, az őrült tekintetet. Ez, ez volt ő. Kár volt megszületnie. Kétségbeesetten sírt, könnye egybefolyt az izzadsággal. Hogy volt képes üldözni egy békés tisztességes embert, a tiszteletre méltó Dobai Aladárt? Hogy volt képes áskálódni ellene? Micsoda zagyvasággal vádolta meg Debrecen és az ország egyik legmegbecsültebb polgárát? Hogy nézhetne ezzel a tudattal ezután bárkinek is a szemébe?
Meg kell ölnie magát, de minél hamarabb!
Menekülni kell a sötét sűrűbe, a semmibe, de azonnal! Nincs tovább! Minden percben rá nehezedik az elviselhetetlen szégyen, a méltatlan élet iszonyú terhe. Legyen vége, de rögtön!
Behúzódott egy kapualjba, elővette a szolgálati fegyverét, a szájába illesztette a pisztolycsövet, és minden teketória nélkül meghúzta a ravaszt.
Nem történt semmi…
Hát persze! Micsoda ostobaság! Otthon felejtette a lőszert! Még erre sem alkalmas! Micsoda szégyenletes élet!
Rohant haza a lőszerért.
Kétségbeesve rángatta ki a fiókokat. Hová is tette? Minél hosszabb az élet, annál nagyobb a szégyen…
Végre megtalálta! Gyorsan be kell tárazni, aztán már lőhet is!
Fék csikorgott az ablak alatt. Kinézett. Rendőrautó. Pillanatok alatt itt vannak, kiveszik a kezéből a fegyvert, és rákényszerítik a szégyenre.
Mint az őrült, rohant ki a házból. Jó félóra múlva talált végre egy megfelelő kapualjat.
Na végre! Most sikerülhet!
Boldog izgalomban illesztette a töltényeket a tárba. Vigyázni, nehogy megakadjanak! Kész!
Felemelte a fegyvert. A következő pillanatban minden elsötétült.
Egyszerű, kicsi szobában ébredt. Hogy’ lehet még mindig életben? Mi az, miért ne volna életben?
Hirtelen nagyon éber lett. Az átkozott Dobai azt akarja, hogy ölje meg magát. A nyavalyás féreg! Meggyilkolta Rakovszky Andrást.
- Nyugodjon meg, hadnagy úr! – hallatszott egy kellemes bariton.
A következő pillanatban Bogdán János jelent meg az ágya mellett.
- Azt a kis púpot bocsássa meg nekem, hadnagy úr! – mondta, és finoman megsimította Miklós fejét.
Bizony egy pont nagyon erősen sajgott.
- Mi a baj, hadnagy úr?
Miklós nem kertelt, mindent elmesélt. Előbb akadozó nyelvvel, később egyre inkább belemelegedve.
Bogdán János nyugodtan végighallgatta, csak néha mosolyodott el.
- Rossz emberrel találkozott a hadnagy úr. – mondta, aztán egy bögrét tett a fiú kezébe. – Ezt tessék azonnal meginni. Jót fog aludni, és reggelre kutya baja. Egy húzásra!
A következő pillanatban Miklós már hortyogott…
Késő délelőtt volt már, mire felébredt. Előtte egy széken a ruhája kimosva, megvarrva, rendbe téve. Felöltözött.
- Tartson velem, hadnagy úr! – invitálta a reggeliző asztalhoz Bogdán János.
Szalonna volt, sajt, margarin és puha meleg kenyér. Meg friss tea. Elképesztően jólesett.
- Minden jót, hadnagy úr! – köszönt el tőle félórával később Bogdán. – Most már biztonságban van, nem kell félni. Az egy rossz ember volt, hadnagy úr.
Lent az utcán megállt egy kirakat előtt. A képújságot nézte:
Ma reggel saját villájának kertjében felakasztva találták Dobai Aladár tisztviselőt. A 43 éves férfi önkezével vetett véget életének.
Tettének oka egyelőre ismeretlen.
2011. január 24., hétfő
A készülődő Tavasz
Esti villany
Havon csillan,
Reszket a jégcsap a szélben;
Alszik a város a télben.
——
Holdfény villan,
Mosoly illan,
Reccsen a kertkapu zára,
Pattan az Éj a lovára.
—–
Téli dalban
Kósza dallam:
Fújja a csillagok árja,
Gyógyír a téli magányra.
——–
Valahol
Túl a felhőn,
Túl a hegyen,
Túl a tengeren;
Túl a fagyos,
Didergető
Tél-rengetegen;
Túl az álmon,
Túl a pesszimista emberen;
——–
Ott van mindenre a Felelet:
Hogy idén is lesz majd
Kikelet.
Havon csillan,
Reszket a jégcsap a szélben;
Alszik a város a télben.
——
Holdfény villan,
Mosoly illan,
Reccsen a kertkapu zára,
Pattan az Éj a lovára.
—–
Téli dalban
Kósza dallam:
Fújja a csillagok árja,
Gyógyír a téli magányra.
——–
Valahol
Túl a felhőn,
Túl a hegyen,
Túl a tengeren;
Túl a fagyos,
Didergető
Tél-rengetegen;
Túl az álmon,
Túl a pesszimista emberen;
——–
Ott van mindenre a Felelet:
Hogy idén is lesz majd
Kikelet.
2011. január 23., vasárnap
Összeesküvés-elméletek - III.
HARMADIK RÉSZ
Mi kell ahhoz, hogy egy összeesküvés-elmélet sikeres legyen? Egyáltalán, mi kell ahhoz, hogy általában véve az összeesküvés-elméletek sikeresek lehessenek?
Rossz társadalmi közérzet
Ha a társadalomban élő emberek többsége a helyzettel elégedett, ha saját sorsát reményteljesnek, jövőjét perspektivikusnak látja, ha nagyjából az a véleménye, hogy a világon rendben vannak a dolgok, nemigen jut eszébe összeesküvés-elméleteket alkotni, az ilyeneknek meg – ha mégis vannak – nem ad hitelt. A megszülető konteók zöme el sem jut ahhoz, hogy közismert legyen, lehurrogják őket. Ami meg ismertté válik, sokszor nevetség tárgya lesz. Az elégedett emberek ügyet sem vetnek rá. Legalábbis nem azokra a konteókra, amelyeknek valamiféle komoly aktuálpolitikai vonatkozásuk van. A korlátozott, csak helyi, regionális jelentőségű összeesküvés-elméletek ekkor is kelthetnek kisebb-nagyobb feltűnést, de hatásuk ritkán terjed túl a régión, ahol keletkeztek.
Az összeesküvés-elméletek elharapódzásának alapvető feltétele a társadalomban jelenlévő elégedetlenség, a rossz közérzet.
Racionális gondolkodás
Első hallásra talán ellentmondásosnak tűnik. Nézzük meg egy kicsit jobban. A racionális gondolkodás korunkban elvárt világfelfogás, az élet minden szintjén kötelező, de tömegében egyáltalán nem úgy fest, ahogy azt annak idején Descartes és kollégái elképzelték. A kartéziánus gondolkodásmód hétköznapi változata egyáltalán nem olyan hűvösen és méltóságteljesen észelvű, korántsem mentes annyira a babonaságtól, az előítéletektől és a rosszhiszeműségtől, ahogy a felvilágosodás lánglelkű észapostolai hirdették a maguk korában.
Mit is jelent a racionális gondolkodás? Illetve mit jelent annak hétköznapi, az úgynevezett józan paraszti észre átkonvertált változata?
A racionális gondolkodás alapvető kategóriái ok, okozat és következmény. Hétköznapi értelemben a leggyakrabban krimiken edződik, ott pedig a fenti fogalmak a következőkké transzformálódnak át: indíték, bűncselekmény, jogellenes haszon.
Ha a társadalom tagjai úgy érzik, hogy a világukban a dolgok nincsenek rendjén, azonnal – legalább elméletben – kutatni kezdenek a felelős után. Mivel ebben a politika minden esetben a kezükre jár, általában meg is találják; más kérdés, hogy először a pártállásuknak megfelelően, de ez csak egy lépés. Ha minden politikai erőben csalódnak, könnyen megteszik a következőt is.
Az oknak és okozatnak kézzelfoghatónak kell lennie. Semmit sem tud kezdeni a hétköznapi racionalitás olyan elvont fogalmakkal, mint osztályharc, mélyen rejlő mozgatórugók, társadalmi folyamat, ezeket annak idején már – amikor minden komolyabb ismeretterjesztő vagy tudományos publikációban kötelezően jelen volt a marxista blabla – egyszerűen átlapozta. A nem marxista fogalmak sem jobbak; a nyugati típusú modernizáció, a pluralizmus vagy a multikulturális ugyanilyen semmitmondóak, és újabban mintha a demokrácia is kezdene ugyanebbe a kategóriába kerülni.
A gazdasági fogalmak különösen messze jutottak a teljes hitelvesztés útján; a gazdasági válság, átmeneti nehézség, piaci nehézségek stb. eleve gyanúsak: megint le akarnak nyomni a torkunkon valami baromságot.
Nálunk Magyarországon egyébként az összeesküvés-elméletek a posztkommunista időkben igen komoly „elméleti” megalapozást kaptak: amikor a politika mindenféle nyakatekert és mesterkélt eufémizmusokat kezdett alkalmazni a kínos valóság szépítésére. Rendszeresen mondott például áremelés helyett árváltozást, a mellébeszélésnek olyan sajátos szókincsét, valóságos szótárát alakította ki, amit a korabeli kabaré is szóvá tett. A hétköznapi ember meggyőződése, hogy ezek mögött közönséges félrevezetés, magyarán hazugság rejtőzik.
Ha pedig a társadalomban meggyőződéssé válik, hogy a politikai elit hazudik, annak következményei vannak. A valótlanság bizalomvesztéssel jár, a hazug emberről egyebet is el tudunk képzelni. Annak idején igen sok öreg pedagógustól hallottuk: Aki hazudik, az lop is… Nem szeretném tovább idézni…
A szocializmus arra nevelte a hétköznapi embereket, hogy minden dolgok lényege a gazdaság, ehhez a posztkommunista éra még hozzátette, hogy a legfőbb érték a haszon. A nálunk most működő és keletkező konteók egytől egyig ezen az alapelven működnek. Tettesek után kutatnak, és a hasznot emlegetik. Utóbbit nem is olyan nehéz megtalálniuk.
A kimondottan irracionálisan gondolkodó ember nem alkot gazdasági elveken működő összeesküvés-elméleteket, ő inkább valamiféle transzcendens erőben gondolkodik. A konteók tömeges népszerűségéhez hétköznapi racionalista tömegre van szükség.
Folytatom.
Mi kell ahhoz, hogy egy összeesküvés-elmélet sikeres legyen? Egyáltalán, mi kell ahhoz, hogy általában véve az összeesküvés-elméletek sikeresek lehessenek?
Rossz társadalmi közérzet
Ha a társadalomban élő emberek többsége a helyzettel elégedett, ha saját sorsát reményteljesnek, jövőjét perspektivikusnak látja, ha nagyjából az a véleménye, hogy a világon rendben vannak a dolgok, nemigen jut eszébe összeesküvés-elméleteket alkotni, az ilyeneknek meg – ha mégis vannak – nem ad hitelt. A megszülető konteók zöme el sem jut ahhoz, hogy közismert legyen, lehurrogják őket. Ami meg ismertté válik, sokszor nevetség tárgya lesz. Az elégedett emberek ügyet sem vetnek rá. Legalábbis nem azokra a konteókra, amelyeknek valamiféle komoly aktuálpolitikai vonatkozásuk van. A korlátozott, csak helyi, regionális jelentőségű összeesküvés-elméletek ekkor is kelthetnek kisebb-nagyobb feltűnést, de hatásuk ritkán terjed túl a régión, ahol keletkeztek.
Az összeesküvés-elméletek elharapódzásának alapvető feltétele a társadalomban jelenlévő elégedetlenség, a rossz közérzet.
Racionális gondolkodás
Első hallásra talán ellentmondásosnak tűnik. Nézzük meg egy kicsit jobban. A racionális gondolkodás korunkban elvárt világfelfogás, az élet minden szintjén kötelező, de tömegében egyáltalán nem úgy fest, ahogy azt annak idején Descartes és kollégái elképzelték. A kartéziánus gondolkodásmód hétköznapi változata egyáltalán nem olyan hűvösen és méltóságteljesen észelvű, korántsem mentes annyira a babonaságtól, az előítéletektől és a rosszhiszeműségtől, ahogy a felvilágosodás lánglelkű észapostolai hirdették a maguk korában.
Mit is jelent a racionális gondolkodás? Illetve mit jelent annak hétköznapi, az úgynevezett józan paraszti észre átkonvertált változata?
A racionális gondolkodás alapvető kategóriái ok, okozat és következmény. Hétköznapi értelemben a leggyakrabban krimiken edződik, ott pedig a fenti fogalmak a következőkké transzformálódnak át: indíték, bűncselekmény, jogellenes haszon.
Ha a társadalom tagjai úgy érzik, hogy a világukban a dolgok nincsenek rendjén, azonnal – legalább elméletben – kutatni kezdenek a felelős után. Mivel ebben a politika minden esetben a kezükre jár, általában meg is találják; más kérdés, hogy először a pártállásuknak megfelelően, de ez csak egy lépés. Ha minden politikai erőben csalódnak, könnyen megteszik a következőt is.
Az oknak és okozatnak kézzelfoghatónak kell lennie. Semmit sem tud kezdeni a hétköznapi racionalitás olyan elvont fogalmakkal, mint osztályharc, mélyen rejlő mozgatórugók, társadalmi folyamat, ezeket annak idején már – amikor minden komolyabb ismeretterjesztő vagy tudományos publikációban kötelezően jelen volt a marxista blabla – egyszerűen átlapozta. A nem marxista fogalmak sem jobbak; a nyugati típusú modernizáció, a pluralizmus vagy a multikulturális ugyanilyen semmitmondóak, és újabban mintha a demokrácia is kezdene ugyanebbe a kategóriába kerülni.
A gazdasági fogalmak különösen messze jutottak a teljes hitelvesztés útján; a gazdasági válság, átmeneti nehézség, piaci nehézségek stb. eleve gyanúsak: megint le akarnak nyomni a torkunkon valami baromságot.
Nálunk Magyarországon egyébként az összeesküvés-elméletek a posztkommunista időkben igen komoly „elméleti” megalapozást kaptak: amikor a politika mindenféle nyakatekert és mesterkélt eufémizmusokat kezdett alkalmazni a kínos valóság szépítésére. Rendszeresen mondott például áremelés helyett árváltozást, a mellébeszélésnek olyan sajátos szókincsét, valóságos szótárát alakította ki, amit a korabeli kabaré is szóvá tett. A hétköznapi ember meggyőződése, hogy ezek mögött közönséges félrevezetés, magyarán hazugság rejtőzik.
Ha pedig a társadalomban meggyőződéssé válik, hogy a politikai elit hazudik, annak következményei vannak. A valótlanság bizalomvesztéssel jár, a hazug emberről egyebet is el tudunk képzelni. Annak idején igen sok öreg pedagógustól hallottuk: Aki hazudik, az lop is… Nem szeretném tovább idézni…
A szocializmus arra nevelte a hétköznapi embereket, hogy minden dolgok lényege a gazdaság, ehhez a posztkommunista éra még hozzátette, hogy a legfőbb érték a haszon. A nálunk most működő és keletkező konteók egytől egyig ezen az alapelven működnek. Tettesek után kutatnak, és a hasznot emlegetik. Utóbbit nem is olyan nehéz megtalálniuk.
A kimondottan irracionálisan gondolkodó ember nem alkot gazdasági elveken működő összeesküvés-elméleteket, ő inkább valamiféle transzcendens erőben gondolkodik. A konteók tömeges népszerűségéhez hétköznapi racionalista tömegre van szükség.
Folytatom.
2011. január 22., szombat
Vén hegedű (A Magyar Kultúra Napján)
Nekünk dalol,
S a reszketeg
Évezredek
Már régen elfeledték,
Hogyan keletkezett.
——–
A húr
Hangja hol felderül,
Hol elkomorul;
Együtt sírunk és örülünk
Tisztán,
Szépen,
Magyarul.
———
Egykor még,
Elmúlt rég;
Hölgy lovagolt ki a vár kapuján,
S nyíltak a kerti virágok a völgyben az ősz derekán..
——–
A dal csillámfala
Általunk él, s mi élünk
Általa.
Szokott zengése életünk,
S utunk végén a rév;
Amelyhez oly sok szent nevet
Csatolt a hű emlékezet;
Több, mint
Egy ezredév.
——-
Ború,
Derű,
Vén hegedű;
Szól évezredek óta,
Visszhangot vet
Síkon, hegyen
A bús vagy édes
Nóta.
——-
Foszlunk,
Veszünk,
Eltévedünk,
Meghalunk,
Fogyunk;
De míg lélegzetet veszünk
Vele maradunk.
S a reszketeg
Évezredek
Már régen elfeledték,
Hogyan keletkezett.
——–
A húr
Hangja hol felderül,
Hol elkomorul;
Együtt sírunk és örülünk
Tisztán,
Szépen,
Magyarul.
———
Egykor még,
Elmúlt rég;
Hölgy lovagolt ki a vár kapuján,
S nyíltak a kerti virágok a völgyben az ősz derekán..
——–
A dal csillámfala
Általunk él, s mi élünk
Általa.
Szokott zengése életünk,
S utunk végén a rév;
Amelyhez oly sok szent nevet
Csatolt a hű emlékezet;
Több, mint
Egy ezredév.
——-
Ború,
Derű,
Vén hegedű;
Szól évezredek óta,
Visszhangot vet
Síkon, hegyen
A bús vagy édes
Nóta.
——-
Foszlunk,
Veszünk,
Eltévedünk,
Meghalunk,
Fogyunk;
De míg lélegzetet veszünk
Vele maradunk.
2011. január 21., péntek
Szőke nő zűrben az űrben - XCIII.
KILENCVENHARMADIK RÉSZ
Íródott Nyuzga javaslatára.
Karen döbbenten bámult rájuk.
Hihetetlenül gyorsan történt – ennek ellenére a szőke nő szokatlanul élesen figyelte meg a hívatlan vendégeket. A két katona szinte egyformán kifejezéstelen tekintetét, ahogy közrefogták Boyart, és ahogy rá néztek. Fegyvereiket az övükben, a hátukon és a kezükben. Az egyik alighanem Karenre akarta szegezni a kezében tartott rövid csövű fegyvert, de éppen csak addig jutott, hogy félig felemelje.
Egy szó sem esett.
Karen megdöbbenten tapasztalta, hogy Boyar arcán semmiféle diadalérzet nincs, csupán jeges szorongás, csalódás, ijedtség. Éppen nyitotta a száját, hogy mondjon valamit. Az egyik katona a csuklóját tartotta, a másik fenyegetően tornyosult mellette, fegyverének csöve szándékosan Boyar oldalában.
Ez az utóbbi próbált fegyvert szegezni Karenre. A bal kezével, amiben alighanem egy pisztolyt tartott. Ezt emelte fel – vagyis csak éppen elindította a mozdulatot.
Szó sem esett.
Jobban mondva: hang se hallatszott.
Karen Bozchana Kadlecikova megkövülten meredt a három férfira.
Az egyik katona gonoszul végigmérte. Szinte látni lehetett, ahogy összefut a nyál a szájában a szőke nő kínai űrhajós formaruhájának mell-része alatt feszülő domborulatok láttán.
A másik kezében felfelé mozdult a pisztoly.
Boyar kétségbeesett, talán segélykérő pillantást lövellt a szőke nő és a vezérlőpult felé.
Ennyi volt…
Aztán eltűntek nyom nélkül mind a hárman.
Karen még egy teljes percig bámulta a hűlt helyüket. Voltaképpen arra sem maradt ideje, hogy megrémüljön.
Pontosan tudta, hogy mi történt, a következő percben mégis erős szívdobogása támadt, le kellett ülnie.
- Kapitány a hajónak! – mondta, amikor végre összeszedte magát. – Jelentést kérek az iménti incidensről!
„Hajó a kapitánynak. A könnyűcirkáló fedélzetén három fegyveres illegális behatoló jelent meg az korábban megvitatott módon. Lényegében a segítségükkel teszteltük a néhány perccel korábban életbe léptetett új védelmi mechanizmust. Utóbbi az elvárt módon működik: haladéktalanul eltávolította, és az Átirányitási Pontra juttatta mindhárom illegális behatolót. Az eltávolított támadók egyike sem lesz képes hasonló módon idejönni soha. Megállapíthatom, hogy a hajó védelmi rendszerének legújabb eleme kifogásalanul működik.”
Karen nagyot sóhajtott. Így is fel lehet fogni. Minden rendben van. Eltekintve attól, hogy közel áll egy kiadós infarktushoz.
Leült, töltött magának, és ivott. Harapott is valamit. Teljesen gépiesen evett, közben arra gondolt, mi volt a legfurcsább abbanb, amit történt.
Boyar láthatóan ijedt volt. Mintha nem ő hozta volna a nyakára a katonákat, hanem mintha azok hozták volna őt. Talán kiverték belőle. Nagyon úgy festett, hogy nem a saját jószántából jött ide.
Összerezzent.
Az rendben van, hogy Max Boyar soha többé nem teheti be ide a lábát. Valószínűleg visszakerült a kedves Köztársaságba, ahol a bitó várja. Sajnálja?
Meglepődött a saját reakcióján.
Igen, sajnálja. Sajnálja a nyomorultat.
De Boyar érdekében nem tehet semmit. Önmagáért azonban igen.
Eddig védekeztem.
Eljött az ideje annak, hogy támadjak.
Folytatása következik.
Íródott Nyuzga javaslatára.
Karen döbbenten bámult rájuk.
Hihetetlenül gyorsan történt – ennek ellenére a szőke nő szokatlanul élesen figyelte meg a hívatlan vendégeket. A két katona szinte egyformán kifejezéstelen tekintetét, ahogy közrefogták Boyart, és ahogy rá néztek. Fegyvereiket az övükben, a hátukon és a kezükben. Az egyik alighanem Karenre akarta szegezni a kezében tartott rövid csövű fegyvert, de éppen csak addig jutott, hogy félig felemelje.
Egy szó sem esett.
Karen megdöbbenten tapasztalta, hogy Boyar arcán semmiféle diadalérzet nincs, csupán jeges szorongás, csalódás, ijedtség. Éppen nyitotta a száját, hogy mondjon valamit. Az egyik katona a csuklóját tartotta, a másik fenyegetően tornyosult mellette, fegyverének csöve szándékosan Boyar oldalában.
Ez az utóbbi próbált fegyvert szegezni Karenre. A bal kezével, amiben alighanem egy pisztolyt tartott. Ezt emelte fel – vagyis csak éppen elindította a mozdulatot.
Szó sem esett.
Jobban mondva: hang se hallatszott.
Karen Bozchana Kadlecikova megkövülten meredt a három férfira.
Az egyik katona gonoszul végigmérte. Szinte látni lehetett, ahogy összefut a nyál a szájában a szőke nő kínai űrhajós formaruhájának mell-része alatt feszülő domborulatok láttán.
A másik kezében felfelé mozdult a pisztoly.
Boyar kétségbeesett, talán segélykérő pillantást lövellt a szőke nő és a vezérlőpult felé.
Ennyi volt…
Aztán eltűntek nyom nélkül mind a hárman.
Karen még egy teljes percig bámulta a hűlt helyüket. Voltaképpen arra sem maradt ideje, hogy megrémüljön.
Pontosan tudta, hogy mi történt, a következő percben mégis erős szívdobogása támadt, le kellett ülnie.
- Kapitány a hajónak! – mondta, amikor végre összeszedte magát. – Jelentést kérek az iménti incidensről!
„Hajó a kapitánynak. A könnyűcirkáló fedélzetén három fegyveres illegális behatoló jelent meg az korábban megvitatott módon. Lényegében a segítségükkel teszteltük a néhány perccel korábban életbe léptetett új védelmi mechanizmust. Utóbbi az elvárt módon működik: haladéktalanul eltávolította, és az Átirányitási Pontra juttatta mindhárom illegális behatolót. Az eltávolított támadók egyike sem lesz képes hasonló módon idejönni soha. Megállapíthatom, hogy a hajó védelmi rendszerének legújabb eleme kifogásalanul működik.”
Karen nagyot sóhajtott. Így is fel lehet fogni. Minden rendben van. Eltekintve attól, hogy közel áll egy kiadós infarktushoz.
Leült, töltött magának, és ivott. Harapott is valamit. Teljesen gépiesen evett, közben arra gondolt, mi volt a legfurcsább abbanb, amit történt.
Boyar láthatóan ijedt volt. Mintha nem ő hozta volna a nyakára a katonákat, hanem mintha azok hozták volna őt. Talán kiverték belőle. Nagyon úgy festett, hogy nem a saját jószántából jött ide.
Összerezzent.
Az rendben van, hogy Max Boyar soha többé nem teheti be ide a lábát. Valószínűleg visszakerült a kedves Köztársaságba, ahol a bitó várja. Sajnálja?
Meglepődött a saját reakcióján.
Igen, sajnálja. Sajnálja a nyomorultat.
De Boyar érdekében nem tehet semmit. Önmagáért azonban igen.
Eddig védekeztem.
Eljött az ideje annak, hogy támadjak.
Folytatása következik.
2011. január 20., csütörtök
Ha Tinaut-t Pestre küldik...
Ezt az anekdotát több helyen is olvastam. Talán még Jókai is célzott rá valahol, bár ebben nem vagyok teljesen bizonyos.
Talán nem igaz, de – mint minden valamirevaló anekdota – nagyon jellemző.
————–
1859-ben történt.
A solferinói csúfos katonai kudarc után Ferenc József Grünne főhadsegéden kezdve az egész környezetét leváltotta.
Emiatt sokan aggódni kezdtek, köztük az osztrák rendőrminiszter is. Volt is oka az aggodalomra – hamarosan az ő talpára is útilaput kötött a császár.
De ez ekkor még a jövő titka volt, és a derék miniszter elhatározta, hogy mindenképpen eredményt fog felmutatni.
A bécsi udvari köröket leginkább a magyar társadalom ellenséges csöndje, a passzív ellenállás izgatta. Ausztria ekkor diplomáciailag keményen elszigetelődött. A krími háború idején tanúsított kétszínű magatartása elidegenítette tőle Oroszországot, a solferinói csatatéren pedig jóvátehetetlenül összeomlott a birodalom katonai nimbusza. Vajon mit terveznek a magyarok? Esetleg újabb lázadást? Tettek valamilyen előkészületet? Kapcsolatban állnak a külfölddel?
Ezekre a kérdésekre szeretett volna választ kapni a Herr Minister. Már olyan rémhírek terjedtek Bécsben, hogy III. Napóleon költségén emigránsokból új honvédsereget szerveznek, akik francia fegyverzetben fognak az országba hatolni, idehaza kétszázezer önkéntes várja őket, és Horvátország, valamint a dalmát tengerpart átadása fejében (ezeket már a nagy Napóleon is Franciaországhoz csatolta 1809-ben) elismerné és katonai szövetségesének tekintené a független Magyar Köztársaságot.
A miniszter úr idegesen törte a fejét. Többet kellene tudnia.
A maga szempontjából teljesen igaza volt, szüksége volt ezekre az információkra. Talán szert is tehetett volna rájuk – ha elég esze lett volna hozzá.
Mivel a magyarok aligha adtak maguktól információt az osztrák kormányzatnak, a miniszter úrnak rögtönöznie kellett.
Az osztrák rendőrség, ha magyarországi információra vágyott, évszázadok óta ugyanazt a módszert alkalmazta: felbérelt egy beugrató ügynököt (agent provocateur). II. Rákóczi Ferenc esetében ez bevált. 1701-ben.
Most meg 1859-et írtak…
——-
Az ügynök francia kalandor volt, és a Tinaut névre hallgatott. Pesten azt kellett eljátszania, hogy III. Napóleon császár megbízottja. Beugratja a buta magyarokat, aztán Bécsben jelentést tesz őexcellenciájának.
A dolog eleve rosszul indult.
Tinaut túl sokat mutatkozott Bécsben a minisztérium környékén, sokaknak szemet szúrt. Egyrészt ő maga is fecsegő természetű ember volt, másrészt a bürokratikus ügyetlenséggel szervezett tervek amúgy is mindig kiszivárognak…
Legalább adtak volna az ügynöknek más nevet. Csakhogy a Tinaut (ejtése körülbelül Tinó) nem az a név volt, amivel egy különleges ágens sikert arathat Pesten. A magyarok nem hitték, hogy a Magyarországra érdeklődéssel tekintő, Petőfi verseit (franciául) kedvelő császár olyan személyes megbízottat küld hazánkba, akinek a neve magyar fül számára ennyire rosszul hangzik.
Tinaut-t Pesten fagyos hallgatás fogadta.
A nagyurak elzárkóztak, a kaszinóban Tinaut-t nemkívánatos személynek nyilvánították. A palotákba nem engedték be. Mindenütt portásokon és komornyikokon akadt fenn.
A köznemesekkel ugyanígy járt. Soha senki nem volt otthon.
Tinaut két hónapig pazarolta az idejét államköltségen, aztán elszontyolodott, és visszautazott Bécsbe.
Pesten megszületett az értékelés:
“Ha Tinaut-t Pestre küldik, tinó marad.”
Talán nem igaz, de – mint minden valamirevaló anekdota – nagyon jellemző.
————–
1859-ben történt.
A solferinói csúfos katonai kudarc után Ferenc József Grünne főhadsegéden kezdve az egész környezetét leváltotta.
Emiatt sokan aggódni kezdtek, köztük az osztrák rendőrminiszter is. Volt is oka az aggodalomra – hamarosan az ő talpára is útilaput kötött a császár.
De ez ekkor még a jövő titka volt, és a derék miniszter elhatározta, hogy mindenképpen eredményt fog felmutatni.
A bécsi udvari köröket leginkább a magyar társadalom ellenséges csöndje, a passzív ellenállás izgatta. Ausztria ekkor diplomáciailag keményen elszigetelődött. A krími háború idején tanúsított kétszínű magatartása elidegenítette tőle Oroszországot, a solferinói csatatéren pedig jóvátehetetlenül összeomlott a birodalom katonai nimbusza. Vajon mit terveznek a magyarok? Esetleg újabb lázadást? Tettek valamilyen előkészületet? Kapcsolatban állnak a külfölddel?
Ezekre a kérdésekre szeretett volna választ kapni a Herr Minister. Már olyan rémhírek terjedtek Bécsben, hogy III. Napóleon költségén emigránsokból új honvédsereget szerveznek, akik francia fegyverzetben fognak az országba hatolni, idehaza kétszázezer önkéntes várja őket, és Horvátország, valamint a dalmát tengerpart átadása fejében (ezeket már a nagy Napóleon is Franciaországhoz csatolta 1809-ben) elismerné és katonai szövetségesének tekintené a független Magyar Köztársaságot.
A miniszter úr idegesen törte a fejét. Többet kellene tudnia.
A maga szempontjából teljesen igaza volt, szüksége volt ezekre az információkra. Talán szert is tehetett volna rájuk – ha elég esze lett volna hozzá.
Mivel a magyarok aligha adtak maguktól információt az osztrák kormányzatnak, a miniszter úrnak rögtönöznie kellett.
Az osztrák rendőrség, ha magyarországi információra vágyott, évszázadok óta ugyanazt a módszert alkalmazta: felbérelt egy beugrató ügynököt (agent provocateur). II. Rákóczi Ferenc esetében ez bevált. 1701-ben.
Most meg 1859-et írtak…
——-
Az ügynök francia kalandor volt, és a Tinaut névre hallgatott. Pesten azt kellett eljátszania, hogy III. Napóleon császár megbízottja. Beugratja a buta magyarokat, aztán Bécsben jelentést tesz őexcellenciájának.
A dolog eleve rosszul indult.
Tinaut túl sokat mutatkozott Bécsben a minisztérium környékén, sokaknak szemet szúrt. Egyrészt ő maga is fecsegő természetű ember volt, másrészt a bürokratikus ügyetlenséggel szervezett tervek amúgy is mindig kiszivárognak…
Legalább adtak volna az ügynöknek más nevet. Csakhogy a Tinaut (ejtése körülbelül Tinó) nem az a név volt, amivel egy különleges ágens sikert arathat Pesten. A magyarok nem hitték, hogy a Magyarországra érdeklődéssel tekintő, Petőfi verseit (franciául) kedvelő császár olyan személyes megbízottat küld hazánkba, akinek a neve magyar fül számára ennyire rosszul hangzik.
Tinaut-t Pesten fagyos hallgatás fogadta.
A nagyurak elzárkóztak, a kaszinóban Tinaut-t nemkívánatos személynek nyilvánították. A palotákba nem engedték be. Mindenütt portásokon és komornyikokon akadt fenn.
A köznemesekkel ugyanígy járt. Soha senki nem volt otthon.
Tinaut két hónapig pazarolta az idejét államköltségen, aztán elszontyolodott, és visszautazott Bécsbe.
Pesten megszületett az értékelés:
“Ha Tinaut-t Pestre küldik, tinó marad.”
2011. január 19., szerda
Rés az Idő selymén
Hullámmoraj,
Zuhatag,
Vén bugyor;
Öröklétet
Hordoz
Minden
Fodor.
-
Körben
Feszül
A Van
Homályos
Partja;
A Lét
A Semmit
Átkarolva
Tartja.
-
A Holt Tudat
Anyag
Felhőit
Issza;
S a Nemlét
Gomblyukán
Jön újra
Vissza.
—–
A Vén Idő
Büszke
A földi
Létre;
Úgy gondolja,
Csak ő hozhatta
Létre.
——-
Selymén
Az Élet
Sok ezer
Jele;
s Atlantisz hűlt helye.
Zuhatag,
Vén bugyor;
Öröklétet
Hordoz
Minden
Fodor.
-
Körben
Feszül
A Van
Homályos
Partja;
A Lét
A Semmit
Átkarolva
Tartja.
-
A Holt Tudat
Anyag
Felhőit
Issza;
S a Nemlét
Gomblyukán
Jön újra
Vissza.
—–
A Vén Idő
Büszke
A földi
Létre;
Úgy gondolja,
Csak ő hozhatta
Létre.
——-
Selymén
Az Élet
Sok ezer
Jele;
s Atlantisz hűlt helye.
2011. január 18., kedd
A rendőrrobot éjfélkor érkezik
2075. március 11.
Jakov Onyiscsenko csendesen ácsorgott a régimódi fatornác alatt, és aznapi utolsó cigarettáját szívta. Kapucnis kiskabátjában igazi, joviális magyar háztulajdonosnak tűnt.
A csendes kecskeméti kertvárosi utca kertjei békésen simultak egymáshoz a balzsamos kora tavaszi éjszakában, és a meggyfák, bukszusok, sövények és rügyezni kezdő orgonabokrok mögött szelíden aludtak a házak. A sátortetők békésen nyújtóztak az enyhe tavaszi szélben.
Az ukrán jólesően beleszívott a Marlborójába, és megnézte a mobilját. Egy perc múlva éjfél. A világ reményteljes, szép, kedélyes és nyugodalmas. Legalábbis itt, Kecskeméten. Mindig akkor érezte magát a legjobban, ha – évente legfeljebb kétszer-háromszor – néhány napot ebben a házában tölthetett.
Ezután minden másképpen lesz. Nem érdekes, hogy sok pénzébe került. Végre lesz egy legális cége, és az igazgatótanács elnökeként a budapesti társaság elitjébe is bejáratos lesz. Sokba került az alku, de megérte: öntudatos, becsületes polgárként járhat-kelhet mostantól egész életében. Mennyire más érzés! Sohasem hitte volna!
Nagyot sóhajtott. Sokkal többet ért el, mint az édesapja, aki egész életében arra vágyott, hogy egyszer legyen egy háza és egy tehene. Szegény öreg! Se háza, se tehene nem lett soha, de a fia itt, idegen földön végre valaki lett. Nem, apám, nem kell már szégyenkezned, Jakov fiad negyvenkét évesen már nem csirkefogó, már nem tolvaj és nem rabló. Igazgatótanácsi elnök. Büszke lehetsz. Nyugodj békében!
Halkan elmormolt egy imát.
Csak egy dolgot szégyellt. Már alig ért ukránul. Magyarul vagy angolul sokkal jobban kifejezi magát. Valamit valamiért.
Hirtelen összerezzent. Mi ez a lárma? Már mozdult volna, de nyugalmat erőltetett magára. Nem. Nem érte jönnek. Nem üldözik. Őt már senki sem üldözi. Soha többé.
Mégis hátrahőkölt, amikor a rendőrrobotot megpillantotta. Csak kevésen múlt, hogy futásnak nem eredt. Igazság szerint azért nem mozdult, mert nem nagyon lett volna hová elfutnia, a saját kertjében állt, a saját tornáca mögötte a háza.
Lassan megnyugodott. A rendőrrobot neki nem ellensége. Az a bűnözőket vadássza, ő pedig nem bűnöző. A rendőrrobot a becsületes emberek álmára vigyáz, akik közé ő is tartozik. A rendőrrobot érte is van.
Az utcán megfontolt lassúsággal dübörgött kerekein a roppant, kék-fehérre festett masina. Érzékelői finoman végigpásztázták az utcát, benéztek az udvarokba, a kertekbe. Onyiscsenko tudta, hogy a rendőrrobot belát a falak mögé. Még a házastársi veszekedéseket, a családi perpatvarokat is érzékeli, és minden esetben mérlegel, szükséges-e beavatkoznia. Ha bűncselekményt lát, haladéktalanul közbelép; könyörtelen magabiztossággal, hatékonyan. Csápjai kinyúlnak a négy méter magas testből, behatolnak az udvarokba, kinyitnak ajtót, ablakot; ha szükséges, szondákat vagy kisebb robotegységeket bocsát ki magából, bekeríti a menekülőket, és a gonosztevők nem menekülhetnek.
Onyiscsenko most már vidáman nézegette a lassan tovaguruló gépezetet. A legszívesebben integetett volna neki.
2075. március 19.
Oleg Szokol már ötödszörre olvasta el a jelentéseket. Újra és újra megnézte az összes felvételt. Két évre visszamenőleg tudta, hogy Onyiscsenko mikor töltött néhány napot abban a kecskeméti házban. Csendes környék, kertváros. Azt hiszi az ostoba, hogy ott elbújhat. Az hiszi, senki sem tud arról a házról. Az áruló. A tolvajok szégyene. Miféle ember az, aki lepaktál a hatóságokkal?
Nézzük csak ezeket a képeket.
Onyiscsenko havonta egyszer elmegy Kecskemétre. Mindig egyedül – ez nagyon fontos. Nincs vele testőr. Nő se. Amióta Maruszja megszökött valami szerb brigantival, Onyiscsenko zárkózott lett. Állítólag Budapesten azt mondta, hogyha valaha megnősül, mindenképpen magyar nőt vesz el.
Oleg a fejét rázta. Nem, Onyiscsenko. Te már nem fogsz megnősülni. Te már soha nem fogsz megnősülni.
Lássuk a felvételeket.
Mindig csütörtökön éjjel érkezik, és vasárnap, késő este indul vissza Budapestre.
A rendőrrobot. Az gond lehet.
Úgy tűnik, a rendőrrobot mindig éjfélkor érkezik Onyiscsenko háza elé. Csaknem mindig pontosan éjfélkor.
Gyorsan végignézte a felvételeket: nincs tévedés. Mindig éjfélkor. Nyilván úgy van beprogramozva az útvonala, és azon a csendes környéken soha senkit sem kell letartóztatnia, ami késleltetné.
És Onyiscsenko? A jelek szerint a tyúkokkal fekszik. Tíz-tizenegy óra körül már alszik. Legalábbis az esetek többségében. Kivéve négy estét. Négy péntek estét. Akkor éjféltájban kiment a ház elé, és elszívott egy cigarettát. Mindig találkozott a rendőrrobottal.
Pénteken néha kiment rágyújtani, de szombaton soha.
Oleg elgondolkodott. A fickó éjfélkor rágyújt, aztán aludni megy. A rendőrrobot felvételén nyilván mindig látszik, ha bármi történne, éppen a rendőrrobot igazolhatná, hogy Onyiscsenko éjfélkor még…
Érezte, hogy alakul a fejében a megoldás. Igen. De akkor semmiképpen sem lehet Budapesten. Ha oda száguldana be hajnalban, arra biztosan lenne tanúja. Valami olyan helyen kell tanyáznia, ahol nem nagyon ismerik. Ott van az a remek dimbes-dombos város a nagy dzsámijával és a négytornyos katedrálisával. Hogy’ is hívják? Ejnye, mi is a neve? Megvan! Pécs!
Oda megy valamilyen ürüggyel, szigorúan ellenőriz, és beül Dmitrij legális cégének irodájába. Legalább egy hétig ott lesz, és onnan oldja meg a dolgot.
Ő maga?
Csak egy pillanatig gondolkodott. Igen, ebben senki sem segíthet, de nem is tudhat róla senki. Utána legfeljebb egy év kell, és sorra átveszi Onyiscsenko összes üzletét.
Elvigyorodott.
Hogyan csinálja? Könnyű eset: pontosan feltérképeztette az egész házat. Onyiscsenko egy szűk, benyílószerű kamrában alszik. A hőtérkép szerint mindig ugyanott.
Azzal a pisztollyal. A nagybátyjától kapta, akit Kijevben tavalyelőtt lelőttek. Sohasem használta. Régimódi fegyver, de senki sem tud róla.
2075. április 22.
Mégsem egyedül csinálja. Az lehetetlen. Muszáj volt bevonnia Boriszt. A fickó rá van utalva, nélküle úgyis megölnék az alattomosságáért. Attól függetlenül a fiúnak el kell tűnnie.
Fél tízkor toppant be a hátsó kertajtón. Borisz két hétre kibérelte a szemközti házat, a tulajdonos valahol Ausztriában.
- Alszik, főnök!
- Biztos?
- Alszik, ha mondom! Korán lefeküdt.
- Rendben van. – elővett egy kis csomagot. – A kártyáid. A pénzed. A repülőjegyed. Három harminckor indul a géped.
A fickó izgalomba jött.
- Párizsba, főnök?
- Oda ígértem. Osztap tud rólad. Valaki vár majd a repülőtéren. Soha ne gyere vissza!
- Isten áldja, főnök!
Amikor beszállt a kocsijába, Borisz még játszadozott egy kicsit a mobilján. Talán telefonált is. Aztán ráérősen indított.
Könnyebb volt a vártnál.
Oleg Szokol még régen, kommandós korában megtanulta, hogyan kell észrevétlenül behatolni egy idegen lakásba.
Hangtompítót tett a fegyver csövére.
Szűk benyíló, széles ágy, rajta szuszogó test. Lőtt. Egyszer, kétszer, háromszor. Hallotta a puffanó becsapódásokat. Most szűnik meg egy élet.
Még kétszer lőtt. Nem nézett vissza.
A telefonjára nézett: tíz perc múlva éjfél. Tökéletes időzítés.
Az előszobában volt Onyiscsenko kapucnis kiskabátja. Gyorsan felvette, a kapucnit jól a fejébe húzta, de előbb még felragasztotta az álszakállat. Senki sem tudja majd megkülönböztetni Onyiscsenkótól. A rendőrrobot felvételei amúgy is elég homályosak, ráadásul éjjel van.
A rendőrrobot lassan elgurult a ház, és a fatornác alatt cigarettázó férfi előtt.
Oleg Szokol legszívesebben hangosan nevetett volna. Itt áll Jakov Onyiscsenko, és cigarettázik. A rendőrrobot felvétele bizonyítja majd, hogy éjfélkor még életben volt. Fölényes tekintettel méregette az ostoba masinát. Mit is tud egy rendőrrobot? Voltaképpen semmit sem, ha az ember felkészült ellene. Mire ideért, már minden lezajlott. Semmiféle bűncselekményt nem regisztrált, hát nyugodtan gurul tovább az ormótlan kerekein.
Oleg megvárta, amíg a masina eltűnik, közben elővett még egy cigarettát. Amikor a rendőrrobot zaja is elhalt, távozott. A kocsiba pattant, és elindult Pécs felé.
Egész úton folyamatosan dohányzott, és fékezte magát. Most semmi gyorshajtás, semmiféle kihágás. Ott sem, ahol látszólag nem látják. Nem szabad, hogy bármiért is feljegyezzék a nevét, hogy a rendőrség tudomást szerezzen arról, hogy ma éjjel Kecskemét és Pécs közt autózott.
A pisztolyt sokáig őrizte. A solti hídon meglehetősen nagy forgalom volt, ennek ellenére Oleg lassított, és áthajította a fegyvert a korláton. Ez volt a nagybátyja ajándéka. Megtette a kötelességét.
Már reggel ötkor az irodában volt, játszotta a könyörtelen felsőbbséget. Dmitrij alkalmazottai féltek tőle, mint a tűztől. Még a nők is. tudta, mit csinál. Azért pofozta meg tegnapelőtt azt a rámenős szőkét amelyik olyan kihívóan riszálta neki a seggét. Felrepedt a szája. Pedig a legszívesebben elfogadta volna a felkínálkozást, de nem tehette. Csak hadd utálják. A gyűlölködő mentőtanú a legjobb mentőtanú. Csak hadd emlékezzenek rá, hogy egész héten ott volt, szinte ki se mozdult.
Délelőtt kiszámítottan ellenszenves volt, háromszor rendezett olyan ordítozást, amilyenről ezek még csak nem is hallottak. Az egyik titkárnő sírógörcsöt kapott.
Kora délután tartóztatták le. Úgy meglepődött, hogy zavarában meg sem szólalt, csak akkor, amikor már megbilincselték.
Miféle bizonyítékuk van? Nem hagyott sem DNS-t, sem ujjlenyomatot.
Két hallgatag zsaru vitte a kapitányságra, és Oleg a kocsiban azon tűnődött, miért nem tanúsított ellenállást. Miért nem nyelte le ezt a két nyeszlett kopót?
A kapitányságon Szokol tajtékzott. Mivel vádolják? Mi a bizonyíték?
Elé tárták a rendőrrobot felvételét. A képen egyértelműen ő van. Oleg tátott szájjal nézett. Ő ugyan nem látta olyan egyértelműnek, de rájött, hogy itt már minden eldőlt. Éjjel a cellában olyat tett, amit harminc éve nem: sírt.
Harmincnyolc éves. Ezek le fogják sittelni. Örökre.
Miért nem húzta jobban a szemébe azt a nyavalyás kapucnit, hogyan követhetett el ekkora hibát?
Délelőtt beismerő vallomást tett.
Aljas indokból, előre megfontolt szándékkal elkövetett emberölés.
Értesítette Mihajlicsenko ügyvédet, de még aznap kiderült, hogy annak újabban nincs működési engedélye Magyarországon. Mi a fene?
Hivatalból rendeltek ki ügyvédet. Dr. Magasházi Attila most kapta a diplomáját, ez volt az első ügye.
- Szokol úr, ön beismerte. Innentől nem sokat tehetünk. Egyetlen kérdés maradt: letöltendő vagy nem letöltendő életfogytiglan? Apropó, megtalálták a gyilkos fegyvert.
Oleg nagyot nézett.
Meg is mutatták, de nem mehetett a közelébe. Nejlonzacskóban volt, felcímkézve hevert egy asztalon. Oleg csüggedten nézte. Mintha kissé kopottabb lett volna, de lehet, hogy megtisztították, és ezért fényesebb.
- Hogy’ találhatták meg? A Dunába dobtam!
- Fennakadt valamiben, még csak vizes se lett. – felelte az ügyvéd. – Valami horgász találta meg. Tele van az ön ujjlenyomataival.
Mindennek vége.
Egy évig tartott a bírósági hercehurca, közben Oleg magához tért a kezdeti sokkból. Látta az interneten a tudósításokat: a ház körül szinte nyüzsögtek a rendőrök, mint a filmekben. Úgy beszéltek a nyomorult Onyiscsenkóról, mint aki sokat tett a magyar-ukrán barátságért.
No hiszen…
Mi nincs itt rendben?
Életfogytiglan. Már nem is lepődött meg, nem várhatott jobbat. Az ügyésznek vágott az agya, semmivé tette, megalázta a védőjével együtt.
Közben többször is eszébe jutott Borisz. Feladta volna a fickó? Mindegy már, a gazember büntetlen marad; de előbb-utóbb majd keresztbe tesz másnak is, és csúnyán megfizet mindenért – egy összegben.
Az ítélet kimondása után Oleg Szokol az ügyvédjével eladatta az ingatlanait és egyéb vagyontárgyait, és gavallérosan kifizette a fiatal jogászt. Őszintén sajnálta a fiút a hiábavaló igyekezetért. A maradék pénzt valamelyik bankszámlájára utaltatta; ellesz ott akár a végtelenségig, úgysem számít már semmit.
A szegedi Csillagbörtönbe került. Rabtársai között eleve nagy volt a tekintélye, és a fegyőrök is respektálták. Nem nagyon törődött vele.
Gyilkos gazember, életfogytiglan a börtönben, itt fog elrohadni.
Már semmi sem számít, semmi sem érdekes, semminek nincs értelme. Az öngyilkosság gondolata kezdte foglalkoztatni, de figyelték, nem hagytak rá alkalmat.
A negyvenedik születésnapja volt eddigi élete mélypontja. Önuralma maradékainak mozgósításával volt képes megőrizni látszólagos szótlan közönyét, pedig szeretett volna fejjel rohanni a falnak. Félt, de nem attól, hogy meghal; hanem attól, hogy életben marad…
A következő években lassacskán beletörődött a börtönéletbe; a kinti lét lassan a homályba merült, mint távoli, ködös, talán nem létező part, ahová nem indulnak hajók. Egyre kevesebbet hallott róla, és egyre kevésbé érdekelte. Elmélyült lelkében a közöny, az évek során roppant óceánná lett, amelynek egyhangú hullámverése a túlpart emlékeit is kezdte felemészteni. Oleget már nem zavarta, ha valaki a szabadulásról beszél. Nem jelentett a szó immáron semmit.
Az ötvenedik születésnapjáról teljesen megfeledkezett, hetek múlva jutott csak az eszébe. Rándított egyet a vállán.
Hamarosan bekerült a börtönbe Tyimofej Sztahovics, egy Borisznál is fiatalabb kölyök. Fegyveres rablásért húsz évet kapott. Csak néhány hónapig volt Szegeden, aztán máshová vitték. Oleg azonban néhányszor tudott beszélni vele.
- Hallott róla, hogy meghalt az öreg Trofim?
- Dehogy hallottam, nem tudok én semmiről.
- Nála volt a maga revolvere.
Oleg Szokol elsápadt.
- Micsoda?
- A maga revolvere. Paks alatt vetette partra a Duna. Valami suhanc drogért eladta, és Trofimhoz került. Az öreg persze ereklyeként őrizte. De amikor meghalt, elárverezték.
Oleg Szokol tompán hallgatott.
Mindig is tudta, hogy nem stimmel. Valami nagyon nem stimmel.
Lassan visszanyerte a kinti világgal szembeni érdeklődését. Nem volt ez már a korábbi lázas izgalom, nem is vágyott többé a szabadulásra; egyszerűen tanulmányozni kezdte, mint az oceanográfusok apró batiszkáfjuk ketrecéből a mély óceán roppant, szabad vizét.
Érdekelni kezdte, mi lett Onyiscsenko cégeivel. Az internetet könnyen jutott információhoz. Az eredményen meglepődött.
Onyiscsenko cégei a jelek szerint megmaradtak, és mind legálisan működnek. Méghozzá nagy nyereséggel. A tulajdonosuk egy bizonyos Jakab Iván. Oleg még sohasem hallotta ezt a nevet. A legkülönösebb azonban az volt, hogy Onyiscsenko bizalmi emberei mindannyian a helyükön maradtak. Oleg a homlokát ráncolta.
Mintha Onyiscsenko élne.
Mi történik itt? Mi nem stimmel?
Néhány év múlva – akkor már lehetősége volt erre – Oleg Szokol beiratkozott az egyetemre. Leginkább azért, hogy elűzze az unalmát. Kibernetikát tanult, az mindig érdekelte. A mesterséges intelligenciával kapcsolatban zuhatagként ömlöttek rá az új információk, és ő örömmel vetette magát a tanulásba. Ilyenkor egyszerűen megfeledkezett róla, hogy életfogytiglani büntetését töltő elítélt.
Az öt főből álló csoport idővel szétporlott, kik-ki más témát választott, de Oleg kitartott a kibernetika mellett. Kiváló szakemberek oktatták, a diplomamunkáját a multifunkciós robotokról írta. A börtönparancsnok utasítására kialakítottak a számára egy kibernetikai laboratóriumot és egy műhelyt, a felszerelést Oleg a saját költségén hozatta. Annyira jól felszerelt munkahely lett, hogy Szokol témavezetője, a kiváló kutató, Szirmai Péter is örömmel járt ide nap mint nap.
A szakdolgozat érintette a rendőrrobotok témakörét. Nemrég vezették be a legújabb európai típusokat, Szirmai ezekről igen sokat tudott.
Hamarosan kiderült, hogy a régiekről is.
Oleg Szokol egyszer, tervezés közben elsápadt, és percekig maga elé meredt.
- Valami baj van? – kérdezte Szirmai.
Ekkor már egy éve tegeződtek.
- Szeretnék valamit kérdezni. – nyögte Oleg.
Nehezen találta a szót. Falfehéren meredt a jegyzeteire.
A holttestek felfedezése a rendőrrobotok alapfunkciói közé tartozik már ezen masinák első generációja óta. A ház előtt elhaladtában a rendőrrobot alig tizenöt méterre volt a friss holttesttől. Fel kellett volna fedeznie, le kellett volna tartóztatnia minden, a házban található személyt, biztosítania kellett volna a helyszínt, ezzel egyidejűleg pedig riadóztatni a legközelebbi rendőri egységet.
Mi történt itt?
Képzeletében újra ott állt a fatornác alatt, szívta a cigarettát, és figyelte a ház előtt méltóságteljes lassúsággal eldübörgő rendőrrobotot. Éjfél volt. A roppant szerkezet, mint valami elvetemült rajzfilm technoszörnye; lassan dübörgött tova kerekein, és láthatóan ügyet sem vetett rá.
Mi nem stimmel?
Kissé zaklatottan fogott hozzá. Szirmai a fiatalabb nemzedékhez tartozott, nem sokat tudott az egykori Onyiscsenko-gyilkosság körülményeiről. Oleg megnyugodott, és pár szóval elmagyarázta neki.
Szirmai határozott mozdulattal megrázta a fejét.
- Az alapfunkciókat semmiféle taktikai megfontolás nem helyezheti hatályon kívül. Ha a gép nem fedezte fel a holttestet, akkor ott nem is volt holttest.
Oleg Szokol úgy meredt maga elé, mint egy szélütött.
Nem gyilkos! Bármi is történt, nem gyilkos! Senkit sem ölt meg!
Perújrafelvétel? Értelmetlen és reménytelen. Semmit sem tud bizonyítani. Meg minek is? Az életét börtönben élte le, mit kezdene egy rehabilitálással?
De akkor sem gyilkos!
A következő években nevet szerzett magának a kibernetikus szakmában. Egyre több megrendelést kapott, az igazgató engedélyével néha éjszaka is dolgozott. Komoly összegek érkeztek a számlájára, de nem nagyon érdekelte.
Váratlanul érte a szabadulás. Hívatták a börtönigazgató irodájába, és ünnepélyesen közölték, hogy – szabad ember.
Oleg Szokol összerogyott.
- Magának mostantól vigyáznia kell a szívére, Szokol! – mondta húsz perc múlva a börtönorvos. – Hatvanhárom éves. Csak mértékkel virgonckodjon!
A kapun kívül földbe gyökerezett lábbal állt a nyári napfényben.
Kopott öltözetű idősebb férfi csöngetett be a balatonfüredi Jakab-villa kapuján.
- Kit keres, uram?
- Jakab Ivánt.
- Kit jelenthetek be?
A látogató egy pillanatig gondolkodott.
- Mondja neki, hogy Oleg Szokol keresi.
A komornyik elsietett. Oleg kényelmesen várakozott. Ha nem engedik be? Mindegy, ő akkor is eljött – el kellett jönnie.
Hallotta, hogy Jakab Iván visszavonult az üzlettől, ideje nagy részét ebben a pazar balatoni villában tölti – leginkább az unokáival.
- Fáradjon be, Szokol úr!
A házigazda nyugágyon hevert a kerti tó partján, egy fűzfa árnyékában.
- Helyezd magad kényelembe, Oleg! – intett a másik nyugágy felé.
Oleg jól megnézte. Kissé lefogyott, a haja ritkább lett, az arca ráncosabb, a tekintete hűvösebb, sokat változott – de azért Onyiscsenko.
- Hallom, jó kibernetikus vagy. Beállhatsz az egyik cégemhez. Akad munka bőven.
Oleg minden teketória nélkül feltette a kérdést:
- Hogyan csináltad?
- Tudtam, hogy vadászol rám. Tudta a rendőrség is. Téged nem lehetett leállítani. Volt informátor is.
- Borisz?
- Igen, Borisz. Isten nyugosztalja. Francia gengszterek lőtték le tizenkét éve.
- És?
- Tudtuk, hogy mit akarsz. Vállaltam.
- Mit?
- Az amerikai hadsereg már a század elején kísérletezett olyan eszközökkel, amelyek képesek a lövedéket eltéríteni. Az egykori Future Combat System még automata járművek csoportja volt. Amióta a hadseregek nehézfegyvereinek zöme valamilyen robot lett, nagyot fejlődtek az elhárítás eszközei is. Már léteznek miniatürizált formában is. huszonöt éve is léteztek. Tudtuk, hogy régimódi pisztollyal jössz.
Oleg fanyarul elmosolyodott.
- Vihettem volna valami nagy tűzerejű géppuskát. Esetleg vadonatúj energiafegyvert.
- Igen. Akkor szitává lősz.
- És sohasem szabadulok ki.
- Úgy van. Így viszont még van néhány éved.
Igen, gondolta Oleg. A modern technika lehetővé tette, hogy életben hagyjuk az ellenségünket. Egykori ellenségünket.
- Tudsz még ukránul?
Némán kezet fogtak.
Jakov Onyiscsenko csendesen ácsorgott a régimódi fatornác alatt, és aznapi utolsó cigarettáját szívta. Kapucnis kiskabátjában igazi, joviális magyar háztulajdonosnak tűnt.
A csendes kecskeméti kertvárosi utca kertjei békésen simultak egymáshoz a balzsamos kora tavaszi éjszakában, és a meggyfák, bukszusok, sövények és rügyezni kezdő orgonabokrok mögött szelíden aludtak a házak. A sátortetők békésen nyújtóztak az enyhe tavaszi szélben.
Az ukrán jólesően beleszívott a Marlborójába, és megnézte a mobilját. Egy perc múlva éjfél. A világ reményteljes, szép, kedélyes és nyugodalmas. Legalábbis itt, Kecskeméten. Mindig akkor érezte magát a legjobban, ha – évente legfeljebb kétszer-háromszor – néhány napot ebben a házában tölthetett.
Ezután minden másképpen lesz. Nem érdekes, hogy sok pénzébe került. Végre lesz egy legális cége, és az igazgatótanács elnökeként a budapesti társaság elitjébe is bejáratos lesz. Sokba került az alku, de megérte: öntudatos, becsületes polgárként járhat-kelhet mostantól egész életében. Mennyire más érzés! Sohasem hitte volna!
Nagyot sóhajtott. Sokkal többet ért el, mint az édesapja, aki egész életében arra vágyott, hogy egyszer legyen egy háza és egy tehene. Szegény öreg! Se háza, se tehene nem lett soha, de a fia itt, idegen földön végre valaki lett. Nem, apám, nem kell már szégyenkezned, Jakov fiad negyvenkét évesen már nem csirkefogó, már nem tolvaj és nem rabló. Igazgatótanácsi elnök. Büszke lehetsz. Nyugodj békében!
Halkan elmormolt egy imát.
Csak egy dolgot szégyellt. Már alig ért ukránul. Magyarul vagy angolul sokkal jobban kifejezi magát. Valamit valamiért.
Hirtelen összerezzent. Mi ez a lárma? Már mozdult volna, de nyugalmat erőltetett magára. Nem. Nem érte jönnek. Nem üldözik. Őt már senki sem üldözi. Soha többé.
Mégis hátrahőkölt, amikor a rendőrrobotot megpillantotta. Csak kevésen múlt, hogy futásnak nem eredt. Igazság szerint azért nem mozdult, mert nem nagyon lett volna hová elfutnia, a saját kertjében állt, a saját tornáca mögötte a háza.
Lassan megnyugodott. A rendőrrobot neki nem ellensége. Az a bűnözőket vadássza, ő pedig nem bűnöző. A rendőrrobot a becsületes emberek álmára vigyáz, akik közé ő is tartozik. A rendőrrobot érte is van.
Az utcán megfontolt lassúsággal dübörgött kerekein a roppant, kék-fehérre festett masina. Érzékelői finoman végigpásztázták az utcát, benéztek az udvarokba, a kertekbe. Onyiscsenko tudta, hogy a rendőrrobot belát a falak mögé. Még a házastársi veszekedéseket, a családi perpatvarokat is érzékeli, és minden esetben mérlegel, szükséges-e beavatkoznia. Ha bűncselekményt lát, haladéktalanul közbelép; könyörtelen magabiztossággal, hatékonyan. Csápjai kinyúlnak a négy méter magas testből, behatolnak az udvarokba, kinyitnak ajtót, ablakot; ha szükséges, szondákat vagy kisebb robotegységeket bocsát ki magából, bekeríti a menekülőket, és a gonosztevők nem menekülhetnek.
Onyiscsenko most már vidáman nézegette a lassan tovaguruló gépezetet. A legszívesebben integetett volna neki.
2075. március 19.
Oleg Szokol már ötödszörre olvasta el a jelentéseket. Újra és újra megnézte az összes felvételt. Két évre visszamenőleg tudta, hogy Onyiscsenko mikor töltött néhány napot abban a kecskeméti házban. Csendes környék, kertváros. Azt hiszi az ostoba, hogy ott elbújhat. Az hiszi, senki sem tud arról a házról. Az áruló. A tolvajok szégyene. Miféle ember az, aki lepaktál a hatóságokkal?
Nézzük csak ezeket a képeket.
Onyiscsenko havonta egyszer elmegy Kecskemétre. Mindig egyedül – ez nagyon fontos. Nincs vele testőr. Nő se. Amióta Maruszja megszökött valami szerb brigantival, Onyiscsenko zárkózott lett. Állítólag Budapesten azt mondta, hogyha valaha megnősül, mindenképpen magyar nőt vesz el.
Oleg a fejét rázta. Nem, Onyiscsenko. Te már nem fogsz megnősülni. Te már soha nem fogsz megnősülni.
Lássuk a felvételeket.
Mindig csütörtökön éjjel érkezik, és vasárnap, késő este indul vissza Budapestre.
A rendőrrobot. Az gond lehet.
Úgy tűnik, a rendőrrobot mindig éjfélkor érkezik Onyiscsenko háza elé. Csaknem mindig pontosan éjfélkor.
Gyorsan végignézte a felvételeket: nincs tévedés. Mindig éjfélkor. Nyilván úgy van beprogramozva az útvonala, és azon a csendes környéken soha senkit sem kell letartóztatnia, ami késleltetné.
És Onyiscsenko? A jelek szerint a tyúkokkal fekszik. Tíz-tizenegy óra körül már alszik. Legalábbis az esetek többségében. Kivéve négy estét. Négy péntek estét. Akkor éjféltájban kiment a ház elé, és elszívott egy cigarettát. Mindig találkozott a rendőrrobottal.
Pénteken néha kiment rágyújtani, de szombaton soha.
Oleg elgondolkodott. A fickó éjfélkor rágyújt, aztán aludni megy. A rendőrrobot felvételén nyilván mindig látszik, ha bármi történne, éppen a rendőrrobot igazolhatná, hogy Onyiscsenko éjfélkor még…
Érezte, hogy alakul a fejében a megoldás. Igen. De akkor semmiképpen sem lehet Budapesten. Ha oda száguldana be hajnalban, arra biztosan lenne tanúja. Valami olyan helyen kell tanyáznia, ahol nem nagyon ismerik. Ott van az a remek dimbes-dombos város a nagy dzsámijával és a négytornyos katedrálisával. Hogy’ is hívják? Ejnye, mi is a neve? Megvan! Pécs!
Oda megy valamilyen ürüggyel, szigorúan ellenőriz, és beül Dmitrij legális cégének irodájába. Legalább egy hétig ott lesz, és onnan oldja meg a dolgot.
Ő maga?
Csak egy pillanatig gondolkodott. Igen, ebben senki sem segíthet, de nem is tudhat róla senki. Utána legfeljebb egy év kell, és sorra átveszi Onyiscsenko összes üzletét.
Elvigyorodott.
Hogyan csinálja? Könnyű eset: pontosan feltérképeztette az egész házat. Onyiscsenko egy szűk, benyílószerű kamrában alszik. A hőtérkép szerint mindig ugyanott.
Azzal a pisztollyal. A nagybátyjától kapta, akit Kijevben tavalyelőtt lelőttek. Sohasem használta. Régimódi fegyver, de senki sem tud róla.
2075. április 22.
Mégsem egyedül csinálja. Az lehetetlen. Muszáj volt bevonnia Boriszt. A fickó rá van utalva, nélküle úgyis megölnék az alattomosságáért. Attól függetlenül a fiúnak el kell tűnnie.
Fél tízkor toppant be a hátsó kertajtón. Borisz két hétre kibérelte a szemközti házat, a tulajdonos valahol Ausztriában.
- Alszik, főnök!
- Biztos?
- Alszik, ha mondom! Korán lefeküdt.
- Rendben van. – elővett egy kis csomagot. – A kártyáid. A pénzed. A repülőjegyed. Három harminckor indul a géped.
A fickó izgalomba jött.
- Párizsba, főnök?
- Oda ígértem. Osztap tud rólad. Valaki vár majd a repülőtéren. Soha ne gyere vissza!
- Isten áldja, főnök!
Amikor beszállt a kocsijába, Borisz még játszadozott egy kicsit a mobilján. Talán telefonált is. Aztán ráérősen indított.
Könnyebb volt a vártnál.
Oleg Szokol még régen, kommandós korában megtanulta, hogyan kell észrevétlenül behatolni egy idegen lakásba.
Hangtompítót tett a fegyver csövére.
Szűk benyíló, széles ágy, rajta szuszogó test. Lőtt. Egyszer, kétszer, háromszor. Hallotta a puffanó becsapódásokat. Most szűnik meg egy élet.
Még kétszer lőtt. Nem nézett vissza.
A telefonjára nézett: tíz perc múlva éjfél. Tökéletes időzítés.
Az előszobában volt Onyiscsenko kapucnis kiskabátja. Gyorsan felvette, a kapucnit jól a fejébe húzta, de előbb még felragasztotta az álszakállat. Senki sem tudja majd megkülönböztetni Onyiscsenkótól. A rendőrrobot felvételei amúgy is elég homályosak, ráadásul éjjel van.
A rendőrrobot lassan elgurult a ház, és a fatornác alatt cigarettázó férfi előtt.
Oleg Szokol legszívesebben hangosan nevetett volna. Itt áll Jakov Onyiscsenko, és cigarettázik. A rendőrrobot felvétele bizonyítja majd, hogy éjfélkor még életben volt. Fölényes tekintettel méregette az ostoba masinát. Mit is tud egy rendőrrobot? Voltaképpen semmit sem, ha az ember felkészült ellene. Mire ideért, már minden lezajlott. Semmiféle bűncselekményt nem regisztrált, hát nyugodtan gurul tovább az ormótlan kerekein.
Oleg megvárta, amíg a masina eltűnik, közben elővett még egy cigarettát. Amikor a rendőrrobot zaja is elhalt, távozott. A kocsiba pattant, és elindult Pécs felé.
Egész úton folyamatosan dohányzott, és fékezte magát. Most semmi gyorshajtás, semmiféle kihágás. Ott sem, ahol látszólag nem látják. Nem szabad, hogy bármiért is feljegyezzék a nevét, hogy a rendőrség tudomást szerezzen arról, hogy ma éjjel Kecskemét és Pécs közt autózott.
A pisztolyt sokáig őrizte. A solti hídon meglehetősen nagy forgalom volt, ennek ellenére Oleg lassított, és áthajította a fegyvert a korláton. Ez volt a nagybátyja ajándéka. Megtette a kötelességét.
Már reggel ötkor az irodában volt, játszotta a könyörtelen felsőbbséget. Dmitrij alkalmazottai féltek tőle, mint a tűztől. Még a nők is. tudta, mit csinál. Azért pofozta meg tegnapelőtt azt a rámenős szőkét amelyik olyan kihívóan riszálta neki a seggét. Felrepedt a szája. Pedig a legszívesebben elfogadta volna a felkínálkozást, de nem tehette. Csak hadd utálják. A gyűlölködő mentőtanú a legjobb mentőtanú. Csak hadd emlékezzenek rá, hogy egész héten ott volt, szinte ki se mozdult.
Délelőtt kiszámítottan ellenszenves volt, háromszor rendezett olyan ordítozást, amilyenről ezek még csak nem is hallottak. Az egyik titkárnő sírógörcsöt kapott.
Kora délután tartóztatták le. Úgy meglepődött, hogy zavarában meg sem szólalt, csak akkor, amikor már megbilincselték.
Miféle bizonyítékuk van? Nem hagyott sem DNS-t, sem ujjlenyomatot.
Két hallgatag zsaru vitte a kapitányságra, és Oleg a kocsiban azon tűnődött, miért nem tanúsított ellenállást. Miért nem nyelte le ezt a két nyeszlett kopót?
A kapitányságon Szokol tajtékzott. Mivel vádolják? Mi a bizonyíték?
Elé tárták a rendőrrobot felvételét. A képen egyértelműen ő van. Oleg tátott szájjal nézett. Ő ugyan nem látta olyan egyértelműnek, de rájött, hogy itt már minden eldőlt. Éjjel a cellában olyat tett, amit harminc éve nem: sírt.
Harmincnyolc éves. Ezek le fogják sittelni. Örökre.
Miért nem húzta jobban a szemébe azt a nyavalyás kapucnit, hogyan követhetett el ekkora hibát?
Délelőtt beismerő vallomást tett.
Aljas indokból, előre megfontolt szándékkal elkövetett emberölés.
Értesítette Mihajlicsenko ügyvédet, de még aznap kiderült, hogy annak újabban nincs működési engedélye Magyarországon. Mi a fene?
Hivatalból rendeltek ki ügyvédet. Dr. Magasházi Attila most kapta a diplomáját, ez volt az első ügye.
- Szokol úr, ön beismerte. Innentől nem sokat tehetünk. Egyetlen kérdés maradt: letöltendő vagy nem letöltendő életfogytiglan? Apropó, megtalálták a gyilkos fegyvert.
Oleg nagyot nézett.
Meg is mutatták, de nem mehetett a közelébe. Nejlonzacskóban volt, felcímkézve hevert egy asztalon. Oleg csüggedten nézte. Mintha kissé kopottabb lett volna, de lehet, hogy megtisztították, és ezért fényesebb.
- Hogy’ találhatták meg? A Dunába dobtam!
- Fennakadt valamiben, még csak vizes se lett. – felelte az ügyvéd. – Valami horgász találta meg. Tele van az ön ujjlenyomataival.
Mindennek vége.
Egy évig tartott a bírósági hercehurca, közben Oleg magához tért a kezdeti sokkból. Látta az interneten a tudósításokat: a ház körül szinte nyüzsögtek a rendőrök, mint a filmekben. Úgy beszéltek a nyomorult Onyiscsenkóról, mint aki sokat tett a magyar-ukrán barátságért.
No hiszen…
Mi nincs itt rendben?
Életfogytiglan. Már nem is lepődött meg, nem várhatott jobbat. Az ügyésznek vágott az agya, semmivé tette, megalázta a védőjével együtt.
Közben többször is eszébe jutott Borisz. Feladta volna a fickó? Mindegy már, a gazember büntetlen marad; de előbb-utóbb majd keresztbe tesz másnak is, és csúnyán megfizet mindenért – egy összegben.
Az ítélet kimondása után Oleg Szokol az ügyvédjével eladatta az ingatlanait és egyéb vagyontárgyait, és gavallérosan kifizette a fiatal jogászt. Őszintén sajnálta a fiút a hiábavaló igyekezetért. A maradék pénzt valamelyik bankszámlájára utaltatta; ellesz ott akár a végtelenségig, úgysem számít már semmit.
A szegedi Csillagbörtönbe került. Rabtársai között eleve nagy volt a tekintélye, és a fegyőrök is respektálták. Nem nagyon törődött vele.
Gyilkos gazember, életfogytiglan a börtönben, itt fog elrohadni.
Már semmi sem számít, semmi sem érdekes, semminek nincs értelme. Az öngyilkosság gondolata kezdte foglalkoztatni, de figyelték, nem hagytak rá alkalmat.
A negyvenedik születésnapja volt eddigi élete mélypontja. Önuralma maradékainak mozgósításával volt képes megőrizni látszólagos szótlan közönyét, pedig szeretett volna fejjel rohanni a falnak. Félt, de nem attól, hogy meghal; hanem attól, hogy életben marad…
A következő években lassacskán beletörődött a börtönéletbe; a kinti lét lassan a homályba merült, mint távoli, ködös, talán nem létező part, ahová nem indulnak hajók. Egyre kevesebbet hallott róla, és egyre kevésbé érdekelte. Elmélyült lelkében a közöny, az évek során roppant óceánná lett, amelynek egyhangú hullámverése a túlpart emlékeit is kezdte felemészteni. Oleget már nem zavarta, ha valaki a szabadulásról beszél. Nem jelentett a szó immáron semmit.
Az ötvenedik születésnapjáról teljesen megfeledkezett, hetek múlva jutott csak az eszébe. Rándított egyet a vállán.
Hamarosan bekerült a börtönbe Tyimofej Sztahovics, egy Borisznál is fiatalabb kölyök. Fegyveres rablásért húsz évet kapott. Csak néhány hónapig volt Szegeden, aztán máshová vitték. Oleg azonban néhányszor tudott beszélni vele.
- Hallott róla, hogy meghalt az öreg Trofim?
- Dehogy hallottam, nem tudok én semmiről.
- Nála volt a maga revolvere.
Oleg Szokol elsápadt.
- Micsoda?
- A maga revolvere. Paks alatt vetette partra a Duna. Valami suhanc drogért eladta, és Trofimhoz került. Az öreg persze ereklyeként őrizte. De amikor meghalt, elárverezték.
Oleg Szokol tompán hallgatott.
Mindig is tudta, hogy nem stimmel. Valami nagyon nem stimmel.
Lassan visszanyerte a kinti világgal szembeni érdeklődését. Nem volt ez már a korábbi lázas izgalom, nem is vágyott többé a szabadulásra; egyszerűen tanulmányozni kezdte, mint az oceanográfusok apró batiszkáfjuk ketrecéből a mély óceán roppant, szabad vizét.
Érdekelni kezdte, mi lett Onyiscsenko cégeivel. Az internetet könnyen jutott információhoz. Az eredményen meglepődött.
Onyiscsenko cégei a jelek szerint megmaradtak, és mind legálisan működnek. Méghozzá nagy nyereséggel. A tulajdonosuk egy bizonyos Jakab Iván. Oleg még sohasem hallotta ezt a nevet. A legkülönösebb azonban az volt, hogy Onyiscsenko bizalmi emberei mindannyian a helyükön maradtak. Oleg a homlokát ráncolta.
Mintha Onyiscsenko élne.
Mi történik itt? Mi nem stimmel?
Néhány év múlva – akkor már lehetősége volt erre – Oleg Szokol beiratkozott az egyetemre. Leginkább azért, hogy elűzze az unalmát. Kibernetikát tanult, az mindig érdekelte. A mesterséges intelligenciával kapcsolatban zuhatagként ömlöttek rá az új információk, és ő örömmel vetette magát a tanulásba. Ilyenkor egyszerűen megfeledkezett róla, hogy életfogytiglani büntetését töltő elítélt.
Az öt főből álló csoport idővel szétporlott, kik-ki más témát választott, de Oleg kitartott a kibernetika mellett. Kiváló szakemberek oktatták, a diplomamunkáját a multifunkciós robotokról írta. A börtönparancsnok utasítására kialakítottak a számára egy kibernetikai laboratóriumot és egy műhelyt, a felszerelést Oleg a saját költségén hozatta. Annyira jól felszerelt munkahely lett, hogy Szokol témavezetője, a kiváló kutató, Szirmai Péter is örömmel járt ide nap mint nap.
A szakdolgozat érintette a rendőrrobotok témakörét. Nemrég vezették be a legújabb európai típusokat, Szirmai ezekről igen sokat tudott.
Hamarosan kiderült, hogy a régiekről is.
Oleg Szokol egyszer, tervezés közben elsápadt, és percekig maga elé meredt.
- Valami baj van? – kérdezte Szirmai.
Ekkor már egy éve tegeződtek.
- Szeretnék valamit kérdezni. – nyögte Oleg.
Nehezen találta a szót. Falfehéren meredt a jegyzeteire.
A holttestek felfedezése a rendőrrobotok alapfunkciói közé tartozik már ezen masinák első generációja óta. A ház előtt elhaladtában a rendőrrobot alig tizenöt méterre volt a friss holttesttől. Fel kellett volna fedeznie, le kellett volna tartóztatnia minden, a házban található személyt, biztosítania kellett volna a helyszínt, ezzel egyidejűleg pedig riadóztatni a legközelebbi rendőri egységet.
Mi történt itt?
Képzeletében újra ott állt a fatornác alatt, szívta a cigarettát, és figyelte a ház előtt méltóságteljes lassúsággal eldübörgő rendőrrobotot. Éjfél volt. A roppant szerkezet, mint valami elvetemült rajzfilm technoszörnye; lassan dübörgött tova kerekein, és láthatóan ügyet sem vetett rá.
Mi nem stimmel?
Kissé zaklatottan fogott hozzá. Szirmai a fiatalabb nemzedékhez tartozott, nem sokat tudott az egykori Onyiscsenko-gyilkosság körülményeiről. Oleg megnyugodott, és pár szóval elmagyarázta neki.
Szirmai határozott mozdulattal megrázta a fejét.
- Az alapfunkciókat semmiféle taktikai megfontolás nem helyezheti hatályon kívül. Ha a gép nem fedezte fel a holttestet, akkor ott nem is volt holttest.
Oleg Szokol úgy meredt maga elé, mint egy szélütött.
Nem gyilkos! Bármi is történt, nem gyilkos! Senkit sem ölt meg!
Perújrafelvétel? Értelmetlen és reménytelen. Semmit sem tud bizonyítani. Meg minek is? Az életét börtönben élte le, mit kezdene egy rehabilitálással?
De akkor sem gyilkos!
A következő években nevet szerzett magának a kibernetikus szakmában. Egyre több megrendelést kapott, az igazgató engedélyével néha éjszaka is dolgozott. Komoly összegek érkeztek a számlájára, de nem nagyon érdekelte.
Váratlanul érte a szabadulás. Hívatták a börtönigazgató irodájába, és ünnepélyesen közölték, hogy – szabad ember.
Oleg Szokol összerogyott.
- Magának mostantól vigyáznia kell a szívére, Szokol! – mondta húsz perc múlva a börtönorvos. – Hatvanhárom éves. Csak mértékkel virgonckodjon!
A kapun kívül földbe gyökerezett lábbal állt a nyári napfényben.
Kopott öltözetű idősebb férfi csöngetett be a balatonfüredi Jakab-villa kapuján.
- Kit keres, uram?
- Jakab Ivánt.
- Kit jelenthetek be?
A látogató egy pillanatig gondolkodott.
- Mondja neki, hogy Oleg Szokol keresi.
A komornyik elsietett. Oleg kényelmesen várakozott. Ha nem engedik be? Mindegy, ő akkor is eljött – el kellett jönnie.
Hallotta, hogy Jakab Iván visszavonult az üzlettől, ideje nagy részét ebben a pazar balatoni villában tölti – leginkább az unokáival.
- Fáradjon be, Szokol úr!
A házigazda nyugágyon hevert a kerti tó partján, egy fűzfa árnyékában.
- Helyezd magad kényelembe, Oleg! – intett a másik nyugágy felé.
Oleg jól megnézte. Kissé lefogyott, a haja ritkább lett, az arca ráncosabb, a tekintete hűvösebb, sokat változott – de azért Onyiscsenko.
- Hallom, jó kibernetikus vagy. Beállhatsz az egyik cégemhez. Akad munka bőven.
Oleg minden teketória nélkül feltette a kérdést:
- Hogyan csináltad?
- Tudtam, hogy vadászol rám. Tudta a rendőrség is. Téged nem lehetett leállítani. Volt informátor is.
- Borisz?
- Igen, Borisz. Isten nyugosztalja. Francia gengszterek lőtték le tizenkét éve.
- És?
- Tudtuk, hogy mit akarsz. Vállaltam.
- Mit?
- Az amerikai hadsereg már a század elején kísérletezett olyan eszközökkel, amelyek képesek a lövedéket eltéríteni. Az egykori Future Combat System még automata járművek csoportja volt. Amióta a hadseregek nehézfegyvereinek zöme valamilyen robot lett, nagyot fejlődtek az elhárítás eszközei is. Már léteznek miniatürizált formában is. huszonöt éve is léteztek. Tudtuk, hogy régimódi pisztollyal jössz.
Oleg fanyarul elmosolyodott.
- Vihettem volna valami nagy tűzerejű géppuskát. Esetleg vadonatúj energiafegyvert.
- Igen. Akkor szitává lősz.
- És sohasem szabadulok ki.
- Úgy van. Így viszont még van néhány éved.
Igen, gondolta Oleg. A modern technika lehetővé tette, hogy életben hagyjuk az ellenségünket. Egykori ellenségünket.
- Tudsz még ukránul?
Némán kezet fogtak.
2011. január 17., hétfő
A Szabadság
A Szabadság a Lélekben fogan,
Nem zászlódísz, nem kölcsön kamata,
Nem talált pénz fűszeres zamata,
Nem szolgája sem kénynek, sem piacnak,
Nem felbujtója gyilkos, sötét dacnak,
Nyakunkba nem bombák hegyén szakad;
Ha hírbe hozzák, máris elszalad.
—–
Várjuk már rég,
De nem járt erre még.
—-
Rég hirdetik nevét,
De közelről
Senki se látta még.
——
Még árnyéka is tiszta,
S azzal élnek lépten-nyomon
Vissza.
——
Nekünk nem jut,
Csak belőle
Részlet;
Tán utódunk
Egyszer
Szemébe nézhet.
——
A Szabadság majd
Emberré tehet;
De nem torz utánzója: a lehet.
——-
Az ál-szabadság tekintete
Tompa,
Abból lesz mindig újra
Tilalomfa.
——
A láthatatlan Szabadság hegyén
Félénken egyensúlyoz
Az egyén;
Szabadsága csak akkor nem hamis,
Ha jót hoz minden más embernek is.
Nem zászlódísz, nem kölcsön kamata,
Nem talált pénz fűszeres zamata,
Nem szolgája sem kénynek, sem piacnak,
Nem felbujtója gyilkos, sötét dacnak,
Nyakunkba nem bombák hegyén szakad;
Ha hírbe hozzák, máris elszalad.
—–
Várjuk már rég,
De nem járt erre még.
—-
Rég hirdetik nevét,
De közelről
Senki se látta még.
——
Még árnyéka is tiszta,
S azzal élnek lépten-nyomon
Vissza.
——
Nekünk nem jut,
Csak belőle
Részlet;
Tán utódunk
Egyszer
Szemébe nézhet.
——
A Szabadság majd
Emberré tehet;
De nem torz utánzója: a lehet.
——-
Az ál-szabadság tekintete
Tompa,
Abból lesz mindig újra
Tilalomfa.
——
A láthatatlan Szabadság hegyén
Félénken egyensúlyoz
Az egyén;
Szabadsága csak akkor nem hamis,
Ha jót hoz minden más embernek is.
2011. január 16., vasárnap
A piros tojás legendája
Ez lesz az idei első darabom. A Hahota Gyermekszínház számára írom, valamikor húsvét környékén lesz a bemutatója.
A húsvéti nyuszinak még annyira sincs mitológiája, mint mondjuk a Mikulásnak. Utóbbi – elsősorban a Disney-filmek jóvoltából – már valamiféle, még igen képlékeny kvázi-mitológiával rendelkezik, ami azonban még mindig viszonylag alakítható, de a fő útjelzők már ki vannak jelölve.
A húsvéti nyuszival kapcsolatban ez még nem történt meg, ezért első ránézésre még a Mikulásnál is hálásabb téma.
Vannak azonban ennek hátrányai is.
A húsvéti nyuszi a Mikulásnál sokkal kötöttebb karakter. Nemcsak a mitológiai beágyazottsága esetlegesebb, hanem ő maga is sokkal képlékenyebb. A Mikulásra irányuló figyelem árnyékában van, és mintha kezdene ott eltűnni. Ahogy a húsvéti ajándékozás jelentősége is megcsappant, a hozzá kötődő szertartások kiveszőben vannak. A funkcióvesztés természetesen azzal fenyeget, hogy idővel majd teljesen eltűnik.
Itthon Magyarországon a húsvét már nem is annyira a húsvéti nyusziról, mint inkább a húsvéthétfőn esedékes locsolkodásról szól; de az még inkább elveszítette eredeti funkcióját – mára csupán egy alkoholvedelési ürügy a sok közül, mint a szerenádtól a szilveszterig annyi más egykori fontos nap. Ebben persze nemcsak az van benne, hogy keményen balkanizálódunk, hanem a hagyományok pusztulása, semmivé válása is.
Nálunk még bonyolultabb a helyzet, mint másutt, hiszen karácsony környékén nem egy, hanem két ajándékosztó alkalom is van. Hosszabb távon valószínűleg ezek is közös nevezőben összevonódnak majd. Árnyékukban a húsvéti nyuszi és a hozzá kötődő ajándékozás akkor maradhat meg, ha valamilyen sajátos, a többitől eltérő funkcióval ruházódik fel.
——–
Részlet:
———————————
HÓFARKAS:
Sajnálom az embereket,
De semmi jót sem tehetek,
Farkas-idegzetem remeg,
Hiszen uram a szörnyeteg.
Rosszra rossz jön: jég és a hó,
S ráadásul: tojásadó.
Én leszek, aki behajtja:
Nehéz a Hófarkas sorsa.
Szitkozódás lesz a kamat;
Nagyon sajnálom magamat.
Numero 3.
Hófarkas dala
A Jégsárkány az én uram
Nagyon szeszélyes ám,
Legjobb, hogyha állandóan
Csukva marad a szám.
Aki visszabeszél,
Vagy ellenáll,
Azt ő tüstént felfalja,
De csitt, csitt, csitt,
Most csitt, csitt, csitt,
Csak a sárkány
Meg ne hallja!
De csitt, csitt, csitt,
Most csitt, csitt, csitt,
Csak a sárkány
Meg ne hallja!
A Jégsárkányt szolgálom én,
Az életem nehéz,
Más farkasok módjára én
Nem lehetek merész!
Aki visszabeszél,
Vagy ellenáll,
Azt ő tüstént felfalja,
De csitt, csitt, csitt,
Most csitt, csitt, csitt,
Csak a sárkány
Meg ne hallja!
De csitt, csitt, csitt,
Most csitt, csitt, csitt,
Csak a sárkány
Meg ne hallja!
A Jégsárkány a zsarnokom,
Tudom, hogy ostoba,
De hiába, mert legyőzni
Őt nem lehet soha!
Aki visszabeszél,
Vagy ellenáll,
Azt ő tüstént felfalja,
De csitt, csitt, csitt,
Most csitt, csitt, csitt,
Csak a sárkány
Meg ne hallja!
De csitt, csitt, csitt,
Most csitt, csitt, csitt,
Csak a sárkány
Meg ne hallja!
Aki visszabeszél,
Vagy ellenáll,
Azt ő tüstént felfalja,
De csitt, csitt, csitt,
Most csitt, csitt, csitt,
Csak a sárkány
Meg ne hallja!
De csitt, csitt, csitt,
Most csitt, csitt, csitt,
Csak a sárkány
Meg ne hallja!
A Jégsárkány, ő itt az úr,
A gonosz fenevad,
S mert nem fejlődik a világ,
Mindig is az marad!
Aki visszabeszél,
Vagy ellenáll,
Azt ő tüstént felfalja,
De csitt, csitt, csitt,
Most csitt, csitt, csitt,
Csak a sárkány
Meg ne hallja!
De csitt, csitt, csitt,
Most csitt, csitt, csitt,
Csak a sárkány
Meg ne hallja!
Aki visszabeszél,
Vagy ellenáll,
Azt ő tüstént felfalja,
De csitt, csitt, csitt,
Most csitt, csitt, csitt,
Csak a sárkány
Meg ne hallja!
De csitt, csitt, csitt,
Most csitt, csitt, csitt,
Csak a sárkány
Meg ne hallja!
HÓFARKAS:
Megyek új adót hirdetni,
Embereket ijesztgetni,
Hideg van, és hullik a hó,
Ráadásul: tojásadó.
A húsvéti nyuszinak még annyira sincs mitológiája, mint mondjuk a Mikulásnak. Utóbbi – elsősorban a Disney-filmek jóvoltából – már valamiféle, még igen képlékeny kvázi-mitológiával rendelkezik, ami azonban még mindig viszonylag alakítható, de a fő útjelzők már ki vannak jelölve.
A húsvéti nyuszival kapcsolatban ez még nem történt meg, ezért első ránézésre még a Mikulásnál is hálásabb téma.
Vannak azonban ennek hátrányai is.
A húsvéti nyuszi a Mikulásnál sokkal kötöttebb karakter. Nemcsak a mitológiai beágyazottsága esetlegesebb, hanem ő maga is sokkal képlékenyebb. A Mikulásra irányuló figyelem árnyékában van, és mintha kezdene ott eltűnni. Ahogy a húsvéti ajándékozás jelentősége is megcsappant, a hozzá kötődő szertartások kiveszőben vannak. A funkcióvesztés természetesen azzal fenyeget, hogy idővel majd teljesen eltűnik.
Itthon Magyarországon a húsvét már nem is annyira a húsvéti nyusziról, mint inkább a húsvéthétfőn esedékes locsolkodásról szól; de az még inkább elveszítette eredeti funkcióját – mára csupán egy alkoholvedelési ürügy a sok közül, mint a szerenádtól a szilveszterig annyi más egykori fontos nap. Ebben persze nemcsak az van benne, hogy keményen balkanizálódunk, hanem a hagyományok pusztulása, semmivé válása is.
Nálunk még bonyolultabb a helyzet, mint másutt, hiszen karácsony környékén nem egy, hanem két ajándékosztó alkalom is van. Hosszabb távon valószínűleg ezek is közös nevezőben összevonódnak majd. Árnyékukban a húsvéti nyuszi és a hozzá kötődő ajándékozás akkor maradhat meg, ha valamilyen sajátos, a többitől eltérő funkcióval ruházódik fel.
——–
Részlet:
———————————
HÓFARKAS:
Sajnálom az embereket,
De semmi jót sem tehetek,
Farkas-idegzetem remeg,
Hiszen uram a szörnyeteg.
Rosszra rossz jön: jég és a hó,
S ráadásul: tojásadó.
Én leszek, aki behajtja:
Nehéz a Hófarkas sorsa.
Szitkozódás lesz a kamat;
Nagyon sajnálom magamat.
Numero 3.
Hófarkas dala
A Jégsárkány az én uram
Nagyon szeszélyes ám,
Legjobb, hogyha állandóan
Csukva marad a szám.
Aki visszabeszél,
Vagy ellenáll,
Azt ő tüstént felfalja,
De csitt, csitt, csitt,
Most csitt, csitt, csitt,
Csak a sárkány
Meg ne hallja!
De csitt, csitt, csitt,
Most csitt, csitt, csitt,
Csak a sárkány
Meg ne hallja!
A Jégsárkányt szolgálom én,
Az életem nehéz,
Más farkasok módjára én
Nem lehetek merész!
Aki visszabeszél,
Vagy ellenáll,
Azt ő tüstént felfalja,
De csitt, csitt, csitt,
Most csitt, csitt, csitt,
Csak a sárkány
Meg ne hallja!
De csitt, csitt, csitt,
Most csitt, csitt, csitt,
Csak a sárkány
Meg ne hallja!
A Jégsárkány a zsarnokom,
Tudom, hogy ostoba,
De hiába, mert legyőzni
Őt nem lehet soha!
Aki visszabeszél,
Vagy ellenáll,
Azt ő tüstént felfalja,
De csitt, csitt, csitt,
Most csitt, csitt, csitt,
Csak a sárkány
Meg ne hallja!
De csitt, csitt, csitt,
Most csitt, csitt, csitt,
Csak a sárkány
Meg ne hallja!
Aki visszabeszél,
Vagy ellenáll,
Azt ő tüstént felfalja,
De csitt, csitt, csitt,
Most csitt, csitt, csitt,
Csak a sárkány
Meg ne hallja!
De csitt, csitt, csitt,
Most csitt, csitt, csitt,
Csak a sárkány
Meg ne hallja!
A Jégsárkány, ő itt az úr,
A gonosz fenevad,
S mert nem fejlődik a világ,
Mindig is az marad!
Aki visszabeszél,
Vagy ellenáll,
Azt ő tüstént felfalja,
De csitt, csitt, csitt,
Most csitt, csitt, csitt,
Csak a sárkány
Meg ne hallja!
De csitt, csitt, csitt,
Most csitt, csitt, csitt,
Csak a sárkány
Meg ne hallja!
Aki visszabeszél,
Vagy ellenáll,
Azt ő tüstént felfalja,
De csitt, csitt, csitt,
Most csitt, csitt, csitt,
Csak a sárkány
Meg ne hallja!
De csitt, csitt, csitt,
Most csitt, csitt, csitt,
Csak a sárkány
Meg ne hallja!
HÓFARKAS:
Megyek új adót hirdetni,
Embereket ijesztgetni,
Hideg van, és hullik a hó,
Ráadásul: tojásadó.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
