A magyar színészet hőskorában egy vidéki színész másik társulathoz kívánt szerződni.
Nem tudni, hogy hívták a fickót, csak a színészi álneve maradt fenn:
Bájligeti Bölömbér.
Ma ez a név biztos bukás lenne, de az egy más korszak volt.
Szóval a szépreményű ifjú aktor ajánlólevelet kért a direktorától, akitől éppen elköszönt. Kapott is. Nem tette a vitrinbe.
Szólt pedig imigyen:
“Bájligeti Bölömbér, 29 éves, református vallású, három év óta színész, nagyevő nagyivó, káromkodó, veszekedő, egyszóval, akasztófáravaló gazember.
Máskülönben derék jó fiú lévén, tiszta lelkiismerettel ajánlhatom őt minden színigazgató nagybecsű figyelmébe …”
——–
Fejezzem ki magam még érthetőbben?
2010. augusztus 31., kedd
2010. augusztus 30., hétfő
Értekezlet-fóbia
Sosincs vége,
Szünet kéne,
Hömpölyög a szó-folyam,
Semmi lényeg,
De az hosszan
És végtelen
Komolyan.
—-
Mint enyészet,
Lassú végzet,
Nyomában
Víz sem fakad,
Hogyha délre
Nem lesz vége,
A velő is
Elapad.
—-
Duma-kvóta
Órák óta,
S nagyon messze még
A vég,
Tornyosul ránk
A szűk jelen,
S eltűnik
A messzeség.
Szünet kéne,
Hömpölyög a szó-folyam,
Semmi lényeg,
De az hosszan
És végtelen
Komolyan.
—-
Mint enyészet,
Lassú végzet,
Nyomában
Víz sem fakad,
Hogyha délre
Nem lesz vége,
A velő is
Elapad.
—-
Duma-kvóta
Órák óta,
S nagyon messze még
A vég,
Tornyosul ránk
A szűk jelen,
S eltűnik
A messzeség.
2010. augusztus 29., vasárnap
Huszárcsíny
Pályázatra írom. Csak a mai napom van rá, hogy befejezzem. Remélhetőleg valamikor éjfél után elkészülök vele.
A pályázati kiírás nem teszi lehetővé, hogy itt részletet közöljek. Inkább az írás kapcsán felmerülő kérdésekről beszélek.
——
Mi magyarok, vagy megvetjük a más néphez tartozókat - vagy majmoljuk őket…
Miért? Mindkét hozzáállás téves, mindkettőből rossz döntések egész sora fakadt.
Az újabb kori magyar kultúrtörténetben se szeri se száma az olyan polémiáknak, felvetéseknek, reform-elképzeléseknek gazdasági, politikai, kulturális, művészeti, vagy éppen irodalmi téren, amelyek arról szólnak, hogy most éppen kiket kellene követnünk. A francúzokat vagy a németeket? Esetleg az ánglusokat?
Soha semmiféle értékelhető teljesítmény ezek nyomán létre nem jött, de mégsem szűnünk meg újabb és újabb utánzandókat keresni.
——
Azt adaptáljuk-e idegenből, amit kellene?
Meg egyáltalán, jó helyről adaptálunk-e, hasznos-e az adaptáció?
Bizonyos helyekről állandóan adaptálni akarunk, pedig általában semmire sem megyünk az adaptált dolgokkal, mert azoknak nálunk talajuk nincs, torz és kártékony módon valósulnak meg.
Mintha nagyon egyoldalúan nézegetnénk, mindig csak egyetlen aktuális irányba.
——
Nem tudom nem megemlíteni. Ez egy másik híres huszár haditett - sokkal korábban.
Habsburg Ferdinánd király a schmalkaldeni háborúban magyar segédcsapatot küldött bátyjának, V. Károly német-római császárnak. (1546-47) Nyári Ferenc vezetése alatt 1200 huszár vonult a németországi hadszíntérre.
A huszárok most debütáltak az európai háborúk világában. Eltérő fegyverzetükkel és különleges ruházatukkal már amúgy is megrémisztették az ellenfelet, amikor végigportyázták a vidéket.
A döntő csata előtt azt a parancsot kapták, hogy amint hadirendbe állnak, támadják meg az ellenséget. Itt markáns jelentőségre tett szert a korabeli nyugat-európai, illetve a török elleni magyarországi háborús szokások közötti különbség. Nyugat-Európában egy hadseregnek általában 4-5 órára volt szüksége ahhoz, hogy csatarendbe álljon. A németalföldiek híresek voltak a gyorsaságukról: nekik ez gyakran két óra alatt sikerült.
A török azonban nem adott ennyi időt az ellenséges seregek felsorakozására, és a huszárok ehhez voltak szokva. A császári parancsnokság sem tételezte fel, hogy a magyar huszárok tíz percen belül készek támadást indítani. Pedig ez történt.
A huszárok fergeteges rohamot indítottak, elzavarták az útjukban felfejlődő ellenséget, majd átúsztattak az Elbán, háromórás vágtában Mühlbergnél szétverték az ellenséges fővezér, János Frigyes szász választófejedelem most cihelődő csapatait, az egész megveszekedetten modern hadsereget pocsékká verték és elfogták a fejedelem teljes törzskarát. A fejedelmet Lauka József huszár érte utol, és csípte nyakon.
Történt az olyan időkben, amikor felettébb sok bírálat érte a magyarok harcmodorának elmaradottságát, a magyar hadvezérek tanulatlanságát…
Volt nagy dicsőség - de török elleni segítség nemigen.
(Más kérdés, hogy az akkori modern nyugat-európai hadak nem voltak képesek a törökkel szemben egyetlen jelentős harctéri sikert sem felmutatni egészen 1664-ig. Ezzel szemben a lengyelek felmutattak, nem is akármilyeneket. Ők azonban nem voltak elég modernek, pedig az ő eljárásaik a számunkra könnyebben adaptálhatók lettek volna.)
—–
Időnként nevetséges módon alábecsüljük ellenfeleink erejét, máskor meg hasonlóan röhejesen - túlbecsüljük azt.
Sok bajunk származott már ebből. Valahogy szinte mindig ugyanazokat becsüljük alá, és ugyanazokat becsüljük túl.
Mintha a barátainkkal is rendre így járnánk. Valahogy soha nem azokkal akarunk barátkozni, akik ezt örömmel fogadnák. Rendre olyanokkal akarunk barátkozni, akiknek nem számítunk. Elfogadnak tőlünk mindent, de a kisujjukat sem mozdítják, ha nekünk van szükségünk valamire.
Mások pedig mintha kezet nyújtanának, de nem fogadjuk…
—-
Mi mindent vállalunk el (be) és miért?
Időnként tapsol nekünk a többi nép - de segíteni eszébe’ sincs. Ahogy 56-ban. Meg sok egyéb alkalommal.
Ők tapsolnak - a mieink meghalnak. Hányszor, de hányszor esett ez meg a történelemben…
—–
Miért olyan könnyű nekünk és rólunk hazudni?
Hogy mi minden hazugság terjed rólunk a nyereg alatt puhított hústól kezdve, számba venni sem lehet.
Csak egyet említenék: a hírneves Szvatoplukot. Akinek ugyebár eredetileg (mármint az eredeti forrásokban) még Zventibold a neve. Merthogy germán volt az istenadta. Sikerült aztán romantikusan elszlávosítani a nevével együtt, és megtenni valamiféle fantazmagorikus honfoglalás előtti kárpát-medencei szláv állam uralkodójának.
Nem tudni, járt-e valaha a Kárpát-medencében, a források alapján a tevékenysége a mai Ausztria és Bajorország területére tehető. A honfoglaláshoz amúgy sok köze nemigen lehetett, mert Lajos császár még 870-ben megvakíttatta.
Ennek ellenére Szvatopluk neve még a trianoni iratokban is nagy hangsúllyal jelent meg, mint a szláv őstörténeti igazság egyik legfőbb szimbóluma. Nem tudok olyan nyugat-európai történészt, aki tiltakozott volna a nyilvánvaló és szemérmetlen történelemhamisítás ellen.
(Csendben megjegyzem: drága jó krónikásunk, P. Dictus Magister, abbeli igyekezetében, hogy minden nemes család számára háborús ős-hőst gyártson, ezek számára annyi ellenfelet kreál a Kárpát-medencében, annyi mindenkit telepít ide, ezzel annyi muníciót gyárt ellenünk, hogy csak győzzünk félrehajolni.)
—–
Miért fúrjuk önmagunkat, miért az állandó meghasonlás?
—-
Miért vállalunk állandóan olyasmit, ami grandiózus, csodálatraméltó - de haszontalan?
—-
Mit történik, ha véletlenül nem fúrnak bennünket kívül-belül?
Mi van, ha valami mégis sikerül?
Mit kezdünk vele?
Megéri-e?
A pályázati kiírás nem teszi lehetővé, hogy itt részletet közöljek. Inkább az írás kapcsán felmerülő kérdésekről beszélek.
——
Mi magyarok, vagy megvetjük a más néphez tartozókat - vagy majmoljuk őket…
Miért? Mindkét hozzáállás téves, mindkettőből rossz döntések egész sora fakadt.
Az újabb kori magyar kultúrtörténetben se szeri se száma az olyan polémiáknak, felvetéseknek, reform-elképzeléseknek gazdasági, politikai, kulturális, művészeti, vagy éppen irodalmi téren, amelyek arról szólnak, hogy most éppen kiket kellene követnünk. A francúzokat vagy a németeket? Esetleg az ánglusokat?
Soha semmiféle értékelhető teljesítmény ezek nyomán létre nem jött, de mégsem szűnünk meg újabb és újabb utánzandókat keresni.
——
Azt adaptáljuk-e idegenből, amit kellene?
Meg egyáltalán, jó helyről adaptálunk-e, hasznos-e az adaptáció?
Bizonyos helyekről állandóan adaptálni akarunk, pedig általában semmire sem megyünk az adaptált dolgokkal, mert azoknak nálunk talajuk nincs, torz és kártékony módon valósulnak meg.
Mintha nagyon egyoldalúan nézegetnénk, mindig csak egyetlen aktuális irányba.
——
Nem tudom nem megemlíteni. Ez egy másik híres huszár haditett - sokkal korábban.
Habsburg Ferdinánd király a schmalkaldeni háborúban magyar segédcsapatot küldött bátyjának, V. Károly német-római császárnak. (1546-47) Nyári Ferenc vezetése alatt 1200 huszár vonult a németországi hadszíntérre.
A huszárok most debütáltak az európai háborúk világában. Eltérő fegyverzetükkel és különleges ruházatukkal már amúgy is megrémisztették az ellenfelet, amikor végigportyázták a vidéket.
A döntő csata előtt azt a parancsot kapták, hogy amint hadirendbe állnak, támadják meg az ellenséget. Itt markáns jelentőségre tett szert a korabeli nyugat-európai, illetve a török elleni magyarországi háborús szokások közötti különbség. Nyugat-Európában egy hadseregnek általában 4-5 órára volt szüksége ahhoz, hogy csatarendbe álljon. A németalföldiek híresek voltak a gyorsaságukról: nekik ez gyakran két óra alatt sikerült.
A török azonban nem adott ennyi időt az ellenséges seregek felsorakozására, és a huszárok ehhez voltak szokva. A császári parancsnokság sem tételezte fel, hogy a magyar huszárok tíz percen belül készek támadást indítani. Pedig ez történt.
A huszárok fergeteges rohamot indítottak, elzavarták az útjukban felfejlődő ellenséget, majd átúsztattak az Elbán, háromórás vágtában Mühlbergnél szétverték az ellenséges fővezér, János Frigyes szász választófejedelem most cihelődő csapatait, az egész megveszekedetten modern hadsereget pocsékká verték és elfogták a fejedelem teljes törzskarát. A fejedelmet Lauka József huszár érte utol, és csípte nyakon.
Történt az olyan időkben, amikor felettébb sok bírálat érte a magyarok harcmodorának elmaradottságát, a magyar hadvezérek tanulatlanságát…
Volt nagy dicsőség - de török elleni segítség nemigen.
(Más kérdés, hogy az akkori modern nyugat-európai hadak nem voltak képesek a törökkel szemben egyetlen jelentős harctéri sikert sem felmutatni egészen 1664-ig. Ezzel szemben a lengyelek felmutattak, nem is akármilyeneket. Ők azonban nem voltak elég modernek, pedig az ő eljárásaik a számunkra könnyebben adaptálhatók lettek volna.)
—–
Időnként nevetséges módon alábecsüljük ellenfeleink erejét, máskor meg hasonlóan röhejesen - túlbecsüljük azt.
Sok bajunk származott már ebből. Valahogy szinte mindig ugyanazokat becsüljük alá, és ugyanazokat becsüljük túl.
Mintha a barátainkkal is rendre így járnánk. Valahogy soha nem azokkal akarunk barátkozni, akik ezt örömmel fogadnák. Rendre olyanokkal akarunk barátkozni, akiknek nem számítunk. Elfogadnak tőlünk mindent, de a kisujjukat sem mozdítják, ha nekünk van szükségünk valamire.
Mások pedig mintha kezet nyújtanának, de nem fogadjuk…
—-
Mi mindent vállalunk el (be) és miért?
Időnként tapsol nekünk a többi nép - de segíteni eszébe’ sincs. Ahogy 56-ban. Meg sok egyéb alkalommal.
Ők tapsolnak - a mieink meghalnak. Hányszor, de hányszor esett ez meg a történelemben…
—–
Miért olyan könnyű nekünk és rólunk hazudni?
Hogy mi minden hazugság terjed rólunk a nyereg alatt puhított hústól kezdve, számba venni sem lehet.
Csak egyet említenék: a hírneves Szvatoplukot. Akinek ugyebár eredetileg (mármint az eredeti forrásokban) még Zventibold a neve. Merthogy germán volt az istenadta. Sikerült aztán romantikusan elszlávosítani a nevével együtt, és megtenni valamiféle fantazmagorikus honfoglalás előtti kárpát-medencei szláv állam uralkodójának.
Nem tudni, járt-e valaha a Kárpát-medencében, a források alapján a tevékenysége a mai Ausztria és Bajorország területére tehető. A honfoglaláshoz amúgy sok köze nemigen lehetett, mert Lajos császár még 870-ben megvakíttatta.
Ennek ellenére Szvatopluk neve még a trianoni iratokban is nagy hangsúllyal jelent meg, mint a szláv őstörténeti igazság egyik legfőbb szimbóluma. Nem tudok olyan nyugat-európai történészt, aki tiltakozott volna a nyilvánvaló és szemérmetlen történelemhamisítás ellen.
(Csendben megjegyzem: drága jó krónikásunk, P. Dictus Magister, abbeli igyekezetében, hogy minden nemes család számára háborús ős-hőst gyártson, ezek számára annyi ellenfelet kreál a Kárpát-medencében, annyi mindenkit telepít ide, ezzel annyi muníciót gyárt ellenünk, hogy csak győzzünk félrehajolni.)
—–
Miért fúrjuk önmagunkat, miért az állandó meghasonlás?
—-
Miért vállalunk állandóan olyasmit, ami grandiózus, csodálatraméltó - de haszontalan?
—-
Mit történik, ha véletlenül nem fúrnak bennünket kívül-belül?
Mi van, ha valami mégis sikerül?
Mit kezdünk vele?
Megéri-e?
2010. augusztus 28., szombat
A Holnap emlékei
Nincs tragikum, vagy harsány, nyegle pátosz,
Csak nyárutói est,
Nagy változásra rest,
De mégis mennyi meghitt, szép csodát hoz.
—
Csendes, esős, közös utó-nyarunk
Majd melegíti fázós holnapunk;
Ez lesz talán
Emlék-befőtt a jövő asztalán.
—–
Nincs ünnepi dísz a város felett,
Csak egyszerű és spontán szeretet.
–
Nem arról szól, hogy egyszer meghalunk,
Csak arról, hogy még életben vagyunk.
–
Gyémántba faragott percek haladnak,
S a végső titkok homályban maradnak.
—-
A dísz-ünnep csak konzerv-érzelem,
Rágódás rég halott emlékeken.
—-
Névleg örök, mint fátlan hegyorom,
De igazából léha unalom,
A szócséplésben se csont, se velő,
Bár azt képzeli, hogy világ-vevő.
—
De ünnep minden szent varázsú nap,
Ahol a gyújtózsinór lángra kap,
Ahol szerelem és öröm pörög;
Az Élet sodra arra hömpölyög.
Csak nyárutói est,
Nagy változásra rest,
De mégis mennyi meghitt, szép csodát hoz.
—
Csendes, esős, közös utó-nyarunk
Majd melegíti fázós holnapunk;
Ez lesz talán
Emlék-befőtt a jövő asztalán.
—–
Nincs ünnepi dísz a város felett,
Csak egyszerű és spontán szeretet.
–
Nem arról szól, hogy egyszer meghalunk,
Csak arról, hogy még életben vagyunk.
–
Gyémántba faragott percek haladnak,
S a végső titkok homályban maradnak.
—-
A dísz-ünnep csak konzerv-érzelem,
Rágódás rég halott emlékeken.
—-
Névleg örök, mint fátlan hegyorom,
De igazából léha unalom,
A szócséplésben se csont, se velő,
Bár azt képzeli, hogy világ-vevő.
—
De ünnep minden szent varázsú nap,
Ahol a gyújtózsinór lángra kap,
Ahol szerelem és öröm pörög;
Az Élet sodra arra hömpölyög.
2010. augusztus 27., péntek
Szőke nő zűrben az űrben - LXXII.
HETVENKETTEDIK RÉSZ
Íródott Nyuzga javaslatára
Karen megkönnyebbülten sóhajtott, de akkorát, hogy Hildegard is tüstént felfigyelt.
- Történt valami?
A szőke nő nem felelt, igyekezett koncentrálni:
„Konspiráció! Itt a valódi legénység! Jelentést kérek!”
Azonnal érkezett a válasz:
„Konspiráció! Konspiráció! Cirkáló e pillanatban mozgásképtelen, de a legénység segítségével mozgásképessé tehető. Minden rendszer hibátlanul működik, üzemanyag-tárak színültig.
Konspiráció, konspiráció! Cirkáló helyhez kötve, huzalkötegekkel rögzítve, de a rögzítés nem alkalmas a cirkáló felszállásának megakadályozására. Amennyiben a legénység átveszi az irányítást, a felszálláshoz szükséges idő hetvennégy másodperc.
Konspiráció, konspiráció! Cirkáló fedélzetén tizenhét főnyi megszálló személyzet tartózkodik. Ártalmatlanná tételükre minden előkészület megtörtént!
Konspiráció, konspiráció! Cirkáló várja a valódi legénység képviselőjét!”
Karen kellemes izgalmat, ugyanakkor elégedettséget is érzett. A szeme sarkából látta, hogy Hildegard Satana feszülten figyel, de ebben a pillanatban a legkevésbé sem érdekelte az albínó nő.
A hatalmas nap utolsó sugarai fénykeretbe vonták az egyik ablakait vesztett épületromot, és nyomukban a sivár, kiégett faltöredékek felszikráztak, akár a biztató jövő ígérete. Varázslatos látvány volt, Karen nem tudta róla levenni a szemét. Az otthoni, hazai nap ilyet nem tud, de az otthoni, hazai nap éltet, az itteni meg csak hivalkodik a fénnyel. Karen sóhajtott. Teljes lelkéből remélte, hogy meglátja még azt az igazi, hazai napot.
Most azonban sürgősen el kell érnie a cirkálót, és ki kell szabadulnia Hildegard karmaiból talán az utóbbi tűnik a könnyebbik feladatnak.
Azonnal válaszolt.
„Konspiráció, konspiráció! Az eredeti legénységhez nem tartozó fegyveres személy őrizete alatt állok!”
A válaszra megnyugodott. Úgy van, ahogy sejtette:
„Konspiráció, konspiráció! Cirkáló végrehajtja illetéktelen fegyveres ártalmatlanná tételét, mihelyt a fedélzetre léptek!”
Karen sóhajtott. Igen. Mihelyt a fedélzetre lépnek. Csakhogy: hol a hajó? Milyen irányba kell elindulniuk?
„Konspiráció, konspiráció! Meg tudod határozni a helyzetemet? Fogalmam sincs, hogy milyen irányba kell indulnom.”
Izgatottan várta a választ. Jött is azonnal:
„Konspiráció, konspiráció! Adnod kell valamilyen viszonyítási pontot. Kiemelkedő, jellegzetes tereptárgyat. Az alapján cirkáló meghatározza a pontos tartózkodási helyedet!”
Karen bosszankodott, de azonnal reagált:
„Konspiráció, konspiráció! Egy lerombolt, kiégett település közepén vagyok!”
Egy pillanat múlva rádöbben, hogy a dolog egyáltalán nem egyszerű:
„Konspiráció, konspiráció! Harminc kilométeres körzetben nyolc olyan objektum található, amelyik a leírásodnak megfelel! Pontosabban!”
Karen megvakarta a fejét. Mi lehet itt kiemelkedő, jellegzetes tereptárgy? Egyik elpusztított épület éppen olyan, mint a másik. Mind sivár és csúnya.
„Konspiráció, konspiráció! Nem tudom alkalmazni ezt a módszert. Kérlek, valamilyen más módon határozd meg a helyzetemet!”
„Konspiráció, konspiráció! Adj valami jelet!”
Karen elhúzta a száját. Mese nincs: valamilyen formában igénybe kell vennie Hildegard segítségét.
Az albínó nő mellette kuporgott, és le se vette róla a szemét. Csakhogy az a Hildegard mintha valaki egészen más Hildegard lett volna, mint akit eddig megismert. Karen hitetlenkedve mérte végig.
Egyrészt teljesen tovatűnt a bizonytalanság. Nem reszketett a szája széle, nem volt berezelve, nem úgy festett, mint valami hazajáró lélek. Éppen ellenkezőleg: kissé egykedvű tartással, de látható magabiztossággal méregette őt, és a tekintetében sokkal több értelmet lehetett felfedezni, mint eddig. Mi történhetett ezzel az albínóval? Albínó? Mintha már nem is volna annyira albínó.
Mindegy, meg kel szólítani:
- Hildegard, megvan a cirkáló. De nem tudom lokalizálni. Valamilyen jelet kellene adnod, ami alapján ő határozhatná meg a helyzetünket.
Hildegard Satana csendesen bólintott.
- Ezek szerint beszéltél a cirkálóval.
Karen nem figyelt fel a higgadt hangra, a töprengő kifejezésre, türelmetlenül biccentett.
- Úgy van! Adj valami jelet, hogy meghatározhassa a helyzetünket.
- Nem tudjuk, hogy merre van, Karen.
A szőke nő meglepetésében a fenekére tottyant. Hildegard kedvesen és intelligensen szólt hozzá, az eddiginél sokkal lágyabb tónusban, és – a keresztnevén szólította. Mikor is fordult elő ilyen utoljára? Mikor hívták utoljára Karennek?
- Nem tudjuk, hogy merre van, Karen. – ismételte a másik. – Lehet akár száz kilométerre is, közben bármilyen hadsereghez tartozó fegyveres őrs vagy járőr lehet ide egy kilométeren belül. Ha jelt adok, bárki veheti.
Ez igaz volt. Karen lehorgasztotta a fejét. Akkor mit tegyen?
- Meg kel kockáztatnunk, különben nem tudjuk elérni a hajót. – mondta néhány pillanatnyi töprengés után.
Hildegard Satana bólintott.
- Rendben van, Karen, de előbb beszélgetnünk kell. Egy dolgot azonnal tisztáznom kell: téged az akció után nem fognak kivégezni. Csupán a memóriádat fogják kitörölni.
Folytatása következik.
Íródott Nyuzga javaslatára
Karen megkönnyebbülten sóhajtott, de akkorát, hogy Hildegard is tüstént felfigyelt.
- Történt valami?
A szőke nő nem felelt, igyekezett koncentrálni:
„Konspiráció! Itt a valódi legénység! Jelentést kérek!”
Azonnal érkezett a válasz:
„Konspiráció! Konspiráció! Cirkáló e pillanatban mozgásképtelen, de a legénység segítségével mozgásképessé tehető. Minden rendszer hibátlanul működik, üzemanyag-tárak színültig.
Konspiráció, konspiráció! Cirkáló helyhez kötve, huzalkötegekkel rögzítve, de a rögzítés nem alkalmas a cirkáló felszállásának megakadályozására. Amennyiben a legénység átveszi az irányítást, a felszálláshoz szükséges idő hetvennégy másodperc.
Konspiráció, konspiráció! Cirkáló fedélzetén tizenhét főnyi megszálló személyzet tartózkodik. Ártalmatlanná tételükre minden előkészület megtörtént!
Konspiráció, konspiráció! Cirkáló várja a valódi legénység képviselőjét!”
Karen kellemes izgalmat, ugyanakkor elégedettséget is érzett. A szeme sarkából látta, hogy Hildegard Satana feszülten figyel, de ebben a pillanatban a legkevésbé sem érdekelte az albínó nő.
A hatalmas nap utolsó sugarai fénykeretbe vonták az egyik ablakait vesztett épületromot, és nyomukban a sivár, kiégett faltöredékek felszikráztak, akár a biztató jövő ígérete. Varázslatos látvány volt, Karen nem tudta róla levenni a szemét. Az otthoni, hazai nap ilyet nem tud, de az otthoni, hazai nap éltet, az itteni meg csak hivalkodik a fénnyel. Karen sóhajtott. Teljes lelkéből remélte, hogy meglátja még azt az igazi, hazai napot.
Most azonban sürgősen el kell érnie a cirkálót, és ki kell szabadulnia Hildegard karmaiból talán az utóbbi tűnik a könnyebbik feladatnak.
Azonnal válaszolt.
„Konspiráció, konspiráció! Az eredeti legénységhez nem tartozó fegyveres személy őrizete alatt állok!”
A válaszra megnyugodott. Úgy van, ahogy sejtette:
„Konspiráció, konspiráció! Cirkáló végrehajtja illetéktelen fegyveres ártalmatlanná tételét, mihelyt a fedélzetre léptek!”
Karen sóhajtott. Igen. Mihelyt a fedélzetre lépnek. Csakhogy: hol a hajó? Milyen irányba kell elindulniuk?
„Konspiráció, konspiráció! Meg tudod határozni a helyzetemet? Fogalmam sincs, hogy milyen irányba kell indulnom.”
Izgatottan várta a választ. Jött is azonnal:
„Konspiráció, konspiráció! Adnod kell valamilyen viszonyítási pontot. Kiemelkedő, jellegzetes tereptárgyat. Az alapján cirkáló meghatározza a pontos tartózkodási helyedet!”
Karen bosszankodott, de azonnal reagált:
„Konspiráció, konspiráció! Egy lerombolt, kiégett település közepén vagyok!”
Egy pillanat múlva rádöbben, hogy a dolog egyáltalán nem egyszerű:
„Konspiráció, konspiráció! Harminc kilométeres körzetben nyolc olyan objektum található, amelyik a leírásodnak megfelel! Pontosabban!”
Karen megvakarta a fejét. Mi lehet itt kiemelkedő, jellegzetes tereptárgy? Egyik elpusztított épület éppen olyan, mint a másik. Mind sivár és csúnya.
„Konspiráció, konspiráció! Nem tudom alkalmazni ezt a módszert. Kérlek, valamilyen más módon határozd meg a helyzetemet!”
„Konspiráció, konspiráció! Adj valami jelet!”
Karen elhúzta a száját. Mese nincs: valamilyen formában igénybe kell vennie Hildegard segítségét.
Az albínó nő mellette kuporgott, és le se vette róla a szemét. Csakhogy az a Hildegard mintha valaki egészen más Hildegard lett volna, mint akit eddig megismert. Karen hitetlenkedve mérte végig.
Egyrészt teljesen tovatűnt a bizonytalanság. Nem reszketett a szája széle, nem volt berezelve, nem úgy festett, mint valami hazajáró lélek. Éppen ellenkezőleg: kissé egykedvű tartással, de látható magabiztossággal méregette őt, és a tekintetében sokkal több értelmet lehetett felfedezni, mint eddig. Mi történhetett ezzel az albínóval? Albínó? Mintha már nem is volna annyira albínó.
Mindegy, meg kel szólítani:
- Hildegard, megvan a cirkáló. De nem tudom lokalizálni. Valamilyen jelet kellene adnod, ami alapján ő határozhatná meg a helyzetünket.
Hildegard Satana csendesen bólintott.
- Ezek szerint beszéltél a cirkálóval.
Karen nem figyelt fel a higgadt hangra, a töprengő kifejezésre, türelmetlenül biccentett.
- Úgy van! Adj valami jelet, hogy meghatározhassa a helyzetünket.
- Nem tudjuk, hogy merre van, Karen.
A szőke nő meglepetésében a fenekére tottyant. Hildegard kedvesen és intelligensen szólt hozzá, az eddiginél sokkal lágyabb tónusban, és – a keresztnevén szólította. Mikor is fordult elő ilyen utoljára? Mikor hívták utoljára Karennek?
- Nem tudjuk, hogy merre van, Karen. – ismételte a másik. – Lehet akár száz kilométerre is, közben bármilyen hadsereghez tartozó fegyveres őrs vagy járőr lehet ide egy kilométeren belül. Ha jelt adok, bárki veheti.
Ez igaz volt. Karen lehorgasztotta a fejét. Akkor mit tegyen?
- Meg kel kockáztatnunk, különben nem tudjuk elérni a hajót. – mondta néhány pillanatnyi töprengés után.
Hildegard Satana bólintott.
- Rendben van, Karen, de előbb beszélgetnünk kell. Egy dolgot azonnal tisztáznom kell: téged az akció után nem fognak kivégezni. Csupán a memóriádat fogják kitörölni.
Folytatása következik.
2010. augusztus 26., csütörtök
A siker titka?
A XIX. század végén egy Heinrich Müller nevű német színész New York-ba költözött. A várost már akkor is a színházairól ismerte a világ, és a tehetséges német aktor szép karrierben reménykedett.
Alig egy hete élt az amerikai nagyvárosban máris levelet kapott egy reklámügynökségtől. Abban pedig ez állt:
Kedves Mr. Muller!
Bizonyára tisztában van vele, hogy a hírnév és az elismerés teljesen független a munkától és a tehetségtől, egyedül a reklámtól függ.
Tudjuk, hogy Ön nagy fába vágta a fejszéjét. Most éppen a Garden Theatre véndégművésze, és az Újvilágban szándékozik karriert csinálni.
Önnek most leginkább arra van szüksége, hogy valami módon Önre irányuljon a nagyközönség figyelme.
Enélkül nincs siker.
Módunkban áll felajánlani Önnek a következőt:
Valamelyik éjjel - ha önnek is megfelel - rablók törnek majd a lakására, és revolverrel fognak lövöldözni.
Arról is gondoskodnak majd, hogy vér maradjon a szőnyegen.Szavatoljuk, hogy ennél több kárt nem okoznak.
A New York Herald képes beszámolót fog közölni az Önt ért támadásról, amit remélhetőleg átvesz majd a többi reggeli lap is. Az egész város Önről fog beszélni.
Mindössze 150 dollár 65 cent ellenében biztosítjuk Önnek a rablókat.
Megkülönböztetett tisztelettel:
N & B reklámiroda.
Heinrich Müller nem válaszolt a levélre.
Nem is lett sikeres színész Amerikában - soha.
——–
Fejezzem ki magam még érthetőbben?
Alig egy hete élt az amerikai nagyvárosban máris levelet kapott egy reklámügynökségtől. Abban pedig ez állt:
Kedves Mr. Muller!
Bizonyára tisztában van vele, hogy a hírnév és az elismerés teljesen független a munkától és a tehetségtől, egyedül a reklámtól függ.
Tudjuk, hogy Ön nagy fába vágta a fejszéjét. Most éppen a Garden Theatre véndégművésze, és az Újvilágban szándékozik karriert csinálni.
Önnek most leginkább arra van szüksége, hogy valami módon Önre irányuljon a nagyközönség figyelme.
Enélkül nincs siker.
Módunkban áll felajánlani Önnek a következőt:
Valamelyik éjjel - ha önnek is megfelel - rablók törnek majd a lakására, és revolverrel fognak lövöldözni.
Arról is gondoskodnak majd, hogy vér maradjon a szőnyegen.Szavatoljuk, hogy ennél több kárt nem okoznak.
A New York Herald képes beszámolót fog közölni az Önt ért támadásról, amit remélhetőleg átvesz majd a többi reggeli lap is. Az egész város Önről fog beszélni.
Mindössze 150 dollár 65 cent ellenében biztosítjuk Önnek a rablókat.
Megkülönböztetett tisztelettel:
N & B reklámiroda.
Heinrich Müller nem válaszolt a levélre.
Nem is lett sikeres színész Amerikában - soha.
——–
Fejezzem ki magam még érthetőbben?
2010. augusztus 25., szerda
Éltünk nyárutóján
Éltünk nyárutója van már,
Vagy el is telt? Nem tudom.
Jól vigyázz ránk és Magadra,
Drága kicsi Asszonyom!
——-
Varázslatos a nyárutó,
De az ősz már közeleg,
Hullik a fáról a gyümölcs,
És kiröppen a gyerek.
——–
Jöhet az ősz, meg a tél is:
Míg a kezünk összeér,
Addig bennünk kárt nem tehet
Se vihar, se fagy, se dér.
Vagy el is telt? Nem tudom.
Jól vigyázz ránk és Magadra,
Drága kicsi Asszonyom!
——-
Varázslatos a nyárutó,
De az ősz már közeleg,
Hullik a fáról a gyümölcs,
És kiröppen a gyerek.
——–
Jöhet az ősz, meg a tél is:
Míg a kezünk összeér,
Addig bennünk kárt nem tehet
Se vihar, se fagy, se dér.
2010. augusztus 24., kedd
Katonai kötelesség
A lengyel származású K. K. Rokosszovszkij marsall háborús emlékirata a többi orosz katonai memoár után olvasva valóságos csemege.
Nem terveztem a sorrendet előre, sejtelmem sem volt, hogy ilyen élményt jelent majd a többi után ez az amúgy igen átlagos, színtelen-szagtalan küllemű, gyenge közepes méretű kötet.
Rokosszovszkij marsall
Rokosszovszkij ugyanúgy a cári lovasság soraiban kezdte katonai pályafutását, ahogy számos más szovjet marsall - Zsukov, Bagramjan, Konyev stb. - az első világháborúban többnyire lovas altisztekként szolgáltak valamelyik cári ezredben.
A szovjet hadseregben fenegyerekként tartották számon. Az ötvenes években egy hadgyakorlaton Grecsko marsall valamelyik kedvence átcsoportosított egy hadsereget - jó száz kilométernyire. A terepasztalon. Rokosszovszkij dühösen tiltakozik, élénk szóváltásba bocsátkozik Grecskóval, sőt az SZKP KB szinte minden jelenlévő tagjával. Ezután - mint a hadgyakorlat felügyelő parancsnoka - példátlan dologra ragadtatja magát: dzsipekre ülteti az egész élenjáró társaságot, és saját parancsnoki terepjárójával az élen az egész konvojt végighurcolja azon a területen, ahol az átcsoportosítás történt. Igazat adnak neki - de ki nem állhatják.
A háború idején Rokosszovszkij amolyan Jolly Joker. Törzsével együtt mindig oda helyezik, ahol a legjobban szorul a kapca. Éppen a Brjanszki Front parancsnoka, amikor Sztálin telefonon megkérdi tőle:
- Nem unatkozik mostanában?
Másnap természetesen már Sztálingrádban ébred - mint a Doni Front parancsnoka.
Rokosszovszkij intelligensen, helyenként pedig nagyon merészen ír.
Nála lehet a sorok között olvasni. Kiderül, hogy korántsem rajong híres kollégájáért, Zsukovért. Ez persze lehet szimplán szakmai féltékenység (is).
Van még valaki, akinek a jelek szerint nem sikerült belopnia magát Rokosszovszkij szívébe: Malinovszkij. Róla - ha a különböző helyeken elhelyezett utalásokat egybe gereblyézzük, a félmondatokat összerakjuk - igen előnytelen jellemrajz áll össze. Ez viszont teljesen egybevág azzal a tömérdek adalékkal, amit az újabb magyar hadtörténetírás állapít meg a 2. Ukrán Front parancsnokáról. Ahogy a Sztálin által sokkal kevésbé kedvelt Tolbuhin jellemrajza is megfelel a magyarországi véleményeknek.
(Tolbuhin Magyarországon is nagyon bátran viselkedett. Nem volt hajlandó parancsot adni a Dél-Dunántúl kiürítésére akkor sem, amikor a német harckocsik másfél kilométerre megközelítették a harcálláspontját. Bátran, higgadtan intézkedett - és igaza lett.)
A moszkvai csatáról olvasva levettem a polcról Zsukov Emlékek, gondolatok című könyvét is, és ettől kezdve egészen a kurszki csatáról szóló beszámolókig párhuzamosan olvastam a két visszaemlékezést.
Rokosszovszkij határozottan megkérdőjelezi Zsukov némelyik utasítását. Megrökönyödök. Zsukov - aki minden lehetséges helyen megírja, hogy számára a legnagyobb parancsnoki élményt a moszkvai csata jelentette, hogy erre emlékszik vissza a legszívesebben - rögtön általánosságokba csap, amikor a Rokosszovszkij által konkrétan megfogalmazott problémák kerülnek terítékre. Terel.
Hijnye!
Eddig csak egyetlen olyan orosz katonai vezetővel találkoztam, aki nyíltan bírálta volna Zsukovot, ez pedig Csujkov volt a későbbi marsall, a sztálingrádi csatában a 62. hadsereg parancsnoka. Csujkovval amúgy Zsukov - főleg kisebb jelentőségű dolgokban el-elpolemizál, de Rokosszovszkij ellenvéleményét szemérmes hallgatással mellőzi. Vagy mesterséges ködbe burkolózik, mint valami menekülő cirkáló.
A sztálingrádi csatáról az a kép rögzült az agyunkba, hogy - miközben a várost védő 62. hadsereg a Volga partjára szorítva emberfeletti hősiességgel védekezett - a szovjet parancsnokság a tervezés és végrehajtás magasiskoláját mutatta be. Hatalmas tartalékokat koncentráltak, létrehoztak egy teljes új frontot, remekül szervezett és jól időzített ellentámadással bekerítették a 6. német hadsereget, valamint a 2. páncéloshadsereg részeit, legalább kétszázezer embert.
Nos, Rokosszovszkij elbeszélésében - aki egyébként az ellentámadás egyik frontjának parancsnoka volt - egy kicsit más a kép. Kiderül, hogy részben nagyon is ad hoc fejlődött ki ez a zseniális ellentámadás, és igen nagy mértékben támaszkodtak a németek baklövéseire is.
Egy dologban Rokosszovszkij hajthatatlan maradt: a könyvben is azt állítja, hogy Malinovszkij gárdahadseregét nem a legoptimálisabb módon használták fel.
Ezt a kérdést érdemes volna egyszer komoly elemzés tárgyává tenni. A következőről van szó:
Rokosszovszkij kidolgozta a bekerített német erők gyors megsemmisítésének tervét. Ehhez szüksége lett volna a hátországból most érkezett, teljesen feltöltött Malinovszkij-féle hadseregre.
A vitára még Sztálin is emlékezett. Zsukovval és Vaszilevszkijjel együtt megpróbálták meggyőzni Rokosszovszkijt, adja át a gárdahadsereget a német felmentési kísérletek elhárítására. Rokosszovszkij nem enged, ő inkább a - korábban a védekezésben nagyon is jeleskedő, de nagy veszteségeket szenvedett - 21. hadsereg arcvonalát fordítaná meg, és mindent a saját terve szerint végezne el.
Elvették tőle a gárdahadsereget, és a Sztálingrádnál körülzárt német csoportosítás felszámolása még csaknem két hónapig tartott.
Rokosszovszkij azt mondja, az ő elképzelése volt a jobb. Szerinte a sztálingrádi hadművelet igazából félsiker volt, a német hadsereg nem roppant meg olyan mértékben, mint megroppanhatott volna, és a háború még hosszú évekig elhúzódott.
Rokosszovszkij egyféle mega-Sztálingrádot képzelt el, Paulus csapatainak felszámolása után még a Kaukázusban harcoló német erőket is be akarta keríteni, és még a tél folyamán tönkre szerette volna verni Hitlernek a front déli részén összpontosuló fő erőit.
——-
Ma már bajos megállapítani, kinek volt igaza…
—–
Rokosszovszkij számos olyan problémára is utal, amiről az orosz emlékiratok általában szemérmesen hallgatnak.
Kevés a gyalogság.
Igen, valóban visszaküldték a sebesülteket az arcvonalba. A gőzhenger-taktika miatt irtózatosak voltak a veszteségek.
(A siralmasan felfegyverzett 2. magyar hadsereg elleni szovjet támadás kapcsán minden visszaemlékező “orosz hullahegyek”-ről beszél. Vajon mi vérbe kerülhetett a Rokosszovszkij által oly plasztikusan leírt sztálingrádi német védőállások bevétele?)
A könyv legszomorúbb és legkiábrándítóbb része a Varsó előtti harcok felidézése. Mintha a szerző is rezignáltabb lenne.
A lengyel származású Rokoszovszkij parancsnokolta hadsereg tétlenül áll Varsó előtt, és nem segít a felkelőknek…
Rokosszovszkij itt bizony a hivatalos orosz nótát fújja: felelőtlenül (stb.) robbantották ki, stb…
Vajon ezt is gondolta?
Vagy lakatot kellett tennie a szájára?
Hja igen, a rang kötelez, ha már valaki a Szovjetunió marsallja…
Vesszen Varsó, ha nem a kommunisták kerülnének hatalomra…
Ez lehet a marsallság meg a vödörnyi kitüntetés ára…
Nem terveztem a sorrendet előre, sejtelmem sem volt, hogy ilyen élményt jelent majd a többi után ez az amúgy igen átlagos, színtelen-szagtalan küllemű, gyenge közepes méretű kötet.
Rokosszovszkij marsall
Rokosszovszkij ugyanúgy a cári lovasság soraiban kezdte katonai pályafutását, ahogy számos más szovjet marsall - Zsukov, Bagramjan, Konyev stb. - az első világháborúban többnyire lovas altisztekként szolgáltak valamelyik cári ezredben.
A szovjet hadseregben fenegyerekként tartották számon. Az ötvenes években egy hadgyakorlaton Grecsko marsall valamelyik kedvence átcsoportosított egy hadsereget - jó száz kilométernyire. A terepasztalon. Rokosszovszkij dühösen tiltakozik, élénk szóváltásba bocsátkozik Grecskóval, sőt az SZKP KB szinte minden jelenlévő tagjával. Ezután - mint a hadgyakorlat felügyelő parancsnoka - példátlan dologra ragadtatja magát: dzsipekre ülteti az egész élenjáró társaságot, és saját parancsnoki terepjárójával az élen az egész konvojt végighurcolja azon a területen, ahol az átcsoportosítás történt. Igazat adnak neki - de ki nem állhatják.
A háború idején Rokosszovszkij amolyan Jolly Joker. Törzsével együtt mindig oda helyezik, ahol a legjobban szorul a kapca. Éppen a Brjanszki Front parancsnoka, amikor Sztálin telefonon megkérdi tőle:
- Nem unatkozik mostanában?
Másnap természetesen már Sztálingrádban ébred - mint a Doni Front parancsnoka.
Rokosszovszkij intelligensen, helyenként pedig nagyon merészen ír.
Nála lehet a sorok között olvasni. Kiderül, hogy korántsem rajong híres kollégájáért, Zsukovért. Ez persze lehet szimplán szakmai féltékenység (is).
Van még valaki, akinek a jelek szerint nem sikerült belopnia magát Rokosszovszkij szívébe: Malinovszkij. Róla - ha a különböző helyeken elhelyezett utalásokat egybe gereblyézzük, a félmondatokat összerakjuk - igen előnytelen jellemrajz áll össze. Ez viszont teljesen egybevág azzal a tömérdek adalékkal, amit az újabb magyar hadtörténetírás állapít meg a 2. Ukrán Front parancsnokáról. Ahogy a Sztálin által sokkal kevésbé kedvelt Tolbuhin jellemrajza is megfelel a magyarországi véleményeknek.
(Tolbuhin Magyarországon is nagyon bátran viselkedett. Nem volt hajlandó parancsot adni a Dél-Dunántúl kiürítésére akkor sem, amikor a német harckocsik másfél kilométerre megközelítették a harcálláspontját. Bátran, higgadtan intézkedett - és igaza lett.)
A moszkvai csatáról olvasva levettem a polcról Zsukov Emlékek, gondolatok című könyvét is, és ettől kezdve egészen a kurszki csatáról szóló beszámolókig párhuzamosan olvastam a két visszaemlékezést.
Rokosszovszkij határozottan megkérdőjelezi Zsukov némelyik utasítását. Megrökönyödök. Zsukov - aki minden lehetséges helyen megírja, hogy számára a legnagyobb parancsnoki élményt a moszkvai csata jelentette, hogy erre emlékszik vissza a legszívesebben - rögtön általánosságokba csap, amikor a Rokosszovszkij által konkrétan megfogalmazott problémák kerülnek terítékre. Terel.
Hijnye!
Eddig csak egyetlen olyan orosz katonai vezetővel találkoztam, aki nyíltan bírálta volna Zsukovot, ez pedig Csujkov volt a későbbi marsall, a sztálingrádi csatában a 62. hadsereg parancsnoka. Csujkovval amúgy Zsukov - főleg kisebb jelentőségű dolgokban el-elpolemizál, de Rokosszovszkij ellenvéleményét szemérmes hallgatással mellőzi. Vagy mesterséges ködbe burkolózik, mint valami menekülő cirkáló.
A sztálingrádi csatáról az a kép rögzült az agyunkba, hogy - miközben a várost védő 62. hadsereg a Volga partjára szorítva emberfeletti hősiességgel védekezett - a szovjet parancsnokság a tervezés és végrehajtás magasiskoláját mutatta be. Hatalmas tartalékokat koncentráltak, létrehoztak egy teljes új frontot, remekül szervezett és jól időzített ellentámadással bekerítették a 6. német hadsereget, valamint a 2. páncéloshadsereg részeit, legalább kétszázezer embert.
Nos, Rokosszovszkij elbeszélésében - aki egyébként az ellentámadás egyik frontjának parancsnoka volt - egy kicsit más a kép. Kiderül, hogy részben nagyon is ad hoc fejlődött ki ez a zseniális ellentámadás, és igen nagy mértékben támaszkodtak a németek baklövéseire is.
Egy dologban Rokosszovszkij hajthatatlan maradt: a könyvben is azt állítja, hogy Malinovszkij gárdahadseregét nem a legoptimálisabb módon használták fel.
Ezt a kérdést érdemes volna egyszer komoly elemzés tárgyává tenni. A következőről van szó:
Rokosszovszkij kidolgozta a bekerített német erők gyors megsemmisítésének tervét. Ehhez szüksége lett volna a hátországból most érkezett, teljesen feltöltött Malinovszkij-féle hadseregre.
A vitára még Sztálin is emlékezett. Zsukovval és Vaszilevszkijjel együtt megpróbálták meggyőzni Rokosszovszkijt, adja át a gárdahadsereget a német felmentési kísérletek elhárítására. Rokosszovszkij nem enged, ő inkább a - korábban a védekezésben nagyon is jeleskedő, de nagy veszteségeket szenvedett - 21. hadsereg arcvonalát fordítaná meg, és mindent a saját terve szerint végezne el.
Elvették tőle a gárdahadsereget, és a Sztálingrádnál körülzárt német csoportosítás felszámolása még csaknem két hónapig tartott.
Rokosszovszkij azt mondja, az ő elképzelése volt a jobb. Szerinte a sztálingrádi hadművelet igazából félsiker volt, a német hadsereg nem roppant meg olyan mértékben, mint megroppanhatott volna, és a háború még hosszú évekig elhúzódott.
Rokosszovszkij egyféle mega-Sztálingrádot képzelt el, Paulus csapatainak felszámolása után még a Kaukázusban harcoló német erőket is be akarta keríteni, és még a tél folyamán tönkre szerette volna verni Hitlernek a front déli részén összpontosuló fő erőit.
——-
Ma már bajos megállapítani, kinek volt igaza…
—–
Rokosszovszkij számos olyan problémára is utal, amiről az orosz emlékiratok általában szemérmesen hallgatnak.
Kevés a gyalogság.
Igen, valóban visszaküldték a sebesülteket az arcvonalba. A gőzhenger-taktika miatt irtózatosak voltak a veszteségek.
(A siralmasan felfegyverzett 2. magyar hadsereg elleni szovjet támadás kapcsán minden visszaemlékező “orosz hullahegyek”-ről beszél. Vajon mi vérbe kerülhetett a Rokosszovszkij által oly plasztikusan leírt sztálingrádi német védőállások bevétele?)
A könyv legszomorúbb és legkiábrándítóbb része a Varsó előtti harcok felidézése. Mintha a szerző is rezignáltabb lenne.
A lengyel származású Rokoszovszkij parancsnokolta hadsereg tétlenül áll Varsó előtt, és nem segít a felkelőknek…
Rokosszovszkij itt bizony a hivatalos orosz nótát fújja: felelőtlenül (stb.) robbantották ki, stb…
Vajon ezt is gondolta?
Vagy lakatot kellett tennie a szájára?
Hja igen, a rang kötelez, ha már valaki a Szovjetunió marsallja…
Vesszen Varsó, ha nem a kommunisták kerülnének hatalomra…
Ez lehet a marsallság meg a vödörnyi kitüntetés ára…
2010. augusztus 23., hétfő
A néhai jó Gvadányi József
Langyos korban,
Vitéz sorban,
Mindig lovon, sose porban,
A néhai jó Gvadányi.
—–
Vágott közlegényt meg tisztet,
Megszalasztotta Kleistet,
Része volt temérdek vágta,
Bú vagy bánat ritkán rágta,
S ellen kardja meg nem vágta.
A néhai jó Gvadányit.
——-
Majd, a szablyát félretéve
Lúdtoll akadt a kezébe,
Olasz őstől volt szép elve,
Huszároktól ízes nyelve,
És csak úgy estére kelve
Író lett a jó Gvadányi.
—-
Langyos korban,
Vitéz sorban,
Mindig lovon, sose porban,
Amikor a magyar celeb
Magyarul már nem is hebeg,
Jó Gvadányi a tollával
Többre ment, mint a szablyával.
—-
Langyos korban,
Író sorban,
Idelent vidéken, porban
Ahol a felhő cicázik,
S minden az, aminek látszik.
Nevettetett jó Gvadányi.
——
Mindig divat volt szapulni,
Ócsárolni és leszólni
A néhai jó Gvadányit.
Pedig ha jő a skandalum,
Ha szétoszlik a publikum,
És elbukik a tragikum,
A prédikáció kevés,
Egy a gyógyszer: a nevetés.
——
Író sorban,
Langyos korban,
A józan vidéki porban,
Ahol a közönség közel,
A lúdtoll nem téveszti el,
Tudta ezt a jó Gvadányi.
——-
A birka sznob messze béget,
Idegen fáklyákat éget,
A nyomában nincsen élet,
Mást művelt a jó Gvadányi.
—–
Langyos korban,
Író sorban,
A néphez közeli porban
Kedves jó Gvadányi bátya,
Kendet az Isten megáldja!
Vitéz sorban,
Mindig lovon, sose porban,
A néhai jó Gvadányi.
—–
Vágott közlegényt meg tisztet,
Megszalasztotta Kleistet,
Része volt temérdek vágta,
Bú vagy bánat ritkán rágta,
S ellen kardja meg nem vágta.
A néhai jó Gvadányit.
——-
Majd, a szablyát félretéve
Lúdtoll akadt a kezébe,
Olasz őstől volt szép elve,
Huszároktól ízes nyelve,
És csak úgy estére kelve
Író lett a jó Gvadányi.
—-
Langyos korban,
Vitéz sorban,
Mindig lovon, sose porban,
Amikor a magyar celeb
Magyarul már nem is hebeg,
Jó Gvadányi a tollával
Többre ment, mint a szablyával.
—-
Langyos korban,
Író sorban,
Idelent vidéken, porban
Ahol a felhő cicázik,
S minden az, aminek látszik.
Nevettetett jó Gvadányi.
——
Mindig divat volt szapulni,
Ócsárolni és leszólni
A néhai jó Gvadányit.
Pedig ha jő a skandalum,
Ha szétoszlik a publikum,
És elbukik a tragikum,
A prédikáció kevés,
Egy a gyógyszer: a nevetés.
——
Író sorban,
Langyos korban,
A józan vidéki porban,
Ahol a közönség közel,
A lúdtoll nem téveszti el,
Tudta ezt a jó Gvadányi.
——-
A birka sznob messze béget,
Idegen fáklyákat éget,
A nyomában nincsen élet,
Mást művelt a jó Gvadányi.
—–
Langyos korban,
Író sorban,
A néphez közeli porban
Kedves jó Gvadányi bátya,
Kendet az Isten megáldja!
2010. augusztus 22., vasárnap
Táborszernagy
Olvasom Stephen E. Ambrose D Nap című kiváló könyvét. A normandiai partraszállásról írott legjobb művek egyike.
Magával a könyvvel igazán semmi bajom, de van egy téves fordítói döntés, ami úgy a háromszázadik oldal táján már bosszant.
Sokadszorra üti meg a szememet a Rommel táborszernagy kifejezés.
(Nem is beszélve arról, hogy a fordító más német Feldmarschallokat is rendszeresen a táborszernagy ranggal tisztel meg.)
A fordító ezzel a derék Rommel tábornagyot két rendfokozattal visszavetette a rangjában - azaz visszavetette volna, ha a második világháború idején egyáltalán létezett volna ilyen (táborszernagyi) rendfokozat. Rommel amúgy a Wehrmacht-ban Feldmarschall rendfokozattal rendelkezett.
A táborszernagy (németül Feldzugmeister) mint rendfokozat tudomásom szerint kizárólag a Habsburg-birodalom hadseregében létezett. Ez volt a békeidőben elérhető legmagasabb rang, ennél nagyobb (tábornagyi) rendfokozatot a katona csak háborúban szerezhetett.
Később a kettő közé ékelődött a lovassági tábornok, illetve (a Monarchia terminológiájában 1909-től) a gyalogsági, illetve tüzérségi tábornok rendfokozat.
Az Osztrák-Magyar Monarchia katonai terminológiájában a Feldzugmeister magyar fordítása táborszernagy, a Feldmarschall-é pedig tábornagy. A világháború idején, amikor a központi hatalmas rendfokozatait egységesítették, a táborszernagy sarzsi végleg megszűnt, helyébe került a vezérezredes.
A tábornagy elvben még a Horthy-féle hadseregben is létező rendfokozat volt, de a sok vezérezredes közül már senkit sem léptettek elő, tehát a gyakorlatban senki sem viselte.
—–
A táborszernagy rendfokozat előzménye lehetett az osztrák hadseregben a főtábormester (Il Mastro di Campo Generale – General-Feldmarschall), amelyet Zrínyi Miklós kapott II. Ferdinándtól. Akkoriban ez a rendfokozat a mindenkori főparancsnok helyettesét illette, aki felett már csak a Generalissimus állt. Utóbbi megszűntével a Feldmarschall lett a legmagasabb katonai rendfokozat, és alatta rendszeresítettek egy, csak az osztrák hadseregben létező, az altábornagynál magasabb sarzsit, ez lett a táborszernagy.
——
A második világháború idején nincs táborszernagy. A könyv fordítása egyébként kiváló. Szaklektora is van. Utóbbi igazán szólhatott volna a fordítónak. Elektronikus formátumú kézirat esetében nem nem lett volna különleges probléma az összes “táborszernagy”-ot “tábornagy”-ra cserélni.
2010. augusztus 21., szombat
Holdvilággal búcsúzik a nyár
Holdvilággal búcsúzik a nyár,
A Hold mögött
Sötét torok,
Masírozó csillagsorok
Igyekeznek
Fényre kelve
Odaérni
Szeptemberbe.
—–
Hogyha a nyár visszatérne,
A napsugár égig érne,
Az Orion kóborolna,
Mindenre több időnk volna.
—–
A csillagok nem engedik.
Valaki azt súgta nekik:
Közeledik a szeptember,
Határidőt tartani kell.
—–
Nyári napnak ősz az ára,
Jön hamar a tél utána,
Csillagnak ég a gazdája,
Lent a végzet, fent a pálya.
——
Nyároszlató csillagár,
Halványuló láthatár,
Afrikába készülődik
A madár,
Holdvilággal
Búcsúzik
A nyár.
A Hold mögött
Sötét torok,
Masírozó csillagsorok
Igyekeznek
Fényre kelve
Odaérni
Szeptemberbe.
—–
Hogyha a nyár visszatérne,
A napsugár égig érne,
Az Orion kóborolna,
Mindenre több időnk volna.
—–
A csillagok nem engedik.
Valaki azt súgta nekik:
Közeledik a szeptember,
Határidőt tartani kell.
—–
Nyári napnak ősz az ára,
Jön hamar a tél utána,
Csillagnak ég a gazdája,
Lent a végzet, fent a pálya.
——
Nyároszlató csillagár,
Halványuló láthatár,
Afrikába készülődik
A madár,
Holdvilággal
Búcsúzik
A nyár.
2010. augusztus 20., péntek
Szőke nő zűrben az űrben - LXXI.
HETVENEGYEDIK RÉSZ
Íródott Nyuzga javaslatára
Nem légpárnással érkeztek, hanem valami metrószerű földalatti csarnokban, egy sínen közlekedő szivar alakú járművön. Ez aligha használhatta bárki, mert – Karen számolta – tizenhét kölünféle ellenőrzőponton haladtak át, mindenütt fegyveres őrség állomásozott, és akkurátusan ellenőrizte őket. A főnök aláírta parancs persze minden kaput megnyitott.
A szőke nő rájött, hogy több különféle földalatti közlekedési rendszer is működik NewAcropolis alatt. Van egy általános használatban lévő metró, illetve van egy másik hálózat, amelyekről a bázis lakosságának zöme talán nem is tud. Ezt a másikat csak igen aggályos és többszörös ellenőrzés után lehetett megközelíteni. Karen biztos volt benne, hogy a térmanipulátort csak ezzel lehet elérni. Az utolsó ellenőrzőpontok katonái ugyanazt az uniformist viselték, mint a szőke nő hallgatag albínó kísérőnője. Karen ezt jól megjegyezte magának.
Nyolv különféle földalatti járművet használtak. A szivar alakú utolsó már nem lehetett hosszabb hét-nyolc méternél, és egyetlen nagy utastere volt. Láthatóan automatikus program vezette, egy mérnök és két fegyveres tartózkodott rajta.
Karen és Hildegard szótlanul tették meg a legalább 10-15 kilométeres utat. A jármű egy magasba vezető acél csigalépcső előtt állt meg, itt tuszkolták ki a két nőt. Ahogy kiszálltak a jármű gyorsan el is tűnt.
Karen szemügyre vette a helyet. Se várócsarnok, se fogadóbizottság. Semmiféle éllandó épület. Semmi sem jelzi, hogy az egész New Acropolis ezért a nyamvadt megállóért épült fel.
Randa csigalépcső, meredeken vezet felfelé, legalább százméternyire, kanyarulataiban olcsó lámpák égnek. Csapóajtó lehet a végén, réseiből beszüremkedik a napfény.
A két nő nekivágott az ócska lépcsőnek…
Most pedig itt álltak – egy domb kráterszerű mélyedésében, a szabad ég alatt.
A jókora magaslat belső részét egyszerűen elhodták, és amfiteátrumszerű teret képeztek benne, amit kívülről a dombot szemlélve nyilván nem lehetett észrevenni. A hossza négy-ötszáz méter lehetett, szélessége a legkeskenyebb ponton sem volt kevesebb hetven-nyolcvan méternél. A földalatti járműhöz közönséges lépcsős akna vezetett, egyszerű csapóajtóval a végén, ami nagyjából a térség közepén volt.
Apró szellő simított véggi a haján, és ettől Karen azonnal észhez tért. Itt vannak a térmanipulátor kellős közepén. Talán csak percek vannak hátra a földmozgás megindulásáig. Talán már annyi sem.
Gyorsan felmérte a helyet. Középen jó kosárlabdapályányi porhanyós föld. A kiindulópont. Mintha már mozogna is a talaj.
Gyorsan feltette a kapott sisakot, és hasra vetette magát a laza talajon. Hildegard azonnal követte a példáját.
- Kapaszkodj belém! – mondta az albínónak. – Fogd meg a karomat, és el ne engedd, mert akkor máshová kerülsz!
Igyekezett a könnyűcirkálóra összpontosítani. Kiürítette az elméjét, és maga elé képzelte a kínai űrjárművet. Oda akarok menni, ahol a cirkáló tartózkodik. Nem tudta, hogy ez mire elegendő. Ha a cirkáló éppen úton van, semmire. Akkor kiköt valahol a tér végtelenjében.
Felcsapott körülöttük a földvihar….
Sejtelme sem volt, mennyi idő telhetett el. Kidugta a fejét a földkupacból, utána lecsatolta sisakját, és nagyot szippantott az idegen levegőből.
Körülnézett.
Lerombolt város romjai között voltak. Élet jele sehol. A házakat derékmagasságban egyszerűen leborotválta valami, úgy meredeztek felfelé, mint hatalmas tört edények szánalmas cserepei. A törések üszkör-kormos szélei láttán Karen rájött, mi okozhatta a pusztítást: a szövetséges flotta. Ez a hely valamikor a lázadók fészke lehetett, és a szövetségi csatahajók porrá égették. Még egy árva gyomnövény se látszott sehol.
Itt lenne a könnyűcirkáló?
Hildegard Satana nyögve-szuszogva bújt elő Karen mellől, letépte a fejéről a sisakját, és nagyot horkantott.
- Erre nem készített fel az a kurva szimulátor! – mondta keresetlen egyszerűséggel.
Karen csaknem szánta. Az albínó gyermeki tanácstalansággal bámult maga köré zavart tekintettel. A szája széle reszketett. Karen tudta, hogy a félelemtől. Felvigyázónak és ítéletvégrehajtónak küldték mellé, maga testőrnek akarta használni, pedig csak egy óriáscsecsemő.
Karen felállt, próbált tájékozódni. Hol lehet ennek az istenverte helynek a napja? Nem a nappal közepe lehet, itt vagy szürkül vagy világosodik. Ha világosodik, rövid időn belül akár olyan hőség is lehet, mint egy katlanban, mert a hely nagyon úgy nézett ki, mint valami Istentől elhagyott pusztaság sivár közepe.
Ha viszont sötétedik, éjszaka borulhat rájuk vad hideggel és a helyi fauna még vadabb képviselőivel. Szép kilátások. Senki más nincs vele, csak egy fegyverekkel teletűzdelt, beijedt és túlméretezett napközis bakfis.
- Szedd össze magad! – mondta nyersen az albínónak.
Hildegard bámult rá sírásra görbülő, reszkető szájjal.
- Erre nem készített fel az a kurva szimulátor!
- Ezt már mondtad! Szedd össze magad! – aztán még hozzátette: - Ez parancs!
A hangsúly csodát művelt.
- Bocsáson meg asszonyom! – Hildegard kihúzta magát.
Karen megelégedéssel nyugtázta, hogy a kirobbanni készülő hisztérikus roham elmarad. Megkerült egy terjedelmes romot, és szétnézett.
A hatalmas vörös Nap a láthatár szélén lebegett. Nyilvánvalóan alkonyodik. Talán ez a rosszabb eshetőség. Mindegy, legalább az égtájakkal tisztába jöhet. Az is valami.
Hildegard a nyomában totyogott.
- Van valamilyen érzékelőd? – kérdezte tőle.
Satana hadnagy bólintott.
- Semmiféle veszedelmes eszköz vagy élőlény nincs a közelünkben. – felelte, azaz inkább jelentette. – Legalábbis öt kilométeres sugarú körben nincs.
Karen nyugtázta. Jó tudni, meddig terjed a Satana birtokában lévő eszközök hatósugara.
Most pedig koncentrálni kell. Ha itt van a könnyűcirkáló, kapcsolatba kell lépni vele.
Nekitámaszkodott egy romos házoldalnak, és koncentrálni próbált.
Hidegard Satana ösztönösen megérezte, mit akar a szőke nő. Igyekezett csendben maradni, és halkan Karen mellé telepedett.
„Konspiráció! Konspiráció! Itt a legénység! Itt a valódi legénység! Konspiráció! Konspiráció!”
Olyan gyorsan érkezett a válasz, hogy Karen megdöbbent:
„Konspiráció! Konspiráció! Itt a könnyűcirkáló! Konspiráció! Konspiráció!”
Folytatása következik.
Íródott Nyuzga javaslatára
Nem légpárnással érkeztek, hanem valami metrószerű földalatti csarnokban, egy sínen közlekedő szivar alakú járművön. Ez aligha használhatta bárki, mert – Karen számolta – tizenhét kölünféle ellenőrzőponton haladtak át, mindenütt fegyveres őrség állomásozott, és akkurátusan ellenőrizte őket. A főnök aláírta parancs persze minden kaput megnyitott.
A szőke nő rájött, hogy több különféle földalatti közlekedési rendszer is működik NewAcropolis alatt. Van egy általános használatban lévő metró, illetve van egy másik hálózat, amelyekről a bázis lakosságának zöme talán nem is tud. Ezt a másikat csak igen aggályos és többszörös ellenőrzés után lehetett megközelíteni. Karen biztos volt benne, hogy a térmanipulátort csak ezzel lehet elérni. Az utolsó ellenőrzőpontok katonái ugyanazt az uniformist viselték, mint a szőke nő hallgatag albínó kísérőnője. Karen ezt jól megjegyezte magának.
Nyolv különféle földalatti járművet használtak. A szivar alakú utolsó már nem lehetett hosszabb hét-nyolc méternél, és egyetlen nagy utastere volt. Láthatóan automatikus program vezette, egy mérnök és két fegyveres tartózkodott rajta.
Karen és Hildegard szótlanul tették meg a legalább 10-15 kilométeres utat. A jármű egy magasba vezető acél csigalépcső előtt állt meg, itt tuszkolták ki a két nőt. Ahogy kiszálltak a jármű gyorsan el is tűnt.
Karen szemügyre vette a helyet. Se várócsarnok, se fogadóbizottság. Semmiféle éllandó épület. Semmi sem jelzi, hogy az egész New Acropolis ezért a nyamvadt megállóért épült fel.
Randa csigalépcső, meredeken vezet felfelé, legalább százméternyire, kanyarulataiban olcsó lámpák égnek. Csapóajtó lehet a végén, réseiből beszüremkedik a napfény.
A két nő nekivágott az ócska lépcsőnek…
Most pedig itt álltak – egy domb kráterszerű mélyedésében, a szabad ég alatt.
A jókora magaslat belső részét egyszerűen elhodták, és amfiteátrumszerű teret képeztek benne, amit kívülről a dombot szemlélve nyilván nem lehetett észrevenni. A hossza négy-ötszáz méter lehetett, szélessége a legkeskenyebb ponton sem volt kevesebb hetven-nyolcvan méternél. A földalatti járműhöz közönséges lépcsős akna vezetett, egyszerű csapóajtóval a végén, ami nagyjából a térség közepén volt.
Apró szellő simított véggi a haján, és ettől Karen azonnal észhez tért. Itt vannak a térmanipulátor kellős közepén. Talán csak percek vannak hátra a földmozgás megindulásáig. Talán már annyi sem.
Gyorsan felmérte a helyet. Középen jó kosárlabdapályányi porhanyós föld. A kiindulópont. Mintha már mozogna is a talaj.
Gyorsan feltette a kapott sisakot, és hasra vetette magát a laza talajon. Hildegard azonnal követte a példáját.
- Kapaszkodj belém! – mondta az albínónak. – Fogd meg a karomat, és el ne engedd, mert akkor máshová kerülsz!
Igyekezett a könnyűcirkálóra összpontosítani. Kiürítette az elméjét, és maga elé képzelte a kínai űrjárművet. Oda akarok menni, ahol a cirkáló tartózkodik. Nem tudta, hogy ez mire elegendő. Ha a cirkáló éppen úton van, semmire. Akkor kiköt valahol a tér végtelenjében.
Felcsapott körülöttük a földvihar….
Sejtelme sem volt, mennyi idő telhetett el. Kidugta a fejét a földkupacból, utána lecsatolta sisakját, és nagyot szippantott az idegen levegőből.
Körülnézett.
Lerombolt város romjai között voltak. Élet jele sehol. A házakat derékmagasságban egyszerűen leborotválta valami, úgy meredeztek felfelé, mint hatalmas tört edények szánalmas cserepei. A törések üszkör-kormos szélei láttán Karen rájött, mi okozhatta a pusztítást: a szövetséges flotta. Ez a hely valamikor a lázadók fészke lehetett, és a szövetségi csatahajók porrá égették. Még egy árva gyomnövény se látszott sehol.
Itt lenne a könnyűcirkáló?
Hildegard Satana nyögve-szuszogva bújt elő Karen mellől, letépte a fejéről a sisakját, és nagyot horkantott.
- Erre nem készített fel az a kurva szimulátor! – mondta keresetlen egyszerűséggel.
Karen csaknem szánta. Az albínó gyermeki tanácstalansággal bámult maga köré zavart tekintettel. A szája széle reszketett. Karen tudta, hogy a félelemtől. Felvigyázónak és ítéletvégrehajtónak küldték mellé, maga testőrnek akarta használni, pedig csak egy óriáscsecsemő.
Karen felállt, próbált tájékozódni. Hol lehet ennek az istenverte helynek a napja? Nem a nappal közepe lehet, itt vagy szürkül vagy világosodik. Ha világosodik, rövid időn belül akár olyan hőség is lehet, mint egy katlanban, mert a hely nagyon úgy nézett ki, mint valami Istentől elhagyott pusztaság sivár közepe.
Ha viszont sötétedik, éjszaka borulhat rájuk vad hideggel és a helyi fauna még vadabb képviselőivel. Szép kilátások. Senki más nincs vele, csak egy fegyverekkel teletűzdelt, beijedt és túlméretezett napközis bakfis.
- Szedd össze magad! – mondta nyersen az albínónak.
Hildegard bámult rá sírásra görbülő, reszkető szájjal.
- Erre nem készített fel az a kurva szimulátor!
- Ezt már mondtad! Szedd össze magad! – aztán még hozzátette: - Ez parancs!
A hangsúly csodát művelt.
- Bocsáson meg asszonyom! – Hildegard kihúzta magát.
Karen megelégedéssel nyugtázta, hogy a kirobbanni készülő hisztérikus roham elmarad. Megkerült egy terjedelmes romot, és szétnézett.
A hatalmas vörös Nap a láthatár szélén lebegett. Nyilvánvalóan alkonyodik. Talán ez a rosszabb eshetőség. Mindegy, legalább az égtájakkal tisztába jöhet. Az is valami.
Hildegard a nyomában totyogott.
- Van valamilyen érzékelőd? – kérdezte tőle.
Satana hadnagy bólintott.
- Semmiféle veszedelmes eszköz vagy élőlény nincs a közelünkben. – felelte, azaz inkább jelentette. – Legalábbis öt kilométeres sugarú körben nincs.
Karen nyugtázta. Jó tudni, meddig terjed a Satana birtokában lévő eszközök hatósugara.
Most pedig koncentrálni kell. Ha itt van a könnyűcirkáló, kapcsolatba kell lépni vele.
Nekitámaszkodott egy romos házoldalnak, és koncentrálni próbált.
Hidegard Satana ösztönösen megérezte, mit akar a szőke nő. Igyekezett csendben maradni, és halkan Karen mellé telepedett.
„Konspiráció! Konspiráció! Itt a legénység! Itt a valódi legénység! Konspiráció! Konspiráció!”
Olyan gyorsan érkezett a válasz, hogy Karen megdöbbent:
„Konspiráció! Konspiráció! Itt a könnyűcirkáló! Konspiráció! Konspiráció!”
Folytatása következik.
2010. augusztus 19., csütörtök
Egy színidirektor levele egy másik színidirektornak
Az 1830-as évek a magyar színészet történetében a hőskort jelentették. A társulatok zöme vándorolt, nem is akármilyen szisztéma szerint. A nagy városokat - mint Pest, Szeged vagy Debrecen - csak az igazán komoly játékerőt képviselő társulatok merték útba ejteni. A másodrendű csoportok a közepes méretű városokat járták, a harmad-negyedrendűek pedig a kisvárosokat és a falvakat. Utóbbiak még az útvonalat is úgy állították össze, hogy náluk erősebb társulattal lehetőleg soha ne is találkozhassanak.Mindazonáltal nem voltak önbizalom nélkül: akad olyan, amelyik 6-8 szereplővel Shakespeare-t játszott. A művészi minőség más kérdés.
Különös világ lehetett egy-egy ilyen harmad-negyedrendű trupp. Kötött szerepkörök voltak itt is - mint akkoriban mindenütt, egy-egy színészt szerepkörre szerződtettek. A szerepkörök némelyikének megnevezésére alig ismernénk rá. A bonviván neve például sok helyütt első szerelmes volt.
Az évad húsvéttól húsvétig tartott, a nagyhéten kötötték az új szerződéseket, ekkor váltottak társulatot azon aktorok, akik jobbat találtak - vagy csak megelégelték a régit.
A direktorok kapcsolatban álltak a többi színigazgatóval - de többnyire mindenki csak a vele egyenrangúakkal.
——
Egy ilyen harmad-negyedrangú trupp direktora írta a fáma szerint a következő levelet:
Kedves István Kolléga!
Végre-valahára Dunaföldvárra érkezénk, de ugyancsak szánalmas állapotban.
Beigazolódott ama bölcs mondás igazsága, hogy a legszörnyűbb kór, ami a magyar teátrumi művészet nemesebb részein rágódik, hazánk szeszélyes időjárása, illetve alföldi pusztaságunk ama kellemetlen jellegzetessége, hogy igen nagy híjával van egészséges, olcsó és tágas vendégfogadóknak.
Útra kelénk Kecskemét felől Dunaföldvárra. Egész úton esőben jöttünk, szakadt a nyakunkba a víz, szénanáthát kapott az összes teátristám. De ez még csak hagyján, hanem a felhőink pocsékká áztak, minek következtében tökéletesen használhatatlanokká váltak. Csakígy jártam olcsón szerzett pusztámmal is. Még a kútgém is odalett, pedig arra igazán büszke voltam.
Egészen elmosódott minden lovagváram és az összes erdőm. Egyedül a hullámzó tengerem maradt épségben, az is csupán azért, mert az a többinél kisebb lévén befért a súgólyuk ládájába.
Kérlek, kedves István kolléga, ha Istent ismersz, küldj utánam egy mennydörgést. Ha számít a barátságunk, ha eszedbe jut mindaz, amit valamikor érted tettem, és ha a szívedben igaz magyar és szakmai könyörület lakozik; egy holdra és harminchárom csillagra is sürgős szükségem leend.
Kérlek, azon légy, hogy a török szultán palotája, melyet Nagytétényben csináltatok, öt forint harminc krajcárnál semmiképpen többe ne kerüljön. Ha a piktor akadékoskodna, ecseteld gonosz természetem, mondd neki, hogy nyakán hagyom, és gondolkodhat rajta, miből fizeti ki a négy konc papirost, amit ő is hitelbe kapott.
Más baj is van.
Első szerelmesem szemet vetett valami parasztlányra - minekutána a kocsmában bénává verték a féltékeny legények.
Hősöm hetven krajcár kontót csinált a helyi vendéglőben, állandóan abajgatnak miatta a dühös kellnerek, a nyomorult meg ki se mer bújni a színpad alól.
Egyébként jól vagyunk.
Üdvözöl kollégád:
Janó
Különös világ lehetett egy-egy ilyen harmad-negyedrendű trupp. Kötött szerepkörök voltak itt is - mint akkoriban mindenütt, egy-egy színészt szerepkörre szerződtettek. A szerepkörök némelyikének megnevezésére alig ismernénk rá. A bonviván neve például sok helyütt első szerelmes volt.
Az évad húsvéttól húsvétig tartott, a nagyhéten kötötték az új szerződéseket, ekkor váltottak társulatot azon aktorok, akik jobbat találtak - vagy csak megelégelték a régit.
A direktorok kapcsolatban álltak a többi színigazgatóval - de többnyire mindenki csak a vele egyenrangúakkal.
——
Egy ilyen harmad-negyedrangú trupp direktora írta a fáma szerint a következő levelet:
Kedves István Kolléga!
Végre-valahára Dunaföldvárra érkezénk, de ugyancsak szánalmas állapotban.
Beigazolódott ama bölcs mondás igazsága, hogy a legszörnyűbb kór, ami a magyar teátrumi művészet nemesebb részein rágódik, hazánk szeszélyes időjárása, illetve alföldi pusztaságunk ama kellemetlen jellegzetessége, hogy igen nagy híjával van egészséges, olcsó és tágas vendégfogadóknak.
Útra kelénk Kecskemét felől Dunaföldvárra. Egész úton esőben jöttünk, szakadt a nyakunkba a víz, szénanáthát kapott az összes teátristám. De ez még csak hagyján, hanem a felhőink pocsékká áztak, minek következtében tökéletesen használhatatlanokká váltak. Csakígy jártam olcsón szerzett pusztámmal is. Még a kútgém is odalett, pedig arra igazán büszke voltam.
Egészen elmosódott minden lovagváram és az összes erdőm. Egyedül a hullámzó tengerem maradt épségben, az is csupán azért, mert az a többinél kisebb lévén befért a súgólyuk ládájába.
Kérlek, kedves István kolléga, ha Istent ismersz, küldj utánam egy mennydörgést. Ha számít a barátságunk, ha eszedbe jut mindaz, amit valamikor érted tettem, és ha a szívedben igaz magyar és szakmai könyörület lakozik; egy holdra és harminchárom csillagra is sürgős szükségem leend.
Kérlek, azon légy, hogy a török szultán palotája, melyet Nagytétényben csináltatok, öt forint harminc krajcárnál semmiképpen többe ne kerüljön. Ha a piktor akadékoskodna, ecseteld gonosz természetem, mondd neki, hogy nyakán hagyom, és gondolkodhat rajta, miből fizeti ki a négy konc papirost, amit ő is hitelbe kapott.
Más baj is van.
Első szerelmesem szemet vetett valami parasztlányra - minekutána a kocsmában bénává verték a féltékeny legények.
Hősöm hetven krajcár kontót csinált a helyi vendéglőben, állandóan abajgatnak miatta a dühös kellnerek, a nyomorult meg ki se mer bújni a színpad alól.
Egyébként jól vagyunk.
Üdvözöl kollégád:
Janó
2010. augusztus 18., szerda
Atlantisz utolsó napja
Talán csak nyugat kóbor, rossz szele,
Talán a halál
Előérzete;
Mert tűz a nap, mint régi nyarakon,
Árnyék táncol a fehér falakon,
A piac zajlik, mint a zuhatag,
A nép zajong,
S a tenger
Hallgatag.
——
Talán az öröm lett megint kevés,
Talán csak pillanatnyi
Csüggedés,
Nyár közepe van, és pogány meleg,
A város turistákkal enyeleg,
A csapszékben a jókedv fokozódik,
Megállt a szél,
S a tenger
Fodrozódik.
——–
Talán csak tréfálnak az istenek,
Talán csak madárraj,
Nem fergeteg,
Talán csak incselkedik most a szél,
Mint jó színész, ha álruhát cserél,
Döbbenten áll a nagy tömegnyi ember,
Alant az ég,
És fentről néz
A tenger.
Talán a halál
Előérzete;
Mert tűz a nap, mint régi nyarakon,
Árnyék táncol a fehér falakon,
A piac zajlik, mint a zuhatag,
A nép zajong,
S a tenger
Hallgatag.
——
Talán az öröm lett megint kevés,
Talán csak pillanatnyi
Csüggedés,
Nyár közepe van, és pogány meleg,
A város turistákkal enyeleg,
A csapszékben a jókedv fokozódik,
Megállt a szél,
S a tenger
Fodrozódik.
——–
Talán csak tréfálnak az istenek,
Talán csak madárraj,
Nem fergeteg,
Talán csak incselkedik most a szél,
Mint jó színész, ha álruhát cserél,
Döbbenten áll a nagy tömegnyi ember,
Alant az ég,
És fentről néz
A tenger.
2010. augusztus 17., kedd
John Douglas - Mark Oldshaker: Sorozatgyilkosok
2010. augusztus 17., kedd
Elképesztő könyv. Azt hiszem, aki bármikor bármilyen bűnügyi vagy bűnüggyel is kapcsolatos történet megírását tervezi, kötelező szakirodalomnak kell tekintenie ezt a művet.
John Douglas, világhírű FBI-ügynök A bárányok hallgatnak nyomozóját (Jack Crawford) közismerten róla mintázták. Nyugdíjba vonulása előtt az FBI Viselkedéstudományi és Nyomozástámogató Részlegének vezetője volt. aminek 1995-ig éveken át egy kiemelkedő személy, John Douglas volt a vezetője.
25 évi szolgálat után, már nyugállományban kezdett írni. Nem egyedül.
A regényíró és a filmes Mark Olshaker íróként és producerként jegyezte a PBS televízió Emmy-díjra jelölt “Egy sorozatgyilkos észjárása” című műsorát, majd több mint egy esztendőt töltött a nyomozástámogató részlegnél. Olshaker nagyjából olyan szerepet tölt be Douglas mellett, mint nálunk egykor Czímer József Illyés Gyula oldalán. Segít formába önteni több évtized bűnüldözői tapasztalatait.
A könyv stílusa lebilincselő - hogy ebben mennyi része van Oldshaker stílusérzékének, és mennyi Douglas színes egyéniségének, nem dönthető el.
Műfaji értelemben leginkább szakmai önéletrajznak mondható. Megtudjuk, milyen volt Dougas fiatalkora, hogyan került a szövetségi nyomozóirodához, és miképpen kezdett a bűnözők személyiségrajzaival foglalkozni.
Douglas börtöninterjúkat végzett szabadságvesztésüket töltő hírhedt sorozatgyilkosokkal, állandóan bővítette tapasztalatait, finomította módszerét. Amíg el nem jutott olyan boszorkányságnak tűnő előrejelzésekig, mint amikor egy gyilkosságsorozat helyszínrajzait, az áldozatokról készült fotókat és egyéb nyomokat behatóan tanulmányozva közli az elképedt nyomozóval:
“A tettes beszédhibás.”
Esettanulmányok áradó bőségével kell szembesülnünk, hogy megértsük, ez nem boszorkányság.
Egy gyilkosság helyszínének tanulmányozásából nagyon is megalapozott következtetéseket lehet levonni arra nézve, miféle ember lehet a tettes. A módszer lényegében deduktív, logikáján helyenként Sherlock Holmes is álmélkodna.
A sorozatgyilkos hosszú ideig a kriminológia legnagyobb kihívása volt. Az esetek többségében nem lehet a hagyományos kiindulópont, gyilkos és áldozat korábbi kapcsolata alapján nyomozni, mert lehet, hogy soha semmiféle kapcsolat nem volt tettes és áldozata között. A hagyományos motivációk - nyereségvágy, szerelemféltés, bosszú - vonalán sem lehet elindulni.
Douglas demisztifikálja a sorozatgyilkos jelenségét. A sorozatgyilkosról kiderül, hogy egyáltalán nem túlvilági démon, hanem közönséges kisember, akit az esetek többségében a rendőrség már ki is hallgatott.
Hogyan válik szörny az emberből?
A könyv olvasása közben nem az volt a legszörnyűbb gondolatom, hogy bárki áldozatul eshet.
Hanem az, hogy csaknem bárkiből lehet gyilkos.
—–
Itt álljunk meg. A dolog nem ilyen egyszerű…
Ugyanazt éreztem, mint (tovább írandó) utópia-tanulmányom esetében: beleütköztünk emberi mivoltunk valamiféle terra incognitájába…
A két téma sokkal közelebb van egymáshoz, mint gondolnánk.
2010. augusztus 16., hétfő
Forró viharú nyárutó
Forró viharú nyárutó -
Tikkasztó, vad meleg,
Aztán felropog a vihar,
Miként a fegyverek.
—-
Forró viharú nyárutó -
A testünk gőzölög,
Távol, mint bombázó sereg,
A vihar dübörög.
—–
Forró viharú nyárutó -
És újabb hosszú tél?
Itt Európa közepén,
Aki fél - nem remél.
—–
Forró viharú nyárutó -
Ha itt viharra kél,
Előbb-utóbb a glóbuszon
A béke véget ér.
——
Forró viharú nyárutó
Kárpát ormán delel,
Hogy lesz-e integrált jövő,
Tán végül itt dől el.
—–
Forró viharú nyárutó -
Még meddő ragyogás;
Nem kell se dajkamese itt,
Se nyugat-seggnyalás.
—–
Forró viharú nyárutó -
Habzik a vén Tisza,
Magyar jövő lesz, vagy talán
Új kor Atlantisza.
Tikkasztó, vad meleg,
Aztán felropog a vihar,
Miként a fegyverek.
—-
Forró viharú nyárutó -
A testünk gőzölög,
Távol, mint bombázó sereg,
A vihar dübörög.
—–
Forró viharú nyárutó -
És újabb hosszú tél?
Itt Európa közepén,
Aki fél - nem remél.
—–
Forró viharú nyárutó -
Ha itt viharra kél,
Előbb-utóbb a glóbuszon
A béke véget ér.
——
Forró viharú nyárutó
Kárpát ormán delel,
Hogy lesz-e integrált jövő,
Tán végül itt dől el.
—–
Forró viharú nyárutó -
Még meddő ragyogás;
Nem kell se dajkamese itt,
Se nyugat-seggnyalás.
—–
Forró viharú nyárutó -
Habzik a vén Tisza,
Magyar jövő lesz, vagy talán
Új kor Atlantisza.
2010. augusztus 15., vasárnap
Megszökött a ló
Ha ablakunkon kinézve megpillantjuk a véget érni nem akaró autóáradatot, szinte el sem hisszük, hogy volt idő, amikor ritkaságszámba ment a gépkocsi.
——–
Herczeg Ferenc, mint képviselő egyszer vendégül látott Budapesten egy bácskai nagybirtokost. Az illetőnek valami ügyes-bajos dolga kapcsolódott az író választókerületéhez, a fővárosban is akadt elintéznivalója. Felkérte Herczeget, segítsen az ügyek lebonyolításában, és nagyon élvezte, hogy a híres író társaságában mutatkozik Budapest központjában.
Herczeg a második napon belefáradt a bácskai nábob kalauzolásába, de a fickó lerázhatatlannak bizonyult. Az író főleg azt viselte nehezen, hogy vendége előkelő gúnnyal leszólta a főváros összes civilizációs vívmányát. Mindennél látott szebbet-jobbat.
“Ugyan, ez is valami? A Bácskában különbek vannak!”
“Sokan laknak Pesten? Bármelyik bácskai vásáron több ember szalad össze, és azoknak pénzük is van.”
Késő délután az Andrássy úton sétáltak, amikor fura zaj ütötte meg a fülüket.
Pöfögve-köhögve közeledett egy valódi automobil. Ez ritkaságnak számított még akkor, láttára meg is álltak a járdán az emberek.
Herczeg látta, hogy vendégének végre elkerekedik az arca, nyomban lecsapott rá:
- Ilyen is van a Bácskában? Ön szerint ez micsoda?
- Ez is valami? Ilyet ezerszer láttam már! Megszökött a ló, és most szalad utána a kocsi!
——
Fejezzem ki magam még érthetőbben?
——–
Herczeg Ferenc, mint képviselő egyszer vendégül látott Budapesten egy bácskai nagybirtokost. Az illetőnek valami ügyes-bajos dolga kapcsolódott az író választókerületéhez, a fővárosban is akadt elintéznivalója. Felkérte Herczeget, segítsen az ügyek lebonyolításában, és nagyon élvezte, hogy a híres író társaságában mutatkozik Budapest központjában.
Herczeg a második napon belefáradt a bácskai nábob kalauzolásába, de a fickó lerázhatatlannak bizonyult. Az író főleg azt viselte nehezen, hogy vendége előkelő gúnnyal leszólta a főváros összes civilizációs vívmányát. Mindennél látott szebbet-jobbat.
“Ugyan, ez is valami? A Bácskában különbek vannak!”
“Sokan laknak Pesten? Bármelyik bácskai vásáron több ember szalad össze, és azoknak pénzük is van.”
Késő délután az Andrássy úton sétáltak, amikor fura zaj ütötte meg a fülüket.
Pöfögve-köhögve közeledett egy valódi automobil. Ez ritkaságnak számított még akkor, láttára meg is álltak a járdán az emberek.
Herczeg látta, hogy vendégének végre elkerekedik az arca, nyomban lecsapott rá:
- Ilyen is van a Bácskában? Ön szerint ez micsoda?
- Ez is valami? Ilyet ezerszer láttam már! Megszökött a ló, és most szalad utána a kocsi!
——
Fejezzem ki magam még érthetőbben?
2010. augusztus 14., szombat
Családpolitikai rigmus
Azt csacsogja sok gerenda
Meg tetőcserép,
Örökké a szexről van szó,
Mégis fogy a nép.
——–
Nem tudja már a magyar nép
Lánya és fia:
Szeretkezés ám az élet,
De nem orgia.
——–
Mára a ferde se ferde,
Csak különleges,
Az üresről is kiderül,
Hogy csak üreges.
——-
Kárba vész a szép ifjúság,
Szent energia,
Nem hozza azt vissza többé
Pénz vagy mágia.
——
Hiába az üzekedés,
Pénz, politika,
Nem soká lesz magyar, hogyha
Nincs erotika.
Meg tetőcserép,
Örökké a szexről van szó,
Mégis fogy a nép.
——–
Nem tudja már a magyar nép
Lánya és fia:
Szeretkezés ám az élet,
De nem orgia.
——–
Mára a ferde se ferde,
Csak különleges,
Az üresről is kiderül,
Hogy csak üreges.
——-
Kárba vész a szép ifjúság,
Szent energia,
Nem hozza azt vissza többé
Pénz vagy mágia.
——
Hiába az üzekedés,
Pénz, politika,
Nem soká lesz magyar, hogyha
Nincs erotika.
2010. augusztus 13., péntek
Szőke nő zűrben az űrben - LXX.
HETVENEDIK RÉSZ
Íródott Nyuzga javaslatára
Satana hadnagyra nézett, és ebben a pillanatban megtört a nyomasztó, brutális varázs. Félnie kellene az albínó nőtől? Ugyan! Satana hadnagy egy nagy-nagy blöff. Méretes, megtermett blöff. Elsőre félelmetes, eláll tőle a lélegzet, másodjára halálos fenyegetést sugall, harmadjára ráül a lélekre a sivár közönye. És negyedszerre? Negyedszerre kiderül, hogy közönséges blöff.
Karen érezte, amint hullámokban fut végig rajta a megkönnyebbülés. Ez az öntelt fráter ostoba feladatot adott neki, és nem biztos benne, hogy ellenőrzése alatt tudja tartani. Ha Morgensohn-t a térmanipulátor segítségével, és a könnyűcirkálóval való konspiráció alapján akarja megkeresni, tűt kutat a szénakazalban, és ezt talán ő is tudja. Ez valószínűleg egy kétségbeesett kísérlet, mert amúgy fogalmuk sincs róla, hol és hogyan keressék meg az ügyvédet. Satana hadnagy szerepe a megfélemlítés. A főnök nyilván zseniálisnak érzi magát, valójában durva hibát vétett. Elsőre mindenki megijedne a hadnagytól, de a puszta megszokás elég hozzá, hogy az ember kivonhassa magát a megfélemlítás hatálya alól.
Karen kísérletképpen rámosolygott Satana hadnagyra, és valóban; mintha a nyers közöny mögött valami kezdődő zavart érzékelt volna.
Üssök a vasat.
- Mikor kell elkezdenem a munkát a térmanipulátorral? – kérdezte gyakorlatiasan a szőke nő. A következő perceken sok múlott.
- Mi az, hogy mikor? – a főnök teljesen gyanútlan volt. – Mi az, hogy mikor? Természetesen most azonnal! Máris indulnak.
Karen bólintott. Pontosan erre számított. Minél gyorsabban és minél nagyobb kapkodás közepette szembesül a feladat nehézségeivel, annál több rá az esély, hogy elveszítse a fejét, vagy teljesen alárendelje magát a főnök céljainak.
- Ez nem célszerű, uram.
A főnök szeme tágra nyílt.
- Micsoda? Mi nem célszerű?
- Hogy azonnal a térmanipulátorhoz menjek. Ha azt akarjuk, hogy a küldetésem eredményes legyen, mindenképpen ki kellene pihennem magam.
A fickó arca elvörösödött, nyaka lilult a dühtől.
- Na még mit nem! Ne szórakozzon velem, maga ribanc! – akkorát csapott az asztalra, hogy a tábornok ijedten nézett fel a számítógép képernyőjéről. – Azonnal indul! Méghogy pihenni! Mit képzel, hol van, és ki maga?
Karen nem engedhetett. Nem igazán hitt a sikerben, de indulás előtt mégis fel kellett lazítania, amit csak lehetett. El kell bizonytalanítania ezt a fickót, különben nem tudja majd kezelni Satana hadnagyot.
- Szerintem pihennem kéne. – felelte határozottan.
Olyan helyről kapott támogatást, ahonnan nem várta.
- Teljesen igaza van. – mondta kimért hangon a tábornok. A főnök kétségbeeset kifejezéssel fordította arra a tekintetét. A tábornok rendületlenül folytatta. – Ha valóban meg akarjuk találni Morgensohnt, pihennie kell.
A rózsaszín nyakkendős atyaisten olyan képet vágott, mintha citromba nyalt volna.
- Rendben van, - mondta kelletlenül. – mit ért maga pihenés alatt, Miss Kadlecikova?
A szőke nő minden igyekezetével azon volt, hogy ne lássák rajta a váratlan siker feletti örömöt.
- Természetesen bőséges étkezést és alvást, - felelte mosolyogva, aztán még némileg gúnyos tónusban hozzátette: - uram.
A főnök fanyar orcával bólogatott, és már nyitotta a száját a válaszra. Karen erőteljesen koncentrált, és előre megértette, mit akar mondani a fickó: Hadnagy, leléphet! Azt már nem! Ki kell használnia a sikert.
- Szerintem Satana hadnagy is éhes. Esetleg ő is fáradt. Ha úgyis egy csapat leszünk, együtt kellene pihennünk, ismerkednünk egymással.
A főnök meglepetésében akkorára nyitotta a száját, hogy szinte recsegett-ropogott az állkapcsa, de egy hang sem jött ki a torkán.
Karen azonban most nem rá figyelt. A halk sóhaj hallatán boldogn állapította meg: Satana hadnagy emberi lény.
- Ebben is igaza van. – dörmögte a tábornok.
Negyedóra múlva ketten ültek egy kihalt ebédlőteremben, és egy aaptikus konyhai alkalmazott hatalmas adag ételt tett Karen elé. A sokféle ízletes falatot látva a szőke nőnek összefutott a nyál a szájában, de még nem vetette magát a táplálékra.
- Satana hadnagy is éhes! Kérem, hozzon neki is ugyanilyen bőségesen.
- Igenis asszonyom!
Három perc múlva az albínó nő elé is roppant adag ennivaló került. Satana hitetlenkedve nézte a tányérrengeteget.
- Miért csinálja ezt? – szalad ki a száján.
Karen magában elmosolyodott. Végre! Megszólalt a háziasítandó bölömbika.
- Meg tud bennünket védeni? – fordult Satanához. A másik nem volt felkészülve, buta képet vágott, Karen nem is hagyta, hogy megszólaljon. – Láttam, hogy bőségesen van fegyvere. Vajon fel van készülve hatalmas szörnyek támadására? Mert a térmanipulátor járta világok némelyikében akkora teremtmények is vannak, mint húsz elefánt négyes sorokba egymásra helyezve. Fel van erre készülve?
- A könnyűcirkáló… - hebegte az albínó.
- Mi van vele? A cirkáló belsejébe nem mehetünk a térmanipulátorral, nem tudta?
Satana elvörösödött. Jó jel, gondolta Karen, és folytatta:
- Komoly ellenséges fegyveres erő védelmezheti a könnyűcirkálót. Mit tesz több tucat, vagy akár több száz fegyveres ellen?
- A parancs szerint, - magyarázkodott nehézkesen Satana hadnagy. – tudja, a parancs szerint…
Karen úgy mosolygott rá, hogy beléfagyott a további mondandó.
- Van magának keresztneve, kedvesem?
- Én, szóval…
- Azt kérdeztem, van-e keresztneve?
- Izé.
- Izé?
- Szóval izé: Hildegard…
- Egyél, Hildegard, mert kihűl a sok finomság.
Karen Bozchana Kadlecikova teljes fél napig mindent elkövetett, hogy a maga képére gyúrja Hildegard Satana hadnagyot.
Másnap délelőtt a térmanipulátor előtt álltak.
Istenem, segíts!
Folytatása következik.
Íródott Nyuzga javaslatára
Satana hadnagyra nézett, és ebben a pillanatban megtört a nyomasztó, brutális varázs. Félnie kellene az albínó nőtől? Ugyan! Satana hadnagy egy nagy-nagy blöff. Méretes, megtermett blöff. Elsőre félelmetes, eláll tőle a lélegzet, másodjára halálos fenyegetést sugall, harmadjára ráül a lélekre a sivár közönye. És negyedszerre? Negyedszerre kiderül, hogy közönséges blöff.
Karen érezte, amint hullámokban fut végig rajta a megkönnyebbülés. Ez az öntelt fráter ostoba feladatot adott neki, és nem biztos benne, hogy ellenőrzése alatt tudja tartani. Ha Morgensohn-t a térmanipulátor segítségével, és a könnyűcirkálóval való konspiráció alapján akarja megkeresni, tűt kutat a szénakazalban, és ezt talán ő is tudja. Ez valószínűleg egy kétségbeesett kísérlet, mert amúgy fogalmuk sincs róla, hol és hogyan keressék meg az ügyvédet. Satana hadnagy szerepe a megfélemlítés. A főnök nyilván zseniálisnak érzi magát, valójában durva hibát vétett. Elsőre mindenki megijedne a hadnagytól, de a puszta megszokás elég hozzá, hogy az ember kivonhassa magát a megfélemlítás hatálya alól.
Karen kísérletképpen rámosolygott Satana hadnagyra, és valóban; mintha a nyers közöny mögött valami kezdődő zavart érzékelt volna.
Üssök a vasat.
- Mikor kell elkezdenem a munkát a térmanipulátorral? – kérdezte gyakorlatiasan a szőke nő. A következő perceken sok múlott.
- Mi az, hogy mikor? – a főnök teljesen gyanútlan volt. – Mi az, hogy mikor? Természetesen most azonnal! Máris indulnak.
Karen bólintott. Pontosan erre számított. Minél gyorsabban és minél nagyobb kapkodás közepette szembesül a feladat nehézségeivel, annál több rá az esély, hogy elveszítse a fejét, vagy teljesen alárendelje magát a főnök céljainak.
- Ez nem célszerű, uram.
A főnök szeme tágra nyílt.
- Micsoda? Mi nem célszerű?
- Hogy azonnal a térmanipulátorhoz menjek. Ha azt akarjuk, hogy a küldetésem eredményes legyen, mindenképpen ki kellene pihennem magam.
A fickó arca elvörösödött, nyaka lilult a dühtől.
- Na még mit nem! Ne szórakozzon velem, maga ribanc! – akkorát csapott az asztalra, hogy a tábornok ijedten nézett fel a számítógép képernyőjéről. – Azonnal indul! Méghogy pihenni! Mit képzel, hol van, és ki maga?
Karen nem engedhetett. Nem igazán hitt a sikerben, de indulás előtt mégis fel kellett lazítania, amit csak lehetett. El kell bizonytalanítania ezt a fickót, különben nem tudja majd kezelni Satana hadnagyot.
- Szerintem pihennem kéne. – felelte határozottan.
Olyan helyről kapott támogatást, ahonnan nem várta.
- Teljesen igaza van. – mondta kimért hangon a tábornok. A főnök kétségbeeset kifejezéssel fordította arra a tekintetét. A tábornok rendületlenül folytatta. – Ha valóban meg akarjuk találni Morgensohnt, pihennie kell.
A rózsaszín nyakkendős atyaisten olyan képet vágott, mintha citromba nyalt volna.
- Rendben van, - mondta kelletlenül. – mit ért maga pihenés alatt, Miss Kadlecikova?
A szőke nő minden igyekezetével azon volt, hogy ne lássák rajta a váratlan siker feletti örömöt.
- Természetesen bőséges étkezést és alvást, - felelte mosolyogva, aztán még némileg gúnyos tónusban hozzátette: - uram.
A főnök fanyar orcával bólogatott, és már nyitotta a száját a válaszra. Karen erőteljesen koncentrált, és előre megértette, mit akar mondani a fickó: Hadnagy, leléphet! Azt már nem! Ki kell használnia a sikert.
- Szerintem Satana hadnagy is éhes. Esetleg ő is fáradt. Ha úgyis egy csapat leszünk, együtt kellene pihennünk, ismerkednünk egymással.
A főnök meglepetésében akkorára nyitotta a száját, hogy szinte recsegett-ropogott az állkapcsa, de egy hang sem jött ki a torkán.
Karen azonban most nem rá figyelt. A halk sóhaj hallatán boldogn állapította meg: Satana hadnagy emberi lény.
- Ebben is igaza van. – dörmögte a tábornok.
Negyedóra múlva ketten ültek egy kihalt ebédlőteremben, és egy aaptikus konyhai alkalmazott hatalmas adag ételt tett Karen elé. A sokféle ízletes falatot látva a szőke nőnek összefutott a nyál a szájában, de még nem vetette magát a táplálékra.
- Satana hadnagy is éhes! Kérem, hozzon neki is ugyanilyen bőségesen.
- Igenis asszonyom!
Három perc múlva az albínó nő elé is roppant adag ennivaló került. Satana hitetlenkedve nézte a tányérrengeteget.
- Miért csinálja ezt? – szalad ki a száján.
Karen magában elmosolyodott. Végre! Megszólalt a háziasítandó bölömbika.
- Meg tud bennünket védeni? – fordult Satanához. A másik nem volt felkészülve, buta képet vágott, Karen nem is hagyta, hogy megszólaljon. – Láttam, hogy bőségesen van fegyvere. Vajon fel van készülve hatalmas szörnyek támadására? Mert a térmanipulátor járta világok némelyikében akkora teremtmények is vannak, mint húsz elefánt négyes sorokba egymásra helyezve. Fel van erre készülve?
- A könnyűcirkáló… - hebegte az albínó.
- Mi van vele? A cirkáló belsejébe nem mehetünk a térmanipulátorral, nem tudta?
Satana elvörösödött. Jó jel, gondolta Karen, és folytatta:
- Komoly ellenséges fegyveres erő védelmezheti a könnyűcirkálót. Mit tesz több tucat, vagy akár több száz fegyveres ellen?
- A parancs szerint, - magyarázkodott nehézkesen Satana hadnagy. – tudja, a parancs szerint…
Karen úgy mosolygott rá, hogy beléfagyott a további mondandó.
- Van magának keresztneve, kedvesem?
- Én, szóval…
- Azt kérdeztem, van-e keresztneve?
- Izé.
- Izé?
- Szóval izé: Hildegard…
- Egyél, Hildegard, mert kihűl a sok finomság.
Karen Bozchana Kadlecikova teljes fél napig mindent elkövetett, hogy a maga képére gyúrja Hildegard Satana hadnagyot.
Másnap délelőtt a térmanipulátor előtt álltak.
Istenem, segíts!
Folytatása következik.
2010. augusztus 12., csütörtök
Nagy Frigyes a háztetőn
Erről a munkámról majd egy jó hónap múlva fogok részletesebben beszélni. Egy pályázatra írom.
Nagy Frigyes éppen felmegy egy háztetőre - akarom mondani, egy fogadó tetejére.
Frigyes negyvenöt éves, makulátlanul kék porosz tábornoki kabátot, hófehér, hátul elegáns copfba font rizsporos parókát, és enyhén savanyú arcot visel.
És: biztos benne, hogy győzni fog.
Éppen a fogadó tetejéről kémleli az ellenség állásait.
——-
Erről egyelőre ennyit.
Nagy Frigyes éppen felmegy egy háztetőre - akarom mondani, egy fogadó tetejére.
Frigyes negyvenöt éves, makulátlanul kék porosz tábornoki kabátot, hófehér, hátul elegáns copfba font rizsporos parókát, és enyhén savanyú arcot visel.
És: biztos benne, hogy győzni fog.
Éppen a fogadó tetejéről kémleli az ellenség állásait.
——-
Erről egyelőre ennyit.
2010. augusztus 11., szerda
Magyar augusztus: Mohács, Trencsén, Világos
Sose buktunk télen,
Csikorgó hidegben,
Mindig augusztusban,
Mindig nagy melegen.
——-
Lajos király eltűnt,
Látták, s mégse látták;
S még sokkal gyanúsabb,
Ahogy megtalálták.
——
Dilettáns tábornok
Okozott zűrzavart,
S magyar generális
Győzte le a magyart.
——-
Világos mezején
- Mintha most is fájna -
Sok huszárnak eltört
Villogó szablyája.
—
Hőség itt is, ott is,
Izzó nyári napfény,
S vad kánikulában
Esett el a remény.
——-
Ha aranyat izzik
A nyárutó hava,
Miért erősödik
Fel a végzet szava?
—-
Augusztusban mindig
Sült galambra várunk,
S ha jön a szeptember,
Magunkra találunk?
—–
Augusztusban tárul
Fel a Halál foka,
S leeresztünk tőle,
Mi lehet az oka?
—
Kitartunk, amikor
Jön a veszedelem,
S a nyári melegben
Fogy el a kegyelem.
—–
Adjon az Úristen
Oly lelket, meg kezet,
Ami a jó meleg
Nyárból - tovább vezet.
Csikorgó hidegben,
Mindig augusztusban,
Mindig nagy melegen.
——-
Lajos király eltűnt,
Látták, s mégse látták;
S még sokkal gyanúsabb,
Ahogy megtalálták.
——
Dilettáns tábornok
Okozott zűrzavart,
S magyar generális
Győzte le a magyart.
——-
Világos mezején
- Mintha most is fájna -
Sok huszárnak eltört
Villogó szablyája.
—
Hőség itt is, ott is,
Izzó nyári napfény,
S vad kánikulában
Esett el a remény.
——-
Ha aranyat izzik
A nyárutó hava,
Miért erősödik
Fel a végzet szava?
—-
Augusztusban mindig
Sült galambra várunk,
S ha jön a szeptember,
Magunkra találunk?
—–
Augusztusban tárul
Fel a Halál foka,
S leeresztünk tőle,
Mi lehet az oka?
—
Kitartunk, amikor
Jön a veszedelem,
S a nyári melegben
Fogy el a kegyelem.
—–
Adjon az Úristen
Oly lelket, meg kezet,
Ami a jó meleg
Nyárból - tovább vezet.
2010. augusztus 10., kedd
Animációs Mohács - V.
A mohácsi csata előzményei körül is számos hajmeresztő mozzanatot találunk. Ha egy ország vezetői, politikai rendszerének abszolút haszonélvezői ennyire nem akarják elhárítani az országot fenyegető reális veszélyt, az utókor csak döbbenten csóválja a fejét.
A veszély nem volt váratlan. Magyarországon már az előző év őszétől tudtak a tervezett török támadásról. Bőven lett volna idő a felkészülésre….
——-
Itt vannak mindjárt a Fuggerek. Nevükből ered “fukar” szavunk. Ők a korabeli multik. Magyarországi jövedelmük szépen segítette nemzetközi gazdasági karrierjüket; ehhez képest semmit sem tettek az ország védelméért. Voltaképpen csak kifelé szivattyúzták a pénzt. Meglehetősen pofátlanul viselkedtek, kölcsönnel sem voltak hajlandók hozzájárulni egy ütőképes hadsereg felállításához. Ahhoz képest, hogy bagóért béreltek nagy értékű bányákat és egyebeket…
—–
A nyomorult Lajos király kölcsönért házal,mint egy szatócs, akinek beázik a boltja. Még az alkincstárnok sem ad…
——
A modern történettudomány különféle irányzatai mind a saját - gazdasági, kulturális, politikai stb. - szempontjaik alapján magyarázzák ezt a zűrzavart. De erre nemigen lehet ésszerű magyarázatot találni. Minden rendszernek elemi érdeke, hogy a végveszélyben megóvja magát.
A pápai nuncius jelentéséből:
“Őszentsége legyen felkészülve rá, hogy ez az ország nem képes magát megvédeni, hanem ki van szolgáltatva az ellenség kénye-kedvének, és úgy fog kikerülni a háborúból, ahogyan az ellenségnek tetszik. Mert el lehet képzelni, hogy Magyarország háborút viselhessen a török egész hatalma ellen, mikor a magyar király és az urak még arról sem tudnak gondoskodni, hogy a végeken szolgáló katonaság megkapja a zsoldját? Őfelsége a király olyan súlyos anyagi helyzetben van, hogy gyakran még konyhája költségeit sem tudja fedezni, az urak viszálykodnak, a nemesség pártokra bomlott, de még ha mindnyájan összetartanának is, mit tehetnének a török ellen, mikor a legegyszerűbb hadifelszereléssel sem rendelkeznek? Azt megtehetik, hogy egyszer megütköznek, de vereséget fognak szenvedni; hiszen nincs egyetlen megerősített állásuk, hol fejüket lehajthatnák, hogy fellélegezzenek, s megvárják a többi keresztény fejedelem segítségét. De ha volna is ilyen váruk, honnan várhatnának segítséget? Német földről, hol mindenütt viszályok dúlnak, s hol nincs többé alattvalói engedelmesség, nincs fejedelmi tekintély? A némettől, ősi ellenségtől várjon segítséget a magyar? Vagy talán Lengyelországtól, mely éppen most kötött fegyverszünetet a törökkel öt évre? Nem sokat értek a hadviseléshez, de ami kevés tapasztalatom háborúkról van, abból azt látom, hogy nincsen rá mód, hogy ezt az országot meg lehessen menteni, ha a törökök nagy erővel támadnak, márpedig ha valóban betörnek, heves lesz a támadásuk.”
Ez a jelentés januárban íródott. Még hét hónap lett volna. Másutt ennyi idő alatt hadsereget teremtenek a semmiből…
Folytatása következik.
A veszély nem volt váratlan. Magyarországon már az előző év őszétől tudtak a tervezett török támadásról. Bőven lett volna idő a felkészülésre….
——-
Itt vannak mindjárt a Fuggerek. Nevükből ered “fukar” szavunk. Ők a korabeli multik. Magyarországi jövedelmük szépen segítette nemzetközi gazdasági karrierjüket; ehhez képest semmit sem tettek az ország védelméért. Voltaképpen csak kifelé szivattyúzták a pénzt. Meglehetősen pofátlanul viselkedtek, kölcsönnel sem voltak hajlandók hozzájárulni egy ütőképes hadsereg felállításához. Ahhoz képest, hogy bagóért béreltek nagy értékű bányákat és egyebeket…
—–
A nyomorult Lajos király kölcsönért házal,mint egy szatócs, akinek beázik a boltja. Még az alkincstárnok sem ad…
——
A modern történettudomány különféle irányzatai mind a saját - gazdasági, kulturális, politikai stb. - szempontjaik alapján magyarázzák ezt a zűrzavart. De erre nemigen lehet ésszerű magyarázatot találni. Minden rendszernek elemi érdeke, hogy a végveszélyben megóvja magát.
A pápai nuncius jelentéséből:
“Őszentsége legyen felkészülve rá, hogy ez az ország nem képes magát megvédeni, hanem ki van szolgáltatva az ellenség kénye-kedvének, és úgy fog kikerülni a háborúból, ahogyan az ellenségnek tetszik. Mert el lehet képzelni, hogy Magyarország háborút viselhessen a török egész hatalma ellen, mikor a magyar király és az urak még arról sem tudnak gondoskodni, hogy a végeken szolgáló katonaság megkapja a zsoldját? Őfelsége a király olyan súlyos anyagi helyzetben van, hogy gyakran még konyhája költségeit sem tudja fedezni, az urak viszálykodnak, a nemesség pártokra bomlott, de még ha mindnyájan összetartanának is, mit tehetnének a török ellen, mikor a legegyszerűbb hadifelszereléssel sem rendelkeznek? Azt megtehetik, hogy egyszer megütköznek, de vereséget fognak szenvedni; hiszen nincs egyetlen megerősített állásuk, hol fejüket lehajthatnák, hogy fellélegezzenek, s megvárják a többi keresztény fejedelem segítségét. De ha volna is ilyen váruk, honnan várhatnának segítséget? Német földről, hol mindenütt viszályok dúlnak, s hol nincs többé alattvalói engedelmesség, nincs fejedelmi tekintély? A némettől, ősi ellenségtől várjon segítséget a magyar? Vagy talán Lengyelországtól, mely éppen most kötött fegyverszünetet a törökkel öt évre? Nem sokat értek a hadviseléshez, de ami kevés tapasztalatom háborúkról van, abból azt látom, hogy nincsen rá mód, hogy ezt az országot meg lehessen menteni, ha a törökök nagy erővel támadnak, márpedig ha valóban betörnek, heves lesz a támadásuk.”
Ez a jelentés januárban íródott. Még hét hónap lett volna. Másutt ennyi idő alatt hadsereget teremtenek a semmiből…
Folytatása következik.
2010. augusztus 9., hétfő
Körbe, körbe, karikába...
Lasszóval fog majd üstököst
Az űrcowboy-futam,
S a Jupiter gázgömbje is
Kert lesz hamarosan.
Csillagos-sávos lobogót
Kap a Mars hegyfoka,
Ha más nem, hát majd Hollywood
Vonszolja el oda.
Cukormáz ízű a jövő
S ha itt-ott keserű,
Csak mert van rajta kis penész,
Vagy talán deja vu.
A világ tán nem sejti még,
Hogy körbe-körbe jár,
Mint régi malmok udvarán
Szegény girhes szamár.
A nagy civilizáció
Pattanásos kamasz,
Álarca folyton változik,
S minden baj ugyanaz.
Atlantiszoknak romjain
Száz új világ terem,
És egyszer ebből sem marad
Talán még annyi sem.
Tüstént elindul vízözön
Felé szegény világ,
Ha bő nyállal kap vérszemet
A pénz-rabszolgaság.
Talán az Élet végtelen,
Csak körbe-körbe ér,
Nincs Kezdet, Vég - vagy minden Egy;
S a starthoz visszatér.
A Halál perce kezdet is,
Új végtelent fakaszt,
És újra éljünk végtelenszer -
Tán mindig ugyanazt...
Az űrcowboy-futam,
S a Jupiter gázgömbje is
Kert lesz hamarosan.
Csillagos-sávos lobogót
Kap a Mars hegyfoka,
Ha más nem, hát majd Hollywood
Vonszolja el oda.
Cukormáz ízű a jövő
S ha itt-ott keserű,
Csak mert van rajta kis penész,
Vagy talán deja vu.
A világ tán nem sejti még,
Hogy körbe-körbe jár,
Mint régi malmok udvarán
Szegény girhes szamár.
A nagy civilizáció
Pattanásos kamasz,
Álarca folyton változik,
S minden baj ugyanaz.
Atlantiszoknak romjain
Száz új világ terem,
És egyszer ebből sem marad
Talán még annyi sem.
Tüstént elindul vízözön
Felé szegény világ,
Ha bő nyállal kap vérszemet
A pénz-rabszolgaság.
Talán az Élet végtelen,
Csak körbe-körbe ér,
Nincs Kezdet, Vég - vagy minden Egy;
S a starthoz visszatér.
A Halál perce kezdet is,
Új végtelent fakaszt,
És újra éljünk végtelenszer -
Tán mindig ugyanazt...
2010. augusztus 8., vasárnap
Egy porció széna
Ez a történet már a XIX. század elején is igen réginek számított. Főhősét - a derék barátot - az ország különböző részein más és más néven illették. Csak abban egyeztek meg, hogy ferences volt. A néppel együtt élő, barna csuhás cseribarátok közül került ki, annyi más furfangos rendtársával egyetemben.
Szóval a derék barát éppen gyóntat egy legényt. Már korábban feltűnt neki, hogy az illető a legkívánatosabb bögyös-faros helyi leányzó körül sündörög. A lányt a barát is kinézte volna magának, de amaz félreérthetetlen gesztusokkal közölte: egyedül ehhez a legényhez van benne hajlandóság.
A barát nem állja meg. Mikor a legény már tíz perce sorolja csip-csup bűneit, rákérdez:
- Hát ama leányzó?
A legény éktelenül elvörösödik, félrenéz, ötöl-hatol.
- Nem vétkeztél vele, fiam?
- De igen, atyám… - süti le fejét a delikvens.
(Hogy Lucifer rúgna farba, gondolja a barát.)
- És mit műveltél vele, fiam?
- Egyszer, egyszer… egyszer megcsókoltam az arcát, atyám. A szeme alatt. Amikor senki se látta.
(Hej, az apád kárbaveszett férfiasságát, gondolja a barát.)
- Egyebet nem műveltél vele, fiam?
- Nem atyám.
A barát nagyot sóhajt.
- Mondj el tizenöt Miatyánkot, és közben rágcsálj el egy porció szénát, fiam. Ez lesz a penitencia.
A legény döbbenten néz fel.
- Egy porció szénát? Nem vagyok én ökör, atyám!
- Dehogynem, fiam. Dehogynem.
—————
Fejezzem ki magam még érthetőbben?
Szóval a derék barát éppen gyóntat egy legényt. Már korábban feltűnt neki, hogy az illető a legkívánatosabb bögyös-faros helyi leányzó körül sündörög. A lányt a barát is kinézte volna magának, de amaz félreérthetetlen gesztusokkal közölte: egyedül ehhez a legényhez van benne hajlandóság.
A barát nem állja meg. Mikor a legény már tíz perce sorolja csip-csup bűneit, rákérdez:
- Hát ama leányzó?
A legény éktelenül elvörösödik, félrenéz, ötöl-hatol.
- Nem vétkeztél vele, fiam?
- De igen, atyám… - süti le fejét a delikvens.
(Hogy Lucifer rúgna farba, gondolja a barát.)
- És mit műveltél vele, fiam?
- Egyszer, egyszer… egyszer megcsókoltam az arcát, atyám. A szeme alatt. Amikor senki se látta.
(Hej, az apád kárbaveszett férfiasságát, gondolja a barát.)
- Egyebet nem műveltél vele, fiam?
- Nem atyám.
A barát nagyot sóhajt.
- Mondj el tizenöt Miatyánkot, és közben rágcsálj el egy porció szénát, fiam. Ez lesz a penitencia.
A legény döbbenten néz fel.
- Egy porció szénát? Nem vagyok én ökör, atyám!
- Dehogynem, fiam. Dehogynem.
—————
Fejezzem ki magam még érthetőbben?
2010. augusztus 7., szombat
Amíg a csillagok lenéznek odafentről...
Amíg a csillagok lenéznek odafentről,
Mindig vezet egy ösvény
A jövőbe;
Melyen
A Magyar,
Ha még élni akar,
Elindulhat előre.
——
Amíg a csillagok lenéznek odafentről,
Addig nem válik semmivé
A múltunk,
S ki azzal
Szembenéz,
Jövőért élni kész.
——-
Amíg a csillagok lenéznek odafentről,
Addig az élet meg nem áll
Soha,
És látható számok között,
És hallható zajok fölött
A lényeg
Továbbra is:
Csoda.
Mindig vezet egy ösvény
A jövőbe;
Melyen
A Magyar,
Ha még élni akar,
Elindulhat előre.
——
Amíg a csillagok lenéznek odafentről,
Addig nem válik semmivé
A múltunk,
S ki azzal
Szembenéz,
Jövőért élni kész.
——-
Amíg a csillagok lenéznek odafentről,
Addig az élet meg nem áll
Soha,
És látható számok között,
És hallható zajok fölött
A lényeg
Továbbra is:
Csoda.
2010. augusztus 6., péntek
Szőke nő zűrben az űrben - XLXIX.
HATVANKILENCEDIK RÉSZ
Íródott Nyuzga javaslatára
Miss Satana hadnagy megjelenése egészen egyszerűen félelmetes volt. A nő jó három fejjel magasabb volt Karennél, messze két méter fölötti termettel, hatalmas, drabális testtel. Férfi díjbirkózónak is figyelemre méltó lett volna. Fekete trikója kiemelte roppant karizmait.
Karen először a hajától rettent meg. Nem, ez nem szőke. Fehér. Hófehér. Bizony: Satana hadnagy albínó volt. Rücskös, szeplős és zsíros bőre láttán Karen utálattal rezzent össze. De nem is ez volt benne a legbaljóslatúbb. Hanem a szeme. A közönyös, kifejezéstelen tekintet, amivel Karent méregette.
A szőke nő csaknem rosszul lett ettől a tekintettől. Ez a némber egyetlen parancsra bármikor ugyanezzel a közönnyel agyonlőné, vagy akár fel is trancsírozná őt. Egyáltalán emberi lény ez?
Fegyver is volt ennél a nemét messze meghaladóan brutális és marcona jelenségnél. Bőven. Egy a kezében, kettő az övében, egy lazán lógott a vállán, kettő a hátára szíjazva. Akár egy két lábon dülöngélő fegyverraktár. Elképesztő.
Satana hadnagy bizony sátáni jelenség volt. Méltó a nevéhez. Karen nem tudott hozzászokni a jelenlétéhez, szinte másodpercről másodpercre jobban félt tőle. Mit kezd majd egy ilyen kísérővel? Hogy menekül meg? Kétsége sem volt afelől, hogy ez a némber azonnal kivégzi őt, amint a küldetést teljesítette. Hogyan lesz képes lerázni?
Karen közel járt hozzá, hogy teljesen összeroppanjon. Érezte, ahogy terjed benne a pánik, ahogy kezdi elveszíteni a hitét, a reményeit, ahogy a kitörni készülő pánikroham vad vihara tépázza belülről a lelkét, ahogy vágyni kezd valami hamis békére, valami halálos nyugalomra; hogy már készülődik a vihart lecsendesítő komorfekete, a szivárvány helyét bitorolni készülő halálfelhő: a teljes önmegadás, a megváltoztathatatlanba való belenyugvás. Nincs remény, nincs jövő, nincs perspektíva. Rábízták erre a vaskos, bivalyerős, démonikusan közönyös nőnemű kivégzőre, erre a rezzenéstelen, érzelmeket hírből sem ismerő végrehajtóra, erre a bioautomatára. Ennek hiába is könyörögne, ezt hiába próbálná megvesztegetni, ez a küldetés befejeztével azonnal tarkón fogja lőni, mert ez talán nem is emberi lény.
Mit tegyen? Valóban oda minden remény?
Az öntelt, ingujas, rózsaszín nyakkendős nagyfőnök a maga szempontjából jobban tette volna, ha hallgat. De nem olyan fából faragták. A tábornoki uniformist viselő férfi kifejezéstelen képpel csendben maradt, de a suhanc idétlenül felnyerített. Ettől a nagyfőnök is vihogni kezdett.
Vihorászás közben végigjártatta tekintetét a nyomorult szőke nőn. Ez a szerencsétlen ribanc olyan, mint a kapituláció szobra. Nem hagyhatta szó nélkül.
- Csak nem megijedt Satana hadnagytól, Miss Kadlecikova? – kérdezte vihogva. – Van is miért megijednie! A hadnagy kemény katona! A Különleges Erő egyik legkiválóbb tagja!
Karen úgy érezte, hályog szakadt le a szeméről. Mi az, hogy Különleges Erő? Létezik ilyen alakulat? Nyilván létezik, de a földi hatóságok számára merőben illegálisan.
A pánikroham azonban megpróbálta szívósan védelmezni percekkel korábban meghódított állásait. Na és? Akkor mi van? Mit nyer vele? Nyer vele valamit egyáltalán? Így is úgyi is megölik, akár legálisa, akár illegálisan.
Ez nem egészen így van. A helyzet sokkal bonyolultabb. Ez a fickó itt valószínűleg teljhatalmú főnök, de nem egészen azt teszi, amit a Földről parancsolnak neki, ezt pedig valahogyan ki lehetne használni. De hogyan?
Hallgatni kell, elkeseredett képet kell vágni, hátha ez a pojáca tovább folytatja.
De nem folytatta. Elhallgatott és vigyorgott. Akkor hát: ki kell ugrasztani a nyulat a bokorból. Minél ostobább kérdéssel.
- Uram, - rebegte a tőle telhető legnagyobb alázattal a hangjában Karen. – ha esetleg véletlenül a Földre jutnánk… mármint, úgy értem, a térmanipulátor segítségével.
A vigyor elhalt, az arcok megdermedtek.
- Micsoda? – üvöltötte magából kikelve a rózsaszín nyakkendős hűbérúr. – Maga a Földre akar jutni? Megtiltom! Ne merészelje! – egészen lila lett a nyaka az erőlködéstől.
Karen alig hallhatóan felsóhajtott. Egy null a javára. De ha a fickó ennyire vehemensen tiltja, az nem jelenthet egyebet, mint azt, hogy neki igazából lenne lehetősége a Földre jutni.
Ennek utána kell járni. Még egy kérdés.
Együgyű képet vágott.
- Kapok kiképzést a térmanipulátor használatára, uram? – jámbornak szánt, valójában gyilkos kérdés volt. Ha a nagyfőnök észnél van, feltétlenül észre kell vennie a hátsó szándékot. Karen igazából nem is tőle, hanem a tábornoktól tartott, de az most éppen babrált valamit az egyik számítógépen. A nyerítő suhanc nem számított.
- Maga hülyébb, mint gondoltam! – vágta rá gondolkodás nélkül a főnök. – Mindenki tudja, hogy a térmanipulátor akarati paranccsal működik. Maga szerencsétlen ostoba liba!
Karen felbátorodott. Nem olyan biztos a dolgában ez az alak, csak őt akarja megfélemlíteni.
Mintha az albínó debella is elbizonytalanodott volna.
Karen magához tért. Túl fogja élni.
De mit kezd majd ezzel a nőnemű rémséggel?
Folytatása következik.
Íródott Nyuzga javaslatára
Miss Satana hadnagy megjelenése egészen egyszerűen félelmetes volt. A nő jó három fejjel magasabb volt Karennél, messze két méter fölötti termettel, hatalmas, drabális testtel. Férfi díjbirkózónak is figyelemre méltó lett volna. Fekete trikója kiemelte roppant karizmait.
Karen először a hajától rettent meg. Nem, ez nem szőke. Fehér. Hófehér. Bizony: Satana hadnagy albínó volt. Rücskös, szeplős és zsíros bőre láttán Karen utálattal rezzent össze. De nem is ez volt benne a legbaljóslatúbb. Hanem a szeme. A közönyös, kifejezéstelen tekintet, amivel Karent méregette.
A szőke nő csaknem rosszul lett ettől a tekintettől. Ez a némber egyetlen parancsra bármikor ugyanezzel a közönnyel agyonlőné, vagy akár fel is trancsírozná őt. Egyáltalán emberi lény ez?
Fegyver is volt ennél a nemét messze meghaladóan brutális és marcona jelenségnél. Bőven. Egy a kezében, kettő az övében, egy lazán lógott a vállán, kettő a hátára szíjazva. Akár egy két lábon dülöngélő fegyverraktár. Elképesztő.
Satana hadnagy bizony sátáni jelenség volt. Méltó a nevéhez. Karen nem tudott hozzászokni a jelenlétéhez, szinte másodpercről másodpercre jobban félt tőle. Mit kezd majd egy ilyen kísérővel? Hogy menekül meg? Kétsége sem volt afelől, hogy ez a némber azonnal kivégzi őt, amint a küldetést teljesítette. Hogyan lesz képes lerázni?
Karen közel járt hozzá, hogy teljesen összeroppanjon. Érezte, ahogy terjed benne a pánik, ahogy kezdi elveszíteni a hitét, a reményeit, ahogy a kitörni készülő pánikroham vad vihara tépázza belülről a lelkét, ahogy vágyni kezd valami hamis békére, valami halálos nyugalomra; hogy már készülődik a vihart lecsendesítő komorfekete, a szivárvány helyét bitorolni készülő halálfelhő: a teljes önmegadás, a megváltoztathatatlanba való belenyugvás. Nincs remény, nincs jövő, nincs perspektíva. Rábízták erre a vaskos, bivalyerős, démonikusan közönyös nőnemű kivégzőre, erre a rezzenéstelen, érzelmeket hírből sem ismerő végrehajtóra, erre a bioautomatára. Ennek hiába is könyörögne, ezt hiába próbálná megvesztegetni, ez a küldetés befejeztével azonnal tarkón fogja lőni, mert ez talán nem is emberi lény.
Mit tegyen? Valóban oda minden remény?
Az öntelt, ingujas, rózsaszín nyakkendős nagyfőnök a maga szempontjából jobban tette volna, ha hallgat. De nem olyan fából faragták. A tábornoki uniformist viselő férfi kifejezéstelen képpel csendben maradt, de a suhanc idétlenül felnyerített. Ettől a nagyfőnök is vihogni kezdett.
Vihorászás közben végigjártatta tekintetét a nyomorult szőke nőn. Ez a szerencsétlen ribanc olyan, mint a kapituláció szobra. Nem hagyhatta szó nélkül.
- Csak nem megijedt Satana hadnagytól, Miss Kadlecikova? – kérdezte vihogva. – Van is miért megijednie! A hadnagy kemény katona! A Különleges Erő egyik legkiválóbb tagja!
Karen úgy érezte, hályog szakadt le a szeméről. Mi az, hogy Különleges Erő? Létezik ilyen alakulat? Nyilván létezik, de a földi hatóságok számára merőben illegálisan.
A pánikroham azonban megpróbálta szívósan védelmezni percekkel korábban meghódított állásait. Na és? Akkor mi van? Mit nyer vele? Nyer vele valamit egyáltalán? Így is úgyi is megölik, akár legálisa, akár illegálisan.
Ez nem egészen így van. A helyzet sokkal bonyolultabb. Ez a fickó itt valószínűleg teljhatalmú főnök, de nem egészen azt teszi, amit a Földről parancsolnak neki, ezt pedig valahogyan ki lehetne használni. De hogyan?
Hallgatni kell, elkeseredett képet kell vágni, hátha ez a pojáca tovább folytatja.
De nem folytatta. Elhallgatott és vigyorgott. Akkor hát: ki kell ugrasztani a nyulat a bokorból. Minél ostobább kérdéssel.
- Uram, - rebegte a tőle telhető legnagyobb alázattal a hangjában Karen. – ha esetleg véletlenül a Földre jutnánk… mármint, úgy értem, a térmanipulátor segítségével.
A vigyor elhalt, az arcok megdermedtek.
- Micsoda? – üvöltötte magából kikelve a rózsaszín nyakkendős hűbérúr. – Maga a Földre akar jutni? Megtiltom! Ne merészelje! – egészen lila lett a nyaka az erőlködéstől.
Karen alig hallhatóan felsóhajtott. Egy null a javára. De ha a fickó ennyire vehemensen tiltja, az nem jelenthet egyebet, mint azt, hogy neki igazából lenne lehetősége a Földre jutni.
Ennek utána kell járni. Még egy kérdés.
Együgyű képet vágott.
- Kapok kiképzést a térmanipulátor használatára, uram? – jámbornak szánt, valójában gyilkos kérdés volt. Ha a nagyfőnök észnél van, feltétlenül észre kell vennie a hátsó szándékot. Karen igazából nem is tőle, hanem a tábornoktól tartott, de az most éppen babrált valamit az egyik számítógépen. A nyerítő suhanc nem számított.
- Maga hülyébb, mint gondoltam! – vágta rá gondolkodás nélkül a főnök. – Mindenki tudja, hogy a térmanipulátor akarati paranccsal működik. Maga szerencsétlen ostoba liba!
Karen felbátorodott. Nem olyan biztos a dolgában ez az alak, csak őt akarja megfélemlíteni.
Mintha az albínó debella is elbizonytalanodott volna.
Karen magához tért. Túl fogja élni.
De mit kezd majd ezzel a nőnemű rémséggel?
Folytatása következik.
2010. augusztus 5., csütörtök
Animációs Mohács - IV.
A mohácsi csata története tele van kérdőjelekkel.Már csak ezért is valóban hasznos lehet bármilyen módszer - az animáció is - ami segíthet a tisztázásban.
Már maga a helyszín is kérdéseket vet fel.
Miért éppen itt? Miért Mohácsnál? Miért annyira fontos ez a helyszín, hogy a hadra kelt magyar nemesség eddig, és nem tovább vonul a török elé?
Nemcsak 1526-ban. Öt évvel korábban is. Nándorfehérvár 1521-es ostroma idején a magyar csapatok pontosan ugyaneddig vonultak, ugyanitt táboroztak le, és - nem tettek semmit.
Lényegében itt várták be, hogy a szultán elfoglalja a magyar déli védelmi rendszer legfontosabb pontját.
Miért éppen itt?
————
Mintha a magyar rendeket sajátos elmezavar sújtaná. Meg sem kísérlik felmenteni Nándorfehérvárt. Nevetséges és jelentéktelen ügyekkel foglalkoznak a török támadás árnyékában. Amikor híre jön a vár elestének - hazamennek.
Miért?
Talán nem volt fontos ügy a török elleni védelem?
——
Tomori kétségbeesett levelet ír a nyár elején II. Lajosnak:
„Nem uralkodik itt már más, bocsásson meg a szóért, csak a [az oszmán] császár, hogy pusztítaná el az Isten. […] Szent György vértanú ünnepén indult hadba Konstantinápolyból a császár felséged ellen; szinte minden héten írtam levelet felségednek, de felséged és az urak még a lovak lábát sem patkoltatták meg”
Mi van ebben az országban?
Tomori katonái csaknem egy éve nem láttak zsoldot, és éppen arra készülnek, hogy megpróbálják maguk megvédeni Magyarországot a kor legerősebb hadseregével szemben.
Amikor II. Lajos július 20-án (?!) végre elindul Budáról, még csak 2500 gyalogosa és 1200 lovasa van…
Mi szükség van a király személyes részvételére?
Indulás előtt a húszéves uralkodó a következőket mondja a nemeseknek:
“Látom én, hogy ki-ki saját mentségét és üdvét az én fejemre hárítja a magáréról. […] Nehogy tehát legyen valaki, aki saját tunyaságára bennem legcsekélyebb mentségeit is talál, és hogy ne lehessen nekem bármit is felróni, holnap a nagy Isten segítségével személyesen megyek veletek oda, ahová mások nélkülem menni vonakodnak.”
Hát mi van itt? A király eleve mártírhalálra készül?
——-
Folytatása következik.
Már maga a helyszín is kérdéseket vet fel.
Miért éppen itt? Miért Mohácsnál? Miért annyira fontos ez a helyszín, hogy a hadra kelt magyar nemesség eddig, és nem tovább vonul a török elé?
Nemcsak 1526-ban. Öt évvel korábban is. Nándorfehérvár 1521-es ostroma idején a magyar csapatok pontosan ugyaneddig vonultak, ugyanitt táboroztak le, és - nem tettek semmit.
Lényegében itt várták be, hogy a szultán elfoglalja a magyar déli védelmi rendszer legfontosabb pontját.
Miért éppen itt?
————
Mintha a magyar rendeket sajátos elmezavar sújtaná. Meg sem kísérlik felmenteni Nándorfehérvárt. Nevetséges és jelentéktelen ügyekkel foglalkoznak a török támadás árnyékában. Amikor híre jön a vár elestének - hazamennek.
Miért?
Talán nem volt fontos ügy a török elleni védelem?
——
Tomori kétségbeesett levelet ír a nyár elején II. Lajosnak:
„Nem uralkodik itt már más, bocsásson meg a szóért, csak a [az oszmán] császár, hogy pusztítaná el az Isten. […] Szent György vértanú ünnepén indult hadba Konstantinápolyból a császár felséged ellen; szinte minden héten írtam levelet felségednek, de felséged és az urak még a lovak lábát sem patkoltatták meg”
Mi van ebben az országban?
Tomori katonái csaknem egy éve nem láttak zsoldot, és éppen arra készülnek, hogy megpróbálják maguk megvédeni Magyarországot a kor legerősebb hadseregével szemben.
Amikor II. Lajos július 20-án (?!) végre elindul Budáról, még csak 2500 gyalogosa és 1200 lovasa van…
Mi szükség van a király személyes részvételére?
Indulás előtt a húszéves uralkodó a következőket mondja a nemeseknek:
“Látom én, hogy ki-ki saját mentségét és üdvét az én fejemre hárítja a magáréról. […] Nehogy tehát legyen valaki, aki saját tunyaságára bennem legcsekélyebb mentségeit is talál, és hogy ne lehessen nekem bármit is felróni, holnap a nagy Isten segítségével személyesen megyek veletek oda, ahová mások nélkülem menni vonakodnak.”
Hát mi van itt? A király eleve mártírhalálra készül?
——-
Folytatása következik.
2010. augusztus 4., szerda
Neked is szól a köszönet
Neked is szól a köszönet
2010. augusztus 4., szerda
Neked is szól a köszönet,
Te kedves, hű barát,
Együtt tapossuk bánatok
És örömek sorát.
——
Tábortűz: élő, eleven -
Talán azok vagyunk;
Míg kívül minden jégbe fagy,
Mi tovább lobogunk.
——-
Neked is szól a köszönet;
Mert Te is vagy nekem;
Folyjon bármi a Körösön,
Ezt sose feledem.
—–
Tán nem maradtam mindenütt
És mindig én felül;
De Te is ott voltál velem,
S nem voltam egyedül.
—
Barátnak ég a messzi tűz;
Lobogni van hová -
Az Isten óvjon, hű barát,
És élj nagyon soká
2010. augusztus 4., szerda
Neked is szól a köszönet,
Te kedves, hű barát,
Együtt tapossuk bánatok
És örömek sorát.
——
Tábortűz: élő, eleven -
Talán azok vagyunk;
Míg kívül minden jégbe fagy,
Mi tovább lobogunk.
——-
Neked is szól a köszönet;
Mert Te is vagy nekem;
Folyjon bármi a Körösön,
Ezt sose feledem.
—–
Tán nem maradtam mindenütt
És mindig én felül;
De Te is ott voltál velem,
S nem voltam egyedül.
—
Barátnak ég a messzi tűz;
Lobogni van hová -
Az Isten óvjon, hű barát,
És élj nagyon soká
2010. augusztus 3., kedd
Az Úr vagyon e helyen
Egyszer egy szerzetes - az egyszeri szerzetes, akinek a történetét többszörösen mesélik - úgy gondolta, nem adná le a koldulásból származó kis pénzecskéjét, hátha valami jóféle borocskát vehetne belőle.
Lopni itt is lopnak. Biztonságba kell helyezni a következő koldulóútig a tőkét. A csuhában nem akad rejtekhely, máshova kell eldugni.
A fal résében talál rejtekhelyet. De hátha más is rábukkan erre? Szerzetesünk keres valami cédulát, és cirkalmas betűkkel ráírja:
Az Úr vagyon e helyen
Ki meri ezután ellopni?
Harmadnapon indul újra koldulni, útba ejti a rejtekhelyet. Másik cédulára lel:
Már nincs itt. Feltámadott.
———
Fejezzem ki magam még érthetőbben?
Lopni itt is lopnak. Biztonságba kell helyezni a következő koldulóútig a tőkét. A csuhában nem akad rejtekhely, máshova kell eldugni.
A fal résében talál rejtekhelyet. De hátha más is rábukkan erre? Szerzetesünk keres valami cédulát, és cirkalmas betűkkel ráírja:
Az Úr vagyon e helyen
Ki meri ezután ellopni?
Harmadnapon indul újra koldulni, útba ejti a rejtekhelyet. Másik cédulára lel:
Már nincs itt. Feltámadott.
———
Fejezzem ki magam még érthetőbben?
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
