Szőke nő zűrben az űrben - LXIV.

HATVANNEGYEDIK RÉSZ

Íródott Nyuzga javaslatára

Két mord arcú katona magasodott elé hatalmas, brutális küllemű gépfegyverrel.

Karen megrettent, és hátralépett. Boyar ellenben úgy bámult, mint valami sóbálvány.

- Nézzék, én… - motyogta.

- Tudjuk kicsoda, Mr. Boyar! Kérem, tegye fel a kezét! Átvesszük a hölgyet!

Boyar kijött a sodrából.

- Mit képzelnek?

A fegyverek csöve fenyegetően feljebb emelkedett.

- Távozzék, Mr. Boyar!

A férfit rázta az indulat.

- Miféle túlkapás ez? Hogy mernek az utamba állni?

- Parancsunk van, Mr. Boyar!

Mielőtt a vita tovább mérgesedett volna, kecskeszakállas, alacsony idősebb úr jelent meg.

- Fogadj szót, Max! jöjenek, fiúk! Maga is, hölgyem!

Boyar arca elkerekedett.

- Te?

- Én hát! Menj, igyál egyet!

- De hát…

- Kapsz néhány nap szabadságot, Max. Lent kapsz mindent: költőpénzt, üdülőjegyet, esetleg bérletet egy előkelő nyilvánosházba. Már intézkedtem. Menj, pihenj, Max Boyar!

Boyar csak nézett, mint akit orrba legyintettek.

- Azt hittem… - maga sem tudta, mit akar mondani.

- Pihenj, Max. ezt a feladatot elvégezted. Hamarosan megkapod a következőt, de előtte végy ki egy kis szabadságot. Menj, Max.

Karen figyelmét nem kerülte el, hogy a barátságos hang ellenére a fegyverek továbbra is Max Boyarra szegeződnek. A szőke nő megborzongott. Ezek a katonák hidegvérű gyilkosok, akik készek rá, hogy itt, a szeme előtt végezzenek Max Boyarral, a bizalmi emberrel, ha nem teljesíti a parancsot.

Úgy tűnik, erre Boyar is ráébredt.

Savanyú kifejezés jelent meg az arcán, kiábrándulás és futó harag keveréke. Volt ebben valami más is, vajon mi? Talán a kielégítetlen kíváncsiság? Karen biztos volt benne, hogy az. Boyar sokkal többet szeretne tudni, mint amennyi ismeret birtokában van.

Mi lappang itt? Miért érzi azt, hogy e pillanatban sokkal nagyobb biztonságban van, mint Boyar?

Boyart figyelte, és csak remélni merte, hogy a nyomorult nem követ el semmi jóvátehetetlent. Boyar ismeri a térmanipulátor titkát. Mi lehet az, amit nem tudhat?

Karen igyekezett összeszedni a gondolatait. Tudta, hogy valamire most rá kellene jönnie. Valami itt van az orra előtt, és teljesen nyilvánvaló. Mi lehet az?

- Hát jó, Frank, - makogta Boyar. – jól van. Teljesen jól van.

Szánalmas, gondolta Karen. Minél tovább habozik, annál hosszabbra nyújtja a megaláztatását. Gyógyíthatatlan csapás lehet rádöbbenni, hogy sokkal kevésbé fontosabb személy, mint azt magáról eddig gondolta.

Karen sóhajtott. Menj innen, Max Boyar, óvd az életed. Ne halj meg semmiért. Egészen semmiért.

Boyar zavartan elkotródott. A fegyvercsövek mindaddig kísérték, amíg el nem tűnt az ajtóban.

- Jöjjön, hölgyem! – mondta a kecskeszakállas.

Karen meg se moccant.

- Én Karen Bozchana Kadlecikova vagyok. – mondta kimért hangsúllyal. – Maga kicsoda?

Az idős úr idétlenül elvigyorodott.

- Á, látom, régivágású úrhölggyel van dolgom. – nyögte ki meglepő zavarban.

Karen látta, hogy a fegyverek most rá szegeződnek, és igyekezett nem tudomást venni róluk.

Két-három másodperc csendben telt. Karen szigorú pillantást vetett a fegyveresekre, de semmiféle hatást nem tett rájuk. Mint két üvegszemű kirakati bábu.

Újra az öregemberre nézett, némileg parancsolóan, mire az a nő meglepetésére lesütötte a szemét.

Karen elégedetten konstatálta, hogy mégiscsak elért valamilyen hatást.

- Karen Bozchana Kadlecikova vagyok. – ismételte higgadt, de határozott hangon. – Maga kicsoda?

- Bocsásson meg, hölgyem, - szedte össze magát a másik. – ezzel kellett volna kezdenem: dr. Franklin Alonso vagyok. – Karen jól érzékelte, hogy szívesen hozzátett volna valamit, szinte elharapta.

Akkor pedig: ütni kell a vasat.

- Doktor? – kérdezte éles hangon. – Gondolom, nem maga a háziorvos?

Franklin Alonso az ajkába harapott.

- Erre parancsoljon, hölgyem! – felelte kissé ingerült hangon, és előre mutatott.

Karen nyugodtan belépett egy várószoba jellegű helyiségbe.

Nem, nem háziorvos. Sokkal több. Ő lehet a térmanipulátor legfőbb embere, talán az építője. Amolyan professzorféle. Nagyhatalmú ember – legalábbis látszatra.

Karen arcán sanda mosoly futott végig. Csak egyet nem tud ez a dr. Franklin Alonso. A katonák rá is fegyvert fognának, ha valakitől erre kapnának parancsot.

Szemben egy nyitott ajtó mögül hatalmas panorámaablak látszott, Karen arra indult. Alonso elébe perdült.

- Nem arra, hölgyem! – ágált nyűgösen. – A liftbe! – és balra tuszkolta a nőt.

A lift olyan hirtelen indult el, hogy Karennek meg kellett kapaszkodnia.

A következő tényre a szőke nő már a liftben rájött.

Ez a létesítmény régóta létezik. Talán évtizedek óta.

Miért fontos ez?

A számítógép! Az ismeretlen számítógép, amely időnként ellenőrzése alá vonta a könnyűcirkálót. Itt kell lennie!

Legszívesebben felkiáltott volna, de türtőztette magát. A közönyös fegyveresek és az öntelt Alonso semmit sem észleltek.

Mélyen, nagyon mélyen kerültek a föld gyomrába. Nyilván itt lehet a térmanipulátor idegközpontja.

- Hová megyünk?

Alonso nem felelt, de a nő nem is várt választ.

Hosszú, fémszínű folyosón indultak el. Amikor a második fehérre festett ajtó mellett elhaladtak, Karen rájött.

Konspirált a könnyűcirkálóval. Ez pedig egy nagyon lényeges dolgot jelent.

Az itteni számítógép többé nem tudja ellenőrzése alá venni azt a hajót.

Erre csak egyvalaki képes: ő.

Karen Bozchana Kadlecikova.

Ezért van itt.

Folytatása következik.