A múltját ez emberiség kettős tükörből szemléli. A két tükör: a történettudomány és a kollektív emlékezet. A kettő egymással ellentétesen működik. A kollektív emlékezet a mítosz alakjában rögződik, ami az emberiség egyik legsajátosabb kultúrkincse.
Itt természetesen a valódi mítoszról beszélek, amelynek semmi köze például a leggyakrabban valamilyen terület birtoklását indokolni akaró, fáradságosan kiagyalt jogforrás-elmélethez, amely nem igazi mítosz - bár azzá válhat.
Az ilyesmire a legmulatságosabb példa nem a dákoromán kontinuitási elmélet, hanem például az egykori Szovjet Ukrajnában tankönyvbe került “elmélet” amely szerint “Kárpát-Ukrajna” Vlagyimir nagyfejedelem idején a kijevi Ruszhoz tartozott - ami nyilvánvaló földrajzi képtelenség.
Robert Graves a görög mitológiáról írt nagy műve első oldalain felsorolja, mit nem tekint mítosznak; a továbbiakban ilyen értelemben használom a kifejezést.
——–
Történettudomány és mítosz kettőssége úgy is felfogható, mint az emberiség bürokratikus és nem bürokratikus emlékezete.
A modern civilizáció az írásbeliségre épül, eredetét is annak kialakulásához köti. Hozzászoktunk, hogy jobban bízunk abban, ami írva vagyon, mint abban, ami nincs. Mivel a mítosz alapjában a szájhagyományra épül, sőt ez egyik legfontosabb ismérve (akkor is, ha a mitológiák egy része irodalmi művekben maradt ránk), ilyen értelemben a források adatolására alapuló történettudomány egyfajta ellenpólusát képezi.
Bár a mítosz kifejezés történettudományos körökben csaknem szitokszónak számít, a história tudománya túlságosan sokszor húzta már a mítosszal szemben a rövidebbet. Úgy tűnik, a mítosz a múltnak gyakran megbízhatóbb és időtállóbb őrzője a tudománynál.
A mítosz és történelem közti vákuumban az alternatív történelemnek igen fontos helye van.
——
Folytatása következik.
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése