A köd égig ér

A köd égig ér,
Pergamenfehér,
Fáradt-szomorú tócsákba

Hull a falevél.

Csikorog a dér,

Idő mendegél;

Előbb-utóbb novembernek

A végére ér.

Imbolyog a fény,

Vén Napunk szerény,

Addig élünk, míg épségben

Marad a 

Remény.

Minden szikkadó,

Semmi biztató;

Ritka vendég mostanában már

A tiszta Szó.

Szürke a határ,

Fázik a madár,

Varjú képében károg ránk

Fentről a halál.

Hervad a virág,

Őszül a világ;

Mindenütt hangosan hemzseg

Az ostobaság.

Szürke torzalak

Prófétát farag;

Buta lárma mindenütt, csak

Isten hallgatag.

Profán entitás

Most is hepciás;

Óbégat a nárcisztikus

Hamis messiás.

Van józan eszünk,

Tán el nem veszünk;

Isten szerint egy év múlva

Életben leszünk.

Nem kell változás,

Sötét látomás;

Jövő nyárra elcsitul a

Varjúkárogás.

Aki sose fél,

Semmit se remél;

Öntelt arccal

Nagy léptekkel

Közeleg 

A Tél.