Isten tragikus magánya

Isten tragikus magánya

A Teremtés nagy talánya.

Nála többet senki se tűr,

Ő van igazán egyedül.

Mi késztette?

Mi készteti?

Mi mire emlékezteti?

Liturgiák nem sugallják,

Szentírások el nem mondják,

Mert odáig föl nem érnek,

Nem értik, hogy mi a Lényeg.

Őket profán Lét élteti,

Mind csak önmagát követi.

Isten tragikus magánya

A Teremtés adománya.

Időn kívül,

A Lét felett

Mindenki magányos lehet.

A Teremtés titkaiba

Nem pillanthatunk be soha,

Nyomon sosem követhetjük,

De magunkban - 

Érezhetjük.

Isten tragikus magánya

Nem tartozik tudományra.

Nem táncol logika kövén,

Kívül esik annak körén.

Egyetlen akadémia

Sem deríthet fényt rá soha.

Nem vak fantazmagória,

Nem esszé, nem irónia.

Nem piaci fantázia,

Sem másféle utópia.

Talán Líra, de manapság

Azt nem ismeri a világ.

Isten tragikus magánya

A Lelkünkbe van plántálva.

Imádjuk,

Vagy megtagadjuk;

Elhagyni sohasem tudjuk.

A világban sátán tombol,

Abszurd oltárt állít, rombol,

Ostobát bálvánnyá igéz,

Undok világvégét idéz,

Profán látszatokkal vakít,

Népet csőcselékké butít,

De zsákmánya a Lét alja,

A teremtést nem uralja.

Amíg a Szabad Akarat

Adománya nálunk marad,

Rázhatja profán önmagát,

Vállaljuk a kockázatát

Annak, hogy ellene mondunk,

Magunknak megmaradhatunk,

S lophat, gyilkolhat, ígérhet,

Lelkünkhöz hozzá nem férhet.

Zsákutca ezer is lehet,

Út csak Isten felé vezet.

Isten tragikus magánya

Fordul egyszer új világba.