A vadkanra fogott gyilkosság - 47. Rész

47. Rész

A vasvári béke ratifikálására csak a következő esztendőben került sor, érdemleges ellenállás nélkül. A gyilkosok megbízói jól számítottak. Zrínyi Miklós esetleges magyar királyságának eszméje elbukott a kursaneci erdőben 1664. november 18-án.

Széchy Károlynál, a Zrínyi-monográfiák atyamesterénél és öregapjánál semmi olyat nem leltem, ami az én elgondolásaimmal szemben a sertés-mítoszt igazolhatná, bőven találtam azonban csúsztatásokat.

Széchy Károly magyar királyi egyetemi tanár az Osztrák-Magyar Monarchia idején írta ötkötetes monográfiáját. Talán úgy vélte, nem ildomos Zrínyi halálát feszegetnie, mert ha bebizonyosodik a merénylet, nem kerülhető meg annak az uralkodócsaládnak a felelőssége, amely jelenleg is – Széchy monográfiájának írása idején – a magyar trónon ül.

Ma már nem könnyű Széchy helyébe képzelnünk magunkat, de könnyen meggyőződhetünk róla, hogy akkoriban igen sok kuruc szellemű lap létezett hazánkban, amelyek minden elégedetlenséget azonnal Habsburg-ellenes irányba fordítottak.

A Monarchia korszakának azonban vége. Az ember azt gondolná, hogy a mai történészeket már nem kötik azok a szempontok, amelyek Széchy profeszor urat béklyózhatták. Vagy mégis?

Ideje modernebb művek fölött is szemlét tartanom.

1980-ban Benda Kálmán írt egy rövid cikket a Históriába. Ez voltaképpen kurta reflexió, de érdemes vizsgálni, mert bizonyos történészi hozzáállást kiválóan illusztrál.

Benda írása egy kívülálló soraira felel:

„Rónai Mihály András „Pákozd után” címmel szenvedélyes hangú cikket írt a Népszabadság 1979. szeptember 30-i számában. Mondanivalójának lényege az, hogy irtsuk ki történetírásunkból azokat a szemléleti maradványokat, amelyek nem a magunk belső nemzeti fejlődése, hanem az egykori bécsi udvar és a birodalmi politika szempontjából ítélik meg múltunk jelenségeit.”

Azt kell, hogy mondjam: egyetértek az egykori cikkíróval. A történettudományban valóban akadnak ilyen tendenciák, keményen meg is zavarják a tisztánlátást.

„A történész csak hálás lehet a nemzeti önismeret tisztaságáért síkra szálló írónak, ha a múltban maradt szemléleti torzulásokra felhívja a figyelmet.”

Erre viszont azt kell mondanom, tipikusan álszent megjegyzés. Tucatjával idézhetnék hasonlókat. A további sem különb:

„Elgondolkoztató ez a szemlélet (megvolt a polgári korban, s tovább él a marxizmus világában is), amely makacsul behunyja a szemét a tények előtt, s ki nem mondva is azt sugallja, hogy diadalmasan szárnyaló fejlődésünket mindannyiszor a Habsburg orgyilkosok gáncsolták el.”

Ez is jellemző. Megvolt a polgári korban, a szocialista érában, és talán ma is. Makacsul szem elől téveszti, hogy a probléma bagatellizálása sohasem oldja meg a problémát.

Ez a fordulat meg különösen jellemző:

„makacsul behunyja a szemét a tények előtt”

Mármint az „amatőr”, merthogy a „tények” nyilván mindig a hasonló modorban kinyilatkoztató történészt támogatják. Eddig semmit sem mondott, de azt legalább nagyképűen.

Nézzük tovább.

Miután a tanár úr jóízűen és különösebb érvpazarlás nélkül elgúnyolódik a civil cikkíró szánalmas tudatlanságán, következik a témánkat érintő tiráda:

„Szándékosan hagytam a végére Zrínyi Miklós, a költő és hadvezér halálát. Az előző esetekben még mondhatjuk, hogy a viták korábban folytak, elkerülték a szerző figyelmét. Zrínyi haláláról azonban csak az elmúlt évben is több megnyilatkozás hangzott el a Rádióban, illetve jelent meg a sajtóban. Ezek rendre bizonyították, hogy a végzetes vadkanvadászat szemtanújának, Bethlen Miklósnak leírását nincs okunk kétségbe vonni.”

Benda úr „logikája” a hasonló megnyilatkozások iskolapéldája:

„Zrínyi haláláról azonban csak az elmúlt évben is több megnyilatkozás hangzott el a Rádióban, illetve jelent meg a sajtóban. Ezek rendre bizonyították, hogy a végzetes vadkanvadászat szemtanújának, Bethlen Miklósnak leírását nincs okunk kétségbe vonni.”

Láthatjuk, hogy a történészi csúsztatások kora nem zárult le Széchy Károly magyar királyi egyetemi tanár úrral.

Érdemes megvizsgálni Benda professzor úr csúsztatástechnikáját is. Nagyon tanulságos.

A csúsztatás első fázisa:

„Zrínyi haláláról azonban csak az elmúlt évben is több megnyilatkozás hangzott el a Rádióban, illetve jelent meg a sajtóban.”

Benda Kálmán a jólértesültségét fitogtatja – pedig nem mond semmit. Az, hogy „csak az elmúlt évben is több megnyilatkozás hangzott el a Rádióban, illetve jelent meg a sajtóban” nem jelentős információ. Nincs olyan esztendő, hogy legalább néhány megnyilatkozás el ne hangozzék Zrínyi halálával kapcsolatban „a rádióban”, „illetve a sajtóban”. Ilyet nyugodtan mondhat a tanár úr bármikor, sose téved. Más kérdés, hogy a megnyilatkozások fontossága, színvonala között igen komoly eltérések lehetnek, de attól az még „megnyilatkozás”.

A csúsztatás második fázisa:

„Ezek rendre bizonyították”

Ez úgy hangzik, mintha már mindent bebizonyítottak volna, már semmi sem volna kétséges. Lerágott csont.

Így intonálja Benda tanár úr – lényegében a semmit. A dörgedelmes felvezetés után szerfelett meglepő folytatás következik.

A csúsztatás harmadik fázisa:

„hogy a végzetes vadkanvadászat szemtanújának, Bethlen Miklósnak leírását nincs okunk kétségbe vonni.”

Mi van? Jól értem? Valóban ez áll itt?

„hogy a végzetes vadkanvadászat szemtanújának, Bethlen Miklósnak leírását nincs okunk kétségbe vonni.”

De hát ki vonja kétségbe Bethlen leírását?

Benda tanár úr olyan benyomást kelt, mintha a sertés-mítosz ellenfelei tagadnák Bethlen Miklós tanúvallomását.

Ez aligha véletlen. A kötet elején említettem, hogy Klaniczay Tibor valami ehhez nagyon hasonlót mondott.

Bethlen talán igazolja a sertés-mítoszt??

Bethlen Miklós Önéletírása nem igazolja, és nem bizonyítja, hogy Zrínyit valóban vadkan ölte volna meg. Ha Bethlen szavait vaskalapos módon, abszolút szó szerint értelmezzük – ahogy a fundamentalisták a Bibliát – ringathatjuk ugyan magunkat abba a hitbe, hogy Bethlen a vadkan-mese koronatanúja, de akkor Bethlen szövege számos abszurd problémát vet fel, amelyekre nem lehet megfelelő választ adni. Alább szólni fogok még erről.

A csúsztatás végeredménye:

Benda tanár úr olyan látszatot kelt, mintha Bethlen visszaemlékezése tökéletesen megoldaná a Zrínyi Miklós halálával kapcsolatos problémákat és száz százalékig igazolná a vadkan meséjét. Egyszerű módszer, felment a gondolkodás alól.

Csakhogy…

Van ám ennek a botnak másik vége is. Benda tanár úr tudja egyáltalán, mit írt Bethlen Miklós? Olvasta?

Érdemes tovább elemezni Benda Kálmán cikkét. A folytatás se különb.

„Az az ellenérv, hogy Bethlen Önéletírásában az udvartól való félelmében nem merte az igazat meg írni elfogadhatatlan.”

Elsőre csak csodálkoztam. Másodjára gúnyosan elmosolyodtam. Őprofesszorsága nagyvonalúan figyelmen kívül hagyja azt a tényt, hogy Bethlen egyáltalán nem hallgatta el az igazságot. Megírta – rejtjelezve.

De vajon miért „elfogadhatatlan” egyáltalán? Érdekes „érvelés” következik:

„Hiszen a vadászat elején Zrínyi által elmondott adomát is, amely ugyancsak nem kíméli a Habsburgok érzékenységét, el kellett volna hagynia, vagy mással helyettesítenie.”

Hihetetlen naivitás, felszínesség. Ilyenkor gondolja azt az ember, hogy a tudós úr úgy hevenyében, nagyjából a reggeli borotválkozás közben ütötte össze ezt az alacsony nívójú írást, és bokros teendői miatt arra se volt ideje, hogy újraolvassa.

Olyan nagyon sértené a Habsburg érzékenységét ez a történet? Nézzük meg újra:

„Egyszer egy embert az ördögök visznek volt; találkozék egy barátja szemben véle. Kérdi: Hová mégy, kenyeres? Nem megyek én, hanem visznek. Kik s hová? Felelé: Az ördögök a pokolba. Mond emez: Jaj szegény, ugyan rosszul vagy, kinél rosszabbul nem lehetnél. Felele: Rosszul bizony, de mégis lehetnék én ennél is rosszabbul. Melyre imez álmélkodva: Hogy lehetnél rosszabbul, hiszen a pokol mindennél rosszabb. Felele: Úgy vagyon az, de most mégis õk visznek engemet, noha pokolba, de a magok vállán, hátán, hogy már nyugszom addig; s hát ha megnyergelnének s magokat is vélem vitetnék, mégis úgy is csak azon pokolba mennék, hiszem rosszabbul volnék úgy ennél is. Applicálá Magyarország s Erdélyre, és a törökre, németre.”

Nem hinném, hogy az anekdota olyan veszélyes volna, hogy ki kellene cserélni. Bethlen ragaszkodik hozzá. miért cserélné le, ha Zrínyi valóban ezt mondta azon az őszi délutánon? Ez voltaképpen Zrínyi végakarata, nagyon is rá vall.

Még a zárlata is vállalható:

„Applicálá Magyarország s Erdélyre, és a törökre, németre.”

Nem hinném, hogy ezt Bethlen ne vállalná. Azt még kevésbé, hogy ne merné vállalni.

Ha már ott tartunk, hogy Bethlen szövegéből mi sértheti a Habsburgok érzékenységét, akad itt, ami nagyobb eséllyel indul ebben a futamban. Mit szólunk például ehhez?

„Ezalatt érkezék hozzá, tamquam intimus consiliariushoz [úgy, mint belsõ tanácsoshoz], nemcsak a szokott nagy pecsétû mandatum deákul, hanem egy kurir által császár kis titokpecsétje alatt, amint szokták hívni Handbriefje, németül írt. Úgy láttam, az a duplicata kis levél, kurir, suspectum [kétrét hajtott kis levél, futár, gyanús dolog] volt elõtte: Vitnyédi dissvadeálta is menésit, mert sietve hívatta õfelsége Bécsbe tanácsba a magyar dolgokról, és az ekkor a törökkel csinált békesség- és portai követségrõl etc. A francia király küldött volt néki tízezer tallért ajándékon híre és jószága pusztulásáért, melyet noha a császár hírével vett volt el és Bécsben vendégeskedett el, mégis gyanúban volt miatta. Vitnyédi dissvasiójára hallám, hogy mondá: Conscia mens recti famae mendacia ridet [A jó lelkiismeret neveti a hír hazugságait]; semmit sem vétettem, ha veszek, ártatlan, tisztességesen, az igazságért, nemzetemért veszek, hogy ezt a törökkel való gyalázatos békességet nem javallottam, melyben nem voltam egyedül etc.”

Ez sokkal keményebben próbára teszi a Habsburg érzékenységet, mint az ehhez képest igazán ártalmatlan anekdota.

De tartsunk mértéket. Benda érvelése azért sem helyes, mert érzékenység és érzékenység között igen nagy lehet a különbség. Például az aktualitás. Amikor Bethlen az Önéletírását írja, az anekdota már régen elveszítette aktualitását. A helyzet egészen más. A Zrínyi példázatában jelzett hatalmi status quo már a múlté. A török megszűnt tényező lenni.

A Zrínyi Bécsbe utazásával kapcsolatos szorongás is a múlté, már ez sem aktuális.

Hanem?

Zrínyi Miklós esetleges meggyilkolása viszont aligha veszítette el aktualitását. Ennek politikai jelentősége van, halálos vétek, soha nem is évülhetne el. Zrínyi Miklós a német hagyományban is egy évszázad óta nagy tisztelettel számon tartott szigetvári hős dédunokája, akinek a nevét viseli, ráadásul népszerű törökverő hős maga is. Meggyilkolásának vétke a Habsburg házra szállna, és a császári dinasztia sohasem remélhetne bűnbocsánatot. Ne feledjük el, évekkel később milyen hosszas és körültekintő nemzetközi egyeztetést végzett a császári kormány, hogy végül kivégeztethesse Zrínyi sokkal kevésbé népszerű öccsét, Pétert, akit ráadásul az akkor hatályos magyar törvények miatt is jogosan ítéltek halálra.

Zrínyi meggyilkoltatása teljesen más dimenzióba való, az anekdotával nem tartozik egy súlycsoportba.

Nagyon elszomorító, hogy egy tekintélyes magyar történész ennyire nincs tisztában a Habsburg érzékenység jellegével.

Benda Kálmán cikkének a nívója feltűnően alacsony, és ez jellemző a hasonló írásokra. A magyképű akadémiai semmitmondás szeretné a pozícióit „olcsón”, minél kevesebb energia felhasználásával megtartani.

Nézzük tovább. Ami most jön, az is felettébb érdekes:

„Egyébként is tudjuk, hogy Bethlen nem a nyilvánosság számára írta Önéletírását, de ha attól félt, hogy kéziratába avatatlanok is beletekintenek, az egész vadászatot ki is hagyhatta volna, elintézhette volna néhány sablonos szóval, nem kellett volna ilyen aprólékos részletességgel tárgyalnia.”

Itt több elem fonódik egymásba, amelyek közt talán nincs is logikai kapcsolat. Nézzük részenként:

„Egyébként is tudjuk, hogy Bethlen nem a nyilvánosság számára írta Önéletírását”

Ezt röviden értékelhetjük: marhaság. Az író sohasem önmagának ír! Soha ne higgyük el az erre vonatkozó szólamokat! Aki az emlékeit papírra veti, az emlékiratíró, mindig számít rá, hogy valaki elolvassa, majdani közönsége számára ír, mesél, magyarázkodik. Ha valóban nem a nyilvánosság számára írunk – egyáltalán nem írunk.

„de ha attól félt, hogy kéziratába avatatlanok is beletekintenek, az egész vadászatot ki is hagyhatta volna, elintézhette volna néhány sablonos szóval, nem kellett volna ilyen aprólékos részletességgel tárgyalnia.”

A logika itt se jó.

„de ha attól félt, hogy kéziratába avatatlanok is beletekintenek”

Nem értem Benda Kálmán okfejtését. Bethlen Miklós a memoárját a börtönben írta. Ilyen helyzetben egyáltalán felmerülhet az a lehetőség, hogy a rab írásába ne tekintsenek bele „avatatlanok”?

Persze, hogy beletekintenek! Melyik fogoly írását nem olvassák el?

Ezek után látszik igazán, hogy Benda professzor úr gondolatmenete mekkora nagy falsot fogott ki:

„az egész vadászatot ki is hagyhatta volna, elintézhette volna néhány sablonos szóval, nem kellett volna ilyen aprólékos részletességgel tárgyalnia.”

Ebből ugyan mi következik?

Először is az, hogy Bethlen egyáltalán nem óhajtotta mellőzni Zrínyi halálának körülményeit, nem akarta „elintézni néhány sablonos szóval”, hanem éppenséggel „aprólékos részletességgel”, és rejtjelezve akarta megírni.

Másodszor azt, hogy fontosnak tartotta Zrínyi halálát, őszintén akart róla beszélni.

Itt, ezen a ponton vetődik fel, hogy „attól félt, hogy kéziratába avatatlanok is beletekintenek”, vagyis inkább az, hogy pontosan tudta, hogy az „avatatlanok” bele fognak tekinteni. Ezért aztán ennek megfelelő döntést kellett hoznia. Azaz:

Harmadszor:

Úgy kellett elmondania Zrínyi halálának valódi történetét, hogy az „avatatlanok” semmiképpen ne értsék. Ezért tárgyalja ezt Bethlen „aprólékos részletességgel”.

Benda tanár úr folytatja:

„A kortársak közt persze akadtak, akik nem akarták elhinni, hogy a híres vitéz és nagy vadász ilyen körülmények közt pusztult el,”

Érdemes már itt megfigyelni a finom megkülönböztetést. A sertés-mítosz ellenfelei mindig sajnálatra méltó alakok, akik nem akarnak belenyugodni „a valóságba”. Őket mindig némi vállonveregetéssel, lesajnálva említik, a vadkanhívők meg persze a „komoly emberek”. Ez az alapvető prekoncepció a sertés-mítosz egyetlen hívőjének az írásaiból sem hiányzik. Itt Közép-Európában a mindenkori hivatalos nézetektől való eltérés mindig apokrif színezetet kap, a hivatalos dogmák képviselői hasonló kincstári rosszallással dorgálják az „eretnekeket” hosszú ideje.

Nézzük csak tovább:

„nem egy levelet ismerünk viszont, amely Bethlennel a lényegben azonosan mondja el az eseményeket.”

Újabb esélyes a csúsztatási világbajnokságra. Ezt is érdemes közelebbről vizsgálni:

Miféle prekoncepció rejlik ebben az állításban?

Benda Kálmán azt akarja elhitetni velünk, hogy Bethlen Miklós Önéletírása a sertés-mítosz alapvető bizonyítéka. Ezt érvpazarlás nélkül, tömören, axiomatikusan teszi.

Milyen egyéb csúsztatás akad még itt? Legjobb lesz az összeset pontokba szedni:

Ø  Bethlen egyértelműen azt mondja, hogy Zrínyi egy vadkan támadásának áldozata lett.

Mivel Bethlen Zrínyi halálának egyetlen elsődleges forrása, önmagában is perdöntő lehet, ha sikerül ráfogni, hogy meggyőződésből vallja Zrínyit egy vadkan áldozatának.

Ø  Akadnak olyan levelek, amelyek Bethlennel megegyezően, tehát a sertés-mítosz híveinek ízlése szerint mesélik el Zrínyi halálát.

Meg ennek a fordítottja:

Ø  Mindazon levelek, amelyek vadkantámadásról szólnak, egyeznek Bethlen tanúságtételével, aki a vadkan-mese koronatanúja.

Nagyjából ez képezi Benda professzor úr mondatában a csúsztatás első körét. Mert van itt egy újabb kör is.

Benda Kálmán levelekről, azaz magánlevelekről beszél. Abban az évszázadban, amikor Szolzsenyicin magánlevél miatt került hosszú időre a Gulágra, olyan események után, amelyeket részben maga Benda úr is átélt, álszent módon eljátssza nekünk, mintha nem volna azzal tisztában, hogy a magánlevél olyan iromány, amelyet az ember kiad a kezéből, és amellyel kapcsolatban mindig fennáll a veszélye annak, hogy illetéktelen kezekbe jutva az írója ellen fordul. Bizonyos korszakokban nagyon meggondoljuk, mit írunk le magánlevélbe.

Ez a szemforgató hozzáállás nagyon jellemző a sertés-mítosz védelmezőire. Sajnos nemcsak rájuk, és nem csupán Zrínyi halálának ügyében. A szocializmus levitézlett „érvtechnikájának” ez a gyászos maradéka minden olyan vitában él és virul, ahol valamiféle hivatalos kánont kell védelmezni annak civil ellenzőivel szemben.

Nézzük tehát, mit tartalmaz a csúsztatás második köre:

Ø  Magánlevelekben szó esik a vadkanról, íróik nyilván azt gondolták, amit leírtak.

Ø  „Lényegében” egyeznek, tehát ide tartozik gyakorlatilag minden olyan levél, amely csak megemlíti a vadkant.

Ø  „Nem egy” olyan levelet ismerünk, amely „egyezik” Bethlen leírásával. Ezek között lehet olyan, amely Bethlenhez hasonlóan rejtjelezett, de nem számít, ezek mind besorolandók a vadkan-mese bizonyítékai közé.

Az „érvelés” sarkpontja, hogy mellőzi azon esetleges levelek említését, amelyek ellentmondanak a sertés-mítosznak. Nem mondja, hogy ilyenek nincsenek, mert akkor valótlant állítana, csak csendben figyelmen kívül hagyja őket.

Pedig ebben az esetben éppen az ellenkező értelmű levelek azok, amelyek figyelmet érdemelnek, többet, mint a hivatalos vadkan-mesét „alátámasztó” magánlevelek. Elletmondani, hallgatólagosan az osztrák udvart vádolni Zrínyi meggyilkolásával komoly személyes kockázatot jelentett, aki vállalta, tisztában volt a veszéllyel. Ha mégis megírta, azért tette, mert biztos volt benne.

A vadkan meséjét „alátámasztó” levelek szerzői talán hittek a vadkanban, talán nem. Ellenben a gyilkosságról szólók szerzői mind meg voltak győződve arról, hogy Zrínyi merénylet áldozata lett.

A hivatásos történész ezt ne tudná?

Akárhány levél is beszélhet a vadkanról, ezek forrásértéke rendkívül csekély, amennyiben íróik egyéb, hiteles megnyilatkozásait nem ismerjük. Bethlen Miklós Önéletírása a leglényegesebb forrás, erről viszont a sertés-mítosz hívei számára túlzott önbizalomra vall azt állítani, hogy teljes mértékben alátámasztaná a vadkan meséjét.

Végeredményben tehát semmit sem jelent, hogy a korabeli magánlevelek egy része „lényegében” megegyezik-e Bethlen verziójával, vagy sem.

„A Bécsben élő, jó értesült diplomaták, köztük a Zrínyivel titkos kapcsolatot tartó francia követ, egybehangzóan vadászszerencsétlenségről írnak.”

A diplomáciai levelekről fentebb már szóltam. Az „egybehangzóan” szintén csúsztatás. Meg se lepődök rajta az eddigiek után.

„Az, hogy Zrínyi bizalmasának, Vitnyédy Istvánnak a bán haláláról szóló levele mindeddig nem került elő, nem bizonyít semmit.”

Ez is túlzás. Ha a kormányzat szájíze szerint íródott volna, senkinek semmi oka sem lett volna elrejteni. Akkor valamelyik bécsi előkelőség költségén ezer példányt nyomtattak volna belőle.

„Az az ellenvetés, hogy Vitnyédy iratait halála után, 1670-ben a kormány lefoglaltatta, s akkor megsemmisítették volna az udvart kompromittáló leveleit, már csak azért sem fogadható el, mert az elküldött levelek aligha lehettek a hagyatékban.”

Ez igaz. Szokás volt ugyan a korban eleve másolatban levelezni, az elküldött levelek másolatát megőrizni, de Vitnyédi ezt a levelet nemigen őrizhette.

„És mit szóljanak az öngyilkosság „tárgyi bizonyítéká”-hoz, mármint ahhoz az 1945-ben elpusztult puskához, amelyre ezüstözött lapon 1755-ben (csaknem száz évvel az eset után) Benyovszky Pál latinul ezt vésette: „Én vagyok az a flinta, amelynek gyilkos golyójával 1664. november 9-én a muraközi erdőben a vadkan által űzött Zrínyi Miklós grófot fővadásza, Póka Miklós átlőtte”.

Erről az ökörségről fentebb írtam. Nem hiszek „Póka János”, vagy itt – alighanem sajtóhibából – „Póka Miklós fővadász” meséjében, meg a kiállított puskában. Egyáltalán nem biztos, hogy a gyilkos polgári neve Paka volt, Póka meg semmiképpen.

A következő kitétel is érdekes:

„Ahogy Jakab Géza írta a vadászszerencsétlenséget cáfoló tanulmányában: nem adjuk fel a reményt, hogy majdan előkerülő tények cáfolhatatlanul bizonyítani fogják az orgyilkosságot. Rónai Mihály András viszont így összegezi a történetírók érveit: „Zrínyi, Bécsnek nyugságot szerzendő meghívta a vadkant”. Ha a történészek ezt mondották volna, valóban megérdemelnék, hogy az író „együgyűségnek” bélyegezze érvelésüket. Miután azonban ezt soha senki nem mondotta, a jelző visszafordul írójára.”

Vajon valóban ennyire figyelmetlen Benda Kálmán?

Amit az idézett bekezdésben összehordott, nagyjából az ellenkezőjét jelenti annak, amit közölni szeretne. Talán a gúnyolódás vágya vont hályogot a szeme elé?

Nézzük csak!

„Ahogy Jakab Géza írta a vadászszerencsétlenséget cáfoló tanulmányában: nem adjuk fel a reményt, hogy majdan előkerülő tények cáfolhatatlanul bizonyítani fogják az orgyilkosságot.”

Igen, erre legfeljebb remény lehet. Egy háromszázötven évvel ezelőtti gyilkosságot nemigen lehet cáfolhatatlanul bebizonyítani. A nyomok kihűltek, nem tarthatunk helyszíni szemlét, nem foghatjuk vallatóra a gyilkost.

Háromszázötven év elteltével még a gyilkos vagy a megbízó beismerő vallomása sem bizonyítaná a bűncselekményt „cáfolhatatlanul”. Akkor is akadnának a sertés-mítosz megátalkodott hívei között, akik azonnal hamisítványt kiáltanának.

„Rónai Mihály András viszont így összegezi a történetírók érveit: „Zrínyi, Bécsnek nyugságot szerzendő meghívta a vadkant”. Ha a történészek ezt mondották volna, valóban megérdemelnék, hogy az író „együgyűségnek” bélyegezze érvelésüket. Miután azonban ezt soha senki nem mondotta, a jelző visszafordul írójára.”

A történésznek láthatóan semmi érzéke az iróniára. Ezzel nincs is semmi baj, a modern történésznek „hivatalból” nincs is erre szüksége. Még el is határolná magát tőle. Annak idején az ókori történetírók nem így vélekedtek, ők mindannyian szépírók is voltak, de az más korszak volt.

A modern történetíró erénye a korrektség. Mármint, ha gyakorolja. Ezt azonban nem mindig teszi. Nem tudom korrektnek tekinteni, ha egybemossák a sertés-mítosz ellenfeleit tekintet nélkül arra, hogy ki mivel érvel. Mint itt is. A gyenge érvekre adott hatásos választ gyorsan „kiterjesztik” a többi ellenfélre is, nem sokat törődvén azzal, hogy az teljesen más érveket terjesztett elő.

Folytatása következik.