A vadkanra fogott gyilkosság - 45. Rész

45. Rész

Hogy a bécsi udvari körök nem merik nyíltan bántani Zrínyit, pedig szeretnék, a kortársak is érzékelték. Elég Bethlen Önéletírásának arra a részletére utalni, amikor a császár leveléről esik szó. Érezzük az alaktalan veszélyt. Vitnyédi ki is mondja, hogy nem javasolja, hogy Zrínyi Bécsbe menjen:

„Vitnyédi dissvadeálta is menésit, mert sietve hívatta õfelsége Bécsbe tanácsba a magyar dolgokról, és az ekkor a törökkel csinált békesség- és portai követségrõl etc.”

Zrínyi maga szilárd és eltökélt:

„ semmit sem vétettem, ha veszek, ártatlan, tisztességesen, az igazságért, nemzetemért veszek, hogy ezt a törökkel való gyalázatos békességet nem javallottam, melyben nem voltam egyedül etc”

Lehet, hogy Zrínyi nem fejezte ki magát ilyen tömören és szentenciózusan, de meggyőződésem, hogy valami ilyesmit mindenképpen mondhatott. Ennek tükrében nézzük még egyszer Cserei mondatát:

„Nyiltan nem mertek vala belekapni,”

Ez még inkább kihangsúlyozza Zrínyi felelősségét, illetve – sajnos – a halála előtti felelőtlenségét. Szinte nyílt titok lehetett, hogy merénylet készül ellene, számítani kellett volna rá. A XVII. században már történt merénylet néhány igen fontos személy ellen, Zrínyinek vigyáznia kellett volna.

A módszerre is számítani kellett volna:

„nagy fizetéssel tehát alattomban megfogadtak egy német vadászt, hogy valahol a vadászaton lőjje le”

Két nagyon fontos határozó is van itt.

„nagy fizetéssel”

„alattomban”

Pontosan így történt. Nem lehetetlen, hogy – mint fentebb kifejtettem – a gyilkosságot felderítették, a tetteseket megbüntették Csáktornyán, Péter gróf érkezése után. Ezt aligha verték nagydobra, de suba alatt elterjedhetett Magyarországon a híre.

De azért ez a két határozó itt ebben a helyzetben mást is jelent. Vádat. Zrínyi halála óta már hosszú idő telt el. Szabadságharcok, a törököt kikergető nagy, századvégi háború, kuruc-labanc időszak. Egészen más lett a világ, és a kuruckodásra csak mérsékelten hajlamos Cserei Mihály – ha bátortalanul is, ha látszólag közömbösen, „pletykát” mondva is, ha közvetetten is – orgyilkossággal vádolja a Habsburg uralkodó udvari köreit.

Ennek pedig el kell venni az élét, mert nagyon emlékeztet a felségsértésre.

„s e miatt kellett meghalnia 1666-ban. Igaz-é, nem-é? Én bizony nem tudom; amint hallottam, úgy irtam.”

Cserei ne tudná, hogy Zrínyi halálának éve nem 1666, hanem 1664? Nem hinném. Akkor miért téved? A krónikája más helyein nem követ el ilyen baklövést.

Úgy gondolom, szándékosan írt rossz évszámot. Eljátszadozhatnánk a gondolattal, hogy a bibliás műveltségű erdélyi történetíró valamiért ellenállhatatlan vonzalmat érez a „gonosz” 666-os szám iránt, de nem hiszem. Legfeljebb kapóra jött neki. Része a taktikának, hogy elvegye a fentebb mondottak élét. Hogy a közlése jelentéktelennek tűnjön, elvállal egy súlyos kronológiai tévedést. Leheletfinom irónia bujkál ezekben a sorokban. Inkább eljátszom az ostobát, a bohócot, de nem hazudok. Tiszteletre méltó írói alapállás.

Hogyan vélekedjünk Cserei közléséról?

Bátor és fortélyos író művével van dolgunk. A vadkan meséjét hosszú, bő lére ereszti, párbeszédeket költ hozzá, novellát ír belőle. Megteheti, mert nem igaz.

Ellenben a merényletről mentegetőzve, „hallomásból” ír. A hamisság széles országút, az igazság ellenben vékony ösvény. Hatalmas kontraszt feszül a kettő között, íróembernél az ilyesmi sohasem véletlen. Vessük össze néhány nehéz helyzetben alkotó XX. századi író eljárásával. Cserei Mihály nem hisz a sertés-mítoszban.

Ennyit Cserei művéről, visszatérnék a derék Széchy Károly professzor úrhoz. Nagyon jellemző, ahogy Cserei fentebb idézett sorait kommentálja:

„Hogyan volna igaz, mikor az egész leírása költemény? Még a halál idejét sem tudja, nemhogy a körülményeit ismerné. Hiszen az osztrák udvarról beszél, ahol éppen hősünket perciről-percire várták; s német vadászt emleget, a minő a vadászaton nem is szerepelt. Mert voltak ugyan ott Forstall szerint különböző nemzetű férfiak magyarok, olaszok, horvátok, kiket névről ismerünk; de német egy sem volt.”

Széchy Károly professzor úr nem tudja, vagy nem akarja érteni az iróniát. Viszont nagyon hálás Csereinek a „tárgyi tévedésekért”.

„Hogyan volna igaz, mikor az egész leírása költemény?”

Láthatóan megzavarta Cserei. Való igaz, hogy „az egész költemény”, de a tendenciája nem támogatja a sertés-mítoszt.

„Még a halál idejét sem tudja, nemhogy a körülményeit ismerné.”

Széchy beleesett a kelepcébe. Az a gyanúm, Cserei sokkal jobban ismerte Zrínyi halálának körülményeit, mintsem gondolnánk. Személyes beszélgetésben is hallhatott róla.

„Hiszen az osztrák udvarról beszél, ahol éppen hősünket perciről-percire várták;”

Megint a Széchyre nagyon jellemző naivitás – vagy álnaivitás. Senki sem vitatja, hogy Zrínyit várták. Legalábbis úgy tettek, mintha várnák. Talán éppen a gyilkosok megbízói „várták” a legjobban. A kriminológusok sokat tudnak beszélni az efféle felbujtók viselkedéséről.

Idáig még korrektnek is tűnhetne Széchy naivitása.

A határ megint: a vasvári béke. Széchy hihet abban, hogy Zrínyit „várták” Bécsben, de azt maga sem állíthatja, hogy a béke kiagyalói sok jót várhattak volna a jövetelétől. Mit is mond erről Bethlen?

„ezt a törökkel való gyalázatos békességet nem javallottam, melyben nem voltam egyedül etc.”

Fentebb említettem, hogy ez akkor jelen időben hangozhatott el. Akadt Bécsben ember, aki nem várta oda Zrínyit olyan nagyon…

Nem hinném, hogy Széchy ezt ne tudta volna.

Az erőteljesen aulikus Széchy mindig ott követi el a legnagyobb baklövéseket, ahol úgy érzi, meg kell védenie a Habsburg uralkodót a „méltatlan” támadásoktól.

„s német vadászt emleget, a minő a vadászaton nem is szerepelt. Mert voltak ugyan ott Forstall szerint különböző nemzetű férfiak magyarok, olaszok, horvátok, kiket névről ismerünk; de német egy sem volt.”

A vadászaton az elsődleges forrás, Bethlen sem említ német résztvevőt. Magam Csereinél először egyszerű tévedésnek, elszólásnak vagy elírásnak véltem, de Széchy hevessége elgondolkodtatott.

Valóban tévedés?

Milyen nemzetiségű volt valójában Magliani? Olasznak – szavojainak – mondta magát, de ki tudja, hogy igazából honnan származott?

Széchy és vele a sertés-mítosz minden híve elkönyvelte, hogy Cserei szavai megbízhatatlanok, mert sokat téved, pontatlanságai felületes emberre vallanak. Például itt, mert a vadászaton senki sem volt német.

Biztos ez?

Lehet, hogy Cserei valóban téved, de az is lehet, hogy nem. Ebben a pillanatban a dolog bizonyíthatatlan. Széchy professzor úr azonban diadalmasnak képzeli magát, és folytatja pediglen imigyen:

„S ha ilyen gyönge alapot rak Priorato és Cserei, hogyan állhat meg az az egész alkotvány, melyet ezen az alapon Dervarics Kálmán épít?”

Kibújt a szög a zsákból! Széchy professzor úr polémiát folytat a sertés-mítosz egyik híres ellenfelével.

Dervarics Kálmán (1827-1904) egykori 48-as honvéd főhadnagy, aljárásbíró és helytörténet-kutató1881-ben, Szombathelyen jelentette meg Gróf Zrínyi Miklós a költő halála című könyvét. Ebben támadást intézett a sertés-mítosz ellen.

Dervarics műve érdekes és tanulságos olvasmány. Fő állításában – hogy Zrínyit Paka és Magliani meggyilkolták – igaza van, de a könyve mégis valóságos tárháza a kisebb-nagyobb tévedéseknek és pontatlanságoknak. Viszont az is jellemző, hogy Dervarics a mai napig feldühíti a sertés-mítoszt védelmező hivatásos történészeket.

Priorato és Cserei Zrínyi Miklós halálának legfeljebb másodlagos forrásai. Priorato nem volt jelen, önmagának is ellentmond, néhol zagyva, Cserei pedig meg sem született még, amikor a tragédia történt.

Cserei Mihály műve Zrínyi halálának nem elsődleges forrása, valaminek azonban igen: hogy mit is gondoltak Zrínyi Miklós haláláról az emberek. Talán annak is, miféle hírek keringtek a más akkor is hivatalosnak tekinthető sertés-mítosz ellenében.

Felhoz Széchy egy mendemondát „Póka Jánosról”. Ebben igaza van:

„Mert a Magyar Nemzeti Múzeum régiségtárában szerinte van egy puska, ezüstlapú agyán a következő felirással: «Én vagyok az a puska, mellyel Póka István fővadász Zrínyi Miklós grófot, vaddisznótul űzve, az ottoki erdőben, Muraköz szigetén, 1664. november 18-ikán elejtette.» S a puskát az eset örök emlékezetére a tettes unokája, Póka Gábor, 1755-ben az uradalom összeírójának, Benyovszky Pálnak ajándékozta. Az egész képtelen, naiv mese. Mert az ilyen ereklyével egyetlen család sem szokott kérkedni; mert a vadászat nem az ottoki erdőn, Perlak mellett, hanem a kursaneciban, Csáktornya alatt folyt; mert ilyen felírású puska, amint Szendrei János kimutatta, a Múzeum régiségtárában nincs és nem is volt! A gyanúba vett fegyver sokkal későbbi, egész művezeténél és szerkezeténél fogva arra mutat, hogy kétségtelenül a XVIII. század első feléből való; azzal ugyan 1664-ben Magyarország legnagyobb vitézét senki agyon nem lőhette!^”

A puskának nem sikerült érdemben utánajárnom. Nem tudom, hogy ki ültette el ezt a bolondgombát, és hogyan került a köztudatba.

„Az egész képtelen, naiv mese.”

Ebben maximálisan egyetértek Széchy Károllyal.

„De nem lőhette-e meg önmagát? Nem volt-e öngyilkos? Mert az orgyilkosság meséje mellett az öngyilkosság tehetsége is szóba került.”

Igen, ez is felmerült, de abszurd képtelenség. Ebben is egyetértek Széchyvel. Azzal már azonban nem, hogy inkorrekt módon igyekszik mindent és mindenkit egybemosni, aki és ami a sertés-mítosz ellen szól.

„reményünk szerint ezzel is végkép le kell számolnunk, hogy elvégre az önkényes lelemény minden csillogó buboréka elpattanjon és elfoszoljon, mert még azt sem lehet elmondani egyikről is, hogy szép mese, ködkép, tündérjáték, levén a mese mind a két változata megejtő érzésnek vagy megtévedő tudatlanságnak szüleménye.”

Széchy professzor úr egybemos mindenkit, aki a sertés-mítosz ellen szót emel, és ezzel minden ellenfelét a legalacsonyabb nívóra igyekszik leszállítani. Követik ebben a sertés-ortodoxia hívei egészen napjainkig. Valahol még ez érthető is. Sokkal kényelmesebb valamit „szép mese, ködkép, tündérjáték” elnevezéssel illetni, mint érveket keresgélni ellene.

„Eh, legyen vége hát örökre minden mesének, mondának, legendának.”

Megint az a színpadias kenetteljesség, ami Széchy professzor úrnál a csúsztatásokat szokta felvezetni.

Jön is a soron következő csúsztatás:

„Ha mindez a sok nyilvánvaló és döntő bizonyíték kétségbevonhatatlanúl meg nem cáfolná is, megcáfolnák elvitázhatatlanúl sebei magok.”

Ez maga a csúsztatások királya!

Vajon hol van az a sok nyilvánvaló és döntő bizonyíték, ami a sertés-mítosz igazságát bizonyítaná? Egyáltalán: miféle bizonyítékok szólnak a vadkan meséje mellett?

„«Fején három seb volt, » – mondja a szemtanú Bethlen, – «egy balfelől a fülén feljül a feje csontján ment csak, és a kannak agyara a homloka felé szakasztotta hátul a feje bőrit; más ugyan a bal fülén alól az orczáján, a szeme felé, rút szakasztás; de ez a kettő semmi, hanem harmadik jobb-felől, a fülén alól a nyaka csigájánál ment be, s elé a torka felé ment és a nyakra járó minden inakat kettészakasztotta; ez ölte meg, a vére elmenvén; volt a kezén valami kis körömcsölés, de a semmi volt.» Hol az a golyó a világon, mely először a bal fülön feljül a fejcsonton és homlokon szaladjon végig, aztán megfordulva a bal fülön alól az arcot szántsa fel a szem felé; majd átkerüljön a jobb fül alá s a nyakcsigánál bemenve a torokig fusson, s a nyakrajáró minden eret kettészakasszon, végre a kezet körömcsölje össze?! Ilyen marcangolást sem orgyilkos, sem öngyilkos golyója nem tehet, csak egy dühödt barom vagdosó agyara. Az egész szerencsétlenség egy hirtelen és véletlen pillanat műve volt: a vadkan hősünket hátul, orozva rohanta meg, leütötte lábáról és elbánt vele, mielőtt ő védekezhetett volna. Paka pedig a veszedelemben eszét vesztve egy horgas fára szökött, s a rémülettől megigézve lőni vagy nem mert, vagy nem tudott.”

Nagyon tanulságos bejegyzés. Pontosan illusztrálja a vadkan-rend lovagjainak csúsztatási technikáját, ezért érdemes foglalkoznom vele.

Nézzük, hogyan történik:

A csúsztatás első fázisa:

v  Idézi Bethlent, azaz önmagát. Az idézet csak szegről-végről Bethlen, igazából saját „Bethlen-átíratából” idéz a professzor úr:

„«Fején három seb volt, » – mondja a szemtanú Bethlen, – «egy balfelől a fülén feljül a feje csontján ment csak, és a kannak agyara a homloka felé szakasztotta hátul a feje bőrit; más ugyan a bal fülén alól az orczáján, a szeme felé, rút szakasztás; de ez a kettő semmi, hanem harmadik jobb-felől, a fülén alól a nyaka csigájánál ment be, s elé a torka felé ment és a nyakra járó minden inakat kettészakasztotta; ez ölte meg, a vére elmenvén; volt a kezén valami kis körömcsölés, de a semmi volt.»”

Miután így „előkészítette”, a professzor úr „érvelni” kezd, szokásos teátrális modorában:

A csúsztatás második fázisa:

v  Eltorzítja az ellentábor valamelyik állítását, hogy aztán az „idézetre” támaszkodva alaposan ledorongolhassa.

Nézzük, ez a konkrét esetben hogyan történik:

Széchy professzor úr azt sugallja, mintha a sertés-mítosz ellenfelei szerint Zrínyi összes sebét lőfegyver okozta volna.

Ez persze önveszélyes, ezért a professzor úr nem is vesződik azzal, hogy összegereblyézze az ellentábor állításait. Úgy felel az állítólagos ellenvéleményre, mintha az valami köztudott és félreérthetetlen állítás volna:

„Hol az a golyó a világon, mely először a bal fülön feljül a fejcsonton és homlokon szaladjon végig, aztán megfordulva a bal fülön alól az arcot szántsa fel a szem felé; majd átkerüljön a jobb fül alá s a nyakcsigánál bemenve a torokig fusson, s a nyakrajáró minden eret kettészakasszon, végre a kezet körömcsölje össze?!”

Senki sem állítja, hogy létezik ilyen puskalövedék, de azt se állítja senki, hogy Zrínyi összes sebét egy puskalövedék okozta volna. Hol van az a logika a világon, amelyik kanonizálja azt, hogy a hivatal pajzsa mögül ilyen feltételezéseket lehessen tulajdonítani a vitapartnernek?

Széchy professzor urat nem érdekli a korrektség, ő ki akarja kényszeríteni a vadkan-mese kanonizálását. Sikerült is neki, a hivatalt uralja a gyilkos vadkan nem éppen nemes eszméje a mai napig.

A csúsztatás harmadik fázisa:

v  „Konzekvenciát” von le.

Ilyen előkészületek után már nem nehéz levonni a „következtetést”:

„Ilyen marcangolást sem orgyilkos, sem öngyilkos golyója nem tehet, csak egy dühödt barom vagdosó agyara.”

Innentől a csúsztatás már összekapcsolódik a többi csúsztatással. Széchy professzor úr „tisztázta a helyzetet”, és „könyörtelen következetességgel” kimondta, vadkan, és semmi más. Persze, még ez se stimmel – ha a formális logikát veszem alapul. Széchy professzor úr is érezheti ezt, de ő „kérlelhetetlen”; vadkan volt, más nem lehetett, és punktum. Egy tiszteletre méltó császári-királyi egyetemi professzor nagyvonalúan mellőzheti az érvpazarlást.

Valahol mégis sejtette, hogy elvetette a sulykot, mert magyarázkodik:

„Az egész szerencsétlenség egy hirtelen és véletlen pillanat műve volt: a vadkan hősünket hátul, orozva rohanta meg, leütötte lábáról és elbánt vele, mielőtt ő védekezhetett volna. Paka pedig a veszedelemben eszét vesztve egy horgas fára szökött, s a rémülettől megigézve lőni vagy nem mert, vagy nem tudott.”

Szükségét érzi, hogy valamiképpen rekonstruálja a sertés-mítosz verzióját. Nagyvonalúan hallgat róla, hogy erre sincs semmiféle komoly bizonyíték.

Amikor azt hirdeti, hogy Bethlennek ad hitelt, voltaképpen Magliani meséjét veszi szó szerint.

„Az egész szerencsétlenség egy hirtelen és véletlen pillanat műve volt: a vadkan hősünket hátul, orozva rohanta meg, leütötte lábáról és elbánt vele, mielőtt ő védekezhetett volna.”

Érdemes részenként megvizsgálni ezt a tirádát.

„Az egész szerencsétlenség egy hirtelen és véletlen pillanat műve volt”

Első olvasásra ez rendben is volna. Ez a mondat felvezetője, előkészíti a fő tartalmat. Az olvasó eszébe akarja vésni, hogy a szerencsétlenség nagyon gyorsan, legfeljebb másodpercek alatt történhetett.

Csakhogy…

A jelek szerint Zrínyi Miklóst nyilván egy rakétameghajtású vadkan rohanhatta le.

Folytatása következik.