Szent játék vagy profán játszadozás - 40. Rész

40. rész

4. „A rókatárgy egy frakkzakó, 
nehéz étrend a mellén, 
a rókatárgy faggyas, fakó 
felhők egy őszi kelmén.”

Következzék a jelenlegi kánon fejedelme. Ebben a témában nem kerülhetem meg Parti Nagy Lajos költészetét.

Ő a jelenlegi hivatalos magyarországi költészeti kánon koronázatlan királya. Hatalmas díjgyűjteménnyel rendelkezik. Minden jelentős irodalmi kitüntetést megkapott, ami csak létezik. Furcsa lenne, ha egy is hiányozna a kollekcióból.

Nem hiányzik A Szocialista Kultúráért díj sem, amit 1983-ban kapott meg.

Ezen nincs mit csodálkozni, hiszen a mai kánon az egykori posztkommunista irodalmi kánon egyenes folytatása, abból táplálkozik. Ha ezt nem vesszük figyelembe, a kánon egész jelenségkomplexuma érthetetlen lenne.

A posztkommunista időkben az akkori „másként gondolkodók” egy része a nyolcvanas évek közepétől szép lassan átvette a hatalmat a hazai irodalom felett. Pozíciókba kerültek, díjakat kaptak, az évtized végére már ők lettek a kánon legfontosabb formálói. Kacérkodtak a nyugati liberalizmussal, de nem hajoltak el a hazai kiváltságok elől sem. Az ebből fakadó morál ma is jellemző a kánon tagjaira. A kánon értékrendjének alapját ma is a posztkommunista időkben kialakult poétika képezi, filozófiáját pedig az itthon dogmatikussá merevedett liberalizmus.

A liberalizmus ma már nem a szabadelvű polgárok gondolkodásmódja, hanem a nemzetközi finánctőke ideológiája – ahogyan arra már Jacques Derrida is felhívta a figyelmet. Mára „egyedül üdvözítő” világnézetté vált, szövetségese a nemzetközi média, a vele egyet nem értőket mindenféle –ista, -ita és –fób végződésű szitokszavakkal rágalmazza, és azt képzeli, hogy az ilyen módon felcímkézettek véleményét már nem is kell figyelembe venni.

Idehaza a liberalizmus politikai vallás, a kanonizált irodalom pedig ennek a szentírása. Ebből fakad kizárólagossága; a kánonban ma is irodalmi egypártrendszer működik.

Elsőre talán különösnek tűnik, de ez a kizárólagosság is a liberalizmusból ered. A liberalizmus Közép-Európában a marxizmus helyébe lépett, a marxista utódpártok liberális alapon állnak, és az egykori kommunista közép- vagy ifjúsági vezetők zöme is liberálissá vedlett át.

A gyakorlatban ezeknek több közük van egymáshoz, mint amennyit elismernek.

A marxizmus éppen úgy Isten nélküli politikai vallás, amilyenné napjainkban a liberalizmus degenerálódott. Mindkettő elitista, kimondva-kimondatlanul szükséges hozzá a „tömeg” fölé rendelt „elit”, aki lényegében egyeduralkodó, hiszen a „tömeg” által semmiféle módon nem számoltatható el, nem vonható felelősségre.

A posztkommunista politikai vezetők a rendszerváltás időszakában rugalmasan elszakadtak a kommunista ideológiától. A szocialisták meglepő természetességgel váltak a legvadabb és legarcátlanabb kapitalizmus híveivé. Ez világjelenség volt – ahogy Fredric Jameson is megjegyezte.[1]

Az irodalmi kánon a liberalizmus mellett tette le a voksát, és ehhez azóta is ragaszkodik. A kanonizált költők zöme – bár nem mindenki és nem mindig – szintén leginkább ezzel kacérkodik. A kanonizált szerzők és holdudvaruk politikai kötődése magától értetődően mutat ide, hiszen a kozmopolitizmus jelenleg nem társulhat semmiféle gyakorlati filozófiához a liberalizmuson kívül.

A liberalizmus azonban nagyon is megfelel neki.

Miért?

Erre egy végtelenül leegyszerűsített modellel felelnék:

A liberálisok viszonya az egyszerű emberekhez:

v  Jobban tudjuk nálatok, mi kell nektek, azt is, hogy milyen jövőt szeretnétek.

v  Ellenvetés nélkül kell követnetek, amit a számotokra előírunk.

v  Aki nem akarja követni, vagy aki ellene beszél, az nem lehet egyéb, mint fasiszta, rasszista, xenofób – ezek mindegyike abszolút elítélendő.

v  A fasiszta, rasszista, vagy xenofób minősítés életre szól, ellene apelláta nincs.

v  Akire már egyszer rásütöttük, hogy fasiszta, rasszista, vagy xenofób, az bármit mondhat és tehet, nem számít sem ő, sem a véleménye.

v  Ezért sohasem kell válaszolni a fasiszta, rasszista, vagy xenofób véleményére.

A kánon viszonya a közönséghez:

v  Jobban tudjuk nálatok, mi a költészet, mi a jó vers, egyebet nem tehettek, mint elfogadjátok.

v  Ellenvetés nélkül kell értéknek elfogadnotok, amit mi annak nyilvánítunk.

v  Költő az, akit mi annak nyilvánítunk.

v  Jó vers az, amit mi annak nyilvánítunk.

v  Aki másféle verset ír, vagy aki másféle esztétikai nézeteket vall, az dilettáns.

v  Aki dilettáns, annak a véleménye nem számít.

Az analógiák egyértelműek.

A kánon legfontosabb tagjairól csak kalaplevéve lehet beszélni. Aki nem csatlakozik a lelkendező kórushoz – dilettáns.

Ha én most Parti Nagy Lajos művészetéről lelkendezéstől mentesen fogok szólni, alighanem magam is „dilettáns” leszek – esetleg ilyenista, olyanfób, meg ördög tudja, micsoda.

Nem érdekel.

Olvasom Parti Nagy műveit, és úgy gondolom, nemigen fogok lelkendezni tőlük. Sőt. Minél többet olvasok el közülük, annál kevésbé találok bármilyen lelkendeznivalót.

Parti Nagy lírája szinte mindennel ellentétes, amit a jó költészetről itt kifejtettem. Parti Nagy a kánon költőfejedelme, azé a kánoné, amit teljes mértékben haszontalannak, a valódi költészet akadályának tartok. Ha a magyar kultúra és a magyar nép jövője nem a dekadens önfelszámolásban keresendő, ez a kánon teljes mértékben kártékony és alkalmatlan.

Folytatása következik.

---

[1] Vö: 71. Lábjegyzet