A vadkanra fogott gyilkosság - 37. rész

38. Rész

Mit mond a legtekintélyesebb életrajz?

A Zrínyi Miklósról írott életrajzok atyamestere Széchy Károly (1848-1906). A kolozsvári, majd a budapesti egyetem professzora volt. Annak idején ő „örökölte” Gyulai Pál tanszékét. Ötkötetes Zrínyi-monográfiája 1899-ben jelent meg. Igen alapos, de helyenként nagyon ódon hangulatot árasztó munka.

Széchy Károly kritikákat is írt, időnként megdöbbentően gúnyos, nyegle stílusban. Csaknem úgy, mint némelyik mai jópofizó internetes kritikaguru. Egyik-másik ilyen kritikájának cudar híre volt, a nagyközönség rossznak, bántónak érezte. Feltűnően agyalágyult recenziót dörrentett Széchy a Kazinczy Ferenc levelezését gondozó Váczy János munkájáról, nagyképű, vállon veregető, igen gusztustalan manírban.

A sertés-mítosz híveinek legtöbb megjegyzése, adata Széchy művéből származik. Zrínyi-monográfiájában Széchy helyenként igen lazán kezeli a forrásokat. Nagyon tanulságos, ahogy Bethlen Önéletírásának kulcsfontosságú részletét „idézi”:

„… «Nó, elmenénk vadászni. Zrínyi levetvén a nagy, bő csizmát, melyet a telekes bocskorra is felvonhatott, maga puskával beméne, és szokása szerint csak egyedül bújkálván, löve egy nagy erdei disznót, a gyalogok is lövének egyet a szállónál s vége lőn a vadászatnak. Kisereglénk a hintóhoz, az úr is, hogy immár haza menjünk; estefelé is vala. Azonban odahoz a végzet egy Paka nevű vadászt, ki mondá horvátul: én egy kant sebesítettem, mentem a vérin, ha utána mennénk, elveszthetnők. Az úr mindjárt mondá nekünk Zichyvel ketten, látván, hogy el akarunk véle menni: öcsém uraim, kegyelmetek csak maradjon itt; Witnyédynek, Gusich kapitánynak: csak beszélgessen itt kegyelmetek, öcsém uraimékkal, csak meglátom, mit mond ez a bolond, t. i. Paka, mindjárt visszajövök. Csak bocskorban lóra kapott, rövid puska kezében, Paka után nyargala, egy szárd Majláni nevű ifjú gavallér, Gusich öcsse inasa, meg egy Angelo nevű kedves olasz inasa és a lovász nyargalának utána; mi ott a hintónál beszélgeténk. Egyszer csak hamar ihol nyargal Gusich; mondja a bátyjának: hamar a hintót, oda az úr: Menénk, amint a hintó nyargalhat és osztán gyalog a sűrűbe befuték én, hát ott fekszik, még a bal kezében, a mint tetszett, az ütőér gyengén vert, de szeme sem volt nyitva, sem szólott, csak meghala. Majláni így beszélte, hogy amint Paka után bement a disznó vérin az erdőbe, amíg ők a lovakat kötözték, csak hallják a jajszót; Paka szava volt. Majláni legelébb érkezék, hát Paka egy horgos fán, az úr arccal a földön, s a kan a hátán; ő hozzá lő, elfut a kan, érkezik Gusich és Angelo, az úr fölkél és mondja: rútul bánék vélem a disznó, de ihol egy fa (melyet csatában is magával hordozott zsebébe), állítsátok a sebnek vérit véle, az arra igen jó. Eléggé próbálták véle, de hijába, csak elfolyt vére, először ülni, azután hanyatt fekünni, végre csak meg kelle halni, mert a fején három seb vala: egy bal felől a fülén feljül a feje csontján ment csak, és a kannak agyara a homloka felé szakasztotta rútul a feje bőrit; más ugyan a bal fülén alól az orcáján, a szeme felé, rút szakasztás; de ez a kettő semmi, hanem a harmadik jobb felől a fülén alól a nyaka csigájánál ment be s elé a torka felé ment és a nyakrajáró minden inakat kettészakasztotta; az ölte meg, a vére elmenvén; volt a kezén valami kis körömcsölés, de a semmi sem volt. Rettenetes sírás lőn az erdőben, a legalább való, csak a gyermek is siratta. Azt akarják vala, hogy én vigyem a hírit a feleségének, de én, mint új esméretlen ember, elvetém magamról Zichy Pálra. Fogók a testet és a mely kétfelől erősztős hintón kimentünk volt, abból az üléseket kihányván, abban nyújtóztatók, és én az ablakban ülék és hazáig fejét, mejjét tartottam. Otthonn fejér bársonydolmányba öltöztették, és aztán eresztették a feleségét hozzája, aki eszén sem volt búvában. Így lőn vége Zrini Miklósnak; csuda, olyan vitéz sem lőtt, sem vágott a kanhoz, puska, kard lévén nála »”

Ezzel szemben az eredeti:

     „No, elmenénk vadászni. Õ maga levetvén a nagy bõ csizmát, melyeket a telekes bocskorra is felvonhatott, puskával béméne, és szokása szerént csak egyedül búkálván, löve egy nagy emse disznót, a gyalogosok is lövének egyet a hálónál, s vége lõn a vadászatnak. Kisereglénk a hintóhoz, az úr is, hogy immár hazamenjünk; estefelé is vala. Azonban odahozá a fátum egy Paka nevû jágerét, ki mondá horvátul: Én egy kant sebesítettem, mentem a vérin, ha utána mennénk, elveszthetnõk. Az úr mindjárt mondá nékünk Zichyvel ketten, látván, hogy el akarunk menni véle: Öcsémuraim, kegyelmetek csak maradjon itt; Vitnyédinek, Guzics kapitánynak: Csak beszélgessen itt kegyelmetek öcsém uramékkal, csak meglátom, mit mond ez a bolond, t. i. Paka, mindjárt visszajövök. Csak bocskorban lóra kapa, stuc kezében, Paka után elnyargala; egy sabaudus, Majláni nevû ifjú gavallér, Guzics öccse, inasa, meg egy Angelo nevû kedves olasz inasa és a lovász nyargalának utána; mü ott a hintónál beszélgeténk. Egyszer csak hamar ihol nyargal Guzics, mondja a bátyjának: Hamar a hintót, oda az úr. Menénk, amint a hintó nyargalhat, és osztán gyalog a sûrûbe béfuték én, hát ott fekszik, még a bal kezében, amint tetszett, a pulzus gyengén vert, de szeme sem volt nyitva, sem szólott, csak meghala. Majláni így beszélte: hogy amint Paka után bément a disznó vérén az erdõbe, amíg õk a lovakat kötözték, csak hallják a jaj-szót; Paka szava volt. Majláni legelébb érkezék, hát Paka egy horgas fán, az úr arccal a földön, s a kan a hátán; õ hozzálõ, elfut a disznó, érkezik Guzics és Angelo. Az úr felkél s mondja: Rútul bánék vélem a disznó, de ihol egy fa (melyet csatákon is magával hordozott) sebtében állítsátok meg a sebnek vérét véle, az arra igen jó. Eléggé próbálták véle, de hiába, csak elfolyt a vére, elõször ülni, osztán hanyatt fekünni, végre csak meg kelle halni, mert a fején három seb vala: egy balfelõl, a fülén felül, a feje csontján ment csak el a kannak agyara, a homloka felé szakasztotta rútul a feje bõrit; más ugyan a bal fülén alól az orcáján, a szeme felé, rút szakasztás; de e kettõ semmi, hanem harmadik jobbfelõl a fülén alól a nyaka csigájánál ment bé s elé a torka felé ment, és a nyakra járó minden inakat kettészakasztotta; az ölte meg, a vére elmenvén. Volt a kezén valami kis körmöcslés, de az semmi sem volt. Rettenetes sírás lõn az erdõben, a legalábbvaló, csak a gyermek is siratta. Azt akarják vala, hogy én vigyem a hírét a feleségének, de én, mint új, ismeretlen ember, elvetém magamról Zichy Pálra. Fogók a testet, és amely kétfelé eresztõs hintóban kimentünk volt, abból az üléseket kihányván, abban nyújtóztatók, és én az ablakban ülék és hazáig fejét, mellyét tartottam. Otthon hosszú, veres bársony dolmányba öltöztették, és osztán eresztették a feleségét hozzája, aki eszén sem volt búvában. Így lõn vége Zrínyi Miklósnak; csuda, olyan vitéz, sem lõtt, sem vágott a kanhoz, stuc, spádé lévén nála.

Nézzük, miben kölönböznek:

Széchynél:

„szokása szerint csak egyedül bújkálván”

Bethlennél:

„szokása szerént csak egyedül búkálván”

Ez első olvasásra jelentéktelennek tűnik.

„bújkálván”

Illetve

„búkálván”.

Biztos, hogy a kettő ugyanazt jelenti?

A „búkál” ige nyelvjárásokban ma is él, és nem teljesen azt jelenti, hogy „bujkál”. Inkább valami olyasmit, hogy ’egymaga jár el valahol valamiben, valamilyen meghatározott céllal’, ellenben a gyakorító képzős „bújkál’ kimondottan azt jelenti, hogy ’rejtekhelyek közt rejtőzködik’, vagy ’rejtekhelyről rejtekhelyre oson’.

Ami egészen biztos: a „búkál” alak aligha fogható fel helyesírási hibának a „helyes” bujkál” helyett.

Széchy, amikor „helyesbítette” Bethlen kéziratát, könnyű kézzel járt el, és eltorzította a forrást. A vadászat leírásánál ez nem is lényegtelen, hiszen Széchy „bújkálván” alakja Bethlen „búkálván” szóalakjához képest kimondottan azt jelenti, hogy ’egyedül kódorgott tervszerűtlenül az erdőben’, nem pedig azt, amit szerintem Bethlen közölni akart velünk, hogy Zrínyi ’kísérőre igényt nem tartván, egyedül vadászott”. Az utóbbiban tudniillik nincs benne a ’tervszerűtlenül, gondolomformán’ jelentésárnyalat.

Miért változtatott Széchy? Azt akarta, hogy az olvasói jobban értsék a szöveget? Ehhez inkább lábjegyzetet kellett volna alkalmaznia. Eljárása felettébb önkényes.

Nézzük tovább:

Széchynél:

„löve egy nagy erdei disznót,”

Ellenben Bethlennél:

„löve egy nagy emse disznót,”

A különbség itt sem jelentéktelen. Ráadásul itt a két változat egészen nyilvánvalóan – Széchy számára is nyilvánvalóan – merőben mást jelent. Az eredetiben „nagy emse disznó”, azaz ’nagy koca’, ’nagyméretű nőnemű disznó’ szerepel, míg Széchynél lényegében „nagy vaddisznó’.

Lehetetlen, hogy ne értette volna meg az eredeti jelentését. Vajon miért változtatott rajta? Egyáltalán hogy’ jutott eszébe megváltoztatni Bethlen szövegét? Talán szemérmes volt? Viktoriánus stílusú prüdériájában talán az zavarta, hogy Zrínyi egy nőnemű disznót terített le? Úgy vélte, a magyar történelem nagy alakja iránti kegyelet nem engedi meg, hogy ilyesmivel „kompromittáljuk” Zrínyi Miklóst?

Ha így gondolta, ostobán gondolta. Nem tudok egyéb motivációt feltételezni ehelyett a nevetséges ürügy helyett.

Széchy úgy vélte, rossz fényt vet Zrínyi Miklósra, ha azt olvassuk róla, hogy emse disznókra lövöldöz. Ezért önhatalmúlag lecserélte az „inkriminált” kifejezést. Széchy a korabeli magyar tudomány második-harmadik vonalába tartozott. Akárcsak kortársa, Thaly Kálmán.

A következő mulatságos:

Széchynél:

„a gyalogok is lövének egyet a szállónál”

Bethlennél:

„a gyalogosok is lövének egyet a hálónál,”

Ezt elsőre egyszerű sajtóhibának gondoltam. Talán az is. A biztonság kedvéért ellenőriztem, de az elérhetőségi körömben fellelhető összes példányban ez áll. Remélhetőleg ez nem Széchy önhatalmú döntésének, hanem csak egy nyomdász figyelmetlenségének eredménye. Azon túl, hogy tökéletesen értelmetlen, mesterséges ködbe is burkolja a vadászatot.

A „hálónál” nagyon fontos közlés, következtetni lehet belőle a vadászat lebonyolítására. Ha lecseréljük a szót, elvész a mondat értelme. Sajtóhibának meglehetősen gyanús sajtóhiba. Nem egyszerű betűtévesztés, hanem súlyos, értelemzavaró hiba. Ha összevetjük a „gyalogok-gyalogosok” szópárral, az meggyőződésünk támad, hogy valaki nagyon is tudatosan garázdálkodott ebben a mondatban. Ha mégis a nyomdában történt, nem akadt utána korrektor, szerkesztő, aki átnézi és kiszűri? Miért nem tette meg? A monográfia a Magyar Történelmi Társulat gondozásában jelent meg. Hogy lehet, hogy senki sem csípte nyakon ezt a súlyos hibát? Mi lehet a magyarázata? Talán éppen a szerző kötötte az ebet a karóhoz? Egyedül ebben az esetben lenne a dolog érthető…

A „szálló” semmiképpen sem illik Bethlen szövegébe, annak idején a mai (’hotel’) értelmében nem is létezett. Széchy idejében igen. Talán azért cserélte a hálót szállóra, mert az előbbinek a konkrét helyzetben nem értette a jelentését, azt viszont tapasztalatból tudta, hogy a saját korában a dzsentrik kedvenc vadászhelyei közelében mindenütt épült egy komfortos vadászszálló?

Ilyen foghíjak lettek volna Széchy Károly korismeretében?

A munkája helyenként lenyűgöző, de igen sok benne az egyenetlenség. Nem csupán itt. Némelyik magyarázata sántít, másutt akadnak nyilvánvaló önkényességek. Még több a gyanús momentum. A szerző szorgalma és elszántsága vitathatatlan. Az odaadása is. A munkabírása is. A Zrínyiről hozzáférhető tények és adatok grandiózus tömegét gereblyézte össze Széchy Károly. A monográfia azonban semmiféle értelemben sem remekmű. Helyenként nincs megírva. Helyenként nagyon mélyen az általa összegyűjtött adatok színvonala alatt marad. Nem vonja le a nyilvánvaló következtetéseket. Jó közepes iparosmunka. A szerző személyes türelmetlensége is sok helyen átüt. Imitt-amott keményen tendenciózus, és helyenként még az is nyilvánvaló, hogy a szerző a maga korában ki mindenkinek szeretett volna udvarolni ezzel a művel. Nem is egyfelé. A kecske is jóllakjon, a káposzta is megmaradjon…

Mint mondottam, ez a könyv a hazai Zrínyi-monográfiák alapműve. A sertés-mítosz hívei számos adatának kútforrása. Sokszor még az irodalmi hivatkozásait is változatlan formában idézik.

Széchy a sertés-mítosz tántoríthatatlan híve – de ne vágjunk a dolgok elé. Nézzük a további különbségeket.

Széchynél:

„Azonban odahoz a végzet egy Paka nevű vadászt,”

Bethlennél:

„Azonban odahozá a fátum egy Paka nevû jágerét,”

Az egyik legtipikusabb változtatás. Látszólag Széchy csupán „javítja”, vagy éppenséggel „modernizálja” Bethlen szövegét, a gyakorlatban azonban egy fontoskodó és fantáziátlan középiskolai magyartanár cenzúrázza az írót. Nagyjából olyan stílusban és szellemben, ahogy nagyságos és nemzetes Ady Lajos tankerületi igazgató úr tenné „rossz életű bátyja”, Ady Endre költeményeivel.

Bethlen rejtjeles és jól átgondolt szövege így válik tökéletesen lapossá és jellegtelenné. Amilyennek Széchy Károly úr véli látni. Hogy a tendencia szándékos-e vagy akaratlan, nem számít. Az eredmény ugyanaz: Széchy Károly kiheréli Bethlen szövegét.

Nézzük, hogyan:

Bethlen eredeti mondata:

„Azonban odahozá a fátum egy Paka nevû jágerét,”

Igen sokat sejtető, többrétegű közlés. Vele szemben a Széchy javításának semmiféle rejtett értelme nincs. Ha a sertés-mítosz hívei csak ezt olvasták, nincs min csodálkoznunk.

Nézzük Széchy mondatát:

„Azonban odahoz a végzet egy Paka nevű vadászt,”

Széchy Károly három változtatást is ejtett ezen a nagyon fontos mondaton. Haladjunk sorjában:

„odahozá” helyett „odahoz”

Látszólag ez is csak „modernizálás”. Valójában több annál. Bethlen nyomatékos, tárgyas ragozású, múlt idejű igealakját lapos alanyi ragozású, jelen idejű alakra cseréli. Ezzel a mondat máris veszített erejéből.

„fátum” helyett „végzet”

Ritka ostoba változtatás. Nem is értem, miért volt rá szükség, hiszen akkoriban – Széchy professzor úr korában - a gimnáziumi ifjúság még bőszen tanulta a latint, a nebulók biflázták a konjugációkat és deklinációkat, érettségiztek is belőle. A „fátum” szó egyáltalán nem volt érthetetlen, használták is. Nem is ritkán.

Széchy nyilván elhatározta, hogy Bethlen szövegének minden „idegen” kifejezését magyarra ülteti át, és ehhez a döntéséhez csökönyösen ragaszkodott is.

„Fátum” magyarul: „végzet”. Nosza, fordítsuk le!

A XVII. századi magyar nyelv azonban eléggé sűrűn használta a „fátum” kifejezést, a korabeli költészetben is jelen volt. Nem pontosan azt jelentette, amit Széchy gondolt. Volt némi pejoratív mellékíze. ’Gonosz végzet’. Ezzel ellentétben állt a másik latin eredetű kifejezés, a „sors”. Mint Zrínyi jelmondatában (Sors bona nihil aliud.)

A „végzet” kifejezés nemigen illik Bethlen szövegébe, a „fátum” annál inkább. A csere szűkíti a mondat jelentését, és minimum színtelenebbé teszi a mondatot.

„jágerét” helyett „vadászt”

Első látásra „magától értetődő csere. A jáger (vagy inkább jäger) német kifejezés, a magyar jelentése ’vadász’. Ezt sem volt feltétlenül szükséges lefordítani, a német kifejezést az Osztrák-Magyar Monarchia idején (amikor Széchy könyve megjelent) az olvasók többsége értette.

Van azonban itt valami sokkal fontosabb.

Széchy „magyarosítása” megsemmisítette a mondat birtokos szerkezetét. Nem mindegy, hogy a fátum hozta egy jágerét, vagy a végzet hozott egy vadászt. Az „egy vadász” nem „a végzet vadásza”. Utóbbinak nincs semmiféle rejtett értelme. Bethlen szövegének van. Széchy megsemmisítette Bethlen szövegének rejtett üzenetét. Szándékosan tette? Nem hinném. Egyszerű „modernizáló”, „magyarosító” fontoskodás. Nem igazán fogta fel, hogy mit is írt Bethlen, de talán nem is érdekelte.

Folytatása következik.