Birodalmi lépegető - Hazánk szétmarcangolásának századik évfordulóján

Birodalmi lépegető;
Scifi-fantom dédelgető.

Űr-operettben lehet jó,
De valóságba nem való.

Mégis megtörtént száz éve,
Széthullott az oldott kéve.

Birodalmi lépegető;
Antant záptojás-keltető.

Rablásból nem lehet elég,
Indulhatnak a mű-tevék.

Irredenta alvégeken
Készül a mű-történelem...

Birodalmi lépegető;
Dugul a lélegeztető...

Ősi határokon átnyúl,
Linder Béla bután bámul.

Lépegető rút agyrémek,
Azt hittük, csak abszurd vétek...

Birodalmi lépegető;
Szakad ezeréves tető.

Rossz ötletdramaturgia
Áldozata: Hungária...

Lépegető antant-horda
Marcangolja, széjjelhordja...

Birodalmi lépegető;
Clemenceau a fő tervező.

Árnyékot üldöz komorul,
Bajuszkertje búsan konyul.

Lloyd-George később megtagadta...
Orlandónak fájt a gyomra...

Birodalmi lépegető;
Profán határ-teremtgető.

Béke-félét kotyvasztanak,
Háborúnál is rosszabbat...

Antant szóra felhorgadnak
Abszurd mini-birodalmak.

Birodalmi lépegető;
Tákolmány-hon építgető.

Aki jól, s jókor hazudhat,
Árulással Nagy-gyá puffad.

Átfestett történelemben
Liliommá lesz a kender.

Birodalmi lépegető;
Nyomában roppant temető.

Területrabló mohóság
Cinkosa lett a fél világ.

Rossz világ volt,
Száz éve múlt...
Kárpát-medencei abszurd...

Sóhajt fenn
A Tetőfedő...
Birodalmi lépegető...

A vadkanra fogott gyilkosság - 39. Rész

39. RÉSZ

Nézzük tovább. Még mindig nem értem a végére.

Széchynél:

„Csak bocskorban lóra kapott, rövid puska kezében,”

Bethlennél:

„Csak bocskorban lóra kapa, stuc kezében”

Itt két különbség van.

„lóra kapa” helyett „lóra kapott”.

Ez valóban magától értetődő. A régies igealakot modernebbre cserélte. Egy regényben aligha akadnék fel rajta. Itt azonban úgy gondolom, egy tudományos igénnyel írott műben még ilyen mértékű változtatásnak sincs helye. Nem torzíthatjuk el a forrást. Zárójelben, lábjegyzetben, vagy hasonló módon kellett volna közölnie Széchynek a szöveg aktuális értelmezését.

A másik változtatás mellett sem mehetek el szó nélkül:

„stuc kezében” helyett „rövid puska kezében”

Kimondottan ostoba változtatás. Széchy azt képzelte, tudja, mi az a „stuc” és „megmagyarázta”.

Nyilván a szó jelentéséből indult ki, de az eljárása tökéletesen önkényes. A „stuc”(Stutzen) szó vadászfegyvert jelent. Széchy professzor úr összetévesztette a vadászpuskát a karabéllyal. Utóbbi rövid csövű, lovassági lőfegyver.

A „rövid” természetesen valahol ott bujkál a szó jelentésében. A vadászpuska nemigen lehet „rövid”, ami értelemszerűen „rövid csövű” fegyvert jelentene, mert a vadászfegyvereknél a pontos célzás lehetősége, illetve a lövedék iránytartása mindig is elsődleges szempont volt. A korai harci fegyverekhez képest – meg az olyan hosszú csövű puskához képest, amilyeneket a korabeli ábrázolások némelyikén a hajdúk kezében látunk – a csöve „kurtított”. Ezt érthette félre talán Széchy. Ebből lett a vadászpuska XIX. századi magyar neve: kurtály. Az angol nyelv is őrzi a „’kurtítás” emlékét, ott az első világháborús harci vadászfegyverek hivatalos neve „Short Rifle” volt.

Ha Széchy nem sajnálja a fáradságot, és belenéz a Kaiserliche und Königliche Armee az ő korában hatályos szolgálati szabályzatába, pontos választ kapott volna rá, hogy mi is a „stuc”.

A k.u.k hadsereg szabályzata háromféle egyéni lőfegyvert sorol fel. Mindegyik az M-1895 Mannlicher fegyvercsalád tagja volt. A sorgyalogság fegyvere puska, a német nyelvű szabályzatban kissé tudálékosabban ismétlőpuska – Repetiergewehr -, a lovasságé karabély, Repetierkarabiner, a vadászoké pedig kurtály. Azaz Repetierstutzen. Ismétlő vadászpuska. A német nyelvű szöveg így magyarázza meg: „Jagdgewehr mit gezogenem Lauf.” Azaz: „vadászpuska vont csővel”. Magyarán: huzagolva.

Már szó volt korábban az ilyen fegyverekről. Huzagolt csövű vadászfegyver. Stutz. Nyilván kovás gyújtószerkezettel. A korban készített jobb vadászfegyverek mind ilyenek voltak. A Bethlen által említett fegyver, amit Zrínyi Miklós a kezében tartott, huzagolt csövű, kovás vadászpuska volt. Széchy Károly tudálékos kiigazítása megint tökéletesen összezavarta Bethlen szövegének értelmét.

Még mindig nem vagyunk a végén. Nézzük a következőt.

Széchynél:

„Paka után nyargala”

Bethlennél:

„Paka után elnyargala;”

Itt egy igekötőt húzott ki Bethlen mondatából Széchy professzor úr. Vajon miért? Ez nem „magyarosítás” és nem is „korszerűsítés” kérdése. Egyszerű felelőtlenség volna?
Ilyenkor gondolja azt az ember, hogy talán mégiscsak van valamiféle tendencia ezekben a változtatásokban. Az igekötő hiánya ebben az esetben az igével kifejezett cselekvés befejezettségét és célirányosságát semmisíti meg.

Miért? Mire jó ez? Ha nincs szándékosság, van óriási felelőtlenség.

Mint már említettem, ez a könyv a Zrínyi életrajzok alapműve. A sertés-mítosz híveinek is egyik alapműve…

És még mindig nincs vége. Lássuk a következő változtatást.

Széchynél:

„egy szárd Majláni nevű ifjú gavallér”

Bethlennél:

„egy sabaudus, Majláni nevû ifjú gavallér,”

Voltaképpen magyarra fordította Bethlen „sabaudus” jelzőjét. Ha más változtatást nem ejtett volna, ehhez az egyhez magyarázatot fűz – és korrektül jelzi az olvasónak, hogy változtatott a forrás szövegén – egy szót sem szólnék. De ez már a sokadik változtatás, és Széchy nem tartja szükségesnek, hogy beavassa az olvasót.

Úgy gondolom, a forrásokat nem szabad így kezelni. Széchy a maga képére formálja Bethlen visszaemlékezését. Másutt is így cselekszik, de most nem feladatom végigkövetni az eljárását öt köteten keresztül. A műve voltaképpen fikció. Elénk állít egy jelentős részben fiktív Zrínyi Miklóst, saját különbejáratú Zrínyijét. Ezt nem tudom „tudományosnak” tekinteni.

A következő változtatás valóban jelentéktelen.

Széchynél:

„mi ott a hintónál”

Bethlennél:

„mü ott a hintónál”

A személyes névmást modernizálta Széchy – „mü” helyett „mi”. Jelentéktelen, de ez is fölösleges. Értjük a változtatás nélkül is. A tudálékos javítgatás következtében elvész Bethlen írásának zamata, laposabb, unalmasabb lesz a visszaemlékezés.

Kár volt Széchynek belenyúlnia.

Még most sincs vége.

Széchynél:

„Gusich”

Bethlennél:

„Guzics”

Megint egy tudálékos javítás. A kapitány nevének helyesírása. Talán igaza van a helyesírás kérdésében Széchynek, talán nincs. A kérdés jelentéktelen, a beavatkozást nem menti.

Van még.

Széchynél:

„az ütőér gyengén vert”

Bethlennél:

„a pulzus gyengén vert”

Megint egy tudálékos javítás, hozzátenném azonban, hogy Bethlen kifejezése ma is megszokottabb, jobb és pontosabb.

Apróbb eltérések még ezután is vannak.

Széchynél:

„Majláni így beszélte, hogy amint Paka után bement a disznó vérin az erdőbe, amíg ők a lovakat kötözték, csak hallják a jajszót; Paka szava volt.”

Bethlennél:

„Majláni így beszélte: hogy amint Paka után bément a disznó vérén az erdõbe, amíg õk a lovakat kötözték, csak hallják a jaj-szót; Paka szava volt.”

Írásjelek, apróságok. Ami a leglényegesebb: Széchynél Bethlen szövegének ez a része sem változatlan. A teljes részt a maga képére formálta. Lehet, hogy ő ezt szöveggondozásnak vélte, a valóságban egyértelműen a forrás eltorzítása.

Még most sem értünk a végére.

Széchynél:

„hát Paka egy horgos fán”

Bethlennél:

„hát Paka egy horgas fán”

Hát ennek a változtatásnak vajon mi értelme van? Széchy ennél az esetnél nyilván stilisztának képzelte magát…

Az előzőekhez hasonlóan ez is fölösleges és önkényes átírás.

De még van tovább is.

Széchynél:

„ő hozzá lő, elfut a kan,”

Bethlennél:

„õ hozzálõ, elfut a disznó,”

Vajon miért kellett a „disznó” helyett „kant” írni? Ez semmi egyéb, mint tudálékos fontoskodás.

És még most sincs vége.

Széchynél:

„az úr fölkél”

Bethlennél:

„Az úr felkél”

Széchy Károly professzor úr ismét „stilizál”. Vajon miért? Ugyan miért nem jött rá, hogy Bethlen Miklós Önéletírásával nem bánhat úgy, mint valamelyik nebuló dolgozatával?

Sorjáztassuk tovább a professzor úr stilisztikai ötleteit:

Széchynél:

„és mondja:”

Bethlennél:

„s mondja:”

Képtelen, érthetetlen és értelmetlen „javítgatás”. És még mindig van!

Széchynél:

„(melyet csatában is magával hordozott zsebébe)”

Bethlennél:

„(melyet csatákon is magával hordozott)”

Széchy professzor úr „kiegészíti” Bethlen szövegét. Ugyan honnan tudja a derék filiszter, hogy Zrínyi ama (egyébként nem létező) fácskát éppen a szebében hordta? A kiegészítés érthetetlen és minősíthetetlen.

Nehogy azt higgyük, hogy a professzor úr befejezte. Van tovább is.

Széchynél:

„állítsátok a sebnek vérit véle”

Bethlennél:

„sebtében állítsátok meg a sebnek vérét véle”

A professzor úr itt úgy döntött, „meghúzza” Bethlen szavait. Kihagyja a „sebtében” határozót. Mint valami csapnivaló, rossz dramaturg. Utána újra stilizál, „népiesebbé” teszi Bethlen szövegét.

„vérét” helyett „vérit”

Vajon miféle „elvek” vezérelték. Nemigen lehet rájönni, az egyes „javítások” egymásnak ellentmondanak, az egésznek se füle, se farka. A professzor úr igen szeszélyesen variálja Bethlen szavait. Az ő változata egyre kevébé hasonlít az eredetihez.

Még mindig van.

Széchynél:

„, de hijába”

Bethlennél:

„de hiába”

Megint egy teljesen érthetetlen változtatás. Széchy másutt a népies vagy régies szóalakokat „vadászta le”, most azonban fordít egyet a köpönyegen, és maga teszi – persze a maga módján - „népiessé” Bethlen visszaemlékezését.

Mi a csudának avatkozott bele egyáltalán? Egyetlen változtatás is megbocsáthatatlan volna, ez hányadik?

Még mindig van!

Széchynél:

„csak elfolyt vére”

Bethlennél:

„csak elfolyt a vére”

Vajon miért felejtette ki innen a professzor úr a határozott névelőt? Van rá valamilyen értelmes magyarázat?

Még mindig nincs vége a változtatgatásnak!

Széchynél:

„azután hanyatt fekünni,”

Bethlennél:

„osztán hanyatt fekünni”

Ennek meg mi értelme? A professzor úr az előbb mintha népi ízt akart volna Bethlen közlendőjébe csöpögtetni, most miért változtat az ellenkező értelemben? Miért „stilizálja” folyton a szöveget?

Még itt sem hagyta abba a professzor úr!

Széchynél:

„bal felől a fülén feljül”

Bethlennél:

„, a fülén felül”

A változtatás megdöbbentően rossz és modoros.

Vajon, mire idáig jutott, a professzor úr talán megunta a változtatgatást? Korántsem. Van még.

Széchynél:

„a feje csontján ment csak, és a kannak agyara a homloka felé szakasztotta rútul a feje bőrit;”

Bethlennél:

„a feje csontján ment csak el a kannak agyara, a homloka felé szakasztotta rútul a feje bõrit;”

Érdemes volna táblázatba foglalni, vajon hányféle módon is avatkozott bele Bethlen Miklós szövegébe Széchy Károly. A „javításai” helyenként igen változatosak. Itt egy vesszőt tett arrébb, ezzel az egész mondat értelme megváltozott. Bethlenhez képest nem előnyére.

Lehet ezt még folytatni, professzor úr?

Lehet bizony!

Széchynél:

„de ez a kettő semmi”

Bethlennél:

„de e kettõ semmi”

Nyomatékosít, határozottabbá tesz. Fölöslegesen. Miért nem lehetett Bethlen visszaemlékezését változatlan formában közölni?

A következőnél is hasonlóan járt el:

Széchynél:

„hanem a harmadik jobb felől a fülén alól”

Bethlennél:

„hanem harmadik jobbfelõl a fülén alól”

Fárasztó ez a hosszas, alamuszi javítgatás. Kisstílű, szőrszálhasogató módon járt el a professzor úr. Akkora pályán focizik, ahol a labda se fér el.

Nem különb a következő se:

Széchynél:

„ment be”

Bethlennél:

„ment bé”

Ez sem érte meg a fáradságot.

De még mindig nem értem a végére. A nagyon apró következő változtatást nem emelném ki (Nyakra járó – nyakrajáró), a a mondathatárokkal sem foglalkozom, folytatom a következő jelentősebbel:

Széchynél:

„volt a kezén valami kis körömcsölés,”

Bethlennél:

„Volt a kezén valami kis körmöcslés”

Széchy professzor úr egy hangfestő kifejezést „ízlésből” egy másikra cserélt. Miért?

A következő még kevésbé érthető:

Széchynél:

„de a semmi sem volt.”

Bethlennél:

„de az semmi sem volt”

??

A „javítás” aligha érthető.

Van még tovább is:

Széchynél:

„, de én, mint új esméretlen ember,”

Bethlennél:

„de én, mint új, ismeretlen ember,”

Nevetséges. Se célja, se értelme.

Még mindig nincs azonban vége. Nézzük a következőt:

Széchynél:

„és a mely kétfelől erősztős hintón kimentünk volt,”

Bethlennél:

„és amely kétfelé eresztõs hintóban kimentünk volt,”

Átgondolatlan, buta, fontoskodó javítás megint. A hintónak ezt a típusát – a landauert – szerintem még Széchy korában is „kétfelé eresztős”, nem pedig „kétfelől erősztős” hintónak nevezték.

Széchy javításai nyomán Bethlen szövege egyre zagyvább lesz.

Nézzük tovább. Van még ezután is.

Széchynél:

„Otthonn fejér bársonydolmányba öltöztették”

Bethlennél:

„Otthon hosszú, veres bársony dolmányba öltöztették”

Egyéb helyeken azt olvastuk, hogy Zrínyi fehér mentében feküdt a ravatalon. Nyilván ezt olvashatta Széchy Károly is, de ez még egyáltalán nem jogosítja fel arra, hogy átdolgozza Bethlen visszaemlékezését. Széchy Károly úgy viselkedik, mintha nem is Bethlen lenne a történelmi forrás, hanem ő. Súlyos tévedés. Bethlen talán látta is a hosszú, veres dolmányt, Széchy azonban csak képzelte a fehéret.

Akad még a végére is.

Széchynél:

„Így lőn vége Zrini Miklósnak”

Bethlennél:

„Így lõn vége Zrínyi Miklósnak;”

Vajon itt miért változtatta meg Zrínyi nevének alakját? Miért archaizál, amikor Bethlen sem teszi? Széchy eljárása teljesen érthetetlen.

De még mindig nincs vége. Nézzük az utolsót!

Széchynél:

„, puska, kard lévén nála”

Bethlennél:

„stuc, spádé lévén nála”

Ezzel a Bethlen Önéletírásából származó részlet végére értünk. Ha tovább tartana, nyilvánvalóan folytatódnának Széchy professzor úr „javításai” is.

Döbbenetes, amit Széchy Károly művelt Bethlen Miklós szövegével. Annak minden részébe beavatkozott, és tökéletesen eltorzította. Széchy Károly „átírásában” Bethlen Miklós Önéletírásának Zrínyi halálára vonatkozó részlete teljesen használhatatlanná vált, minden rejtett jelentése tovatűnt.

Ennek fényében nézzük, mit is mond Széchy Zrínyi halálával kapcsolatban. Látjuk, hogy mennyire bízhatunk a forrásközléseiben.

Folytatása következik.

Kemény fagyok közelednek

Kemény fagyok közelednek;
Idő-pillérek repednek.

Véres, bolond világ készül
A hübrisznek osztályrészül.

Globál-média látogat
Profán halál-templomokat.

Próbatétel
Kegyelemnek;
Kemény fagyok közelednek.

Szent játék vagy profán játszadozás? - 38. Rész

38. Rész

Verselemzések-2

A madárság…

Laczkfi János:

VERS A MADÁRSÁGRÓL

Fenn a madárlesen ülök
És újmadárul füttyögök
Leplezni cseppet sem tudom
Enyhe ember-akcentusom,
Dalaimban többnyire van
Valami tán madártalan,
Amint némi madáros is,
Csak remélem, hogy nem hamis.
Madárkodás nem kenyerem,
A madár virtust ismerem.
Madár himnuszra ébredek,
És madártejjel festeget,
Fenyegető, nagy fényeket
Madár tájra madár ecset.
Madárvér hányszor ontatott
Emitt a madár ugaron,
Számkivetetten jár madár,
Ott, ahol már madár se jár.
A szembeszéllel szembeszáll,
Sörét kaszál, fogy a madár.
Bár erdeink határain
Túl is madár szót hallani,
De rajtunk madár átok ül,
Nézzük egymást idegenül.
Madár madárnak farkasa,
Nem anyánk a madár haza.
Ritka az is, hogy pár madár
Zsivajgó rajba összeáll,
Madár madárnál madarabb,
Egymást cibálja mind a rab.
Madárharapást csőrivel,
Míg nagyobb madár nem visz el.
A madár nemzet óhaja
Ősmadaraknak óhaza,
Hív a haza, talpra, madár,
Madár földön ki-ki megáll.
Ki hígmadár, ki mélymadár,
Amerre tárul a határ.
Madár modor nem jellemez,
Madár vagyok, nem jelmez ez,
Idegen tollam veszthetem,
Aki madár, nem tart velem.

A címben szereplő „madárság” egyértelmű és nagyon egyszerűen fordítható rejtélyes kifejezés, a „magyarság” helyettesítője. A vers voltaképpen a magyarságról szól. Ezt igazolja a benne található számos parafrázis. Címe voltaképpen „VERS A MAGYARSÁGRÓL” volna.

Akkor meg miért ez a „madárság”? Mi szükség van erre? Talán a Költő szégyelli magyarságát, a nemzethez fűződő érzelmeit? Nem volna meglepő, hiszen a kánon lapos  kozmopolitizmusa kimondottan szemben áll a hazafiság minden válfajával, sőt nemegyszer tesz gúnyos, ízléstelen megjegyzéseket rá.

Talán…

Esetleg a Költő fél a kánon belső reakcióitól, azért bújtatja jelmezbe a versét?

Talán…

A kánon néhány korifeusához hasonlóan ellenszenvet érez a magyarsággal szemben?

Talán…

Úgy vélem, megtudjuk, ha alaposabban megvizsgáljuk a verset.

Nézzük először a formát.

Páros rímű felező nyolcas. A legrégibb és legautentikusabb magyar lírai sorfajták egyike. Mindenképpen a magyarsághoz, a nemzethez való kötődést látszik támogatni a választott forma.

Nézzük a verset.

„Fenn a madárlesen ülök”

Látszólag konkrét szituációval indít a vers. A Költő madárlesen tartózkodik. Voltaképpen a vers felütése szempontjából teljesen mindegy, hogy ez valódi, vagy valamiféle virtuális madárles-e. Nem tudjuk, szokott-e a Szerző madárlesre járni. Az is mindegy, vadász-e, vagy csak figyelni szereti a madarakat.

A madárles hosszan tartó türelmet, csendet igényel. Ilyen helyzetben az ember sokáig egyedül van a saját gondolataival. Talán valóban ilyen szituációból született a vers.

„Fenn a madárlesen ülök”

Talán valóban ilyen élethelyzetből keletkezett az asszociáció – madár < magyar. A két hangalak kellőképpen közel is áll egymáshoz.

„Fenn a madárlesen ülök”

Egyelőre csak az indító helyzetet látjuk, majd ebből bontakozik ki szemünk láttára az asszociáció.

„És újmadárul füttyögök”

A madárlesen kuporgó Szerző talán valóban utánoz, vagy utánozni próbál valamilyen madárhangot. Ennek sikere vagy sikertelensége szülheti a tréfát:

„újmadárul”.

Ettől már valóban nincs messze az „újmagyar”. Annak idején a Mézga család – egykori közkedvelt magyar rajzfilmsorozat – állandó szereplője volt a jövőben, furcsa toronyépületben élő „újmagyar”, MZ/X, a „harmincadik századbeli rokon”. Az ő „újmagyarja” voltaképpen a jelen magyar nyelv sajátos, csonkított változata volt.

Az „újmagyar” kifejezés jelenleg is létezik, többféle jelentése is van, némelyik a köznyelvben pejoratív értelmű.

„És újmadárul füttyögök”

Talán már meg is született az asszociáció.

„Leplezni cseppet sem tudom
Enyhe ember-akcentusom,”

A téma tréfás továbbvitele, egyben a vershelyzet kiteljesedése. A Költő a madárlesen való várakozás szituációjába ágyazza most induló lírai töprengését. Az „ember-akcentus” kitűnő nyelvi lelemény. A madarak rá se hederítenek az őket utánozni akaró ember hangjára.

„Dalaimban többnyire van
Valami tán madártalan,
Amint némi madáros is,
Csak remélem, hogy nem hamis.”

Itt azonban már megjelenik valami egyéb is. Laczkfi az egész vers folyamán tartja magát az alapszituációból adódó lehetőséghez, madár és magyar egybevetéséhez. Ezt a támaszt a későbbiek során sem engedi el. A továbbiakban ez hol támasznak bizonyul, hol meg korlátnak.

„Dalaimban többnyire van
Valami tán madártalan,”

Félreérthetetlen. Itt már nem a madárlesen ülő magánember beszél, hanem a költészete felett elgondolkodó Költő. Ebben az álruhában próbálja kimondani gondolatait. A vers egyértelműen gondolati költemény.

„Dalaimban”

A vers egyik ősi megnevezése a „dal”. Klasszikusaink magától értetődően használták. A vers formája eleve ezt idézi, a páros rímű felező nyolcas igen régi magyar dalforma.

„Dalaimban többnyire van
Valami tán madártalan,”

Legkésőbb ebben a pillanatban születhetett meg az asszociáció. A továbbiakban a vers ezen a sínen gördül tovább. A „madártalan” fogalmát könnyen előhívhatta a fentebb vázolt gondolatsor.

„Dalaimban többnyire van
Valami tán madártalan,”

A sorpár kulcskifejezése egyértelműen a „madártalan”. Ez nyilvánvalóan a „magyartalan” analógiájára született.

Olyan nép vagyunk, olyan nyelvet beszélünk, hogy saját önelnevezésünket is tovább tudjuk képezni. Például így:

Ø  Magyartalan

Ø  Magyarkodik

Összetett szavakat más nyelv is képez az önelnevezéséből, az sokkal gyakoribb.

Ebben a strófában a „madártalan” olyan nyelvi lelemény, amelynek értelmezése egyben a vers fő gondolati vonulatát is elénk állítja. Vagy állítaná.

Nézzük, hogyan érthetjük ezt a kifejezést?

Az analógia azonnal adja magát, de ne bízzunk benne:

„madártalan” = magyartalan?

Aligha. Ilyet magyar költő a saját művészetéről sose mondana. Magyarán: hogy a verseiben magyartalanságok, nyelvhelyességi hibák akadnak. Ez jelenleg (még) mindenféle poétika értelmében apokrif. Ha a kánon tendenciája fönnmarad, és a nyelvrontás tovább folytatódik, előbb-utóbb majd talán „erény” lehet ebből is. Ne adja Isten.

Ha nem azt jelenti, hogy magyartalan, akkor vajon mit jelent?

Talán azt, hogy magyarellenes?

Nem hinném.

Az értelmezéshez el kell mondanom néhány igen fontos dolgot. Hosszas fejtegetésbe kell bocsátkoznom, nyíltan fel kell tárnom a kifejezés mögött rejlő motivációt, hogy a dolgok világosak legyenek.

Fentebb már említettem, hogy a jelenlegi hazai lírai kánon szemében egyáltalán nem „trendi” a hazafiság, a hazaszeretet. Ha ezzel találkozik, azt hajlamos ábrándos magyarkodásnak, veszedelmes nacionalizmusnak, sőt sovinizmusnak is beállítani.

Talán ebben különbözik a hazai kánon a szomszéd népek hivatalos költészeti kánonjaitól. Az utódállamok lírai kánonja ugyanis kivétel nélkül mind kőkeményen nacionalista. Vagy ha nem is teljességgel az, tűri és bátorítja a nacionalizmust.

A hazai kánon már a második világháború óta betegesen irtózik a hazafiságtól, helyette valami parttalan és lapos kozmopolitizmust támogat. Ez a kánon egyik legkártékonyabb törekvése. A kánon vétkes abban, hogy emiatt a magyar kultúrában mára robbanásveszélyes állapot alakult ki.

Nem állítom, hogy a szomszéd államok helyenként igen agresszív nacionalizmusa önmagában természetes és elfogadható lenne, de a hazai, hivatalosan erőltetett kozmopolitizmusnál sokkal egészségesebb.

A magyarországi hivatalosan erőltetett kozmopolitizmust súlyos felelősség terheli a magyar kultúra torzulásaiért, szakadásaiért.

A magyarság tengernyi szenvedése ellenére még a második világháború után is nagy önbizalmú nemzet volt. Ezt mutatja az ország újjáépítésében mutatott elszántsága. Törvényszerű volt, hogy ez a szabadságszerető nép előbb vagy utóbb fellázad a paranoid kommunista diktatúra ellen. Az 1956-os forradalom a sztálini táboron belül példátlan volt, a világ értünk aggódott, a magyarságot tisztelet övezte.

A forradalom után hatalomra jutó Kádár-rendszer vezetői semmitől sem féltek jobban, mint a magyar függetlenségi hagyományoktól. Saját jól felfogott érdekükben igyekeztek olyan belső körülményeket létrehozni, hogy az emberek előtt meglegyen az egyéni boldogulásnak valamiféle anyagi perspektívája, hogy ne alakulhasson ki újra forradalmi helyzet. Így lettünk mi „a legvidámabb barakk”, a „gulyáskommunizmus” országa. Manapság sok rosszat mondanak utólag a Kádár-féle konszolidációról, gyakran olyanok, akik maguk is haszonélvezői voltak. A vádak egy része ilyen értelemben igaztalan: a rendszer képes volt húsz éven keresztül viszonylagos jólétet teremteni. Az utcákon nem voltak hajléktalanok, aki dolgozni akart, találhatott munkahelyet, és aki megfogta a munka végét, viszonylagos anyagi jólétet teremthetett a családjának. Családok tízezrei építettek maguknak kényelmes házat, és az ország lakosságának több mint fele abban a korszakban jutott villanyhoz, vezetékes ivóvízhez. Az ország infrastruktúrája hatalmasat fejlődött.

Volt azonban az éremnek más oldala is.

Lassanként elszállt a magyarság önbizalma. Még az ötvenes és hatvanas években kitartott; ezt nemcsak a sportsikerek – nagyhatalom voltunk a sportban, lélekszámunkhoz képest elképesztő eredményeket értünk el, ma már ez furcsán hangzik -, nemcsak a magyar oktatás akkori világhíre jelezte, hanem a közhangulat is. Az emberek dolgoztak, optimisták voltak, a társadalmi szolidaritás működött. Mindez akkorra fordult ellentétébe, amikor felnőttek a keményen agymosott generációk – a rendszerváltás első évtizedeire. Akkortól lett „ciki magyarnak lenni”.

A Kádár-korszak állampártja nemcsak a vallás, hanem „a magyar nacionalizmus” ellen is harcot hirdetett, és gyakorlatilag a magyar hazafiságnak üzent hadat. A hetvenes évek közepére-végére sikerült is aláásnia az ország egészséges önbizalmát. Ekkor foglalta el pozícióit a jelenlegi kánon, és – mondvacsinált változások közepette - ott trónol jelenleg is.

Ennek az éremnek is van más oldala.

A magyar kultúra szakadása a hatvanas években kezdődött. Az állam hivatalosan nem vett tudomást a határon túli magyarok kemény utódállami üldözéséről. Csak magánemberi szinten lehetett suttogni arról, mit is művel a paranoiás, nacionalista román diktátor, közben pedig a tankönyveinkben az állt, hogy „a testvéri román állam” igen tisztességesen bánik az ottani magyarokkal, akik jól élnek. Mindenki tudta az igazat, meg azt is, hogy „hivatalosan” mi a helyzet. Kétdimenziós közvélemény alakult ki, és mindenki tudta, hogy a magántermészetű információ közelebb áll a valósághoz, mint a hivatalos.

A magyar hazaszeretet a hetvenes évek végére Magyarországon nehezen vállalhatóvá vált. A „nacionalizmus elleni harc” kerge ürügyén minden megnyilvánulását igyekezett elfojtani a hatalom.

A szovjet tábor gyengülése ekkor már nyilvánvalóvá vált, és sokan „helyezkedni” kezdtek.

A kultúra berkeinek hatalomhoz közeli köreiben a sunyi, kétkulacsos magatartás vált normává. A kecske is jóllakjon, a káposzta is megmaradjon. Mutatkozzak kellő mértékben a demokrácia hívének, de a hazai díjakról se maradjak le. Elkezdődött a kültelki enigmák, fondorlatos többértelműségek, belsőutalgatások sivár korszaka. A kánon normái ehhez igazodtak. Az egyenes beszéd, a bátor kiállás, az elvhűség, a gerinc helyét a taktikázás, laposkúszás-álcázás, a rugalmas elszakadás vette át. Ennek következtében uralkodott el a kisstílűség. Ha egy színházi előadás díszletében néhány pillanatra feltűnt az 56-os szabadságharcból ismert budapesti Corvin köz fényképe, az „hatalmas kulturális eseménynek”, sőt „ellenállásnak” számított akkor is, ha az előadásnak a világon semmi köze sem volt a szabadságharchoz. A sunyi és kétértelmű utalgatások „hősei” a kánon vezéralakjaiként dicsőültek meg, és a kulturális színvonal hozzájuk „igazodott”.

Igazság szerint sokkal tisztességesebben és gerincesebben viselkedtek és alkottak azok, akik a kommunizmusnak és a Kádár-rendszernek őszinte hívei voltak. Ezt manapság nem divat mondani, de voltak ilyenek is. Hangjuk lassacskán háttérbe szorult. A rendszer bomlása elképesztő jelenségeket produkált. Az „ellenállók”, „rendszerváltók” leginkább „rugalmas” rétege itthon már taktikából tetszelgett az „üldözött” szerepében, mégis gyakrabban kaptak nyugati útlevelet, mint az egyszerű állampolgárok zöme. A „demokratikus megmondó emberek” osztották az észt a médiában, és állítólagos demokrata létüket cáfolva terjesztették a legalantasabb vadkapitalizmust.

Már a rendszerváltást megelőző években kezdetét vette a „tolongás a damaszkuszi úton”. A sunyi bele- és mellémagyarázások, szerecsenmosdatások közepette terjedt a kritikátlan nyugatmánia és külföldimádat – idehaza meg valami gyarmati népre jellemző, szégyenszagú bennszülött-komplexus.

A kultúra szakadása mára kiszélesedett. Ma már nem egyszerű szakadás, hanem tátongó rés. Helyenként politikai színezetet is kapott. A hivatalosan támogatott kozmopolitizmus törekvései törvényszerűen torkolltak saját ellentétükbe, fellángolt a nemzeti érzés, helyenként túlzásokba is esett, ma már az agresszív és ábrándos nacionalizmusnak több változata is létezik Magyarországon. Helyenként még a nem létező fegyvereket csörtető harcos militarizmus is létezik.

Ne gondoljuk, hogy ebben a kánon és az általa preferált parttalan kozmopolitizmus ártatlan volna. Dehogy is ártatlan a kozmopolitizmus! Tény, hogy szeret az ártatlanság glóriájában tetszelegni, de nem szabad hinni neki. Nagyon is vétkes az agresszív nacionalizmus fennmaradásában, éppenséggel gerjeszti azt. Kozmopolitizmus és agresszív nacionalizmus édestestvérek: egymás tükörképei. Amíg az egyik létezik, előfordul a másik is. Szükségük is van egymásra, hogy legyen mire mutogatni.

Ráadásul a mai kozmopolitizmus az esetek legnagyobb részében vitaképtelen. Nem hajlandó meghallgatni az érveket, oda sem figyel rájuk. Ha a dogmáikat bárhonnan támadva látják, azonnal istázni és fóbozni kezdenek, és tüstént meg is nyugszanak; ha a vitapartnerre sikerül valamelyik nevetséges vádjukat ráragasztani, többé nem figyelnek arra, amit mond. A „polkorrekt” a nyelvi inkvizíció önveszélyes falai mögül ismételgetik istáikat és fóbjaikat, mint a betanított papagáj. Ez a vitaképtelenség a mai magyar közélet egyik veszedelmes jellemzője. A „leistázott” vagy „lefóbozott” megszólaló esetleg védekezni kezd, a vita máris személyeskedésbe torkollt, már nem a lényegről szól, a témát ismét szőnyeg alá lehet söpörni.

Régen ideje lett volna a Kárpát-medence többi nemzetei felé a valódi és igazi megbékéléssel járó együttműködés átfogó tervét felkínálni. A magyar politika ezzel lényegében Trianon óta adós. Ez azonban csak akkor járhat(na) valódi eredménnyel, ha a magyar nép teljes öntudattal és önbizalommal venne részt benne.

Ezt lépést mindenképpen a magyarságnak kell megtennie, helyzetünk, hagyományaink minket predesztinálnak erre. Az egész világ számára példa lesz, ha egyszer megtörténik.

Ez ma talán még messzebb van, mint bármikor.

A kánon köreinek kozmopolitizmusa oda erősödött, hogy immáron apokriffá lett a magyar hazaszeretet.

Ma is az. Ugyanakkor a kánon neves személyiségei időnként a magyarságon gúnyolódó, a magyar nemzeti értékeket semmibe vevő, rágalmazó és lekicsinylő, gyakran minősíthetetlenül alpári és trágár hangnemű írásokat jelentetnek meg. Ezek kapcsán gyakran törnek ki szenvedélyektől fűtött, személyeskedéstől sem mentes viták.

Ma a kánon köreiben a magyar hazafiság minden megnyilvánulása fasiszta, nacionalista, soviniszta, és ehhez hasonló ostoba jelzőket kap. A hazafiság és a szélsőjobboldaliság közé egyenlőségjelet tesznek.

Csupán egyetlen szöveg részletét idézném, ezzel kapcsolatban a hazai médiában kötetek százaira rúgó mennyiség jelent meg hasonlókból. Képviselje a többit is ez az egy.

Olyan részletet választottam, amely a maga módján intelligens. Nem személyeskedik, nem fasisztázik, nem rasszistázik.[1] Nem istázik, nem fóbozik. Nem alattomos. Emellett magában hordozza szinte mindazt, amivel ma a liberális közgondolkodás és a kánon a magyar hazafiságot illeti, ezért ez a rövidke idézet lehet utóbbiak állatorvosi lova. Ha valamikor végre felmerül a társadalmi párbeszéd szükségessége, és a felek azt végre komolyan is veszik, erről az oldalról nagyjából ilyen érvkészlet várható.

Az idézett írás szerzője Ónody Tamás, megjelent az Élet és Irodalom című lapban 2009. május 29-én:

„És ki mer ma nyíltan és dacosan kozmopolita lenni, világpolgár, akinek a nemzeti hovatartozás nem metafizikai állapot, hanem az identitás egyik, és nem is a legfontosabb eleme. Aki a patriotizmusát nem a vérségi kapcsolatból, a törzsi kötődésből, hanem az állampolgárság eszméjéből vezeti le, amely nem etnikai, hanem politikai közösséget teremt. Aki szerint a nemzeti toposzok is bírálhatók, a nemzeti értékek is megkérdőjelezhetők, a nemzeti pátosz is kigúnyolható. Akinek nem gyanús eleve az, ami nemzetközi, és úgy gondolja, hogy az irónia, adott esetben a provokáció még jót is tenne egy alapvetően sérelmi alapú, bezárkózó nemzeti identitás átalakulása szempontjából.”[2]

Tanulságos, hogy a cikk szerzőjének mennyire nincs fogalma róla, hogy voltaképpen mi is a hazafiság. Érdemes a kitételeit egyenként megvizsgálni. A finom és intelligens csúsztatások tömkelege mindenképpen megéri. Ezeknek a szerző valóságos mestere.

„És ki mer ma nyíltan és dacosan kozmopolita lenni, világpolgár, akinek a nemzeti hovatartozás nem metafizikai állapot, hanem az identitás egyik, és nem is a legfontosabb eleme.”

Mintha ma nálunk éppenséggel a kozmopolitizmust üldözné a közélet. Ráadásul a cikk 2009-ben jelent meg, akkor még annyira sem volt igaz, mint most. Mintha a kozmopolitizmushoz a mai média világában valamiféle bátorságra volna szükség.

Ez igen jellemző alapállás a mai kánon kultúrájában. Üldözés-játék. Az „üldözött” országos médiumban siránkozik, az „üldöző” pedig egyáltalán nincs abban a helyzetben, hogy felelhetne. Nem is hagynák. Ez típus-álságosság, kialakulásáért nem a szerzőt terheli a felelősség.

„És ki mer ma nyíltan és dacosan kozmopolita lenni, világpolgár,”

Máris egy csúsztatás. A világpolgári attitűd a mai liberális médiában nem bátor személyes kiállás, hanem felülről elvárt beállítódás. Másmilyen emberi alapállással a cikk szerzője nemigen maradhatna meg a lapjánál. Bátorságra éppen az ellenkezőjéhez van szükség abban a világban.

„nyíltan és dacosan kozmopolita”

Ezek szerint a mai liberális média világa „nyílt és dacos”. Talán a szerző valóban ezt tartja magáról, és ez még csak nem is annyira súlyos önértékelési zavar, mint elsőre látszik. A kozmopolita közegben talán nyíltságnak és dacnak tűnik. Különösebb kockázata nincs, a dac merőben virtuális. Ha meg hisznek a szélsőjobb veszélyeiről gyakran éppen általuk terjesztett hisztériának, lelkük rajta. A propaganda még nem valóság. Nagy bajoknak kell történnie ahhoz, hogy a szélsőjobb olyan helyzetbe kerülhessen, amivel ők riogatnak. Ennek esetleges kialakulásáért elég komoly felelősség terhelné őket. Előfordul, hogy „saját aknája veti fel a tűzmestert”.

„kozmopolita”

Az idézett szöveg kulcskifejezése.

Meg is erősíti:

„kozmopolita lenni, világpolgár”

Vizsgáljuk meg, hogy mit is ért ezen a szerző. A szövegben a „kozmopolita” ellenpontja egyértelműen a „törzsi kötődés”. A továbbiakban az utóbbi kifejezést is vizsgálat tárgyává kell majd tennem.

„kozmopolita – törzsi kötődés”

Ebből egyértelműen levonható, hogy a cikk írója számára a „kozmopolita” valamilyen erkölcsi többletet jelent a „törzsi kötődéssel”, azzal a pejoratívan jellemzett magyar hazafisággal szemben.

Mit is jelent a gyakorlatban a kozmopolitizmus?

Abszolút értelemben a fogalom, a világpolgárság, voltaképpen lila köd; aki mindenütt otthon van, sehol sincs otthon. De ezzel nem magyaráztuk meg a fogalmat, a kozmopolitizmus a gyakorlatban minden korban mást és mást jelent.

Mit jelent ma?

A fenti antinómia pontosan kifejezi:

„kozmopolita – törzsi kötődés”

Ebben az értelemben kozmopolita az, aki a világ jelenlegi helyzetében a globális szempontokat egyértelműen a lokális szempontok elé helyezi. A fenti szembeállításból tagadhatatlanul kitűnik, hogy a cikk szerzője így gondolkodik. A globális értelmű kifejezést tisztelettel kezeli, a lokálist megbélyegzően lesajnálja.

Mennyire érthetünk ezzel a felfogással egyet?

Semennyire. A téma hazai tudományossága[3] nagyon világosan elemzi, hogy valóban harmonikus és igazi, emberhez méltó jövőt teremtő fejlődés a Földön kizárólag a globális és lokális szempontok egyensúlya mentén képzelhető el. Ezek közül bármelyik egyoldalú eluralkodása zsarnoksághoz vezet.

Ma Európában a különböző nyelvű nemzeti közösségek és kultúrák fennmaradása a legfontosabb problémák közé tartozik. A nagy hagyományú és soknyelvű Európa a világ egyik legkomolyabb emberi erőforrása. Fenntartása létfontosságú összemberi érdek. Ez lehet a valóban a fejlődés érdekében globalizálódó világ legfontosabb modellje, ahol a kultúrák fenntartásának, egymás mellett élésének és közös fejlődésének problémáit a jövőre nézve meg lehet oldani.

Globális és lokális egyensúlyának alaptényezője a helyi nemzeti és egyéb közösségek identitásának, önrendelkezésének tiszteletben tartása. A világban ez lehet az egyetlen számba jöhető ellensúlya az államok fölötti hatalmat birtokló finánctőkének. A demokrácia fejlesztésének, illetve a valódi demokráciának ez az egyetlen biztosítéka. A globális túlsúlya, ha a helyi közösségekre rendszeresen „demokratikusan” ráerőltetnek valamit, zsarnokságot jelent.

Nem véletlen, hogy napjainkban a kozmopolitizmus hívei elutasítják, és szinte minden lehetséges módon igyekeznek kikezdeni a helyi közösségek önrendelkezésének elvét. Nem véletlenül. Sokan megírták már, hogy a mai kozmopolitizmus lényegében a nemzetközi finánctőke ideológiája. Lekicsinylően, lenézéssel és igaztalanul kezeli a lokális érdekeket, és mindent megtesz a globális elképzelések akadálytalan érvényesítéséért.

Ez a cikk hangvételén is tisztán látszik:

„kozmopolita – törzsi kötődés”

A kozmopolitizmus és a liberalizmus a jelenlegi gyakorlatban a világ felett ténylegesen uralkodó pénzügyi körök és nagyvállalat-vezetők érdekeit szolgálja, ezt próbálja a helyi közösségek fölé rendelni. A helyenként igen kenetteljes ideológia mögött a profitszerzésnek és a hatalom megtartásának nyers, profán, az emberiség érdekeivel messzemenően ellentétes törekvései húzódnak meg.

A helyi közösségek identitásának és önrendelkezésének kérdése a világ mai legaktuálisabb problémája. A jelenlegi globalizációs trendek „üzleti” jellegű premisszái számára megoldhatatlan. Mivel megoldás csak az lehetne, ha a világ minden régiójában primátust kapnának az ott élő emberek nemzeti, gazdasági, kulturális és egyéb érdekei, és a döntések meghozatalában mindenütt a régió lakosságának akarata volna az első. Ezeknek a helyi régióknak az összefogása valósíthatná meg a valóban az emberiség érdekében álló globalizációt, amely kellő határok mögé szorítaná a pénz hatalmának birtokosait, és a pénz szerepét is a megfelelő szintre korlátozná.

Ez ma természetesen utópia, de utópia a szabad piac és a pénz szerepén alapuló globalizáció is.

A helyi közösségek önrendelkezésének alapja a legtöbb esetben nem lehet más, mint a hagyományokon alapuló helyi identitás, a közösség hazafisága.

A hazafiság a kozmopolita szemében vörös posztó. Persze, sokkal könnyebb mindenféle nyegle istázással és fóbozással rágalmazni, mint elgondolkodni valódi értelme és jelentősége felől.

A hazafiság nem fasizmus, hanem a nemzeti közösség akaratának kifejeződése. A közösség nemzeti és kulturális hagyományait ápolva, a maga akarata szerint, teljes belső autonómiában szeretne élni hazájában, és tiltakozik az ellen, hogy bármit bármiféle birodalmi, vagy látszat-demokratikus alapon rákényszerítsenek. Ma még számos helyi probléma (is) akadályozza világszerte a helyi nemzeti és közösségi autonómiák békés együttélésének megvalósítását. Ezeket a jelenlegi globalizációs törekvések szinte kivétel nélkül súlyosbítják.

Ráadásul a magyar hazafiság szerepe Európában ma már kulcsfontosságú. Nemcsak azért, mert diaszpóráink vannak gyakorlatilag az egész világban. Ezt más nemzetek is elmondhatják. Azért vagyunk Európának kulcsfontosságú népe, mert mi rendelkezünk a kontinens legnagyobb nemzeti kisebbségével, akik számos állam területén élnek, valaha egy nemzettestet alkottak, amelyet erőszakos nagyhatalmi döntés szabdalt darabokra. Ezért fokozottan érdekeltek vagyunk a nemzeti kisebbségek közötti megbékélésben, ennek az egész világ számára példát adó megszervezésében.

Újfajta hazafiságra van szükség. Kölcsönösen el kell fogadnunk, hogy a mi tradicionális hazánk – hagyományos hazája más népeknek is. Emelt fővel, a kölcsönösségre, egymás kultúrájának tiszteletben tartására fókuszálva. Ez a magyarság mai, valóságos feladata, és ebből a kozmopoliták láthatóan nem akarnak részt vállalni, bagatellizálnák, a szőnyeg alá söpörnék – ahogy eddig is tették minden esetben.

A globalizációs ideológia által a nemzeti identitás ellenében támogatott elképzelés a multikulturalizmus.

Ezzel kapcsolatban ma pontosan ugyanúgy kialakult a kétdimenziós közvélemény, ahogy itthon a Kádár-korszakban. Ez sokat elmond a témáról. A „szabad és független” média általában dicshimnuszokat zeng a multikulturalitásról, külföldi ismerőseinktől pedig megtudhatjuk a hétköznapi igazságot.

A multikultiralitás elve lényegében megbukott, de a kánon ezt csak nagyon szemérmesen meri bevallani. Amikor akad egy bátor értelmiségi, aki első kézből megírja a kendőzetlen igazságot,[4] dühös támadások érik. A magyarországi társadalomtudományi irodalom is kritikusan szemléli a multikulturalitás fogalmát.[5]

A multikulturalitás propagálását a hatalom részéről az motiválhatta, hogy a lokális tradíciók felszámolásával, vagy legalább háttérbe szorításával olyan identitás nélküli, vagy csökevényes identitású tömeg jön létre, amely a hatalomnak a hagyományos helyi közösségnél sokkal jobban ki van szolgáltatva, elemei egymással sakkban tartva könnyűszerrel kordában tarthatók. A gyakorlatban derült ki, hogy a helyzet ennél sokkal bonyolultabb és rosszabb. A szokásos „Divide et impera!” nem ilyen egyszerűen működik.

A multikulturalitás a gyakorlatban a harmadik világ etnikai és vallási problémáinak Európába importálását jelenti. Eredetileg az volt az ezt eredményező elhibázott bevándorlás-politika célja, hogy a nyugat-európai életmódból eredő népesség-fogyatkozást kiegyenlítse. A „gyógyszer” legalább akkora bajt okozott, mint a betegség, amire „felírták”. Nyugat-Európa országaiba olyan nagy létszámú – különösen iszlám vallású – tömegek kerültek, amelyek a többségi társadalommal ellenségesen állnak szemben.[6] A gyakorlatban még az alapvető együttélési normák terén sem sikerült igazi kompromisszumot kialakítani. Egyes iszlám csoportok a mindennapi életben terrorizálják a többi embert, keresztényeket és ateistákat a maguk felfogása alapján „büntetnek”, volt férjek meggyilkolják elvált feleségeiket. Az incidenseknek se szeri, se száma.

A nyugati életmódot és szokásokat felvenni nem hajlandó csoportok rendszeresen nyomást gyakorolnak azon földijeikre, akik beilleszkedtek a nyugati társadalomba. Integrálásuk reménytelennek tűnik.

Ezek a csoportok továbbra is otthoni törzsi-nemzetségi értékrendjük szerint élnek, nem vesznek tudomást az őket körülvevő modern világról, annak hatásait a minimumra korlátozzák. Olyan furcsa helyzet állt elő, hogy miközben a kozmopolita arrogancia törzsi kötődésnek szidalmazza a hazafiságot, az általuk favorizált „multikulturalitás” teljesen reális törzsi kötődést akar Európára szabadítani.

A „multikultiralitás” eredményeképpen a mai Nyugat-Európában miniatűr válsággócok százai keletkeztek, amelyek válságos helyzetben akár polgárháborús feszültség hordozói is lehetnek.

A „multikulturalitás”, illetve az azt előmozdító bevándorlás-politika a modern európai társadalom-politika legnagyobb melléfogása. Feladatát nem oldotta meg, küldetését nem teljesítette, de nehéz helyzetbe hozta a benne élőket. Különböző kultúrájú népek között a tolerancia kialakításának módja semmiképpen sem lehet a keverésük, ami kölcsönösen védekezésre kényszeríti őket.

Nyugat-Európa lényegében nem tudta megoldani a bevándorlással a népességfogyatkozásból eredő problémáit. Elkerülhetetlen a nyugat-európai életforma megújítása egyéni és közösségi értelemben véve egyaránt. Ennek igen sok feltétele van a gazdaságtól a kultúráig.

Önfelszámoló gazdasági viszonyok helyett a fenntartásra, a megmaradásra, a stabilizációra és a társadalmi szolidaritásra kell koncentrálni. Háttérbe kell szorulnia a versengésnek, a profitnak. Ha nem ez történik, Európa nagyon nehéz idők elé néz.

A jelenlegi kozmopolitizmus olyan „jövő” felé vezet, ahol a Földön csak néhány tízezer embernek lenne igazi foglalkozása, a többiek lennének a nyáj, akiket az „elit” elektronikus erőszakrendszere tart féken, és akiknek a létszámát állandóan „szabályoznák”. Az ilyen világnak a science fiction univerzumán belül kell maradnia. Ez azonban csak akkor lehetséges, ha a világ népei a kezükbe veszik a sorsukat. Elsőnek éppen Európa.

Európa békés forradalom előtt áll. A multinacionális vállalatok és nagybankok öncélú és kártékony uralma helyett Európa nemzeteinek közös önigazgatására kell a hangsúlyt helyezni, különben nincs jövő.

A létező szocializmus bukása után azonban a liberális szabadságjogok kiüresedése egyre nyilvánvalóbbá válik. Nyilvánvaló, hogy kiegészítésre szorulnak, mert jelenlegi formájukban csökevényesek.

Ideje kiszélesíteni az emberi jogok körét a következőkkel:

v  Az emberhez méltó lakhelyhez, otthonhoz való jog

v  A lakóhely háborítatlanságához való jog

v  Az alapvető megélhetéshez való jog

v  A munkahelyhez való jog

v  Az önálló jövedelemhez való jog

v  Az erőszakmentességhez való jog nem csupán fizikai értelemben

v  A közösségi és a nemzeti identitáshoz való jog

v  A közösségi és nemzeti identitás szabad választásának joga

v  A vallási identitáshoz való jog

Még ez sem adná az emberi jogok teljességét. Azt nem. Messze nem, de biztosabb és emberibb életet teremthetne. Korlátozná természetesen az egyedül üdvözítő piacgazdaságot, lenyesné annak vadhajtásait, de még mindig nem volna a teljesség. A jelenleginél közelebb állna a demokrácia eszményképéhez. Az emberi jogok folyamatosan fejlődnek együtt az emberi társadalommal.

A Föld népeinek békés együttműködése csak a közösségi önrendelkezés teljes megvalósítása mentén történhet. Kultúrák között igen sok egyeztetésre van szükség. Közös nevezőre sohasem hozhatók, de alapvető közös etika kialakítható, amelynek azt is tisztázni kell, meddig tart a közösség belügye. Itt az emberi élet szentsége lehet a kiindulópont.

A lokális szempontok hangsúlyozása korántsem jelenti természetesen azt, hogy a valódi globális szempontok ne lennének fontosak. Ehhez azonban elengedhetetlen végre tisztázni, melyek is a valóban globális szempontok, amelyeknek primátust kell kapniuk.

Ezeket a következők mentén kell kijelölni:

v  Az emberi élet védelme és feltétel nélküli tisztelete

v  Az erőszaknak, mint ember és ember közötti kapcsolatnak feltétel nélküli elvetése

v  A Földnek és erőforrásainak védelme

v  A gazdaságnak az a feladata, hogy eltartsa az emberiséget, nem pedig az, hogy keveseknek profitot termeljen

Még ez sem minden. A folyamatos fejlődés mindig új problémákat vet majd fel, folyamatosan az alapelvek kiegészítésére lesz szükség.

Ennek szellemében nézem tovább az idézett cikket. Még mindig az első mondat:

„És ki mer ma nyíltan és dacosan kozmopolita lenni, világpolgár, akinek a nemzeti hovatartozás nem metafizikai állapot, hanem az identitás egyik, és nem is a legfontosabb eleme.”

Van még itt kulcsfontosságú kifejezés:

„, akinek a nemzeti hovatartozás nem metafizikai állapot, hanem az identitás egyik, és nem is a legfontosabb eleme.”

„ akinek a nemzeti hovatartozás nem metafizikai állapot,”

Nincs érzelmi kötődése, nem tartja fontosnak a nemzeti hovatartozást. Ez önmagában még csak szimpla fogyatékosság. Valamit nyilván fontosabbnak tart.

Ez önmagában nem tisztességtelen. Nem kertel, nem alattomos. Kimondja. Csupán egyetlen fontos konklúziót szűrhetünk le belőle: a magyarsággal, a magyar értékekkel kapcsolatban a véleménye számunkra nem lehet releváns. Ezzel kapcsolatban sohasem hallgathatunk rá, mert a számára nem fontosak a magyar nemzeti értékek, és mi sem vagyunk azok.

Sok minden másban fontos lehet a kozmopolita véleménye, szakértelme, de a haza és a nemzeti értékek ügyében ne hallgassunk rá. Nem érez velünk, nem fontosak neki az értékeink – nem is tartja őket értékeknek. A kozmopolita mindig úgy érzi, ő nem engedhet – pedig nagyon is sokat kellene engednie egy értelmes konszenzus érdekében. A kozmopolita általában világlátott, számos nemzetközi kapcsolattal rendelkezik. Ennek tudatában úgy véli, okosabb, műveltebb, tájékozottabb, mint az itthoni „bennszülöttek”. Mindent mindig „jobban tud”, meg van győződve róla, hogy nálunk jobban érti, hogy igazából mire is van szükségünk.

Ezért teljes erkölcsi ártatlansággal kényszerítene ránk olyasmiket is, amelyek itt Magyarországon lehetetlen helyzetet teremtenének, és veszélyeztetnék a hétköznapi otthonosság érzetét. Amelyek súlyos és fontos nemzeti érdekeket sértenek. A kozmopolita sohasem fogja megérteni, hogy intézkedései miért váltanak ki ellenszenvet, nem érti a magyarok motivációit, valami bennszülött beszűkültségnek értelmezi, a jogos kifogásokat is félresöpri.

Ø  Mit sírnak?

Ø  Miért nem alkalmazkodnak?

Ø  Majd megszokják!

Ø  Miért nem mennek külföldre?

A kozmopolita kíméletlenül és könyörtelenül erőltetné ránk a saját rögeszméit. Bárhol és bármikor. Volt már erre példa nem egyszer.

Érdekes módon mások nemzeti érdekeire több tekintettel van. A hazai nem számít. Abban benne él, és azt ő amúgy is „jobban tudja”. Nem érdeklik az ellenvetések. Ha a multikulturalitás a vesszőparipája, hatalom van a kezében és lehetősége adódik, akár egymillió mohamedánt is az országba telepítene a minimális feltételek megteremtése nélkül, olyan belpolitikai problémagócot teremtve, amilyenről legfeljebb rémálmainkban hallottunk, és roppant elégedett volna. Sikernek könyvelné el. Akinek nem tetszik, az „rasszista”, meg „xenofób”. Ez ilyen egyszerű – el is van intézve. 

A kozmopolita a nemzeti értékeket, szempontokat felesleges nyűgnek tekinti, és félresöpri őket. Végig sem gondolja. Ezek csak „törzsi szempontok”.

Az idézet világosan beszél. Ki is küszöböli az esetleges félreértéseket:

„nem metafizikai állapot, hanem az identitás egyik, és nem is a legfontosabb eleme.”

Ami nem a legfontosabb, az esetleg másodrangú. Harmadrangú. Tizedrangú. Vagy annál is alacsonyabb rendű.

A kozmopolitizmus képviselője világosan közli velünk, hogy értékszempontjai között a magyar néphez való tartozás értéke a számára csekély.

Félreértés ne essék: ez nem hazaárulás. Ne tekintsük annak, ne szemléljük indulattal. A kozmopolita sohasem érzett velünk igazi közösséget, el sem árulhatja azt. Számára a magyarsághoz való tartozás csak a személyes identitás egyik, és nem is a legfontosabb külsődleges eleme.

Érdekes tovább is.

„Aki a patriotizmusát nem a vérségi kapcsolatból, a törzsi kötődésből, hanem az állampolgárság eszméjéből vezeti le, amely nem etnikai, hanem politikai közösséget teremt.”

Jelentős részben emiatt a mondat miatt szemeltem ki az idézetet. Szinte minden jelentős mozzanatát tartalmazza hazai kozmopolitáink önjellemzésének. Egy magyarországi kozmopolita szinte mániákus őszinteségi rohamában fogant kijelentés, valóságos vallomás. Érdemes elemeire bontani.

„Aki a patriotizmusát nem a vérségi kapcsolatból, a törzsi kötődésből, hanem az állampolgárság eszméjéből vezeti le”

A „patriotizmusát” kifejezés ne zavarjon bennünket, a kozmopolita valóban őszintén patriótának tekinti magát – a „hazafi” szót lehetőleg kínosan kerüli – de csak a maga módján. Ezt a „módot” kell e fenti idézet alapján értelmeznem.

Nézzük még egyszer:

„Aki a patriotizmusát nem a vérségi kapcsolatból, a törzsi kötődésből, hanem az állampolgárság eszméjéből vezeti le”

A látszólag igen fennkölt megfogalmazásból fanyarul vigyorog ránk a kozmopolita „hazafiságának” igazi értelme.

Olyan „patriotizmus” tehát, amely nem a vérségi kapcsolatból, a törzsi kötődésből, ered. Magyarán: nem abból, hogy az illető magyar.

Ugyan, miféle „patriotizmus” lehet ez?

Nézzük a kifejezéseket:

Ø  „vérségi kapcsolat”

Ø  „törzsi kötődés”

Mindkettő erősen hangsúlyozottan pejoratív akar leni, hogy annál nagyobb legyen a kontraszt az ellenpólussal, „az állampolgárság eszméjével”.

Már itt is érezni lehet, hogy ebben a megfogalmazásban valami nem igaz. Érdemes azonban mélyebben vizsgálni.

Egyenként:

Ø  Vérségi kapcsolat

Mintha a magyarsághoz való tartozás rokonság kérdése volna. Erről persze azonnal a nepotizmus, vagy az elvtelen rokonpártolás egyéb válfajai jutnak az eszünkbe. Erről pedig a mai közvélemény nagyon világosan gondolkodik. Mindenki számára magától értetődően a legfontosabb közösség a család. A családtagok segítése, támogatása az emberek szemében tisztességes elvárt viselkedés – de csak egy bizonyos pontig. A mindennapi megélhetés, illetve az azzal összefüggő események, költségek szintjéig. Azon túl nem tisztességes. Ha valaki a rokonait elvtelenül és meg nem érdemelten magas pozíciókhoz, vagy érdemtelen jövedelemhez juttatja, a nepotizmus vétségében bűnös.

Talán innen fúj a szél. A cikk írója (talán szándékosan) összetéveszti a nemzethez való tartozást a nepotizmussal, hogy előbbi értékét lefokozza. Ez nem nagyon eredeti és nem is ötletes. Könnyen át lehet látni rajta.

Ø  Törzsi kötődés

Ez nemcsak igaztalan, felettébb ostoba kitétel is. Ha a szerző csak vázlatosan ismeri a magyar nép múltját, akkor sem gondolhatja komolyan ezt a minősítését. Véleményem szerint nem is gondolja, csak verbálisan igyekszik minél jobban lefokozni a magyarsághoz való tartozás értékét.

Más kérdés, hogy éppen a kozmopoliták azok, akik törzsi körülményeket honosítanának meg Magyarországon – ahogy fentebb már szóltam róla.

Ø  „vérségi kapcsolat”

Ø  „törzsi kötődés”

Együtt azért a két kifejezés igen sokat mond. A szerzőnek láthatóan fogalma sincs róla, mi a hazafiság. Kívülről és ellenszenvvel szemléli.

Mi van helyette?

„Aki a patriotizmusát nem a vérségi kapcsolatból, a törzsi kötődésből, hanem az állampolgárság eszméjéből vezeti le”

Itt van tehát a „törzsi kötődés” és egyebek ellenpólusa:

„hanem az állampolgárság eszméjéből vezeti le”

Ez micsoda?

Látszólag fennkölt. Gyanúsan az.

Ugyan mi lehet „az állampolgárság eszméje” amely a szövegkohézió szerint „magasabb rendű”, mint a magyar hazafiság?

Tüstént világosabbá válik, ha a teljes mondatot nézzük:

„Aki a patriotizmusát nem a vérségi kapcsolatból, a törzsi kötődésből, hanem az állampolgárság eszméjéből vezeti le, amely nem etnikai, hanem politikai közösséget teremt.”

Hogy is van ez?

„amely nem etnikai, hanem politikai közösséget teremt.”

Politikai közösséget?

Hogy’ kerül ide a politika? Érdemes ezt végiggondolni.

Nagyon rossz hírem van a szerző elveinek „fennköltsége” tekintetében.

Mi az, hogy „nem etnikai, hanem politikai közösséget teremt.”?

Ahhoz, hogy erre a kérdésre választ adjak, előbb fel kell tennem két másik kérdést:

Ø  Mit jelent a tradicionális magyar hazafiság?

Ø  Ez ma mennyire időszerű?

A magyar hazafiság lényegét reformkori nagyjaink fogalmazták meg. Legelőször – máig ható érvénnyel, talán Kölcsey Ferenc. Érdemes idézni:

„E szóban - haza, foglaltatik az emberi szeretet és óhajtás tárgyainak egész öszvessége. Oltár, atyáid által istennek építve; ház, hol az élet első örömeit ízleléd; föld, melynek gyümölcse feltáplált.”[7]

Ma talán másképpen fogalmaznánk, talán kevesebb pátosszal – lentebb majd erről is. A pátosz azért nem kopott, csak a közben eltelt idők hamis visszhangjaitól lett rekedtesebb.

„Hazaszeretet egyike a kebel tiszteletre legméltóbb szenvedelmeinek; de sok kívántatik, míg annak tiszta birtokába juthatunk.”[8]

Igen, a tiszta hazaszeretetet voltaképpen ritkaság, a hazaszeretetre való verbális hivatkozás a gyakoribb. Ez már akkor sem volt másképpen.

Kölcseynek is rossz véleménye volt a kozmopolitizmusról:

„Kinek szívében a haza nem él, az száműzöttnek tekintheti magát mindenhol; s lelkében üresség van, mit semmi tárgy, semmi érzet be nem tölt.”[9]

Kár, hogy nem gondolta tovább.

A hazaszeretet kötelezettség. Ezzel teljesen tisztában voltak, sokkal inkább, mint a mi generációnk sok tagja. Azzal is, hogy a hazához tartozni nem is kevés kötelemmel jár:

„Ki gyermeket nevel, az a hon iránt szent kötelességet teljesít.”

A tisztánlátás végett még egy közismert idézet, szerzője Jókai Mór:

„A haza nem oszt ajándékokat, a haza áldozatokat követel.”

Az utóbbi különösen fontos. A reformkor legjobb gondolkodói nagyon is tudták, hogy a haza nem pottyan az ölünkbe, nekünk kell gondoskodnunk róla, szolgálnunk ezerféleképpen. A haza a miénk, és – mi magunk vagyunk a haza. Bőven lehetne még idézni másoktól is.

Ezeket előrevetve nézem újra a cikkíró megjegyzését:

„Aki a patriotizmusát nem a vérségi kapcsolatból, a törzsi kötődésből, hanem az állampolgárság eszméjéből vezeti le, amely nem etnikai, hanem politikai közösséget teremt.”

Ezt kell összevetnem a fentebbi idézetekkel. Már első olvasatra is üresnek tűnt, de most különösen.

„nem etnikai, hanem politikai közösséget teremt.”

Mi az értelme ennek?

„nem etnikai, hanem politikai”

Egyre világosabb. A még tisztább látás kedvéért ki kell emelnem a kulcsszót:

„politikai”

Lehull a lepel!

A cikk szerzője a hazafiságot politikai feltételekhez köti.

Mit is mond Jókai?

„A haza nem oszt ajándékokat, a haza áldozatokat követel.”

Ehhez képest? Hatalmas visszalépés.

„az állampolgárság eszméjéből vezeti le, amely nem etnikai, hanem politikai közösséget teremt.”

Mit is takar ez a látszólagos fennköltség? Az ügyetlen álpátosz?

Éppen az ellenkezőjét annak, amit Jókai mond. A kozmopolita a „patriotizmusát” feltételekhez köti. Ha a haza” úgy viselkedik”, ahogy azt tőle elvárja, akkor esetleg hajlandó szeretni. „Ingyen” nem szereti, a haza szolgáljon rá. A haza teljesítse az ő feltételeit. Legyen neki tetsző politikai vagy gazdasági rendszer. Fontos ügyekben döntsön a haza az ő szájíze szerint. Legyen esetleg uralmon a neki tetsző párt, vagy – urambocsá’ – a neki tetsző politikus.

A haza gazdasági és politikai rendje pontosan olyan legyen, amilyet a kozmopolita akar. Attól jottányival se térjen el.

És a honfitársak? A többi magyar? Nem érdekesek. Ők csupán bennszülöttek, a véleményük nem releváns. Kénytelenek elfogadni „a jó”, legfeljebb jártatják a szájukat. Az úgyis csak „jajgatási probléma”.

A kozmopolita mindenkinél okosabb, és mindenkinél jobban tudja, mire van szükség. Legyen minden úgy, ahogyan ő akarja.

De ha nem? Ha a haza nem alkalmazkodik a kozmopolita elvárásaihoz?

Akkor a kozmopolita megsértődik. „Nemes erkölcsi dühében” úton-útfélen szidja, gyalázza a hazát, rossz hírét kelti mindenütt, ahol csak teheti. Mint az olyan idióta futballszurkoló, aki, ha a csapatának más az edzője, mint akit ő akar, inkább átpártol az ellenfélhez.

A kozmopolita „jogos” sértődöttségében helyenként igen veszélyes aknamunkát is folytathat a hazája ellen. A XX. és a XXI. században ennek számos példáját láttuk. Időnként valóban át is lépheti a hazaárulás határát, de ennek jelentőségét nem érzi. Nem is érdekli.

Hát a többi honfitársa? Rájuk nincs tekintettel?

Nincs bizony! Miért is lenne? Hiszen ők felelősek azért, hogy a dolgok nem úgy mennek, ahogy a kozmopolita akarja. Bűnhődjenek.

Bel-és külföldön rossz hírét kelti a kozmopolita a hazának minden lehetséges módon. Gügye versikéktől az „okos” tanulmányokig, interjúkig. A különbség csak színvonal és intelligencia kérdése, a lényeg ugyanaz. A szánalmasan rossz magyargyalázó rigmus és a „bölcs” írás, interjú értelme azonos. Mindig ad elegendő muníciót a valódi ellenség számára. A külföldi sajtó gyakran készpénznek veszi az állításait, és kozmopolitánk máris „szakértővé” fontosodik (fontoskodik).

Látjuk, halljuk. Csóváljuk a fejünket. Lassan megtanuljuk, nem célszerű kozmopolitáinkat a hatalom közelébe engedni.

Nem véletlen, hogy a legutóbb egy román író alkalmazta ránk a több ezer éve koptatott szentenciát:

„A magyaroknak olyan értelmiségük van, hogy nincs is szükségük ellenségre”

A román író tömören felmérte kozmopolitáink kártételeit. Mi tagadás – igaza van.

„Aki a patriotizmusát nem a vérségi kapcsolatból, a törzsi kötődésből, hanem az állampolgárság eszméjéből vezeti le, amely nem etnikai, hanem politikai közösséget teremt.”

A kozmopolita a hazát annak politikai vagy gazdasági rendszerével azonosítja. Kényelmes álláspont, hiszen tüstént „felment” a hazaszeretet legelemibb formája alól is, ha nem a nekem tetsző hatalom regnál az országban.

A „hazaszeretet” eme változatát a Kádár-rendszer propagálta. Jókat mosolyogtunk rajta annak idején, hogy a hazafiság „modern” definíciója még Petőfit is kizárta volna a hazafiak sorából.

A kozmopolita úgy véli, semmiféle kötelezettsége nincs a hazájával szemben, nem tartozik a hazának, csak a haza tartozik neki. Ez kiviláglik abból a tömérdek ostobaságból, ami a fiatalok kivándorlását itthon kíséri. Az országunk beteg, leszedált nő, stb. – ha a hazánk nehéz helyzetben van, el kell hagynunk. Ennek abszurditását nem képesek felfogni.

A hazaszeretet definíciójához az állam politikai-gazdasági rendszere nem tartozik hozzá. Nem azért szeretem a hazámat, mert ilyen vagy olyan politikai rendszer van benne, hanem azért, mert – a hazám. Ide köt családom, múltam, jelenem, nyelvem, itt nyugszanak a szüleim, nagyszüleim, az őseim. Elődeim itt hozták létre a magyar kultúrát, itt éltek békességben, itt harcoltak és szenvedtek, győztek és veszítettek. Ennek a közösségnek vagyok a tagja. Ez ad keretet az életemnek, legfontosabb kapcsolataim ide kötnek. A magyar nemzet tagja vagyok. Magyarként a világnak ez a része az otthonom, másutt nincs keresnivalóm.

Külföldön megváltozik a státuszom. ott lehetek alkalmi, vagy vissza-visszatérő vendég, akit mindenütt szívesen látnak, illetve emigráns, akit sehol nem látnak szívesen. Esetleg a magyarságomról végleg lemondva lehetek bevándorló, aki egy másik nép tagjává válik, hogy majd egyszer itthon hagyott szülei, testvérei, barátai előtt szégyenkezhessen, amiért a gyermekei nem beszélnek magyarul.

A kozmopolita mindenhol otthon lehet, nincs hazája, csak érdekei vannak. A külföldiek sem bízhatnak jobban benne, mint a honfitársai. A kozmopolita mindig „realista”, a világot az erősebb irányítja, az élet célja pedig a mind bőségesebb fogyasztás. Ezért bárhol „otthon van”, és bárhonnan könnyedén el tud szakadni.

Természetesen a kozmopolita valahol sejti, hogy felfogása erkölcsi oldalról megkérdőjelezhető, ezért az álcázásnak többféle módját is ismeri. Pajzsul különféle csoportokat használhat. Ha valamiért baj éri, gyorsan fordít egyet-kettőt a köpönyegén. Nem szabad komolyan venni hangoztatott csoportidentitását – a kozmopolitának leginkább „egyéni identitása” van.

A kozmopoliták összetartanak. Szívesen állnak a hatalom szolgálatába. Ez nem feltétlenül kormányhatalmat jelent. Sőt. A kozmopolita a helyi kormányoknál sokkal erősebb – vagy annak tűnő – multinacionális cégeket, vagy a finánctőkét szolgálja a legszívesebben. Ideológiájának szócsöve, nemzetközi kapcsolatainak fenntartója.

Ma a kozmopolitizmus átjárta a magyar társadalmat. Súlyos felelősség terheli egyebek között a fiataljaink külföldre özönléséért. A fiatalok „jobb életért” jelszava sem takar egyebet, mint a több fogyasztás iránti vágyat, amelyet hitük szerint külföldön elégíthetnek ki. Hogy ez hánynak sikerül, mi vár rájuk „kint”, miféle helyzetbe kerülnek, mi lesz a további sorsuk – más lapra tartozik.

A nemzet fogalmával szemben a kozmopolita teljesen tanácstalan. Nem is érti, hogy mit jelent, vagy csak kelletlenül legyint rá. Nem valami alapvető rosszindulat miatt nem akar törődni a határon túli magyarokkal, hanem azért, mert az ő szűk világképében a fogalomnak nincs értelme. Nem fér bele.

A határon túli magyarságot fegyveres erőszak és nagyhatalmi arrogancia csatolta idegen országokhoz. Nem menekültek el, nem vándoroltak ki, ősi lakhelyükön maradtak, és továbbra is ott laknak. A magyarság számára azonban nem vesztek el, nem lettek „külföldivé”, továbbra is a magyar nemzet részei maradtak, lakhelyük pedig továbbra is a magyar haza része.

Az újfajta, korszerű hazafiságnak ez egyik alaptétele lesz majd. A magyar haza nem azonos a határokkal övezett Magyarországgal, ahogy a románok, szerbek, szlovákok hazájához is hozzátartozik az itt, a mi országunkban élő szerbek, románok és szlovákok szülőföldje is. Ennek kölcsönös elismertetése új korszakot nyithat a nemzetek kapcsolatában.

A haza nem határok kérdése.

A kozmopolita ebből semmit nem ért. A kozmopolita számára a haza a határoknál véget ér, lényege pedig nem az ott élők közössége, hanem a gazdasági és politikai rendszer. Ezért a számára a határon túli magyarok mindig is csak „magyarul beszélő szerbek, románok vagy szlovákok” voltak, és azok is maradnak. Képesek egy életre megsértve lerománozni a székelyt, nem fogják fel, hogy annak magyarsága mögött igen komoly, tiszteletre méltó emberi és erkölcsi tartás, teljesítmény rejlik. Olyan, amire ők sohasem lennének képesek.

Ennyit a kozmopolitizmus jellemzőiről. Mai médiánkat jelentős részben uralja, ami a hétköznapi kommunikációban sok zavart okoz.

Ennél is lényegesebb, hogy a kánon teljesen kozmopolita. A hozzá csatlakozóktól is kimondva-kimondatlanul a kozmopolitizmust, illetve az ahhoz való alkalmazkodást várja el.

A kozmopolitizmus magát „felvilágosultnak” érzi – pedig csak felelőtlen. Higgadtnak, pedig csak értetlen. Széles látókörűnek, pedig csak közömbös.

Szépen illusztrálja mindezt az idézet további része:

„Aki szerint a nemzeti toposzok is bírálhatók, a nemzeti értékek is megkérdőjelezhetők, a nemzeti pátosz is kigúnyolható. Akinek nem gyanús eleve az, ami nemzetközi, és úgy gondolja, hogy az irónia, adott esetben a provokáció még jót is tenne egy alapvetően sérelmi alapú, bezárkózó nemzeti identitás átalakulása szempontjából.”

Érdemes ezt is további részekre bontani, újabb adalékokat szolgáltat a kozmopolita természetrajzához.

„Aki szerint a nemzeti toposzok is bírálhatók, a nemzeti értékek is megkérdőjelezhetők, a nemzeti pátosz is kigúnyolható.”

Hm…

„Aki szerint a nemzeti toposzok is bírálhatók,”

A „nemzeti toposzok” bírálatával semmi baj sincs, sőt szükség is van rá. Meg is tették ezt már Katona Józseftől kezdve (vagy még előbb) igen sokan.

A „nemzeti toposzok” pejoratív kifejezés. Olyan begyökeresedett, betokosodott problémákat kell alatta érteni, amelyek zavarják a fejlődést. Elsősorban az igazságtalanság, önelégültség, az agresszivitás, figyelmetlenség, meg a rózsaszín (vagy ma inkább lila) ábrándozás forrásait. Más népeknél is vannak ilyenek. Megtalálni és felmutatni csak az tudja őket, aki igazán mélyen ismeri és szereti nemzetét.

Mint Ady Endre.

Mielőtt folytatnám, itt feltétlenül el kell mondanom, hogy szerzőnk ezt a cikkét Spiró György egy 1984-ben keletkezett versikéjének (meg más ahhoz hasonlóknak) a védelmében írta.

Spiró versét lentebb elemzem, de a világosság kedvéért ideteszem:

Spiró György:

Jönnek

Jönnek a dúlt-keblü mélymagyarok megint,

füzfapoéták, füzfarajongók, jönnek a szarból,

csönd van. Senki se pisszen. Alantról

kevéske hűlt költő csontujja int.

Ó, ha gyilkolni szabadna újra,

csámcsogva, hersegve szívnák a vért -

miért is? ki tudja. Trianonért? -

mered pár utcanév pici csontujja.

Ez olyan klima: itt folyton beborul,

ez rendben van, de szégyen, szégyen, szégyen,

hogy mindenki kussol, hogy mindenki fél,

és nekünk kell jönnünk, pár csenevésznek,

hogy bebizonyitsuk:

nemcsak a szemetek tudnak magyarul.

1984

Szerzőnk tehát ennek a „költeménynek” a védelmében írja:

„Aki szerint a nemzeti toposzok is bírálhatók, a nemzeti értékek is megkérdőjelezhetők, a nemzeti pátosz is kigúnyolható. Akinek nem gyanús eleve az, ami nemzetközi, és úgy gondolja, hogy az irónia, adott esetben a provokáció még jót is tenne egy alapvetően sérelmi alapú, bezárkózó nemzeti identitás átalakulása szempontjából.”

Hm…

Több, mint meglepő. A vers nem ér ennyi liberális pátoszt. A felét sem.

Szerzőnk szerint az idézett vers „a nemzeti toposzok bírálata”, és „iróniát” tartalmaz.

Iróniát?

Ø  jönnek a szarból,

Ø  nemcsak a szemetek tudnak magyarul.

Ez irónia volna?

Nemigen. Számomra inkább fésületlen indulatnak tűnik. Gyűlöletnek. A vers nagy részében – mai divatos szóhasználattal élve – gyűlöletbeszéd.

Vajon miért védelmezi ilyen elszántan a cikk írója?

Ø  Nincs tisztában az irónia fogalmával?

Ø  Elfogult?

Fel sem tételezem az elsőt. Egy hetilap munkatársáról van szó, lehetetlen, hogy ne tudja, mi az irónia. Egyértelműen elfogult a versike elkövetője javára. Miért elfogult, ha a vers gyűlöletbeszédet tartalmaz? A kozmopoliták általában nagyon érzékenyek a gyűlöletbeszédre, időnként ott is azt vélik látni, ahol nincs.

A válasz kiábrándító:

Mai hazai kozmopolitáink minden gyűlöletbeszédre kényesek és érzékenyek, kivéve arra, ami a magyarság, a magyar nemzeti értékek és a magyar hazafiság ellen irányul. A magyarság, a magyar nemzeti érték és a magyar hazafiság szabadon gyűlölhető.

Nem kell csodálkoznunk ezen, rímel mindarra, amit eddig elmondtam a hazai kozmopolitizmusról. Nem kell feltétlenül tisztességtelennek sem látnunk. A kozmopolitizmusnak a magyarsággal szemben aligha lehet tiszta a lelkiismerete. Gyűlölködni az szokott, aki hibásnak érzi magát.

A tétel könnyen igazolható. Nézzük meg Spiró „költeményének” első két sorát:

Jönnek a dúlt-keblü mélymagyarok megint,

füzfapoéták, füzfarajongók, jönnek a szarból,

Ha a szövegben található „mélymagyarok” helyett bármely más népet, etnikai vagy vallási közösséget jelentő többes számú főnév állna, Szerzőnk azonnal felháborodna. Nem is közölné.

Van még egy ok: a pavlovi kánon-reflex.

Ha valamelyik kanonizált szerző valamelyik írását támadás éri, a kánon tagjai azonnal a védelmükbe veszik. Akkor is, ha a támadás jogos.

Kirívó esetekben is – mint ez a „költemény”. A dolog azért is nevetséges, mert Spiró György, akinek nemcsak kánoni mércével mérve is számos kiváló írása van, aligha szorul rá az efféle „védelemre”. Erről majd lentebb.

Most érdemes újra megvizsgálni a szerző utóbbi mondatait:

„Aki szerint a nemzeti toposzok is bírálhatók, a nemzeti értékek is megkérdőjelezhetők, a nemzeti pátosz is kigúnyolható. Akinek nem gyanús eleve az, ami nemzetközi, és úgy gondolja, hogy az irónia, adott esetben a provokáció még jót is tenne egy alapvetően sérelmi alapú, bezárkózó nemzeti identitás átalakulása szempontjából.”

Hm…

„a nemzeti toposzok is bírálhatók”

Helyre kell tenni az ordas fogalomzavart. Igen, bírálhatók. De – nem gyalázhatók. Az nem bírálat, hanem az intelligencia hiánya. Más kérdés, hogy a nemzeti toposzok és a nemzeti értékek aligha tartoznak egy dimenzióba. Az itteni felsorolás ilyet akar sejtetni, feltételezem, csak figyelmetlenségből.

„a nemzeti értékek is megkérdőjelezhetők”

Ez azonban már más lapra tartozik. Voltaképpen a cikkből idézett szövegben leginkább itt lóg ki a lóláb. Mi az, hogy az érték megkérdőjelezhető?

Hogyan is lehetne megkérdőjelezni az értéket? Az érték – érték.

Akadnak persze hamis értékek, ilyesmi minden korban bekerül a szekér saroglyájába, és értéknek mutatja magát. Ezt viszont nemcsak lehet, meg is kell kérdőjelezni. Ezt tette egyebek között a magyar költészetben Ady előtt helyenként már Petőfi is, a közirodalomban pedig igen sokan. A nemzeti elfogultság újra meg újra visszatér, és mindig megpróbálja elhomályosítani a tisztánlátást.

Meg kell azonban mondani, mit tekintünk hamis értéknek, álértéknek, és le is kell leplezni.

Csak az álérték az, ami megkérdőjelezhető a valódi érték soha. Itt pedig nem arról van szó, hogy valami értékként szereplő dologról bebizonyosodik az értéktelensége, itt értéket akar megkérdőjelezni tisztelt szerzőnk. Hát nem. Értéket nem lehet megkérdőjelezni. Talán csak elszólás? Elszólásnak igen ostoba elszólás.

Sajnos létezik olyan alapállás, amelyből a nemzeti érték könnyedén megkérdőjelezhető. Két ilyen is van:

Ø  Ellenséges soviniszta nézőpont

Ø  A nemzet gyűlöletének nézőpontja

Egyiket sem tételezem fel a Szerzőről.

„, a nemzeti pátosz is kigúnyolható”

Itt ugyanaz a helyzet, csak nehezebben érhető tetten.

Kevés nyelvi eszköz van, amit a közelmúltban annyira üldöztek volna, mint a pátoszt. Ennek kezdetben az volt az (érthető) oka, hogy a korábbi korszakok közélete a mindennapi használatban nagyon is elkoptatta az álpátoszt. Erre természetes visszahatásként jelentkezett a deheroizálás, pátosztalanítás, a pátosz mellőzése,

Csakhogy…

Nagy hangsúllyal kell elkülönítenünk egymástól a nemzeti pátoszt és a ripacs álpátoszt. A kettőt egymástól nyelvi értelemben csaknem lehetetlen megkülönböztetni, a szituáció adja, vagy veszi el a hitelét.

Valódi és álpátosz viszonya ugyanaz, mint fenségesé és nevetségesé. Egy lépés a határ – vagy annyi sem.

Az igazi pátoszt a leggyakrabban csak az utókor látja ünnepélyesnek, és nem feltétlenül kellenek hozzá nagy szavak. Az álpátosz protokolláris szóvirág, esetleg olyan alkalmi verbális megnyilvánulás, amely mögött nem áll a valóság és a szükség fedezete. A „szózaténeklő táblabírák” (Vajda János) elkoptatott frázisa. A pátosz a kötődés és az elkötelezettség legerősebb nyelvi eszköze, bármikor nem alkalmazható, mert nincs is rá szükség. Nem a mindennapi kommunikáció nyelvi eszköze. A hazaszeretet könnyező szemű, melldöngetéssel tarkított hangsúlyozása egy alapkőletételnél, vagy egy választási gyűlésen általában álpátosz, ripacskodás.

Eger várkapitánya, Dobó István a források tanúsága szerint eskütételkor ezt mondta a katonáinak:

„A falak ereje nem a kövekben vagyon, hanem a védők lelkében.”

Pátosz rejlik az egyszerű szavakban, nem is akármilyen, de igazi hitelét még csak nem is az adott helyzet, a várvédők eskütétele, harc előtti elszántsága, parancsnokuk eltökéltsége, hanem az elkövetkező harminckét nap folyamatos harca adta meg. Ez adja meg a kijelentés különös és örökérvényű pátoszát. Parancsnok és katonái teljesítették vállalt feladatukat, megvédték a haza rájuk bízott részét az ellenséges túlerőtől.

Ugyanez a kijelentés egy számháború, hadgyakorlat, vagy békebeli harci játék előtt rendkívül ostobán hangzana, álpátosz volna, ami mindig nevetséges. Nem volna, ami hitelesítené.

Még mindig nehéz azonban értelmezni a Szerző kijelentését:

„, a nemzeti pátosz is kigúnyolható”

Álpátosz és valódi nemzeti pátosz látszólag igen közel áll egymáshoz. Ugyanazon szavak mindkettőt hordozhatják. a különbség azonban – egy világ.

Csakhogy…

„, a nemzeti pátosz is kigúnyolható”

Ez nem igaz. A nemzeti pátosz legfeljebb valami kimondottan ellenséges, vagy soviniszta nézőpontból gúnyolható ki. Ahogy szomszéd nacionalisták magyar zászlót égetnek.

Jó érzésű ember nem nézheti örömmel egyetlen más nép zászlajának elégetését sem.

„, a nemzeti pátosz is kigúnyolható”

Nem gúnyolható ki. Jó érzéssel nem. Bárki zászlajának elégetése, himnuszának nyilvános kifütyülése, nemzeti és vallási értékeinek meggyalázása elfogadhatatlan.

Gúnyolódni bármin lehet. A debil Ubulka akármin képes röhögni, akár a fakutya. Értelmiségi azonban nem süllyedhet Ubulka „nívójára”.

a nemzeti értékek is megkérdőjelezhetők, a nemzeti pátosz is kigúnyolható”

Nem, kedves Szerző Úr. A nemzeti értékek nem kérdőjelezhetők meg, a nemzeti pátosz nem gúnyolható ki. Ha mégis megteszi, utolsó sudribunkónak méltóztatik lenni.

Érdemes lenne azon elgondolkodni, vajon mi vihet rá egy magyar értelmiségit arra, hogy saját nemzeti értékeit akarja gúnyolni és megkérdőjelezni?

Miben különbözik ez egy elvakult román vagy szlovák soviniszta gyalázkodásától?

Tagadhatatlan, hogy a kánon nem mentes az üldözési mániától. Ennek kialakulása szinte óhatatlan. A közönség zöme nem kedveli a kanonizált irodalmat és költészetet, és az emberek zöme ezzel kapcsolatban nem tesz lakatot a szájára.

Nem kedvelik, mert nem az övék.

Ha ennek hangot adnak, a kánon riadót fúj, és teljes médiafölényének bevetésével arról próbál meggyőzni bennünket, hogy – üldözik. Sőt. esetleg „üldözik a kultúrát”. Talán ilyen komikus esetek táplálják a kánonnak a magyarság és a magyar értékek iránti gyűlöletét, talán más. Talán a kánon élősdi természetéből adódik. Abszurdnak mindenképpen abszurd.

A kánontól nem idegen a magyar értékek elleni gyűlöletbeszéd. Minden lehetséges módját alkalmazza a gügye rigmustól a gusztustalanul abszurd ál-iróniáig. A kánon nem szereti a hazát, a haza nem szereti a kánont. Ez csak újabb szempont jelenlegi irodalmi kánonunk alapvető céltalanságához.

Sajnos az idézet további része is érdekes:

„Akinek nem gyanús eleve az, ami nemzetközi, és úgy gondolja, hogy az irónia, adott esetben a provokáció még jót is tenne egy alapvetően sérelmi alapú, bezárkózó nemzeti identitás átalakulása szempontjából.”

Igazán hálás lehetek a Szerzőnek. Ritkán áll így együtt a hazai kozmopolitizmus teljes kórképe.

Lássuk:

„„Akinek nem gyanús eleve az, ami nemzetközi,”

Kinek és mitől „gyanús eleve az, ami nemzetközi,”? Gyanús-e egyáltalán?

Ha kimerítően felelni akarnék a kérdésre, sorra kellene vennem a „nemzetközi” jelző összes lehetséges jelentését, ami képtelenség. Csak néhány motívumot említek.

Ha egy külföldi értelmiségi a kozmopolitáink által kapott információk alapján olyan magyarországi tényt, eseményt, szituációt minősít, amiről láthatóan fogalma sincs, az aligha tekinthető komoly nemzetközi visszhangnak. Az utóbbi években ilyesmi tömegesen fordult elő.

Ha külföldi médium szintén honi kozmopolitáink sugallatára olyan tájékoztatást ad a magyarországi viszonyokról, amelynek látható alapja az alapvető tudatlanság és tájékozatlanság, eme tudatlanságára és tájékozatlanságára támaszkodva minősít, véleményt mond, állást foglal, azt sem tekinthetjük „mértékadó európai körök” véleményének.

Ilyen esetek is sűrűn történnek. Van azonban ennél is szégyenletesebb szituáció.

Ha valamely nemzetközi projektben vagy intézményben hazánkat kizárólag kozmopoliták képviselik, rendszeresen hajlamosak megfeledkezni a magyar nemzeti érdekek elemi képviseletéről is. Franciák, angolok vagy németek ilyet szinte sohasem vétenek, nem is beszélve szomszédainkról. Az EU tájékoztató anyagainak többségében az ezeregyszáz esztendős magyar történelemről szinte semmit sem találunk, Szent Istvánról, Hunyadiról, 1848-49-ről szó sem esik. Ellenben bő lére eresztve fejtegetik, hogy hazánk volt „Hitler utolsó csatlósa”. Ezzel szemben például a független államként néhány évtizede létező Szlovákia történetét hosszan részletezik, részben a magyar történelemből „átemelt” tényekkel, de „elfelejtik megemlíteni”, hogy Szlovákia volt „Hitler első csatlósa”. Amikor még senki sem állt Hitler ellen, szlovák hadosztályok is részt vettek Lengyelország lerohanásában.

Az ilyen és ehhez hasonló szégyenletes eljárások miatt nem bízunk kozmopolitáink nemzetközi ténykedésében.

Nem általában a „nemzetköziséggel” szemben vagyunk bizalmatlanok, hanem kimondottan az ilyesmikkel szemben, és a bizalmatlanságunk jogos.

„és úgy gondolja, hogy az irónia, adott esetben a provokáció még jót is tenne egy alapvetően sérelmi alapú, bezárkózó nemzeti identitás átalakulása szempontjából.”

Az idézet vége. Elképesztő ostobaság-tömkeleg torlódott össze itt nem egészen két sorba. Vágjunk benne rendet.

„az irónia”

Erről már szóltam. Az „irónia” a kánon állandó mentőöve. Ha valamilyen támadható szöveget kifogás ér, a védelmezők tüstént ezzel hozakodnak elő. Könnyedén minősítik iróniának azt is, aminek semmi köze hozzá. A durva ízléstelenséget is Láthattuk Petri verse kapcsán.

„adott esetben a provokáció”

Ez már sokkal közelebb áll az igazsághoz, de még mindig nem az. A provokáció kihívó megjegyzés vagy magatartás, a leggyakrabban valamilyen válaszra, cselekvésre való mozgósítás céljából. A provokáció szándékosan és ravaszul történik, magában indulatmentes, a provokált személyt vagy személyeket akarja indulatba hozni. Célja a másik hitelének rontása, lejáratása, vagy éppen tönkretétele. Sátáni eljárás, besúgók hatósági spiclik gyakori módszere.

Itt Közép-Európában az elmúlt évszázadban nagyon is megtanultuk, mivel is foglalkozik a beugrató ügynök (agent provocateur), és nem kedveljük az efféle magatartást.

Miféle célja lehet egy ilyen „provokációnak”?

„még jót is tenne egy alapvetően sérelmi alapú, bezárkózó nemzeti identitás átalakulása szempontjából.”

Jót tenne?

Valóban így gondolja a Tisztelt Szerző? Vagy ez csak valami hajánál fogva iderángatott kényszer-érv az inkriminált szöveg mentegetésére?

Éppen az értékeket kétségbe vonó durva provokáció tehetne jót a magyar nemzeti identitásnak? Vajon ennek az ötletnek mi lehet a forrása? Felelőtlenség? Butaság? Mindkettő?

Mit akar?

„egy alapvetően sérelmi alapú, bezárkózó nemzeti identitás átalakulása szempontjából.”

Átalakítani? Mivé?

Éppen az ízléstelen provokáció tenne jót a nemzeti identitás átalakításában?

Érvnek nevetséges érv. Mintha nem történt volna már éppen elég provokáció, és a Tisztelt Szerző nem tudna ezek „eredményében” gyönyörködni.

„egy alapvetően sérelmi alapú, bezárkózó nemzeti identitás”

Ez azonban valóban komoly probléma, nem mehetek el mellette.

„egy alapvetően sérelmi alapú”

Nagyon fontos ponthoz értem. Most világlik ki, hogy mennyire elmegy a valódi problémák mellett a kánon gondolkodása, mennyire nincs velük egy dimenzióban, és a problémák mennyire meghaladják nemcsak a kánon képességeit, de céljainak hasznosságát is.

Ha „sérelmi alapú”, az nyilván azt jelenti, hogy súlyos sérelmek értek bennünket, amelyeket a mai napig sem tudtunk feldolgozni.

Miféle sérelem? Nyilvánvaló a válasz: Trianon.

Nem kerülhetem meg a témát.

Trianonnal kapcsolatban szinte közhely a mai médiában, hogy úgymond már mindenki régen túltette magát a magyarokon kívül. A hangzatos kijelentés egyfelől nem igaz, másfelől értelmetlen, hiszen rajtunk kívül senki mást nem raboltak ott ki.

Hogyan is tehettük volna túl magunkat rajta, amikor a következmények máig hatnak?

Az utódállami lelkiismeret ma sem tiszta, lényegében ma is megszállt tartományoknak tekinti az elcsatolt területeket. Ha nem így volna, nem kellene mindenféle fortélyos és kicsinyes módon újra és újra üldöznie az ott őshonos magyarokat, illetve nem kellene állandóan olyan „történelmi” képzelgéseket gyártania, amelyek a mai utódállamok „történeti előképét” ábrándozzák a magyar honfoglalás előtti időkbe. A VIII-IX. században nem volt Erdélyben „dákoromán királyság”, Csák Máté sem alapított semmiféle „szlovák nemzetállamot”, hogy a többi hasonló fantazmagóriáról ne is beszéljek.

Trianon problémája ma is élő probléma. Él ma is az Illyés Gyula jellemezte „gyűlöletgyűrű”.

Hogyan tudnánk a probléma mélyére ásni, és hogyan tudnánk megoldani?

Az első világháború végén a győztes nagyhatalmak darabokra szaggatták Magyarországot. A „népek önrendelkezési joga” ürügyén több millió magyart szakítottak el az anyaországtól, tíz évszázada hazánk integráns részét képező területeket ajándékoztak csatlósaiknak légből kapott indokokra hivatkozva. Mindezt szemforgatóan üres ceremóniáktól hemzsegő „béketárgyalás” keretében, ahol a magyar küldöttség szót sem kapott. A végén még kenetteljes közhelyektől csöpögő kísérőlevelet is kaptunk elnöki aláírással.

A győztes államok aláírták a kisebbségek jogairól szóló egyezményt, de nem vették komolyan. Tüstént nekiláttak a nyomorult magyar kisebbség szlovákosításához, románosításához, szerbesítéséhez. Elképesztően erkölcstelen fortélyokkal fosztották meg a magyarokat földjeiktől, lakóhelyüktől, értékeiktől – úgymond „törvényesen”. Hivatalos történelemoktatásuk helyenként még most is „alacsonyabb rendű emberfaj” státuszban határozza meg a magyart. Állami szinten nem veszik észre, hogy ők Trianonnak éppen úgy áldozatai, mint mi. A fejlődést csírájában elfojtó, Közép-Európát nagyhatalmi játszótérré változtató „béke” nyertesei nem itt vannak. Nem is a szomszédban.

Az oktalan gyűlölet nem csökken. Nekünk kell majd a konszolidációt megteremteni, türelemmel, szeretettel, de teljes határozottsággal a kárpát-medencei halálos légkört feloldanunk, megkönnyebbülést, együttműködést, jövendőt teremtenünk. Nem lesz könnyű, de csak nekünk sikerülhet, mert egyedül nálunk nem zavarja területi sikerélmény a tisztánlátást.

Mi a megoldás?

A tradíciók alapján a hazafiság új és jövőt adó kultúráját kell megteremtenünk, amelynek alapját az együttműködés, egymás tisztelete lépezi. A Kárpát-medence népei kölcsönösen lemondanak az egymás elleni erőszakról, kölcsönösen óvják egymás, valamit a térség közös autonómiáját. Felmerülő problémáikat közösen, külső hatalom bevonása nélkül rendezik. Együttműködésük az autonómiával rendelkező, belső ügyeiket önállóan intéző területi és nemzeti közösségek összefogására épül.

Ez a folyamat több nemzedék életét is felölelheti, de el kell kezdenünk, mert valódi, végérvényes, minden érdekelt számára kedvező megoldást hozhat.

Ezt a problémát segítene megoldani a nemzeti értékeinket gyalázó provokáció? Ugyan, mivel? Hogy még nagyobb meghasonlást gerjesszen? Vagy még inkább a szőnyeg alá söpörje a bajokat? Majd csak lesz valahogy?

Irodalmi kánonunk addig hangoztatta, hogy „az irodalomnak nem népben és nemzetben kell gondolkodnia, hanem alanyban és állítmányban”, amíg sikerrel le is szokott a problémalátásról. Még a felszínt sem karcolja. Még csak figyelembe venni sem érdemes. Tudjuk, hogy az általa kultivált irodalomnak a problémák megoldása „nem feladata”, erre nem is képes, nem is alkalmas. Ne várjunk tőle semmi erejét meghaladót.

A kozmopolitáktól sem. Ők másféle világról ábrándoznak, olyanról, amilyenben mi nem akarunk élni.

Ezt itt kellett elmondanom a hazafisággal, kozmopolitizmussal, illetve a velük összefüggő problémákkal kapcsolatban.

A kánonon belül ma is az enigmatikus kétkulacsosság járja a hazafisággal kapcsolatban. A kecske is jóllakjon, a káposzta is megmaradjon…

Le kell szögeznem valami nagyon fontosat. Nem szabad ellenségnek tekinteni a kozmopolitákat! Lehetőséget kell nekik adni, hogy meggyőződésükön változtassanak.

Jelen hivatalos irodalmi kánonunk kozmopolita jellegű. A kozmopolitizmus világképéről lentebb szólok.

Mindezeket a vers értelmezése emiatt kellett elmondanom.

Itt tartottam:

„Dalaimban többnyire van
Valami tán madártalan,”

Nézzük újra az ominózus kifejezést:

„madártalan,”

Az elmondottak fényében már többé-kevésbé behatárolhatjuk, mit is közöl velünk a Költő. Némi gyanú is ébredezik. Laczkfi verseiben akadnak olyan motívumok, kitételek, amelyek ellenkeznek az alább felsoroltak valamelyikével:

Ø  Magyar nacionalizmus

Ø  Magyar nemzeti értékek és törekvések

Ø  A magyarság általában, mint érték

Ø  Magyar hazafiság

El kell döntenünk, hogy ezek közül melyikkel szegül szembe a vers. Ez elég jelentős mértékben befolyásolhatja a műről alkotott véleményünket. Ehhez azonban előbb definiálnom kell a négy fogalmat.

Nacionalizmust és hazafiságot a hazai közfelfogás Illyés Gyula meghatározása alapján különbözteti meg:

„Nemzeti, aki jogot véd; nacionalista, aki jogot sért.”[10]

Ennek alapján próbálom értelmezni az egyes fogalmakat. Ez még így sem könnyű, hiszen a magyar nacionalizmus értelmezése napjainkban nagyon is zavaros. Némely szomszéd országban a középkori Magyarország nálunk minden iskolás diák birtokában megtalálható térképét is a magyar nacionalizmus megnyilvánulásának tekintik, pedig az csak tényeket tartalmaz, ugyanakkor nem hajlandók elismerni, hogy minden történeti alapot nélkülöző saját dákoromán vagy nagymorva képzelgéseik nem egyebek nacionalista hamisításnál.

Az sem mindegy, hogy nálunk kik és mit tekintenek nacionalizmusnak. A kozmopolitizmusnak nem a nacionalizmus az ellentéte. Ez tévedés. Aki a nacionalizmust elveti, lehet hazafi. Erre bőven van jó példa. Ez semmiképpen sem deviáns. A magyar nacionalizmus éppen annyira önveszélyes és kártékony, mint bármelyik másik nacionalizmus. A hazafisággal nem is fér meg, nem egyeztethető össze. Viszont az igazi kozmopolitizmus nemcsak a nacionalizmust veti el, hanem a hazafiságot is. Ez a kánon egyik legfőbb negatív jellemzője.

Manapság igen gyakran elhangzik a kifejezés: szélsőséges. Mondják joggal és jogtalanul, okkal vagy ok nélkül. Jelentése már igen messze került eredeti, térszemléleten alapuló tartalmától. Úgy gondolom, ha valakinek magyar létére a magyar nemzeti értékekkel van baja, ha éppen ezeket gyűlöli, ha ezekkel ellenszenvez, az mindenképpen deviancia, azt szélsőségesnek kell tekintenünk.

Félreértés ne essék: itt nem a nemzetkritikáról van szó. A nemzetkritika nem a nemzet iránti gyűlöletnek, hanem a nemzetet, vagy annak intézményeit jobbító szándéknak a megnyilvánulása; sohasem „kvázi-kívülről”, hanem mindig belülről hangzik el. Forrása a nemzeti értékek eltérő szemlélete, nem pedig elutasítása.

Itt is Illyést idézem:

„A világirodalomban nem tudok még egy lírikusról, aki egy Ady dühével átkozta s verte volna a nemzetét. Bár ő verné ma is. Előre verte, bátran. Egyértelműen; egy álláspontról.

Így, különös módon, Ady ütései nekem például nem is fájtak. Sőt, valamiféle elégedettséget éreztem csattanásaikkor. Úgy kell! Helyes. Csak az elevenére!

Nem volt közöm azokhoz, akiknek az ütéseket Ady szánta? Dehogynem. Mert bizony nemcsak a föld, a pénz s az ostobaság mágnásait verte.

Vert engem is közvetlenül; a tunyaságomért, a közönyömért.

Voltaképpen hát a tunyaságomat csépelte.

Voltaképpen az én álláspontomról.

Ezekre a frissebb keletű ostorozásokra föl-fölszisszenek. Osztogatóikra biz nem úgy nézek, mint Adyra.

Először is rosszul fogalmaznak. A szólam például, hogy mi magyarok voltunk Hitler utolsó csatlósai, ott hat iskolásaink fejében is, holott csatlós legfeljebb Szálasi „kormánya” lehetett volna; ha azt is, a nemzet legázolásával, nem éppen Hitler erőszaka hozta volna ránk bilincsnek.

Aztán – nyilvánvalóan abból a siető hanyagságból, amellyel a fogalmakat összehányják – összedobálják még az adatokat is. Hogy csak az előbbi szólam példájánál maradjunk, mely szerint mi magyarok voltunk Hitler utolsó csatlósai, az történelmi ténynek sem igaz. Még az országok, a „kormányok” – is olyan sorrendben szűntek meg csatlósok lenni, amilyenben a győztes szovjet hadsereg előrenyomult, s kiűzte az egyes fővárosokból a németeket. E sorrendben Pest messze nem az utolsó volt.

E bírálók álláspontja nem az enyém. Mert Adyé sem. Ezek a folyamatosan egyoldalú kifogások nem előremutatnak, még közvetve sem, hanem csak gáncsolnak, egyre közvetlenebbül. Művelőik – a hely s a körülmény nyilván öntudatlan elhanyagolásával – mivel csak csüggesztenek, még jó pillanataikban sem serkentenek.

Aztán állandóan, már-már gépiesen, könnyebb végénél fogják meg a dolgot. A tanács, hogy rövid kardunkat toldjuk meg egy bátor lépéssel, katonáknak készült. Láttuk, mily rombolást végez, aki csak a büszkeséget hamarkodja kérkedhetnékké. Százával mondhatnám a példát, amikor a könnyebb siker – az olcsóbb hatás – dobat sötét színt olyan ábrázolásokba, melyekhez az árnyalásnak is csak a mesterei nyúlhatnak. Közepes tehetségek nem is oly régen általuk szociálisnak vélt színekkel mesterkedték kiadásra-előadásra műveiket. Nem szeretném, hogy bárki most a magyar feketítést használhatná ilyesmire az érvényesülés lázában.

Vagy a műveltség önhittségében. Semmi nem tesz oly tájékozatlanná, mint a kevés tudás dölyfe. Világfi is lehet provinciális. Nemzetünk belső leszólói közt ezek nyüzsögnek. A típusnak, melyet Palágyi Lajos oly csattanósan bélyegzett meg, mai neve: kozmopolita mucsai. Aki négy nyelven korlátolt, az négyszeresen korlátolt, ugyancsak a fennhéjázása folytán.

Ezek aztán eleve képtelenek figyelembe venni a legfontosabbat. Azt a közösségteremtő hitelt, amely az olvasó vagy hallgató s a művész vagy tudós viszonyának is előföltétele. A hasonlathoz, mely a nemzet külső keretét az iskoláéval ábrázolta, lényeges belső vonásokat csatolhatunk. Az első osztályos gyermekek hatodik érzékkel fogják föl, hogy tanítójuk kivel kivételez, kit hanyagol el. Igazságérzetüknél csak az elnyomottaké, a társadalom alsó osztályosaié élesebb. S a nemzeteké, melyeket történelmi szenvedések tettek érzékennyé; szinte allergiássá sok mindennel szemben, amit más népek nem is észlelnek.

Aztán vannak még azok, akik… de nincs könnyebb – s rosszabb – levezető csöve a gondnak is, a fájdalomnak is, mint a vád. Még ha önvád is.”[11]

Egyetértek Illyés véleményével. Most már valóban jöjjön a vers elemzése:

Dalaimban többnyire van
Valami tán madártalan,

Ez így – egyelőre - teljesen szolid, csaknem bátortalan jelzése annak, hogy a lírai Én oppozícióban van a „madársággal”.

Amint némi madáros is,
Csak remélem, hogy nem hamis.

A madársághoz – azaz a magyarsághoz – való viszonyát taglalja, teszi mérlegre. Amit eddig mondott, az még semmit sem döntött el.

Madárkodás nem kenyerem,

Madárkodás – azaz magyarkodás. Ez ebben a megfogalmazásban csak azért tűnik kétértelműnek, mert maga a „magyarkodás” is erősen kétélű kifejezés. Hétköznapi értelemben a szót ’a magyarsághoz való tartozását valaki üres, felesleges gesztusokkal túlhangsúlyozza’ értelemben használjuk. Ugyanakkor azonban a kozmopoliták szemében magyarkodás-számba mehet a hazához való kötődés legelemibb megnyilvánulása is.

Ugyanaz a gesztus is másféle megítélés alá eshet attól függően, igényel-e bátorságot. Egy agresszív magyarellenes légkörben az identitás bátor kifejezése lehet ugyanaz, ami a kocsmai cimborák körében, veszélytelen szituációban csak üres ripacskodás, magyarkodás.

A jelenség más népeknél is létezik, ha nem is mindig van rá szavuk. A közelmúltban, az egyik március 15-én egy székelyföldi oktatási intézmény román anyanyelvű tanulója rikító nemzeti (román) színekre mázolta az arcát. Ha emiatt üldözik, és nem törli le, a kislányt kétségtelenül bátornak kellene tartanunk. A provokáció azonban nem ért célt, senki sem törődött vele. Közönséges ripacskodás volt annak ellenére, hogy még a magát mértékadónak tekintő román média is „hős diáklány” minősítéssel illette a gyereket.

Madárkodás nem kenyerem,

Kezeljük jóindulattal. A legegyszerűbb, ha így értelmezzük: „a magyarkodás nem kenyerem”.

Még eddig azonban nem sikerült a versnek túljutnia a közhelyek szintjén.

„A madár virtust ismerem.”

A „magyar virtus” szintén az itthoni frázisok sűrűjébe tartozik. Értelme csak akkor van, ha valamiféle teljesítmény áll mögötte. Ha pozitív teljesítmény, elismerés, ha negatív – gúny. Itt konkrétan igazából egyik sem. A virtusra igazából mindig szükség van, nem feltétlenül jelent háborús, harci teljesítményt. Békés időkben az alkotómunka és a meg nem alkuvó, gerinces kiállás a hordozója.

„A madár virtust ismerem.”

A virtust ismerni? Az ismerheti, aki benne volt, vagy aki látta megnyilvánulni. Ez így finoman pejoratívnak tűnik, enyhén lebecsülő értelmű megjegyzésnek.

Lehet egyéb értelme? Lehet. Ha önmagát tekinti a vers Alkotója a magyar virtus hordozójának. Ilyen költőnk volt például Ady Endre.

Létezik-e ma magyar virtus? Azért lényeges a kérdés, mert mérlegre kell tennünk a Költő megjegyzését.

A virtus mindig létezik. Nemcsak a siker az egyetlen ismérve. Benne rejlik alkotásban, munkában, szerelemben, gyermeknevelésben. A sportbeli vagy egyéb sikerek sohasem jöhetnének létre nélküle. Mi magyarok kitartó és felelősségteljes munkát, meggyőződésünk vállalását értjük alatta.

Más népeknél is létezik. Mi a rómaiaktól vettük a fogalmat, de magának a virtusnak mindenkor léteznie kellett. Benne rejlik a virtus mindenben, ami az életnek értelmet ad.

„A madár virtust ismerem.”

Nem lehet egyértelműen eldönteni, hogy a megjegyzés tónusa elfogadó, vagy elutasító-e. Valahol a kettő között lebeg.

Jószerivel az egész versre jellemző ez a fajta határozatlanság. Mintha a Költő egyszerre két, egymással ellentétes elvárásnak akarna megfelelni. Ez az alapállás más műfajoknak sem kedvez, a lírában meg különösen hátrányos.

A virtust nem nehéz megtalálni, keresni sem nagyon kell. A hétköznapi életben, ha alaposan szétnézünk, mindig találhatunk olyat, ami méltó az elismerésre. Nem kell „nagy” dolgokra gondolnunk, nagyon sok embertársunk van, aki igyekszik értelmet találni az életben. Ha virtust akarunk, könnyen találkozhatunk vele, csak figyelnünk kell az embereket.

Lehetséges persze, hogy a mindennapi életben ennek éppen az ellenkezőjét látjuk. Nem a virtus, hanem annak hiányát. Megalkuvást, lustaságot, nemtörődömséget, gonoszságot, pesszimizmust. Ez azonban nem helyezi hatályon kívül a virtust magát, és egyáltalán nem „bizonyítja”, hogy a virtus nem is létezik.

A virtus tagadása az égvilágon semmit sem bizonyít a virtussal kapcsolatban. A hiba sohasem a virtusban, mindig a tagadó „készülékében” van.

„Madár himnuszra ébredek,”

Ha korán kelünk, és bekapcsoljuk a rádiót, hallhatjuk a Himnuszt. A vershelyzet egyszerű illusztrációja.

Még egyszerűbb lehetőség: ebben a sorban felülkerekedik a játékosság. Nyáron a nyitott ablak mellett gyakran ébredhetünk madárcsicsergésre.

Magam a másodikra szavazok. A Himnuszra való utalás eléggé megfeszítené a madár-magyar egybejátszatás határait. Persze, azok így is feszülnek, a kétféle dimenzió ellentétes irányokba húzó hatásaitól itt már kezd szétesni a vers.

„És madártejjel festeget,
Fenyegető, nagy fényeket
Madár tájra madár ecset.”

A Költő azonban szemlátomást azt gondolja, hogy a madár-magyar egymásra játszás összetartja a művét. Ez derül ki ezekből a sorokból is. Ez alkalmi ötletnek nem is volna rossz, de itt már kezdi erejét veszíteni, hogy később egyre vérszegényebb legyen.

„És madártejjel festeget,”

A „madártej” hagyományos édesség, faluhelyen ma is gyakran elkészítik. Említése inkább sűríti, mint oszlatja a zavart. A Költő láthatóan nehezen képes ellenállni azoknak a szavaknak, amelyek madár- előtagot tartalmaznak.

Madártejjel nem lehet festeni, de ha mégis lehetne, az aligha lenne fenyegető.

„És madártejjel festeget,
Fenyegető, nagy fényeket
Madár tájra madár ecset.”

Ez így zavaros. Az eddigi félénk és lapos kétfelé bátortalan való célozgatás szellemében folytatódik a vers. A „fenyegető nagy fények” szép alliterációja inkább füstbe burkolja, mintsem világosabbá tenné a gondolatot a „fenyegető”, illetve a „fények” jelentésében az európai hagyományok értelmébe meglévő alapvető ellentmondás miatt.

„Madár tájra madár ecset.”

Akinek eddig nem volt világos a madár-magyar egymásra vonatkoztatása, annak legkésőbb itt feltétlenül leesik a tantusz.

A sor igazából sikertelen parafrázis. Az utalás Juhász Gyula híres versére vonatkozik (Magyar táj magyar ecsettel). Az egybevetés egyáltalán nem hízelgő a most elemzett műre nézve. Juhász Gyula versével összehasonlítva Laczki bágyadt semmitmondása még kietlenebbé válik.

Ha  „Madár tájra madár ecset.” fest valamit, az csak nagyon távolról emlékeztet a félig-meddig hivatkozott műre, még hiteles torzképét sem adja annak. A zavarosság nem tisztul, ráadásul a versben tovább szaporodnak a közhelyek. Ebben a kánonban a lappangó képzavar talán fel sem tűnik.

„Madárvér hányszor ontatott”

Költőnk ugyanazon az úton halad, mint az előző sorokban. Kár, hogy ez az ösvény nem vezet sehová.

Ráakaszkodik a magyar kultúra néhány valóban fontos elemére, és pajzsul tartja maga elé ezeket a hozzávetőleges idézeteket, mintegy mondanivaló helyett.

„Emitt a madár ugaron,”

Itt meg Ady verse idéztetik: A magyar Ugaron. Itt érkezett el az a pont, ahol kénytelen vagyok azt mondani, Költőnk élősködik a magyar lírai hagyományon. Tetszőlegesen rakosgatja egymás mellé régi magyar költők gondolatait egyetlen saját lelemény nélkül abban bízva, hogy a régi veretes sorok iránti köteles tisztelet arra bírja az olvasót, hogy valami tartalmat próbáljon találni a versben.

Pedig az nincs. A legkevesebb sincs. A vers közönséges közhelygyűjtemény.

A Költő talán abban reménykedett, hogy a régi remekművek egymás mellé sorjáztatott motívumai mintegy „maguktól” remekművé teszik a versét.

Ennek éppen a fordítottját láthatjuk. A szárnyaszegett, környezetükből kiragadott elemek egymást kérdőjelezik meg, és kétségbeesetten kiabálnak valamiféle rendező elv után. Ami a mostanra nyúzott ötletként visító madár-magyar egybevetésen kívül ebben a versben nem található.

„Emitt a madár ugaron,”

A „magyar Ugar” Ady Endre leleménye, az ő lírájának gondolatrendszerében van értelme és jelentősége. Itt nincs. Utánérzés, ismételgetés, közhely…

Talán csak egyetlen értelme van, de ez versünk Szerzőjére nézve igen rosszat jelent. Ennek a versnek a „gondolatvilága” az, ami maga a „madár ugar”.

Számkivetetten jár madár,
Ott, ahol már madár se jár.

Közhelyek, közhelyek, közhelyek. Tömött sorokban. Történelmi és kulturális közhelyek unalmas gyűjteménye. Egymás mellé illesztve, „lógva hagyva”. Lógnak a levegőben. Itt a verset már egyedül a ritmus viszi előre, de már az is izzad-fárad.

„A szembeszéllel szembeszáll,”

Talán ez első önállónak tűnő gondolat, de talán még ez sem az. Valószínűleg a szójáték inspirálta. Így lehet, mert összefüggés az előző és a következő sorokkal alig van. Ráfogni persze bármit rá lehet, de az nem pótolja a valódi kohéziót.

Miféle szembeszéllel és miért? Ennek végtelenül sok jelentése lehet a céltalan makacskodástól a hősi helytállásig. Most melyik? Talán a „madárság” általános jellemzése akarna ez lenni? Ahhoz ködös és közhelyes.

„Sörét kaszál, fogy a madár.”

Ál-tragikus hangvételű blődli. A választott szituációt meglovagolva igyekszik valamiféle allúziót kelteni madársor és magyar sors állítólagos hasonlósága között. Ez a néhány sor talán a Himnusz és a Szózat paródiája szeretne lenni, de a ráfogásos alapon tengődő félholt irónia ehhez nem tud elég erőteljes lenni. Ez a vers egyik fő problémája. A másik a filozófiai alapok teljes hiánya.

„Bár erdeink határain
Túl is madár szót hallani,”

A határon túl élő „madarak” – a határon túli magyarok – bágyadt, seszínű „beemelése” a versbe. A magyar nemzettudatnak a határon túliak szerves részei, de Költőnk láthatóan nem tud mit kezdeni velük. Éppen csak megemlíti őket, és gyorsan visszavonul. A gondolat félbe marad.

„De rajtunk madár átok ül,
Nézzük egymást idegenül.”

Talán egy sokkal jobb versben mindkét sor „elférne”, de ez sem biztos. Közhely a „magyar átok” is, az elidegenedés is. Hány évtizeddel maradt el a valóság mögött?

A közelmúlt divatos entellektüel „elidegenedési” szenvelgésén túllépett az idő. Lapos frázis tartalom nélkül.

„Madár madárnak farkasa,”

Tiszteletre méltóan hosszú karriert befutott közhely. Pókhálós áporodottságán még az sem enyhít, hogy „ember embernek” helyén a hajánál fogva előrángatott „madár madárnak” áll. Sőt. Így még képzavar is.

„Nem anyánk a madár haza.”

Ez se különb. Ez a fajta, a kozmopolitákra nagyon is jellemző üres és verbális „haza-ellenesség” voltaképpen az általuk folyton gúnyolt magyarkodó „sírva vigadás” kozmopolita megfelelője. Éppen annyira tartalmatlan.

„Ritka az is, hogy pár madár
Zsivajgó rajba összeáll,”

A vers két legjobb sora. Kár, hogy sem előzménye, sem folytatása. Ha a verset a Költő valaha átírja, az új és felelősségteljesebb, őszintébb és mélyebb változatot ezen két sor köré kellene építenie.

„Madár madárnál madarabb,”

Újra visszaesik a korábbi fellengzős semmitmondásba. Itt kimondottan kár érte, most valóban elindulhatott volna a vers.

A Költő nem tudott ellenállni a kínálkozó szójátéknak. Ez olyan fertőzés, amelyben a kánon sok tagja szenved.

A szójáték önálló életet élő nyelvi elem. Alaptermészete a fegyelmezetlenség, nem ismeri az alázatot. Nevelésre, fegyelmezésre szorul. Lírai műben csak akkor van helye, ha az alkotó képes a szójátékát megfegyelmezni, és úgy illeszteni a művébe, hogy abba tökéletesen simuljon, alázattal végezze a rábízott feladatot, és ne vihorásszon folyton kifelé, mint a vásott nebuló. A magyar költészetben ennek egyik legnagyobb mestere volt József Attila. Születésnapomra című versének számos szójátéka olyan engedelmességgel hordozza vállán a mű lírai alapjainak terhét, olyan magától értetődő természetességgel illeszkedik rímbe, ritmusba, tartalomba, hogy csaknem észrevétlenné válik.

Hát itt? Kifelé dünnyög a versből. Csaknem károg.

„Egymást cibálja mind a rab.”

Megint egy olyan sor, amelynek akár jelentése is lehetne. Esetleg arról szólhat(na), hogy a magyar állandó meghasonlásban, viszályban él.

De vajon miért „rab”?

Alighanem csak a rím miatt. Tartalmi értelemben? Erőlködés. Szánalmas.

„Madárharapást csőrivel,”

A közhely nem vész el, csak átalakul. A Költő azon igyekezetében, hogy a magyar-madár egybevetésről minél több bőrt húzhasson le, nem veszi észre, hogy ezúttal a „kutya” főnevet is kedvenc madarával helyettesítette be.

„Míg nagyobb madár nem visz el.”

Mindent eláraszt a „madárság”. A nagy hal és a kis hal szakállas közhelye ettől nem fiatalodik, és – főleg – nem lesz frissebb.

„A madár nemzet óhaja
Ősmadaraknak óhaza,”

Láthatólag ez irónia szeretne lenni, de csak önmaga farkába harapó, sikerületlen fontoskodás. A paródia csak akkor lehet találó, ha a parodista pontosan megérti annak a lényegét, amit karikírozni szeretne. Itt ez nyomokban sem mutatkozik.

Mit is zagyvál össze?

„A madár nemzet óhaja
Ősmadaraknak óhaza,”

Nemzetről, ősökről, óhazáról, hazáról valóban sok szó esik manapság, számos új probléma merült fel, régi kérdések kapnak új válaszokat. A magyar történelem olyan értelemben lett aktuális, ahogyan még sohasem volt. A magyarok egy része tökéletesen érdektelen és tájékozatlan, legszívesebben tüstént külföldre özönlene, ha még nem távozott az országból. A másik része azonban nagyon is érdeklődik a múlt iránt. Sohasem volt annyi önkéntes és öntevékeny hagyományőrző az országban, mint ma. A magyar történelmi regények kezdik lekörözni a könyvpiac eladási listáin az összes többi népszerű műfajt. A felelősen gondolkodó emberek számára fontossá vált a magyar történelem. Nem hisznek az „elit” még mindig marxista síneken futó történetszemléletében. Évszázados dogmák inognak meg.

Erre reflektálna a vers,

Ezzel?

„A madár nemzet óhaja
Ősmadaraknak óhaza,”

Nemigen. A Költőnek láthatóan sejtelme sincs mindarról, amit elmondtam. Talán nem is érdekli, de semmiképpen sem érzi a nemzeti problémák jelen aktualitását. Inkább a szokásos lapos kozmopolita gesztussal igyekszik bágyadtan gúnyolódni. Csak annyira, hogy ne fájjon, senkit fel ne háborítson. A kozmopoliták elismerését érezhetően fontosabbnak érzi. Nem véletlenül. A kánon a kozmopoliták virtuális intézménye, elismerés, díj, nemzetközi kapcsolat, megjelenés, pénz tőlük várható. A közönség nem fontos.

„A madár nemzet óhaja
Ősmadaraknak óhaza,”

Így azonban itt sem történik más, mint kiérdemesült közhelyek sorjáztatása. A vén frázisoknak eszük ágában sincs táncra perdülni, csak vánszorognak egymás után. Még mindig nem szól a vers semmiről, pedig talán még a Költő is meg van róla győződve – a hívei meg különösen – hogy „jól odamondogatott a magyar nacionalizmusnak”.

Talán azt képzeli, hogy szellemes és finoman ironikus, pedig csak elbújik a közhellyé lefokozott régi panelek mögé. Onnan kukucskál elő vigyázva, hátha lőnek.

Nem mondogatott szegény oda senkinek. Csak ízlelgeti és koptatja a régebbi magyar líra egyes elemeit. Nem villant fel semmit, nem tesz hozzájuk semmit – közhelyesít.

„Hív a haza, talpra, madár,”

Ez látszólag jól illeszkedik az eddigi közhelyfolyamba, mégis fordulópont a versben. Az eddig is csak lanyhán szunyókáló költői erő mostantól mélyrepülésbe fog.

Vajon miért ennyire rossz itt ez a sor?

„Hív a haza, talpra, madár,”

Petőfi versének szórendjét a rím kedvéért fordította meg a Szerző. Az eredeti mérhetetlenül hatásosabb.

„Talpra magyar, hí a haza”

Így nyilván helyesebb és sokkal jobb. Petőfi megírta, hogy nem könnyen találta meg ezt a megoldást. Leírva magától értetődő. Petőfi verssorában munka van, nem is kevés. Hát ebben?

„Hív a haza, talpra, madár,”

Ebben nincs. Készen kapott panel. Mint az összes előző.

„Hív a haza, talpra, madár,”

Kereshetett volna Szerzőnk másik rímet. A rossz szórend eleve elveszi a sor élét, elemei megtorlódnak. A magyar-madár szócsere itt kimondottan zavaró, az irónia szándéka visszafelé sül el. Ki kellene hagyni, hiszen ez a sor minden eddigit alulmúl, Szerzője tomporát rugdossa. Kihagyni azonban nem lehet, mert akkor a következő is esik, és elindul a dominó. Meg kellene írni ezt a verset.

„Hív a haza, talpra, madár,”

Az irónia, vagy éppen a paródia – ha sikerült – mindig nagyon könnyednek tűnik. Nagy hiba azonban azt gondolni, hogy szerzőik a kisujjukból rázzák elő. A félresikerült paródia, vagy a célját tévesztő irónia mindig nagyon szánalmas. Mint ez a sor:

„Hív a haza, talpra, madár,”

Egyáltalán nem könnyű Petőfi híres sorát értékén karikírozni. Értéke alatt persze könnyű, de az szóra sem érdemes.

A Petőfit sikerrel karikírozók jelentős része maradt az Anyám tyúkja parodizálásánál. Nem véletlenül. A Nemzeti dal parodizálói ingoványos talajra tévednek, ahol könnyű elsüllyedni. A híres vers ereje nemcsak a szavakban, hanem a történeti szituációban, keletkezésének körülményeiben, és a vers további történetében is rejlik. Azok nélkül nem is érthető.

A jó költő nem szólítja meg, és nem sarkallja harcra, küzdelemre a népét, nemzetét nap mint nap. Csak akkor, ha ez elkerülhetetlen. A rossz költők akár naponta többször is megtehetik, annak semmi jelentősége. Belőlük hiányzik a költői felelősség. Általában a tehetség is, mert a kettő rendszerint együtt jár.

A jó paródia sohasem céltalan. Ugyanolyan fontos közlendői vannak, mint az általa célba vett műnek. Nem feltétlenül áll szemben annak üzenetével, sőt. Nem mindegy, humor vezérli-e, vagy elkeseredett, indulatos gúny.

Aki egy igazán fontos verset karikíroz, ugyanúgy meg kell találnia hozzá a megfelelő alkalmat, amikor a paródia általa alkalmazott módjára szükség van. Különben a paródiája céltalan és – értelmetlen.

Az irodalmi paródia ugyanis versenyre kel az eredetivel. Időnként le is győzi – amint azt Karinthy paródiái esetében láthatjuk. A paródia sem gondolatiságban, sem poétikai eszközeinek színvonalában nem lehet a karikírozott mű alatt.

A Nemzeti dalnak számos népi paródiája van, ezek azonban nem vindikálnak maguknak semmiféle irodalmi értéket, eszük ágában sincs megmérkőzni az eredetivel. Játékos vagy kimondottan együgyű rigmusok.

Érdekes, hogy azok nem követik el azt az ostobaságot, hogy a Nemzeti dal első sorában felcseréljék a tagmondatok sorrendjét. Ettől a sor eleve elveszíti az erejét.

Ahhoz, hogy valaki a Nemzeti dalról írjon sikeres paródiát, vagy sikeresen és jogosan hivatkozhasson rá ironikus hangnemben, olyan szituáció kell(ene), amikor valamiért ez aktuálissá válna.

Most aktuális? Ez?

„Hív a haza, talpra, madár,”

Nemigen. Suta, idétlen, erőtlen.

Hogy megértsük, miről is van szó: a Nemzeti dal első strófája – mint a felhívó lírai alkotások legjobbjai általában – rendkívül kiélezett szöveg. Borotvaélen táncol.

Nézzük:

„Talpra magyar, hí a haza!
Itt az idő, most vagy soha!
Rabok legyünk vagy szabadok?
Ez a kérdés, válasszatok! –
A magyarok istenére
Esküszünk,
Esküszünk, hogy rabok tovább
Nem leszünk!”

Ez első négy sor rendkívül kiélezett. Semmit semmivel nem lehet felcserélni. Próbáljuk meg – azonnal összeomlik.

Itt pedig:

„Hív a haza, talpra, madár,”

A tagmondatcsere, illetve a magyar-madár szócsere akkora tehertétel, hogy ettől ez a sor semmiképpen sem képes egy dimenzióban maradni az eredetivel. Utóbbi itt különösen rossz.

„talpra, madár”

Látens képzavarral súlyosbítja saját helyzetét.

„Hív a haza, talpra, madár,”

A ritmikailag kiherélt, képzavarral torzított sor teljesen tönkreteszi mindazt, amit a Szerző a közhelyek szorgalmas gyűjtögetésével eddig építeni akart. Érdemes újra megszemlélnünk az eredményt. Hogy’ is fest idáig a vers?

Fenn a madárlesen ülök
És újmadárul füttyögök
Leplezni cseppet sem tudom
Enyhe ember-akcentusom,
Dalaimban többnyire van
Valami tán madártalan,
Amint némi madáros is,
Csak remélem, hogy nem hamis.
Madárkodás nem kenyerem,
A madár virtust ismerem.
Madár himnuszra ébredek,
És madártejjel festeget,
Fenyegető, nagy fényeket
Madár tájra madár ecset.
Madárvér hányszor ontatott
Emitt a madár ugaron,
Számkivetetten jár madár,
Ott, ahol már madár se jár.
A szembeszéllel szembeszáll,
Sörét kaszál, fogy a madár.
Bár erdeink határain
Túl is madár szót hallani,
De rajtunk madár átok ül,
Nézzük egymást idegenül.
Madár madárnak farkasa,
Nem anyánk a madár haza.
Ritka az is, hogy pár madár
Zsivajgó rajba összeáll,
Madár madárnál madarabb,
Egymást cibálja mind a rab.
Madárharapást csőrivel,
Míg nagyobb madár nem visz el.
A madár nemzet óhaja
Ősmadaraknak óhaza,

Ha idáig újraolvassuk a verset, legfeljebb az tűnik fel, hogy a régi magyar lírából kölcsönzött elemek és az arra vonatkozó utalások ebben a környezetben mennyire unalmasak, laposak, közhelyesek.

Pedig lehet ám ezt jól is csinálni. Példa rá Márai Sándor Halotti beszéd című költeménye. Ott az idézetek és utalások szervesen illeszkednek a versbe, mert a Költő mesterségbeli tudásával alkalmazza, használja őket. Márai verse szárnyal, száguld benne a költői erő, akár a vízen a torpedó. Ez a vers azonban túlterhelt, rozoga, ezer lék tépte folyami bárka, amely csak üggyel-bajjal tartja magát a felszínen.

Eddig a pontig azonban kínnal-keservvel, de mégis a felszínen marad. Most azonban következik ez a keservesen rossz sor:

„Hív a haza, talpra, madár,”

Itt van a fordulópont.

Eddig leginkább azt tűnt fel, mennyire közhelyesek ebben a szövegkörnyezetben ezek az egymás mellé sorakoztatott elemek. Most új dimenzióba lépünk. Most már azt kell látnunk, mennyire holtak. Csupa halott frázis. Verbális zombi-kollekció.

„Hív a haza, talpra, madár,”

Ez a minden előkészítés nélkül ide biggyesztett sületlen sor teljesen tönkreteszi a verset. Mostantól nevetséges. A nyomaték kedvéért meg is kell ismételnem: a vers mostantól nem ironikus, hanem nevetséges.

A jó színész közönsége akkor és azon nevet, amikor a színész akarja. A rossz színész, a ripacs saját magát röhögteti ki.

Pontosan ezt műveli ez a sor a verssel. A mű innentől önmaga karikatúrája. Végtelenül szánalmas.

„Madár földön ki-ki megáll.”

Leginkább a rím kedvéért idecsapott, eléggé keshedt értelmű sor. A „madár föld – magyar föld” egybevetés kimondottan ostobán hangzik. A Költő következetes, megy előre – a semmi irányába.

„ki-ki megáll.”

Erőtlen, távoli allúzió Kölcsey soraira:

„Szerte nézett, s nem lelé
Honját a hazában,”

Ha csak ennyit emelek ki, tisztán érzékelhető a kapcsolat. A Kölcsey két sorához képesti tömörség azonban itt színtelenség. Ha viszont a teljes sort nézem:

„Madár földön ki-ki megáll.”

Szinte megszűnik a kapcsolat. Nagyon rossz sor, paródiának is gyönge. Nem állítható a Kölcsey-idézet mellé.

„Ki hígmadár, ki mélymadár,”

Itt a vers valódi problémára tér, kár, hogy ilyen nevetséges, képzavaros módon.

„Ki hígmadár, ki mélymadár,”

Természetesen itt már szó sincs semmiféle „madarakról”, azokhoz csak a Szerző ragaszkodik makacsul.

A „hígmagyar”, illetve „mélymagyar” terminusok Németh László Kisebbségben című esszéjéből származnak. Kevés olyan mű akad a magyar irodalomban, ami annyi bajt okozott volna, mint éppen ez.

Németh László a magyar hagyományokhoz és a nemzeti kultúrához való viszony alapján „kategóriákat” akart felállítani, „típusokat” felállítani.

Már az alapgondolat is elhibázott volt. A Trianon utáni évtizedek fájdalmas, önmarcangoló bűnbakkeresésében sem lett volna szabad magyar írónak ilyen ösvényre tévednie.

Az sem mentség, hogy nem Németh László kezdte. Talán Székfű Gyula tanulmányaiban, talán korábban bukkant fel a törekvés, amely „jó magyarok” és „rossz magyarok” valamiféle „általánosítható fogalmát” akarta meghatározni.

Ha van fölösleges fáradság, ez mindenképpen az. A nemzeti kultúrához és a nemzeti hagyományokhoz való viszony egyéni jelenség, semmiféle kampánnyal vagy hatalmi szóval nem befolyásolható. Nem is kategorizálható. Minden korban voltak a hagyományokkal szembeforduló magyarok, és közöttük nem mindig és nem mindenki állt a „rossz” oldalon. Akadtak olyanok is persze. Volt, aki „elvből”, más haszonlesésből. Volt, aki puszta gőgből. A „legjobb családokkal” is előfordult. Volt a szabadságharcban olyan magas rangú honvédtiszt, akinek a rokona „muszkavezető” volt 1849 nyarán.

 A „hígmagyar”, meg a „mélymagyar” elhibázott és fölösleges kategóriák. Erre Németh László alkalmasint maga is rájöhetett. Legkésőbb akkor, amikor arra célozgatott, hogy ugyanaz a személy élete egyik szakaszában „hígmagyar” volt, a másikban meg „mélymagyar”.

Németh László a kultúrához való viszony szemszögéből akart kategorizálni, de kiengedte a szellemet a palackból. Igazából már ő maga politikai térre terelte a témát azzal, hogy az „asszimiláns” magyarokra célozgatott. Akarta, nem akarta – felelőtlen volt. Törvényszerű volt a korban, hogy az ő kategorizálása nyomán a vita leginkább keresztény és zsidó magyarok szembeállításával csúcsosodott ki. A magyar antiszemitizmus hálásan fogadta Németh László „kategóriáit”, és tüstént fegyvert kovácsolt belőlük.

Nincsenek „magyarságbeli” fokozatok. Igazából minden ember külön kategória. Vannak, akiknek van magyar identitásuk, és vannak, akiknek nincs. De ez Németh terminusaival nem írható le; a hazafias gondolkodású magyar nem „mélymagyar”, és a kozmopolita sem „hígmagyar”. Még maradók és elvándorlók vonatkozásában sem igaz a tétel. Van, aki negyven éve nem járt itthon, mégis magyar hazafinak tekinti magát, meg olyan is, aki tudatosan igyekszik a magyar nemzeti értékeket rombolni – itthonról. Vannak köpönyeget váltó hazafiak és megtérő kozmopoliták.

Félreértés ne essék: a kozmopolita nem „hígmagyar”. A kozmopolitizmus nem származástól, vallástól, vagyontól, vagy státusztól függ, hanem csupán a magyar nemzeti értékekhez való pillanatnyi hozzáállástól. A kozmopolitizmus nem státusz, csak állapot. Esetleg pillanatnyi állapot. A kozmopolita önmaga nyilvánítja ki önmaga kozmopolitizmusát, és ahogy kinyilvánítja, éppen úgy vissza is vonhatja.

Kozmopolita az, aki ebben a pillanatban a magyar nemzeti értékek és érdekek rovására képvisel valami más érdeket. Mindegy, tudatosan vagy nem tudatosan. Szóban, vagy tettel. Az idegen érdek bármi lehet a nemzetközi finánctőke érdekeitől kezdve valami idegen magánérdekig. Szóval, tettel, bármivel. Meggyőződéssel, vagy meggyőződés nélkül. Anyagi haszon vágyából, vagy önként. A kozmopolita „világpolgári” öntudatában mérföldekkel különbnek tartja magát a tolvajnál, aki lopott műkincset ad el a külföldi csempésznek, pedig lényegében ugyanazt teszi. Kárt okoz a magyarságnak. Anyagi, eszmei, erkölcsi kárt.

Fölösleges törvényt hozni ellene. Fölösleges hazaárulást kiáltani. Nem a még nagyobb széthúzás, a még súlyosabb viszály, hanem a konszenzus lehetőségét kell keresni. Belső ellentétből volt is, van is elég, semmi sem vethet nekik véget, csak a kölcsönös megbocsátás.

A kozmopolita visszavonhatja korábbi nyilatkozatait, azokat revideálhatja, meg is tagadhatja. Az idézett cikk szerzője is. A magyar értékeket a leggonoszabbul, legalpáribb módon gyalázó versike elkövetője is.

A magyarság jövője jelentős részben attól függ, hogy ezeket a visszatérőket tudja-e örömmel, méltósággal, a megbocsátás teljességével fogadni. Soha többé nem hánytorgatni, nem a szeme közé mondani – elfelejteni.

Igaza csak annak lehet, aki megbocsát.

A magyar nemzeti értékek tekintetében minél hamarabb konszenzusra kellene jutni, és ebben benne van a magyar líra feladatkörének meghatározása, a költészet új alapokra fektetése is. A jelenlegi kánon nyilvánvalóan nem maradhat érvényben, de a magyar kultúra építésének, továbbvitelének érdekében elkerülhetetlen a valódi nemzeti megegyezés. Amit aztán követhet a szomszéd népekkel való viszony jövőt teremtő rendezése is.

Igaza csak annak lehet, aki megbocsát.

Megbocsátani pedig csak magától értetődően, a lehető legtermészetesebben szabad. Pózok nélkül, ceremónia nélkül. Teljes egészében mellőzendő a patriarchális idők nadrágszíj-szertartásaira emlékeztető teátrális bocsánatkérési és megbocsátási rituálé. Nem újabb sebeket akarunk adni, a régieket akarjuk végre a kölcsönös feledés által meggyógyítani.

Mindenkinek vannak sebei.

Nincs a magyar társadalomban olyan rész, réteg, csoport, amely az első világháborútól idáig tartó elkeserítő évszázadban ne kapott volna súlyos, gyógyíthatatlannak tűnő sebeket, amelyet ne ért volna megbocsáthatatlannak, jóvátehetetlennek tűnő sérelem. Meg kell szakítani a gyűlölködés, bizalmatlanság, a megtorlás, az állandó felhánytorgatás körkörös láncolatát, ezt pedig csak a gyűlölködésről, bizalmatlanságról, felhánytorgatásról, megtorlásról való kölcsönös lemondással lehet.

Bármennyire is naivnak tűnik, a jövő felé más út nem vezet.

Ezt követően lehet ugyanazt kezdeményezni a kárpát-medencei népek között is; ahol ugyanezen elvek alkalmazása teremthet békét.

Egyedül ez lehet az alapvetően sérelmi alapú, bezárkózó nemzeti identitás átalakulásának biztosítéka, nem pedig az iróniává előléptetett verses gyűlöletbeszéd.

Visszatérek a vershez.

„Ki hígmadár, ki mélymadár,”

Németh László szerencsétlen kategóriáit sokan sérelmezik – jogosan. Lehet, hogy a vers az ilyen címkézés ellen irányul?

„Ki hígmadár, ki mélymadár,”

Így? Aligha.

„Ki hígmadár, ki mélymadár,”

A vers tendenciája nem változott. Ez a sor is önmaga karikatúrája, akár az előzőek.

„Ki hígmadár, ki mélymadár,”

Vajon miért nem látta ezt a Szerző? „Hígmadár?” „Mélymadár?” Ez így már több mint nevetséges. Röhejes.

Végképp aknára futott és elsüllyedt a magyar-madár egybevetés. Közönséges, önmagát kérdőjelező komikumforrássá vált.

Miért nem érezte ezt a Szerző? Miért nem látta, hogy a „madársághoz” való csökönyös ragaszkodás ide vezet?

Magától értetődően váltania kellett volna. A „madárságot” még idejében át kellett volna valamiképpen vezetnie, futtatnia. Fel kellett volna fednie az amúgy is nagyon tökéletlen szimbólumot, és nyíltan kellett volna a magyarságról beszélnie. Ha nem a vers kezdetén, hát akkor, amikor már neki is éreznie kellett volna, hogy a madár-magyar párhuzam nem bír el többet.

Hiányzott a bátorság. Mit akart a Költő? Ha a magyar nemzeti értékeket akarta támadni, akkor ezt kellett volna tennie, őszintén, nyíltan. Így még az sem derül ki, mit is akart támadni – elvész a szándék a közhelyek dzsungelében. Vállalni kellett volna a véleményét, és a zombi kollekció helyett a saját friss szavaira lett volna szükség. Ennél bizonyára sokkal jobb vers lett volna. De ez a mások szavai mögötti félénk bujkálás, a laposkúszás-álcázás semmire sem jó.

„Ki hígmadár, ki mélymadár,”

Semmiről sem szól, és kegyetlenül nevetséges. Az elején bizonyára jó ötletnek tűnt a magyar-madár helyettesítés. Itt már végleg kimúlt.

Azon még talán érdemes volna elgondolkodni, vajon megél-e a magyar-madár helyettesítés abban az esetben, ha a Költő kevesebbet markol. Vajon akkor is maga alá temeti a téma, ha nem általában a magyarságról akar beszélni, hanem valamire leszűkíti a célmezőt? Ha súlypontot ad az iróniának? Talán igen, talán nem.

Nézem tovább:

„Amerre tárul a határ.”

Csak az előző sor rím-tartozéka. Elég sok ilyesféle töltelék-sor van a versben, de most mrá nem is számít. A nívót tovább nem rombolja. Amúgy a sor önmagában szép, egyike a legszebbeknek.

Nincs már hová futtatni a verset, minél hamarabb le kellene zárni. Alighanem ezt a Szerző is érzi.

Javítani? Nem lehet. újra kellene írni. Bátrabban, konzekvensebben, nem közhelyek mögött settenkedve.

Most következik a Költő személyes állásfoglalása. Elég későn.

„Madár modor nem jellemez,”

Talán azt akarja mondani, hogy beállítottsága, egyéni felfogása nem azonos azzal, amit „madár modor”-nak aposztrofál. Ez a „madár modor” megint olyan sületlen szójáték, amely helyett legalább ide kellett volna valami erőteljesebb, pontosabb kifejezés. A ritmusba szépen illik, és szellemesnek tűnik.

Ha korábban kellőképpen megvilágítja, melyek is azok a jellemzők a magyar felfogásban, gondolkodásban, amelyeket elutasít, akkor most talán ez a szegény „madár modor” szódával elmehetne. Akkor is zavart okozna, hiszen a „modor” alapvetően külsőségre vonatkozik. Talán a magyar nacionalizmus külső megnyilvánulásait, teátrális gesztusait utasítja el?

Még jóindulattal is nehéz ezt feltételezni. A „madár modor” meg annyira csökevényes megfogalmazás, hogy a célpont nemigen azonosítható, legfeljebb akkor, ha bizonyos dolgokat „hozzáértünk” a vershez. Ez a posztmodern kritika kedvelt eljárása ugyan, de nem élek vele. Ha valami nincs benne a versben, azt semmiféle „magyarázat” nem pótolhatja.

Annál meglepőbb a folytatás:

„Madár vagyok, nem jelmez ez,”

Talán a Költő úgy döntött, demonstrálja a magyarsághoz való tartozását?

A jelek szerint – igen.

Csakhogy…

Ez mennyiben tekinthető a magyarsághoz való tartozás kinyilvánításának?

„Madár vagyok, nem jelmez ez,”

Pontosan annyira világos és határozott ez is, mint az előző. Nem beszélve arról, hogy a „Madár vagyok,” itt már nemcsak kétértelmű, hanem kimondottan nevetséges is. A közönség a hasát fogva röhögne.

Ez a két sor akar a Szerző hitvallása lenni:

„Madár modor nem jellemez,

Madár vagyok, nem jelmez ez,”

Sajnálatos, hogy egy kecskerím kedvéért a Szerző ismét lemondott az esetleges erőteljesebb megoldásról.

„nem jellemez,

Nem jelmez ez”

A kecskerím megvan – csak a tartalom nem jutott előre. A „szellemes” kecskerím miatt megint felemás, félszeg, se hús, se hal megoldás.

A két sor az ügyetlen versépítkezés iskolapéldája lehetne:

„Madár modor nem jellemez,

Madár vagyok, nem jelmez ez,”

Ha már eddig nem futott volna végképp rossz vágányra a vers, itt kellene lenni a kulcsmozzanatnak. A Szerző személyes, mélyen átélt érzelmi állásfoglalása. Vagy annak kéne lennie. Ehelyett ezt kapjuk:

„Madár modor nem jellemez,

Madár vagyok, nem jelmez ez,”

Ez lenne a mondanivaló megkoronázása? Valóban az, de nem jó értelemben.

„Madár modor nem jellemez,

Madár vagyok, nem jelmez ez,”

Szánalmas. A szójátékok üdvlövései közben dadog a szónok.

„Madár modor nem jellemez,”

Félénk megjegyzés, miközben élénken pislog jobbra is, balra is. Ugye, ennyit azért lehet? Ezt ugye senki se helyteleníti?

Aligha felel neki bárki is, hiszen merőben komolytalan.

„Madár vagyok, nem jelmez ez,”

Ez meg már nevetséges.

„Madár vagyok”

A néző vagy hallgató nevetve bólint: igen, az.

„nem jelmez ez,”

De nem is jelleget adó öltözék.

„Madár vagyok, nem jelmez ez,”

Mit akar közölni?

Magyar vagyok magam is, ehhez a néphez tartozom, bizonyos mértékig együttérzek a népemmel, magyarságomat vállalom.

Lehet-e ennél szerencsétlenebbül?

„Madár vagyok, nem jelmez ez,”

Ennél még prózában kifejtve is sokkal jobb: a magyarsághoz tartozom, most vallom be, és rajtam a magyarság nem álruha.

Ez így nem nevetséges.

„Madár vagyok, nem jelmez ez,”

Így igen.

A Költő hitvallása tehát ilyen seszínűre, határozatlanul toporgóra, vagy – más nézőpontból szemlélve – ennyire tragikomikusan nevetségesre sikeredett.

„Madár modor nem jellemez,

Madár vagyok, nem jelmez ez,”

Ez után már valóban nem következhet egyéb, mint a vers lezárása. Ez:

„Idegen tollam veszthetem,
Aki madár, nem tart velem.”

Itt a vége. A vers nagy keservesen finisbe ért.

„Idegen tollam veszthetem,
Aki madár, nem tart velem.”

Mintha ebben a két sorban mégis több volna, mint az egész versben együttvéve. Főleg az elsőben. Ez sem több mint bátortalan latolgatás, félénk rezignáció, de mégis…

„Idegen tollam veszthetem,”

Felnőttesebb sor a gyerekes közhelyek után. A lapos „öncenzúra”, a frázisok mögötti félénk kuporgás, álcázó rejtőzködés után felkapjuk a fejünket.

„Idegen tollam veszthetem,”

Ez a sor mutat a legtöbbet a Szerző kvalitásaiból. Talán nem a tehetség hiányzik, hanem a bátorság.

Halovány, félénk felmérése annak, hogy az idők színvallásra kényszerítenek, nem lehet mindig manőverezni egymással vitában álló világok között.

„Idegen tollam veszthetem,”

Igen, elvesztheti. Nem igazán érti még, mi is az „idegen toll”, mit kell annak tekinteni, és mi a jelentősége.

„Aki madár, nem tart velem.”

Ez a sor többféleképpen is szemlélhető. Talán a rímhívó szó generálta ide, de az is lehet, hogy ez a sor készült el a versből a leghamarabb. Kár, hogy a környezete tollban maradt.

Ha szándékosan játszik rá a Szerző a sorban rejlő többértelműségekre – amit nem tartok valószínűnek -, csaknem mesteri.

Nézzük, mi minden rejtőzhet benne. Csak a két legfontosabbat:

1. Nem követnek engem

a)      a magyar érzelmű emberek,

b)     magyar hazafiak

c)      magyar nacionalisták.

A nem kívánt törlendő.

A másik legfontosabb lehetőség akkor adódik, ha elhagyjuk a versre eddig rákényszerített magyar=madár kényszerzubbonyt.

1. Nem követnek az ostobák, azaz a „madarak”.

Egészen eddig fel sem vetettem, a vers elemzése során tudatosan mellőztem ezt a lehetőséget. A madár szónak a magyar szlengben van pejoratív értelme, ’becsapott, ostoba, hiszékeny, vagy felületes embert’ jelent.

Ezt nem vehettem figyelembe a madár-magyar egybevetés vizsgálatánál. Akkor végig azzal kellett volna vádolnom a Szerzőt, hogy alantas előítélettel eltelve igyekszik gúnyolni a saját népét.

„Aki madár, nem tart velem.”

Felemás vége egy felemás szavú, gyöngére sikerült versnek.

Folytatása következik.

---

[1] A mai problémák „liberális elven történő” szőnyeg alá söpréséről, a közéleti „rasszistázás” veszedelmeiről bőségesen található elemzés például. POKOL Béla: Európa végnapjai – A demográfiai összeroppanás következményei, Kairosz Kiadó, Budapest, 2011.

[2] ÓNODY Tamás: A nacionalista diadal, Élet és Irodalom, 2009. május 29.

[3] Például igen bőségesen, sok kiváló példát elemezve foglalkozik vele: UGRIN Emese – VARGA Csaba: Új demokrácia- és államelmélet, Századvég Kiadó, Budapest, 2007.

[4] Például SERES László: A nagy multikulti-svindli, Élet és Irodalom

2010. november 12.

[5] Például POKOL Béla, i.m.

[6] Ugyanott erről igen bőségesen és tárgyszerűen

[7] Kölcsey Ferenc: Parainesis Kölcsey Kálmánhoz

[8] Ugyanott

[9] Ugyanott

[10] ILLYÉS Gyula: Itt élned kell I-II. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest 1976: II/574.

[11] Ugyanott II/631-2.