A vadkanra fogott gyilkosság - 25.

25 Rész

A dinasztiának olyan tagjai is akadtak, akik közelebb kerültek a magyarokhoz, esetleg szimpatizáltak velünk, vagy csak megértették az ország igazi problémáit. Mint az a Ferdinánd főherceg, akit Zrínyi dédapja, a szigetvári hős, a másik Zrínyi Miklós javasolt a magyar trónra. Helyette a színtelen és szagtalan Miksa lett az uralkodó. 1566-ban elfelejtette felmenteni az ostromlott Szigetvárt. Némely kortársak személyes bosszúra gyanakodtak…
Nem valószínű, hogy ilyesmire kell gondolnunk, mert az eset határozott tendenciát mutat. Soha egyetlen Habsburg királyunk sem mentett fel egyetlen magyar várat sem a személyes parancsnoksága alatt álló sereggel. Miért nem? Rákérdezett már erre valaki? Vajon mitől lehetett „szükségszerű”, hogy a magyar várakat sorsukra kell hagyni?

A magyar történelmi köztudatban I. Lipót a legellenszenvesebb és leggusztustalanabb Habsburg-házi magyar király. Pedig úgy tűnik, nem volt a többiek zöménél rosszabb, legfeljebb határozatlanabb. Uralkodása alatt nagyobb szerephez jutott a bürokratáknak az a csoportja, amelyről igazából beszélnünk kell.

Hogy tisztábban lássunk, kicsit alaposabban szemügyre kell vennünk történetírásunknak a korról alkotott képét. Elöljáróban meg kell jegyeznem, hogy történettudományunk a mai napig az egykori osztrák birodalmi történettudomány neveltje, primátusait, szempontjait a korszakról ennek megfelelően alakította ki. Szemlélete megkérdőjelezhetetlen tabuk nem mindig logikus felépítésű hálózatán nyugszik; és aki nem teszi meg a szokásos gondolati kerülőutat, hanem helyette kétségbe vonja a dogmák bármelyikének igazságtartalmát, kiteszi magát a fekete-sárga mundért védelmező szakmabeliek szokott össztüzének. Azonnal „dilettáns” lesz, hozzá nem értő. Esetleg „alternatív”, bár ettől a kifejezéstől manapság már félni kezdtek a „magas” körökben, hiszen a közönség előtt nem funkcionál annyira egyértelműen szitokszóként, amennyire a magukat íróasztalaik mögé elsáncoló „hivatásosok” szeretnék.

Legelőbb is néhány közhellyel kell leszámolnunk.

A magyarországi török hódoltság történetével kapcsolatban a leggyakrabban hangoztatott közhely körülbelül így hangzik:

Ø  A magyarországi királyi jövedelmek nem fedezték a végvárvonal fenntartásának költségeit.

Egyelőre hagyjuk ezt a kijelentést, ne firtassuk igazságtartalmát, arra később kerítsünk sort. Most nézzük távolabbról. Vegyük egyelőre azt gyorsan számba, mi mindenhez használják érvként, sőt mindent eldöntő érvként ezt a kijelentést:

(A felsorolás a teljesség igénye nélkül készült):

v  A maradék Magyarország kizárólag a Habsburg birodalom védelmében maradhatott fenn.

v  A török támadás feltartóztatásához hazánk erői elégtelenek voltak.

v  A török kiűzéséhez nem voltak meg a külső és belső feltételek.

Érdemes ezeket egyenként is megvizsgálni.

v  A maradék Magyarország kizárólag a Habsburg birodalom védelmében maradhatott fenn.

A gyakorlatban a helyzet inkább fordított volt: Ausztria maradhatott fenn Magyarország védelmében. A maradék Királyi Magyarország hadszíntérként védelmezte az osztrák Habsburgok törzsterületeit. Ennyi volt a jelentősége hazánknak, semmi több. Az a bürokrata kör, amelyről beszélünk, mindent elkövetett érte, hogy a helyzet így is maradjon. Tőlük Magyarország még mindig ütközőállam lehetne az osztrák Habsburgok örökös tartományai és az Oszmán Birodalom között.

Tettek bármikor is komoly erőfeszítést azért, hogy az egykori Magyar Királyság török hódoltsági területéről az oszmán hódítókat eltávolítsák? Nem, sőt az ilyesféle erőfeszítéseket kimondottan akadályozták. Ütközőállamnak tekintették a Magyar Királyságot, és a lehető legkevesebbet költötték rá.

Milyen mértékben maradt meg egyáltalán a magyar államiság?

Az, hogy az uralkodó egy brekkentést se tudott magyarul, önmagában még elhanyagolható lett volna, hiszen az állami élet és a közigazgatás nyelve a latin volt – legalábbis a korszak első felében. A magyar államiság intézményrendszerének csak egy töredéke maradt meg, és az is kizárólag a rendiség keretében. Nem is kevés küzdelem árán.

A magyar államiság fogyatékos mivoltával a kortársak pontosan tisztában voltak. Zrínyi Miklós egyik atyamestere, Pázmány Péter esztergomi érsek, aki ráadásul a hazai ellenreformáció irányítója lévén Bécsben is kellő tekintélyt élvezett, akinek királyhűsége megingathatatlan volt, és aki az osztrák állami vezető köröket minden magyarnál jobban ismerte, világosan látta Magyarország és a Habsburg adminisztráció viszonyának lényegét.
Kemény János írja Pázmányról Önéletrajzának 247. oldalán:

„Pázmány mondja vala egykor nála létemben ..átkozott ember volna, ki titeket arra késztetne, hogy töröktől elszakadjatok, ellene rugoldozzatok, . . . mert noha im látod, édes öcsém, nekünk elégséges hitelünk, tekéntetünk van mostan az mi kegyelmes keresztény császárunk előtt, de csak addig durál az az német nemzet előtt, miglen Erdélyben magyar fejedelem hallatik floreálni, azontúl . . . mindjárt gallérunk alá pökik az német,”

Itt van egyébként a válasz egy korábbi kérdésünkre – mi volt a bizalmatlanság oka magyar oldalról.

Fogyatékos, voltaképpen alibi magyar államiság, ütközőállam. Létfenntartó rendiség. Ez volt Magyarország a Habsburg birodalom „védelmében”.

v  A török támadás feltartóztatásához hazánk erői elégtelenek voltak.

Hogy a Buda eleste utáni időkben ez már valóban így volt, nem vitatható. De nem is ez a kérdés. V. Károly őfelsége ígérete idején a főváros még nem volt török kézen. Magyarország korábban bő évszázadig tartóztatta fel az oszmánokat, lényegében egymaga. A legtöbb esetben úgy, hogy nem is sikerült mozgósítani az ország egész erejét. Így volt ez Hunyadi nándorfehérvári diadalának évében is. Buda eleste a kettős királyválasztás legsúlyosabb következménye volt.

A költő Zrínyi dédapja – a szigetvári hős – annak idején pontosan kifejtette – már Buda eleste után – hogy a török kiűzéséhez Magyarország és a Habsburg állam erői bőven elégségesek. A fentebb tárgyalt leobersdorfi csata Zrínyi álláspontját támasztja alá.

A török kiűzésére azonban sokáig nem történt érdemleges erőfeszítés. Az előző század végén kirobbant hosszú, úgynevezett tizenötéves háború volt az első és sokáig egyetlen olyan fegyveres konfliktus, ahol ez egyáltalán felmerült. A háború kitöréséhez a magyar rendek komoly mértékben hozzájárultak, az első évek reményt keltettek, nemzeti összefogás alakult ki, sőt Erdély is csatlakozott a törökellenes koalícióhoz.

Van néhány analógia a hosszú háború, és az 1663-64-es török háború között. Annak idején is felégették a magyarok az eszéki hidat, akkor Pálffy Miklós vezetésével. Ez is bizonyítja, mennyire nem elszigetelt elképzelés volt Zrínyi Miklósnak a török kiűzésére irányuló terve; annak leglényegesebb elemeit már bő hatvan éve felvetették a legjobb magyar katonák.

A Zrínyi-féle – valójában évtizedek óta készen álló - terv lényege az volt, hogy délen elzárják a csak tavasztól őszig akcióképes török főerő behatolási lehetőségét, a török várakat pedig ostromzár alá veszik. Igazából életrevalóbb elképzelés volt annál, ami a század végének nagy török háborújában végül is megtisztította az ország nagy részét az oszmán hódítóktól. Akkor Buda visszavételének presztízs szempontjai miatt (kétszer is megostromolták, a második sikerült) az ország középső részén véres harcok folytak, és a háborút a lakosság minden korábbinál jobban megsínylette.

A hosszú háborúban a terv nem válhatott valóra. A kezdeti sikereket súlyos kudarcok, melléfogások követték. A legnagyobb fiaskó a mezőkeresztesi vereség volt. Egy jóformán megnyert csata veszett el csúfosan közönséges fegyelmezetlenség és vezetői alkalmatlanság miatt.

A meddővé vált háborúnak véget kellett vetni. A magyar rendek azonban nem szűntek meg reménykedni a török kiűzésében, és újabb háborúra vártak.

v  A török kiűzéséhez nem voltak meg a külső és belső feltételek.

Ez a mai történettudomány tipikusan semmitmondó érvei közé tartozik. Az ilyesmit mindig a jelenből „vezetik le”. Alapeleme a már elcsépelt „szükségszerűség”. Logikája fordított: ami nem valósult meg, ahhoz nem is voltak meg a belső és külső feltételek. Gumiérv, gyengébbek is könnyedén használhatják.

Miért nem voltak meg a szükséges belső és külső feltételek a török kiűzésére mondjuk a hódoltság kezdetén, a Mohács utáni esztendőkben? A Szapolyai János vezette magyar állam erre nyilvánvalóan alkalmatlan volt. És a Habsburgok? V. Károly császár nem akarta. Ezen kívül nehéz volna olyan „objektív” érveket találni, amelyek a korra illesztve valóban élnek.

És mi volt a helyzet 1663-64-ben?

Gyakran szokták azt állítani, hogy a Habsburgok állama nem állt készen arra, hogy a törökkel mérkőzzön. Valóban nem?

A Habsburgok állama nemrég harminc éven át folytatott egy olyan háborút, ahol ellenségei közt szerepelt a protestáns német államok zöme, Dánia, Svédország és Franciaország.
Ennek fényében az állítás nevetséges.

A harmincéves háborúba temérdek pénzt, energiát ölt a Habsburg államvezetés. A látszólag vallási mezben folyó – katolikusok kontra protestánsok – háború igazi értelme az volt, képes lesz-e a német-római császári címet viselő Habsburg uralkodó valódi hegemóniát teremteni a német államok fölött. A császáriak legázolták és Habsburg örökös tartománnyá fokozták le a nagy múltú Csehországot. A Cseh Testvérek jelentős része emigrációba kényszerült, egyik fontos vezetőjük volt a híres pedagógus, Jan Amos Comensky, azaz Comenius, aki jó kapcsolatokat ápolt olyan személyiségekkel is, mint a cseh trónról elűzött Pfalzi Frigyes (akit gúnyosan téli királynak neveztek) fia, Rupert herceg, az angol polgárháború legendás lovassági tábornoka, történetünk idején pedig az angol hadiflotta tengernagya. Comeniusról már korábban szó esett, a történettudomány csak a legutóbbi időkben figyelt fel rá, hogy esetleg kapcsolatban lehetett Zrínyi Miklóssal. Erre egyértelmű bizonyíték a jól folytatott konspiráció miatt talán sohasem lesz, de a közvetett bizonyítékok önmagukért beszélnek. Arra is emlékeztetnék, hogy éppen Comenius vetette fel elsőnek egy Duna-völgyi konföderáció lehetőségét.

Csehország sorsa figyelmeztetés volt Magyarország számára, a rendek számon tartották, gyakran emlegették. Íme, az uralkodóházzal szembeni jogos magyar bizalmatlanság második oka.

Folytatása következik.

Déli harangszó

Amíg ebédünkhöz kondul,
Sorsunk rosszabbra nem fordul.

Okát sokan nem is sejtik,
Az ostobák - elfelejtik.

Évszázadok óta kondul,
A megszokás rá se mordul...

Valamikor nagyon régen
Fellegek jártak az égen.

Magyarország vaskapuján
Dörömböl a török szultán.

Vele "az iszlám serege",
Országot foglalna vele...

Ördög már a táncát ropja,
Véres Duna, Száva habja.

Kékek a távoli hegyek,
Bécsben kamasz király remeg.

Kapisztrán - egykori zsoldos,
Súlyos fakereszttel csapdos.

Hunyadi kardja nem pihen,
Harcol szárazon és vízen.

Vitézek és keresztesek;
Férfiak,
Fiúk,
Gyerekek...

Ország kapuja nem ereszt,
Védi fegyver,
Védi kereszt...

Július és huszonkettő...
Semmivé lett a túlerő.

Országot foglalni jöttek,
Tömegsírba temettettek.

A szultán semmit sem végzett...
Megfutamodott a végzet...

Helytálltak a Legkülönbek,
Túlerőn diadalt vettek.

Bátorság,
Tisztesség,
Érdem...
Értük zúg a harang - délben...

Amíg ebédünkhöz kondul,
Sorsunk rosszabbra nem fordul.

Okát sokan nem is sejtik,
Az ostobák - elfelejtik.

Szent játék vagy profán játszadozás - 25. Rész

25. Rész

A vers személyes, a propaganda pedig mindig személytelen. Utóbbi az esetek többségében kiindulópontjául olyan gólyaperspektívát választ, ahonnan látszólagos igazságait kinyilatkoztathatja. Az igazán erős propaganda ebből a nézőpontból szemlélve általában igazsághalmaznak tűnik. Hazug mivolta csak akkor lepleződik le, amikor a hétköznapi élet konkrét és valóságos tényeivel, történéseivel egybevetjük. Ilyenkor kiderül, hogy az általa harsogva elkerülhetetlennek, fontosnak, nélkülözhetetlennek, jótéteménynek hirdetett tézisek, eljárások, jelszavak vagy cselekvések a konkrét valóságban értelmetlenek, gonoszak vagy kártékonyak, gyakran az általuk deklarált célok ellenkezőjét érik el.

A propaganda mindig valamilyen hatalmi vagy gazdasági (lényegében ez is hatalmi) ideológia kifejeződése. Sikerét az erkölcsi alátámasztás nélküli személytelenségnek, illetve az általa sugallt látszólagos távlatnak köszönheti. Kiagyalói, terjesztői és haszonélvezői akár ki is hátrálhatnak mögüle, amint a politikai széljárás megváltozik. Ilyenkor szemrebbenés nélkül váltanak köpönyeget, tüstént „kiderül róluk”, hogy sohasem értettek egyet a bukott kurzussal, sőt mindig is ellenzékiek voltak, és mindenkit túlharsogva szidhatják saját levitézlett ideológiájukat. Ezért időnként „nagy a tolongás a damaszkuszi úton”.[1] Az egyik zsarnokságnak vége, jön a másik. Minden zsarnokság szereti magát szabadságnak nevezni, ez a vén zsarnokságok ősi szeszélye. A propaganda csúfosan elhal, az ideológia megbukik; hogy aztán egyes szegmentumai egy következő zsarnokság ideológiájának részévé válhassanak egy későbbi időben. Kevés új van a Nap alatt.

A jó vers létének modellje a propagandáéval éppen ellentétes. A jó vers személyes hitele akkor sem vitatható, ha nem ismerjük a költőjét. A személyes érzelmi talapzatról ível felfelé. Látásmódja is a személyes felől indul, hitelességét a konkrét személyességből meríti. Perspektívája is személyes, az egyén erkölcsi létét tükrözi akkor is, ha egyben valamely közösség élményét jeleníti meg.

A jó vers a személyes sorsok, örömök és szenvedések talajából nő fel, idegen tőle minden statisztikai szemlélet. Nem alkuszik, mindenféle áldozatot elutasít. Sohasem tagadja az egyedi emberi szenvedést, nem hazudik, és nem hízeleg.

A jó vers sohasem állhat a túlerő oldalán.

A költői attitűd alapja a személyes felelősség. Ez voltaképpen három, egymástól elszakíthatatlan dimenzióban érvényesül egyszerre. Ebből fakad tartalomnak formának és erkölcsi igazságnak a lírában megvalósuló szétválaszthatatlansága, amely itt minden más műnemnél szigorúbban érvényesülő alapkövetelmény. Ha a három közül bármelyik hiányzik, lírai értékről nem beszélhetünk.

A személyes érzelmi hitel dimenziója.

A vers alapja személyes érzés, személyes érzelem. Csak akkor lehet a lírai alkotás hiteles, ha alkotójának valódi érzelme, valódi élménye, illetve valódi érzelmi élménye áll mögötte. Ez nem feltétlenül jelenti a téma vagy szituáció pontos, személyes átélését, nem feltétlenül jelent „önéletrajzi” jellegű mozzanatot, de valódi érzelmi élményt mindenképpen. Ez a forrása az ihletnek, az alkotásra sarkalló késztetésnek.

A személyes érzelmi élmény, illetve annak mély átélése nélkül nem létezik személyes hitelesség, éppen ezért ilyen esetben lírai hitelesség sem létezhet. A valódi személyes érzelmi élmény nélküli vers divatfrázisokat ismételget, a konkrét mindennapi helyzetekben teljesen érvénytelen és semmitmondó napi politikai szlogeneket szajkózik, ál-érzelmeket verejtékez, esetleg más, sikeres műveket szeretne utánozni. Személyes érzelmi alapja nincs, lírai értéke sem lehet.

Az erkölcsi igazság dimenziója

A költő küldetése verseinek erkölcsi alapvetéséből származik. Egyedül ez alkothat oly „magaslatot, amely elbír egy valódi költői személyiséget. A költői személyiség nem azonos a verset alkotó ember hétköznapi megnyilvánulási formájával, a magánemberrel.

A líra ebben is hasonlít a szerelemhez: jobb emberré tesz.  Megírása a lírai élményközösség átélését jelenti az alkotó számára is. Az sem ritkaság, hogy saját versének újraolvasása számára is mind újabb, sőt mind mélyebb lírai élményközösség forrása lesz. A műben foglalt üzenet mindig meghaladja a befogadó kapacitását.

A vers megírásakor a költő erkölcsi magaslaton áll, mivel valódi lírai értéket képviselő mű csak valódi erkölcsi alapon keletkezhet; és a vers még akkor is a közösség erkölcsi képviseletében szólal meg, ha a témája látszólag nagyon személyes. Ezért is nem lehet a jó vers témája az intim személyesség.

A vers témája a nyilvános személyesség, azaz a személyességnek a közösséget érintő minden aspektusa. A vers érzelmi mondanivalója mentén mindig egyesíti a közösséget, ez az egyes versek egyedi küldetése, egyben a költői küldetés konkrét megvalósulása. A közösség egyesítése a vers által azonban akkor és csakis akkor lehetséges, ha a vers az alapvető erkölcsi értékeket képviseli, ezek alapján áll.

Ezek (legalább) a következők:

v  Az emberi élet tisztelete.

v  Az emberiség morális egysége.

v  A hiteles emberi érzelmek és hagyományok tisztelete és elfogadása.

v  A hiteles emberi szenvedés és öröm tisztelete.

v  A mindenkori szenvedő emberrel való hiteles együttérzés

Ez az alap. A minimális alap. Ezek összefüggenek egymással, ezek nélkül a vers nem rendelkezik erkölcsi alátámasztással, nem is tekinthetjük lírai értéknek.

A lírai érték nem függ attól, hogy „a költészet világa”, azaz a mindenkori kanonizált hivatalos költészet értéknek tekinti-e, vagy sem. Sőt, ez voltaképpen jelentéktelen szempont.

A lírai érték mindig egyedi, és mindig megismételhetetlen. A maga módján mindig közösséget teremt, közösséget egyesít, mélyen bennünk élő tartalmakat önt szavakba, visszhangot kelt bennünk, és mindig felvillantja előttünk egy pillanatra a bennünk rejtőző végtelent, az isteni szikrát. A lírai érték talapzata az erkölcs, kisugárzása a szépség, de nem valamely elvont filozófiai, hanem a konkrétságában is megfoghatatlan, de mindannyiunk számára érzelmileg átélhető szépség. A líra a szépséget nem alkalmazza, vagy utánozza, hanem teremti.

A líra befogadásának alapja mindig az erős érzelmi élmény, a szépség és erkölcsi igazság valamely aspektusának közvetlen átélése. A líra olyan tükröt tart elénk, amelyben tulajdon legjobb énünkkel találkozhatunk, a megtisztulás, öntudatra ébredés, érzelmi felismerés, a másokkal közös világhoz tartozás szédítő lehetőségeit kívánja. Hogy ebből mennyit tudunk befogadni, pillanatnyi érettségünktől, érzelmi állapotunktól függ. Tetszik, nagyon tetszik, de nem tudjuk megfogalmazni, hogy miért, mert nem is lényeges. Máskor maga a tetszés is csak lassan alakul ki, és csak hosszabb idő elteltével kezd elmélyülni. Egy-egy lírai alkotás befogadásának folyamata élethossziglan is tarthat.

A líra voltaképpen élni segít, élni tanít, az élethez teremt közösségi és egyéni távlatokat. Ez csak erkölcsi alapról, az élet feltétel nélküli tiszteletének alapjáról lehetséges. A líra egyén és közösség számára életforrás, önvédelem, a gonosz – az emberben és az emberen kívül rejlő vak és pusztító dimenziók, puszta tagadások – meghaladásának legfontosabb lehetősége. A líra a mindenkori túlerő legyőzésének legfontosabb fegyvere.

A lírai műalkotásban hagyományos értelemben véve semmi sem tárgyiasul, legfőképpen a nyelv nem. A nyelv a líra számára nem valami ködös, mágikus dimenzió, hanem ugyanúgy a kommunikáció eszköze, ahogy a hétköznapi élet közegeiben is. Itt azonban a kommunikáció az érzelmi szintek között zajlik, gyakran olyan belső tartalmakat tesz tudatosan átélhetővé és befogadhatóvá, amelyek korábban sohasem tudatosodtak, vagy egészen más formában. Az emberi lényeg mind újabb és újabb dimenziói válnak szavakba önthetővé, érzelmi élménnyé, revelációvá, közösséget építő erővé.                                                                                                                                                                                                                                                                                                           

A nyelv a líra anyaga, egyben a lírai művek képezik a nyelv legértékesebb dimenzióját. Ezen a folyamaton keresztül fejleszti a költészet a nyelvet, sokkal nagyobb mértékben, mint bármi más, hiszen az érzelmi és erkölcsi tartalmak mind mélyebb kifejezésével előbb a nyelv gazdagodik, utóbb pedig – a gondolkodás.

A puszta nyelvi játék önmagában semleges, az érzelmi alapok nélküli játszadozás pedig nagyon távol áll a lírától. Azzal éppen ellentétes forrásból származik: a líra kiindulópontja a belső emberi tartalom, ezt igyekszik a nyelv segítségével kifejezni, a nyelvi játszadozás pedig a nyelvből kiindulva próbál a nyelvi jelek egy-egy csoportjára olyan jelentést erőszakolni, amelyet azok nem hordoznak.

Szépség és erkölcsi igazság lírai vonatkozásai nem definiálhatók, mert nem tartoznak a kézzelfogható anyagi valóság dimenziójába. A líra alapja a nyilvános személyesség; nyilvános személyesség pedig akkor és csakis akkor keletkezhet, ha a közlésnek erkölcsi alapja van, hiszen csakis ebben az esetben válhat a vers által közvetített élmény átélhetővé a közösség más tagjai számára, azaz a közösség számára. Valóban „semmi sem lehet idegen tőlünk, ami emberi” bármilyen emberi élmény lírát teremthet, ami „valóban emberi”. Az erkölcsi alap jelenti a korlátot, megakadályozza, hogy a vers a mélybe zuhanjon.

Ebben rejlik a legfontosabb személyes költői felelősség.

A költőnek önmagával szembeni felelőssége voltaképpen mindig egybeesik az emberiséggel szembeni felelősséggel, révén a mindenkori Lírai én – a versben beszélő költői egyes szám első személy – a magánéleti önmagánál sokkal hangsúlyosabban az emberiség képviselője. Ezért sem azonos a költői én a költő magánéleti énjével.

Az emberiséggel való azonosulás korántsem jelentheti a mindenkor divatos kozmopolita jelszavak puszta ismételgetését, mert azok a konkrétság teljes hiánya miatt mindig nélkülözik a valódi mélységet, és a gyakorlatban általában valamilyen ideológia közvetlen vagy közvetett szolgálatában állnak.

Az emberiséghez való tartozás a konkrét közösségekkel való azonosuláson keresztül valósulhat meg hitelesen, az egyetemes emberi erkölcs alapjaiban való gondolkodással és az emberiség morális egységének tiszteletben tartásával.

A személyes felelősség mértéke egyben a költői tehetség megvalósulásának egyik alapvető mércéje is. A költői alkotóerő nem valami elvont, misztikus adomány, az ihlet sem a túlvilági szellemek, és nem is a kábítószer hozadéka. A felelősség két igen fontos alappillére a költői bátorság és a költői őszinteség.

Bátorság és őszinteség a költészetben voltaképpen ugyanazon dimenzióhoz tartozik. Nemcsak arról van szó, hogy az egyetemes emberi erkölcs alapjain állva merni kell vállalni a lírában olyan hiteles tartalmakat, amelyeket a mindenkori hatalom üldöz, vagy a mindenhatónak tűnő média apokrifnak nyilvánít. Ez a bátorságnak és őszinteségnek voltaképpen csak külső oldala. Megkerülni azonban ezt sem lehet. Mindenki, aki a leghétköznapibb csasztuskagyártáson vagy rigmusfaragáson túljutott, előbb vagy utóbb kénytelen szembesülni azzal a felismeréssel, hogy a közélet leghangosabban szóló dalai hamisak, hogy az igazság valami egészen más. Ez első pillanatban „csupán” bátorság és őszinteség próbájának tűnik, lassan kiderül azonban, hogy a költői nagyság egyik legfontosabb próbaköve. Nem válhat abból jelentős költő, aki az igazságot nem vállalja.

Aki anyagi érdekből vagy egyszerű gyávaságból úgy dönt, hogy csendre inti a saját lelkében megszólaló kategoricus imperativuszt, és vállalja a hamis nóták zengedezését, voltaképpen elárulja a költészet küldetését. Ebből a típusból minden korban akad, a zömük megreked a középszerben, vagy alább, de ezek közül kerül ki a mindenkori hatalom sok kedvence is a kitüntetett, díjazott, koszorúzott, ajnározott poéták jelentős része is. A magyar líra utolsó másfél századából is sorolhatnánk ilyen, a saját korukban hivatalosan egekig magasztalt költőket, akikre ma már az irodalomtörténészek is alig emlékeznek.

Ennél sokkal gyakoribb eset a semmitmondás valamelyik változata, a feladatok megkerülése. Voltaképpen ehhez sorolható a költői küldetés létezésének a kétségbe vonása is. Minden korszak jelentéktelen költőinek zöme ebbe a csoportba tartozik.

Az anyagi, hatalmi vagy egyéb érdekből, esetleg puszta gyávaságból fakadó küldetés-megtagadás a költői tehetség feláldozása valamiféle lírán, irodalmon és művészeten kívüli szempont oltárán.

Következetesség nélkül nincs igazi költő. A költői személyiség akkor következetes, ha ragaszkodik a tehetségének kibontakoztatásához, amely a bátorság és őszinteség tudatos vállalása nélkül nem lehetséges. A következetesség akkor is hiányzik, ha az egyén „esztétikai” vagy annak tűnő indoklást kohol a lírai küldetés mellőzésének vagy megkerülésének indoklására.

A költői tehetség nem misztikus adomány, nem valami alaktalan lírai daimón, és nem is a puszta genetika teremti. A költői tehetség személyes adottságok és hajlamok kereszteződésében keletkezik a szívós, kitartó munka eredményeképpen. Nem születéstől adott, nem végzetszerű, és nincs „génje”. A költői tehetség az érdeklődés a személyes hajlamok, célok és a kristálytiszta emberi erkölcsi alapállás minőséggé fejlődése az alázat, a szorgalom, a személyes fegyelem és a tömérdek munka segítségével.

A magánember lelkileg és fizikailag sérülékeny, esendő, tévedésre, hibára, bűnre hajlamos. Lehetnek rossz napjai, rossz pillanatai. A viselkedésén azonban – ha semmi jóvátehetetlen nem történt – utólag módosíthat, tévedéseit, hibáit jóváteheti, korábbi elhatározásait megváltoztathatja, véleményét korrigálhatja.

A lírai mű azonban teljesen más dimenzióba tartozik, a maga létmódjában állandó. Akkor is, ha a költője esetleg egy egész életen keresztül folyamatosan változtatja, javítgatja. Olvasóival akkor is minden esetben a maga teljességében, állandóságában találkozik. A lírai mű sohasem lehet „tartalékos,” mint valami futballcsapat.

A lírai mű alkotója nem azonos a költő hétköznapi, magánemberi énjével, hanem – abban az ihletett pillanatban, amikor a mű az olvasójával, előadójával, hallgatójával találkozik - annak jobb, erkölcsösebb, érzelemgazdagabb, bátrabb, igazabb változata.

A lírai mű jobb emberré tesz, akár a szerelem.

Folytatása következik.

---

[1] Utalás Esterházy Péter egy 1990-ben megjelent híres cikkének címére.

Ötvenhatodik nyaram

Ötvenhatodik nyaram
Teljesedni készül,
Ötvenöt a tarsolyomban
Soha el nem évül.

Terveim lábasában
Friss Remények főnek,
Van még elég üzemanyag
A múló Időnek.

Megújuló tavaszi Remények

Megújuló tavaszi Remények,
Napsugárban zuhanyzik a Lélek.

Ahogy csendül a Kikelet húrja,
Belevágunk évről évre - újra.

Minden vérmes Remény újra éled,
Kikeletkor mindig szép az Élet.

Megújuló tavaszi Remények,
Nem bocsát el egykönnyen az Élet.

Merni kell Felnőtté lenni

Merni kell Felnőtté lenni,
Élni,
Gyermeket nevelni.

Kamaszkorban megrekedve
Profán nótát nyekeregve

Siheder marad az árva,
Táncol a pénz dallamára.

Merni kell Felnőtté érni,
Lehet,
De nem szabad félni.

Nem károgás, miákolás,
Csak felelősség-vállalás.

Felnőtt üzemmódban élni,
Lehet...
Meg kell hozzá érni.

Merni kell Felnőtté válni,
Szüleink helyébe állni...

Vagyon ürügyén kesereg
A túlkoros gyermeksereg.

Örök kamasszá dermedve,
Égi mannát követelve

Nyafog betanult verseket,
Hogy Felnőtté mért nem lehet...

Szegény, beteg gyermek világ...
Szánalmas a rabszolgaság.

Lehet ám Felnőtté érni,
Az Isten szemébe nézni...

Végtelenített sakkjátszma

Végtelenített sakkjátszma;
Az ördög magával játssza.

Legyen Világos,
Vagy Sötét;
Életünk és jövőnk a tét...

Lassú pozíciójáték;
Rejtve a háborús szándék.

Végtelenített sakkjátszma;
Lép az ördög - Istent játszva.

Láthatatlan pénzfellegek
Szövögetnek matt-terveket.

Arab gyalogáldozatok
Írnak újabb változatot.

Végtelenített sakkjátszma
Világhatalomra játszva.

Jachtos maffia-kényelem;
Szicíliai védelem.

Vezércselek,
Királycselek
Múltja, jövője kesereg.

Végtelenített sakkjátszma;
Profán hatalomra játszva.

Számolgatva,
Kombinálva,
Mindig feladásra várva.

Futójában végzet vágtat,
Azt képzeli, nem hibázhat.

Végtelenített sakkjátszma,
Az ördög magával játssza.

isten útjába nem állhat,
Végül - mattot ad magának.

A vadkanra fogott gyilkosság - 24. Rész

24. Rész

A Habsburg család magyarországi uralmának a magyar rendek szemében egyetlen legitimációja a török elleni következetes harc volt, illetve lett volna. Ezt őfelsége, V. Károly császár határozottan megígérte annak érdekében, hogy az öccsét királlyá válasszák. Azt írta, már készíti a csapatait. Készítette?

Az egész uralma fegyverkezésből állt, de ez rajtunk mit sem segített. Inkább ő maga kért időnként magyar csapatokat, a török elleni harcra nem küldött hozzánk sereget.
Kivéve egyetlen alkalommal. Akkor úgy tűnt, őfelsége mégis valóra váltja az ígéretét. 1532-ben, Kőszeg ostroma idején.

Három évvel korábban, 1529-ben a török megostromolta Bécset. A Habsburgok attól féltek, hogy ez megismétlődik. Ezért a császár személyesen szállt táborba, és meg is jelent Magyarország nyugati szélén egy hatalmas birodalmi sereg élén.

Közben Szulejmán szultán éppen élete egyik legnagyobb fiaskóját élte meg, nem volt képes bevenni a jelentéktelen Kőszeg várát. A védők voltaképpen el akartak menekülni, de a török bekerítette őket, így szorultak a várba. Szulejmán hada azonban nem boldogult velük. A szultán csapatai demoralizálódtak, és az oszmán uralkodó nevetséges tárgyalásokba bocsátkozott a maroknyi védővel. Ha Károly császár valóban komolyan gondolta volna a török elleni küzdelmet, elérkezett volna a csillagórája. Jó esélye volt a török had tönkreverésére.

Megtette? Legalább megpróbálkozott? Tett valamit?

Meg se mozdult. Lezárta a Bécs felé vezető utakat, és passzívan várakozott. Tőle a szultán nyugodtan bevehette volna Kőszeget, vagy bármelyik másik magyar várat, a kisujját se mozdítja értük.

Jól jegyezzük meg a császárnak ezt a veszteglését. Hagyományteremtő magatartás. Sokkal több köze van Zrínyi meggyilkolásához, mint gondolnánk.

A történettudományunk hagyományai a Habsburg uralom időszakában alakultak ki, és nincs mit csodálkoznunk rajta, ha máig tart a szerecsenmosdatás; a történetírás mentegetni, magyarázni igyekszik a Habsburg uralkodók magatartását. Az utóbbi évtizedekben leginkább gazdasági megfontolásokkal. Érzékletesen ecsetelik, mibe került szegény uralkodóknak a végvárrendszer karbantartása, a várakat őrző katonák fizetése, ellátása. Szinte mellékesen ismerik el, hogy az osztrák katonai hatóságok ezen kötelességeiket a hódoltság korának egyik időszakában sem teljesítették tisztességesen.

Arról nem is beszélve, hogy az egész érvrendszer alapjai hibásak. 1526-tól 1690-ig 164 év telt el. Ennyi esztendeig kellett egyfolytában fenntartani a török elleni védelmet az ország közepén. Ki meri azt állítani, hogy ez „gazdaságosabb” volt, mint 1532-ben megtámadni és szétverni Szulejmán hadát, kizavarni az országból, lendületes támadással felszámolni a még be nem rendezkedett török uralmat, és az oszmánokat visszaszorítani a Balkánra?

Vannak „katonai” érvek is. Ezek a török katonai erényét – hovatovább fölényét – igyekeznek hangsúlyozni. Magyarán: azért nem szabadott előnyös helyzetben sem megtámadni a török főerőket, mert a birodalmi hadak ezek legyőzésére „még” nem voltak alkalmasak.

Ez minimum csúsztatás.

Voltaképpen ezt a vélekedést már Zrínyi dédapja – a leendő szigetvári hős, Zrínyi Miklós - is megdöntötte, de van egy sokkal közvetlenebb bizonyíték: Az 1532. szeptember 19-én vívott leobersdorfi csata. Ezt később Zrínyi is gyakran emlegette, és nem véletlenül. Kászim pasa húszezer főnyi török lovassága ellen magyarokból és németekből álló sereg vonult fel egy kiváló zsoldosvezér, Sebastian von Burtenbach vezetésével. Annak ellenére, hogy a kontingens zömét alkotó landsknechtek nem ismerték a török taktikát, a tehetséges parancsnok Török Bálint és Bakyth Pál magyar huszárjainak tapasztalataira támaszkodva mesterien szervezte meg a fegyvernemek együttműködését, lovasságával lefogta, gyalogságával pedig bekerítette és megsemmisítette az oszmán erőket. Kászim pasa és minden alvezére életét vesztette, a török hadtestből hírmondó is alig maradt. Von Burtenbach nem ijedt meg, nem védekezett, nem vonult vissza. Támadott és – győzött. Ő azonban nem osztrák volt, hanem birodalmi német, és azt hitte, az a dolga, hogy laposra verje a törököt…

Zrínyi többször is hivatkozott erre a csatára, jelen történetírásunk bagatellizálja vagy agyonhallgatja. Nem illik a dogmatikába.

1532-ben a nyugati kiképzésű hadseregek megfelelő vezetéssel alkalmasak voltak jelentős török erők nyílt csatában való megsemmisítésére.

Sajnos ez a csata epizód maradt. Epizód mivoltában azonban a mi számunkra most nagyon fontos. Alátámasztja azon vélekedésünket, hogy a Habsburg hatalomnak – illetve a Habsburg államot irányító adminisztratív és katonai rétegnek sohasem volt célja a török magyarországi uralmának felszámolása.

Zrínyi meggyilkolása lényegében ezt figyelembe véve állítható a megfelelő kontextusba.
Magyarország érdeke a török kiűzését követelte és a magyar rendek – jól vagy rosszul, következetesen vagy ellentmondásosan – mindig is ezt képviselték. Ausztria azonban nem akarta kiűzni a törököt. Már a kezdet kezdetén sem.

Ez volt a bécsi politikával szembeni bizalmatlanság igazi oka.

Hogyan függ ez össze Zrínyi halálával?

Zrínyi Miklós koncepciója, életcélja – a török kiűzése, Magyarország területi integritásának helyreállítása – nyilvánvalóan ellenkezett annak a bécsi hivatali arisztokráciának az érdekeivel, amelyik a birodalmat ténylegesen irányította. Ez a társaság időnként meglehetősen hathatós eszközökkel nyilvánította ki, hogy nem akar eredményes háborút a török ellen.

Felsorolnék a teljesség igénye nélkül néhány kirívó példát arra nézve, miféle ténykedés jellemezte őket csak az éppen most véget ért 1663-64-es török háborúban.

Francia csapatok jöttek harcolni Magyarországra a török ellen Coligny tábornok vezetésével. Franciaország és a császár szabályos szerződésben állapodott meg arról, hogy a francia segédhadak számára a bécsi Hadiszertár készít ágyúkat, ne kelljen tüzérségi löveganyagot magukkal cipelniük a hazájukból. A tüzérségi legénység Franciaországból érkezett, ágyúkkal az osztrák szövetségesnek kellett (volna) ellátnia a franciákat.

Nos, a dolog roppant kellemetlen…

A bécsi Hadiszertár elfelejtkezett az ígéretéről – semmivé tette a császára által aláírt szerződést. A franciák a hadjáratot tüzérség nélkül harcolták végig. Ennek ellenére helytálltak, nem szenvedtek megsemmisítő vereséget, nem demoralizálódtak, sőt döntő részük volt a török szentgotthárdi legyőzésében. De nem tettek lakatot a szájukra, és egész Európában hangot adtak az osztrák szerződésszegés miatti felháborodásuknak. Az eset nagyon kínos volt, magát a császárt tette nevetségessé.

Tisztességes magyarázat máig nincs a kínos incidensre. Bécsben nem tört ki tűzvész, nem volt földrengés, sem járvány, sem egyéb tömegkatasztrófa. A katonai hatóságok működését semmiféle rendkívüli esemény nem akadályozta. Lipót császár erre aligha adott parancsot. Valakik azonban úgy döntöttek, hogy a tőlük telhető legnagyobb mértékben akadályozzák a legtekintélyesebb szövetséges küldte, a török fegyveres erőkre nézve egyértelműen legveszedelmesebb kontingens sikeres harcát. Amikor látták, hogy semmit sem érnek el, fokozták a tevékenységüket; a francia gyalogság is használhatatlan lőszert kapott. A franciákat ez sem rendítette meg; kértek lőszert a Rajnai Szövetségtől, ami meg még kellett, elvették az ellenségtől.

Amíg a franciák lőszerutánpótlása minősíthetetlen volt, ugyanaz a hivatali szervezet kifogástalanul látta el a Montecuccoli parancsnoksága alá tartozó osztrák birodalmi hadakat ágyúval is, lőszerrel is.

Lehet ezt egyszerű hanyagságnak felfogni? Aligha. Sokkal jobban hasonlít az árulásra.
Osztrák történetíráson nevelkedett tudományunk bagatellizálja a problémát.

Ha a korabeli Európa legerősebb hatalma által küldött katonákkal ilyet merészeltek, mit engedtek meg maguknak Zrínyi Miklóssal szemben? Nem keveset.

A téli hadjáratot érdemlegesen nem zavarták meg, nyilván azt képzelték, istenkísértő vállalkozás januárban a törökre támadni, Zrínyi és a szövetséges csapatok a vesztükbe rohannak. Hanem aztán utána…

Zrínyi terveinek következő láncszeme Kanizsa elfoglalása lett volna. Részben ezt szolgálta a téli hadjárat. A Dunántúl jelentős részét ellenőrző fontos török vár kiszolgáltatott helyzetbe került, bevétele alapjaiban rendítette volna meg a török dunántúli uralmát. Az ember azt gondolná, ki kell használni az időt, hiszen török felmentő had a tavasz dereka előtt nem érkezhet, és Kanizsa védtelen.

Ehelyett azonban:

Ø  Egy teljes hónapig akadályozták az ostrom elkezdését.

Ø  Nem küldtek ostromágyúkat.

Ø  Nem adtak megfelelő lőszert.

Ø  Amikor végre adtak ágyúkat, azok néhány lövés után tönkrementek.

Hiába kezdődött biztatóan az ostrom, a silány lövegekkel nem lehetett eredményesen támadni a várat. Addig tartott a huzavona, amíg a török felmentő sereg végül meg nem jelent.

Ez közönséges hanyagság? Esetleg „objektív” akadály? Vagy valami egyéb?

Osztrák történetíráson nevelkedett tudományunk ezt is bagatellizálja. Pedig a tendencia teljesen világos. Az apparátus egy külföldi nagyhatalommal szemben is nyugodtan figyelmen kívül hagyja az uralkodója aláírásával szentesített megállapodást, nevetségessé teszi a császárt, és csaknem teljesen nyíltan folytatja mesterkedéseit. Jobb ügyhöz méltó buzgalommal igyekszik akadályozni a török elleni sikeres harcot. Érdekes erre figyelnünk, mert Zrínyi meggyilkolását ugyanott fundálták ki, ahol elhatározták, hogy nem adnak ágyúkat a francia katonaságnak.

Hogy megtehették, azt mutatja, nem tartottak senkitől sem. Lipót császártól a legkevésbé.
Amikor híre futott a számukra meglepő és döbbenetes szentgotthárdi győzelemnek, meg kellett érteniük, hogy Mohács után most először lehetne komolyan fontolóra venni a török kiűzését. A mohácsi csatát követően szultánt vagy nagyvezírt – török fő erőket – Magyarországon magyar királyi seregek soha le nem győztek. Ilyen még az előző századforduló tizenöt éves, hosszú háborújában sem esett meg. Az egyetlen ilyen győzelem a gyurgyevói csata volt, de azt havasalföldi területen vívták, Bocskai István volt a hadvezér, és az erdélyi fejedelmi kontingensek játszották benne a főszerepet.

(Ez az a bizonyos ütközet, amelyet a román történetírás köztudottan – ha nem is megalapozottan – Mihály havasalföldi vajda számára próbál kisajátítani, aki éppen emiatt kapta utólagos rajongóitól a Viteazul „Vitéz” epitheton ornanst.)

Itt van hát egy nagy, csaknem döntő győzelem. Minden katonai gondolkodás azt preferálná, hogy minél hamarabb a földre kell dönteni a megroggyant ellenfelet. Ehelyett?

Puccsszerűen megkötötték a vasvári békét.

A vasvári béke Magyarország és a Habsburg birodalom kapcsolatának egyik legjelentősebb fordulópontja. Félévszázados szabadságküzdelem-sorozat kiindulópontja lett. A szégyenletes vasvári béke…

Semmi meglepő sincs abban, hogy a jelenlegi, eléggé labanc szellemiségű történetírásban ezzel kapcsolatban is szerecsenmosdatás folyik. Már eljutottunk oda, hogy ez a kétségbeesett kapkodással és titkolózással, sokak tudta nélkül megkötött béke – „szükségszerű” volt. Nem kell fáradni az indoklással; úgyse menne.

Még valami nagyon fontosat kell mondanom.

A „Habsburg-uralom”, „Habsburg-ellenesség”, „Habsburg-politika” és az ezekhez hasonló kifejezések azt sugallják, mintha a bécsi politikát kizárólag ennek a tiroli eredetű osztrák, zömmel igen szerény képességű uralkodókat felmutató családnak a tagjai irányították volna.
Tévedés.

A család legtöbb tagja eléggé hátul állt, amikor az uralkodói tulajdonságokat osztották. A legtöbbjük határozatlan volt, szeszélyes, óvatoskodó. A sok kritikát kiváltó gőgöt szinte programszerűen nevelték beléjük. Lehet, hogy azért, ne tudjanak eredményesen kommunikálni senki olyan személlyel, aki nem tartozott azok közé, akikkel naponta érintkeztek. A Habsburgok baklövéseiről szóló anekdoták száma végtelen. Túlzó, felszínes és teátrális vallásosságuk is sok szót megér, ezt még maga Zrínyi sem kímélte; epés megjegyzéseket tett rá a Mátyás király életéről való elmélkedések című művében. Túlzásnak tűnik még akkor is, ha hozzászámítjuk a barokk általános légkörét és az ellenreformációt. Lipót császár naponta hat misét hallgatott. Minek? Mit kellett volna a tömérdek ájtatosság helyett tennie? Mit hanyagolt el? Kinek adott ezzel szabad kezet és mihez?

Lipót maga még a családon belül is feltűnően csúnya, gnómszerű emberke volt. Magánéletében elfogódott volt, gátlásos, félszeg és szerény. Hegedülni és vadászni szeretett. Tizenkilenc évvel később akkor is éppen vadászott, amikor Kara Musztafa nagyvezír serege megjelent Bécs alatt. Sebtében kellett menekíteni.

Talán hopponált a török fősereg Drinápolytól Bécshez, hogy ennyire váratlanul érkezett? Nemigen. Lassú volt, mint a végítélet. Akkor meg hogy’ nem tudott róla a császár? Miféle uralkodó vadászik akkor, amikor a török támadó serege a székvárosa közvetlen közelében van? Teljesen tökkelütött, vagy csak nem rendelkezik elegendő információval? Amikor elmenekítették a fővárosból, mennyire szólt bele a harcban álló ország stratégiai döntéseibe?
Ki uralkodott helyette?

Nemcsak vele kapcsolatban lehet ilyen kérdéseket feltenni. Vajon a Prágában pusztán a kedvteléseinek élő, kissé kótyagos Rudolf császár mit tudhatott a nevében elrendelt felségsértési perekről? Hát a török elleni hadműveletekről?

Amivel dolgunk van, annak a Habsburg család csak a címkéje.

Folytatása következik.

Míg szemünk van a világra

Míg szemünk van a világra,
És meglátjuk, ami szép;
Kertünk Jövő-palántája
Csak addig maradhat ép.

Az Egyén lép Jövő felé,
Nem a Jövő jön elé;
Az Egyén felelőssége
Nagyobb, mint az Istené.

Szent játék vagy profán játszadozás? - 23. Rész

24. Rész

Ki a költő?

Ki a költő?

Akivel a verseiben találkozunk.

Hivatalosan persze ez sem így van. A státuszköltő nem vágyik a tömegek elismerésére, az ő törekvéseiben státusz-szempontok dominálnak.

Talán a lírai minőség?

Nemigen. A minőség másodlagos szempont, a közönség elismerése azonban egyértelműen hátrányos. Akit a „plebs” szeret, gyanús, annak populista íze van, azt nem divat elismerni, támogatni meg főleg nem. Eme kificamodott logika értelmében „az igazi költő” a „műveletlen tömeg” által el nem ismert, meg nem értett. Minél kevesebben olvassák, annál nagyobb költő.

A kisszerűség megteremti a maga patinásnak tűnő kapcsolatrendszerét, és eredményesen szigetel el a valóságtól. A kapcsolatrendszernek a határokon túlra való kiterjesztése a jelentőség látszatát kelti, „világra szólóvá” teszi azt, ami voltaképpen belterjes. Ha a kommunikációs mező leszűkül, fontosnak és meghatározónak tűnnek olyan banalitások, mint hogy ki melyik egyesületből és miért lépett ki, melyikbe lépett be, ki milyen díjat vett át éppen, hol milyen pohárköszöntőt tartott, ki hány percig beszélt, mit hangsúlyozott, melyik „vájt fülű” kritikus kiket sorolt fel, és milyen sorrendben.

A jelentéktelenség a szolgálattevő média készségességéből fakadóan terjed tova. Különválik egymástól a líra, illetve a róla szóló híradás. A média már régen nem tudósít versekről, hiszen azok teljességgel érdektelenek, megelégszik helyettük a költők listájával. Listák itt, listák ott, listák amott. Ez nagyon emlékeztet arra, amikor a munkásmozgalom-történeti jegyzetek rendszeresen felsorolták a párt vezető testületének tagságát; a listában felolvad az egyén, de anélkül, hogy  a lista valamiféle közösségi bölcsesség látszatát keltené.

A költészet felülről vezérelt jelentéktelenségének fontos állomásához érkeztünk, maga a lista jelzi művek, személyes élmények és benyomások hiányát. Előttünk áll a költészet inflációjának immáron végső stádiuma. Minél hosszabb a lista, annál jelentéktelenebb, amit képvisel. A hatalom szempontjából mestermunkának tűnhet, hiszen van egy olyan sznob költészet, amelynek a hatóköre eredendően kicsi, de sikerrel gátolja egy másmilyen líra kialakulását.

„A költők a világ el nem ismert törvényhozói”?

Ilye körülmények között aligha. Csak egy belterjes szubkultúra; futballcsapatnak sok, társadalmi jelentőségű csoportnak kevés. Ahhoz azonban, hogy költőként funkcionáljanak, valóban túl sokan vannak. Hosszú, személytelen lista, sok jelentéktelen névvel.

Viszont – protokolláris jellegénél fogva – a költő státusz üres megélhetési pózzá degradálódott. Lehet vitázni az aktuális kormányzattal, milyen díjhoz mi jár. Kinek miféle anyagi támogatás dukál. Lehet önkormányzatnál, pártnál kuncsorogni kiadásért, díjért, ösztöndíjért.

A közember sokkal többet lát ebből, mint szeretnék. A fejét csóválja, és bohócnak érzi a fontoskodó költőket. Itt is egy, ott is egy. A „költő” számára valami különleges megtiszteltetés. Nem nagyon érti, hogy lehet ez „foglalkozás”.

Foglalkozása: költő…

Mit csinál reggel nyolctól este hatig – kérdi a közember. Mit csinál? Költ?

A listán annyian vannak, hogy már ezt se teszi fel. Végig se olvassa a listát.

Hovatovább a lista pótolja a közember felé az érdemi költészetet, gondolhatnánk. Ez azonban nem így van.

A személyes líra nem attól személyes, hogy az alkotó magánügye, hanem arról, hogy személyes érzelmeket fejez ki. Éspedig nem az alkotó kizárólagos – esetleg önkényes és szeszélyes – személyes érzelmeit, hanem a nyelvet beszélők korra és helyzetre jellemző, az adott korszak problémáira választ adó személyes tartalmait, érzéseit.

A személyes líra nem attól különbözik a magánember személyes érzéseitől, hogy művészi formába (esetleg művészinek minősített formába) öntik, írásba foglalják, és nyilvánosságra hozzák, hanem attól, hogy áthatja az alkotó személyes költői felelőssége. Ahol ezt nem találhatjuk, ahol az érzelmek kifejezése önkényes, szeszélyes, és mindenféle alázatot, személyes költői felelősséget nélkülöz, ott költeményről nem beszélhetünk.

Mert ha a műalkotás elveszítette a maga szakrális és erkölcsi jellegét, és közönséges státusszá vált, akkor elkerülhetetlen a következtetés, hogy a műalkotást létrehozó művész sem jogosult semmiféle erkölcsi vagy szakrális tekintélyre, mert az sem lehet egyéb, mint puszta státusz. A művész közönséges foglalkozássá degradálódott.
Ez a gyakorlatban így is van, a kinevezett művész nyugodt természetességgel írja a bürokratikus okmányok „foglalkozás” rovatába, hogy „költő”. Ez azonban – hálistennek – még mindig visszatetszést kelt az egészséges gondolkodású emberekben. Egyszer egy fiatal tanítványom, látván, hogy „XY költő”, azonnal megkérdezte:

„Mit művel ez az alak munkaidőben, mondjuk reggel nyolctól délután ötig? Költ?”

A kérdés indokolt; a bürokratikus előnyökhöz való ragaszkodás érdekében a (kinevezett) költő maga adta fel a költészet hagyományaiból következő külön dimenziót, és közönséges foglalkozássá fokozta le a költő fogalmát. Egyáltalán nem óhajt megküzdeni érte, hogy a közönség költőnek kezdje tekinteni, nem szeretne végigmenni a tradíciók megszabta igencsak rögös úton, mert nincs róla meggyőződve, hogy azon bárhová is eljuthatna. Megelégszik azzal, hogy „papírja van” arról, hogy költő. Beéri a neve mellé biggyesztett foglalkozást jelző „költő” titulussal. Kovács Gerzson asztalos, Kovács Gerzson gépkocsivezető, Kovács Gerzson költő. Jogilag senki sem vonhatja kétségbe.

Ez nem csupán azt jelenti, hogy a „költőnek” a leghalványabb fogalma sincs róla, mit is jelent – költőnek lenni. Nem puszta szereptévesztésről van itt szó; a kinevezett költő nem is akar költő lenni. Beéri azzal, hogy a bürokratikus tartományban költő-státuszba került, és eszébe sincs teljesíteni a valódi költő feladatait. A kinevezett költő – megélhetési költő.
A kinevezett költőt semmi sem teszi alkalmassá rá, hogy valódi költő lehessen, hiszen hagyományos értelemben véve talán nem is tud verset írni. Sajátos ál-esztétikát, vagy inkább alibi esztétikát teremtett magának – méghozzá a bürokratikus szféra aktív támogatásával – amely semmiféle komolyabb korábbi költészet-esztétikából vagy poétikából nem vezethető le, amelynek semmiféle lírai hagyománnyal folytonossága nincs. A hivatali szférában betöltött státuszát féltékenyen őrzi, és dilettánsnak minősít minden nem státuszköltőt. Ezzel persze elárulja magát, de ez talán a természetéből is adódik, hiszen a kinevezett költő voltaképpen klasszikus dilettáns. Nem is lehet más, hiszen esze ágában sincs hagyományos feladatait teljesíteni, hivatali státuszra tör, nem pedig a közönséggel való érdemi kommunikációra. Az általa termelt „költészet” a legtöbb esetben említésre sem érdemes. Ebből a parazita helyzetből rejtett agresszivitás következik.

A költészet terén a valódi költőkkel a kinevezett poéta nem mérkőzhet, elemi érdeke tehát a bürokratikus szférák teljes megszállása – mert csak így van esélye státuszának fenntartására. Élősködő mivoltából adódóan érdeke a hagyományok és erkölcsök fellazítása. Az ő státuszát semmiféle megállapodott, hagyományokon alapuló értékrend nem támogathatja, ezért „hivatali” helyzetéből adódóan értékzavarra, az erkölcsi, esztétikai, nemzeti és a mindennapi emberi értékek relativizálására kell törekednie.

Értékrendje merőben bürokratikus, a kinevezett költők közötti valós hierarchiát sohasem a költői teljesítmény, hanem valami merőben külsődleges tényező, például a szervezetben elfoglalt beosztás vagy a birtokolt díjak rangja – dönti el.

Voltaképpen nem a költő fogalma és feladatköre értékelődött át, az a társadalomban ma is létezik, de nem azok töltik be, akik a költő státuszában vannak. Képződött egy olyan intézményrendszer, amely annak érdekében, hogy aprópénzre válthassa a költő-státusz előnyeit, egyfajta kasztot hozott létre. Magának vindikálja a költői és azzal kapcsolatos szerepköröket, és ezeket státusszá téve, a fennálló kapitalizmus gazdasági közhelyeinek szellemében igyekszik megélhetési céljai érdekében anyagi előnyökre váltani a státusz biztosította lehetőségeket.

A kinevezett költészet nem valódi költészet, hanem a pénzelvű kapitalizmus szellemében a költő és a közönség közé ékelődött improduktív intézményrendszer, amely mindkét irányból sápot húz. Minél ingatagabbnak érzi a helyzetét, annál távolabbra sodródik a valódi költészettől, hajlandó inkább akár magát a nyelvet is darabokra szaggatni, mintsem a státuszáról lemondani.

A kinevezett költészet léte magában hordozza tevékenységének magyarázatát.

Az új, küldetését vállaló költészetnek a státuszköltészetet nem az intézményrendszer és a belőle fakadó gazdasági tényezők mentén kell háttérbe szorítania, hanem mérhetetlenül fontosabb területeken:

v  Poétikában

v  Költői erőben

v  Lírai igazságban

v  A közönséggel való kommunikációban

v  A hétköznapi lét vállalásában

Nincs jó vers a költő személyes hitele nélkül. Azok a szózagyvalékok, amelyek ezt „cáfolni” akarják, aligha tekinthetők teljes értékű lírai műveknek. A „művészet hivatali elmélete” nem helyettesítheti a líra mélyebb értelmezésén alapuló poétikai rendszert, személyes és közösségi alap nélkül jó vers nem létezik, akkor sem, ha kanonizált költők adott halmaza és az őket támogató média és infrastruktúra annak nyilvánítja. A líra a személyes nyilvánosság talaján sarjad, tárgya a nyilvános személyesség. Ezt semmiféle hivatali vagy kvázi-hivatali szisztéma sem pótolhatja, és nem is helyettesítheti, mert a személyes élmény és a személyes érzelem az ember olyan sajátos, egyedi tulajdona, amely semmi módon sem elidegeníthető, másra nem ruházható. Sokak hirdetett élménye és érzelme semmivel sem magasabb rendű egyetlen ember élményénél és érzelménél.

A többségi elv a lírában nem meggyőző.

A jó vers alapja a költő személyes részvétele, hitele. Nincs alibi vers, nincs jó költemény a költő személyes részvétele nélkül.

Természetesen lehet szerepverset írni; amikor a versben megszólaló lírai Én hangsúlyosan nem azonos a költővel. A vers alkotója ilyenkor voltaképpen álarcot ölt. A magyar líra számos fontos alkotása ilyen, egyebek között Kölcsey Himnusza is. A költő olyan szerepbe lép, amelytől magánszemélyként különbözik. Ettől szerepvers.

A szerepvers szituációja azonban nem menti fel a költőt a lírai műalkotással együtt járó kötelező erkölcsi felelősség alól. Az minden helyzetben kötelező. Erkölcsi alátámasztás nélkül nem létezhet teljes értékű líra. A líra nem játék, az alkotó nem lehet felelőtlen.

Illetve lehet, de ebben az esetben csökkent értékű lírai műalkotásról kell beszélnünk. A jelenlegi kanonizált lírában igen sok felelőtlen alkotás található, ezeket nem tekinthetjük teljes értékű lírai műnek.

A lírai költő felelőssége erkölcsi természetű, és több irányban érvényesül. Ezek közül a legfontosabbak:

v  A költő felelőssége önmagával szemben.

v  A költő felelőssége a közönségével szemben.

v  A költő felelőssége a nyelvvel szemben.

v  A költő felelőssége az egyetemes emberi erkölccsel szemben.

v  A költő felelőssége saját közösségével, hazájával szemben; ez akár több szinten is lehet.

v  A költő felelőssége a kulturális tradíciókkal szemben.

v  A költő felelőssége saját versével szemben.

Nézzük egyenként:

v  A költő felelőssége önmagával szemben.

Ezzel kezdődik. Ez jelenti legelőször is a költő személyes részvételét a versben; személyiségével, erkölcsi érzékével, érzelmeivel. Személyes emberi hitelével. Akkor is, ha szerepversről van szó, mert a költő szerepet cserélhet, de világfelfogást, erkölcsi érzéket nem. Még egy lírai paródiában is így van ez, hiszen ilyenkor az alaphangnemet jelentő irónia éppen a választott szerep és a költő személyes életfelfogása közötti különbségből táplálkozik.

A szerepvers esetében a költő által választott karakter valamiért az adott pillanatban kitüntetett szerepet foglal el a költő személyes érzelemvilágában, gondolkodásában. A szerep és a költő személyessége között valamiféle rokonság keletkezik, ennek következtében lép fel az együttérzés. Lehet, hogy csak látszólag jelentéktelen mértékben, talán csak valami külső körülmény, a szituáció valamely eleme, esetleg a hagyományhoz kötődő valamely szála váltja ki, de ez elég ahhoz, hogy a vers megszülessen.

A vers alapállása a költő személyes érzelmeiből, erkölcsi felfogása a költő személyes moráljából táplálkozik. Személyes hitel ezekből fakadhat. A személyes hitel egyben a vers erkölcsi alátámasztása is. Ha a vers ezen az akadályon elbukik, formában is, tartalomban is lehetnek külön-külön igen szép elemei, de a szegmentumok értéke nem enyhíti az egész mű totális értéktelenségét. Az ilyen művet csupán a hivatali elmélet értelmében tekinthetjük műalkotásnak.

A hivatali elmélet értelmében bármikor lírai műalkotásnak tekinthetjük például a vonatok WC-inek falaira firkált trágár, ostoba versikéket. Ezek tudniillik a hivatali elmélet szellemében tüstént lírai műalkotássá válnak, mihelyt valaki a kanonizált költészet köreiben kiadja őket, és ilyen módon beemeli az örökbecsű alkotásokat a kortárs lírai kánonba. Ez lényegében bármikor bekövetkezhet. A jelenlegi kanonizált hivatalos líra egy része erkölcsi és nyelvi nívóban nemigen különbözik a WC–rigmusoktól, akármikor támadhat a kánon valamelyik oszlopának olyan ötlete, hogy a hivatalos líra nevében közkinccsé teszi őket.

Ne ringassuk magunkat ábrándokba: akad jelenleg olyan, a kanonizált körökhöz tartozó költő, szerkesztő, kiadó, aki megtenné – ha érdeke fűződnék hozzá. Tekintélyes irodalomtörténész, irodalomtudós is akad, aki szokott erkölcsi magaslatáról jól bevált bikkfanyelvén értekezve az egekbe dicsérné a rossz illatú förmedvényeket.

Voltaképpen már elő is fordult ilyen, nem is egyszer. Lentebb elemezni fogom elhunyt kanonizált költőnk egekig ajnározott versikéjét, ami erkölcsi és nyelvi nívóban igazán nem különbözik a vasúti illemhelyek falain olvasható alkotásoktól. A kánon készen áll a hasonlók befogadására; esze is, erkölcsi érzéke is megvan hozzá.

A művészet hivatali elméletének értelmében a dolog teljesen rendjén van. Ha „a művészet világa” – azaz a kánon – annak nyilvánítja, akkor bizony a klozettköltészet tüstént lírai műalkotássá válik.

A kánon itt leplezi le önmagát. A hasonlóan szélsőséges esetekből világlik ki igazán, hogy a jelenlegi kánon nem a művészi érték, nem is az erkölcsi kiállás, hanem csakis és kizárólag bürokratikus szempontok alapján szervez szerveződik. Nemcsak a magyar kánon, a világkánon. Ha úgy tetszik, a globális kánon. Ezért nem kell sokat adnunk hazai kánonunk képviselőinek külföldi kapcsolataira, külföldi meghívásaira, ezért nem kell hasra esnünk, ha idegen nyelveken jelennek meg korszakos értékű alkotásaik. Ott a kánon ugyanúgy nem értékelven szerveződik, ahogy nálunk sem. Nem érték, hanem feudális jellegű kiváltság. Idegen nyelven is csak annyi értéket hordoz, mint magyarul.

A művészet hivatali elmélete leginkább abból a célból született, hogy kiküszöbölje az alkotói felelősséget. Ha sikerül helyette valami „objektív” mércét találni, a kánonnak, ennek a kimondottan alapvetően brancs-alapú, bürokratikus képződménynek nyert ügye van. Az elmélet filozófiai nívója pontosan jelzi az ilyesféle törekvések hiábavalóságát. A hivatali elmélet ezer sebből vérzik, és helyenként messze átlépi a nevetségesség határát. Viszont a teória kifordítom-befordítom alapállása kényelmes pozíciót ad a vele folytatott harchoz.

A puszta polgárpukkasztás semmiféle lírai értéket magában nem hordoz. Az ilyen „alkotásokon” felháborodnunk sem szabad, hiszen azzal magunk tesszük őket érdekessé, jelentőssé; elkövetőjüket ezzel felmentjük a komoly esztétikai kérdésekkel való szembenézés ódiuma alól, és lehetőséget adunk neki, hogy a szegény üldözött szerepében tetszelegjen, aki bátor kiállása miatt retorziót szenved.

Az efféle „üldözések” még a mai magyar közéletben is a nagyon álságos jelenségek közé sorolhatók. Az „üldöző” rendszerint véleményét nyilvánító kisember, az „üldözött” pedig a kánon ezerféle kiváltsággal és elsöprő médiatámogatással rendelkező beltagja. Állítólagos üldözőjének semmi hatalma sincs őt „üldözni” – sőt…

Ennek ellenére a szokásos média-tamtam nagyon is komoly pofával kíséri az ilyen kutyakomédiát.

Ne adjunk alapot erre. A hivatali elmélet értelmében nyugodtan ismerjük el, hogy a fekália-vers – lírai műalkotás. Ezzel voltaképpen nem mondunk semmit, hiszen a hivatali teória szerint a „műalkotás” csupán bürokratikus státusz, nem pedig érték-kategória. Ne engedjük az elkövetőt olyan pályára, ahol egyenrangúnak érezheti magát. Az ilyen művet kizárólag a provokáció éltetheti.

A következő körben aztán a gyanús illatú líra rögtön arra kényszerül, hogy esztétikai érvekkel védelmezze magát, ami számára kilátástalan. Higgadtan, indulatmentesen és alaposan kell darabokra szedni, ez hálás feladat, mert a rossz vers segít önmaga kivesézésében, szinte követeli azt.

Az elkövető ilyenkor legfeljebb siránkozhat, megjelenéseire, díjaira, barátaira, a versét méltató cikkekre hivatkozhat. Ezeket figyelmen kívül kell hagynunk, egyetlen rossz versből sem tud soha lírai értéket varázsolni a hivatali intrika és a protekció. A lírai vers vagy önmagában vett érték, vagy nem az. Utóbbi esetben a legtudósabb dolgozat sem segít rajta.

Az igazi versből nem hiányozhat a személyes hitellel megalapozott erkölcsi alátámasztás. Ez nem megkerülhető, mással nem pótolható.

A versnek minden esetben van oka és célja. Oka a személyes élmény kifejezésének parancsoló szüksége, célja a kifejezett élmény megosztása, közösségi élménnyé tétele, illetve az elkészült műből fakadó lírai élményközösség. A vers első befogadója mindig az alkotó.

A jó vers sohasem lehet öncélú nyelvi játék, sem pedig a nyelvvel, érzelmekkel, képekkel való öncélú játszadozás. Az irónia beletartozik a líra eszköztárába, de a pusztán nonkonformista gúny nem.

A hiteles személyes erkölcsi alátámasztás kizárja, hogy a vers pusztán politikai vagy egyéb propaganda eszköze legyen.

Folytatása következik.

Áldott Pünkösd idején

Áldott Pünkösd idején,
Lombok árnyas rejtekén
Boldogságra
Ébredünk fel -
Te meg én.

Vidám szellő tekereg,
Itthon mind a két Gyerek,
Szent Kikelet
Boldogsággal
Verőfényben
Enyeleg.

Áldott Pünkösd idején,
Szent Kikelet közepén
Boldog kis világban
Élünk
Te meg én.

Emmausz felé

Megyünk,
Megyünk..
Mendegélünk...
Végre talán
Emmausz felé..
Isten nem hagy el bennünket,
De a döntés
Itt a Földön
Csak
Az Emberé...

Szenvelgő rossz matéria
A sátánra üt,
Anyagelvű világvégék
Rostokolnak
Csaknem mindenütt.

A világ még eldöntheti,
Élni akar-e,
Bár globális pénzhatalom
Nyomja egyre
A mocsárba
Le.

Jövő lesz, ha
Akarat áll
A végzet elé...
Menjünk,
Menjünk,
Mendegéljünk,
Ideje már -
Emmausz felé...

Az emberi eszelősség
Profanizált istenségnek áll;
Végül mindig
Vérfürdőkre,
Lágerekre,
Máglyákra
Talál.

Pedig itt áll,
Mellettünk van
Az Isten Fia;
Bármit ordít fülünkbe
A profán média.

Nem hoz üdvöt liberális dogmaegyveleg;
Csak a szép, egyszerű Élet,
Család,
Munka,
Hazaszeretet.

Ha polkorrekt világállam
Az égre szakad,
Itt a Földön egy valódi
Ember sem marad.

Itt a Földön
Minden döntés
Csak az emberé..
El ne tévesszük az utat
Emmausz felé.

Nemzeti ima 2018-ban

Isten áldja meg Hazánkat
Békés Jövendővel,
Friss alkotó lendülettel,
Építő erővel.

Unokáink tiszta szívvel
Nézzenek az Égre,
Az újabb világháborút
Kerüljük el végre.

Tűnjön el a süllyesztőben
Minden régi átok,
Szépen, vidáman éljenek
A magyar Családok.

Globalista pénzhatalom
Múljon el idővel,
Isten áldja meg Hazánkat
Békés Jövendővel!

Szent játék vagy profán játszadozás? - 23. Rész

23. Rész

"...csak akkor látom meg az életet a maga szépségében, ha etikailag szemlélem."[1]

Az élet tényleges értelme a tevékenység, a szolgálat. Ez azonban nem jelent tömegbe olvadást, mert a közösségben minden egyénre szükség van. senki sem pótolható, senkinek a munkáját sem tudja elvégezni, senkinek a küldetését sem tudja beteljesíteni más.

"A tehetség ugyanis csak akkor szép, ha mint elhivatottság jelenik meg, s az emberi ittlét csak akkor szép, ha van benne elhivatottság."[2]

A vallásos emberek ezt mindig is tudták. „Vallásos” alatt most sem a tételes vallások embereit értem, hanem – mint fentebb – az erkölcsi világrend híveit. Az erkölcsi világrend hívei ateisták is lehetnek, a világnézetük ezt nem zárja ki.

Tudja ezt az esztétika is.

„A költészet eszméinek tekintélyes része vallási jellegű.”[3]

Nem is lehet ez másképpen.

A szélsőségesen dogmatikus ateisták, az erkölcsi világrend tagadói számára ez természetesen nem felfogható és nem megérthető, hiszen az ő világnézetük szerint nemcsak a költészetnek nincs semmiféle küldetése, célja, vagy értelme, hanem magának az életnek sincs. Ez a voltaképpen szélsőséges gondolkodásmód voltaképpen az alapvető etikai értékeket is tagadja, számára „jó” és „rossz” nem abszolút értelemben létező kategóriák, hanem relatív fogalmak. Az emberiséget szélsőségesen individualizálják, egyének puszta halmazának tekintik, hiszen a szélsőséges relativizmus a közösség értékrendszerét sem képes felfogni, vagy magáévá tenni.

Az ember azonban elsődlegesen nem puszta individuum. Ilyen értelemben nem értelmezhető, ebből a szemszögből az „emberiség” fogalmának sincs semmi értelme. A két fogalom együtt létezik. Az ember egyszerre egyéniség és a közösség tagja. Elsődleges közössége azonban nem az emberiség, amely önmagában túlságosan nagy, ködös, parttalan és átláthatatlan fogalom. Az ember egyszerre egyén, közösségének, illetve közösségeinek tagja, illetve ezeken keresztül – és sohasem puszta individuumként – az emberiség képviselője.

Az erkölcsi világrend kizárólag az emberiség és az emberi közösségek közös tulajdonaként funkcionálhat. Ezt leszögezve tüstént álságossá és silány téveszmévé válik a szélsőséges individualizmus annak minden tartozékával együtt, egyebek között az erkölcsi relativizmus is.

Az erkölcsi világrend elképzelése mindig az emberi közösségekre támaszkodik.

„A lélek halhatatlansága szellemi és társadalmi természetű. Aki lelket teremt magának, aki művet hagy maga után, az benne él, s rajta keresztül a többi emberben, az emberiségben is mindaddig él, míg az él. Így lehet élni a történelemben."[4]

Itt látszik, hogy a költészet különféle felfogásai mögött voltaképpen világnézeti vita áll.

" Mindenekelőtt különbséget kellene tennünk a történelmi egyén realitása és perszonalitása között. A realitás a res ("dolog") szóból ered, a perszonalitás pedig a personából: Karl Marx, a szadduceus zsidó azt képzelte, hogy a dolgok teremtik és vezérlik az embereket — innen ered a materielista történelem felfogása, a történelmi materializmus, amit talán realizmusnak nevezhetnénk; de mi akik azt szeretnénk hinni, hogy az emberek, a személyek teremtik és vezérlik a dolgokat, mi — kétségek és gyötrelmek közt — a történelem történeti felfogása, a történelem perszonalista avagy szellemi felfogása iránti reményt valljuk.

Latinul a persona szó a tragédiában, illetve komédiában fellépő színészt jelölte, azt aki valamilyen szerepet eljátszott. A személyiség az a mű, amely megvalósul a történelemben."[5]

A líra mindig az élet oldalán áll. A líra az élet folytatásában érdekelt, akkor is, ha éppen a halálról beszél. A ritmus maga is a túlélésnek, az élet diadalmas folytatódásának jelképe.

A lírában tartalom és forma összetartozása, egymásra vonatkozása sokkal mélyebb, mint bármilyen más szövegben.

Líraiság kötetlen formában is létezhet, de a líra otthona, igazi terepe a ritmusos szöveg, a vers.

Folytatása következik.

---

[1] KIERKEGAARD, S. 1982: 239.

[2] KIERKEGAARD, S. 1982: 243.

[3] HARTMANN, Nicolai: Esztétika, Magyar Helikon, Budapest, 1977: 288.

[4] UNAMUNO, M. 1997:25.

[5] UNAMUNO, M. 1997:25.