Szőke nő zűrben az űrben - 220.

KÉTSZÁZHUSZADIK RÉSZ

Íródott Nyuzga javaslatára

A szőke nő a férfikra nézett:
-         West Poorland űrflotta?
-         Sok jót nem hallottam róluk – dörmögte Ed Philips. – Kalózok. Senki se tud róluk közelebbit.
Karen Eastmanre nézett. A fogoly remegett.
-         Kik ezek, Eastman?
A fogoly szóra nyitotta a száját, de hang se jött ki a torkát. Helmut egy pohár italt nyújtott neki, a férfi mohón felhajtotta.
-         Kik ezek, Eastman?
A fogoly összerándult.
-         Kik ezek, Eastman?
A fogoly küszködött a szavakkal. Karen Bozchana Kadlecikova elkapta a férfi gallérját, és törékeny termetéhez képest szokatlan erővel megrázta:
-         Kik ezek, Eastman?
-         Nem tudom pontosan, admirális asszony! Megkínoznak és kivégeznek mindannyiunkat!
-         Megkínoznak és kivégeznek?
-         Az egyik beosztottamnak levágták az egyik lábát. Legalább két kolóniát semmisítettek meg az általam ismert körzetekben. Nem tudni, hová tartoznak. Mindig a semmiből érkeznek. Nagyon erősek.
-         Mondtam, hogy rossz a hírük. Keveset hallottam róluk, senki se tudja, kicsodák – tette hozzá Ed Philips.
„Hajó az admirálisnak. Harminc kutter közeledik felénk az ellenségtől!”
Mindannyian a képernyőre néztek.
-         Admirális a hajónak! fel tudjuk tartóztatni őket?
„Hajó az admirálisnak. A kutterek nem tudnak áthatolni a csatahajó pajzsán, asszonyom!”

Karen megnyugodva sóhajtott, aztán újra a fogolyra nézett.
-         Halljam, Eastman, kik ezek? Ki vele! Mit tud róluk?
A fogoly közben kapott még egy pohár italt, és mohón kortyolta.
-         Kik ezek, Eastman?
-         Mindenki retteg tőlük, asszonyom. Senki sem tudja, honnan jönnek. Időnként felbukkannak, mindig nagy erővel. Számos gyarmatnak elszámolnivalója van velük. Szívesen összefognának, hogy leszámolhassanak végre ezekkel. Az én kormányom is jutalmat tűzött ki annak, aki felfedi az otthonukat, vagy a bázisukat. Közellenségnek számítanak, admirális asszony. A magát Durrington admirálisnak nevező fickó szadista gazember.
Karen egy pillanatra elgondolkodott:
-         Lehetséges, hogy az Ultenberg csoport szolgálatában állnak?
-         Én is erre gyanakszom, admirális asszony, mások is. De bizonyítani nem lehet.
Karen Ed Philipsre nézett.
-         Logikusnak tűnik – dörmögte volt „gazdája”.
Újra feldörgött a hangszóró:
-         Rodney! Rodney! Itt a West Poorland űrflotta! Durrington admirális beszél! Semmi esélyük! Haladéktalanul kapcsolják ki a pajzsot, különben tüzet nyitunk! Rodney, három percet adunk! Adják meg magukat!
-         Az anyátok! – morogta Helmut.
„Hajó az admirálisnak! A Rodney harci központja tűzparancsot kér, admirális! Három cirkáló fegyverzete irányul ránk, kárt tehetnek a védőpajzsunkban. Tűzparancsot kérünk!”

-         Megadom! – vágta rá habozás nélkül a szőke nő.
Legfeljebb egy-két másodperc telt el, és a távolban imbolygó hajók között három tűzpamacs gyulladt ki. Valószerűtlennek, távoli játéknak tűnt a hadihajók pusztulása.
-         Admirális a hajónak! kergessük vissza a kuttereket!
Hajó az admirálisnak! Értettem a parancsot! Figyelmeztető tüzet zúdítunk a kutterekre a könnyűfegyverekkel!”

Villámok lobbantak. A kutterek ijedten menekültek. Mint valami felriasztott verébraj.
-         Rodney! Rodney! Itt a West Poorland űrflotta! Tudjuk, hogy nem lőhetnek többet, nincs aktiválva a fegyverzetük! Itt Durrington admirális! Egy percük van a feltétel nélküli megadásra! Egy perc múlva megsemmisítjük a hajójukat!
-         Blöfföl a marhája – mosolyodott el Helmut.
-         West Poorland űrflotta, itt a Rodney! – harsogta dühösen Karen. – Tűnjenek el innen, amíg jól van dolguk! Takarodjanak a lapos francba!
-         Úgy van! – vágta rá Helmut.
Eastman sápadtan nézett maga elé, Ed Philips szótlanul nézte a képernyőt.
„Hajó az admirálisnak. Nem célszerű továbbítani az üzenetét, Karen Bozchana Kadlecikova admirális. Ne adjunk az ellenségnek semmiféle információt!”

Karen bólintott. Igaz.
-         Admirális a hajónak. Jóváhagyom a javaslatodat.
A szőke nő elszégyellte magát. Valóban nem célszerű szóba állnia a támadókkal. De valamit azért tenni kell.
-         Admirális a hajónak. Tudjuk, melyik egységtől jött az üzenet?
„Hajó az admirálisnak! Ez már a harmadik üzenete volt, sikerült azonosítanunk, admirális asszony.”

Karen egy pillanatig sem habozott:
-         Admirális a hajónak! Kilőni!
„Hajó az admirálisnak! A parancsot azonnal végrehajtjuk!”

Három másodperccel később újabb tűzgolyó lobbant lángra az idegen hajók csoportjában. Mintha a többi megremegett volna.
-         Ne kímélje őket, admirális asszony! – hörrent fel váratlanul a fogoly. – Ők se kímélnének bennünket! Írmagjuk se maradjon!
Karen vállat vont. Nem érezte úgy, hogy a West Poorland űrflotta maradék hajóit is el kellene pusztítania. Töltött magának egy pohárral, és ivott.
„Hajó az admirálisnak. Az ellenség eltűnt.”

Karen újra rántott egyet a vállán. Nyilván térugrást hajtottak végre. Mosolyogni akart, de elfogta a nyugtalanság.
-         Elpucoltak a fickók! – mondta Helmut, és jókedvűen dőlt hátra.
Eastman hallgatott.
Karen úgy érezte, valami belenyilall.
-         Nem! Nincs még vége! – mondta félhangosan.
Valóban nem volt még vége.
„Hajó az admirálisnak! Túlerőben az ellenség, asszonyom!”

Az előbbi hajóraj maradéka visszatért.
Velük volt még három ismeretlen Nelson-osztályú csatahajó.

Folytatása következik.

Szerelem és líra - LXXVIII.

Hetvennyolcadik rész
Az elkövetkező részekben nagyon lényeges dolgokat kell kimondanom a líráról is, a szerelemről is. Ezért eljött az ideje, hogy egyfajta részösszefoglalást tartsak, hová is jutottam az eddigiekben.
A szerelemről is, a líráról is megállapítottam az eddigi részekben, hogy nem teljesen azonos azzal, aminek első látásra tűnik, vagy amit a közvélemény sommásan gondol róla. Mindkettő sokkal több annál.
Azt is megállapítottam, hogy lényegében véve mindkettő definiálatlan. Ha pedig valami definiálatlan, ha minden fogalmi megragadási kísérletnek ellenáll, abból nem feltétlenül következik az, hogy nem is lehet meghatározni, de nagyon valószínű, hogy az eddigi definíciós kísérletek rossz premisszákból indultak ki, illetve nem tudták vagy nem akarták a fogalmat megragadni a maga teljességében.
Számos filozófus és esztéta érezte, hogy a szerelem valami nagyon fontos, talán mindennél fontosabb jelenség az ember számára – Platóntól Ancsel Éváig. Mindannyian úgy gondolták azonban, hogy a szerelem csak az individuumra vonatkozó jelenség, kizárólag a személy tulajdona, és ebből kiindulva próbálták meghatározni. Meggyőződésem, hogy emiatt vallottak kudarcot.
Azt is megállapítottam, hogy a szerelem lényegét kifejezni leginkább a líra képes. Ez önmagában igazolja azt a sejtést, hogy a szerelem lényegesen több annál, hogy csak a személyes magánéletre vonatkozóan ismerjük el a létjogosultságát. A líra nem az intim, hanem a nyilvános személyesség kifejezésének eszköze, ilyen módon az egész emberiség közkincse.
A szerelem lényegesen tágasabb dimenziót képvisel a szexualitásnál.
Anyagi primátusokat elismerő fogalomrendszer számára megragadhatatlan és értelmezhetetlen.
Az élet – az emberi élet – fenntartásában azonban nélkülözhetetlennek tűnik.
De még mindig hiányzik számos mozaik ahhoz, hogy a kép összeállhasson.
Mik ezek?
Folytatása következik.

A Szerelem metafizikája

A halhatatlanság – csak Szerelem;
A boldog Lét megújul szüntelen,
És vén fejét csóválja a halál.
——–
Az egyén talán gyenge szalmaszál,
Idő sodrában lábujjhegyre áll,
De a Mindenség rá támaszkodik.
—–
Minden cél üdvözül, vagy kárhozik,
Nem az Idő, az Ember változik,
S a Lét tükréből Isten mosolyog.
——-
Férfi és nő: az Igen és a Nem;
Nélkülük Élet nem lesz sohasem -
S a halhatatlanság? Csak Szerelem.

Irodalomtörténeti szösszenetek - 46.

Vajon mi a különbség a János Vitéz és a Toldi között? Mindkettő remekmű, mégis, mitől ellentétei egymásnak? A szerzők barátok voltak, a János Vitéz költője versben üdvözölte a Toldi szerzőjét. Mégis, mitől mások?
Mi az igazi népiesség? Mi teremt közönséget?
Szándékoltan nem akarok most felelni a kérdésekre – majd egyszer megteszem. A történet sok tanulságot rejt. Sapienti sat.
Annak idején kicsi korunkban nagyon szerettük a János Vitézt, és kissé idegenkedve olvastuk a Toldit. Nekem Anyám adta a kezembe, úgy 6-7 évesen, nehezen birkóztam vele.
Aztán – amikor már nagyobb biztonsággal mozogtunk az irodalom berkeiben – kezdtük sokkal többre értékelni a Toldit. Észrevettük választékos nyelvezetét, művészi mélységeit….
Mi közöttük a különbség?
Félreértés ne essék: két remekműről van szó.
Mégis: mintha funkcionális eltérés lenne közöttük…
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer Pesten egy ponyvakiadó. Tatár Péter. Polgári nevén Medve Imre.
A ponyva akkoriban még nem alja irodalom volt (ahogy ma se mindig az), hanem a népnek szánt, a vásári ponyván árusított szellemi táplálék. Nagy része már akkor is silány volt – ahogy ma is az. Még akkoriban a népnek szánt epika zöme verses volt, hiszen a falusiak körében nem létezett magányos, önálló olvasás. Valaki felolvasta a fonóban, vagy a kocsmában. Csak 1880. körül vette át a magyar ponyván a verses szövegtől a stafétabotot a próza.
Szóval Tatár Péter (régen alapított kiadó volt, minden tulajdonos ebbe a névbe bújt, mert ezt már ismerték a vásáron) egy sikeres ponyvakiadó volt. Akkoriban még nemigen lehetett érvényt szerezni a szerzői jogoknak.
Tatár Péter nem sokat hederített a korabeli szépirodalomra, és ebben valószínűleg igaza is volt. A Zalán futása aligha lett volna kasszasiker a vásárokban.
Hanem egyszer…
Megjelent a János Vitéz. Tatár Péter büszke volt az üzleti érzékére, nyomban több ezer példányt nyomatott belőle, és piacra dobta. Azaz: vásárra. A nép vette, mint a cukrot.
Zseniálisnak is nevezhetnénk Tatár Pétert, ha gondolt volna a szerzőre. Nem gondolt biz ő. Közönséges kalózkiadás volt, bejött.
Másodszor is.
Harmadszor is.
Hatalmas példányszámban kelt el a János Vitéz, és még mindig keresték. Petőfi keserűen viccelődött a “sikerén”, semmit sem tehetett…
Tatár Péter degeszre kereste magát, és egy garast se juttatott a költőnek.
Hanem…
Isten nem ver bottal.
Tatár Péter most már figyelt a magas irodalomra. Hiszen hasznot hoz!
Megjelent a Toldi.
Nosza, gyerünk!
Tatár Péter hatalmas példányszámot nyomatott belőle, és társzekérszámra vitette a vásárokba. A János Vitéz nyereségét ebbe fektette.
Hanem…
A parasztoknak nem kellett a Toldi. Aki megvette, az is visszahozta. Nem értették.
Tatár Péter az utolsó petákig elveszítette a János Vitéz nyereségét.

Oda se neki

Kár azt lesni,
Hogy a végzet
Mit végzett;
Tétlenségre vadászik
Az enyészet.
——–
Mindig akad aktuális
Túlerő,
Mégis mindig lesz
Valamilyen
Jövő.
—-
A cechet az ördög
Sose fizeti,
Úgyis meghalunk
Hát: Oda se neki!
—–
Lehet végzet,
Zsarnokság,
Meg félelem;
Örök függetlenségünk:
A Szerelem.
—-
Lélekig
Semmilyen végzet
Sem takar;
Senki sem “szem a láncban”,
Ha nem akar.
—–
Piac
Meg a pénz
A végzet istene;
Az ördög sem gonosz már
Csak fekete.
—–
Az ördög
Az elrendelést szereti;
Úgyis meghalunk,
Hát:
Oda se neki!
—-
A hazugság nagy,
Díszes hatosfogat;
Nem a pénz terem
Értelmes célokat.
—-
A világ bürokratikus,
Cifra sátán-protokoll;
Isten meg csendben
Mosolyog
Valahol.
——-
Kár azt lesni,
Hogy a végzet
Mit végez;
Holt súly -
Nincs köze
Érzéshez,
Eszméhez.
—-
Sunyi zsarnokság
Vagy piac-félelem;
Emberek vagyunk,
Amíg van
Szerelem.
—-
A végzet
Rossz globál-tamtamját veri,
Élünk,
Vagy meghalunk
Oda se neki.

Ne szégyellje magát, cimbora!

Henrik Ibsen egyszer Rómában megállt egy hirdetőoszlop előtt. Nagyon érdekelte volna, mit függesztettek ki, de nem tudta elolvasni. Olaszul tudott ugyan, de – otthon felejtette az olvasószemüvegét. Rövidlátó lévén semmit sem tudott kibetűzni.
Mások is ácsorogtak a tábla előtt, de Ibsen szemérmes volt, nem szeretett kérdezősködni.
Végül nagy nehezen rászánta magát, és megszólított egy középkorú férfit:
- Bocsásson meg, signor, de otthon felejtettem az olvasószemüvegemet. Megmondaná nekem, mi áll a hirdetményben?
A kalácsképű, kissé pocakos talján jóindulatúan mérte végig, aztán elnevette magát, és amúgy jó olaszosan hátba teremtette a norvég drámaköltőt:
- Olvasószemüveg? Ne nagyzoljunk, kérem! Ne szégyellje magát, cimbora! Előfordul! Én is analfabéta vagyok!

Május

Sok a munka,
Május van;
Táncol a természet,
Felhőmosoly,
Virágillat
Nevetésre késztet.
—-
Ébred a Nap,
Május van,
Nyílnak a virágok,
Hajnali, szent csicsergéstől
Elfonnyad az átok.
—-
Sok a munka,
Szent tavasz,
Soká jön a péntek;
Életre kel
Minden tövis,
Ásít a beléndek.
—–
Buzog a vér,
Május van,
Szerelem szikrázik,
Az ördög szájába való,
Aki nem cicázik.
—–
Sok a munka,
Május van,
Vacog az enyészet,
Amíg május virágozhat,
Tovább tart
Az Élet.

Szőke nő zűrben az űrben - 219.

KÉTSZÁZTIZENKILENCEDIK RÉSZ

Íródott Nyuzga javaslatára


Mindannyian talpra ugrottak.
-         Hajók? – kérdezte Helmut.- Miféle hajók?
-         Admirális a hajónak! azonosítsd a közeledőket!
„Hajó az admirálisnak! Hat Cooper osztályú nehézcirkáló és harmincöt kisebb hadihajó. Egész hadiflotta, admirális.

Ed Philips füttyentett.
-         Admirális a hajónak! Veszélyt jelentenek ránk?
„Hajó az admirálisnak! Minket könnyűszerel megsemmisíthetnek, de a Rodney-nak nem árthatnak. Aktiváltuk a védelmét is, a fegyverrendszerét is, admirális.

-         Megnyugtató – motyogta Helmut.
-         Admirális a hajónak! Bevonhatjuk a hajót a csatahajó védelmi rendszerébe?
„Hajó az admirálisnak! Kérem, azt adja parancsba.”

-         Gyorsan! – sürgette a szőke nőt Ed Philips. – Ez a flotta veszedelmesnek tűnik.
Mindannyian megfeledkeztek a fogolyról. Eastman rettegve meredt a képernyőre.
-         Admirális a hajónak! Be a csatahajó védelmi rendszerébe!
„Hajó az admirálisnak! A parancs végrehajtása megkezdődött, még tizenöt másodperc!”

Helmut sóhajtott, Ed Philips visszahuppant a helyére. Karen aggodalmas képpel nézte a panorámaképernyőt.
Váratlanul felvonított egy hangszóró:
-         Rodney! Rodney! Itt a West Poorland űrflotta! Rodney! Itt a West Poorland űrflotta. Durrington admirális! Rodney! Tíz perc múlva elfoglaljuk a hajójukat! Minden ellenállás felesleges! Ne próbáljanak elmenekülni! Aki megadja magát, azt életben hagyjuk!
-         Az anyád! – motyogta Helmut.
Ed Philips morgott valamit. Eastman sápadt volt, az ájulás környékezte.
-         Admirális a hajónak! Szüntesd meg a kapcsolatot!
„Hajó az admirálisnak! Parancsot végrehajtom!”

Karen a fogolyra nézett:
-         Kik ezek?
-         A West Poorland űrflotta, admirális asszony! Engem ki fognak végezni!
„Hajó az admirálisnak! Az ellenség támadási előkészületeket tesz, azért harci riadót rendeltem el, admirális. Jóváhagyja?”

-         Admirális a hajónak! Természetesen!

Folytatása következik.

Szerelem és líra - LXXVII.

Hetvenhetedik rész
Ebben a részben megvizsgálom, miféle „eszményt” is állít elénk a napjaink önmagát felvilágosultnak képzelő globalizációs ideológiája, hogy tisztán láthassuk, mit is szolgál valójában a globalizáció jelenlegi szisztémáját erőltető nagytőke által fenntartott kanonizált költészet, hogy megértsük, miért is vált olyanná, amilyen.
A „szent” liberális eszmék zöme mára puszta verbalizmussá degenerálódott, azok se veszik komolyan, akik teli torokból hirdetik. Már Derrida jelezte, hogy a kelet-európai szocializmusok felbomlása átmenetileg újra megerősíti ugyan a már lényegében levitézlett liberalizmus hitelét, de nem állítja vissza annak korábbi tekintélyét, sőt ellenségkép hiányában a tömegek szemében a liberális ideológia további devalválódása feltartóztathatatlanná válik.
Azóta évtizedek teltek el. Az új ellenség a világterrorizmus, és az iszlám szent háborút lihegő fanatikusai. Az egykori szovjet világhatalomhoz képest szánalmas. A démonikus vezérekről sorra kiderül, hogy valamelyik kémszolgálat ügynökei voltak, vagy éppen ma is azok.  Különféle háborús kalandokhoz szolgáltattak kézenfekvő ürügyet, de a „szabadság” fegyveres terjesztése bántóan hasonlít az egykori gyarmatosításhoz.
A „nagypolitikában” persze önmagát leplezi le a globalizáció, senkit sem téveszthet meg az elnyomott nép szabadságáért „önzetlenül” síkra szálló higt-tech haderő, amely „mellesleg” az olajlelőhelyeket is pártfogásába veszi. Meg sem lepődünk, hogy feldúlják a régészeti objektumokat, vagy brutálisan megkínozzák a hadifoglyokat.
Mit kínál a globalizált liberalizmus a mindennapi életben? Milyen példát állít az emberek elé?
Hagyjuk a szónoklatokat és az álszent politikai meg jogi propagandát. A tananyagot. Ezeknek csak igen csekély befolyásuk van. Milyen eszményképet sugall a „szabadelvű” világpropaganda – ténylegesen?
A korunk embere elé állított követendő cél: a celeb.
A celeb a zseni romantikus ideáljának groteszk paródiája. Valóságos tudatipar keletkezett körülötte, amelynek objektumai főleg énekesek, színészek és sportolók. Politikus, tudós és költő egyelőre ritkán akadt közöttük, de már erre is van példa, a művészvilág alsóbb régióinak celebbé válásával megindult az „elit” jelentős részének integrálódása ebbe a kategóriába.
 A celeb a globalizációs liberalizmus Isten nélküli vallásának profán szentje. Életmód-modell, vágyálom, követendő cél; milliók elé vetített eleven eszménykép. Imádat, rajongás tárgya. Világszerte milliók képesek monumentálisan bárgyú, vagy egészen kisstílű módon gügye procedúrákban részt venni, pénz áldozni akár igen rövid időre szóló celeb-lét érdekében is. A celeb-vallás profán szertartásai a valóságshow-k, „tehetségkutató” műsorok és az ezekhez hasonló együgyű cécók.
Ha azonban lehántjuk a celebség díszcsomagolását – az anyagi javak és az utazás kultuszát – csupán végtelen, savanyú sivárságot és kiábrándító emberi jelentéktelenséget találunk.
A celeb életmód az állandósult krízis modellje, a szellemi, érzelmi és erkölcsi fogyatékosság eredménye. A celebek világa az állandósult kiskamaszkor univerzuma. Esztelen pazarlás, örökös partnerváltó szexualitás egyre gusztustalanabb megnyilvánulásokkal, tivornyák, házasságok, válások, megcsalások, hányingert keltő kilengések soha meg nem szűnő színpadias körforgása. Kicsapongás, céltalanság, kisszerűség. Alkoholizmus, drog, siralmasan üres, bárgyú gesztusok unalmas körforgása. A szabadság tartalmatlan utánzata a szakralitásától megfosztott emberi lét céltalanságának keretében. Életpótlék.
A globalizált liberalizmus lényegében a celeb életmód külsőségeit kínálja a tömegek számára – annak anyagi dimenziói nélkül. Ennek útja lefelé tekeredő spirál. Már nem egyszerűen „atlanti elhülyülés” – ahogy néhány évtizede vélték a franciák – hanem világprogram. A butaság értékké vált, a kreativitás kevesek kiváltsága, az élménypótló egyen-bulik „szellemisége” a világ minden részén ugyanaz. Már nincsenek ünnepek, hiszen azok csupán ürügyek az újabb meg újabb lerészegedésre. Karácsony, szilveszter, születésnap, névnap – mind csak az ivásról szól.
Születőben az újfajta tömeg-ember. Az identitással nem rendelkező „korszerű” rabszolga, aki még csak nem is érzékeli a saját státuszát. Nem is akarja, hogy világos pillanatai legyenek, mindig akad olcsó alkohol, megoldani az ilyesféle problémát.
Kialakulóban van a bármikor bárhová, más kontinensre, más nemzetbe, más családba, más szexuális kapcsolatba – akár másik „szexuális irányultságba” könnyűszerrel áthelyezhető tömeg-ember. A globalizáció alanya és tárgya. A jövő embere.
A tömeg-ember az egyik véglet – a kanonizált mai költészet a másik. Ugyanazon célt szolgálják.
Ne higgyük, hogy a globalizációt elutasító erők maguktól szellemi fölényben volnának ezzel a nihillel szemben. Egyáltalán nem. Nem elég nemzeti értékeket emlegetni, kiüresedett jelszavakat szajkózni, dzsentroid gesztusokat tenni. Sőt ezek oly mértékben tartalmatlanok és nevetségesek, hogy mellettük olykor még a celeb-erkölcs alapján álló celeb művészet is felsőbbrendűnek tűnik. A celebséget nem verbálisan, hanem erkölcsi értelemben kell meghaladnunk.
Újra kell fogalmaznunk önmagunkat, értékeinket. Kíméletlenül szakítanunk kell mindennel, ami túlhaladott. Akkor is, ha szépnek tűnik.
Teljesen új költészetre van szükség, olyanra, ami őrzi és ápolja a múlt minden követhető hagyományát, de a régi lírát nem feltámasztja, hanem folytat mindent, ami folytatható, és újjáteremti a költészetet.
Újra kell fogalmaznunk a szerelmet is.
Magasabb szinten.
Folytatása következik.

Olcsó korban

Olcsó korban,
Profit-porban,
Globális reklámvigyorban
Egyre drágul a koporsó,
Híg a szó,
S az ember olcsó.
——
Haldoklásban,
Hanyatlásban
Ragacsos celeb-sodrásban
Vonít dallamtalan ének;
Futnak a
Hallgatag évek.
—-
Olcsó korban,
Torz vigyorban
Halálsereg libasorban,
Csörög az elmúlás-készlet,
Ifjodik
A vén enyészet.
—-
Olcsó korban,
Rossz lavórban,
Szétfoszló idő-szatyorban
Szívélyes Lucifer-vigyor;
Tele minden régi bugyor.

Irodalomtörténeti szösszenetek - 45.

Az írói alapállás számos tengely mentén megfogalmazható. Ezek egy része a végtelenben érinti egymást, a többi valahol a jelentéktelenség perifériáján fut a semmibe. Legfeljebb anyagi siker kíséri.
A valóban fontos tengelyek egyike végzethez, eleve elrendeléshez, illetve a szabad akarathoz való viszony.
Korunk a végzet mérhetetlen sötétségéből indult, és – tetszik vagy nem – a szabad akarat felé tart. A korábbi, örök időkre szólónak vélt – természettudományos világkép már összeomlott, az új most formálódik. A társadalomtudományok igyekeznek erről nem tudomást venni.
A kanonizált irodalom is a végzet uniformisában folytatja utóvédharcait. Visszaszorult a maga kis szubkulturális vackába, protokolláris megnyilvánulásainak, díjainak és infrastruktúrájának játékszobájába, és folyamatos “vájt fülű” párbeszédet folytat – önmagával. Időnként már azt is kinyilvánítja, hogy az igazán fejlett irodalom – az olvasók nélküli irodalom. Az nagyjából olyan, mint a motor nélküli autó.
Gyökeres változásnak kell jönnie már a közeljövőben. Szemléletben, stílusban, célokban, mondanivalóban. Formában és tartalomban.
Az abszurditásig kiüresedett “globális” halandzsa helyett a kis közösségek, nemzetek, családok távlatkeresésére kell helyezni a hangsúlyt. A valódi világ a lokális szférában van, a globális dimenzió – füst tűz nélkül. Lehet persze felülről – a “globális” liberalizmus idült gólyaperspektívájából provincializmusnak, populizmusnak, ilyen-olyan-amolyanizmusnak bélyegezni, de ezek csak szavak. A régiók nem akarnak provinciák lenni. Az ember nem akar családjából, régiójából, nemzetéből, nyelvéből kiszakadva a globális szelek játékszerévé válni. Nem birodalomra vágyunk, hanem békére, távlatokra, alkotó munkára. Nem globális keveredésre, hanem értelmes egyensúlyra. A pénz egyeduralma helyett a közösségek egymáshoz közeledésére, előbb a szomszéd népek és kultúrák vonatkozásában, és az erőszakolt tőkés globalizáció helyett a valódi, természetes együttműködés kimunkálását akarjuk.
Nem akarunk jellegtelen, bárhonnan bármely kontinensre, nyelvbe, kultúrába, családba, szexuális kapcsolatba, sőt “szexuális irányultságba” könnyedén áthelyezhető masszává lenni, meg akarjuk őrizni nemzeti, nyelvi, kulturális identitásunkat.
Olyan irodalmat és költészetet teremtünk, ami ebben segít.
Ennek egyik szimbóluma a szabad akarat.
—————–
Szophoklész drámái a végzet sínpályáján mozognak. Az Antigóné akkora tetszést aratott, hogy a szerzőjét egy évre sztratégosszá választották.
A mű veretesen szép, ragyogóan teátrális – mégis idegenkedem tőle.
Miért? Mert a szereplők mozgástere elképesztően szűk, a cselekményt szinte körző-vonalzó tereli a tragédia felé.
Haimón miért nem szabadítja ki a kedvesét? Talán nem adnák ki a trónörökösnek?
Ha meg nem adnák ki, nem toborozhatna segítőtársakat? Nem ragadhatná el a nőt erőszakkal?
Mi Haimón célja? Miért megy szócsatázni Kreónhoz, talán nem ismeri az apját?
Kreón és Haimón szócsatája a színpadon fenséges. Az életben? Szánalmas. Éppen meghal Antigóné.
De ez még hagyján. Hát Teiresziász? Aki mindent előre tud? Miért akkor jön, amikor már semmin és senkin nem lehet segíteni? Miért nem jön félórával hamarabb?
——-
Szophoklész az athéni demokrácia diktátorának, Periklésznek a baráti köréhez tartozott. (Senki se lepődjön meg a provokatív megfogalmazáson, a demokrácia eddig mindig utópia volt, és egyelőre jelenleg is az. Az athéni “népuralom legkiválóbb vezetői közül sokan ugyanahhoz az arisztokrata nemzetséghez tartoztak.)
A gyorsan nagyhatalommá váló Athén éppen azt akarta tudatosítani egykori szövetségeseiben – jelenlegi birodalma alattvalóiban – hogy Athén uralma a sors, az ananké, az elkerülhetetlen végzet rendelése, nem lehet vele szembeszegülni, el kell fogadni.
Az ananké. A sors. A kikerülhetetlen végzet. A szükségszerűség.
———-
Szophoklész igazi kultuszdarabja azonban mégsem az Antigóné, hanem az Oidipusz király.
Ez egyben a modern végzetelv kultuszdarabja is. Érdekes módon ezzel a darabbal nyílt meg a Teatro Olympico, az első állandó európai színház. Úgy is mondhatnánk, a modern polgári színjátszás az Oidipusz királlyal kezdődött.
—-
Az Oidipusz király az említett tengely egyik végpontját testesíti meg. Az abszolút végzet. A király semmit sem tehet “a sorsa” ellen. Csak beteljesítheti.
—
A csalás persze nem a történetben van, hanem a drámában. Húsz éve minden eldőlt. A mai ítészek – Peter Szondi és társai – ellenére ez nem is igazi dráma. A több évtizede történtek felfejlésében már nincs semmiféle drámai érdek, a dráma az örök jelen. Oidipusz igazi drámája nem abban van, hogy rájön, olyan régi gyilkosság ügyében nyomoz, amit saját maga követett el, hanem abban, hogy akkor, ott, a hármas keresztútnál miért ölte meg az édesapját. Szophoklész el is keni az egykori motivációt, illetve sommásan intézi el. Nem érdekli. Pedig az volna az igazi dráma. A közönség szeme előtt, a jelenben. Mért öl Oidipusz? M i motiválja? M történik ott valójában?
—–
Idegenkedem a műtől, szemléletem a másik végpontra vonz. Ott is van méltó darab.
Pedro Calderón de la Barca műve. Az élet álom.
Nem lehetünk apagyilkossá akkor sem, ha egész végzet-bürokrácia próbálna arra kényszeríteni.
A végzet csak akkor uralkodhat felettünk, ha hagyjuk.

Pünkösdi verőfény

Pünkösdi verőfény
Tiszta fényű, áldott;
Boldogságos tavaszfüggöny
Fedi a világot.
—–
Pünkösd áldott napja,
Tombol a reménység,
Borus alkonyba menekül
A zsugori rémség.
—–
Pünkösdi reménység,
Pattan a Lét zárja,
Szent pillanatra pihen meg
Az Időnek árja.
——-
Pünkösdi verőfény
Kushad most a végzet;
Isten mutatja meg, hogy még
Élhető az Élet.

A kegyelmes úr

Barátai nagyon meglepődtek, amikor Királyhegyi Pál 1941-ben hazatért Londonból.
- Miért nem maradtál odakint?
- Nem hallottál a zsidótörvényekről?
- Többé nem közölnek tőled semmit!
Királyhegyi nagyot sóhajtott:
- Ne is folytassátok, mert pánikba esem!
- Minek jöttél haza?
Az író kezdett valóban pánikba esni. Jobb lesz mindent azonnal tisztázni. Az új zsidótörvények értelmében nem publikáljon. Miből fog élni? Menjen trógerolni, mint sok ismerőse?
Zsidó író művei ekkor már a Nyugatban sem jelenhettek meg. Vajon miképpen reagál a Nyugat ősrégi ellenlábasa, az Új Idők?
Királyhegyinek nem volt tétovázni valója. Elment az Új Idők szerkesztőségébe. Leginkább ehhez a laphoz tartozott, számos írása jelent meg itt.
A szerkesztőségében először örvendező arcok fogadták, aztán a tekintetek sorra elkomorultak.
- Hajaj…
A helyzet semmi jót se ígért. Csupa sajnálkozó mosoly.
- Tudod, mi nem tehetünk róla…
- Sajnálom, Pali, de…
Királyhegyi egyre csüggedtebben nézett.
- Hát senki sem tud segíteni?
- Segíteni? Talán a kegyelmes úr – nyögte ki az egyik szerkesztősegéd.
Királyhegyi vállat vont. Mit veszíthet. Bekopogtatott “a kegyelmes úr”, azaz Herczeg Ferenc irodájába.
Herczeg már a Monarchia idején is képviselő volt, nagy tekintély, leginkább azért ragaszkodott a neobarokk címhierarchia csúcsán álló megszólításhoz, hogy a kor politikusai kellőképpen respektálják.
- Királyhegyi úr? – nézett fel. – Mi újság?
A Királyhegyi kíséretében érkező szerkesztőségi munkatársak gyorsan elmagyarázták Herczegnek a tragikus problémát. Királyhegyi nem írhat semmiféle lapba, mert a törvény definíciója értelmében – zsidó.
- Úgy – mondta Herczeg. – Tehát Királyhegyi nem írhat nekünk?
- Nem, kegyelmes uram.
Herczeg egy pillanatra elgondolkodott. Kezével az asztal lapján dobolt.
Herczeg Ferenc a délvidéki Versec városában született, és eredetileg német anyanyelvű volt. Magyar íróvá, irodalmi életünk meghatározó tagjává, afféle irodalmi arisztokratává vált. A magyar kultúra elszánt híve és formálója volt, magát magyar hazafinak tekintette. A fasizmust megvetette.
- Nem hinném, hogy bármit is tehetnénk, kegyelmes uram – tördelte kezeit az egyik munkatárs.
- Királyhegyi írásait nem közölhetjük, mert zsidó – kontrázott a másik.
- Tehát zsidó nem jelenhet meg nálunk? – kérdezte álnaiv tónusban Herczeg.
- Nem, kegyelmes uram!
Herczeg a fejét csóválta.
- De író megjelenhet, vagy nem?
- Hogy’ mondtad, kegyelmes uram?
- Azt kérdeztem, író megjelenhet-e?
- Nem értelek, kegyelmes uram.
- Író megjelenhet? Megjelenhet, vagy nem jelenhet meg?
- Hogyne, kegyelmes, uram, az író megjelenhet, de…
-Na, erről van szó – bólintott Herczeg.
- Attól tartok, nem értelek, kegyelmes uram.
Herczeg arisztokratikus modorban járatta körbe a tekintetét. Amikor csend lett, így folytatta:
- Őfelsége, Dánia királya azt mondta, egyik alattvalója éppen olyan, mint  a másik. Ezért maga is kitűzte a sárga csillagot.
A  munkatársak döbbenten meredtek Herczeg Ferencre.
- Könnyű neki, – folytatta a kegyelmes úr. – ő uralkodó. Én nem engedhetek meg magamnak hasonló gesztust.
- De kegyelmes uram! – nyivákolta siránkozva a munkatárs.
Herczeg szivarra gyújtott, pöfékelve folytatta:
- Tehetek azonban mást.
- Mit, kegyelmes uram?
- Úgy gondolom, Királyhegyi Pál – író.
- Igen, kegyelmes uram, de…
- Ha pedig író – ezután is megjelenik nálunk.
Így is lett. Az Új Idők fittyet hányt a zsidótörvényekre. Királyhegyi Pál munkái továbbra is megjelentek.

Pünkösd

Pünkösd áldott ideje…
Ragyog a Nap,
A gonosznak
Ajtón kívül a helye.
—-
Áldott pünkösd, tiszta fény…
Néhány napra
Egybegyűlik,
Szakajtónyi friss Remény.
—-
Lehet bármi változás,
Amíg élünk,
Mindig lehet
Mindenből
Feltámadás.
—–
Áldott pünkösd ideje…
Minden szépnek
Minden jónak
A Remény a kútfeje.

A rejtőzködő gonosz

Nem lehet szemébe nézni,
Nem lehet harcra idézni…
—-
A megnyergelt idő hátán,
Caplat a hivatal-sátán.
—-
Arctalan, megfoghatatlan,
Rejtőzködik szakadatlan.
—-
Halál-pacás, hepehupás,
Lomha, tohonya, köd-csuhás.
—
Kicsinyesség bűzét szítja,
A tornyot is kifordítja.
—-
Célpontja halálba riad,
Az igazság? Sírfelirat.
—-
Bár tudnék szemébe nézni,
Bár tudnám harcba idézni…

Irodalomtörténeti szösszenetek - 44.

A szabadságharc bukása után szinte ellepték az országot a szélhámos ál-Petőfik. Akadt, amelyik hónapokon keresztül élt egy-egy közösség nyakán.
Előfordult, hogy Petőfi apósát, Szendrey Ignácot is elhívták “bujdosó vejéhez”, akinek addig egész csinos összeget gyűjtött össze a közadakozás. Az ál-Petőfi persze óvakodott tőle, hogy a költőt személyesen ismerő emberekkel találkozzon mire az öreg Szendrey megérkezett, “a bujdosó” kereket oldott a pénzzel.
A legpimaszabb ál-Petőfi egy Sarlay nevű takácssegéd volt. Ez évekig szédítette a fél országot, bárókat, grófokat, tekintélyes embereket vezetett félre. Szerepét “tudományos alapossággal” játszotta, nagyon felkészült a költőből, állítólag jól ismerte Petőfi személyes szokásait, szavajárását. Csak verset nem tudott írni, igaz, ezzel nem is nagyon próbálkozott. Jól tudta, hogy az ál-Petőfik zöme ezen bukott meg. A versírást halogatta, aztán megszökött.
Amikor idehaza kitelt a becsülete, úgy vélte, ideje az emigrációt is megkopasztani. Felbukkant hát külföldön. Nem is akárhol. Londonban.
Egy ideig remekelt. Elbolondította többek között Gál Sándor tábornok feleségét is.
1857-et írtak már akkor, a szélhámos brillírozott. Az angolokat még könnyebb volt lóvá tennie, és azok adakozóbbnak is bizonyultak, mint a gyakran koldusszegény magyarok. És – nem vártak tőle magyar nyelvű verset.
Az üzlet azonban hamarosan bedöglött. Megjelent ugyanis valaki, aki Petőfit személyesen ismerte. Rónay Jácint, Kossuth gyermekeinek nevelője, akivel a költő együtt publikált a győri Hazánk című lap hasábjain.
Egy társaságban futottak össze, és Rónay azonnal leleplezte a szélhámost. Utána már mindenki furcsának tartotta, hogy bárki is Petőfinek vélhette az ipsét….
Sarlay zömök volt, szőke, és – kövérkés….

Tisztelni kell az ilyen ellenséget!

Bem tábornok tüzérei zömmel diákokból verbuválódtak, és híresen jól lőttek. Annyira, hogy később az orosz tisztek úgy vélték, nagyobb kaliberű lövegekkel rendelkeznek, pedig ők hatfontos ágyúkkal viszonozták a cári tizenkét- és huszonnégy fontosok tüzét.
Egy alkalommal valamelyik ágyú kamasz irányzója gondosan becélozta az erdélyi osztrák főparancsnokot, a távoli dombtetőre kíséretével gyanútlanul fellovagló Anton Puchner tábornokot. A húszéves tűzmester már éppen el akarta sütni az ágyút, amikor…
Bem lóháton állt a löveg mellett, egy különösen szelíd vén lovon, hiszen mindenki tudta róla, hogy csapnivalóan rossz lovas, és állandóan lepotyog a nyeregből.
Most azonban szinte akrobatikus mozdulatra szánta el magát. Meglendítette a lovaglócsizmás lábát, és félrerúgta az ágyú csövét. Éppen a lövés pillanatában.
A lövedék el is fütyült a semmibe, jó messzire az osztrák törzskartól.
A tüzérek értetlenül néztek a tábornokra. Egyikük értette franciául, Bem annak mondta:
- Ne bántsátok Puchner tábornokot! Ha meghal, honnan kerítünk az erdélyi osztrák sereg élére még egy ilyen marhát?

Jövőcserepek - A nagy lehetőség

-         Mr. Goodfather várja önt, uram!
Magyar János felemelkedett a székéből. Kicsit izgult, kicsit ideges volt. Harminchét éves. Élete nagy lehetősége előtt áll.
Igyekezett határozottságot mutatni. Kissé rogyadozó léptekkel indult a mindenható cégtulajdonos fogadószobája felé.
Az iroda akkora volt, mint egy repülőgép-hordozó parancsnoki hídja.
Mr. Archibald Henry Goodfather gigászi íróasztal mögött terpeszkedett, előtte három vadonatúj monitor. Szigorú arcú, pökhendi, idősödő férfi volt. Hanyagul felállt, és kezet nyújtott.
-         Mr. Megier?
-         János Magyar, Mr. Goodfather.
-         Nem baj. Az idegenes kiejtést amúgy is egyszerűsítenünk kell, ez itt mindenkinek kirojtozza a nyelvét. Üljön le!
János zavartan ereszkedett le a kemény támlájú székbe. Feszélyezve érezte magát. Mr. Goodfather nem tetszett. Határozottan nem tetszett.
-         Heti húszezer dollár megfelel, Mr. Megier?
János az első pillanatban azt hitte, rosszul hall.
-         Heti húszezret mondtam! – ismételte a mindenható tulajdonos. – Megfelel?
János szíve a torkában dobogott. Rengeteg pénz. Azonnal leveheti a házról a jelzálogot. Minden adósságot kifizet. Sokkal könnyebb lesz a családnak.
-         Megfelel, vagy nem felel meg? – recsegett Goodfather türelmetlen hangja az íróasztal mögül.
-         Megfelel, Sir, – makogta János. – Megfelel.
-         Akkor ezen túl is vagyunk. Ön elsejével kezd.
-         Igen, uram. Szeretném minél hamarabb kihoznia családomat is.
Mr. Goodfather szeme alatt hatalmas ráncok jelentek meg.
-         A családját?
-         Igen, uram, a családomat.
-         Minek?
János szíve összeszorult. Miféle kérdés ez.
-         Azt kérdeztem, minek?
János megingott.
-         Minek?
-         Mert nem tudnám látogatni őket, csak évente néhányszor.
-         Akkor sem – ingatta fejét két karfiolfüle között Mr. Goodfather. – Elvárjuk, hogy az alkalmazottak a cég által szervezett módon töltsék a szabadidejüket.
János az ajkába harapott.
-         Akkor még fontosabb, hogy a feleségem és a kislányom a közelemben legyen.
-         Minek?
János csak nézett, nem volt képes felelni.
Goodfather ádázul mosolygott. Bulldogszerű fejében a szokásos gondolatok kergették egymást. Most nem engedhet, most kell üstökön ragadnia ezt a magyar fickót, és soha többé nem szabad elengednie. Jottányit sem engedhet. Semmi család. A fickó ugyanolyan engedelmes eszköz lesz, mint a többi.
-         Gondoljon a heti húszezerre.
-         Igen, uram – makogta János.
-         Akkor minek a család?
János levegőt sem tudott venni, szíve a torkában dobogott.
-         Természetesen elismerjük az ön szexuális igényeinek jogosságát – magyarázta barátságosan a karfiolfülű. – Ahogy az arcképe körbejárt, tizenegy nő igényelte önt szexuális partnernek. Meg három férfi.
János tágra nyílt szemmel meredt a vizenyős szemekbe.
Goodfather azt hitte, nyert ügye van. karfiolfülei közt széles mosoly terült el, felállt, megkerülte terebélyes íróasztalát, a férfihoz lépett, és János vállára tette a kezét.
-         Ne bánkódjon, fiam, aranyélete lesz nálunk. Ezek a csajok messze túltesznek minden magyarországi asszonyon. A megbízottaim felkeresik az ön feleségét, és tisztességes végkielégítést fizetünk neki. Nem bánom, akár a felesége is maradhat, majd a nyugdíj után találkoznak. Itt azonban – a hangja megkeményedett. – Önnek alkalmazkodnia kell.
János torka kiszáradt.
-         Egyszerre legfeljebb négy partnere lehet, – folytatta Goodfather. – és senkit sem illik hat hónapnál tovább lekötni. Gyerekre vonatkozó igényt csak különleges alkalmakkor méltányolunk, és legfeljebb akkor, ha a kérelmező minimum tizenöt éve van nálunk. A gyerek nem racionális, elvonja az energiát a munkától.
János szeme előtt megjelent Krisztina kedves arca. Aztán a kislánya. Ahogy a karját nyújtja felé.
-         Ne aggódjon, fiam, ez nagy lehetőség!
Hirtelen megszédült. Miért is ne? Tele lesz pénzzel. Nőkkel. Állandóan tivornyázhat. Mindent megengedhet magának.
Csak egy pillanatig tartott a kábulat. Aztán Krisztina és a kislány. Fájdalmas tekintettel. Őt nézték.
Finom mozdulattal lerázta a válláról Goodfather tenyerét.
Felállt. Semmi keresnivalója itt. Ez egy távoli bolygó, különös idegen lényekkel.
Goodfather érezte, hogy a fickó meginog. Most kell bevinnie a döntő csapást.
-         Van itt egy másik magyar, és nagyon jól érzi magát nálunk. Stephen Kovex. Akar vele beszélni?
-         Kovács István lesz az, uram.
-         Lehet. Ördög tudja kiejteni a maguk hülye szavait. Ideje áttérniük az angolra.
Kovács István! János jól ismerte. A feleségét is. Hát ezért szomorú Anna! A kisfiával együtt olyanok, mint a fájdalom szobrai.
-         Mr. Kovex elfogadta a mi feltételeinket, Mr. Megier. Akar beszélni vele?
János összerázkódott az undortól. Dehogy akar! Majd ha fagy!
-         Nem szükséges – felelte, és lassan felállt.
-         Üljön csak vissza!
-         Nem, Sir – mondta elszántan János. – Meggondoltam magam. Szükségem van a családomra.
-         Heti húszezer.
-         Meggondoltam, uram.
-         Akkor nem kaphatja meg a pénzt. Állást sem, nem csak itt. Teszek róla, hogy másutt se.
-         Tehát pontosan úgy élhetek, ahogy eddig. Fenemód kitol velem, Miszter. Örültem a szerencsémnek.
-         Ahogy óhajtja. A kocsi kiviszi a repülőtérre. Ha három napon belül nem ad pozitív választ, sohasem kap újabb ajánlatot. Ön eljátszotta a nagy lehetőséget, Mr. Megier. Oda a heti húszezer.
János rándított egyet a vállán.
- Nem hallja? Oda a heti húszezer!
János megkönnyebbülve lépett ki az irodából. Se jobbra, se balra nem nézett, észre se vette az alkalmazottak csodálkozó arckifejezését. Ekkor ötlött fel benne, hogy a munkáról egy árva szó sem esett.
Semmit sem látott a városból, de már nem is bánta. Már azon törte a fejét, hogy’ jönnek ki a következő hónapban.
Valahogy mindenképpen. Muszáj.
A repülőutat végigaludta. Lehet, hogy soha többé nem ül repülőre, de nem érdekelte. Ami fontos – megmaradt.
Élete legjobb döntését hozta.

Részösszegzés

Nő az Idő,
S a szakáll;
Siker jöhet, vagy
Halál.
—-
A Kezdethez Vég dukál,
S a Lét újra sorba áll.
—-
Ötvenegyedik nyaram
Tükrében látom magam.
—–
Nem vagyok semmi fokon
Hatalmasokkal rokon.
—–
Nő az Idő,
S a szakáll;
A Jelen glédában áll.
—–
Van Szerelmem,
Van Családom,
Van két csodálatos
Lányom.
—-
Van jó Társam
Földön-égen:
Anikóm,
A Feleségem.
—–
Van házam,
És van kenyerem,
Van érdekes
Munkahelyem.
—–
Nő az Idő,
S a szakáll;
Minden emlék
Múltra vár.
—-
Idő lánca nyekereg,
Egyszer én is
Múlt leszek.
—–
Arcomon Jelen ragyog;
Erőm teljében vagyok.
—–
Nő az Idő,
S a szakáll,
Előbb siker,
Majd halál.

Szerelem és líra - LXXVI.

Hetvenhatodik rész
A költészet történetének talán legfontosabb feladataival néz szembe éppen napjainkban. A nemzeti költészetek megújítása éppen napjainkban és a közeljövőben az emberiség legfontosabb érdeke.
Miért?
Az előző részben szót ejtettem a piaci ideológia alapvetően utópisztikus mivoltáról, de nem szóltam a legveszedelmesebb, az emberiség egésze számára roppant veszedelmes utópiáról, ez pedig a gazdasági növekedés mítosza.
Könyvek, tanulmányok százai áradoznak arról, hogy a gazdasági növekedés az emberiség problémáinak egyetemes és univerzális gyógyszere, minden bajt orvosló csalhatatlan recept. Ez voltaképpen a kapzsiság apoteózisa. Évtizedek óta hallhatjuk, olvashatjuk, milyen jótékony hatással is van az „emberi fejlődésre” a „természetes” kapzsiság; ez a világ mozgatórugója, minden nagynak és nemesnek szülőanyja, hovatovább „az emberi természet” legfontosabb összetevője.
Tudományos, féltudományos és egészen tudománytalan teóriák hosszú sora próbál meggyőzni bennünket a kapzsiság „egészséges”, „természetes” és „progresszív” mivoltáról. Nem is szólva a hozzájuk kapcsolódó ideológiai jellegű „tudományos” tézisekről, amelyek közvetve, vagy éppenséggel teljesen nyíltan szolgálják a piaci ideológiát.
Természetesen a gazdasági növekedés szerepének eltúlzása is puszta utópia. Soha egyetlen korban sem volt még a puszta gazdasági növekedésnek semmiféle „jótékony” társadalmi hatása, ha ilyenről beszélhetünk is, az sohasem a gazdasági növekedésből, hanem a társadalom intézményrendszeréből, vagy a szociális önszerveződésből indult ki. Maga a gazdasági növekedés semmiféle „szabadsággal” nem jár, és ezután sem fog járni. Önmagában semmiféle szabadságfogalomhoz nem kapcsolódhat, merőben más dimenzióhoz tartozik.
A gazdasági növekedés ideológiáját már a feudalizmus filozófiája is alacsonyrendűnek minősítette – teljes joggal. Egyetlen olyan mozzanata sincs, ami az emberi fejlődést ténylegesen szolgálná, de mindent megszáll, kifordít, és a szentté avatott kapzsiság jegyében igyekszik még az emberi természet lényegét is a profitvágy jegyében megfogalmazni, hogy leplezhesse saját céltalanságát, küldetésének hiányát.
A gazdasági növekedés ideológiája mögött a nagyra puffadt magán birodalmak feneketlen profitvágya bújik meg. A gyakorlatban felelőtlen harácsolást, agresszív és haszontalan terjeszkedést, arroganciát jelent, ami egybe kapcsolódik az állami intézmények és a választott vezetők súlytalanná tételével. Jelenleg éppen emiatt nem beszélhetünk demokráciáról.
A globalizáció jelenlegi formája is puszta utópia, a magántőke rákos sejttenyészethez hasonló terjeszkedésének világméretű ideológiája. Ellensége minden létező vallási vagy nemzeti alapú identitás, ezek drasztikus felszámolására törekszik. Ha tehetné, valami globális turmixot hozna létre az emberiség helyett, minél tökéletesebb keveréket, hogy semmiféle regionális identitás ne veszélyeztethesse világméretű uralmát.
Nem véletlen, hogy a „nemzeti” vagy a „hazafi” fogalma apokriffá lett, az ilyesmire mesterkélt és zagyva fogalmakat használ a globalizáció jelenlegi formáját harsányan támogató, mind ostobább és sekélyesebb liberális ideológia. Nem beszél nemzetről, helyette „etnikai csoportosulást”, vagy „etnikai közösséget” emleget, ami nemcsak pontatlanság, hanem közönséges butaság is. A hazafiságból is gyakran válik nála „etnicista populizmus”, vagy ehhez hasonló idétlenség.
A globalizációs demagógiának nincs szüksége valódi költészetre, ez zavarná a terveit. Helyette valami amorf, de simulékony masszát igényel, ami sem a fogalmiságra, sem az érzelmi identitásra nem visel gondot.
Most már kezdenek kirajzolódni az új költészet feladatai. A megoldás a kultúra és a békés fejlődés helyi dimenzióiban van, csak itt lehet fokozatosan korlátozni és hasznos szerepbe kényszeríteni a magán hatalmat.
Nagyon nagy szükség van jó és hatékony, a közösséggel kommunikálni képes lírára. Minden nyelven. Magyarul, szlovákul, románul, szerbül, németül, olaszul.
Ennek jegyében kell újra definiálni szinte minden fontos fogalmat.
Folytatása következik.

Májusi éjszaka

Májusi éjszaka,
Csillagos vigasság,
A kerek égbolton
Mélység és magasság.
—-
Jövő még nincs, de már
Elült a Múlt szele;
A Jelen mindig a
Boldogság ideje.
—–
Boldognak lenni az
Élet akarata;
Csók, szerelem, mámor,
Májusi éjszaka.
—–
Tiszta gondolatok
Mellé tiszta lélek;
Boldog maradhatok,
Ameddig csak élek.
—
Ráborul, mint bajtárs
Sírjára a baka,
A borús világra
Májusi éjszaka.
—-
Pénz, piac, meg egyéb
Emberi butaság
Felülírná május
Isteni szózatát.
—-
Hogy csak pénzzel, tárggyal
Működik a Lélek,
Meg hogy csak külföldön
Létezik jobb élet.
—
Tárgyiasulhatott
Bennük a szeretet,
S növesztett a külföld
Új, külföldi eget.
—-
Lehet odakint a
Holdnak parfümszaga,
Jó nekem a szokott
Májusi éjszaka.
—-
A kerek égbolton
Mélység és magasság;
Lelkünkben-hitünkben
Lakik a Boldogság.

Irodalomtörténeti szösszenetek - 43.

Sajnos az író is lehet szenilis…
Erre eklatáns példa Somerset Maugham hírhedt baklövése…
Az angol író kilencvenévesen azon kapta magát, hogy a társaságból senki sem ismer. Nosza, hátha mégis…
Megakadt a szeme egy csinos hölgyön. Ezt a nőt ismernie kellene. Egészen biztosan látta már valahol.
Gyorsan megszólította:
- Hogy van?
- Köszönöm, jól, Sir.
Ebből még nem derült ki, mit csinál a hölgy. Nem baj, csak próbálkozzunk.
- Hogy van az édesapja?
- Már régen halott, Sir.
- Hát a bátyja?
- Sosem volt bátyám, nekem nővérem van, Sir.
Na, mindegy, majd csak kiderül, kicsoda a nő.
- És a nővére? Manapság mivel foglalkozik?
A hölgy uralkodott magán, jólnevelten válaszolt:
- A nővérem még mindig Anglia királynője, Sir.

Kora nyári friss derű

Kora nyári friss derű
Száll a levegőben,
Remény-Csipkerózsika
Most van ébredőben.
—–
Eljövendő szép napok
Ígérete zendül,
Az összes gond sápadt arca
Mosolygósra pendül.
—–
Tombol a déli meleg,
Zsongnak a friss lombok;
Jövő-kékben virítanak
A távoli dombok.
—–
Kora nyári friss derű
Ragyog Lét szemében,
Talán csak bizalomból és
Hitből áll az Éden…

Őfelsége csatahajója

A XX. század szerette alábecsülni az elmúlt korok embereinek munkáját, annak fejlettségét, a régiek tudását. Minden fejletlenebb volt, kisebb, kevesebb, tökéletlenebb.
Ez a tendencia ma is tart, és az akadémikus agyvelők makacsul ki is tartanak mellette, dacára annak, hogy időnként kongóan nagyot koppint a koponyájukra a múlt.
—–
Őfelsége, Gusztáv Adolf svéd király Vasa nevű vadonatúj csatahajója a legelső útján süllyedt el a stockholmi kikötőben, 1628. augusztus 10-én. Másfél kilométert sem tett  meg, amikor egy szélroham az oldalára döntötte, a nyitva hagyott ágyúnyílásokon víz ömlött a hajótestbe, és a Vasa úgy süllyedt el, mint a mondásbeli vén fejsze. Ötvenen haltak meg.
Stockholm népe és a király páholyból nézte a tragédiát. A feldühödött uralkodó vizsgálatot követelt. Ha kiderült volna, ki a felelős, kivégzik a nyomorultat. A vizsgálat eredménytelenül zárult.
Ma sem egyértelmű, mi is okozta a katasztrófát. Van, aki tervezési hibát gyanít. Van, aki úgy véli, építési hiba okozta a Vasa vesztét. A hajóépítő mester munka közben elhunyt, és tapasztalatlan utódja fejezte be a csatahajót.
Mások manőverezési hibára esküsznek. Úgy vélik, Söfring Hansson kapitány nem állt feladata magaslatán. Volt, aki azt nyomozta, személyesen kit terhel azért a felelősség, hogy az ágyúnyílások nyitva maradtak.
Nem sok értelme volt a vizsgálatnak, hiszen a király kérésére kellett (volna) díszsortüzet adni, és ugyancsak a király avatkozott be a hajó tervezésébe és kivitelezésébe – nem is egyszer. Gusztáv Adolf ragaszkodott hozzá, hogy olyan zászlóshajója legyen, aminek nagyobb a tűzereje, mint az ellenséges lengyel hadiflotta összes hajójának együttvéve. Meg is kapta a zászlóshajót – nem egészen egy negyedórára.
—–
Már a XVII. században próbálkoztak a hajó kiemelésével. Az ágyúk egy részét búvárharangok segítségével felszínre is hozták, ezeket később Lübeckben adták el.
A kísérletek azonban eredménytelenül zárultak, és a hajó lassan feledésbe merült. Egészen a XX. századig.
Sokáig nem tudták, hogy a hajóféreg – ami a világtengerek mélyén sok helyen felfalja a fa hajóroncsokat – a Balti-tengerben nem él. A Vasa háromszáz évig várakozott a stockholmi kikötő iszapjában.
Abban, hogy újra az egykori pazar királyi hajóra terelődött a figyelem, komoly érdemei vannak Anders Franzén tengerészettörténésznek. Éveken keresztül kutatott a hajó után, végül meg is találta.
Megkezdődhetett a hajó kiemelésének előkészítése. Ez egyáltalán nem volt egyszerű feladat. Nem csak kiemelni kellett tudni a hajót, meg is kellett őrizni. A háromszáz évig víz alatt lévő hajótest nem száradhatott ki, mert akkor azonnal széttöredezik, aztán elporlik a faanyag. Márpedig a Vasa a svédek büszkesége, konzerválni kell, és múzeumban elhelyezni.
Igazából senki sem tudta, hogyan is nézett ki egy XVII. századi hadihajó. Főleg azt nem, mekkora volt. A “szakértők” a Vasa vízkiszorítását 6-700 tonnára becsülték. A “mértékadó tudósok” nem felejtették el hangsúlyozni, hogy a hajó mérete a becslés alsó határához lehet közelebb. A néhány ellenvetést – ilyenekkel főleg tengerészek próbálkoztak – gúnyos megjegyzésekkel hallgattatták el.
Előkészítettek egy dokkot a Vasa számára. Ez létfontosságú volt a hajó megőrzése szempontjából. A dokk méreteit a “tudományos” becslések nyomán alakították ki.
Csaknem ebből lett a baj. Kevésen múlt, hogy nem ment csődbe a projekt a téves becslés miatt.
Amikor végre sikerült kiemelni a hajót, nem fért be a dokkba. Válságos helyzet alakult ki, sokak személyes és anyagi segítségére lett hirtelen szükség.
A tudományos elmék ugyan kitartottak amellett, hogy a Vasa legfeljebb 6-700 – de inkább 600 – tonnás volt, de…
A valóságban a Vasa vízkiszorítása az 1200 tonnát is meghaladta.

Egy élet Anikóval

Vénül az Idő,
Gyorsabban rohan;
Ezerféle apró fájdalma van,
S benne az életünk
Lágyan suhan.
—–
Forog a vénülő Időkerék,
És velem él
Az Örök Nőiség.
——
Házas létünk kicsi ládikó,
Mosolygó éke Te vagy,
Anikó.
—–
Sok esztendeje fogom a Kezed;
Élek, amíg Veled élni lehet.
—–
A múltunk meghitt,
A jövőnk ködös;
Nem is érdekes, ami nem közös.
—
Óvnak a meghitt szeretet-falak,
S a mézeshetek sírig tartanak.
—–
Esténként, ha a Hold az égre hágott
Megcirógatjuk
A fáradt világot.

Szőke nő zűrben az űrben - 218.

KÉTSZÁZTIZENNYOLCADIK RÉSZ

Íródott Nyuzga javaslatára


Eastman döbbenten bámult a szőke nő arcába.
-         Nem értette a kérdést? – nevetett az arcába pimaszul Karen.
Eastman mély lélegzetet vett.
-         De igen, admirális asszony! – fakadt ki egy másodperc múlva. – Értettem.
-         Akkor feleljen rá!
-         Biztosíthatom róla, – kezdte nagyon komolyan a fogoly. – hogy élő volt. Nagyon is élő. Ha arra gondol, hogy valamiféle klónt játszottak a kezünkre, el kell mondanom, hogy bennünk is felmerült ez a lehetőség, és nagyon alapos vizsgálatot folytattunk. A halott nem volt klón, az a tetem valaha McPherson volt, ezt a szakértőink minden kétséget kizáróan bebizonyították. Inkább a jelenlegi élő McPherson személyazonossága körül merülhetnek fel kérdések.
-         Biztos ebben?
-         Biztos vagyok, admirális asszony! – fakadt ki Eastman. – Nézzék, én megértem, ha nem bíznak bennem! Én egy olyan ügynökség munkatársa voltam, ahol nagyon komolyan szerettünk volna tisztába jönni azzal, hogy ki, hol, honnan és hogyan irányítja a világot, és kik állnak harcban kikkel!
Ed Philips közbe akart vágni, de Karen alig látható, finom mozdulattal leintette. Eastman-nél átszakadtak a gátak:
-         Higgyék el, nagyon komolyan dolgoztunk azon, hogy valamiféle átlátható képet nyerjünk! Borzalmas káosz van a világban! El sem tudják képzelni, mekkora!
Hirtelen elakadt, mire Karen flegma mozdulattal töltött neki egy korty italt. Eastman nagy lendülettel megitta, aztán folytatta:
-         Tudjuk, hogy az Ultenberg csoport félrevonultságában is hatalmas erőt képez a világegyetemben. Intézmények százai szolgálják még így is – földi bűnöző söpredéktől kezdve titkos helyeken alapított, elképesztő felszereltségű laboratóriumokig, ahol a bujdosókat üldöző szörnyetegeket fabrikálják.
Karen összerezzent. Sokkoló emlékek jutottak az eszébe.
-         A Föld a lehetséges legnagyobb káosz birodalma, hiszen ott a tényleges hatalom elvileg nem is létezik, arctalanul bújik meg a névleges hatalom árnyékában, mint valami titkos palota egy közönséges polgári díszlethomlokzat mögött. McPherson megkísérelte felszámolni a Földön a szociálterrorizmust, amiről szintén nem tudunk jószerivel semmit. Vajon valódi spontán forradalmi mozgalom-e – mint magáról hirdeti – vagy valami bűnbanda tartja fent? Az alvilág? Esetleg valami még ismeretlen hatalom?
Ivott egy újabb kortyot.
-         McPherson a jelek szerint azt gondolta, hogy a szociálterroristák mögött Savioli követői állnak, és ez a szál elvezethet a Menedéktéridőhöz. Még az is lehet, hogy igaza volt, de bizonyítani ezt ugyanúgy nem lehet, ahogy a többi feltevést se.
-         McPherson az Ultenberg csoport embere?
-         Ez a mostani talán nem, de a régi az volt.
-         Ha nem az Ultenbergek embere, miért akar eljönni a Földről?
-         Talán veszélyes játékot játszik. Talán azt képzeli, elhitetheti, hogy ő a valódi McPerson. Nem tudom, admirális asszony.
-         Folytassa!
-         Az is lehet, hogy valami egészen más rejlik Morgensohn útja mögött.
-         Más? Mi más?
-         Nem tudom, admirális asszony, sok a váratlan tényező. Számos fordulatot nem értünk.
-         Például mit?
-         Valakik a közelmúltban felszámolták a térmanipulátor központját. Kik és miért? Semmiféle korábbi képbe nem illik.
Karen csaknem felnevetett. Ő is tud problémát okozni a világ hatalmasságainak.
-         Folytassa!
-         Ha valami ilyesmi történik, gyakran át kell értékelnünk mindazt, amit tudunk.
Karen éppen újabb kérdést akart feltenni, amikor felcsendült a géphang:
„Hajó az admirálisnak! Idegen hajók közelednek.”

Folytatása következik.

Szerelem és líra - LXXV.

Hetvenötödik rész
A kanonizált líra kialakulásának és tényleges szerepének számos tényezőjét vizsgáltam, de még nem esett szó az egyik legfontosabbról, amiről nálunk legfeljebb elvétve lehet olvasni, Európában sem sokat, de amiről a posztmodernnel és jelenségeivel foglalkozó amerikai társadalomtudomány meglehetősen sokat beszél.
A XX. század igen jelentős mértékben az utópiák évszázada volt.
Ha utópiákról van szó, nálunk még mindig a többség kizárólag a kommunista ideológiára gondol, elsősorban ezt szokás utópiának minősíteni. Ilyen vonatkozásban az utópia kizárólag ’csökkent értékű, megvalósíthatatlan társadalmi rend’ jelentésben él. A csökkent érték a többi ideológiával szemben számít, tehát a kommunista világnézet társadalomtudományi aspektusa alacsonyabb rendű például a liberalizmushoz, vagy éppen a piaci ideológiához (a piacelméletekhez) képest.
Ez a mai magyar közgondolkodásban fordítva is igaz; a piac elméletek megvalósíthatóbbak a kommunizmusnál, ezért annál realisztikusabbak, ergo magasabb rendűek, közelebb állnak az igazsághoz.
Pedig ez egyáltalán nincs így.
Nálunk egyáltalán nem természetes a gondolat, hogy a piac éppen olyan utópisztikus fogalom, mint a kommunizmus. Szabad piacról korábban sem volt értelme beszélni, számos szerző írt már erről igen meggyőző fejtegetéseket, hogy mindig és a kapitalizmus minden szakaszában akadtak olyan törvények, szokások, szituációk, amelyek hatékonyan akadályozták a szabad piac megvalósulását, és hogy a szabad piac – lehetetlen. Nem nagyon érdemes vitatkozni velük. A piac – fikció.
Ez sem új gondolat. Annak idején a keynesiánus közgazdászok számos alkalommal elemezték a kérdést, és levezették a szabad piac fogalmának merőben utópisztikus természetét. A jóléti állam gazdaságpolitikájának kiépítésekor éppen abból indultak ki, hogy a szabad piac fogalma megvalósíthatatlan utópia, erőltetése voltaképpen nem jelent mást, mint a legerősebb piaci helyzetben lévő tevékenységének nyílt támogatása, ez azonban nemkívánatos vagyoni különbségekhez és gazdasági válságokhoz vezet – ezért szükséges a társadalmi béke és a gazdasági növekedés együttes biztosítása érdekében a piac állami szabályzása.
Ez volt a progresszív adók korszaka, amikor a Morgan- vagy a Rockefeller-csoport jövedelmének akár 97-98 százalékát is felemészthették az adók – a cégtörténetek még mindig háborognak ezen.
A jóléti állam intézményrendszerének szétverésével a nyolcvanas évek elejétől a Reagan és a Thatcher adminisztráció újra a piaci ideológiát tette uralkodóvá a fejlett kapitalizmus köreiben – a gazdasági hatalmat az erősek kezébe adva.
Napjainkban a gazdasági magánhatalom világszerte kezdi minden téren meghaladni az államhatalmat. Ennek érdekes jele, hogy az USA az például űrkutatás terén is átengedi a vezető szerepet a magán tőkének; tanúja lehetünk, hogy az egykor holdutazást finanszírozó NASA a másodhegedűs helyzetébe kényszerül különféle magáncégekkel szemben.
Napjaink gazdaságtörténetének egyik legfontosabb jellemzője az ellenőrizhetetlen, minden  államhatalmat erőben meghaladó magán birodalmak kialakulása. A „független” bankrendszerek, a bármikor ide-oda költöző, megfoghatatlan, megadóztathatatlan és ellenőrizhetetlen, ennek tudatában arrogáns multinacionális impériumok túlhatalma valósult meg a szabad piac ideológiájának révén. Annak idején Franklin Delano Roosevelt óvott a magánhatalom ellenőrizhetetlenné válásától, a demokrácia legnagyobb ellenségének tekintette, és elhatalmasodását fasizmusnak minősítette. Mára minden eleme megvalósult annak, amire a néhai elnök a jóslataiban célzott, és amit a világ demokráciáját fenyegető legnagyobb veszélynek tartott.
Ezzel szemben ma ott tartunk, hogy Európában nyílt és burkolt szabályzás egész dzsungele erősíti az ilyesféle magánhatalmat, ami hovatovább sérthetetlenné válik, a társadalom teljes intézményrendszere behódol neki. Hamarosan tilos lesz majd kimondani a „háttérhatalom” kifejezést.
Az Egyesült Államokban magától értetődő természetességgel elemzik a problémát, a piac fogalmát – amely Európában közel áll ahhoz, hogy szentté avassák – utópiának tekintik. Közben Európában esetenként szélsőségesnek nevezhető szabályok védik a nagyot – a kicsikkel szemben.
Meglepő, hogy helyenként a tengerentúlon mennyire másképpen értékelik a kelet-európai rendszerváltásokat, mint felénk. Nálunk továbbra is makacsul sikertörténetnek tüntetjük fel a rendszerváltást, hivatalos ideológiánk a mai napig verejtékes igyekezettel próbálja elkenni, hogy az a mai napig súlyosan hátrányos helyzetbe hozta a lakosságunk döntő többségét. Itt természetesen nem a liberális „megmondóemberek” végtelenül bárgyú szabadság-demagógiájára gondolok elsősorban, hanem a mai társadalomtudományban és publicisztikában még mindig elevenen élő illúziókra.
Norman Patrick Barry kiemelte, hogy a piacelméletek csupán egyetlen vonatkozásban voltak képesek leírni a valóságot – ez pedig a szocializmusból a kapitalizmusba való átmenet, és a rendszerváltásokról az volt a véleménye, hogy egyik utópiát váltottuk a másikkal.
A fentebb már hivatkozott Jameson világosan megírta, hogy semmit sem lehet elérni azzal, hogy az egyik tehetetlen intézményrendszert – a bürokratikus tervezést – felváltunk egy másik, ugyancsak tehetetlen intézményrendszerrel, a piaccal.
Ilyen keretek között a demokrácia nem más, mint egy utópisztikus gazdasági rendszer politikai utópiája. Semmi köze a tényleges valósághoz. A helyzetet a római császárság korához hasonlítják: Rómában még évről évre konzulokat és egyéb tisztviselőket választanak „szabadon”, akik elvben a birodalmat vezetik, valójában azonban semmiféle hatalmuk sincs, az impériumot a császár irányítja.
Ilyen viszonyok közt milyen helyzetben van a költészet?
a költészet azonban – mert mögötte a valóságos emberi lényeg áll, valóságos érzelmek, vágyak, valóságos erkölcs – nem lehet utópisztikus. Mesélhet utópiákról, ilyeneket tetszése szerint találhat ki, – de maga sohasem utópia. A költészetben az utópia nem lehet cél, csak eszköz, hiszen a mindenkori valóságos emberi érzésekből sarjad. A látszólag „komoly’, sőt „komor” gazdaságtudományok megvalósíthatatlan utópiák tömkelegét szabadíthatják ránk, nagyképű és tudálékos módon értekezhetnek róluk, attól koldul a világ – de a játékos, zenei, sokkal személyesebb és könnyedebb költészet náluk sokkal mélyebben áll a valóság talaján.
A költészet az embert mélyebben és személyesebben képviseli, ettől igazabb.
Mi vezethető le ebből?
Folytatása következik

Májusi pompa

Május első napja
Nyár képét mutatja,
Félrecsúszott a melegtől
Az égbolt kalapja.
—–
Kicsi tavaszunkba,
Fáradt otthonunkba
Szellő hátán megérkezett
A májusi pompa.
——
Friss színeket látok,
Újra élni vágyok,
Mindenütt harsány pompában
Nyílnak a virágok.
—–
Amikor a világ
Lelki szeme tompa,
Illat-árral életet ment
A májusi pompa.
—–
Május első napja
Bizonyságát adja;
Hogy a vén halált az Élet
Győzni sose hagyja.