2011. augusztus 11., csütörtök

A szabad akaratról - XXII.


David: Horatiusok esküje.
A festmény eredetileg Corneille Horatius című darabját illusztrálja. A három Horatius arra esküszik, hogy az állam érdekében vívott "hősi" párviadalban megölik húgaik férjeit és vőlegényeit. Csak egy marad közülük életben. Tipikus példa a "hősi" erkölcs riasztóan sivár embertelenségére.

A pesszimista etikusok általában azt hangoztatják, hogy a világban az örömnél és a boldogságnál sokkal több a bánat és a szenvedés. A tulajdonképpeni boldogság emiatt nem is lehetséges, pusztán fikciónak kell tekinteni. Ezért az ember erkölcsi értelemben súlyosan téved, mivel a boldogság “hajszolása” közben megfeledkezik “valódi” erkölcsi kötelességeiről. Az ember valódi kötelessége a “boldogsághajsza” helyett az emberiség vagy a kultúra érdekében végzett munka, amely önmagában hordja a jutalmát.

Ez a nézet mind közül az egyik legcsalókább; mivel a “tiszteletreméltóság” álruháját és az “önzetlen erkölcsiség” hamis glóriáját ölti magára. Ráadásul mai társadalmunkban is igen buján tenyészik, a “köz érdekében végzett önfeláldozó munka” álcáját viseli, ami előtt általában mindenki le szokta tenni a fegyvert.

Komoly hibát követ el az, aki a pesszimista etika rendszerét úgy akarja megdönteni, hogy elkezdi bizonygatni, hogy a világban mégis az öröm és a boldogság van többségben. Ilyen értelemben ez a kérdés nem releváns. Egyáltalán nem számít, hogy a világban az öröm-e a több vagy a szenvedés, hiszen a pesszimista etika semmivel sincs jobb helyzetben, ha esetleg bárminő statisztikai vagy médiahivatkozással a világbeli szenvedéstöbbletet akarná “bebizonyítani”, hiszen neki nem célja a szenvedés csökkentése; és a pesszimista etika nem lesz “etikusabb” attól, hogy nélküle is van szenvedés. Viszont egy ilyen értelmű vitában mindig lehetősége lenne arra, hogy látszólagos “glóriás fennköltségét” megőrizze. Csakhogy: érezzük, hogy valami nincs rendben körülötte, hiszen “az önfeláldozó tudós”, illetve az “önfeláldozó politikus” valahol ugyanabban a régióban tanyázik, mint “a hős, ki csak népének élt”; ezt a pózt pedig a világnak ezen sarkában jól ismerjük.

Érezzük, hogy igazából a hétköznapi élet szférája az a vidék, ahol ez a látszólag “tiszteletreméltó”, majdhogynem “szent” gondolkodásmód a glóriáját mindennapi ördögálarcára szokta cserélni. Hogyan érjük tetten? Legkönnyebben akkor ránthatjuk le róla a leplet, ha gondolatmenetének nyilvánvaló hiányait tartalommal töltjük meg. Legalapvetőbb premisszája az, hogy boldogság nem létezik, ez az állítás ezen gondolatkörben sarkalatos axióma. Ezzel nyilvánvalóan nem értünk egyet, s mint fentebb mondtuk; az ilyen nézetek megdöntésére elegendőnek tekintjük azt is, ha a világban akár egyetlen boldog pár is létezik. A boldogság a szabad akarat erkölcsös célja, egyben a szabad választás legalapvetőbb és alapvetően erkölcsös megnyilvánulása. Egyáltalán nem releváns az, ha a “többség” “boldogtalanságban”, vagy boldogtalanságnak vélt állapotban él.

Semmiféle pesszimizmus számára sem elegendő semmiféle “statisztikai hivatkozás”, a pesszimizmus csak akkor érhetne célt, ha azt sikerülne bebizonyítania, hogy a világban alapvetően sohasem volt, nincs, és nem is lehetséges semmiféle boldogság, nem volt, nincs és nem is lehetséges egyetlen boldog házasság sem. Ilyen bizonyítás hiányában a pesszimizmus soha nem tehet szert egyetemes érvényre, egyetlen ember szabad akarata bármikor leküzdhetetlen gátat emelhet elébe. Az egyetemes boldogtalanságban voltaképpen az etikai pesszimizmus nem is érdekelt; mivel az egyenlő volna az emberiség önfelszámolásával; akkor pedig az etikai pesszimizmus az emberiséggel együtt megsemmisülne, és nem bizonygathatná tovább, hogy a világban egyetemes boldogtalanság van. Éppen úgy, ahogy a világkatasztrófa Nostradamust meg a Jelenések Könyvét emlegető, félanalfabéta sarki jósa sem érdekelt abban, hogy az általa hangosan rikácsolva megjövendölt világpusztulás valóban bekövetkezzék; mert akkor az emberiséggel együtt ő is elpusztulna, és nem jövendölhetné tovább a hamarosan bekövetkező apokalipszist. Helyzetük voltaképpen teljesen azonos: az etikai pesszimizmus is, a sarkon handabandázó jós is csak abban érdekelt, hogy egy alapvetően fennmaradó világban érdekesek maradjanak, vagy azzá váljanak. Teljesen közös platformon vannak abban is, hogy az emberiség morális kötelezettségeinek erkölcsi súlyát másra hárítva élősködnek az emberi szellemen. Ők azok, akik metafizikai értelemben egyfajta “Fogjuk meg és vigyétek!” jelszóval kivonják magukat az emberi felelősség alól.

Voltaképpen ennyi is elegendő lehetne, de nézzük tovább az etikai pesszimizmus gondolatmenetét. Boldogság nem létezik, csak boldogsághajsza, amely erkölcsi értelemben tévedés — azaz a “boldogsághajsza” etikátlan. Itt is érezhetjük “az eszmék közt az űrt”, de menjünk tovább. A valódi “erkölcsi kötelesség” az önzetlen szolgálat. Mondhatnánk azt is, hogy formailag ez csaknem egybeesik a sztoikus etikával, amely az emberi érzelmek kifejezésének jogosságát tagadja és “erkölcsi magányra” nevel. Ennek segítségével talán már fülön is csíphetnénk az etikai pesszimizmust, csakhogy a sztoikus etika világképe és érvényességi köre sokkal szűkebb, mint a pesszimista etikáé, így csak eltévesztenénk a nyomot.

Ne arra koncentráljunk, amit állít, inkább arra, amit szemérmesen elhallgat. A pesszimista etika elveit magáévá tevő, a”boldogsághajszáról” lemondó emberünk hogy áll a párválasztással és a házassággal? Szíve választására hallgatva szerelmes lesz, és boldog házasságot köt? Nem, hiszen a boldogság elvi lehetetlenség. Ha meg mégis; a boldogság akkor is elvi lehetetlenség. A pesszimista etika számára a párválasztás és a házasság területe ingoványos vidék: minél beljebb kerül, annál inkább elsötétül a hófehért köntös, és annál inkább haloványul a glória. Végül marad a puszta csontjelmezes halálfej a fonnyadt petrezselyemkoszorúval: A pesszimista etika embertelen.

Nézzük sorjában.

A pesszimista etika sajátos módon elhallgatva tagadja az emberi érzelmek jelentőségét; és abban reménykedik, hogy ezt nem bizonyítják rá. Ha a boldogság elvi lehetetlenség, akkor a párválasztásban a szerelem nem lehet szempont. Helyette nyilván valami egyéb szempont tolakodik automatikusan előre: vagyon, vagyonszerzés, vagyonegyesítés, esetleg bármely gazdasági, politikai, vallási vagy egyéb elveken alapuló “kötelesség”. Ez teljesen egybeesik a feudális etikával. Semmivel sem különb, mint a Corneille hősei előtt tornyosuló “kötelesség”, amelynek abszurd voltáról már beszéltem. Hiába kérné ki magának a pesszimista etika, az általa mondottak így is értelmezhetők.

Van azonban még más is. Mivel a pesszimista etika elvben nem zárja ki a szerelem és a szerelmi házasság lehetőségét; tegyük fel, hogy emberünk szerelmi házasságot köt. Csakhogy a boldogság a pesszimista etika sarkalatos tétele szerint elvi lehetetlenség. Mi következik ebből? Mivel ez alapvető meggyőződése, emberünk egy önbeteljesítő jóslat — erről a fogalomról később szándékozom beszélni — céltudatosságával munkálkodik házassága tönkretételén. Az etikai pesszimizmustól voltaképpen kötelező érvényű felszólítást kapott, hogy a munkája — a “kötelesség” — érdekében hanyagolja el a családját. Ennek szélsőséges példája — a voltaképpen más etikai alapon álló, de szituációjában ezzel erősen egybecsengő — romantikus drámai hős, aki eltökélten vonul seregével teljesíteni “kötelességét”, a “császár szent parancsát”, miközben hallja családtagjai segélykiáltásait, akiket az ellenség éppen ostromol, és akiket kegyetlen halállal le fog gyilkolni. A “hős” azonban nem segíthet rajtuk, mert “elszólítja a kötelesség”. Azért választottam ezt a példát, mert ebből az elv abszurd embertelensége világosan kitetszik.

A pesszimista etikát követő ember az absztrakt elvek oltárán a kevésbé látványos hétköznapok során is feláldozza boldogságát, szeretteit és önmagát. Bármi is történik az etikai pesszimizmus elveit elfogadó ember családi életében; az etikai pesszimizmus alapszólama, “a boldogság lehetetlenségének” elve mindenképpen a házasság feldúlásán, vagy érzelmi erejének kimerítésén munkálkodik. Ha aztán bekövetkezik a végső elhidegülés állapota vagy a válás, az etikai pesszimizmus “bölcsen” bólinthat: az újabb “statisztikai adat” megint az ő elveinek “igazságát” erősíti. A pesszimista etika tehát becsapja és lelkileg megnyomorítja azokat, akik hisznek benne. Madách Luciferjének szavaival mondhatná szerencsétlen híveinek: “Áldásom a bűn és nyomor legyen!”

Az etikai pesszimizmusnak azonban komoly “történelmi küldetése” is van. Ezt leginkább akkor érthetjük meg, ha kissé jobban szemügyre vesszük kötelesség és boldogság összefüggéseit az etikai pesszimizmus rendszerében. Az a gondolat nyilván abszurd, hogy kötelesség és boldogság abszolút értelemben egymást akadályozó fogalmak lennének. A boldog ember a munkáját is jobban végzi — gondolhatnánk — egyébként is: az örömteli magánélet és az örömmel végzett munka a boldogság harmóniájában találkoznak egymással. Munka és magánélet között erkölcsi értelemben vett ellentmondás nem létezhet. Ez így is van, de csak akkor, ha a munka céljaiban és körülményeiben egyaránt emberhez méltó tevékenység. Az etikai pesszimizmus által tételezett “kötelesség” pedig nem arról a munkáról szól, amely céljaiban és körülményeiben egyaránt emberhez méltó tevékenység, hanem arról, amely nem az.

A náci propagandaminiszter, Goebbels legkedveltebb mondása volt, hogyha egy hazugságot elég gyakran ismételnek, az emberek előbb-utóbb elhiszik. Ez azonban abszolút értelemben véve egyáltalán nincs így: a szabad akarat az egyén ítéletében ennek is gátat szabhat. A szabad akarattal rendelkező ember azonban ritkán magányos; mellette áll a család és a hasonló elveket valló emberek közössége, amely az egyén számára erkölcsi támaszt nyújt. A hazugságnak vele szemben nem sok esélye van. A hazugság “felvevőpiacát” azok az emberek alkotják, akik szabad akarattal nem rendelkeznek és magányosak, akár családban élnek, akár nem. A modern pesszimizmus, mint jelenség definíciójában nemcsak a “borúlátás” elemének kellene szerepelnie, hanem a magánynak és a kommunikáció hiányának is.

A modern pesszimizmus emberfelfogását kendőzetlenül mutatja be az abszurd dráma: “…az ember mindig a társadalmi helyzet vagy a történelmi környezet esetleges körülményeiből kiemelve szerepel, és csak az élet alapvető alternatíváival, alapvető szituációival néz szembe. Beckett vagy Gelber drámáiban az ember az idővel néz szembe és azért vár, várakozik születés és halál között, a halál elől menekülve kúszik egyre magasabbra, mint Vian drámájában, vagy süllyed passzívan lefelé a halál felé, mint Buzzatinál, fellázad a halál ellen, szembenéz vele és elfogadja, mint Ionesco Bér nélküli gyilkosában, kibogozhatatlanul belebonyolódik az illúziókba, a tükröket tükröző tükrök délibábjába, és örökre elrejtőzik a végső valóság elől, mint Genet drámáiban, megpróbálja megszilárdítani helyzetét vagy kitörni a szabadságba, csak hogy végül újabb börtönben találja magát, mint Manuel de Pedrolo paraboláiban, szeretne valami szerény helyet kimérni magának a környező hideg sötétségben, mint Pinter alakjai, hasztalanul próbálja megragadni az értelmét örökre meghaladó erkölcsi törvényt, mint Arrabalnál, belebonyolódik az elkerülhetetlen dilemmába, hogy a legserényebb erőfeszítés ugyanahhoz az eredményhez vezet, mint passzív tunyaság — mint Adamov korábbi drámáiban, és mint a darabok nagy többségében örökre, megmásíthatatlanul magányos, befalazva él szubjektivitásának börtönében és képtelen kapcsolatot teremteni embertársaival.” (ESSLIN, Martin: Az abszurd jelentősége; Ford. SZÁNTÓ, Judit;)

Az elidegenedett, “szubjektivitásának börtönében” élő magányos ember az etikai pesszimizmus terméke. Magányossága és perspektíva nélküli önszemlélete nagy részben megfosztja a kommunikáció, valamint az emberi közösségbe való tartozás lehetőségétől, de nagymértékben alkalmassá teszi arra, hogy tagja lehessen egy olyan emberi csoportosulásnak, amely nem közösség, hanem magányos és perspektíva nélküli individuumok halmaza; ez pedig a tömeg.

Folytatása következik.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése