A balszárny felől támadásra indultak a magyar huszárok és a hajdúk. Azt hiszem, a török gyalogság vereségét az utóbbiak teljesítették be. Rendkívül ügyesen harcoltak az árkok körül, ugráltak egyiktől a másikhoz, lemészárolták a hátramaradó török gyalogosokat, összeszedték az elhajigált török puskákat, és azzal lőtték a menekülőket. Amikor a parthoz közelebb vittük az ágyúkat, láttam olyan magyar hajdút, akinek négy-öt puska is volt a vállán.
Az árkok között gyorsabban jutottak előre, mint a lovasság. Az árkok között középtájon négy török ágyú állt, legénységük a roppant tolongásban nem volt képes őket elvinni. A hajdúk lerohanták. A topcsik zöme elszaladt, a hátramaradókat a hajdúk a segítségükre siető janicsárokkal együtt levágták, az ágyúkat megfordították, és mindet kilőtték a folyóparton tolongó török tömegre. A hatás leírhatatlan volt. Véres testrészek kavarogtak a levegőben, és több tucat török esett a folyóba.
A hajdúk között hirtelen terjedni kezdett egy csatakiáltás. Először azt hittem, rosszul hallok:
- Zrínyi! Jön Zrínyi!
Talán azt gondolták, hogy valóban megérkezett Zrínyi marsall serege. Csak déli irányból jöhetett, akkor pedig hátba támadta őket. Talán ezt gondolták. Talán mást. Talán egysezrűen megijedtek, elegük lett a további harcból.
Menekültek, de még a janicsárok is. Elhajigálták a kanócos puskákat, és iszkoltak. Sokan már egyenesen a folyó felé.
A szélső balszárny felől néhány század magyar huszár és francia vértes a folyópart közvetlen közelébe jutott, és onnan oldalazva rohamozta meg az egyetlen, még nagyjából harcképesnek tűnő török lovassági tömböt.
Itt is felharsant a kiáltás:
- Zrínyi! Jön Zrínyi!
Nemcsak a huszárok, szerintem a francia vértesek is ezt kiabálták:
- Zerin! Zerin! Vagy Serini! Serini!
A török lovasság visszahőkölt. Szpáhik voltak, meg néhány száz akindzsi. A török a szűk helyen moccanni sem tudott, kénytelen volt állva fogadni a roppant heves attakot. A magyar és francia lovasok belegázoltak ebbe a török tömegbe, és rögtön keményen megrendítették az utolsó szervezett oszmán lovassági erőt. Ez sem volt elég: a francia gyalogság néhány zászlóalja észrevette a lovasharcot, abba az irányba fordultak, és hevesen tüzelve lerohanták. A mi lovasságunk három százada meg a franciák mellett elszáguldva kapta őket oldalba.
A három oldalról érkező támadás rövid tíz perc alatt szétverte, legázolta, darabokra tépte, eltaposta a török lovasságnak ezt a kontingensét.
Mindenütt felhangzott már a győzelmes csatakiáltás:
- Zrínyi! Jön Zrínyi!
Ami ezután következett, már csak mészárlás volt.
Azt hiszem, mindannyian megrészegedtünk a győzelemtől. Előrevittük az ágyúkat, aztán még előbbre. A másik oldalon a császári tüzérség néhány ütege ugyanígy tett. A túloldalon az oszmán tüzérség már beszüntette a tüzelést. Mi azonban lőttük, egyre lőttük a parton tolongó tömeget.
A török a hídra tódult, aki meg nem fért, a folyóba vetette magát. Így próbáltak több száz lépés szélességben átkelni a Rábán. A tüzérségünk és a gyalogságunk folyamatosan lőtte őket.
A Rába igazán könnyen átúszható, a vízállás nem is volt nagyon magas, bár reggel óta emelkedett; hanem a pánik hatalmas úr. A török nem nézte, hol próbál átevickélni a vizen, örvényekbe, sodrásokba keveredett, eltalálták, dőlt egymásra, egyik a másikat döntötte le, nyomta a víz alá. A Rába medre vöröslött a vértől és a török köpenyektől, a víz nem is látszott. Közben könyörtelenül tüzeltünk.
A híd a rajta átkelni akarók súlyától, vagy az ágyútűztől leszakadt, a török százával zuhant a vízbe. Aratott a halál.
Köprülü Ahmed ekkor – fél öt lehetett – megelégelte a vereség vigasztalan látványát. Amikor megtudta, hogy a főtisztek – Iszmail pasa, Mohamed és Kaplán pasák – már mind elestek, ahogy a valamirevaló főtisztek zöme is holtan fekszik odaát, egyre kevésbé érdekelte a túlsó oldalon zajló öldöklés. Néhány percig még nézte a szörnyű tumultust, az irdatlan vérfürdőt, ahogy a halottakkal zsúfolt folyócska véres vizében végérvényesen elsüllyed az oszmán birodalom bő évszázada tartó magyarországi sikersorozata. Nézte, nem sokat értett belőle, aztán – otthagyta. A jobbparton maradt, még intakt csapatokkal együtt visszavonult az előző napi táborhelyére. Több ezer katonája vergődött még mindig a vízben.
A túlsó part nem nagyon meredek, de a bal partnál magasabb, és – síkos. Amikor átkeltek, talán észre sem vették. Most azonban nagyon sok török halt meg amiatt, mert nem volt képes kievickélni a túlsó partra. Próbálkoztak egyszer-kétszer, nem sikerült, aztán vagy a sodrás, vagy egy lövedék végzett velük.
A végén már a partról tüzeltünk, a magyar hajdúk és huszárok több százada, de néhány francia és császári alakulat is a törököt üldözve átkelt a folyón. A lovasok átúsztattak, a gyalogság a lovak farkába kapaszkodva húzatta át magát, ahogy a hajdúktól látták. Ezt látva a török tüzérség elmenekült, az ágyúkat a parton hagyták. A hajdúk beszögezték, vagy a folyóba lökték őket.
Másnap Montecuccoli parancsára az utóbbiakat kihalászták, és besorolták a császári tüzérséghez.
Így végződött a szentgotthárdi csata, korunk egyik legnagyobb ütközete, ahol az oszmán hadigépezet megsemmisítő vereséget szenvedett.
Körülbelül négy-ötezer keresztény katona áldozta életét ezért a győzelemért. Senki sem tudja, mennyi embert vesztett Köprülü Ahmed, az elesett törökök számát húszezerre becsültük.
A két hadvezér nem volt méltó ehhez a csatához. Az egyik – Köprülü Ahmed – roppant tömegeket hozott magával, akiket habozás nélkül a halálba küldött pusztán a saját becsvágya érdekében, hiszen a csatával sem érhetett el többet, mint akkor, ha türelmesen kivárja a Rába partján a neki tetsző békeajánlatot.
Semmivel sem volt jobb nála a felfuvalkodott, dilettáns Montecuccoli. Ha rajta múlik, nincs csata Szentgotthárdnál. Az ütközetet nem ő nyerte mag, hanem a mindenünnen ide sereglő, a török ellen végre komolyan harcolni akaró katonák serege. Akiknek volt néhány nagyszerű, bátor parancsnoka, mint La Feullade, vagy Waldeck gróf.
Wolfgang Julius von Hohenlohe altábornagy talán nem a merész döntések és a briliáns manőverek embere, de ez a csata az övé volt, az ő körültekintése, kitartása, fortélyossága, szakmai hozzáértése hozta meg a sikert.
Drága Jane, mindannyian azt hittük, hogy következik a világraszóló diadalok sora, hogy feltartóztathatatlanul nyomulunk majd előre, addig ütjük a törököt, amíg szusz van benne, és magunk előtt kergetjük a Balkán rengetegéig, vagy azon is túl.
Nemcsak én hittem ezt, hanem minden jó érzésű katona.
- Minél hamarabb vissza kell hívni Zrínyit – mondta a győzelem estéjén Hohenlohe altábornagy. – A hadjáratot az ő vezérletével kell folytatnunk. Újra le kell rombolnunk télen az eszéki hidat, bevenni Kanizsát és Székesfehérvárt. Utána visszamenni Pécshez, és megkezdeni Buda hadászati bekerítését. Néhány év alatt visszafoglalhatjuk a töröktől ezt az országot.
Ezt gondoltuk, Jane. A vasvári béke híre mindenkit letaglózott. Először nem is akartuk elhinni, azt hittük, ostoba pletyka. Hohenlohe altábornagy Montecuccolitól kért magyarázatot, de erre az olasz sem tudott mit mondani. Nem volt része benne.
- Nem hittem volna, – mondta este bizalmas körben Hohenlohe. – hogy a császár nevében képesek ekkora aljasságra. Azt hiszem, a császár maga sem való a trónjára. Miféle uralkodó hagyja, hogy ilyesmire használják a nevét? Meg aki ilyen majmokat tart a szolgálatában…
Egészen Mainzig meneteltem Hohenlohe altábornagy hadseregében. Ott kézfogással köszöntünk el egymástól. Kölcsönösen kifejeztük ama reményünket, hogy találkozunk még.
A hadsereg feloszlatása Mainz környékén volt, de számomra elég egyszerűen ment, mert semmiféle kincstári holmit vagy fegyvert nem vettem át annak idején, csak a hátralékos zsoldom miatt kellett várnom, de három nap elteltével a tenyerembe számolták. Több volt, mint amennyire számítottam. A biztosok igen megtisztelően bántak velem, és ennek rövidesen megtudtam az okát.
Kis ünnepséget szerveztek a számomra és átnyújtottak egy pecsétes oklevelet. A következő áll benne:
„Tanúsítjuk, hogy Charles Davis mérnök alezredes úr a Rajnai Szövetség hadseregében 1664 januárjától augusztusáig részt vett Magyarországon a török elleni harcokban, kitüntette magát Zrínyi gróf téli hadjáratában, Kanizsa ostromában és a nagy szentgotthárdi csatában. Hadmérnöki és tüzértiszti szolgálatát mindenkor lelkiismeretesen, bátran, találékonyan és nagy hozzáértéssel látta el.”
Az aláírók között ott szerepel Hohenlohe altábornagy neve is. Biztos vagyok benne, hogy ezt ő eszközölte ki a számomra.
A kincset érő pergamen itt van a tarisznyámban, viaszosvászon tokban.
Amint letelt szolgálatom a Rajnai Szövetség hadseregében, már volt pénzem, de sajnos még korántsem annyi, hogy hazatérhessek Hozzád.
Elhatároztam, hogy kipihenem a hadjárat fáradalmait, utána pedig új alkalmazást keresek magamnak. Tudtam, hogy a Rajnai Szövetségtől kapott pergamen minden ajánlólevélnél többet ér.
Hamarosan levelet kaptam volt hadmérnök bajtársaimtól, biztattak, lépjek holland szolgálatba, szükség volna rám, de én nem állhattam olyan ország hadseregébe, amely hadban áll a Hazámmal.
Vártam hát tovább.
Több német városban térképészeti munkákat vállaltam, amivel elértem, hogy a pénzem nem fogyott, hanem gyarapodott.
December első napjaiban hallottam valakitől, hogy november közepén Zrínyi gróf ellen valahol egy Csáktornya környéki erdőben merényletet kísérelt meg a török. Nem nagyon hittem benne, hogy valóban az oszmánok akarták meggyilkolni a grófot.
A következő éjjel álmot láttam. Megint Kanizsát ostromoltuk, ott álltam a nehézlövegek mellett, és rommá lövettem az egyik sarokbástyát. Hirtelen Zrínyi gróf jelent meg mellettem, kezet nyújtott, és csendesen megjegyezte:
- Tudtam, hogy visszajön!
Amikor felébredtem, már tudtam, hogy Zrínyi gróf mellett a helyem. Azt hiszem, drága Jane, Te, aki mindennél jobban ismersz, megértesz engem, és elfogadod a döntésemet.
Másnap útra keltem. Két hét múlva megérkeztem Magyarországra, újabb néhány nap múlva már Csáktornyán voltam.
Kantárszáron vezettem a lovamat a várkapuhoz. Éppen ebédidő közelgett. Bagy bajszú horvát katonák bámultak az arcomba.
- Zrínyi gróf urat keresem! – és a kezükbe nyomtam a pergament.
Legfeljebb öt percig kellett várnom.
Fiatal olasz jött értem, mosolyogva szólított meg.
- A gróf úr várja önt, Davis alezredes úr! – amikor látta, hogy aggodalmas pillantást vetek a lovam felé, megnyugtatott. – Ne aggódjon miatta, a lovászok máris gondozásba veszik!
Zrínyi gróf elém jött, mosolygott, kezet nyújtott.
- Gróf úr!
- Isten hozta, alezredes úr! Kerüljön beljebb!
Kis szobába kalauzolt, helyet mutatott, és a kezembe nyomott egy pohár bort.
- Isten vezérelte hozzám!
- Én is úgy gondolom, marsall úr!
- Nem illet ez a megszólítás.
- Bocsásson meg, de aligha tudom elfelejteni a hadjáratot, csikorgó télben. Meg Kanizsát…
Néhány pillanatig hallgattunk. Aztán úgy gondoltam, el kell mondanom neki az álmomat. Komolyan bólintott. Aztán leültetett, és a következőt mondta:
- Kérdezni akarok öntől valamit. Kérem, őszintén válaszoljon. Bármit felel, velünk fog ebédelni, és addig marad a vendégem, ameddig akar – várakozásteljes arcomat látva rászánta magát: – Akar-e a szolgálatomba állni?
- Természetesen, gróf úr! Ezért vagyok itt!
- Alezredes úr, tudnia kell, hogy nekem önre nagy szükségem van. Ön azonban szabad akaratából dönthet, nem kell feltétlenül igent mondania. Mivel a bajtársam volt, és becsületes embernek ismerem, nem kertelek. Mit tenne, ha az én szolgálatomban önnek esetleg a bécsi császár ezredei ellen kellene használnia az ágyúit? – feszült figyelemmel leste a választ. Nekem óhatatlanul Montecuccoli jutott az eszembe. Meg a szétrepedő ágyúcsövek Kanizsánál. Meg Zrínyi-Újvár.
- Ebben az esetben mindent elkövetnék, hogy a tüzük megrendítse a kétfejű sas fekete-sárga önbizalmát, gróf úr! – feleltem határozottan, mire újra kezet nyújtott.
- Isten hozta! Jöjjön! Meg van terítve az ebédhez, csak ránk várnak!
Drága Jane, néhány hét múlva újra írok, de itt most – már a gróf szolgálatában – nagyon fontos hadmérnöki feladataim támadtak. Egyelőre erről semmit sem mondhatok, de – ha Isten segedelmével megoldom a feladatot – be fogok Neked számolni róla.
Isten áldjon!
A Te
Charles-od
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése