Nyárszámadás

A Nyár az úton ballag már

Gyalog,

Holnaptól szeptember

Fanyalog

Hegyeken és vizeken,

A savanyodó nyári ízeken.

———

Ezernyi emléket hagyott

Nekünk,

S míg a deres, vén honba

Megyünk,

Emlékek tüskebokra

Utal fájdalmas, elmúlt illatokra.

———

Bár lelkünket már új életre

Gyúrta,

Most látjuk csak, mennyire

Kurta;

Igyekszünk jól szeretni,

Hogy meg tudjuk az új Nyarat fizetni.

———

Tovatűnt, mint holmi szeszélyes

Dáma,

Hiába kapkodunk

Utána;

Lesz majd elég hó és dér,

Mire valaha újra visszatér.

Heti részlet - III.

Egy ideig ismét rövid részletek következnek. Mint ez:

————-

PÁRIZS, 1664. december 12. csütörtök

Váradi Nagy Bálint deákot a szállásadója rángatta elő a szobájából nem sokkal ebéd után.

- Azonnal jöjjön, Monsieur Valentin! Önt keresik!

- Engem, ugyan kicsoda?

- Azonnal jöjjön!

Bálint deák nehézkesen botladozott kifelé. Jó otthoni módra egyet szundikálni akart a délebédre. Másfél éve tanult Párizsban, koszt és kvártély fejében latinra és németre tanítgatta a kárpitosék nagyobbik fiacskáját.

- Ki keres?

- Hol vagy már, kárpitos? Meddig várjak? – hallatszott egy parancsoló hang odakintről. A mester szinte maga előtt lökdöste a lakóját.

- Ki keres, mester uram?

- Vagy rossz fát tett a tűzre, vagy szerencse érte, Monsieur Valentin, önnek kell tudnia!

Az előszobába érve a magyar diák hátrahőkölt. Három megtermett férfi várakozott királykék pelerinben, rapírral az oldalukon.

- Te vagy az a diákfajzat? – kérdezte az egyik. Harmincöt év körül lehetett, aranyláncot viselt, az övében meg két remekmívű pisztolyt.

Bálint megijedt. Kik ezek, haramiák?

- Igen ő az, uraim, ő a Magyarországról érkezett Valentin diák. Megisznak egy pohár bort nálam a testőr urak? – alázatoskodott a házigazda.

Testőrök, gondolta Bálint. Hát persze, azok viselnek ilyen maskarát. De mi az Isten csudáját akarhatnak tőlem a testőrök?

Az aranyláncos Bálintot méregette. Ő lehet a parancsnok. A másik a belső ajtót vizslatta, hátha előkerül onnan valami hölgy. A harmadik meg – a langaléta – állandóan a rapírja markolatán tartotta a kezét.

- Velünk jössz, fickó! – a parancsnok Bálint vállára tette a kezét.

- Szabadna tudnom, miért?

- Nem kérdez, hanem jön! – dörmögte a langaléta.

A parancsnok kedélyesen a szeme közé nevetett:

- Tudsz lovagolni, magyar?

- Hogyne tudnék!

- Sebaj, akkor is kocsival megyünk! – és kifelé lódította az ajtón.

A kapitány vicces kedvében van, gondolta Bálint, és ő még csak el sem köszönhetett a szállásadójától.

Mire ezt végiggondolta, már egy fényes, fekete batárban ült. A kapitány éppen lóra kapott. Még három-négy testőr várakozott a ház előtt, lovon. Ők is besoroltak a menetbe. Egy eddig nem látott testőr bevackolta magát a diák mellé, a langaléta meg vele szemben telepedett le.

- Hová visznek?

Nem kapott választ. A batár elindult, előtte és mögötte lovasok. A kocsi rázott kegyetlenül. Ennél még az otthoni parasztszekerek is kényelmesebbek, gondolta a diák. Összeszedte legjobb modorát:

- Kérem, uraim, nem mondanák meg… – a langaléta olyan mogorván nézett rá, hogy ijedten elhallgatott.

Bő fertályóráig utaztak, egyetlen szó sem esett. Bálint deák szíve mindvégig a torkában dobogott. Mit akarhatnak tőle? Talán a bíró elé viszik? Hónapok teltek el azóta, hogy megruházta azt a pökhendi flandriait. Már azt képzelte, elviheti szárazon.

Elnézegette az egykedvű ábrázattal ülő francia testőröket. Ezek mégsem tatárok. Habár lehet, hogy rosszabbak annál…

Valami tágas udvarban segítették ki a kocsiból. Illatfelhő csapott az arcába, előkelő öltözetű urak és hölgyek igyekeztek körülötte, ki erre, ki arra. Némelyik megbámulta Bálint deák ócska nadrágját, negyednapos szakállát.

Fekete ruhás, szigorú tekintetű ember elé állították.

- Megfürdetni! Megborotválni! Felöltöztetni!

Jó óra múlva ismét a fekete ruhás ember előtt állt. Megborotválva, bepúderezve, és olyan módosan kiöltöztetve, hogy a nagy velencei tükörben maga is igen helyre legénynek találta eme Váradi Nagy Bálint deákot, akit erről az oldaláról eddig még nem ismert.

Fekete posztóruhát kapott, vadonatúj bőrcsizmát, de tükörfényeset; hófehér patyolat inget habos fehér csipke kézelőkkel, a fejére meg újdonatúj tollas kalpagot. Otthon öreg atyja minden adósságát kifizethetné ennek az öltözéknek az árából.

De óvatosan. Néha azokat öltöztetik ki ilyen szépen, akiket a vesztőhelyre visznek.

- Monsieur Valentin Váradi Nagy?

- Igen, uram, az vagyok!

- Hogyan kell kimondani a nevét?

Bálint deák megmutatta. A fekete ruhás francia többször is elismételte, és meglepően helyesen ejtette ki harmadjára, bár még csöppet sem magyarosan.

- A professzorok szerint ön a magyar diákok közül a legjobb.

Bálint erre kevélyen kihúzta magát. Talán mégsem jár rosszul ezzel a kalanddal.

- Meg tud-e tanítani valakit magyarul, Monsieur Váradi Nagy?

Bálint szíve nagyot dobbant. Tüstént a füléig szaladt a szája. Valami előkelőség kölykét kell magyarra okítania? Hiszen akkor megfogta az Isten lábát! Ez a pomádézott népség jól fizet, ő pedig megcsinálja a szerencséjét! Az újesztendőre pénzt küld haza öreg atyjának!

- Természetesen, uram! Hány esztendős a gyermek?

- Nem gyermekről van szó, Monsieur Váradi Nagy, hanem meglett emberről. Egy nagyon okos emberről. Igyekezzék ön méltónak bizonyulni hozzá.

- Azon leszek, uram – felelte némileg megszeppenve a diák.

- Ha sikerül az említett férfit önnek megtanítania nemcsak a magyar nyelvre, hanem Magyarország történetére, hagyományaira, szokásaira is; azaz mindenre, amit az ön hazájában tudni kell és illik, őfelsége, a király fényesen megjutalmazza önt. A tanítás sikeres befejezésekor ön francia grófi címet, úri birtokot és előkelő párizsi házat kap, valamint készpénzben százezer Lajos-aranyat.

A diáknak elállt szeme-szája.

Az Idő folyóján

Lassú folyam, szelíd folyam

A vénülő Idő,

Ne higgyük, hogy sodrásában

Nincsen elég erő.

——-

Bár lustának tűnik nagyon,

De néha elragad,

S ilyenkor köd borítja el

A néma partokat.

——

Széles mederben hömpölyög,

A hátán sok hajó;

Itt búcsú minden pillanat,

És új találkozó.

——

Az Idő hallgatag folyam,

Nincs kihez szólnia;

Homlokára árkokat ír

A melankólia.

——–

Örök alkonyba fut tova,

Hajnal sosem dereng,

S jövőbe jutva szüntelen

A múltakon mereng.

———

Csendben hallatszik valami

Halvány melódia,

Nem több a vén Idő talán,

Mint saját dallama.

———

A Lét az Idő folyamán

Fehér hullámtaraj,

És tompa messzeség a vágy;

Csak távoli moraj.

——–

Magában az “előre” vak,

Süket a “fent”, s a “lent”,

Értelmet, rendet, célokat

Csak az Élet teremt.

Magyar Mese - mesepályázat - eredményhirdetés

A Magyar Mese Pályázatot magánkezdeményezésből született, Bódai-Soós Judit Barátom, a www.juditti.hu irodalmi oldal gazdája hirdette meg. Hamarosan csatlakozott hozzá a dévai Corvin Kiadó . A pályázaton részt vehetett minden magyar nyelven alkotó, 18. életévét betöltött személy.

Fontos feltétel volt: a mese szereplőinek magyar neve legyen, és a történet, vagy annak legalább egy része egy létező magyar településen játszódjon. Elvártuk azt is, hogy a szerző néhány mondatban mutassa be a települést a mesébe szőtt leírással.

Az a megtiszteltetés ért, hogy az egyik zsűritag lehettem. A beküldött mesék irodalmi színvonala és mennyisége minden várakozásomat felülmúlta – ahogy erről már régebben írtam.

Megszületett a végeredmény. Hogy ki milyen díjat kap, még nem publikus. Voltaképpen nincs is még meg a díjazottak teljes névsora, hiszen még az elmúlt napokban is történtek felajánlások.

Ami azonban már publikus: a pályázati anyagból megjelenő mesekönyv meséinek és szerzőinek névsora.

A könyv borítója:



A kötetben a következő mesék szerepelnek:

Bablena Andrea: A három repülő csodamalac
Balázs László: Gábor molnár és a rakoncátlan patak
Barna Krisztina: A hűséges kisharang
Barna Krisztina: Pislog, mint a rimóci nyúl
Beer Miksa: A pezsgősfiú álma
Behina Éva: Vágáshutai pitypangok
Bereczky Botond: Sárkányölő Íjászfalva
Bicsák Erzsébet: A csodaváró apóka
Boros János Tamás: A lápi manók útjelzője
Boros János Tamás: Az aranyszeder
Boros János Tamás: Tündér a tóban
Bősze Éva: Az írott kő
Bősze Éva: Gyöngyös
Buci: Budapesti egérút
Bukros Zsolt: A garabonciás
Czövek Andrea (Mab Tee): A vándor és az ördög
Eliza Beth: A kis földönkívüli
Eliza Beth: Rendhagyó történelemóra
Exner Veronika: Az előkelő hattyú
Fritz Erzsébet: Keszi Eszti keszkenője
G. Bogdán Andrea: A vár kútja
G. Joó Katalin: Rozika és Holló királyfi
Hajdú Zsóka: Gazsi kacsa kalandjai
Harencsár László: Szurok és Pihe
H. Bíró Tímea: A lovászfiú kilenc gyermeke
Hunyadi Irén: Jankó
Hunyadi Irén: Madárszámolás Alfaluban
Huszárné Vass Edina: Anna álma
Joó Andrea: Katica kalandja
Jósa Judit: Hogyan került az óra a kiskutya szájába?
Juhász Kató: A sas ajándéka
Juhász Kató: Marci barátja
Kelemen Balázs: A három szem kockacukor
Kelemen Balázs: A kalmár
Komjáthy Júlia: Csíkos Dini kalandjai
Kun Kriza Ilona: A kétszer kelő Nap
Ludrován Natália: Guguli Jankó fája
Mátay Réka: Hajnal, Napsugár és Estike
Mészáros Anikó: Kukucska kék madara
Mészáros Gabriella: Zselyke és Sudár
Mészáros Tamás: Cipőtündérek
Mészely József: Az együgyű kecskepásztor csodatette
Mészely József: Miért került a kósza medve szülőfalunk címerébe?
Mózer Erzsébet: Az aranyforintos
Mózer Erzsébet: Ihun vagyok a güdülybe’!
M. Simon Katalin: A kincset érő örökség
M. Simon Katalin: A mindenki csorgója
M. Simon Katalin: Szelekótya mese a Nemeréről
Muszti: Szederkisasszony és Tupedli
Napoleon Junior (Veres Tamás): A bugaci Puszták Népe
Németh János: A Korsós Lány
Németh János: Pitvarosi kakasok
Olosz Noémi: Egy kis csepp a tengerben…
Orbán Andrea: A tükörbe zárt királylány
Paár Ádám: A mosonszolnoki szomorúfüzek
Paár Ádám: Kirándulás a kastélyban
Pálity Tamara: Diófalvi diómese
P. Buzogány Árpád: Melyik a legjobb mesterség?
Pintér Milán: Makkoshotyka és Mogyoróska
Rozán Eszter: Erdei kaland
Sajti-Kollár Andrea: Az elgurult Nap
Sajti-Kollár Andrea: Félnótás Jónás
Sajti-Kollár Andrea: Katt, a lakat
Sárgai-Szabó Anna: Manódolog
Steffy: A turul tolla
Szakáli Anna: Aranyat tojó tyúkocska
Szakáli Anna: Török kincs
Szeles Zsanett: Bohóc Bendegúz
SZEM: Kamilla
Szepesi Zsuzsanna: Az új medvecsalád
Thököly Vajk: A dévai szívvirágok
Titi Hajnalka: A csodák éjszakája
Titi Hajnalka: Bakator
Tóth Marianna: Muki
Tóthné Kiskartali Judit: Az oroszlán és a szellő
Tóthné Kiskartali Judit: Macskás Gyurka
Tőrös-Szőke Enikő: A három testvérfalu
Ujhelyi Mónika: A Szigeterdő rejtélye
Varga Pötyi: Ebergőci Piperkőc
Vasas Judit: Muki, a gyugyómanó
Veszprémi Emőke: A Mese
Veszprémi Emőke: A régi vagy az új?
Vitéz Anna: A monori szőlőmanók
Zentai Eta: A kis hóember

—————-

A könyv B5-ös méretben készül, 320 oldal lesz.
Irányár: 3000Ft

Természetesen a mesekönyvben szereplő szerzők mindegyike kap egy-egy tiszteletpéldányt, ezen kívül viszont tetszőleges számban vásárolhat bárki.
Kérünk mindenkit, hogy 2011. augusztus 30-ig jelezze a magyarmese@mesepalyazat.hu e-mail címen, hogy hány példányt szeretne vásárolni a mesekönyvből!
Később már egy kicsit bonyolultabb lesz hozzájutni.

———–

A díjátadásra a Magyar Mese Ünnepén kerül sor, szeptember 3-án, a gyulai várban.

A program:

——————–

A mesepályázat ünnepélyes eredményhirdetésére, valamint a díjak átadására 2011. szeptember 3-án, szombaton kerül sor a Gyulai Várban megrendezett Magyar Mese Ünnepének keretében.
A rendezvényre szeretettel várunk minden pályázót, támogatót, érdeklődőt.
2011. szeptember 3. – Program:
10.00 – 12.00 óra
Magyar mesefilmek vetítése a Gyulai Vár Lovagtermében

10.00 – 17.00 óra
Játszó- és alkotóház a Gyulai Vár Múzeumpedagógiai termében

13.00 – 14.00 óra
Diafilmvetítés magyar írók meséiből a Vár lovagtermében

14.00 – 15.00 óra
Ünnepélyes megnyitó a Várudvaron
a mesepályázat eredményhirdetése és díjátadója
díjnyertes mesék felolvasása

15.00 – 15.30 óra
Harruckern Táncegyüttes műsora a Várudvarban

15.30 – 16.00 óra
Jelmezes tárlatvezetés a Várban
(Ezek mi vagyunk; az egykori Calliope tagjai és jómagam; A szent Korona elrablása és visszaszerzése)

16.00 – 16.30 óra
A Maróti Hagyományőrző Egyesület bemutatója a Várudvarban

Gyulai Vár

———–

Sok szeretettel várunk Mindenkit!

A belépés díjtalan!

Calliope-ünnep

Tábortűznek füstje lebben,

Múlt és Jövő a Jelenben

Életről beszél;

S a Göncölszekér

Felettünk

Regél.

——-

Vidám arccal ropog a tűz,

Kínzó gondot semmibe űz

Csillag-láthatár,

Szeretettel

Vesz körül

A nyári illatár.

——

Nyári este dédelgeti,

Mokány, hetyke tűz eteti

A kis csapatot,

Amit Isten

Ajándékul

Jó szívvel

Adott.

———

Tamás a szót jól forgatta;

Múltunkat jövőnek adta.

—-

Csongor sokat állt a végett,

Hogy kaphassunk – mozgóképet.

——-

Hitünket újjáéleszti

Ragyogó kollégánk: Eszti.

—–

Józsi a koronát lopja,

S szívét-lelkét nekünk adja.

——

Dzseni ajkán mosoly fakad,

Lábmunkája bőven akad.

—–

Árpi hoz kulcsot vagy talányt,

Őriz várat és hagyományt.

—–

Lilla zenéje káprázat,

Betölti az egész várat.

—–

Mészi várnagy horkolása

Néha zavarok forrása.

——-

Betty, hogyha velünk tarthat,

Hoz barátságot, nyugalmat.

—–

Zolit jól előléptettük;

Katonából – bánná tettük.

—–

Ildikó szerény – de nagyon;

S erőteljes a színpadon.

——

A mosolygó szerzetesünk,

Laci nagyon fontos nekünk.

——–

Anikó előbb rendezett,

S utána kapott szerepet.

—–

Norbi biciklivel jövet

Volt rövidnadrágos – követ.

—–

Petra néz szigorú szemmel,

A várnagy ébredni sem mer.

—–

Olgi is velünk volt nemrég,

Csak a buszok messze vitték.

—–

Komoly tehetséget titkol

A daliás Corvin Viktor.

——

Oroszlánkörmökkel áll ki,

A legfőbb hiányzónk: Ági.

——

Garabonciásnak minta:

Vén csibész Barátunk: Flinta.

——–

Tábortűznek füstje lebben,

Múlt és Jövő a Jelenben

Izzik

És ragyog;

Köszönöm,

Hogy Veletek vagyok!

Köszönöm Nektek!

Köszönöm Nektek a tegnapi estét, a fellépést, az egész nyarat.



Köszönöm, ami volt, és köszönöm – ami lesz!

Interjú Miyazaki Junnal

Interjú Miyazaki Junnal

A scifi.hu-n olvasható a Miyazaki Junnal, az SFportál Scifi Magazin főszerkesztőjével készített interjúm:

http://www.scifi.hu/node/5373

A Budapest Bank meghirdette Valóraváltó pályázat győztese a magyar scifi irodalom közössége lett. A sikert azonban nem adták könnyen, és a pályázat folyamán a magyar scifi táborát – mint egy generális – Jun kommandírozta.

Az eredmény jelentős siker, nyomában (talán) elindulhat a kortárs magyar SF irodalom külföldi elismertetésének folyamata.

De ez még csak a kezdet.

Jun derekasan megdolgozott érte – hogy még többet dolgozhasson.

Most következik a kőkemény, hétköznapi taposómalom; jó műveket, jó fordítókat keresni, menedzselni, következetesen kitartani a célok mellett; haladni tovább külön- és magán- és regionális- meg csoport- meg egyéb érdekek között – rajongással/ócsárlással; szentbeszéddel/kritizálgatással mit sem gondolva – lavírozni, és közben a külföldi piacra figyelve képviselni a magyar scifi érdekeit.

Következetesség, hozzáértés, körültekintés, üzleti érzék – meg hatalmas szerencse. Mindössze erre van szükség. Ha mind meglesz – csillagos ég a határ.

A következő konkrét információ két hét múlva várható.

Szőke nő zűrben az űrben - 124.

SZÁZHUSZONNEGYEDIK RÉSZ

Íródott Nyuzga javaslatára

—————————–

A két férfi meglepődve szemlélte, a szőke nő arcán nem látszott semmiféle érzelem.

- Mi folyik itt? – motyogta Helmut. – Azaz: mi folyt itt?

- Karen, – csóválta meg a fejét Ed. – ez még egyáltalán nem bizonyítja, hogy hibernálták, méghozzá itt, a csatahajó közepén hibernálták volna Dúvad Williams admirálist. Pusztán azt, hogy a halálának, vagy eltűnésének napján itt valami egészen különös dolog történt, ami a mai napig titokban maradt.

Maga sem érezte, hogy nem meggyőző az okoskodása. El is hallgatott.

“Hajó az admirálisnak! A szárazföldi röntgen felderítő berendezés készen áll a feladatának elvégzésére.”

- Admirális a flottának! Haladéktalanul hajtsa végre a feladatát!

“Hajó az admirálisnak! Értettem, felderítő tevékenység indul, Karen Bozchana Kadlecikova admirális!”

Látták a panorámaképernyőn, hogy a gép állást foglal az objektummal szemben. Másodperceken belül röntgensugár-nyalábot fog rá bocsátani, és az így nyert felvételeket rövidesen megszemlélhetik.

- Azért az mond valamit, – fejtegette Helmut. – hogy milyen hevenyészett módon helyezhették el az új válaszfalakat. Semmiképpen sem tervezhették meg előre, akármi is történt. Talán néhány nap, vagy néhány óra alatt rögtönözték a megoldást.

“Hajó az admirálisnak! Elkészültek az első felvételek!”

- Admirális a hajónak! Kérem őket a panorámaképernyőre.

Azonnal megjelentek a felvételek.

Karen elhúzta a száját. Pontosan az volt, amitől tartott. A fal mögött egy újabb, a röntgensugarakat visszaverő fal rajzolódott ki.

Csalódottan nézték.

Karennek volt egy homályos gondolata, de nem tudta szavakba önteni.

Valami nem volt világos.

- Hát ennyit erről – legyintett Helmut. – Legfeljebb akkor juthatunk előre, ha az elveszett felvételek között akad helyreállítható.

Karen a gondolataiba merült, Ed a kezébe temette az arcát, Helmut a fejét csóválgatta.

- Ha nem, – morfondírozott tovább a fiatalabbik Schellenberg. – akkor találgatásokra vagyunk utalva.

- Elég messzire jutottunk eddig a találgatásokkal – figyelmeztette Ed Philips.

- A találgatás akkor is csak találgatás.

- Van rá remény, hogy a helyreállítás adatokat szolgáltat?

- Elvileg igen – bólintott Helmut. – de nem garantálható. Lehet, hogy már öt percen belül megtudunk valamit. Az is lehet, hogy soha.

Karen végre ráérzett a gondolatra. Félrehúzódott.

- Admirális a hajónak! Kérem a felvétel alapos megvizsgálását. Bejáratot keresünk a belső falon!

A két férfi döbbenten meredt a szőke nőre.

- Ez nekem miért nem jutott az eszembe? – motyogta Helmut.

- Bejáratnak pedig lennie kell – tette hozzá Ed. – én sem értem, miért nem gondoltam rá eddig.

Karen megrázta a fejét.

- Egyáltalán nem biztos, hogy van bejárat. Talán akaratuk ellenére hibernálták őket. Nem tudjuk, hogyan számítanak; mikor és kinek kell kiengedni őket.

- Ha ki akarják engedni egyáltalán – tette hozzá Ed. – Lehet, hogy örök időre zárták oda.

- Lehet, csak ennek semmi értelme – vitatkozott vele a másik férfi.

- Akkor sincs bejárat, ha maguk akarják kinyitni. Belülről.

Ettől egy percig csend támadt.

- Ebben az esetben – fejtegette aztán Ed. – kell lennie odabent valami ébresztő berendezésnek.

Helmut bólintott.

“Hajó az admirálisnak! Azonosítottuk a bejáratot.”

Mindhárman egyszerre pattantak fel.

Folytatása következik.

A szabad akaratról - XXIV.

Az élet “ingyen nem ad semmit”; “mindennek ára van”; valamiről mindig “le kell mondani”. A teljes élet “objektíve” lehetetlen. Az élet “állandó kompromisszum”, és az ember csupán az önfeladás különféle módozatai között tud “választani”. Egyik oldalon a fokozódó kiégettség, a másikon pedig az emberi mivoltból alapvetően következő újra és újra megújuló remény: ez az ellentmondás a “nyugtalanság” forrása. Az állandó megalkuvások keltette csömör és öngyűlölet nemcsak a többi emberrel szembeni — egyáltalán nem “irracionális” — bizalmatlanságnak és agresszivitásnak oka, hanem a további, még erősebb pesszimizmusnak is eredője. Innen ered az esetleg kiszámíthatatlan viselkedés, a megmagyarázhatatlan agresszivitás, meg a “tömegszerűség” összes egyéb megnyilvánulása: forrása mindig az önszeretet és a szabad elhatározás képességének hiánya. A pesszimizmus mindig elindít egyféle öngerjesztő mechanizmust; úgy fogható fel, mint valami önmagával táplálkozó és folyton növekedő undorító mitológiai szörnyeteg. Hatalma csak addig terjed, amíg az első igazi elhatározás gátat nem vet neki — a következő már könnyebb. Végső trónfosztása azonban csak akkor képzelhető el, ha megpróbáljuk magunkat őszintén szeretni, és minden percben azonosak maradunk önmagunkkal. De még mindig nem mondtam el mindent — még vázlatosan sem — a pesszimizmusról.

Az öncélú, romboló lázadás mögött szintén a pesszimizmus — és a szabad akarat feladása — áll. Az ember érzi, hogy valami nincs rendben; nincs rendben a világban és nincs rendben önmagában — és görcsösen próbál cselekedni. Az ilyen lázadásnak nincs programja és nincs célja. Tartalma sem lehet egyéb, mint az öncélú és öntörvényű pusztítás. Hogy a modern drámairodalomban ez hogyan megy végbe, arról Robert Brustein rajzol kitűnő kórképet: “Midőn Nietzsche kijelenti, hogy Isten meghalt, egyszersmind az összes hagyományos érték halálát is kimondja. Az ember csak úgy teremthet új értékeket, ha Istenné válik: a nihilizmussal szemben a lázadás jelenti az egyetlen alternatívát. Nietzsche gőgös akarom-ja egy abszurd univerzumra volt kétségbeesett válasz. És — miként Albert Camus írja nagy tanulmányában, A lázadó ember-ben (L’Homme Révolté) — minden modern lázadás “az irracionalitás látványából születik, egy igaztalan és megfoghatatlan állapottal való szembesülésből”. Ugyanevvel a metafizikai abszurditással szembesül a modern drámaíró is, amikor elfogadja Nietzsche kihívását, vagyis az elutasítás pozícióját, ami aztán konfliktusba sodorja korunk szükségszerűségeinek törvényeivel. Elutasít magától Istent, egyházat, közösséget és családot — és síkraszáll az egyén jogaiért a kormányzatok, az erkölcs, a hagyományok és a szabályok nyomásával szemben — magára ölti a lázadó szerepét, aki nem tűr béklyót, és eltökélt szándéka, hogy minden korlátot széttörjön.” BRUSTEIN, R. 1982: I / 14-15.)

Az ilyen lázadás merőben öncélú. “…a társadalmi dráma kipellengérezni és ostorozni akar, amikor bemutatja a modern életet — utánzás, de lényegében szatirikus célokat szolgál. Csakhogy az ilyen lázadás negatív. A drámaíró továbbra is megpróbálhatja megölni Istent (persze csak isten földi intézményei és hatalmának kijelölt szolgái révén), de már nem azon fáradozik, hogy egyházat építsen: a társadalom ellen lázad, de ritkán mondja meg konkrétan, miféle alternatívát javasol azok helyett a dolgok helyett, amelyeket szeretne elpusztítani.” BRUSTEIN, R. 1982: I / 36.)

Az ilyen lázadás a szabad akaratról való lemondást demonstrálja: dühödt vergődés egy metafizikai hálóban, általában olyan pesszimizmus gerjesztette nosztalgiával párosulva, amelynek tárgya valamely nem elérhető dimenzióban található. A valóban heroikus erőfeszítések rossz alapról és rossz irányba történnek, és csak arra jók, hogy “bizonyítsák” az emberi cselekvés és az emberhez méltó élet “lehetetlenségét”. Kártékonyságuk többek között abban áll, hogy “lázadó” magatartásuk külsőségeit elterjesztve “példát mutatnak” a szabad akarat feladására nemcsak a szalonlázadás és a parttalan nonkonformizmus, hanem a valóságos bűnözés irányában is. Az ilyesféle “lázadás” mindig szereptévesztés és úttévesztés. Azt szolgálja, ami ellen minden erejével tiltakozott: a tömegesedést. “…a modern világ jó dolgokat keresett rossz úton; ezzel megingatta a bizalmat az autentikus emberi értékkel szemben, melyeket most meg kell menteni, olymódon, hogy teljesen újjáöntjük a humanizmust.” (MARITAIN)

Az autentikus emberi értékek alapja kizárólag a szabad akarat és az arra épülő szabad cselekvés lehet.

A pesszimizmus önmagát nemcsak olcsó tömegáru, hanem exkluzív luxuscikk formájában is képes felkínálni. Van “előkelő” és “arisztokratikus” változata is. Ez nemcsak a külsődleges sznobizmus formájában nyilvánul meg; és nem is csupán “csapda balfácánoknak” pozőr entellektüellek — azaz voltaképpen megint csak a sznobizmus — számára; hanem egy olyan meggyőződés, hogy a “talmi” és “ostoba” optimizmussal szemben a pesszimizmus valami “mélyebb”, “komolyabb”, “intellektuálisabb”, “elvontabb szellemiségű”, “mélyenszántóbb” gondolkodásmód, olyan, amely “a szellem embereihez” méltó. A csapdájába esettek — világfájdalmas tekintetű ifjak, akik lehetőleg minél több ember szeme láttára igyekeznek az emberiség “sorskérdésein” töprengeni; jólöltözött-sorsüldözött entellektüellek, akik az értelmiségi léttel járó “mérhetetlen szenvedésről” értekeznek; szándékosan elhanyagolt külsejű “nagyemberek”, akiket félig elpusztított a világ válsága feletti aggodalom; vagy a “megnemértettség”, esetleg a “koránérkezettség” mára közhellyé silányodott pózában szalonsanyargó típuszsenik, akinek a “művészi mondanivalója” oly bonyolultan magasröptű, hogy azt “nyelv már nem is tudja kifejezni”, ezért többnyire nincs is se füle se farka — voltaképpen egyfajta “etikai skizofrénia” helyzetébe hozták magukat: mert a mindennapi élet jelenségeivel, eljárásaival, kapcsolat-típusaival szemben örökké hangoztatott fenntartásaik ellenére kénytelenek hétköznapi létükben pontosan az egyébként fennen kárhoztatott módon létezni. Vásárolnak a boltban, építkeznek, laknak, étkeznek, pénzt adnak ki és fogadnak el, emberekkel lépnek “mindennapi”, “profán” színezetű kapcsolatokba — néha még gyermeket is nevelnek. “Etikai skizofréniájuk” nemcsak abban nyilvánul meg, hogy “hétköznapi létmódjukban” pontosan azt teszik, amit “nem-hétköznapi létmódjukban” kárhoztatnak; hanem abban is, hogy kétféle “létmódjuk” hirdetett és gyakorolt emberi döntései között fényévnyi a különbség. “Arisztokratikus” pesszimizmusuk ezen ellentmondást néha akaratuktól függetlenül ki is élezi. És akkor még nem is szóltam arról, hogy hétköznapjaikban olyan tulajdonságokat is mutatnak — a személyeskedő kicsinyességtől a durva anyagiasságig —, amelyek megkérdőjelezik azon maguknak vindikált szerep érvényességét, miszerint jogukban állna minden, az övéktől különböző szubkultúra és viselkedésmód felett “felülről” ítélkezni. Így alapvetően a tulajdon világlátásuk miatt álszent és őszintétlen helyzetbe hozták magukat, amelyet vagy cinikusan elfogadnak, vagy egyik krízishelyzetből a másikba botorkálnak — amelyeket mindig “a világ”, vagy “a szükségszerűség” számlájára írnak.

Lássuk most optimizmus és pesszimizmus ezen “arisztokratikus” felfogását egy olyan magyar költő megfogalmazásában, akinek pesszimizmusát az élete, ha jóvá nem is hagyja, utólag hitelesíti: “…nézzünk körül az optimizmus csendesebb világában. Itt inkább a gyakorlati élethez kell magunkat tartanunk, mert a szellemi életben meglehetősen ritka, s ott is, ahol előfordul, nem jelenti annak magas fokát. Vannak ugyan vidám nevető szellemek, mint Arisztophanész, Rabelais, Cervantes, Moliere, Beaumarchais, csakhogy ezek sokkal közelebb állnak a pesszimizmushoz, mint az idealista Schillerek, Lamartine-ok, stb. De a mindennapi életben jókora adagban található az igazi, hamisítatlan optimizmus. Minden úgy van a legjobban, ahogy van. Teljesen ésszerű dolog, hogy vannak urak és szolgák, gazdagok és szegények, hatalmasok és elnyomottak, egészségesek és betegek; a tavaszra bölcsen nyár, a nyárra ősz és az őszre tél következik; rendjén van, hogy reggel felöltözködjünk, és este levetkőzzünk, hogy amit megtettünk, azt újra kiadjuk; a természet bölcs előrelátásáról tanúskodik, hogy mindenre akad ember: Don Juanra és trappistára, hóhérra és irgalmas nénére, diplomatára és cirkuszlovasra; borúra derű, nappalra éjjel, gyönyörre fájdalom, élvezetre nélkülözés következik, hogy az ember magát el ne unja, mert “delectat varietas”; a különböző koroknak különböző gyönyörei vannak, s ha az embernek van pénze, szép felesége, jó egészsége és kellő kényelme, boldog lehet a jég hátán is….S mégis valami kell a filiszterek e boldogságához: igen langyos, igen lassan csörgedező vér, jó gyomor és a Schillerénél és Byronénál valamivel kevésbé tömött agyvelő. Hasonlítsunk most össze egy átlagos optimistát egy átlagos pesszimistával. Az optimista. Egészséges ember, ösztöneiben higgadt, van, miből megéljen, alkalmazkodik a viszonyokhoz, egyik napja olyan, mint a másik, és a Szfinx sosem adott fel neki megfejtésre rejtvényt. A pesszimista. Krónikus gyomorhurutban szenved, ideges és túl érzékeny, vágyai elérésében lépten-nyomon akadályokra bukkan, okvetlenül van egy jó vagy rossz szenvedélye, amelyben mértéktelen és a Szfinx által feladott rejtvényt nem bírja megfejteni. Az eredmény, hogy az optimista azt mondja a világra: Eldorádó! — a pesszimista: Dante pokla!” (REVICZKY, Gy. 1981: 136-137.)

Reviczky Gyula értelmezése nagyon jellemző az “arisztokratikus pesszimizmus” mai felfogására is. Tálalásában az optimista ember úgy véli, “minden úgy van a legjobban, ahogy van“; érdeklődése alapvetően anyagi-dologi: “ha az embernek van pénze, szép felesége, jó egészsége és kellő kényelme, boldog lehet a jég hátán is”. Feltűnő a felsorolás steril érzelemmentessége: feleség, egészség, pénz egy kategóriába kerül — ez azonban nem a valódi optimizmus tényleges értékrendje, hanem eme értékrendnek a pesszimista tudaton átszűrt torz interpretációja. A másik, ami feltűnik, a megvetéssel vegyes fanyalgó irigység: az optimistának egyébre sincs szüksége, mint ” igen langyos, igen lassan csörgedező vér, jó gyomor és a Schillerénél és Byronénál valamivel kevésbé tömött agyvelő”; tehát az optimista egészséges, gazdag és ostoba ember, aki minden vonatkozásban képtelen jelentős alkotásra, hiszen” a Szfinx sosem adott fel neki megfejtésre rejtvényt”. A pesszimizmus önszemlélete szerint tehát az optimizmus elmebeteg vigyor a pesszimizmusnak “a világ sorsán töprengő komoly, tiszta arca” mellett. A torzkép önmagában hordja a cáfolatát, a valóság ennek éppen a fordítottja. Ami tanulságos belőle: a “morálisan fennkölt” eszmei zűrzavar, ami abból fakad, hogy az “arisztokratikus” pesszimista őszintén hiszi azt, ami már első hallásra is képtelenség: hogy a világot csak a pesszimizmus viheti előre. Ez azonban többféle ellentmondást is szül. A pesszimista nem hihet abban, hogy a világot bármi is előreviheti, ergo a világ nem is léphet előre; ha a világ mégis előrelép, az önmagában abszurd, hiszen a világ előrelépése lehetetlenség. A világ tehát abszurd. A pesszimista helyzete is abszurd, mert minden percben mégsem lehet tökéletes pesszimista — úgy nem lehet élni — viszont az “egyedül helyes” pesszimista világszemlélet állandó abszurd ellentmondásban van mindenféle konkrét egyéni élethelyzettel. A művelt és pesszimizmusában következetes pesszimista a világot — és benne önmagát — csakis abszurdnak láthatja. Ebből természetesen nem az következik, hogy a világ önmagában véve abszurd volna, csupán az, hogy a következetes pesszimizmus nem juthat máshova.

Ez az a pont, ahol a pesszimista számára a világ elveszíti minden értelmét. “Az abszurd színház bátran szembenéz a ténnyel: akiknek számára a világ elveszítette központi magyarázatát és értelmét, azok már nem fogadhatják el az olyan művészeti formákat, amelyek még ma is érvényüket vesztett mércék és elképzelések továbbélésén alapulnak: más szóval a magatartások és végleges értékek törvényeinek megismerhetőségén, amely törvényeket korábban egy szilárd alapból vonták le: az ember földi rendeltetése felőli egyértelmű bizonyosságból.” (ESSLIN, Martin: Az abszurd jelentősége) A világnak ezen a ponton már nincs sem értelme, sem bármilyen pozitív jelentősége. Az értékek megszűntek. Az ember maga is abszurd. Hazug minden érzelem, a világban nincsenek perspektívák, az embernek nincsenek valóságos céljai, az erkölcs pedig üres fikció.“A hazug életmódok abszurditásának szatirikus leleplezése mögött az abszurd színház szembenéz az abszurditás egy mélyebb rétegével is — magának az emberi állapotnak abszurditásával egy olyan világban, amelyben a vallásos hit hanyatlása megfosztotta az embert a bizonyosságoktól.” (ESSLIN, Martin: Az abszurd jelentősége)

Ha megszűnik az erkölcs, az érzelem, elveszíti jelentőségét a nyelv is. “Ami a nyelv devalválását illeti, az abszurd színház összhangban áll korunk uralkodó irányzatával. Ahogy George Steiner The Retreat from the Word (El a szavaktól) című két rádióelőadásában rámutatott: a nyelv devalválódása nemcsak a mai költészetre vagy filozófiai gondolkodásra jellemző, hanem még inkább a modern matematikára és természettudományra.” (ESSLIN, Martin: Az abszurd jelentősége)

A modern természettudományokról a pesszimizmus általában igen keveset tud, ugyanolyan keveset, mint az emberi kommunikációról. Viszont az abszurd fogalma bevonul a filozófiába. “A XX. századi egzisztencializmusban az abszurd filozófiai kategóriává válik, és tragikus színezetet nyer.” (MÉSZ, L-né, 1987:193.) Hová vezethet mindez? A pesszimizmus mindig a világvégével, a világ felszámolásával van kapcsolatban. Hová vezet a pesszimista szemlélet a művészetben? Nemcsak az abszurdhoz. Spiró György a következőket írja — már a csehovi dramaturgiával kapcsolatban is: “a csehovi dramaturgia ilyen értelemben az európai dráma utolsó megjelenési formája, a műfaj önfelszámolása. Ez az önfelszámolás azóta is tart. Csehov népszerűsége a huszadik század színpadán, követőinek nagy száma, a csehovi drámatípus továbbélése és az abszurd drámában való tetőzése (ami után már valóban nincs következő lépés) a gesztus érvényességét bizonyítja.” (SPIRÓ, Gy. 1986: 257-258.) A cél tehát a műfaj, a dráma, vagy talán az irodalom és a művészet önfelszámolása? Ez lenne a XXI. század fontos emberi céljainak egyike? Talán az emberiség önfelszámolása is? A dráma az a műfaj, ahol színpad és nézőtér közvetlen személyességében minden filozófia közvetlenül érvényesül(het), illetve ahol a közvetlenség, valamint a színházi élményközösség hatalmas emberi energiatöbblete folytán minden emberi gesztus filozófiai jelentőségre emelked(het) és minden emberi szó filozófiává nemesül(het). Valóban önfelszámolásról kell beszélnünk, de ennek az önfelszámolásnak a keretében egyáltalán nem a dráma, hanem a mögötte álló, önnön, emberi értelemben csökevényes és morális szempontból csökkent értékű mivoltában kendőzetlenül megmutatkozó “filozófia” számolja fel önmagát. Most jutottunk el a pesszimizmus ultima ratio-jához.

Tudjuk, hogy a pesszimizmus igazából nem érdekelt a világ megsemmisülésében, csupán abban, hogy egy alapvetően fennmaradó világban tovább hangoztathassa borúlátó jóslatait a világ megsemmisüléséről. Sem az abszurd, sem bármiféle másmilyen dráma sem érdekelt a dráma műfajának önfelszámolásában, csupán abban, hogy továbbra is olyan darabokat — esetleg előadásokat — hozzon létre, amelyek kapcsán a dráma önfelszámolásáról lehessen beszélni. Az abszurd dráma voltaképpen nem az állítólag abszurd világ, hanem csupán a valóban önmagában abszurd pesszimizmus drámája. Voltaképpen divatjelenségnek is lehetne tekinteni, de ebben az esetben elsiklanánk a lényege felett: az abszurd dráma a művészetben az egyetemes pesszimizmus legadekvátabb megnyilvánulása. A pesszimizmus művészi formába rendezett véleménye a világról és az emberiségről. Voltaképpen nagyon hálásak lehetünk a pesszimizmusnak, hogy ilyen könnyen felismerhető formát öltött, és az abszurd drámának is, amiért ilyen egyértelműen mutatta fel a színpadon a pesszimizmus világ- és emberképét. Erre emlékezve mindig szem előtt kell tartanunk, hogy a pesszimizmus alapvetően romboló és negatív jelenség.

Szabad akarat és pesszimizmus kizárják egymást. A pesszimizmus a szellem tehertétele, szükségtelen fenéksúly az emberi szellem hajójában. Pesszimizmus és optimizmus közötti választás voltaképpen nem egyéb, mint választás a szabad akarat, illetve az arról való lemondás között. “Teljes optimizmus vagy pesszimizmus. E kettő között nincs középút, mivel a Haladás természeténél fogva minden vagy semmi. Két irány, csupán kettő, az egyik felfelé, a másik meg lefelé vezet, s nincs lehetőségünk félúton megállni…Miként fogunk szabad akarattal dönteni a válaszúton, ahol, mivel űz az Élet, s nem állhatunk meg várakozni — állást kell foglalnunk, hogy mit tegyünk ezentúl?” (TEILHARD DE CHARDIN, P. 1980: 288.) Optimizmus és pesszimizmus között alapvető minőségi különbség van.

Folytatása következik.

Nyárvégi kánikula

Olvad a felhő vajpuha égen,

Tombol a kései nyár;

Perzsel a fülledt, tétova nappal,

Hűsöl a lusta madár.

——–

Álmatagon,

Hallgatagon

Függ az égen a Nap;

Erőre senki se kap.

———

Forr a melegtől városi utca,

Fullad az ócska kapu,

Szomjasan állnak a hősi akácok,

S szárad az úti lapu.

——–

Nyomasztóan

Szomjasztóan

Áll az idült levegő,

Széjjel szakad a kő.

——-

Ős tunyaságtól rebben a Lélek,

Izzik a megalkuvás,

Langy unalomtól árad a Semmi,

Tűnik a jövő-csapás.

——-

Nyomorogva

Csikorogva

Cammog a régi Halál,

Hátha munkába áll.

——-

Olvad a gyarló, gyári jövendő,

Gólya sután kelepel;

Ám a valódi Hit sose hal meg,

S a Lét sem párolog el…

Davis levele - IV. (A szentgotthárdi csatáról)

A balszárny felől támadásra indultak a magyar huszárok és a hajdúk. Azt hiszem, a török gyalogság vereségét az utóbbiak teljesítették be. Rendkívül ügyesen harcoltak az árkok körül, ugráltak egyiktől a másikhoz, lemészárolták a hátramaradó török gyalogosokat, összeszedték az elhajigált török puskákat, és azzal lőtték a menekülőket. Amikor a parthoz közelebb vittük az ágyúkat, láttam olyan magyar hajdút, akinek négy-öt puska is volt a vállán.

Az árkok között gyorsabban jutottak előre, mint a lovasság. Az árkok között középtájon négy török ágyú állt, legénységük a roppant tolongásban nem volt képes őket elvinni. A hajdúk lerohanták. A topcsik zöme elszaladt, a hátramaradókat a hajdúk a segítségükre siető janicsárokkal együtt levágták, az ágyúkat megfordították, és mindet kilőtték a folyóparton tolongó török tömegre. A hatás leírhatatlan volt. Véres testrészek kavarogtak a levegőben, és több tucat török esett a folyóba.

A hajdúk között hirtelen terjedni kezdett egy csatakiáltás. Először azt hittem, rosszul hallok:

- Zrínyi! Jön Zrínyi!

Talán azt gondolták, hogy valóban megérkezett Zrínyi marsall serege. Csak déli irányból jöhetett, akkor pedig hátba támadta őket. Talán ezt gondolták. Talán mást. Talán egysezrűen megijedtek, elegük lett a további harcból.

Menekültek, de még a janicsárok is. Elhajigálták a kanócos puskákat, és iszkoltak. Sokan már egyenesen a folyó felé.

A szélső balszárny felől néhány század magyar huszár és francia vértes a folyópart közvetlen közelébe jutott, és onnan oldalazva rohamozta meg az egyetlen, még nagyjából harcképesnek tűnő török lovassági tömböt.

Itt is felharsant a kiáltás:

- Zrínyi! Jön Zrínyi!

Nemcsak a huszárok, szerintem a francia vértesek is ezt kiabálták:

- Zerin! Zerin! Vagy Serini! Serini!

A török lovasság visszahőkölt. Szpáhik voltak, meg néhány száz akindzsi. A török a szűk helyen moccanni sem tudott, kénytelen volt állva fogadni a roppant heves attakot. A magyar és francia lovasok belegázoltak ebbe a török tömegbe, és rögtön keményen megrendítették az utolsó szervezett oszmán lovassági erőt. Ez sem volt elég: a francia gyalogság néhány zászlóalja észrevette a lovasharcot, abba az irányba fordultak, és hevesen tüzelve lerohanták. A mi lovasságunk három százada meg a franciák mellett elszáguldva kapta őket oldalba.

A három oldalról érkező támadás rövid tíz perc alatt szétverte, legázolta, darabokra tépte, eltaposta a török lovasságnak ezt a kontingensét.

Mindenütt felhangzott már a győzelmes csatakiáltás:

- Zrínyi! Jön Zrínyi!

Ami ezután következett, már csak mészárlás volt.

Azt hiszem, mindannyian megrészegedtünk a győzelemtől. Előrevittük az ágyúkat, aztán még előbbre. A másik oldalon a császári tüzérség néhány ütege ugyanígy tett. A túloldalon az oszmán tüzérség már beszüntette a tüzelést. Mi azonban lőttük, egyre lőttük a parton tolongó tömeget.

A török a hídra tódult, aki meg nem fért, a folyóba vetette magát. Így próbáltak több száz lépés szélességben átkelni a Rábán. A tüzérségünk és a gyalogságunk folyamatosan lőtte őket.

A Rába igazán könnyen átúszható, a vízállás nem is volt nagyon magas, bár reggel óta emelkedett; hanem a pánik hatalmas úr. A török nem nézte, hol próbál átevickélni a vizen, örvényekbe, sodrásokba keveredett, eltalálták, dőlt egymásra, egyik a másikat döntötte le, nyomta a víz alá. A Rába medre vöröslött a vértől és a török köpenyektől, a víz nem is látszott. Közben könyörtelenül tüzeltünk.

A híd a rajta átkelni akarók súlyától, vagy az ágyútűztől leszakadt, a török százával zuhant a vízbe. Aratott a halál.

Köprülü Ahmed ekkor – fél öt lehetett – megelégelte a vereség vigasztalan látványát. Amikor megtudta, hogy a főtisztek – Iszmail pasa, Mohamed és Kaplán pasák – már mind elestek, ahogy a valamirevaló főtisztek zöme is holtan fekszik odaát, egyre kevésbé érdekelte a túlsó oldalon zajló öldöklés. Néhány percig még nézte a szörnyű tumultust, az irdatlan vérfürdőt, ahogy a halottakkal zsúfolt folyócska véres vizében végérvényesen elsüllyed az oszmán birodalom bő évszázada tartó magyarországi sikersorozata. Nézte, nem sokat értett belőle, aztán – otthagyta. A jobbparton maradt, még intakt csapatokkal együtt visszavonult az előző napi táborhelyére. Több ezer katonája vergődött még mindig a vízben.

A túlsó part nem nagyon meredek, de a bal partnál magasabb, és – síkos. Amikor átkeltek, talán észre sem vették. Most azonban nagyon sok török halt meg amiatt, mert nem volt képes kievickélni a túlsó partra. Próbálkoztak egyszer-kétszer, nem sikerült, aztán vagy a sodrás, vagy egy lövedék végzett velük.

A végén már a partról tüzeltünk, a magyar hajdúk és huszárok több százada, de néhány francia és császári alakulat is a törököt üldözve átkelt a folyón. A lovasok átúsztattak, a gyalogság a lovak farkába kapaszkodva húzatta át magát, ahogy a hajdúktól látták. Ezt látva a török tüzérség elmenekült, az ágyúkat a parton hagyták. A hajdúk beszögezték, vagy a folyóba lökték őket.

Másnap Montecuccoli parancsára az utóbbiakat kihalászták, és besorolták a császári tüzérséghez.

Így végződött a szentgotthárdi csata, korunk egyik legnagyobb ütközete, ahol az oszmán hadigépezet megsemmisítő vereséget szenvedett.

Körülbelül négy-ötezer keresztény katona áldozta életét ezért a győzelemért. Senki sem tudja, mennyi embert vesztett Köprülü Ahmed, az elesett törökök számát húszezerre becsültük.

A két hadvezér nem volt méltó ehhez a csatához. Az egyik – Köprülü Ahmed – roppant tömegeket hozott magával, akiket habozás nélkül a halálba küldött pusztán a saját becsvágya érdekében, hiszen a csatával sem érhetett el többet, mint akkor, ha türelmesen kivárja a Rába partján a neki tetsző békeajánlatot.

Semmivel sem volt jobb nála a felfuvalkodott, dilettáns Montecuccoli. Ha rajta múlik, nincs csata Szentgotthárdnál. Az ütközetet nem ő nyerte mag, hanem a mindenünnen ide sereglő, a török ellen végre komolyan harcolni akaró katonák serege. Akiknek volt néhány nagyszerű, bátor parancsnoka, mint La Feullade, vagy Waldeck gróf.

Wolfgang Julius von Hohenlohe altábornagy talán nem a merész döntések és a briliáns manőverek embere, de ez a csata az övé volt, az ő körültekintése, kitartása, fortélyossága, szakmai hozzáértése hozta meg a sikert.

Drága Jane, mindannyian azt hittük, hogy következik a világraszóló diadalok sora, hogy feltartóztathatatlanul nyomulunk majd előre, addig ütjük a törököt, amíg szusz van benne, és magunk előtt kergetjük a Balkán rengetegéig, vagy azon is túl.

Nemcsak én hittem ezt, hanem minden jó érzésű katona.

- Minél hamarabb vissza kell hívni Zrínyit – mondta a győzelem estéjén Hohenlohe altábornagy. – A hadjáratot az ő vezérletével kell folytatnunk. Újra le kell rombolnunk télen az eszéki hidat, bevenni Kanizsát és Székesfehérvárt. Utána visszamenni Pécshez, és megkezdeni Buda hadászati bekerítését. Néhány év alatt visszafoglalhatjuk a töröktől ezt az országot.

Ezt gondoltuk, Jane. A vasvári béke híre mindenkit letaglózott. Először nem is akartuk elhinni, azt hittük, ostoba pletyka. Hohenlohe altábornagy Montecuccolitól kért magyarázatot, de erre az olasz sem tudott mit mondani. Nem volt része benne.

- Nem hittem volna, – mondta este bizalmas körben Hohenlohe. – hogy a császár nevében képesek ekkora aljasságra. Azt hiszem, a császár maga sem való a trónjára. Miféle uralkodó hagyja, hogy ilyesmire használják a nevét? Meg aki ilyen majmokat tart a szolgálatában…

Egészen Mainzig meneteltem Hohenlohe altábornagy hadseregében. Ott kézfogással köszöntünk el egymástól. Kölcsönösen kifejeztük ama reményünket, hogy találkozunk még.

A hadsereg feloszlatása Mainz környékén volt, de számomra elég egyszerűen ment, mert semmiféle kincstári holmit vagy fegyvert nem vettem át annak idején, csak a hátralékos zsoldom miatt kellett várnom, de három nap elteltével a tenyerembe számolták. Több volt, mint amennyire számítottam. A biztosok igen megtisztelően bántak velem, és ennek rövidesen megtudtam az okát.

Kis ünnepséget szerveztek a számomra és átnyújtottak egy pecsétes oklevelet. A következő áll benne:

„Tanúsítjuk, hogy Charles Davis mérnök alezredes úr a Rajnai Szövetség hadseregében 1664 januárjától augusztusáig részt vett Magyarországon a török elleni harcokban, kitüntette magát Zrínyi gróf téli hadjáratában, Kanizsa ostromában és a nagy szentgotthárdi csatában. Hadmérnöki és tüzértiszti szolgálatát mindenkor lelkiismeretesen, bátran, találékonyan és nagy hozzáértéssel látta el.”

Az aláírók között ott szerepel Hohenlohe altábornagy neve is. Biztos vagyok benne, hogy ezt ő eszközölte ki a számomra.

A kincset érő pergamen itt van a tarisznyámban, viaszosvászon tokban.

Amint letelt szolgálatom a Rajnai Szövetség hadseregében, már volt pénzem, de sajnos még korántsem annyi, hogy hazatérhessek Hozzád.

Elhatároztam, hogy kipihenem a hadjárat fáradalmait, utána pedig új alkalmazást keresek magamnak. Tudtam, hogy a Rajnai Szövetségtől kapott pergamen minden ajánlólevélnél többet ér.

Hamarosan levelet kaptam volt hadmérnök bajtársaimtól, biztattak, lépjek holland szolgálatba, szükség volna rám, de én nem állhattam olyan ország hadseregébe, amely hadban áll a Hazámmal.

Vártam hát tovább.

Több német városban térképészeti munkákat vállaltam, amivel elértem, hogy a pénzem nem fogyott, hanem gyarapodott.

December első napjaiban hallottam valakitől, hogy november közepén Zrínyi gróf ellen valahol egy Csáktornya környéki erdőben merényletet kísérelt meg a török. Nem nagyon hittem benne, hogy valóban az oszmánok akarták meggyilkolni a grófot.

A következő éjjel álmot láttam. Megint Kanizsát ostromoltuk, ott álltam a nehézlövegek mellett, és rommá lövettem az egyik sarokbástyát. Hirtelen Zrínyi gróf jelent meg mellettem, kezet nyújtott, és csendesen megjegyezte:

- Tudtam, hogy visszajön!

Amikor felébredtem, már tudtam, hogy Zrínyi gróf mellett a helyem. Azt hiszem, drága Jane, Te, aki mindennél jobban ismersz, megértesz engem, és elfogadod a döntésemet.

Másnap útra keltem. Két hét múlva megérkeztem Magyarországra, újabb néhány nap múlva már Csáktornyán voltam.

Kantárszáron vezettem a lovamat a várkapuhoz. Éppen ebédidő közelgett. Bagy bajszú horvát katonák bámultak az arcomba.

- Zrínyi gróf urat keresem! – és a kezükbe nyomtam a pergament.

Legfeljebb öt percig kellett várnom.

Fiatal olasz jött értem, mosolyogva szólított meg.

- A gróf úr várja önt, Davis alezredes úr! – amikor látta, hogy aggodalmas pillantást vetek a lovam felé, megnyugtatott. – Ne aggódjon miatta, a lovászok máris gondozásba veszik!

Zrínyi gróf elém jött, mosolygott, kezet nyújtott.

- Gróf úr!

- Isten hozta, alezredes úr! Kerüljön beljebb!

Kis szobába kalauzolt, helyet mutatott, és a kezembe nyomott egy pohár bort.

- Isten vezérelte hozzám!

- Én is úgy gondolom, marsall úr!

- Nem illet ez a megszólítás.

- Bocsásson meg, de aligha tudom elfelejteni a hadjáratot, csikorgó télben. Meg Kanizsát…

Néhány pillanatig hallgattunk. Aztán úgy gondoltam, el kell mondanom neki az álmomat. Komolyan bólintott. Aztán leültetett, és a következőt mondta:

- Kérdezni akarok öntől valamit. Kérem, őszintén válaszoljon. Bármit felel, velünk fog ebédelni, és addig marad a vendégem, ameddig akar – várakozásteljes arcomat látva rászánta magát: – Akar-e a szolgálatomba állni?

- Természetesen, gróf úr! Ezért vagyok itt!

- Alezredes úr, tudnia kell, hogy nekem önre nagy szükségem van. Ön azonban szabad akaratából dönthet, nem kell feltétlenül igent mondania. Mivel a bajtársam volt, és becsületes embernek ismerem, nem kertelek. Mit tenne, ha az én szolgálatomban önnek esetleg a bécsi császár ezredei ellen kellene használnia az ágyúit? – feszült figyelemmel leste a választ. Nekem óhatatlanul Montecuccoli jutott az eszembe. Meg a szétrepedő ágyúcsövek Kanizsánál. Meg Zrínyi-Újvár.

- Ebben az esetben mindent elkövetnék, hogy a tüzük megrendítse a kétfejű sas fekete-sárga önbizalmát, gróf úr! – feleltem határozottan, mire újra kezet nyújtott.

- Isten hozta! Jöjjön! Meg van terítve az ebédhez, csak ránk várnak!

Drága Jane, néhány hét múlva újra írok, de itt most – már a gróf szolgálatában – nagyon fontos hadmérnöki feladataim támadtak. Egyelőre erről semmit sem mondhatok, de – ha Isten segedelmével megoldom a feladatot – be fogok Neked számolni róla.

Isten áldjon!

A Te

Charles-od

Bohóc jövő

Szegény, beteg, rongyos jövőnk;

A Szomorú Bohóc;

Selymet szeretne hordani,

De mindene daróc.

———

Jön a tudás-társadalom,

Dalolja a mese;

És ifjúságunk tizede

Nem tud olvasni se.

—–

Óc,

Póc

Lópokróc;

Zengő kenderkóc;

Szeleburdi kis Jövő,

Szegény kis vadóc!

——-

Leépítés, csőd, spórolás

Életet nem lehel,

Minden faviccre rossz poén,

Vagy pusztulás felel.

—–

A szépreményű globlokál

Mindent modernizál,

S a végső fagyos Semmivel

A Csönd fraternizál.

—–

Óc,

Póc

Lópokróc;

Zengő kenderkóc;

Olvasatlan kötetektől

Roskad le

A polc.

———

Sápadt arcából ránk mered

A Szomorú Bohóc,

Szemünkben könny, torkunkban meg

Aggodalom-gombóc.

———

Hülyítő kézi készülék

A modern technika,

Csak játszadozik szüntelen

A gügye Marcika.

——–

Óc,

Póc

Lópokróc;

Zengő kenderkóc;

Szegény jövő,

Veled süllyed el

A mérges góc.

———

Szomorú népességfogyás

Gonosz jövőre vall;

S az okos közgazda-világ

Majd megoldást javall.

—–

Sok idegen jövetele

Majd segít a bajon,

Aligha zavar bárkit is

Majd

Holmi

Trianon.

———

Óc,

Póc

Lópokróc;

Zengő kenderkóc;

A száraz puskapor mellett

Pislákol

A kanóc.

——–

Szegény, beteg, rongyos jövőnk;

A Szomorú Bohóc;

A Jelenből acsarkodik

Rá ezer martalóc.

——–

Óc,

Póc

Lópokróc;

Zengő kenderkóc;

Szeleburdi kis Jövő,

Szegény kis vadóc!

Két efendi

Kmety György honvéd tábornok a szabadságharc után török alattvaló lett, és Iszmail pasa néven az oszmán hadsereg dandártábornoka. Néhány év alatt kiválóan megtanult törökül, török ruhában járt, törökökkel érintkezett. Konstantinápolyban élt, mint a török tábornoki kar nagy tekintélyű tagja.

A magyar őstörténet kiváló kutatója, Vámbéry Ármin hamarosan szintén Konstantinápolyba ment, és itt Rasid efendi néven házitanítóként dolgozott.

Egymást nem ismerték.

Legalábbis nem tudtak egymásról.

Iszmail pasa megismerkedett egy Rasid efendi nevű tehetséges fiatalemberrel, akivel szívesen töltötte együtt az idejét.

Rasid efendi megismerkedett egy szokatlanul művelt és széles látókörű török tábornokkal, Iszmail pasával, és úgy vélte, át kell értékelnie mindazt, amit eddig a többnyire tunya, gonosz, rossz szándékú és alattomos pasákról gondolt.

Már több éve ismerték és kedvelték egymást, de nem is sejtették, hogy a másik is magyar.

Aztán egy napon valamelyik ismerőse a magyar fiatalemberről beszélt Iszmail pasának.

- Magyar fiatalember? Ki az?

- Rasid efendi.

- Micsoda?

Iszmail pasa felpattant a helyéről.

Szinte ugyanekkor tanítómestere és barátja a magyar származású tábornokról beszélt Rasid efendinek. A fiatalember felfigyelt.

- Magyar származású tábornok? Ki az?

- Iszmail pasa?

- Micsoda?

Rasid efendi csaknem elejtette a kávés csészéjét.

Amikor legközelebb találkoztak, Iszmail pasa minden teketória nélkül magyarul szólt Rasid efendihez:

- Ön valóban magyar?

Mire Rasid efendi elmosolyodott:

- Én is csak tegnap tudtam meg, hogy honfitársak vagyunk.

A barátságuk folytatódott. Iszmail pasa ajánlatára Rasid efendi néhány hét múlva a híres török államférfi, Fuad pasa titkára lett.

A néhai Szent István

Négy fiát is eltemette,

Pedig királynak nevelte.

——–

Volt egy álma: Magyarország;

Míg barátok szét nem hordják,

Ellenségek szét nem szórják…

Magyarország,

Magyarország.

——–

Volt egy erős, büszke apja,

Vajk meg félt – de nem mutatta.

——–

Szenvedélye: Magyarország.

Földjét tengerek nem mossák,

Mégis, mégis: Magyarország.

Magyarország,

Magyarország.

—–

Ereiben Árpád vére,

Koronát tett a fejére.

———

Gyorsan, gyorsan: Magyarország;

A jelent sokan rombolják,

Rövid vendég az ifjúság:

Magyarország,

Magyarország.

———

Hazát akart és szeretett,

Szentelt neki egy életet.

——–

Hogyha megáll: néma holtág,

Ha fejlődik: Magyarország.

——–

Mindig szép marad a világ,

Ha van benne: Magyarország.

——

Fegyvert kegyetlenül fogott,

S alázattal imádkozott.

—–

Megszületett Magyarország,

Pogány hordák ostromolták,

Keresztény dogmák rombolták

Mégis, mégis:

Magyarország.

———–

Egykor Vajknak megszületett,

S a neve Stephanus Rex lett.

——-

Fanatikusok szapulták,

A pogányok őt okolták,

Törvényeit lándzsák hordták;

Így született Magyarország;

Magyarország,

Magyarország.

———

Jó szándékú idegenek

Családok ősei lettek;

Esztergom érseket kapott,

Tíz falu templomot rakott,

Megrepedt a régi világ,

Éledezett Magyarország.

——–

A kereszt magasba lendült,

Rómában Te Deum csendült.

———

Apró magok földbe hulltak,

Újabb megyék alakultak.

——-

Még életben lévő múltak

Feneketlen kútba hulltak.

——–

Római keresztény égbolt

Rejtett mindent, ami rég volt.

——-

A daliás Vajk odalett,

István király öregedett.

——-

Jövő hírét misék hozták,

Püspök botját aranyozták,

Keresztelkedett az ország;

Magyarország,

Magyarország.

———

István király, a hatalmas,

Öregen Bibliát olvas.

——–

Népét az Akolba vitte,

És azért tette, mert hitte.

——-

Mert ez a magyarok hona,

A királynak: zárt korona.

—–

A királynak zárt korona:

Nem hódolunk másnak soha.

—–

Nem hódolunk másnak soha,

Ez a király akarata.

——

A néhai szent királyunk,

Ma is az ő vállán állunk.

——

Szobrának körvonalai,

Egykori híres szavai

Az ország lelkébe égtek.

—-

A gyertyák csonkig leégtek,

Szenteket adtunk az Égnek,

Ahogy István király szánta.

——-

Múltunk ködös, jövőnk sánta,

Aki védte, sose bánta,

Csak a túlélők csalódtak.

——-

Akik csendben morgolódtak,

Más országokba csapódtak,

Mint a sötétben a lepke.

——

István király keze műve

Talán máig sincs kihűlve,

De már jócskán el van kopva.

———

Hol elkopva, hol ellopva,

Hol felélve, hol kidobva

De mégis van:

Magyarország.

——–

A nagyvilágon e kívül,

Mindenütt ellobban, kihűl,

Csak itt borulhat virágba.

——-

Szenvedve, harcolva, sírva,

Magyar verssorokba írva

Őrizzük, amíg csak élünk.

——–

Nagyapánk dolgos tenyere,

Szüleink száraz kenyere

Véste lelkünkbe örökre.

——–

Évszázadok széjjelhordták,

Tolvaj hordák kirabolták,

De mindig újjászületett.

——–

Néhai Szent István király

Fáradt, öreg tekintete

Fakuló idők falán át

Ma is élő országot lát.

——-

Felírta tán egy felhőre

Múltat, jövendőt előre,

Gyengeségét megvallotta,

S Patrónának ajánlotta

Frissen épített országát.

——-

Legenda mulandó hava,

Politika csacska szava

Festegeti az arcképét.

——-

Ahová nomádok hordták

Kelet porát,

Nyugat sorsát,

Még mindig van:

Magyarország;

——-

Magyarország,

Magyarország.

Szőke nő zűrben az űrben - 123.

SZÁZHUSZONHARMADIK RÉSZ

Íródott Nyuzga javaslatára

Gondolkodtak néhány pillanatig.

- Azt gondolom, – törte meg aztán a csendet Helmut. – bárhogyan is legyen, mindenképpen korunk egyik legnagyobb rejtélyével találkoztunk itt a csatahajón.

“Hajó az admirálisnak! A munka megtervezése megtörtént. A szárazföldi röntgen felderítő berendezés mozgatása érdekében történő válaszfal-eltávolítások a jelenlegi szervezési kapacitással mindössze harmincöt percet vesznek igénybe. Ha közben a szerkezetet a zsilipkamrán keresztül önműködően a csatahajóra vezényeljük, akkor a felderítő tevékenység megkezdéséig hátralévő idő pontosan harmincöt per, Karan Bozchana Kadlecikova admirális.”

Karen elmosolyodott.

- Admirális a hajónak! Rendben van. Parancsot adok a munka azonnali megkezdésére! – a férfiakhoz fordult. – Tisztázzuk minél hamarabb!

Mind a ketten bólintottak.

“Hajó az admirálisnak! A parancsot vettem és nyugtázom, végrehajtását megkezdem!”

A háttérhelyiségek felől monoton, erős zaj hallatszott. A bő két méter magas lánctalpas hordozójármű elindult a könnyűcirkáló folyosóin keresztül a zsilipkamra felé. Előtte csörlőszerű szerkezetet emelt egy kar, az pedig folyamatosan mesterséges talajszőnyeget terített a gép elé, ne szántsa fel az űrhajó folyosóit. A gép voltaképpen a maga által tulajdon lánctalpai elé bocsátott, ott körben forgó talajféleségen dübörgött előre.

- A robotokat mozgósítom – jelentette Helmut.

Karen a képernyőt figyelve szemlélte, ahogy a robotok gyors és takarékos mozdulatokkal elbontják a válaszfalakat, hogy helyet teremtsenek a közeledő gép számára.

Ed kiszaladt, és figyelte, ahogy az óriás a zsilipkamra felé dübörög.

- Ez olyan, mint egy kombájn! – mondta gyerekes izgalommal. – De hogyan fog átjutni a zsilipkapun? Ott el se fér!

Erre az utóbbi kérdésére máris választ kapott:

“Hajó az admirálisnak! Teherzsilip nyílik! Ismétlem: teherzsilip nyílik!”

Helmut a vezérlőpult előtt ült, és belemerült a gépek irányításába. Karen mellette állt, és figyelt. Ed visszajött a folyosóról, és lehuppant az egyik karosszékbe.

“Hajó az admirálisnak! Felderítő röntgen berendezést szállító hordozójármű A Rodney fedélzetén! Ismétlem: Felderítő röntgen berendezést szállító hordozójármű A Rodney fedélzetén!

Karen elmosolyodott. Most először fordult elő, hogy a könnyűcirkáló a csatahajó nevéhez nem tette hozzá, hogy BB-58 DNS. Vajon véletlenül történt, vagy szándékosan? Persze, hogy szándékosan; egy hajó számítógépe soha semmit sem mond vagy tesz puszta véletlenségből. Talán arról van szó, hogy azzal, hogy a hajó besorolta a harci kolosszust Karen újdonsült flottájába, ezzel automatikusan meg is fosztotta korábbi, a szövetségi haderőben birtokolt hadrendi számától?

“Hajó az admirálisnak! Szárazföldi felderítő röntgen berendezés hordozójárműve a Rodney fedélzetén.”

Elindult a munka. Mindhárman egy bő negyedórán keresztül lélegzet-visszafojtva figyelték, hogyan jelenik meg a hatalmas lánctalpas gép a csatahajó fedélzetén, közben hogyan emelik ki útjából a válaszfalakat, és hogyan araszol mind közelebb a felderítendő objektumhoz.

Karen először meglepődött, amikor azt látta, hogy a gép számára teljesen ismeretlen, széles utakon halad a Rodney belsejében, aztán rájött: valószínűleg a csatahajó is rendelkezik nagyméretű járművekkel, és a folyosórendszer egy része az ő mozgatásukat szolgálja. A számítógép automatikusan ezekre irányította a méretes hordozójárművet.

A vizsgálandó objektum közelében azonban nem voltak ilyen széles, nagy járművek számára készült megközelítési útvonalak, ezért onnan a válaszfalakat el kellett távolítani.

A munka gyorsan haladt, a robotok úgy dolgoztak, mint valami kitűnő, jól begyakorolt építőbrigád. Karen rájött, hogy a válaszfalak egy része eleve kiemelhető, ráadásul jól kezelhető és mozgatható modulokból épül fel.

A munka gördülékenyen haladt, a szőke nő úgy vélte, egy kissé talán túlságosan is gördülékenyen.

Gyanúja támadt:

- Admirális a hajónak! Kérek egy felvételt a csatahajó ezen részéről – itt gyorsan beütötte a kép által jelzett számokat. – egy nappal a vizsgált időpont előttről!

Helmut csodálkozva meredt rá:

- Ezzel mit akarsz?

Ed se értette:

- Mire jó ez, Karen?

A szőke nő sötéten hallgatott.

- Nem értem, Karen – füstölgött tovább Ed Philips. – ezek a falak még nem is tartoznak a vizsgált objektumhoz!

- Éppen azért kérdezem – felelte lassan Karen, és merően nézte a panorámaképernyőt, hogy el ne szalassza, ha feltűnik a kért kép. – Talán erre választ kapok..

“Hajó az admirálisnak. A kért kép!”

Mindhárman a panorámaképernyőre meredtek.

Helmut úgy érezte, égnek áll a haja.

Ed a szájába kapta az ujját csodálkozásában.

Karen sötét arccal hallgatott.

A régebbi képen nyomuk sem volt a válaszfalaknak.

Széles folyosó képe állt előttük.

—

Folytatása következik.

A szabad akaratról - XXIII.

A tömeg, mint fogalom a kriminológia, a szociológia és a szociálpszichológia tudományának kutatási területéhez tartozik. A XIX. században úgy vélték, a tömegbe tartozó emberek elmebajosok, a társadalomból kisodródott, és ezért azzal ellentétes “emberi salak”, vagy egészen egyszerűen bűnözők. A fordulatot Gustave Le Bon A tömegek lélektana (Psychologie des Foules) című műve jelentette. A francia szerző úgy érvelt, hogy “…a tömegek normális egyénekből állnak, akiket a tömegben való részvételük okán átalakít valamely különös, kollektív lélektani folyamat.” A tömegben az egyén feladja önmagát, erkölcsi kontrollja megszűnik, és romboló ösztönei kerülnek előtérbe. A változás több lépésben megy végbe. Feltételei: “…a tömeg anonimitása, az a hiedelem, hogy a tömegen belüli cselekvésért nem vonható felelősségre, s a legyőzhetetlenség fokozódó érzése a tömeg oldalán.”

A tömeg és a nyilvánosság elméleti megkülönböztetését először Gabriel Tarde francia szociológus,illetve az amerikai Robert Ezra Park végezte el. Utóbbi a következőképpen: “A tömeg egy kollektív hajtóerő hatásának van alávetve, melynek minden kritika nélkül engedelmeskedik. A nyilvánosságot ezzel szemben — épp azért, mert különböző véleményű individuumokból áll — körültekintés és ésszerű gondolkodás vezérli.” Park használta először a tömegviselkedésre a társas interakcióval szemben a “cirkuláris reakció” kifejezést. A szociológia gondolkodás fényt derített arra, hogy a “tömeg” nem az egyetlen lehetséges emberi csoportosulás, “sok ember halmaza” nem feltétlenül alkot tömeget; és a tömeg sem csak attól tömeg, hogy a tagjai együttesen tombolnak az utcán. “A nyugati szociológiában központi helyet foglal el az emberi társadalom csoportjainak, szerveinek, intézményeinek strukturális és funkcionális elemzése. Különböző elméletek születtek, amelyek megpróbálják rendszerezni ezeket a társadalmi csoportokat.

Emile Durkheim például négy ilyen csoportot különböztet meg. Az első három önálló életre képes kisebb részekből, szelvényekből, szegmentumokból áll, a negyedik azonban már olyan szervek egész rendszeréből, amelyek önmagukban életképtelenek. Ferdinand Tönnies két típusa a “közösség” (Gemeinschaft) és a “társadalom” (Gesellschaft); az első a naturális gazdálkodással és a közvetlen termékcserével, a második az árutermeléssel függ össze. Lényegében ennek felel meg az amerikai szociológiában közkedvelt beosztás, amely elsődleges és másodlagos csoportokat különböztet meg. Georges Gurvitch viszont háromféle csoportot nevez meg: a tömeget, a közösséget és a társulást; itt azonban a különbség elsősorban a kapcsolat intenzitásától függ. Megint másfajta Bronislaw Malinowskinak, a funkcionalista iskola megalapítójának rendszere. Malinowski az emberi tevékenységeket funkciójuk szerint osztályozza, és ennek alapján építi fel a különböző szervezetek rendszerét. Ezek a felosztások azonban még mindig félreérthetőek.

Mi is hát a tömeg? Az elemi tömegviselkedés elméletét 1939-ben dolgozta ki a chicagói Herbert Blumer. A tömeg szabálytalan, véletlenszerű és koordinálatlan viselkedésére Blumer a “nyugtalanság” (restlessness) kifejezést vezette be. Blumer szerint “…a társadalmi nyugtalanság állapotában levő emberek keresnek valamit, de nem tudják, mi az valójában. Céltalanok, viselkedésük véletlenszerű és kiszámíthatatlan, félelemmel tekintenek a jövőre, izgatottak, és különösképpen sebezhetők.” A tömeg átalakítja, voltaképpen “lefokozza” az individuumot.

Eme úgynevezett transzformációs hipotézist azóta számos bírálat érte. A szociológusok úgy gondolják, hogy csúsztatásokkal terhes, több állítása problematikus, és egyáltalán nem tudja hiteles magyarázatát a jelenségnek, amelynek a vizsgálatára vállalkozott. Ha azonban a “tömeg” fogalmát nem konkrét, ‘sok emberből álló utcai csoportosulás’ értelemben, hanem elvont értelmében használjuk, az elmélet több részének is hasznát vehetjük.

A “tömeg” a XIX. és a XX. századi gondolkodás kulcsfogalmai közé tartozott. A filozófia határozott különbséget tett a művelt emberek ízlése, illetve az “alacsonyrendűnek” tartott tömegízlés között. A modern értelemben vett olvasóközönség a romantika korszakában jött létre; “irodalmi ízlés” tekintetében tehát “tömegről” beszélni ennél hamarabb nem lehet. A romantika korának filozófiai gondolkodása rávetette magát a problémára. “Egy dráma vagy egy regény gyakran lebilincsel minket érdekességével, pedig annyira hiányzik belőle minden szépség, hogy utólag szégyelljük magunkat, amiért ennyi időt fecséreltünk rá. Ez esik meg velünk egynémely olyan drámánál, amely az emberiség és az élet lényegéről nem ad tiszta képet, egészen lapos, sőt elrajzolt karaktereket ábrázol, a természet lényegével voltaképpen teljesen ellentétes szörnyszüleményeket. De az események menete, a cselekmény szövevényei olyan kuszák, a hős a helyzete miatt annyira belopja magát a szívünkbe, hogy addig nem nyugodhatunk, amíg a bonyodalom föl nem oldódik és a hőst biztonságban nem tudjuk. Amellett a cselekmény menetét a szerző olyan ügyesen tartja kézben, olyan ügyesen szövögeti, hogy mindvégig feszülten várjuk a további fejleményeket, és mégse tudjuk kitalálni őket, úgyhogy a feszültség és a meglepetés közepette együttérzésünk mindvégig eleven marad, és olyan jól szórakozunk, hogy nem is érezzük az idő folyását. Kotzebue legtöbb darabja ehhez a fajtához tartozik. És a nagy tömeg ezt tartja jónak, mert szórakozást, időtöltést keres, nem pedig felismerést, viszont a szép a felismerésből ered, ezért az iránta való fogékonyság éppoly sokféle, mint a szellemi képességek. Az ábrázoltak belső igazsága iránt, hogy összhangban van-e az ember lényével vagy azzal ellentétes, a nagy tömegnek nincs érzéke.” (SCHOPENHAUER, a. 1981: 143.)

A “tömeg” fogalmát tehát részben az ízlés oldaláról fogalmazták meg. Hogy ez helyes, vagy nem helyes, annak kifejtésére nincs terjedelmem. Csupán annyit jegyeznék meg; ebben az elkülönítésben legalább annyi szerepet játszott az “elit” elkülönítésének igénye, mint a “tömeg” ízlésének — vagy a tömegízlés némely elemeinek — valóban elítélendő volta. Egészen más oldalról fogalmazódik meg a tömeg a XX. századi közgondolkodásban. A tömeg itt elmagányosodott emberekből áll, ők a társadalom válságának igazi kárvallottjai. “..az Isten mindenekelőtt a tömegek számára halott, azok számára, akik egyik napról a másikra élnek és elvesztettek minden kapcsolatot az emberi állapot alapvető tényeivel — és titkaival — amelyekkel hajdan vallásuk élő szertartásai összekötötték őket, e szertartások révén valaha valódi közösség részei voltak, nem pedig puszta atomok egy atomizálódott társadalomban.” (ESSLIN, Martin: Az abszurd jelentősége; Ford. SZÁNTÓ, Judit;)

Erről a minősítésről azonban “az a fránya tömeg” nemigen óhajtott tudomást venni. A nagy tömegek viselkedésére, önszemléletére számos tényező hatott a XX. században, de úgy tűnik, a modern művészet róluk alkotott véleménye a legkevésbé. Pedig reagáltak a “magas művészet” formabontásaira, hagyományoktól eltérő ember-és világlátására: a legteljesebb ellenszenvvel és közönnyel. A mai napig. Ennek nyomán alakult ki a modern gondolkodásban a ma is sokat hangoztatott “tömegkultúra-elitkultúra” antinómiája. Leegyszerűsítve ez voltaképpen arról szól, hogy a kultúrában szemben áll egymással a “tömegkultúra” képében a nagy, népszerű alacsony nívójú ördög, illetve az “elitkultúra” képében a kicsi, népszerűtlen, magas nívójú angyal. Ilyen egyoldalúan kellett utalnom rá, mert mindenütt pontosan ilyen egyoldalúan, a jó-gonosz szembenállás analógiájára fogalmazzák meg. Ezzel a problémával a későbbiek során foglalkozom; itt csak jelezném: nem igazán hiszek ennek a szembeállításnak a realitásában; legalábbis abban az értelemben nem, ahogy az “elitkultúra” képviselői manapság oly gyakran hangoztatják. Arnold Hauser is érzi, hogy valami nincs rendben körülötte: “Napjaink művészeti tömegtermelésének, mint minden művészetnek, ideológiai eredete és célja van; és a modern propaganda eszközök segítségével kétségtelenül sikeresebben szolgálja céljait, mint valaha. Mégis, a vulgármarxizmus legnaívabb megnyilvánulása lenne az az állítás, hogy a művészet termelői ördögi összeesküvést szőttek a szellem ellen.” (HAUSER, A. 1978: 280.) Nem hiszek ebben, mert a valóság egészen más. Most azonban csupán a “tömeg” fogalmának értelmezése kapcsán kellett megemlítenem, később térek vissza rá.

Láthatjuk, hogy a modern szóhasználatban az átvitt értelmű “tömeg” kifejezés legalább kétféle jelentésben használatos: 1. ‘magányos emberek halmaza’; 2. ‘akik nem tartoznak az elithez’. Most kizárólag az 1. értelemben használom. A “tömeg” azon — metafizikai értelemben — magányos egyének halmaza, akik elméleti vagy gyakorlati életfelfogásukban alapvetően pesszimisták; voltaképpeni egyéni céljaik és törekvéseik nincsenek; hatalmi, politikai, gazdasági, vagy bármely más szempontból viszonylag könnyen manipulálhatók, mozgósíthatók — mégpedig nemcsak valamely hatalom érdekében, hanem annak ellenére is — olyan célok érdekében, amelyek számára az örök emberi-erkölcsi igazságok nem relevánsak. Tömegiesedésük több dimenzióban is végbement: napjaink tömegszórakoztatása helyenként a tömegember egyfajta kiképzésévé változott az általa terjesztett mélységes lelki üresség révén. “A szórakozási szenvedély aggasztó ellentéte a kreatív játék örömének.” (LORENZ, K. 1997: 232.) A kocsmák, diszkók, játéktermek, illetve a házibulik lelki sivárság tekintetében legfeljebb a régi korok gyilkoló-rabló zsoldoskatonáinak féktelen tivornyázásaira emlékeztetnek. A racionális vagy irracionális bűntudat keltette önpusztító indulat teszi őket közössé. A résztvevők saját belsőjük hangjait olyan pokoli, az egészséget is károsító lármával nyomják el, amely önmagában is a határtalan kétségbeesés és az irracionális agresszivitás szimbólumává vált. Az öntudat kioltásának eszközei — az alkohol és a kábítószer — a szabad akarat agresszív és öngyilkos elvetésének jelképeivé.

A tömeg szórakozva dehumanizálja és dehumanizálva szórakoztatja magát. Az ilyen “szórakozásban mindig ott bujkál valami önveszélyes démoniság. “A démoni a jótól való szorongás. Az ártatlanságban a szabadság nem mint szabadság tételeződött, ennek lehetősége a szorongás volt az individualitásban. A démoniban fordított a viszony. A szabadság mint nem-szabadság tételeződött; mert a szabadság elveszett. A szabadság lehetősége itt ismét a szorongás. A különbség abszolút; mert a szabadság lehetősége itt a nem-szabadsággal való viszonyban nyilvánul meg, és ez a nem-szabadság éppen az ártatlanság ellentéte, mely a szabadság felé mutató határozmány. A démoni a nem-szabadság, amely önmagába szeretne zárkózni. Ez azonban lehetetlenség, és az is marad, mert a nem-szabadság mindig megőriz valamilyen viszonyt, és ha ez látszólag teljesen el is tűnik, mégis megvan, és a kommunikáció pillanatában a szorongás azonnal megjelenik.” (KIERKEGAARD, S. 1982: 349.)

Mintha kifejezetten erre a “szórakozásra” vonatkoznának Kierkegaard szavai. Azonban önmagában véve még ez a “démonikus” sem lehet “végzetes”. Tévednek azok az elméleti bölcsek, akik — egyedül a szórakozásnak az imént említett fajtáit látva szem előtt — azt állítják, hogy a szórakozás “önmagában véve” rossz, és “önmagában véve” dehumanizál. A végzetelvűség “elméleti” kiterjesztése semmivel sem jobb a végzetelvűség egyéb megnyilvánulásánál — mert mindkettő a szabad akarat hiányának valamilyen aspektusát képviseli. “Vagy a szórakozás dehumanizálja az embert, vagy az ember humanizálja a szórakozást. A második alternatíva szubjektív feltétele az a boldog ember, aki kiegyensúlyozottan, békében él önmagával. Életének tartalma és küldetése, iránya és valódi történetisége van. Leköti a munka, a feladatok, az emberi kapcsolatok. A szórakozás az ő számára megérdemelt, de alkalmi és tudatos lazítás.” (ÉLES, Cs. 1995:132)

Súlyos tévedés a “sznob entellektüellek” sokat hangoztatott dogmatikus tétele is a szórakozás önmagában vett “erkölcsi alantasságáról“. “…a művelés és szórakozás nem ellentétes egymással, hanem egymásból folyó, egymást befolyásoló, ezért a művelődés formái abból a szempontból is értékelendők, hogy milyen mértékű művelési lehetőségre, milyen szórakoztató mértékű tevékenységben nyújtanak lehetőséget.” (DURKÓ, M. 2000: 96.) Nem az önmagában vett szórakozás dehumanizál, hanem a szabad akaratról való lemondás. Az viszont kétségtelen, hogy a szabad cselekvés tudatos vagy nem tudatos elnyomását elősegítő, dehumanizáló és önpusztító szórakozás minden emberhez méltó életcélt és emberi tartalmat háttérbe szorítva döbbenetesen vegetatív szintre tudja kényszeríteni az áldozatait; az értelmetlen “szórakozás” mindenkor teljesebbé teheti a szabad akarat feladását. A metafizikai önfeláldozás ellentétele a semmi. A belékerült emberek készen állnak a totális pesszimizmus befogadására. Nemcsak szabad akarattal nem rendelkeznek, hanem az ahhoz szükséges szabad elhatározásra is képtelenek, azaz alapvetően hűtlenek önmagukhoz. “Az elhatározottság konstituálja az egzisztencia hűségét tulajdon Önmagához. Mint szorongásrakész elhatározottság, a hűség egyszersmind tisztelet is az egyedüli autoritás iránt, amely egy szabad egzisztálás számára létezhet, az egzisztencia megismételhető lehetőségei iránt.” (HEIDEGGER, M. 1989: 625.)

A pesszimista megfosztja az egyéneket szabad akaratuktól és önmagukoz való hűségüktől; majd az ilyen egyének eltömegiesítésével a voltaképpeni szabad elhatározás lehetőségétől is. Az ilyen, önmagukhoz hűtlen emberekből álló tömeg létrehozása és állandó újratermelése képezi az etikai pesszimizmus “történelmi küldetését”.

Folytatása következik.

Alkonyodik a Nyár

Búcsúzó augusztussal

Már együtt vénülünk,

A Nyár hullámhegyéről

Tél-völgybe készülünk.

——–

Hőség is volt ám néha,

Vígan tombolt a Nyár,

Glédába állt szavára

Az ifjú napsugár.

———

Térült-fordult a Nyár itt,

Vidáman érkezett,

Szerelmes életünkkel

Sűrűn fogott kezet.

——–

Virágözönt lehelt ránk,

Frissült, újult a vér,

Hogy éljen még az Élet,

Midőn majd visszatér.

———

A nyári szent egekben

Újul a tiszta fény,

S a tűzből újra ifjan

Kelhet fel a Remény.

——-

A nyár búcsúzni készül,

Mögötte már az ősz,

Majd számadásra késztet

A vén legenda-csősz.

——-

Majd kell aggódni akkor,

Ha jégre dér pereg,

S ha majd a félszeg Élet

A Télbe hempereg.

——-

A Nyár az alkonyatnak

Oltárán áldozik,

Sok csöndes alkonyattal

Majd végleg távozik.

——–

A nyugvó Nap nyomába

Majd lassan elhalad,

De fénye, kéje, lelke

Mindig velünk marad.

——–

Míg élünk, megtaláljuk

Magunkban szellemét;

Hitet, célt ad, s türelmet,

Míg élni int a Lét.

Davis levele - III. (Zrínyi-Újvár elestéről)

Zrínyi-Újvár felé vonultunk vissza. A török portyázók többször is megpróbáltak rajtunk ütni, de a huszárok mindig megoltalmaztak bennünket. Előfordult, hogy tőlünk legfeljebb százlépésnyire hullámzott a harc. Óvatosságból néhány könnyebb löveget megtöltettem, azok mellett égő kanóccal meneteltek a tüzérek.

Zrínyi-Újvár környékén tudtuk meg, hogy Lipót császár leváltotta a főparancsnokságról Zrínyi marsallt, és Montecuccolit nevezte ki a helyére. Elkeseredtem. Meg is beszéltük a tiszttársaimmal. Úgy véltük, a kudarcért bárkit okolni lehet, csak éppen Zrínyit nem.

Aznap este Hohenlohe altábornagy meglepetésemre borral kínált, amikor beóvakodtam a sátrába. Szidásra, kiabálásra voltam felkészülve.

- Nocsak, a tékozló fiú visszatért – mondta mosolyogva. – Látom, a gondjaira bízott tüzérség és a vonatoszlop sértetlen. Talán még sebesülés sem esett Kanizsától idáig.

- Valóban nem, altábornagy úr.

- Ön holnaptól őrnagyi zsoldot húz, fiam, saját jogomnál fogva előléptetem.

Úgy meglepődtem, hogy csaknem megköszönni is elfelejtettem.

- Remekül viselte magát az ostrom alatt, Davis. Én tudom értékelni, ha egy hadmérnök harc közben vállalja, hogy lőpor koszolja össze a kézelőjét.

Elmosolyodtam, és végignéztem magamon. Szinte teljesen magyar öltözékben voltam. A hadjárat közben tönkrement, elszakadt, szétfoszlott ruhadarabjaimat úgy pótoltam, ahogy tudtam. Általában a tábort járó kereskedőktől, de az is megesett, hogy parasztasszonyoktól vásároltam hófehér vászoninget.

- Nem felejtettem el, – folytatta Hohenlohe. – hogy tüzérségi fölényt alakított ki az oszmánokkal szemben. Azt sem, ahogy ön a malomgátra hozta azokat az ágyúkat. Azoknak a tüze akadályozta meg, hogy az ellenség kifejlessze a sikert – személyesen töltött nekem a saját flaskájából még egy pohár bort, ami Hohenlohe altábornagy részéről igen nagy megtiszteltetés volt. – Ezután még éberebb legyen. Montecuccoli alatt sokat kell majd védekeznünk.

- Úgy véli, tábornok úr?

- Biztos vagyok benne, fiam. Főleg azután, ha az oszmánok elfoglalták Zrínyi-Újvárt.

Éppen ittam, és a korty csaknem cigányútra szaladt. Vadul köhögtem, Hohenlohe veregette meg a hátamat.

- Igyekszem úgy viselkedni, hogy a bécsi haditanács a maga emberének tudhasson, ne tegyék tönkre a seregemet. A cselekvőképességünket és a harci ütőerőnket megőrizzük. A hozzánk csatlakozott magyarokra ugyanez vonatkozik. Ha azonban mégis komoly harcra kerülne a sor, megtesszük a magunkét.

- Én is, altábornagy úr.

- Tudom, Davis őrnagy. Ezért léptettem elő.

Valami nem hagyott nyugodni.

- Elfoglalják a törökök Zrínyi-Újvárt, altábornagy úr?

- El, fiam, ez áll a forgatókönyvben. Figyeljen, lásson, tapasztaljon, de nem beszéljen sokat. Hivatalosan Zrínyi-Újvár gyenge, és védelemre alkalmatlan. Minden kincstári jelentés fitymálja, lekicsinyli. Rossz, hitvány juhakolnak mondják.

- Az a hitvány juhakol tavaly három elszánt török támadást vert vissza, altábornagy úr.

- Tudom, fiam, sokkal erősebb, mint a környező várak zöme. Meg is kellene tartanunk. De nem fogjuk, mert a forgatókönyv azt írja, hogy elveszítjük. Montecuccoli tábornagy már alá is aknáztatta.

Azt hittem, rosszul hallok.

- Hogy mit csinált?

- Aláaknáztatta.

- Mármint Zrínyi-Újvárat?

- Igen. Hogy fel lehessen robbantani, ha elfoglalná az oszmán túlerő. Ez mindent elmond Montecuccoli hadviseléséről.

- Oszmán túlerő?

- Igen, Davis őrnagy. Ne nagyon hangoztassa: de mi vagyunk létszámfölényben.

Úgy volt, ahogy Hohenlohe mondta: többen voltunk, mint a török. Zrínyi marsall már három kisebb győzelmet is aratott. Javaslata, hogy szálljuk meg a Zrínyi-Újvár körüli magaslatokat, katonailag nemcsak tökéletesen ésszerű volt, de gyakorlatilag ez lett volna az egyetlen helyes döntés. Montecuccoli, Sparr és a többi osztrák tábornok azonban túlságosan veszélyesnek tartotta az ellenség közelségét, és amint tehették, el is takarodtak előle a Mura túlsó partjára. Ezzel sikerült magukat beszorítaniuk a két folyó közé, amivel lemondtak a kezdeményezés lehetőségéről, és mindenfajta manőver lehetőségét megnehezítették önmaguk számára. Megjegyzem: a visszavonulásét is. Ezt el is mondtam Hohenlohe altábornagynak Kottori környékén. Valamelyik este. A tábornok elnevette magát:

- Higgye el, találnak majd módot a visszavonulásra. Még rosszabb, hogy majdnem lehetetlen ellátni itt a csapatokat, mert egyedül Stíria felé vezet szabad közlekedési út, de a török és tatár portyázók majd azt is veszélyeztetni fogják. Majd az lesz a sikertelenség magyarázata, hogy a csapatok rossz állapotban voltak és éheztek. Köprülü Ahmed serege meg az általunk ostobán elhagyott dombokat megszállva máris uralkodik a környék felett. Pillanatnyilag vesztes pozícióban vagyunk, Davis őrnagy, de senki sem kényszerített bennünket a felvételére.

- Montecuccoli dilettáns hadvezér, tábornok úr – mondtam mély meggyőződéssel, de Hohenlohe csak legyintett.

- Ha csak az volna, hallgatna az okos szóra.

A török bizony uralkodó helyzetben volt, bármerre elindulhatott anélkül, hogy ebben érdemlegesen akadályozhattuk volna. Akár a Duna vagy a Rába felé is. Illetve ebben nem is mi akadályoztuk meg, hanem Zrínyi-Újvár. Azt aligha lett volna tanácsos a hátában hagynia.

Az oszmán sereghez beérkezett a korábban Kanizsa várához menesztett felmentő had, és egyéb alakulatok is; a létszámviszonyok kezdtek az ellenség javára tolódni. Ebben csak magunkat okolhattuk, hiszen korábban lehetőségünk lett volna szétverni a nagyvezír seregét. Megsemmisíthettük volna, nem is egyszer.

De a nagyobb létszám egyúttal nem jelentett nagyobb katonai harci erőt is. A törökhöz nagy létszámú, de irreguláris, komoly harcban hasznavehetetlen segédcsapatok érkeztek, ezektől a környék sokat szenvedett, de általában az első ágyúlövésre szégyenletesen megszaladtak. Csak egy ilyenhez volt szerencsém. Miközben mindent elkövettem, hogy sáncok, utak, árkok építésével a helyzetünket minél erősebbé tegyem, felbukkant egy nagyobb létszámú csapat. Biztosan nem tatárok voltak, nem is sejtettem, mifélék, talán akindzsik lehettek. Minden rend nélkül jöttek, szedett-vedett fegyverzettel. Az ágyúk mellett égő kanóccal állt a legénység, az üteg fedezve volt, közel engedtük az oszmán csürhét, aztán keményen beleágyúztunk. Halottaikat és sebesültjeiket hátrahagyva iszkoltak a közelünkből.

A török tehát a mindenhonnan odacsődített segédcsapatokkal a hadainak létszámát felszaporította, de ezzel még a gondjait nem csökkentette. A nagy létszám előteremtése egyrészt súlyos szervezési nehézségeket ró a birodalomra, másrészt fokozza hadjárat közben a logisztikai problémákat. A hatalmasra duzzadt siserahadat élelmezni kell, szállást kell biztosítani a számára, meg kell szervezni a menetét, irányítását, a részek együttműködését, fegyelmet kell az egyes csapattestek között tartani, és – nem utolsósorban – foglalkoztatni is kell. Ha megoldható feladat nincs, a csapat gyorsan elzüllik, kezelhetetlenné válik, bajt, szerencsétlenséget okoz – nemegyszer saját parancsnokának.

A töröknek a logisztika nem erőssége. Szinte állandóan zavar, torlódás támad, a parancsnokok veszekednek, gyakran korbáccsal verik egymást, a seregük lassú és nehézkes, egy-egy jelentéktelen folyón át történő partváltásnál több embert veszítenek el, mint más a csatában. Szinte mindig adnak rá alkalmat, hogy nehéz helyzetbe hozza őket az ellenség – ha az ellenség is úgy akarja.

Itt Magyarországon a török igen elkényelmesedett egy évszázad alatt. Megszokta, hogy félni- és veszítenivalója csak a kisháborúban van – és csakis a horvátok vagy magyarok ellen. A császári parancsnokok tartanak tőle, passzívak, a kezében hagyják a kezdeményezést. A fő erők felvonulása Magyarországon azonban a török számára lényegében mindig sétahadjárat, mert itt a török főerő nagy vereséget még sohasem szenvedett. Egészen eddig az esztendőig.

Ezt már megszokta, mintegy természetesnek tekinti, a nyilvánvaló hibái sem aggasztják különösebben. A császári főparancsnokok félnek kezdeményezni, visszavonulnak, a felemás hadjárat után pedig az uralkodó könnyen egyezkedik.

Másutt azért nem így van. Például a lengyelek nem tisztelik ilyen megmagyarázhatatlan módon az oszmánokat: ott már előfordult, ahogy hallottam, nem is egyszer, hogy a lengyel seregek megsemmisítő vereséget mértek a szultán személyes vezetésével érkező török főerőre.

Véleményem szerint erre itt is megvolna a lehetőség. Most is, ebben a hadjáratban is. A szentgotthárdi csata előtt is. Nem is kellett volna a törököt beengedni Magyarországra, hogy a sokat szenvedett országot széltében dúlja, pusztítsa, a lakosságot gyilkolja és rabolja, a településeket felgyújtsa, és az állatokat elhajtsa – már ott délen móresre lehetett volna tanítani. Ez volt a véleménye Hohenlohe altábornagynak is.

Különösen sokat pusztítottak és raboltak a tatárok. Ez a rabló csőcselék jellemző módon nem nagyon merészkedett a Zrínyi fivérek ellenőrizte területekre, de annál többet pusztított másutt.

A császári parancsnokok általában rettegik és félik a tatárt, mozgékonysága miatt nem merik üldözőbe venni, mert sohasem tudják, hol van a csambul zöme, mikor és merre kanyarodik, miféle kelepcébe csalja őket. Így aztán csak tessék-lássék veszik üldözőbe a gonosz söpredéket, vagy úgy sem.

Az egyik esti poharazgatás alkalmával Hohenlohe altábornagy elmondta, hogy a lengyelek sokkal kevésbé tartanak a tatártól. A lengyel hadvezérek jól ismerik ezt a kegyetlen és alattomos ellenséget; jól tudják, hogy a tömérdek rab és elhajtott állat cipelése lelassítja, másféle manőverezésre kényszeríti őket, más rendet vesznek fel, a mozgékonyságukat teljesen elveszítik, a menetbiztosításuk is egészen más lesz, és hogy ilyenkor érdemes megtámadni őket. Ezért a lengyel tábornokok általában tönkreverik a tatár hordákat, nemegyszer levágják őket az utolsó emberig, kiszabadítják a foglyokat, és visszaadják tulajdonosaiknak az elrabolt állatokat. Ott tehát nem terem a tatár számára sok babér, itt viszont annál inkább. A rablásból élő horda számára Magyarország a világ legszabadabb vadászterülete. Néhány évvel ezelőtt maga az erdélyi fejedelem, a később a török elleni csatában gyászos halált halt fiatalabbik Rákóczi György is feltűnően ügyetlenül üldözte a területeit kirabló pimasz tatárok hordáit, holott könnyedén legyőzhette volna őket a seregével.

A török tehát hadműveleti fölénybe jutott velünk szemben, de kevés esélye volt rá, hogy ebből bármi hasznot is húzzon. Kényelmes és fölényes helyzetben volt, a magaslatok és az utak birtokában bármilyen döntést hozhatott. Elindulhatott az ország belsejébe, valamelyik seregrészünk irányába, vagy akár közvetlenül Bécs felé is.

Csakhogy…

Volt egy apróság, ami ebben meggátolta.

Zrínyi-Újvár.

Zrínyi marsall nemrég épített vára volt, ami kiegyenlítette a hadihelyzetet. Ha a török a hátában hagyja; hadműveleti vagy stratégiai bekerítéstől kellene tartania, felvonulása, utánpótlása veszélybe kerülne, nem tudná tartani a kapcsolatot saját államával. A katonai logika azt követelte, hogy a nagyvezír vegye ostrom alá Zrínyi-Újvárt. Ez a török főparancsnok számára bizonyos értelemben kényszer is volt, hiszen egy nagyvezírnek mindig van rosszakarója, irigye éppen elég, akik azt duruzsolják a szultán fülébe, hogy fojtassa meg végre a nagyurat a selyemzsinórnak gúnyolt kötéllel, és ruházzon fel a magas méltósággal valaki mást. Ha már roppant szervezési nehézségek árán felvonult egy nagy létszámú haderővel, feltétlenül valami eredményt kellene felmutatnia.

Ez azonban a vár elfoglalása nélkül lehetetlen.

Katonai értelemben véve természetesen ez az a pillanat, amikor kiderül, hogy a török hadjárata – céltalan és értelmetlen. Jobb lett volna el sem indulnia. A vár bevétele nélkül semmit sem érhet el, ha meg ostrom alá fogja, a közelben álló csapataink harapófogóba szoríthatják, és pozdorjává verhetik a seregét.

Ezért – ha már idáig eljött – számára kényszer volt megkísérelni a vár bevételét.

De semmiféle józan katonai számítás szerint sem számíthatott volna sikerre. Lengyel földön bizonyára elkotródik, vagy megsemmisítő vereséget szenved.

Magyarországon azonban a józan katonai számítás – a jelek szerint – nem létezik. A török rendelkezésére álló erő körülbelül negyvenezer katona volt, és legfeljebb annak kétharmada volt elsőrangú katonának tekinthető. Néhány ezer embere a környéken portyázott. A tatárok távolabb.

Most már a mi erőink létszáma is meghaladta a negyvenezer főt. Egyre érkeztek az erősítések. Megérkezett Batthyány Pál 600 hajdúval és 1400 huszárral, Zrínyi marsall Péter nevű testvére négyezer horváttal. Kucsenich horvát lovasezrede Zágráb felől érkezett, Bachone és Jaques vértesezrede Stíriából. Megérkezett több osztrák lovasezred: a Montecuccoli, Spork, La Corona, Schneidau és Sparr tulajdonában lévők. Csatlakozott a Nassau és a Kielmansegg gyalogezred. Nádasdy Ferenc és Esterházy Pál herceg ezerkétszáz hajdút, és háromezer-ötszáz magyar huszárt hoztak.

Már ez is tetemes erősítés volt. De a felsoroltakon kívül úton voltak hozzánk az újonnan összegyűjtött birodalmi német hadak, Badeni Leopold őrgróf parancsnoksága alatt nyolc-tízezer ember. Ráadásul felénk masírozott egy másik alakulat is, olyan katonák, akiket a császáriak Magyarországon végképp nem láttak szívesen, de akik az ő csapataik zöménél sokkal begyakoroltabbak és jobb fegyverzetűek voltak: a franciák. Coligny tábornok parancsnoksága alatt legalább hatezer ember.

Aligha volt félnivalónk a töröktől.

Vessünk egy pillantást Zrínyi-Újvárra.

A vár a Mura és a Dráva összefolyásának közelében, Belezna és Őrtilos falvak között állt. Cölöpvázra támaszkodó palánképítmény volt, Zrínyi marsall még Kanizsa ostromának elején említette, hogy szándékában áll kőfalakkal is megerősíteni, amelyek felépítése évekig is eltarthat. Erre én azt ajánlottam neki, hogy mindenekelőtt újabb előműveket emeltessen, és fedett közlekedőárkokat ásasson ezek között, de olyanokat, amelyekben akár a szétszedett ágyúk is szállíthatók. Ezek sokkal hamarabb elkészülnek, és a védelem ereje már addig is növekszik, amíg a megbízhatóbb kőfalak el nem készülnek.

Sajnos mindezekre már nem kerülhetett sor.

Nem volt alkalmam közelebbről alaposabban megfigyelni Zrínyi-Újvárat, sohasem tartózkodtam a belsejében, de kívülről, illetve a környező dombokról sokszor láttam – amíg még állt. Elöljáróban annyit mondhatok, hogy a hivatalos császári-királyi ócsárlások közül egyetlen megjegyzést, egyetlen szempontot sem szabad komolyan venni. Azon magyarországi várak zöme, amelyekben jelenleg is császári-királyi őrség tartózkodik, általában rosszabb és kevésbé fontosabb helyen található, építészeti szempontból elavultabbak, kevésbé és rosszabbul védhetőek, mint amilyen Zrínyi-Újvár volt.

Zrínyi gróf kiválóan választotta meg az erősség helyét. Stratégiai, illetve közvetlen védelmi értelemben is ezt kell mondanom.

A Mura és a Dráva folyók összefolyásának keleti oldala – ahol a vár állt – voltaképpen török terület. A hely stratégiai jelentősége már az oszmánok érdeklődését is felkeltette, a boszniai pasa kétezer lovas kíséretében korábban terepszemlét végzett itt, és szándékában állt – a jelenlegi nagyvezírnek, Köprülü Ahmednek a parancsára – hogy itt várat emeljen. Azt kell mondanom, Zrínyi gróf voltaképpen kényszerhelyzetbe került ez által, hiszen ha ő nem építtet itt várat, előbb-utóbb megteszi a török, akkor pedig Csáktornya közelsége miatt Zrínyi helyzete tarthatatlanná válik, Kanizsa mellett már egy másik török erőd is szorongatja, Horvátország és Délnyugat-Magyarország csakhamar védhetetlen lesz. Ezért a boszniai pasa terepszemléje után már nem is lehetett kérdés, építsen-e várat oda, vagy sem; nem volt választási lehetősége.

Ennyit a bodorított birkaparókában kukorékoló bécsi kakasok ostoba ellenvetéseiről, akik állandóan azon sopánkodtak, mennyire „elhibázott döntés” volt a vár felépítése.

Zrínyi-Újvár a Mura kanyarulatára támaszkodott, félhold alakban, keletre néző bástyákkal terült el a folyó bal partján, az úgynevezett Kakonyai-dombon. A folyóparton nem voltak erődítések, csupán gyenge palánk, de itt Csáktornya közelsége miatt erre nem is volt szükség. A Zrínyi birtokok központja – Csáktornya – ugyanis mindössze néhány órányira van a másik parton. A közelben van a Zrínyiek egy másik vára is – Légrád – ezt a gróf egyik őse emeltette, de mára elavulttá lett, és viszonylag rossz helyen is áll, hiszen tavasszal a Dráva éppen alatta tetőzik. Ezt a várat is Zrínyi-Újvárnak kellett volna kiváltania.

A Mura nem túlságosan széles, de a vár közelében a Zrínyi-Újvár által uralt gázlón kívül nincsenek használható átkelőhelyek. A túlsó parttal a várat alkalmi hajóhíd kötötte össze. Ez állítólag ötven hajóból állt, de magam közelebbről nem láttam. Azt viszont láttam, hogy kocsik és lovasság is kényelmesen vonulhatott rajta.

Zrínyi-Újvár – azt kell mondanom – a lehetőségekhez mérten mesterien felépített erőd volt, Wassenhoven ezredes itt remekelt – ő volt Zrínyi-Újvár építésze. Egy magas domb tetején terült el. Jókora földmunkát végeztek az építők. A Murába torkolló Kanizsa-patakot visszaduzzasztották, így a vártól északra nagyméretű tó keletkezett. Ezt úgy érték el, hogy Zrínyi Miklós egy árok kiásásával összekötötte egymással a Murát és a Kanizsa-patakot. Ennek az ároknak a terve már a múlt században is felmerült, hogy összefüggő védelmi vonalat lehessen létesíteni.

A környező dombok némelyike azonban magasabb volt a várnál, ami sokat rontott Zrínyi-Újvár elhelyezkedésén, de rosszabbul jártak volna, ha a többi domb valamelyikét választják. A vár lövegei az említett dombokra jó kilövési lehetőségekkel rendelkeztek, be is lőtték őket, az építők pedig gondoskodtak róla, hogy a vár csak nehezen, és csak szűk területről legyen támadható.

Zrínyi-Újvárból az egész vidéket be lehetett látni Légrádtól Kottori vonaláig. Már ez is sokat ártott a töröknek, hiszen a szokásos rabló portyái így csaknem kilátástalanná váltak. Túlságosan nagyot kellett kerülniük, pedig korábban éppen itt osontak el, nem is egyszer.

A török persze toporzékolt a vár építése miatt, hiszen Zrínyi-Újvár Kanizsától mindössze háromórai járóföldre van, ezért Kanizsa helyzete a vár építésével akkor is rosszabbodott, ha még nem is fenyegetett közvetlen támadás a török vilajet székhelye ellen.

Kevés olyan vár van, amelynek a helyén korábban másik erőd ne lett volna, hiszen a területek védelmi, stratégiai jellege az idők során igen keveset változik. Zrínyi-Újvár esetében is így van ez, állítólag valamikor régen már állt egy erőd ezen a helyen, amit a nép emlékezete Kecskevár néven őrzött meg. Esterházy herceg ezt valamiért Bolondos kastélynak mondta.

Zrínyi-Újvárnak háromszintes védelmi rendszere volt. A védelem első vonala a széles, fedett árkokkal megközelíthető várárok volt, ahonnan gyalogsági tűz akadályozhatta a vár megközelítését, és főleg a tüzérségi tüzelőállások telepítését. Az ilyesféle várárok roppant kellemetlen, mert tüzérséggel belőle a lövészeket kifüstölni majdnem kilátástalan vállalkozás. Csak keveseknek sikerül, mert a mozsarakkal lehetetlen olyan pontosan célozni, hogy az árkot meg lehessen tisztítani, az ágyúval meg pontosan az árokba kellene találni. Az ostromló rendszerint éppen arra kényszerül, amit szeretne elkerülni: gyalogsági tömegtámadásra, ami pokoli veszteségekkel jár. Magam egyébként – ha ostromot vezetnék hasonló védelem ellen – kezdetben nem rohannám le a várárkot, hanem közlekedőárkokat ásatnék felé, és abban vinném oda a gyalogságot; tehát eleve a vár védelmi rendszere szerves részeként fognám fel az ilyen árkokat. Erre persze lehet azt mondani, hogy időrabló piszmogás, magam inkább szakszerűségnek nevezném.

A falak előtt egy fedett árokból megközelíthető nagyobb előmű, előbástya állt, ami fél öllel alacsonyabb volt a várfalnál, hogy a várbeli tüzérség át tudjon felette lőni. A várfal tövétől nem messze, a várárok fölött falsa bracha nevű teraszos lövész előművek helyezkedtek el, ezeket az előbástya, illetve a bástyák tüze fedezte a támadókkal szemben. Ezek alkották Zrínyi-Újvár második védelmi vonalát. Már az eddigiekből is nyilvánvaló, hogy amit Montecuccoli és mások hordanak össze a félsz hadseregébe való olasz tábornagy gyalázatos eljárásának védelmében; és amit a nyáron Nürnbergben és egyebütt alkalmam volt olvasni egynémely röpiratokban, (mondhatom, gyorsan terjesztik a hazugságot), hogy Zrínyi-Újvár komolyabb katonai jelentőséggel nem bíró építmény volt, pusztán valami túlméretezett redout – nem felel meg a valóságnak. A terasz szélessége 5-6 öl volt. A várfalak magassága meghaladta a három ölet. A földerőd bástyafalainak vastagsága meghaladta azok magasságát. Ilyen redout nincs. Ha jó szándékú szemlélő nevezte annak, azt legfeljebb a várnak a Mura partján elnyúló hosszúkás formája emlékeztethette a menedékerődök némely fajtáira. Zrínyi-Újvár valóban nem volt nagy, de egy közel négyezer lépésnyi kerületű várat túlzás apró redout-nak nevezni.

Az említett röpirat egyébként olyan szamárságokat mondat Montecuccoli tábornaggyal Zrínyi-Újvárról, amiket az olasz hadvezér aligha mondhatott. Némelyik állítás ütközik a másikkal; a méreteket hol túlozza, hol lekicsinyli, másutt mosolyra fakasztó képtelenségeket állít. A szerzőjének nyilván fogalma sincs a szárazföldi hadviselésről. A várépítésről meg különösen nincs.

A harmadik védelmi vonal volt maga a vár. Hosszan elnyúló, alul meredeken befelé lejtő, ék alakú, döngölt földből épült olaszbástyáihoz hasonló védműveket Magyarországon eddig még nem láttam. A bástyák fala alul meredek szögben, élesen lejtett befelé, hogy az ostromlók számára megmászhatatlan legyen, felül azonban a szög már nem volt tizenöt foknál nagyobb; hogy a bástyák alatti terület minden pontját tűz alatt lehessen tartani.

A védelem amúgy is a tűzfegyverekre volt alapozva, olyan mértékben, ahogyan még Magyarországon, ahol a várak zöme évszázadokkal ezelőtt épült, szokatlan. Wassenhoven a vár megközelítési útjain nemcsak a fákat és a bozótokat irtatta ki, hanem mesterséges nivellálással még az útba eső kisebb dombocskákat is eltüntette, a gödröket, mélyedéseket betemettette, hogy az ostromlók sehol fedezéket ne találhassanak. A modern elvek szerint a védelem erejét nem a vastag és magas falak, nem is a zártság, hanem a jól kiépített tűzrendszer és az utánpótlás megszervezése fokozza legyőzhetetlenné.

A vár legnagyobb gyengeségét a taktikai mélység hiánya alkotta, de ezzel eleve számolni kellett. Zrínyi-Újvár belsejében nem voltak magas és kiterjedt építmények, amelyeket az ostromlók lerombolhattak, vagy felgyújthattak volna. Az épületek csupán a rövid pihenést szolgálták, a vár őrsége csekély volt, csak az ostrom idején egészült ki ezernél nagyobb létszámra, ahogy az a világ minden táján szokás.

Zrínyi-Újvár négy jókora, szinte tűhegyesen végződő olaszbástyával rendelkezett, és ezek úgynevezett ollós módszerrel épültek. Ez azt jelenti, hogy az építőmesterek igyekeznek minél jobban megrövidíteni a várak gyenge pontjait képező kurtinákat, azaz a kötőgátakat, amelyek az egyes bástyákat összekötve falszerűvé teszik a védelmet. Ennek egyik bevált módja a bástyák alapterületének a megnövelése a kurtinák rovására. A bástyákat meredek szögben egymás felé közelítik, ahogy az olló vágólapjait, hogy még az eleve megrövidített kurtinákat is részben fedezzék az ágyútűzzel szemben. Zrínyi-Újvár esetében a bástyák között jórészt sikerült teljesen kiküszöbölni a kurtinákat, kivéve egyetlen pontot, a vár bástyái között tehát csak egyetlen kötőgát volt, a többi várfal a bástyák részét alkotta. Az említett egyetlen kurtina előtt azonban az előbástya húzódott.

Mindez természetesen azzal a következménnyel járt, hogy a vár belső területe valóban kicsi volt, sokkal kisebb a bástyák tetején húzódó küzdőtér alapterületénél – de napjaink erődépítészetében már ez sem ritkaság. Korunk vezető, erődítéssel foglalkozó hadmérnökei – jelenleg vitathatatlanul a franciák a legjobbak, Clerville, vagy a segédje, Sebastien Vauban – hasonló elvek alapján építkeznek. Váraik belső területe a falak területéhez képest feltűnően kicsiny, nincsenek bennük a régen szokásos paloták, kertek, gyakorlóhelyek, kényelmes lakóházak és székesegyházak, legfeljebb kaszárnyák, a falakat pedig előművek, árkok, kiszögellések, valamint bástyák gyakran nyolc-tíz koncentrikus vonalból álló bonyolult rendszere alkotja, ahol több száz lövegre és sok ezer puskára alapozott, jól átgondolt, félelmetes tűzrendszer teszi az ostromot kilátástalanná.

Ilyen volt hát Zrínyi gróf új vára; a Mura kanyarulatára támaszkodó, remekül megválasztott helyen épített, négy jókora olaszbástyából álló erődítmény.

A nagyvezír alighanem megértette, milyen nehéz helyzetbe került, amikor először vetett néhány pillantást Zrínyi-Újvár falaira. Nem teheti meg, hogy a hátában hagyja, de ha ostrom alá veszi, nem roppantjuk-e szét. Köprülü Ahmed első hadmozdulatai pontosan elárulták, hogy ilyen gondolatok fordultak meg a fejében.

Most pedig, drága Jane, gyorsan meg kell említenem egy még sötétebb gyanúmat. Illetve nem is az én gyanúmat, hanem valaki másét. Olyan emberét, akit igazán ott, a Zrínyi-Újvár körüli harcokban tanultam meg tisztelni.

A gyanú legelőször Wolfgang Julius von Hohenlohe altábornagy fejében támadt fel.

Forró nyári estén borozgattunk a sátorban, és az altábornagy kivárta, amíg az összes tiszt távozik. Amikor én is el akartam menni, finoman intett. Még két ezredes iszogatott néhány percig, aztán magunkra maradtunk.

Hohenlohe kiteregette a Muraköz és a környék nagy térképét a tábori asztalára.

- Mit gondol, fiam, – kérdezte. – Miért vagyunk itt?

- Hogy legyőzzük a törököt.

Hohenlohe erre a fejét rázta.

- Valamit most elmondok önnek, mert nehéz magamban tartanom – mondta néhány pillanatnyi hallgatás után.

Csendben vártam a folytatást.

- Engem a mainzi érsek atya helyezett a sereg élére, – kezdte a tábornok. – aki Zrínyi Miklóst jelentős európai személyiségnek, a jövő emberének tartja.

Várakozásteljesen rám nézett, de magam nem tudtam a közlést mire vélni, csendben maradtam.

- Őfelsége, a francia király ugyanígy vélekedik Zrínyi grófról – most csaknem suttogott.

Erre sem tudtam mit válaszolni, de kezdtem kíváncsi lenni.

- Járt Bécsben a hadjárat előtt?

A fejemet ráztam.

- Nem, tábornok úr. Stíriából egyenesen a sereghez jöttem, azóta folyamatosan harcban állok.

- Bécsben mindenki úgy véli, a nagyvezír serege azért jön, hogy elbánjon Zrínyi gróffal.

Hitetlenkedve meredtem rá.

- Ez ostobán hangzik, altábornagy úr.

- Maga Zrínyi is így tudja. Arra készül, hogy utolsó csepp véréig küzdjön az oszmán ellen, mint a dédapja. Nézzen a térképre, fiam. Csáktornya, Zrínyi gróf otthona és családjának lakhelye itt van. A Mura jobb partjától nem messze, ide néhány órányira. Zrínyi-Újvár pedig itt: a Mura bal partján.

Valami kezdett derengeni. Valami nagyon sötét gyanú. Összenéztünk a tábornokkal.

- Érti már, fiam?

- Azt hiszem, kezdem érteni, altábornagy úr. Ha a török Zrínyi-Újvárt ostromolja, a folyó bal partján, utána – ha bevette, ha nem – valószínűleg északi, nyugati vagy északnyugati irányban fog elvonulni. Ha viszont át akarna kelni a Murán…

- Ez a lényeg, Davis őrnagy. A török nem kelhet át a Murán.

- De hát miért? – kérdeztem megütközve. – Hogy’ férkőzhetne Csáktornyához, amikor itt állnak a seregeink?

- Még mindig nem érti, fiam. Ha a török ostrom alá venné Csáktornyát, Zrínyi a családjával együtt odabent tartózkodna, de a vár pontosan annyi segítséget kapna Montecuccolitól, mint amennyit Zrínyi-Újvár kap hamarosan.

- Úgy érti, hogy…

- Igen, fiam, úgy értem. Magyarországon hosszú hagyománya van annak, hogy a császáriak nem mentik fel a török ostromolta várakat. Eggyel több eset nem számít. Mindig a katonai szükségszerűségre hivatkoznak, ami ilyen esetben mindig hazugság. Montecuccoli azért van itt, hogy előbb elveszejtse Zrínyit, aztán békealkut folytasson a törökkel.

Döbbenten meredtem rá.

- Ezért gondolja, hogy a török beveszi Zrínyi-Újvárt, altábornagy úr?

- Igen, fiam. Nem kellene, hogy bevegye, de be fogja venni. Negyvenezer katonánk van itt, a vár csak akkor eshet el, ha mi is úgy akarjuk. Vagyis Montecuccoli. De a legfontosabb nem ez, hanem: mit tesz a török utána.

- Hogy átkel-e a Murán?

- Pontosan, Davis őrnagy.

Megcsóváltam a fejem.

- Köprülü Ahmed aligha hozza be a seregét a Muraközbe, ami egérfogó lehet a számára. Eddig azt tapasztaltuk, hogy nagyon is okosan ragadja meg a kezdeményezést.

- Talán ebben bízhatunk. Hogy a török nem él a felkínált kezdeményezéssel, mert nem bízik a főparancsnokunkban.

- Lehetetlen, hogy Montecuccoliban ne legyen hadvezéri becsvágy. Nem hinném, hogy ne akarná pozdorjává verni a törököt.

- Csáktornya eleste után bizonyára. Ő lenne a bosszúálló hős.

Megint összenéztünk.

- Szerintem a nagyvezír is tud odáig számolni, altábornagy úr. Aligha kockáztat egy tökéletes vereséget a Muraközben.

Hohenlohe altábornagy hivatalos arcot vágott, a beszélgetés közeledett a végéhez.

- Davis őrnagy! – mondta most már szokásos, parancsoló modorában. – Utasítom önt, hogy minden eszközzel gátolja meg az ellenség átkelési kísérleteit a Murán. Ha ilyet észlel, azonnal lépjen fel ellene, csírájában fojtsa el, vagy rögtön értesítsen róla engem!

- Parancsára, altábornagy úr!

Nem részletezném tovább a gyanúmat, drága Jane, legyen elég annyi, hogy véleményem szerint Hohenlohe altábornagynak teljesen igaza volt. Hogy ez valamiféle összeesküvés, vagy csupán hitványság volt Montecuccoli részéről, azt nem tudom, és nem is akarom tudni.

Folytatom az események elbeszélését.

Amikor Köprülü Ahmed megérkezett, nyilván azonnal átlátta, hogy a várnak kelet felől ágyúkkal sem tud sokat ártani, mert a falak szöge miatt a tüzérség nehezen tudja a falakat kikezdeni. Azt is láthatta, hogy a terepviszonyok nem kedveznek az ostromlóknak, hiszen csupán egy mindössze hárömszázötven lépésnyi széles területről lehetett a várat megtámadni.

Úgy gondolta hát, hozzá sem fog az ostromhoz, hanem azonnal átkel a Murán.

Hogy mi volt a szándéka, nem derült ki. Vagy az, hogy a várat a folyó felől támadja meg, ahol nem voltak védművek. Vagy pedig az, hogy egyenesen Csáktornya ellen vonuljon. Mindegy, mi volt a szándéka.

Meghiúsítottuk az átkelést.

Háromszor próbálkozott a Kanizsa-pataknál. Nagy erőket vetett be. Hohenlohe egyszer személyesen vezetett rohamra egy ezredet.

Magam az ágyúk mellett álltam, és a tüzelést irányítottam. Szétlőttük az átkelési alkalmatosságokat, az átúsztatni próbáló lovasságot, a túlsó parton felállított ágyúkat. Dörögtek az ágyúk, ropogtak a muskéták, a török veszteségei szaporodtak. Végül felhagyott a hiábavaló próbálkozásokkal.

Nem hagytuk a Murán átkelni az ellenséget.

Másnap Kottori környékén próbálkozott, onnan Zrínyi gróf kergette vissza.

Ezután Köprülü összeszedte magát, és megpróbálkozott a Mura szigeténél. Nagy erőkkel próbálta kierőszakolni a partváltást, és hamar kritikusra fordult a szituáció. Kezdetben úgy tűnt, hogy nagy veszteségekkel ugyan, de a török valóra váltja a tervét. Strozzi altábornagy a sziget védelmében elesett, a helyzet egyre válságosabb lett.

Hohenlohe, amint hírét vette a török mozgolódásának, azonnal csapatokat vezényelt a szigethez. Mentem én is néhány löveggel. Kíméletlenül visszaszorítottuk a vízbe a már partot ért oszmán erőket, a sziget környékén vad közelharc tombolt. A janicsárok sűrű sorait az ágyúkkal bontottuk meg, sorra hullottak, a vizet vörösre festette a vér, és közben nyári zápor áztatta ezt a komor, véres, jajgatástól hangos folyóparti apokalipszist. Borzalmas látvány volt a halottak százaival habzó és fortyogó Mura. Homérosz művében a Szkamandrosz lehetett ilyen, midőn Akhilleusz öldökölte a trójai ifjakat.

Végül a muskétásaink gépiesen ismétlődő sortüzei vetettek véget a véres színjátéknak. A legelszántabb janicsár alakulatok is borzadva vonultak vissza.

Pokolian fáradt voltam, leguggoltam az egyik ágyú mellé, és bámultam a holttestekkel, húscafatokkal, leszakadt testrészekkel, vérrel borított folyót.

A török nem próbálkozott tovább az átkeléssel. Ostrom alá vette Zrínyi-Újvárt.

Európa nyugati felén sokan úgy képzelik, hogy a sok százezres török had várostroma valahogy úgy fest, hogy az oszmánok állandó tömegrohamokat indítanak a falak ellen, és sok tízezer harcosukat veszítik el, mire az erősség a kezükbe kerül. Nem tudom, esetleg valamikor a múltban, nagyon régen talán így lehetett, de ma már egészen más a helyzet.

Igazság szerint a török várostrom még ötven-hatvan évvel ezelőtt is sokkal tudományosabb volt, mint amivel a mi hadmérnökeink próbálkoztak annak idején. Az ostrommunkálatok sok elemét mi is a törököktől vettük át, a legjobb francia hadmérnökök írásaikban ezt nem is tagadják.

A török hadmérnökök közelítőárkokat kezdtek ásatni a vár felé, és ezekhez nagyjából ötvenlépésenként párhuzamos lövészárkokat ásattak. Így szinte lépésről lépésre fokozták a vár ellen a tüzelés hatékonyságát, a gyalogság rohamosztagai pedig a közelítőárkokban várakoztak a támadásra. Türelmes, okos módszer, magam sem tudok jobbat.

Mi a gyengéje? Az ostromlottak szemszögéből egyáltalán nincs ennek az ostrommódszernek gyenge pontja, a védőknek aktivitásra kell törekedniük, hiszen egy-egy jól megtervezett és végrehajtott, sikeres kitörés sokat árthat az ostromlónak – feltéve, ha a kitörő csapat képes minimális veszteséggel eljutni az árokrendszer valamelyik kritikus pontjáig, mert akkor lemészárolja az ott kelepcébe került katonákat. Kitörésre azonban az ostrom előre haladtával egyre kevesebb az esély.

Egészen más a helyzet a felmentő sereg szempontjából. Ennek ugyanis szintén aktivitásra kell törekednie, és ha frontális támadással nem képes elűzni az ostromlókat a vár alól, például azért, mert azok a cirkumvalláció mögé visszahúzódnak. Ebben az esetben neki is ostrom alá kell fogni a támadókat, és vagy arra kell törekednie, hogy kiéheztesse őket, vagy pedig arra, hogy az erőteljes és átgondolt támadás ellen mindig nagyon nehezen védhető cirkumvallációs vonalat valahol áttörje, és ez által az ellenséget menekülésre kényszerítse, vagy felmorzsolja.

Egy biztos: passzivitással semmit sem érhet el. Montecuccoli pedig éppen ezt tette. A hadművészetben is érvényes, hogy aki mer, az nyer. Ha Köprülü Ahmed vállalta, hogy a rá nézve kétségtelenül veszélyes helyzetben megkockáztatja Zrínyi-Újvár ostromát, akkor teljes energiával bele kellett magát vetnie a vár vívásába.

A török mert.

Ha mi is merünk, helyismeretünkre és a lakosság támogatására alapozva megtámadhattuk, és tönkreverhettük volna a nagyvezír seregét. Ebben a harcban éppenséggel pótolhatatlan bázis lett volna a vár.

A legnehezebb számunkra az volt, hogy ezt akkor is, ott is pontosan láttuk. A török belemerült a vár ostromába, és mi óriási esélyt kaptunk a török Európában bevetett fő erőinek megsemmisítésére. Elszalasztottuk, mert ehhez egészen más szellemű hadvezetésre lett volna szükség. Olyanra, amit akkor tapasztaltunk, amikor Zrínyi marsall volt a főparancsnok.

Esténként számos külföldi tiszt és hadmérnök poharazott, beszélgetett Hohenlohe altábornagy úr sátrának előterében. Németek, hollandok, olaszok, de akadt egy-két francia, sőt még svéd is. Általában Waldeck gróf volt a társalgás központja. Mindannyian megdöbbenéssel, értetlenkedve szemlélte Montecuccoli tétova passzivitását. Érthetetlen, értelmetlen, felfoghatatlan – ilyen jelzők hangzottak el a hiú olasz Cunctator ténykedésével kapcsolatban.

Közben a török a várat ostromolta.

Az első támadási kísérleteket a vár derekasan kiállta. A török megpróbálkozott az elején néhány rajtaütésszerű támadással, azután egy nagyobb rohammal is. Ezek véresen omlottak össze a védők tüzében. Amikor Köprülü Ahmed konstatálta, hogy csakis a rendszeres ostrommal boldogulhat, elindultak a vár falai felé a török közelítőárkok.

Zrínyi-Újvár parancsnoka ekkor D’Avancourt tábornok volt, a védők létszáma ezerkilencszáz fő. Mindannyian gyalogosok, különféle alakulatokból. Németek, horvátok és magyarok vegyesen. Rendkívül éberen védekeztek, és igen pontosan lőttek. A török általában ráfizetett, ha célpontot nyújtott, ezért az árkok készítése is lassan haladt. Ilyenkor mindig nehézséget okoz, hogy mi történjen a kiásott földdel. Elszállítása kockázatos, mert veszteségekkel jár, ahogy itt is történt. Az oszmán hadmérnökök a legkézenfekvőbb megoldáshoz folyamodtak: a kiásott földből mellvédeket rögtönöztek, és ezeket folyamatosan előretolták. A lövészárkoknál ez természetesen nem probléma, hiszen ott erre amúgy is szükség van, és a mellvéd állandóan a helyén marad, a közelítőárkok esetében azonban naponta újabb gond keletkezik belőle.

D’Avancourt eléggé ötletesen védekezett, ágyúi mindig eldördültek, amikor célpont mutatkozott, és a puskás lövészei sem fecsérelték hiábavalóan a puskaport. Harminc ágyújuk volt, az erőd többet is kaphatott volna, de ezeket is Zrínyi gróf lényegében a saját költségén szállíttatta a várba, a török feltűnése után pedig már nem volt mód azzal próbálkozni, hogy a hídon keresztül újabb lövegeket juttassunk be.

A török tehát árkokat ásott, naponta több tucat emberét elveszítette, és egyre jobban belemerült az ostrommunkálatokba. A magyarok által Kukusnak és Kukának gúnyolt Montecuccoli mindezt tétlenül figyelte. Június tizenötödike óta személyesen jelen volt, és ezer módot találhatott volna a beavatkozásra.

Tétlensége most már mindenkinek szemet szúrt. Magas rangú tisztek egyre tiszteletlenebbül kérdezgették tőle, miért nem mozdul végre. Mindig arra hivatkozott, hogy valamelyik segédcsapat jövetelére vár. Amikor az illető alakulat beérkezett, akkor is mindig volt újabb ürügy; egy másik egység, amelynek az érkezését okvetlenül meg kell várni.

Zrínyi gróf viszont állandóan zaklatta a törököt, katonái naponta csaptak össze az ostromműveleteket fedező török lovassággal. Ahhoz nem volt elég erős, hogy az ostromot kétségbe vonja, mert az oszmán lovasság ereje jóval nagyobb volt annál, amit ő ellene fordíthatott. Ez csak akkor valósulhatott volna meg, ha kap még lovasságot – ahogy kérte. Így is erején felül helytállt, minden csetepatéból győztesen került ki, akadályozta a török ellátását, megtámadta élelem- és takarmánygyűjtő oszlopait, levágta felderítőit, elfogta futárjait. Június második felében már kellőképpen fel is bosszantotta a nagyvezírt, aki megkettőzte őrjáratait, próbált Zrínyi lovasainak lest vetni, nagyobb létszámú csapatokat rendelt ki ellene, gyakorlatilag a gróf ellen mozgósította immár a teljes lovasságát. Hogy közben a tábor védelme gyengült, arra is Zrínyi mutatott rá: többször sikerrel csalta el a lovasságot, és rajtaütött a mit sem sejtő török valamelyik táborán. Ha Montecuccoli ekkortájt meggondolja magát, könnyű és látványos sikert érhetett volna el.

Montecuccoli azonban továbbra is botrányosan tétlen maradt.

Viszont Zrínyi gróf veszteségei nőttek.

Ekkortájt esett el az egyik kisebb összecsapásban az egyik legderekabb lovassági parancsnoka, aki valahol Magyarországon született, apró gyermek korában a törökök elrabolták, janicsárt neveltek belőle, ott tiszti rangig vitte, amíg újra Magyarországra nem került. Itt előjöttek elfeledett gyermekkori emlékei, jelentkezett valamelyik magyar végvárban, hogy ő magyar, segítsenek neki újra megtanulni a magyar nyelvet, és neveljék őt magyar katonává.

Zrínyi vette a pártfogásába a kiváló tisztet, és sohasem csalódott benne. Kis Farkas újra kereszténnyé lett, felhagyott a pogány szokásokkal, és az egymásra nagyon is figyelő, mindent számot tartó magyar végváriak körében hamar ismertté vált, mint a legjobb magyar lovastisztek egyike. Száznál több törököt ölt már meg különféle párviadalokban, most pedig egy háromszoros túlerőben lévő török lovassági alakulattal szemben – amelyet egyébként bajtársai Kiss Farkas halála után csúfosan megfutamítottak – halálát lelte.

Kiss Farkasnak sem kellett volna elesnie, ha Zrínyi gróf megfelelő lovassági erősítéseket kap, ha Montecuccoli megmozdul, ha a katonák végre azt teszik, ami a feladatuk lett volna. Elmondanám, Jane: semmire sem vágytunk jobban, mint arra, hogy végre támadási parancsot kapjunk.

Hohenlohe tábornok segíteni próbált Zrínyi-Újvár védőinek. Hivatalosan nem tehette volna, Montecuccoli különféle értelmetlen feladatokat adott neki, hogy a harctól távol tartsa, mire az altábornagy azt eszelte ki, hogy az esti szürkületkor mindig a hajóhídhoz vezényelt ezer önkéntes, jól felfegyverzett német gyalogost, akikkel az őrség elfáradt és sebesült tagjait naponta felváltotta.

A hónap végére a vár helyzete kezdett válságosra fordulni. Huszonkilencedikén a török közelítőárkok elérték a vár árkát. D’Avancourt tábornok szervezetten vissza is vonta innen a védőket. A török erőteljes gyalogsági támadást indított a visszavonulók ellen, hátha velük együtt maga is a vár belsejébe juthat. Szerencsére számítottak rá, a jól összehangolt tűz tetemes veszteséggel űzte vissza a janicsárokat. A török azonban nem nyugodott, éjjel gyújtólövedékekkel felgyújtotta a palánk egy részét, és amíg az őrséget a tűz oltása kötötte le, éjjel akna ásásába fogott.

Azt gondolom, ekkor történt az első tragikus hiba. Amikor utólag átgondoltuk az ostrom történetét, rájöttünk, ekkor már egyetlen olyan tiszt sem volt a várban, akinek tapasztalatai voltak a török aknaharcával kapcsolatban. A magyar végváriak sokat tudnak erről mesélni, hiszen jó egy évszázada küzdenek a török ellen, és az oszmán várostromnak az aknaásás állandóan visszatérő motívuma.

Ráadásul Zrínyi gróf éppen néhány nappal korábban üzente D’Avancourt tábornoknak, hogy mostantól nagyon vigyázzon az aknaásásra, figyeljen, és ha kell, azonnal tegyen ellenlépéseket.

Az aknaásásban nagymester a török. A nagyvezír seregében mindig van több, erre szakosodott, kiváló aknász alegység, amelynek a tagjai már több száz alagutat fúrtak életükben. A tisztjeik vén, félvak aknászok, arcuk mély ráncaiban állandóan ott lévő, szinte odakövült agyagszemcsékkel, akik ezerszer több tapasztalattal rendelkeznek a harcnak eme módozatáról, mint akármelyik európai hadmérnök. Ahol a legjobb francia aknásztiszt is a fejét csóválná, ők azonnal hozzáfognak a fúráshoz. Aknát ásnak homokba, agyagba, sziklába, gránitba, aláfúrnak folyóvíznek, mocsárnak, semmiféle talaj meg nem állítja őket. Nincs olyan várostrom, ahol ne próbálkoznának aknaásással, és a magyar várvédők erre mindig számítanak is.

Jellemző, hogy a magyarországi várháborúk történetében a hadmérnöki elméletet hírből sem ismerő magyar parancsnokok gyakran sikeresen helytálltak ott, ahol a képzett külföldi hadmérnökök csődöt mondtak.

Erre példa lehet a híres egri vár ostromainak története. 1552-ben Dobó István parancsnoksága alatt az alig kétezer főt számláló, zömében magyarokból álló őrség minden aknaásási kísérletet visszavert, és a várat is megtartotta; ezzel szemben 1596-ban a háromszor akkora, vegyes nemzetiségű őrsereg kénytelen volt feladni Egert, miután az ostromló török aknászai sikert értek el, és az ellenaknát késve ásató olasz hadmérnök is a föld alatt lelte halálát. Felrobbantotta a török akna.

Hogyan védekeznek a magyarok?

Első hallásra elképedtem azon, amit mondtak. Az őrállásokban, és az aknafigyelő folyosókban – utóbbi minden magyar vár része, enélkül magyar erőd elképzelhetetlen – jól kifeszített bőrök vagy dobok vannak, azokon pedig – babszemek. Amikor a babszemek rezegni kezdenek, a magyarok tüstént ellenakna ásásába fognak. Tudják, hogy ilyenkor nincs idő jelenteni, parancsra várni, hadmérnöki értekezletet tartani, hanem minden késedelem nélkül azon minutumban hozzá kell fogni az ásáshoz. A magyarok ezt teszik – és többnyire ők robbantják fel a török aknászokat.

Honnan tudják, milyen irányba kell ásni?

Van fülünk, meghalljuk – felelik erre nevetve.

A magyar várvédelem elvei pofonegyszerűek, és az esetek igen nagy hányadában sikeresek. Ha nem lennének azok, a török már régen elnyelte volna az egész országukat.

A magyar várvédelem elvei ebben az egyetlen mondatban összegződnek:

„Lóra katona, kapura hajdú, likra nemes ember!”

Katonának a magyar köznyelv a lovas katonát nevezi, a lovasságnak harckészültségben kell várakoznia ostrom esetén, hogyha az ellenség bárhol betörne, gyorsan segítséget tudjon vinni. Az elszánt lovassági roham rendszerint ki is takarítja a várból a támadókat, akik nagy fáradsággal jutottak be oda, és nem számítanak a váratlanul rájuk zúduló vad lovassági attakra.

A magyar várak neuralgikus, legnehezebben védhető részei a kapuk, és ezzel a török nagyon is tisztában van. Ezért ide a védők általában a hivatásos gyalogságot, a hajdúkat állítják, akik nemcsak lőfegyverrel, hanem komoly harci tapasztalatokkal is bírnak, és gyakran ott is sikerrel védekeznek, ahol ez végképp reménytelennek tűnik.

Mindenki más pedig a falakon ütött réseket vigyázza. A magyar nemesek gyermekkoruktól kezdve tanulnak fegyverforgatást, ebben mind járatosak is, különösen azokat a fegyvereket kezelik jól, amelyek a hagyományos magyar fegyvertárhoz tartoznak.

Ez a végtelenül egyszerű módszer tartotta meg a mai Magyarország várait a török ellenében. Rendkívül egyszerű, és mindenki azonnal tudja, hol a helye. Talán azért nem szeretik a magyarok ostrom idején maguk mellett a külföldieket, mert azok nem ismerik az itteni harci szokásokat, a magukét jobbnak tartják, és nem akarnak alkalmazkodni.

Hogy ez a módszer elavult? Kétségtelenül az. Nagyon is. De a legtöbb magyar várat nem a nagyvezír ostromolja, hanem béke idején valamelyik aga vagy bég; és azok ellen meglepően sikeres a védelem ilyetén gyakorlata.

Zrínyi gróf úrral azóta már töviről hegyire megvitattuk a vár elestének történetét. Teljesen igaza van abban, hogy Zrínyi-Újvár sorsa nem a török akna miatt, hanem Montecuccoli tábornagy bűnös tétlensége következtében fordult tragikusra. Zrínyi régi magyar mondást idézett:

„A vár sorsa a mezőn dől el.”

A pöffeszkedő olasz főparancsnok passzivitása mindenki számára teljességgel érthetetlen volt. Köprülü Ahmed nagyvezír most már kifejezetten sokat kockáztatott, amikor teljesen az ostromnak szentelte minden figyelmét, és a legjobb csapatait a vár elfoglalására dobta harcba. Ezzel voltaképpen felkínálta a számunkra a sikeres támadás lehetőségét, de nem éltünk vele. Meg sem mozdultunk, mint a téli álmot alvó medve. Emlékszem, Waldeck gróf, aki egyszerűen nem akarta elhinni, hogy Montecuccoli nem fog a vár felmentése érdekében beavatkozni, abban az időben jobbnál jobb haditerveket dolgozott ki a nagyvezír seregének szétverésére, ezekkel úgyszólván elárasztotta a főhadiszállást, és naponta személyesen megjelent Montecuccoli tábornagynál, hogy a támadási parancsot siettesse. Montecuccoli mindig kelletlenül fogadta, és egy idő után már foghegyről beszélt vele, ami a grófot mindig feldühítette.

Montecuccoli tehát semmit sem tett, és Zrínyi-Újvár sorsa válságosra fordult.

Huszonkilencedikén kezdődött a krízis. A megszállt várárok eddig megakadályozta, hogy a török aknászok a vár közelébe juthassanak. A várások elvesztésével a helyzet megváltozott. Ezt tudni kellett volna, számítani kellett volna rá. Huszonkilencedikén éjjel a török aknászok a fal közelébe lopakodtak, és ásni kezdtek.

Azt gondolom, mindenki vétett. Vétett a parancsnok, az illető falszakasz parancsnoka, az őrszem, mindenki, aki ott szolgálatban volt, akitől a török egész éjjel zavartalanul áshatott. Nem tudom, egyáltalán tartottak-e aknafigyelő szolgálatot, azt gyanítom, hogy nem.

A legtragikomikusabb az egész szomorú történetben: Zrínyi gróf éppen huszonkilencedikén reggel küldött erősítésül kétszáz válogatott magyar hajdút, akiket a parancsnok – már nem D’Avancourt generális, aki az ilyen parancsokat korábban következetesen elengedte a füle mellett, hanem botcsinálta helyettese, a makacs és ostoba Tasso, Montecuccoli földije – Montecuccoli parancsára hivatkozva nem engedett be a várba. Sőt, minden magyar katonát elküldött, de még Hohenlohe altábornagy németjeit is. A várban kizárólag császári zsoldosok maradtak, zömmel olaszok.

Senki sem akadt hát, aki értett volna az aknafigyeléshez.

Következik Zrínyi-Újvár történetének epilógusa: hogyan vesztett el közel kétezer császári katona egy várat, amelyet tavaly 120 német és 150 magyar katona három heves támadással szemben is az ellenségnek súlyos veszteségeket okozva védelmezett meg.

Harmincadikán reggel a török felrobbantotta az aknáját a mellvéd kiszögellése alatt. A félhold és az előmű súlyosan megrongálódott, és a török az előbbit tüstént elözönlötte. A kemény tűzharc minket is felriasztott, Hohenlohe altábornagy parancsára közelebb vittem a lövegeket, és tüzet nyitottam a rohamozó törökre. A legközelebbi gyalogezredünk már úton volt, hogy a hídon keresztül segítséget vigyen a szorongatott védőknek.

Legnagyobb meglepetésünkre Montecuccoli tábornagyba botlottunk. Az olasz magából kikelve támadt Hohenlohe-ra, hogy mit keres itt. Hohenlohe azt válaszolta, hogyha Montecuccoli magától nem találja ki, talán pillantson hátra.

Ami ezután történt, azt sohasem felejtem el. Montecuccoli durva sértésekkel árasztotta el Hohenlohe tábornokot, és egyszerűen visszaparancsolta, hogy menjen a dolgára. Hihetetlen jelenet volt.

Miután minket elűzött, Montecuccoli megparancsolta az ügyefogyott Tasso tábornoknak, hogy a fa védműveket és a fából készült házakat idejében gyújtassa fel, a csapatokat vonja ki, a vár alá telepített aknákat pedig robbantassa fel. Tette ezt akkor, amikor a vár még a mi kezünkben volt, és nemcsak meg lehetett volna tartani, hanem az ostromlókat is szét lehetett volna verni.

Montecuccoli nyugodtan elment Légrádra ebédelni.

Tasso közölte Montecuccolival, hogy egy napig még tartani tudja a várat, aztán feladja, és visszavonul a Mura jobb partjára.

Ennél azonban sokkal dicstelenebbül történt.

Később török foglyok mondták, hogy a nagyvezír jutalmat helyezett kilátásba azoknak a katonáknak, akik elsőként hatolnak be Zrínyi-Újvárba.

Alig távozott el Montecuccoli, ötven önként jelentkező török indult rohamra. A legtöbbnél egy meztelen szablyán kívül nem volt egyéb fegyver. Maguk a törökök is azt hitték, hogy ezek az önkéntesek gázik, vagyis az iszlám mártírjai, akik hősi haláluk után tüstént a mohamedán hit paradicsomába kerülnek. Senki sem vette komolyan, hogy az ötven török rohama eredményt hozhat egy olyan vár ellen, amelynek remek tűzrendszere eddig húsznál több rohamot vert vissza, és amelynek a falait eddig egyetlen rohamozó sem érte el.

Most másképpen történt. Az ötven török lerohanta a bástyákon őrködő háromszázötven császári katonát. Csupán egyetlen puskát sütöttek el feléjük, és csak egyetlen védő húzta elő a kardját. A török vad harci ordítással megmászta a bástyát, ölte-vágta a császáriakat, azok megfutamodtak, közben ötvennél több esett el közülük, az ötven oszmán harcos pedig a vár belsejébe hatolt.

A győzelmi ordításra a török sereg egy része parancs nélkül is rohamra ment, és pillanatok alatt elözönlötték a várat.

Csak ekkor vertek riadót a várban.

Sok értelme már nem volt, a maradék őrség megpróbált a hajóhídon menekülni, a török itt is a nyakán volt, ütötte-vágta őket, a nyomukban átjött a Mura jobb partjára. Egész sereg oszmán katona tódult át az innenső partra.

Azokat visszavertük, vagy vízbe fojtottuk. Hohenlohe csapatai negyedórán belül a parton termettek, ott voltam magam is. Hohenlohe altábornagy nem kért Montecuccolitól parancsot¸visszaűztük a törököt a bal partra, és a hajóhidat is lebontottuk.

Zrínyi-Újvár török kézre került…