Nagyapámnak volt egy lova,
Remény volt a neve,
Apró koromban szekerén
Poroszkáltunk vele.
—–
Én simogattam a nyakát,
És ő húzott: Remény,
Húzta kocsinkat dombra fel,
El is fáradt szegény.
——-
Így húz tán még azóta is
Nap mint nap - hegyre fel,
És válaszol, még akkor is,
Ha senki sem felel.
—
A ködbe bújó távlatok
Közt rejtőző Remény
Vezet, mint meghitt gyertyaláng,
Imbolygó messzi fény.
2010. június 30., szerda
2010. június 29., kedd
Banrabló devizahitelesek?
Azt írja a hogyishívják:
http://www.fn.hu/belfold/20100629/egyre_tobb_devizahiteles_lesz_bankrablo/
“Az utóbbi két évben egyre több fegyveres rablóról derül ki, hogy helyzetüket kilátástalannak ítélő első bűntényesek - olvasható a lapban.
Újabban a deviza alapon eladósodottak válnak tettesekké. A korábban törvénytisztelő polgárok jellemzően szerencsétlen balekok módjára próbálnak rabolni.”
Az FN a Népszabadság cikkére hivatkozik:
http://nol.hu/belfold/20100629-apa_rabolni_ment
“Korábban törvénytisztelő családapákból könnyen lehet első bűntényes fegyveres rabló. Rendőri berkekben évek óta ismert jelenségről van szó, újdonság viszont, hogy a kétségbeesett elkövetők ma már a devizahitelekre is hivatkoznak.”
A lap konkrét eseteket is említ:
“Az őrnagy szerint H. Tamás bármennyire kilátástalannak is érezte a helyzetét, tudatosan készült a bankrablásra. Beszerzett egy szőke parókát, hogy elváltoztassa a külsejét, Budapesten egy, az övéhez hasonló típusú autóról rendszámot lopott, és beszerzett egy hatástalanított pisztolyt. Amikor a bankba lépve felemelte a fegyvert, a biztonsági őr elkapta a kezét, és a kialakult dulakodásban az egyik ügyfél is az őr segítségére sietett. H. Tamás ezután menekült el, majd két és fél napon át bujkált. A nyomozó szerint idő kérdése volt, mikor kapják el, hiszen már a körözést is kiadták ellene. Végül, miután a televízióban is bemutatták a fényképét, önként jelentkezett a rendőrségen.”
Meg:
“Csics Péter ügyvéd több olyan vádlottat képviselt, akik a válság okozta kilátástalansággal magyarázták tettüket. Rövid idő alatt három olyan családapával került kapcsolatba, akik első bűntényes bankrablókként állnak bíróság elé. Egyikük egy háromgyermekes vízvezeték-szerelő, akit a megrendelők nem fizettek ki, ő viszont minden pénzét elköltötte a beépített anyagokra. A másik egy multinacionális vállalatoknak dolgozó klímaszerelő, akinek harminc megrendeléséből huszonkilencet visszamondtak. A harmadik a saját vállalkozásban házat építő ács.
…
– A vízvezeték-szerelő távolabb parkolta le az autóját, és egy átfestett biciklivel ment a bankhoz – említ néhány részletet Csics Péter. – Az arcát sállal takarta el. Odabent a levegőbe lőtt, egy ott tartózkodó szabadnapos rendőr elkapta a kezét, de sikerült kimenekülnie, gyalog futott vissza az autóhoz, közben kétszer is lőtt, míg a rendőr az ő biciklijére felpattanva üldözte.
Miután mégis megadta magát, elmondta, hogy második napja nem evett egy falatot sem, és a rendőrök vettek neki szendvicset. A klímaszerelő alkalmi bűntársával egy kispostát nézett ki magának. Jellegzetes, öreg autójával leparkolt a főbejárat előtt, majd kirabolták a hivatalt. Amikor menekülni akartak, nem indult az autó.”
—-
Szóval…
Én nem hiszek benne, hogy mi - devizahitelesek - tömegesen bankrablással akarnánk törleszteni a könnyen kilátástalanná fokozódó adósságot.
Nem hinném, hogy a devizahitelesek tömegesen kirabolnák a bankokat. A fordítottját könnyebben elhiszem: a bankok tömegesen kirabolják a devizahiteleseket.
Merthogy ez az egész átváltási mizéria mégiscsak emberek közötti megállapodás kérdése, nem pedig természettörvény.
—–
Tehát akkor a botcsinálta prognózis szerint valahogy így történne:
“Kedves nézőink!
Az elmúlt hónapban a bankrablások száma hazánkban 7654 volt, ami örvendetes, mert ez már 35,4%-al kevesebb, mint a megelőző hónapban. Az Országgyűlés a jövő hónapban tárgyalja azt a törvényjavaslatot, hogy az egykori zánkai úttörőváros sürgősen át kell alakítani, hogy legyen elég börtön a tömegesen bankrablóvá züllő devizahitelesek számára.”
Vagy:
- Tudod, Pistikém, apa azért került börtönbe, mert lopni akart, hogy megmaradjon a házunk, mert tudod, akkor még volt házunk, hát olyan… olyan igazi házunk… De még így is apád járt a legjobban, mert neki életfogytiglan fedél van a feje felett…
Vagy:
Jenő kedden találkozóra indult a bájos és komisz tűzrőlpattant szöszihez a bankba. Legjobb harisnyáját húzta a fejére - aztán baltával kényszerítette a csajt, hogy adja át a széf tartalmát.
——–
Nem hinném.
Természetesen elhiszem, hogy akad a devizahitelesek között bankrabló - hébe-hóba. De korántsem ez a jellemző. Ennek túlhangsúlyozásával a hogyishívják hamis képet fest.
A média szokása szerint úgy hazudik, hogy igazat mond.
Bankrabló nép lennénk?
Jellemző ez ránk? Talán ebben vagyunk világelsők?
Nemigen.
Hanem micsoda?
—–
Nézzük, mit ír a másik hogyishívják?
http://www.hitelshop.com/Lakashitel-biztositas-ongyilkossag-eseten-is
Szóval:
“A lakáshitel felvevők 35-40 százaléka köt életbiztosítást is a hitelszerződése mellé és egyre nő azoknak a száma akik oly módon kötik meg, hogy az öngyilkosság esetén is fizessen. Nemrég még kizáró oknak számított az életbiztosítások esetében az önkezűség mint halálok, de mára már szinte valamennyi biztosító ezt is belevette az életbiztosítási csomagjába.”
Ez az, amit már jobban elhiszek. Mindenki gondolja át…
Most mondjam azt, hogy ez sokkal emberségesebb, mint a devizahitelek kirablása?
Mert hagy a hétköznapi embertelenséggel szemben egyetlen embertelen lehetőséget…
Némelyik napilap már szentimentális történeteket közöl a családjukat az anyagi összeomlástól öngyilkossággal megoltalmazó családfőkről. Ki tudja mennyi az igaz belőlük.
—–
A töketlen vadbarmok persze könnyedén túlteszik magukat rajta. Íme, egy igazi vérbeli popsiagyú komment a Népszabadság című világlap netes oldaláról:
“Maximálisan egyet értek én is Pubival!
Csak a hülye nem látta előre, hogy mi a helyzet a forinttal. Józan paraszt ésszel -figyelve a híreket- ki lehetett logikázni. Öngyilkosság volt például devizahitelt felvenni! Ez már tudatlanság s megérdemlik sorsukat. Sok proli meg paraszt. Bezzeg jó volt villogni a csili-vili társasházi lakással meg az új suzukival bevásárolgatni a corában.”
Az a Pubi talán Németh László közismert darabjából szabadulhatott ide…
—–
Itt valami sokkal nagyobb probléma van. A világ összes bankjának összes pénze megér csak egyetlen emberéletet is? Nem tűnik az egész pénzügyi tohuvabohu csupasz fenekű majomhorda seggvakarászásának a halál borzalma mellett?
Miféle áporodott értékzavar van itt?
Jó évtizede - amikor még a mostaninál sokkal könnyebben lehetett munkahelyet találni - ismertem 4-5 állásban dolgozó embereket. Azok valódi munkahelyek voltak - nem úgy, mint egyeseknél a tizenvalahány - az illetők dolgoztak látástól mikulásig, se ünnep, se hétvége, de nem panaszkodtak. Úgy érezték, sikerült anyagi értelemben kihúzniuk családjaikat a bajból, némi szerény előrelépés is történt. Viszont: az összkeresetük messze alatta maradt a portugál minimálbérnek. Ez őket persze a legkisebb mértékben sem zavarta, nem voltak külföldön kujtorgó emberek.
De mégis…
Normális ez?
—–
Hogy is van ez?
Dolgozhatsz, mégis nő az adósságod? Néhány sanda és sunyi pénzügyi manőveréleted munkájától foszthat meg?
—–
Felteszem a kérdéseket pénzügyes ismerősömnek. A következőt feleli:
- Adott a globális pénzügyi rendszer. Azért nevezzük ilyen nyakatekerten, azért tiszteljük eme többszörös jelzős szerkezettel, hogy globális pénzügyi rendszer, mert a sokkal tömörebb, frappánsabb, pontosabb és kifejezőbb szar kifejezés már foglalt.
http://www.fn.hu/belfold/20100629/egyre_tobb_devizahiteles_lesz_bankrablo/
“Az utóbbi két évben egyre több fegyveres rablóról derül ki, hogy helyzetüket kilátástalannak ítélő első bűntényesek - olvasható a lapban.
Újabban a deviza alapon eladósodottak válnak tettesekké. A korábban törvénytisztelő polgárok jellemzően szerencsétlen balekok módjára próbálnak rabolni.”
Az FN a Népszabadság cikkére hivatkozik:
http://nol.hu/belfold/20100629-apa_rabolni_ment
“Korábban törvénytisztelő családapákból könnyen lehet első bűntényes fegyveres rabló. Rendőri berkekben évek óta ismert jelenségről van szó, újdonság viszont, hogy a kétségbeesett elkövetők ma már a devizahitelekre is hivatkoznak.”
A lap konkrét eseteket is említ:
“Az őrnagy szerint H. Tamás bármennyire kilátástalannak is érezte a helyzetét, tudatosan készült a bankrablásra. Beszerzett egy szőke parókát, hogy elváltoztassa a külsejét, Budapesten egy, az övéhez hasonló típusú autóról rendszámot lopott, és beszerzett egy hatástalanított pisztolyt. Amikor a bankba lépve felemelte a fegyvert, a biztonsági őr elkapta a kezét, és a kialakult dulakodásban az egyik ügyfél is az őr segítségére sietett. H. Tamás ezután menekült el, majd két és fél napon át bujkált. A nyomozó szerint idő kérdése volt, mikor kapják el, hiszen már a körözést is kiadták ellene. Végül, miután a televízióban is bemutatták a fényképét, önként jelentkezett a rendőrségen.”
Meg:
“Csics Péter ügyvéd több olyan vádlottat képviselt, akik a válság okozta kilátástalansággal magyarázták tettüket. Rövid idő alatt három olyan családapával került kapcsolatba, akik első bűntényes bankrablókként állnak bíróság elé. Egyikük egy háromgyermekes vízvezeték-szerelő, akit a megrendelők nem fizettek ki, ő viszont minden pénzét elköltötte a beépített anyagokra. A másik egy multinacionális vállalatoknak dolgozó klímaszerelő, akinek harminc megrendeléséből huszonkilencet visszamondtak. A harmadik a saját vállalkozásban házat építő ács.
…
– A vízvezeték-szerelő távolabb parkolta le az autóját, és egy átfestett biciklivel ment a bankhoz – említ néhány részletet Csics Péter. – Az arcát sállal takarta el. Odabent a levegőbe lőtt, egy ott tartózkodó szabadnapos rendőr elkapta a kezét, de sikerült kimenekülnie, gyalog futott vissza az autóhoz, közben kétszer is lőtt, míg a rendőr az ő biciklijére felpattanva üldözte.
Miután mégis megadta magát, elmondta, hogy második napja nem evett egy falatot sem, és a rendőrök vettek neki szendvicset. A klímaszerelő alkalmi bűntársával egy kispostát nézett ki magának. Jellegzetes, öreg autójával leparkolt a főbejárat előtt, majd kirabolták a hivatalt. Amikor menekülni akartak, nem indult az autó.”
—-
Szóval…
Én nem hiszek benne, hogy mi - devizahitelesek - tömegesen bankrablással akarnánk törleszteni a könnyen kilátástalanná fokozódó adósságot.
Nem hinném, hogy a devizahitelesek tömegesen kirabolnák a bankokat. A fordítottját könnyebben elhiszem: a bankok tömegesen kirabolják a devizahiteleseket.
Merthogy ez az egész átváltási mizéria mégiscsak emberek közötti megállapodás kérdése, nem pedig természettörvény.
—–
Tehát akkor a botcsinálta prognózis szerint valahogy így történne:
“Kedves nézőink!
Az elmúlt hónapban a bankrablások száma hazánkban 7654 volt, ami örvendetes, mert ez már 35,4%-al kevesebb, mint a megelőző hónapban. Az Országgyűlés a jövő hónapban tárgyalja azt a törvényjavaslatot, hogy az egykori zánkai úttörőváros sürgősen át kell alakítani, hogy legyen elég börtön a tömegesen bankrablóvá züllő devizahitelesek számára.”
Vagy:
- Tudod, Pistikém, apa azért került börtönbe, mert lopni akart, hogy megmaradjon a házunk, mert tudod, akkor még volt házunk, hát olyan… olyan igazi házunk… De még így is apád járt a legjobban, mert neki életfogytiglan fedél van a feje felett…
Vagy:
Jenő kedden találkozóra indult a bájos és komisz tűzrőlpattant szöszihez a bankba. Legjobb harisnyáját húzta a fejére - aztán baltával kényszerítette a csajt, hogy adja át a széf tartalmát.
——–
Nem hinném.
Természetesen elhiszem, hogy akad a devizahitelesek között bankrabló - hébe-hóba. De korántsem ez a jellemző. Ennek túlhangsúlyozásával a hogyishívják hamis képet fest.
A média szokása szerint úgy hazudik, hogy igazat mond.
Bankrabló nép lennénk?
Jellemző ez ránk? Talán ebben vagyunk világelsők?
Nemigen.
Hanem micsoda?
—–
Nézzük, mit ír a másik hogyishívják?
http://www.hitelshop.com/Lakashitel-biztositas-ongyilkossag-eseten-is
Szóval:
“A lakáshitel felvevők 35-40 százaléka köt életbiztosítást is a hitelszerződése mellé és egyre nő azoknak a száma akik oly módon kötik meg, hogy az öngyilkosság esetén is fizessen. Nemrég még kizáró oknak számított az életbiztosítások esetében az önkezűség mint halálok, de mára már szinte valamennyi biztosító ezt is belevette az életbiztosítási csomagjába.”
Ez az, amit már jobban elhiszek. Mindenki gondolja át…
Most mondjam azt, hogy ez sokkal emberségesebb, mint a devizahitelek kirablása?
Mert hagy a hétköznapi embertelenséggel szemben egyetlen embertelen lehetőséget…
Némelyik napilap már szentimentális történeteket közöl a családjukat az anyagi összeomlástól öngyilkossággal megoltalmazó családfőkről. Ki tudja mennyi az igaz belőlük.
—–
A töketlen vadbarmok persze könnyedén túlteszik magukat rajta. Íme, egy igazi vérbeli popsiagyú komment a Népszabadság című világlap netes oldaláról:
“Maximálisan egyet értek én is Pubival!
Csak a hülye nem látta előre, hogy mi a helyzet a forinttal. Józan paraszt ésszel -figyelve a híreket- ki lehetett logikázni. Öngyilkosság volt például devizahitelt felvenni! Ez már tudatlanság s megérdemlik sorsukat. Sok proli meg paraszt. Bezzeg jó volt villogni a csili-vili társasházi lakással meg az új suzukival bevásárolgatni a corában.”
Az a Pubi talán Németh László közismert darabjából szabadulhatott ide…
—–
Itt valami sokkal nagyobb probléma van. A világ összes bankjának összes pénze megér csak egyetlen emberéletet is? Nem tűnik az egész pénzügyi tohuvabohu csupasz fenekű majomhorda seggvakarászásának a halál borzalma mellett?
Miféle áporodott értékzavar van itt?
Jó évtizede - amikor még a mostaninál sokkal könnyebben lehetett munkahelyet találni - ismertem 4-5 állásban dolgozó embereket. Azok valódi munkahelyek voltak - nem úgy, mint egyeseknél a tizenvalahány - az illetők dolgoztak látástól mikulásig, se ünnep, se hétvége, de nem panaszkodtak. Úgy érezték, sikerült anyagi értelemben kihúzniuk családjaikat a bajból, némi szerény előrelépés is történt. Viszont: az összkeresetük messze alatta maradt a portugál minimálbérnek. Ez őket persze a legkisebb mértékben sem zavarta, nem voltak külföldön kujtorgó emberek.
De mégis…
Normális ez?
—–
Hogy is van ez?
Dolgozhatsz, mégis nő az adósságod? Néhány sanda és sunyi pénzügyi manőveréleted munkájától foszthat meg?
—–
Felteszem a kérdéseket pénzügyes ismerősömnek. A következőt feleli:
- Adott a globális pénzügyi rendszer. Azért nevezzük ilyen nyakatekerten, azért tiszteljük eme többszörös jelzős szerkezettel, hogy globális pénzügyi rendszer, mert a sokkal tömörebb, frappánsabb, pontosabb és kifejezőbb szar kifejezés már foglalt.
2010. június 28., hétfő
Ánizsos nyári est
Ánizs mosollyal tiszteleg
A fiús
Június,
Vándorló csillagok ballagnak
Odafent,
Gyalog;
Csillagmezőkön felleg
Andalog.
Mindent idigókékre
Fest
Az Est;
Jövőnk mozdulni
Rest,
Szellem szárnyalna,
De fáradt
A test.
A fiús
Június,
Vándorló csillagok ballagnak
Odafent,
Gyalog;
Csillagmezőkön felleg
Andalog.
Mindent idigókékre
Fest
Az Est;
Jövőnk mozdulni
Rest,
Szellem szárnyalna,
De fáradt
A test.
2010. június 27., vasárnap
Jeles halottak
Valami nagyképű országgyűlési képviselő egyszer megszólította Székács Józsefet, a korabeli híres evangélikus egyházi szónokot.
- Ön szerint mostanában miért nincsenek igazán szép temetési beszédek?
A szuperintendens megütközve bámult rá. Két napja tartott egy remek temetési beszédet, a sajtó is meghatottan írt róla. Ez az alak csak tájékozatlan, vagy valóban meg akarja sérteni?
- Úgy véli? - kérdezett vissza metsző hangon.
A képviselő nem vette észre a hangnem megváltozását.
- Több temetésen is voltam mostanában, - magyarázta. - csupa ismert és megbecsült emberén. azt tapasztaltam, hogy manapság már nincsenek olyan jelen temetési beszédek, mint annak előtte.
- Enne nyilván az lehet az oka, - vágott vissza Székács. - hogy manapság már nincsenek olyan jeles halottak, mint annak előtte!
————
Fejezzem ki magam még érthetőbben?
- Ön szerint mostanában miért nincsenek igazán szép temetési beszédek?
A szuperintendens megütközve bámult rá. Két napja tartott egy remek temetési beszédet, a sajtó is meghatottan írt róla. Ez az alak csak tájékozatlan, vagy valóban meg akarja sérteni?
- Úgy véli? - kérdezett vissza metsző hangon.
A képviselő nem vette észre a hangnem megváltozását.
- Több temetésen is voltam mostanában, - magyarázta. - csupa ismert és megbecsült emberén. azt tapasztaltam, hogy manapság már nincsenek olyan jelen temetési beszédek, mint annak előtte.
- Enne nyilván az lehet az oka, - vágott vissza Székács. - hogy manapság már nincsenek olyan jeles halottak, mint annak előtte!
————
Fejezzem ki magam még érthetőbben?
2010. június 26., szombat
Ötven felé
Ötven felé szalad velem
A fapados világ,
Nem fékezik sem névnapok,
Sem oktalan viták.
———
Tériszonyokról sustorog
Az elvénült Idő;
S nem gyorsít és nem lassít fent
A mozdonyvezető.
——-
A tűzvonalban szolgáltam,
Tudhatja a világ,
Sohasem kacsintottak rám
A lógós pálmafák.
—-
Szolgálok ezután is még,
Amíg szolgálni kell,
Sallang, cím, dísz, libéria
Régen nem érdekel.
—–
Régi elvtársak, új urak
Spóroltak béremen,
Kinyalhatják a seggemet,
Ha majd megengedem.
——–
Királyi jókedvemből én
Adok, mert adhatok,
S ha többet adni nem tudok,
Majd gyorsan meghalok.
A fapados világ,
Nem fékezik sem névnapok,
Sem oktalan viták.
———
Tériszonyokról sustorog
Az elvénült Idő;
S nem gyorsít és nem lassít fent
A mozdonyvezető.
——-
A tűzvonalban szolgáltam,
Tudhatja a világ,
Sohasem kacsintottak rám
A lógós pálmafák.
—-
Szolgálok ezután is még,
Amíg szolgálni kell,
Sallang, cím, dísz, libéria
Régen nem érdekel.
—–
Régi elvtársak, új urak
Spóroltak béremen,
Kinyalhatják a seggemet,
Ha majd megengedem.
——–
Királyi jókedvemből én
Adok, mert adhatok,
S ha többet adni nem tudok,
Majd gyorsan meghalok.
2010. június 25., péntek
Szőke nő zűrben az űrben - LXIV.
HATVANNEGYEDIK RÉSZ
Íródott Nyuzga javaslatára
Két mord arcú katona magasodott elé hatalmas, brutális küllemű gépfegyverrel.
Karen megrettent, és hátralépett. Boyar ellenben úgy bámult, mint valami sóbálvány.
- Nézzék, én… - motyogta.
- Tudjuk kicsoda, Mr. Boyar! Kérem, tegye fel a kezét! Átvesszük a hölgyet!
Boyar kijött a sodrából.
- Mit képzelnek?
A fegyverek csöve fenyegetően feljebb emelkedett.
- Távozzék, Mr. Boyar!
A férfit rázta az indulat.
- Miféle túlkapás ez? Hogy mernek az utamba állni?
- Parancsunk van, Mr. Boyar!
Mielőtt a vita tovább mérgesedett volna, kecskeszakállas, alacsony idősebb úr jelent meg.
- Fogadj szót, Max! jöjenek, fiúk! Maga is, hölgyem!
Boyar arca elkerekedett.
- Te?
- Én hát! Menj, igyál egyet!
- De hát…
- Kapsz néhány nap szabadságot, Max. Lent kapsz mindent: költőpénzt, üdülőjegyet, esetleg bérletet egy előkelő nyilvánosházba. Már intézkedtem. Menj, pihenj, Max Boyar!
Boyar csak nézett, mint akit orrba legyintettek.
- Azt hittem… - maga sem tudta, mit akar mondani.
- Pihenj, Max. ezt a feladatot elvégezted. Hamarosan megkapod a következőt, de előtte végy ki egy kis szabadságot. Menj, Max.
Karen figyelmét nem kerülte el, hogy a barátságos hang ellenére a fegyverek továbbra is Max Boyarra szegeződnek. A szőke nő megborzongott. Ezek a katonák hidegvérű gyilkosok, akik készek rá, hogy itt, a szeme előtt végezzenek Max Boyarral, a bizalmi emberrel, ha nem teljesíti a parancsot.
Úgy tűnik, erre Boyar is ráébredt.
Savanyú kifejezés jelent meg az arcán, kiábrándulás és futó harag keveréke. Volt ebben valami más is, vajon mi? Talán a kielégítetlen kíváncsiság? Karen biztos volt benne, hogy az. Boyar sokkal többet szeretne tudni, mint amennyi ismeret birtokában van.
Mi lappang itt? Miért érzi azt, hogy e pillanatban sokkal nagyobb biztonságban van, mint Boyar?
Boyart figyelte, és csak remélni merte, hogy a nyomorult nem követ el semmi jóvátehetetlent. Boyar ismeri a térmanipulátor titkát. Mi lehet az, amit nem tudhat?
Karen igyekezett összeszedni a gondolatait. Tudta, hogy valamire most rá kellene jönnie. Valami itt van az orra előtt, és teljesen nyilvánvaló. Mi lehet az?
- Hát jó, Frank, - makogta Boyar. – jól van. Teljesen jól van.
Szánalmas, gondolta Karen. Minél tovább habozik, annál hosszabbra nyújtja a megaláztatását. Gyógyíthatatlan csapás lehet rádöbbenni, hogy sokkal kevésbé fontosabb személy, mint azt magáról eddig gondolta.
Karen sóhajtott. Menj innen, Max Boyar, óvd az életed. Ne halj meg semmiért. Egészen semmiért.
Boyar zavartan elkotródott. A fegyvercsövek mindaddig kísérték, amíg el nem tűnt az ajtóban.
- Jöjjön, hölgyem! – mondta a kecskeszakállas.
Karen meg se moccant.
- Én Karen Bozchana Kadlecikova vagyok. – mondta kimért hangsúllyal. – Maga kicsoda?
Az idős úr idétlenül elvigyorodott.
- Á, látom, régivágású úrhölggyel van dolgom. – nyögte ki meglepő zavarban.
Karen látta, hogy a fegyverek most rá szegeződnek, és igyekezett nem tudomást venni róluk.
Két-három másodperc csendben telt. Karen szigorú pillantást vetett a fegyveresekre, de semmiféle hatást nem tett rájuk. Mint két üvegszemű kirakati bábu.
Újra az öregemberre nézett, némileg parancsolóan, mire az a nő meglepetésére lesütötte a szemét.
Karen elégedetten konstatálta, hogy mégiscsak elért valamilyen hatást.
- Karen Bozchana Kadlecikova vagyok. – ismételte higgadt, de határozott hangon. – Maga kicsoda?
- Bocsásson meg, hölgyem, - szedte össze magát a másik. – ezzel kellett volna kezdenem: dr. Franklin Alonso vagyok. – Karen jól érzékelte, hogy szívesen hozzátett volna valamit, szinte elharapta.
Akkor pedig: ütni kell a vasat.
- Doktor? – kérdezte éles hangon. – Gondolom, nem maga a háziorvos?
Franklin Alonso az ajkába harapott.
- Erre parancsoljon, hölgyem! – felelte kissé ingerült hangon, és előre mutatott.
Karen nyugodtan belépett egy várószoba jellegű helyiségbe.
Nem, nem háziorvos. Sokkal több. Ő lehet a térmanipulátor legfőbb embere, talán az építője. Amolyan professzorféle. Nagyhatalmú ember – legalábbis látszatra.
Karen arcán sanda mosoly futott végig. Csak egyet nem tud ez a dr. Franklin Alonso. A katonák rá is fegyvert fognának, ha valakitől erre kapnának parancsot.
Szemben egy nyitott ajtó mögül hatalmas panorámaablak látszott, Karen arra indult. Alonso elébe perdült.
- Nem arra, hölgyem! – ágált nyűgösen. – A liftbe! – és balra tuszkolta a nőt.
A lift olyan hirtelen indult el, hogy Karennek meg kellett kapaszkodnia.
A következő tényre a szőke nő már a liftben rájött.
Ez a létesítmény régóta létezik. Talán évtizedek óta.
Miért fontos ez?
A számítógép! Az ismeretlen számítógép, amely időnként ellenőrzése alá vonta a könnyűcirkálót. Itt kell lennie!
Legszívesebben felkiáltott volna, de türtőztette magát. A közönyös fegyveresek és az öntelt Alonso semmit sem észleltek.
Mélyen, nagyon mélyen kerültek a föld gyomrába. Nyilván itt lehet a térmanipulátor idegközpontja.
- Hová megyünk?
Alonso nem felelt, de a nő nem is várt választ.
Hosszú, fémszínű folyosón indultak el. Amikor a második fehérre festett ajtó mellett elhaladtak, Karen rájött.
Konspirált a könnyűcirkálóval. Ez pedig egy nagyon lényeges dolgot jelent.
Az itteni számítógép többé nem tudja ellenőrzése alá venni azt a hajót.
Erre csak egyvalaki képes: ő.
Karen Bozchana Kadlecikova.
Ezért van itt.
Folytatása következik.
Íródott Nyuzga javaslatára
Két mord arcú katona magasodott elé hatalmas, brutális küllemű gépfegyverrel.
Karen megrettent, és hátralépett. Boyar ellenben úgy bámult, mint valami sóbálvány.
- Nézzék, én… - motyogta.
- Tudjuk kicsoda, Mr. Boyar! Kérem, tegye fel a kezét! Átvesszük a hölgyet!
Boyar kijött a sodrából.
- Mit képzelnek?
A fegyverek csöve fenyegetően feljebb emelkedett.
- Távozzék, Mr. Boyar!
A férfit rázta az indulat.
- Miféle túlkapás ez? Hogy mernek az utamba állni?
- Parancsunk van, Mr. Boyar!
Mielőtt a vita tovább mérgesedett volna, kecskeszakállas, alacsony idősebb úr jelent meg.
- Fogadj szót, Max! jöjenek, fiúk! Maga is, hölgyem!
Boyar arca elkerekedett.
- Te?
- Én hát! Menj, igyál egyet!
- De hát…
- Kapsz néhány nap szabadságot, Max. Lent kapsz mindent: költőpénzt, üdülőjegyet, esetleg bérletet egy előkelő nyilvánosházba. Már intézkedtem. Menj, pihenj, Max Boyar!
Boyar csak nézett, mint akit orrba legyintettek.
- Azt hittem… - maga sem tudta, mit akar mondani.
- Pihenj, Max. ezt a feladatot elvégezted. Hamarosan megkapod a következőt, de előtte végy ki egy kis szabadságot. Menj, Max.
Karen figyelmét nem kerülte el, hogy a barátságos hang ellenére a fegyverek továbbra is Max Boyarra szegeződnek. A szőke nő megborzongott. Ezek a katonák hidegvérű gyilkosok, akik készek rá, hogy itt, a szeme előtt végezzenek Max Boyarral, a bizalmi emberrel, ha nem teljesíti a parancsot.
Úgy tűnik, erre Boyar is ráébredt.
Savanyú kifejezés jelent meg az arcán, kiábrándulás és futó harag keveréke. Volt ebben valami más is, vajon mi? Talán a kielégítetlen kíváncsiság? Karen biztos volt benne, hogy az. Boyar sokkal többet szeretne tudni, mint amennyi ismeret birtokában van.
Mi lappang itt? Miért érzi azt, hogy e pillanatban sokkal nagyobb biztonságban van, mint Boyar?
Boyart figyelte, és csak remélni merte, hogy a nyomorult nem követ el semmi jóvátehetetlent. Boyar ismeri a térmanipulátor titkát. Mi lehet az, amit nem tudhat?
Karen igyekezett összeszedni a gondolatait. Tudta, hogy valamire most rá kellene jönnie. Valami itt van az orra előtt, és teljesen nyilvánvaló. Mi lehet az?
- Hát jó, Frank, - makogta Boyar. – jól van. Teljesen jól van.
Szánalmas, gondolta Karen. Minél tovább habozik, annál hosszabbra nyújtja a megaláztatását. Gyógyíthatatlan csapás lehet rádöbbenni, hogy sokkal kevésbé fontosabb személy, mint azt magáról eddig gondolta.
Karen sóhajtott. Menj innen, Max Boyar, óvd az életed. Ne halj meg semmiért. Egészen semmiért.
Boyar zavartan elkotródott. A fegyvercsövek mindaddig kísérték, amíg el nem tűnt az ajtóban.
- Jöjjön, hölgyem! – mondta a kecskeszakállas.
Karen meg se moccant.
- Én Karen Bozchana Kadlecikova vagyok. – mondta kimért hangsúllyal. – Maga kicsoda?
Az idős úr idétlenül elvigyorodott.
- Á, látom, régivágású úrhölggyel van dolgom. – nyögte ki meglepő zavarban.
Karen látta, hogy a fegyverek most rá szegeződnek, és igyekezett nem tudomást venni róluk.
Két-három másodperc csendben telt. Karen szigorú pillantást vetett a fegyveresekre, de semmiféle hatást nem tett rájuk. Mint két üvegszemű kirakati bábu.
Újra az öregemberre nézett, némileg parancsolóan, mire az a nő meglepetésére lesütötte a szemét.
Karen elégedetten konstatálta, hogy mégiscsak elért valamilyen hatást.
- Karen Bozchana Kadlecikova vagyok. – ismételte higgadt, de határozott hangon. – Maga kicsoda?
- Bocsásson meg, hölgyem, - szedte össze magát a másik. – ezzel kellett volna kezdenem: dr. Franklin Alonso vagyok. – Karen jól érzékelte, hogy szívesen hozzátett volna valamit, szinte elharapta.
Akkor pedig: ütni kell a vasat.
- Doktor? – kérdezte éles hangon. – Gondolom, nem maga a háziorvos?
Franklin Alonso az ajkába harapott.
- Erre parancsoljon, hölgyem! – felelte kissé ingerült hangon, és előre mutatott.
Karen nyugodtan belépett egy várószoba jellegű helyiségbe.
Nem, nem háziorvos. Sokkal több. Ő lehet a térmanipulátor legfőbb embere, talán az építője. Amolyan professzorféle. Nagyhatalmú ember – legalábbis látszatra.
Karen arcán sanda mosoly futott végig. Csak egyet nem tud ez a dr. Franklin Alonso. A katonák rá is fegyvert fognának, ha valakitől erre kapnának parancsot.
Szemben egy nyitott ajtó mögül hatalmas panorámaablak látszott, Karen arra indult. Alonso elébe perdült.
- Nem arra, hölgyem! – ágált nyűgösen. – A liftbe! – és balra tuszkolta a nőt.
A lift olyan hirtelen indult el, hogy Karennek meg kellett kapaszkodnia.
A következő tényre a szőke nő már a liftben rájött.
Ez a létesítmény régóta létezik. Talán évtizedek óta.
Miért fontos ez?
A számítógép! Az ismeretlen számítógép, amely időnként ellenőrzése alá vonta a könnyűcirkálót. Itt kell lennie!
Legszívesebben felkiáltott volna, de türtőztette magát. A közönyös fegyveresek és az öntelt Alonso semmit sem észleltek.
Mélyen, nagyon mélyen kerültek a föld gyomrába. Nyilván itt lehet a térmanipulátor idegközpontja.
- Hová megyünk?
Alonso nem felelt, de a nő nem is várt választ.
Hosszú, fémszínű folyosón indultak el. Amikor a második fehérre festett ajtó mellett elhaladtak, Karen rájött.
Konspirált a könnyűcirkálóval. Ez pedig egy nagyon lényeges dolgot jelent.
Az itteni számítógép többé nem tudja ellenőrzése alá venni azt a hajót.
Erre csak egyvalaki képes: ő.
Karen Bozchana Kadlecikova.
Ezért van itt.
Folytatása következik.
2010. június 23., szerda
Atlantisz üzenete az Idő börtönéből
Ne higgyétek, hogy elrendeltetett…
A Lét nem gépi rongyszőnyegszövő,
Nem dróton húzza
Egyetlen jövő
A sötét vég rossz barlang-pitvarába;
Egyedül a Hit
A jövő vára.
——
Ne bizonygassátok, hogy nem lehet;
A szkepticizmus csak üres beszéd,
A Semmi hátán nyargal szerteszét,
Nem örökre távozik,
Aki elment;
Sosem a dolgok teremtik
Az embert.
A Lét nem gépi rongyszőnyegszövő,
Nem dróton húzza
Egyetlen jövő
A sötét vég rossz barlang-pitvarába;
Egyedül a Hit
A jövő vára.
——
Ne bizonygassátok, hogy nem lehet;
A szkepticizmus csak üres beszéd,
A Semmi hátán nyargal szerteszét,
Nem örökre távozik,
Aki elment;
Sosem a dolgok teremtik
Az embert.
2010. június 22., kedd
Munkács, a régi ukrán város
Érdekes dolog a nemzeti öntudat. Nálunk különösen. Egy ismerősöm lengyel nőt vesz feleségül a nyáron. A hölgy öntudatos lengyelségét - ha magyar lenne - nálunk nacionalizmusnak minősítenék. Ott természetes.
A szlovákok, románok, szerbek nemzeti öntudata is természetes. Csak magyarkodás van - szlovákkodás, románkodás, szerbkedés nincs. Ha nálunk annak tizede elhangzik, ami ott mindennapos, tüstént nacionalistának bélyegzik.
Honnan származik ez az őrület?
Kinek jó?
Amiért megtiport bennünket a történelem, még nem kellene önmagunkat taposnunk újra meg újra.
A XX. század - úgy, ahogy van - a magyar történelem egyik legdepressziósabb, legsikertelenebb, legrosszabb korszaka. Vetekszik a Hódoltság korával, talán túl is szárnyalja.
Akkor fizikailag pusztultunk, ma lelkileg.
Nehezen elviselhető, amikor honfitársunk megtagadja kultúránkat, történelmünket…
Munkács, a régi ukrán város…
——
Tíz-tizenöt éves voltam, amikor a tévében egy hülye sportriporter a román Kovács Istvánt emlegette. Megütközve hallgattam.
Húszévesen láttam kiborulni egy erdélyi magyart. A hölgy nagymamakorban volt, évekig spórolt, hogy eljöhessen az anyaországba. Ahol néhány vadbarom lerománozta…
——–
Kezemben A. A. Grecsko könyve. A Kárpátokon át (Zrínyi Katonai Kiadó, Budapest, 1977).
A szerző szovjet marsall volt. Aki még látott november hetedikei díszszemlét, láthatta, amint nagy buta nyitott Csajka vagy Zil márkájú limuzinban állva irányítja.
A fordítót nem nevezem meg, nem szeretném rajta elverni a port, nem a személy számít, hanem a jelenség.
Szóval a könyv 230. oldalán a következő mondat veri ki a magyar olvasó szemét:
Moszkvában díszsortűz köszöntötte a bátor szovjet harcosokat, akik felszabadították Munkácsot, ezt a régi ukrán várost.
Hm
Hogy lehetett magyarra fordítani ezt az épületes baromságot?
Ha lefordították, miért nem lehetett jegyzettel ellátni?
——-
A helynevek zöme szlovák vagy szlovákosított alakban. Idegen ékezetekkel. A cirill betűs eredeti oroszból fordítva ezért is meg kellett küzdeni…
Az ellenség: hitleristák. Az olvasó konstatálja, ezek a hitleristák, néhány valóban német hadosztálytól eltekintve, bizony - magyarok.
Mit mondjak az ilyen fordításról? A legkevesebb, hogy szolgai.
—–
Hogy Munkács természetesen sohasem volt ukrán város, az a marsall elvtársat nem zavarja. Könyve a hagyományos szovjet katonai emlékiratok stílusában íródott. Minden fejezet végén a tradicionális ária a szovjet harcosok elképesztő egyéni és csoportos hőstetteiről. A haza bátor védelmezői…
Igen. Ivan Ivanovics Davaj a Kárpátokon áttörve védelmezte a szovjet hazát.
Persze, a lakosság mindenütt örömmámorban úszva, felszabadítóként fogadta a szovjet hősöket, akik a humánum megtestesítői voltak a gonosz hitleristákkal szemben.
Szüleink, nagyszüleink másképp mesélték.
——-
A legocsmányabb: A szovjet harcosokkal megerősített hős szlovák partizánok néhány ugyancsak hősies helybeli áruló segítségével bekerítik a debreceni hadosztály frissen érkezett, még fel sem fegyverzett újoncait, és hősiesen - megsemmisítik a hitleristákat…
A fordító szervilizmusa döbbenetes.
A szlovákok, románok, szerbek nemzeti öntudata is természetes. Csak magyarkodás van - szlovákkodás, románkodás, szerbkedés nincs. Ha nálunk annak tizede elhangzik, ami ott mindennapos, tüstént nacionalistának bélyegzik.
Honnan származik ez az őrület?
Kinek jó?
Amiért megtiport bennünket a történelem, még nem kellene önmagunkat taposnunk újra meg újra.
A XX. század - úgy, ahogy van - a magyar történelem egyik legdepressziósabb, legsikertelenebb, legrosszabb korszaka. Vetekszik a Hódoltság korával, talán túl is szárnyalja.
Akkor fizikailag pusztultunk, ma lelkileg.
Nehezen elviselhető, amikor honfitársunk megtagadja kultúránkat, történelmünket…
Munkács, a régi ukrán város…
——
Tíz-tizenöt éves voltam, amikor a tévében egy hülye sportriporter a román Kovács Istvánt emlegette. Megütközve hallgattam.
Húszévesen láttam kiborulni egy erdélyi magyart. A hölgy nagymamakorban volt, évekig spórolt, hogy eljöhessen az anyaországba. Ahol néhány vadbarom lerománozta…
——–
Kezemben A. A. Grecsko könyve. A Kárpátokon át (Zrínyi Katonai Kiadó, Budapest, 1977).
A szerző szovjet marsall volt. Aki még látott november hetedikei díszszemlét, láthatta, amint nagy buta nyitott Csajka vagy Zil márkájú limuzinban állva irányítja.
A fordítót nem nevezem meg, nem szeretném rajta elverni a port, nem a személy számít, hanem a jelenség.
Szóval a könyv 230. oldalán a következő mondat veri ki a magyar olvasó szemét:
Moszkvában díszsortűz köszöntötte a bátor szovjet harcosokat, akik felszabadították Munkácsot, ezt a régi ukrán várost.
Hm
Hogy lehetett magyarra fordítani ezt az épületes baromságot?
Ha lefordították, miért nem lehetett jegyzettel ellátni?
——-
A helynevek zöme szlovák vagy szlovákosított alakban. Idegen ékezetekkel. A cirill betűs eredeti oroszból fordítva ezért is meg kellett küzdeni…
Az ellenség: hitleristák. Az olvasó konstatálja, ezek a hitleristák, néhány valóban német hadosztálytól eltekintve, bizony - magyarok.
Mit mondjak az ilyen fordításról? A legkevesebb, hogy szolgai.
—–
Hogy Munkács természetesen sohasem volt ukrán város, az a marsall elvtársat nem zavarja. Könyve a hagyományos szovjet katonai emlékiratok stílusában íródott. Minden fejezet végén a tradicionális ária a szovjet harcosok elképesztő egyéni és csoportos hőstetteiről. A haza bátor védelmezői…
Igen. Ivan Ivanovics Davaj a Kárpátokon áttörve védelmezte a szovjet hazát.
Persze, a lakosság mindenütt örömmámorban úszva, felszabadítóként fogadta a szovjet hősöket, akik a humánum megtestesítői voltak a gonosz hitleristákkal szemben.
Szüleink, nagyszüleink másképp mesélték.
——-
A legocsmányabb: A szovjet harcosokkal megerősített hős szlovák partizánok néhány ugyancsak hősies helybeli áruló segítségével bekerítik a debreceni hadosztály frissen érkezett, még fel sem fegyverzett újoncait, és hősiesen - megsemmisítik a hitleristákat…
A fordító szervilizmusa döbbenetes.
2010. június 21., hétfő
Rímes helyzetkép 2010 június
Tegnap hőség volt, ma pedig
Tombol az eső,
Latyakos mocsártengerré
Lett a sík mező.
—-
Ez sem nyár, ahogy korábban
Nem is volt tavasz,
Drágám: ezen a világon
Csak Te vagy igaz.
—–
Otthonná teszed a házat
Szépen, szeliden,
Élünk mi is, amíg bennünk
Él a Szerelem.
—–
Érettségi zajlik, dühödt
Zápor látogat,
Hetvenhétszer újraírom
A törzslapokat,
—-
Kellemetlen buta hajsza
Nyirkos szele vág,
Nyűgös, szeszélyes haraggal
Nyafog a világ,
—-
Haza-bumli félálomban
Este, a buszon,
Otthon Te vársz, ahogy minden
Nyáron, tavaszon…
–
S mégis: tovább tart az élet…
Szemem kinyitom;
Vársz rám, drága Feleségem,
Drága Csillagom.
Tombol az eső,
Latyakos mocsártengerré
Lett a sík mező.
—-
Ez sem nyár, ahogy korábban
Nem is volt tavasz,
Drágám: ezen a világon
Csak Te vagy igaz.
—–
Otthonná teszed a házat
Szépen, szeliden,
Élünk mi is, amíg bennünk
Él a Szerelem.
—–
Érettségi zajlik, dühödt
Zápor látogat,
Hetvenhétszer újraírom
A törzslapokat,
—-
Kellemetlen buta hajsza
Nyirkos szele vág,
Nyűgös, szeszélyes haraggal
Nyafog a világ,
—-
Haza-bumli félálomban
Este, a buszon,
Otthon Te vársz, ahogy minden
Nyáron, tavaszon…
–
S mégis: tovább tart az élet…
Szemem kinyitom;
Vársz rám, drága Feleségem,
Drága Csillagom.
2010. június 20., vasárnap
Alternatív történelem - IX.
A múltját ez emberiség kettős tükörből szemléli. A két tükör: a történettudomány és a kollektív emlékezet. A kettő egymással ellentétesen működik. A kollektív emlékezet a mítosz alakjában rögződik, ami az emberiség egyik legsajátosabb kultúrkincse.
Itt természetesen a valódi mítoszról beszélek, amelynek semmi köze például a leggyakrabban valamilyen terület birtoklását indokolni akaró, fáradságosan kiagyalt jogforrás-elmélethez, amely nem igazi mítosz - bár azzá válhat.
Az ilyesmire a legmulatságosabb példa nem a dákoromán kontinuitási elmélet, hanem például az egykori Szovjet Ukrajnában tankönyvbe került “elmélet” amely szerint “Kárpát-Ukrajna” Vlagyimir nagyfejedelem idején a kijevi Ruszhoz tartozott - ami nyilvánvaló földrajzi képtelenség.
Robert Graves a görög mitológiáról írt nagy műve első oldalain felsorolja, mit nem tekint mítosznak; a továbbiakban ilyen értelemben használom a kifejezést.
——–
Történettudomány és mítosz kettőssége úgy is felfogható, mint az emberiség bürokratikus és nem bürokratikus emlékezete.
A modern civilizáció az írásbeliségre épül, eredetét is annak kialakulásához köti. Hozzászoktunk, hogy jobban bízunk abban, ami írva vagyon, mint abban, ami nincs. Mivel a mítosz alapjában a szájhagyományra épül, sőt ez egyik legfontosabb ismérve (akkor is, ha a mitológiák egy része irodalmi művekben maradt ránk), ilyen értelemben a források adatolására alapuló történettudomány egyfajta ellenpólusát képezi.
Bár a mítosz kifejezés történettudományos körökben csaknem szitokszónak számít, a história tudománya túlságosan sokszor húzta már a mítosszal szemben a rövidebbet. Úgy tűnik, a mítosz a múltnak gyakran megbízhatóbb és időtállóbb őrzője a tudománynál.
A mítosz és történelem közti vákuumban az alternatív történelemnek igen fontos helye van.
——
Folytatása következik.
Itt természetesen a valódi mítoszról beszélek, amelynek semmi köze például a leggyakrabban valamilyen terület birtoklását indokolni akaró, fáradságosan kiagyalt jogforrás-elmélethez, amely nem igazi mítosz - bár azzá válhat.
Az ilyesmire a legmulatságosabb példa nem a dákoromán kontinuitási elmélet, hanem például az egykori Szovjet Ukrajnában tankönyvbe került “elmélet” amely szerint “Kárpát-Ukrajna” Vlagyimir nagyfejedelem idején a kijevi Ruszhoz tartozott - ami nyilvánvaló földrajzi képtelenség.
Robert Graves a görög mitológiáról írt nagy műve első oldalain felsorolja, mit nem tekint mítosznak; a továbbiakban ilyen értelemben használom a kifejezést.
——–
Történettudomány és mítosz kettőssége úgy is felfogható, mint az emberiség bürokratikus és nem bürokratikus emlékezete.
A modern civilizáció az írásbeliségre épül, eredetét is annak kialakulásához köti. Hozzászoktunk, hogy jobban bízunk abban, ami írva vagyon, mint abban, ami nincs. Mivel a mítosz alapjában a szájhagyományra épül, sőt ez egyik legfontosabb ismérve (akkor is, ha a mitológiák egy része irodalmi művekben maradt ránk), ilyen értelemben a források adatolására alapuló történettudomány egyfajta ellenpólusát képezi.
Bár a mítosz kifejezés történettudományos körökben csaknem szitokszónak számít, a história tudománya túlságosan sokszor húzta már a mítosszal szemben a rövidebbet. Úgy tűnik, a mítosz a múltnak gyakran megbízhatóbb és időtállóbb őrzője a tudománynál.
A mítosz és történelem közti vákuumban az alternatív történelemnek igen fontos helye van.
——
Folytatása következik.
2010. június 19., szombat
Fáradt az ég...
Fáradt az ég,
Fáradt a Föld,
Fáradt a holdvilág,
Fáradtan tűri az esőt
Az összes néma ág.
—–
Fáradt nyarunk vad vihara
Nyugalom ostora,
Csúf pocsolyában haldokol
Az út felvert pora.
—-
Külső és belső zivatar
Bőszen
Utunkba áll,
Jöjjön talán,
Míg el nem áll,
Az álom (vagy halál).
Fáradt a Föld,
Fáradt a holdvilág,
Fáradtan tűri az esőt
Az összes néma ág.
—–
Fáradt nyarunk vad vihara
Nyugalom ostora,
Csúf pocsolyában haldokol
Az út felvert pora.
—-
Külső és belső zivatar
Bőszen
Utunkba áll,
Jöjjön talán,
Míg el nem áll,
Az álom (vagy halál).
2010. június 18., péntek
Szőke nő zűrben az űrben - LXIII.
HATVANHARMADIK RÉSZ
Íródott Nyuzga javaslatára
Jó háromméteres fal magasodott előttük, de Boyar még csak nem is lassított. Automatikusan kinyíilt előttük a kapu. Utána gyors egymásutánban még három.
Karen figyelt. Úgy látta, a férfi semmilyen módon nem vezérelte a kapuk automatikáját. Akkor pedig csak egyetlen lehetőség van: a légpárnás automatikusan bebocsátást nyer a falak mögé. Ezt jó lesz megjegyezni.
A negyedik kapu előtt a légpárnás váratlanul fékezett.
- Innentől gyalog megyünk.
A szőke nő bólintott. Mindketten kiszálltak. Boyar rideg kőoszlopok tartotta árkád alá vezette Karent. A nő szétnézett. A szögletes alapú, csúnya és sivár oszlopok hatalmas, dísztelen épület homlokzatát tartották. Ez volna az Akropolisz? Nem, az legalább ötven méterrel magasabban van, a domb tetején. Alighanem ezen a kapun keresztül lehet odajutni.
Boyar félrehúzódott, és valakivel tárgyalt egy apró mobiltelefonon. Kinyílt a kapu.
- Jöjjön, Karen!
Jókora kapucsarnokba léptek. Karent leginkább egy metróállomásra emlékeztette. Néhány fegyveres katona várakozott rájuk, de nem tartoztatták fel őket.
- Parancsoljon, uram! – mondta Boyarnak az egyikük.
A szőke nőre rá se hederítettek.
- Jöjjön, Karen!
Egy mozgólépcsőbe szálltak, és lassan felfelé indultak. A lépcső túlságosan meredek volt, Karen görcsösen kapaszkodott a korlátba. Amikor felnézett, elállt a lélegzete.
Szédítő magasságba tartottak a mozgólépcső tűvékony toronyban vezetett felfelé, amelynek falai fent üvegből voltak, és az ablakok roppant, csupasz sziklacsúcsra néztek. Fantasztikus volt, váratlan és lefegyverző.
A látvány mindenkire mély benyomást gyakorolt volna, az első pillanatban Karen is hátrahőkölt.
Hol látta már ezt a hegyet? Mert hogy valahol már látta, arra esküdni mert volna. De hol?
Azonnal rájött.
A nyomortévében. Ez a hely szerepelt a bunkók számára készült igénytelen kalandfilmek egyikében. Talán nem is egyben.
Karen gondolkodott. Legalább tíz éve láthatta a filmet, és az akkor sem volt már friss. Azóta létezne ez a hely? A térmanipulátorral együtt?
Nem mentek fel a mozgólépcsőn a torony tetejére, hanem körülbelül félúton beléptek egy oldaljáratba.
- Hova megyünk?
- Majd megtudja, Karen. – vágta rá magabiztosan a férfi.
A következő pillanatban lehervadt a mosoly az arcáról.
Fegyvert fogtak rá.
Folytatása következik.
Íródott Nyuzga javaslatára
Jó háromméteres fal magasodott előttük, de Boyar még csak nem is lassított. Automatikusan kinyíilt előttük a kapu. Utána gyors egymásutánban még három.
Karen figyelt. Úgy látta, a férfi semmilyen módon nem vezérelte a kapuk automatikáját. Akkor pedig csak egyetlen lehetőség van: a légpárnás automatikusan bebocsátást nyer a falak mögé. Ezt jó lesz megjegyezni.
A negyedik kapu előtt a légpárnás váratlanul fékezett.
- Innentől gyalog megyünk.
A szőke nő bólintott. Mindketten kiszálltak. Boyar rideg kőoszlopok tartotta árkád alá vezette Karent. A nő szétnézett. A szögletes alapú, csúnya és sivár oszlopok hatalmas, dísztelen épület homlokzatát tartották. Ez volna az Akropolisz? Nem, az legalább ötven méterrel magasabban van, a domb tetején. Alighanem ezen a kapun keresztül lehet odajutni.
Boyar félrehúzódott, és valakivel tárgyalt egy apró mobiltelefonon. Kinyílt a kapu.
- Jöjjön, Karen!
Jókora kapucsarnokba léptek. Karent leginkább egy metróállomásra emlékeztette. Néhány fegyveres katona várakozott rájuk, de nem tartoztatták fel őket.
- Parancsoljon, uram! – mondta Boyarnak az egyikük.
A szőke nőre rá se hederítettek.
- Jöjjön, Karen!
Egy mozgólépcsőbe szálltak, és lassan felfelé indultak. A lépcső túlságosan meredek volt, Karen görcsösen kapaszkodott a korlátba. Amikor felnézett, elállt a lélegzete.
Szédítő magasságba tartottak a mozgólépcső tűvékony toronyban vezetett felfelé, amelynek falai fent üvegből voltak, és az ablakok roppant, csupasz sziklacsúcsra néztek. Fantasztikus volt, váratlan és lefegyverző.
A látvány mindenkire mély benyomást gyakorolt volna, az első pillanatban Karen is hátrahőkölt.
Hol látta már ezt a hegyet? Mert hogy valahol már látta, arra esküdni mert volna. De hol?
Azonnal rájött.
A nyomortévében. Ez a hely szerepelt a bunkók számára készült igénytelen kalandfilmek egyikében. Talán nem is egyben.
Karen gondolkodott. Legalább tíz éve láthatta a filmet, és az akkor sem volt már friss. Azóta létezne ez a hely? A térmanipulátorral együtt?
Nem mentek fel a mozgólépcsőn a torony tetejére, hanem körülbelül félúton beléptek egy oldaljáratba.
- Hova megyünk?
- Majd megtudja, Karen. – vágta rá magabiztosan a férfi.
A következő pillanatban lehervadt a mosoly az arcáról.
Fegyvert fogtak rá.
Folytatása következik.
2010. június 17., csütörtök
Újabb részlet
Valakinek megígértem az újabb részletet, ideje teljesíteni. Természetesen ez is a most íródó regényem (már lezárt) első részéből való:
————–
VARSÓ
11 30
Nehéz novemberi nap volt, súlyos esőfellegek gyülekeztek a város felett. Napok óta hideg volt, előbb-utóbb a hó is megérkezik.
Őfelsége, II. János Kázmér király palotája kis sötét benyílójában, afféle aprócska házi kápolnában imádkozott. A király ezúttal lengyel ruhát viselt, elgyötört arccal térdepelt, összekulcsolt keze néha görcsösen meg-megremegett, megtört fényű szeme a semmibe tévedt.
A testőrök sokallották ugyan az imádságok véget nem érő özönét, de nem szerették megzavarni benne a királyt. Sajnálták a szomorú tekintetű uralkodót. Talán sohasem volt még olyan lengyel király, akinek az uralkodását annyi baj és gyász tette emlékezetessé, mint a tétova szavú, önkínzásra, tépelődésre, bűnbánatra hajlamos II. János Kázmér.
Mindannyian tudták, hogy valaha már belépett a jezsuiták rendjébe. Hogy nagyon vonakodva nősült meg. Azt is sejtették, hogy trónörökösre nem lehet számítani, és a nagyurak időnként arról vitatkoznak, kinek kellene követnie a trónon őfelségét. Persze, csakis akkor, ha megválasztják.
A szolgálatban lévő testőrtiszt, Jan Karol Wratislawski hadnagy a meseszép, fényes fogadóteremben ácsorgott, és sokadszorra csodálta meg a híres festményeket. Hogy’ lehet az, hogy még némelyik hetman is érzéketlenül megy el mellettük, és még egy pillantást sem vet rájuk? Pedig nem akármilyen képírók festették őket. Van köztük Rembrandt is.
A hadnagy egyenletesen sétálgatva haladt fel és alá, közben időnként vetett egy-két figyelmesen tapintatos pillantást a magába zárkózva imádkozó uralkodóra. János Kázmér ugyan közölte, hogy szeretne egyedül maradni, de a testőrök már régóta ügyeltek rá, hogy sohase maradhasson felügyelet nélkül. Túlságosan hajlamos a gyötrődésre, a pánikra – meg túl sok az ellensége. Ahogy Lengyelországnak is.
Mint az özönvíz. Mint a mesés, bibliai özönvíz. Wratislawski hadnagy tudta, hogy ez nagyon jó hasonlat. Lengyelországra úgy zúdultak az ellenségei, mint az özönvíz. Tíz éve sincs.
A svédek arcátlanul megrohanták a több irányból is szorongatott hazát. Hitszegő svékusok! Hiszen János Kázmér őfelsége is a Wasa családból származik! Azok a vörös képű brigantik így tisztelik az atyafiságukat!
Jan Karol Wratislawski hadnagy szép szál huszonnégy éves fiatalember volt, megnyerő arcán, arányos testfelépítésén nem látszott, hogy tömérdek harci tapasztalattal rendelkezik. Igaz, a hágai egyetem padjait is koptatta, de mindössze két évig. Tizennyolc éves volt, amikor az atyai hívás haza parancsolta. Andrzej bátyja elesett a svédek ellen, neki itthon a helye. Jan Karol hazajött, kardot kötött, és nekifogott aprítani a svédeket. Aprította bizony, de a szó szoros értelmében. Alaposan megbosszulta rajtuk a fivére halálát; a különböző csatákban legalább harminc svéd reiter esett el a kezétől, és három tiszt is, az egyikük a finom ruhájáról, csipkés kézelőjéről ítélve előkelő lehetett.
Az apjuk is tudta, hogy Jan Karol a jobb kardforgató, de – neki az esze is jobban vágott; ezért küldte egyetemre. Jan Karol sajnálta, hogy olyan hirtelen kellett odahagynia a tulipánok és a facipős lányok földjét, de nem sajnálta, hogy nem lett doktor. Vagy pap. Brrr!
Halkabbra fogta a lépteit. Hadd imádkozzon nyugodtan a király. Egy másodpercig elnézte a térdepelve kuporgó, imába feledkezett uralkodót.
János Kázmér a fiatalembernek félig háttal, térdelve kuporgott az ócska zsámolyon, arcából alig látszott valami, szája ütemesen mormolt.
Jan Karol Wratislawski hadnagy megcsóválta a fejét. Nem volt az imának ellensége, de ami sok, az sok. János Károly tiszteletre méltó ember, és nem ő tehet róla, hogy Isten keze ilyen súlyosan nehezedett az országra. Más kérdés, hogy ennek a szelíd, határozatlan, de emberséges és nagyon mélyen érző férfinak inkább püspöksüveg való, semmint királyi korona. Mert nagyon jó ember, de nincs benne semmi királyi. Túlságosan nehéz neki a korona.
Wratislawski hadnagy tudta, hogy János Kázmér király a Szűzanya oltalmába ajánlotta Lengyelországot.
Európában így Máriának immár két országa is van. Lengyelország és Magyarhon. Az egyik hágai cimborájától, az ott tanuló Győri Fazekas Balázstól hallotta, hogy Magyarországot az alapító Szent István király már a Szűzanya oltalmába ajánlotta, amikor a németek megtámadták – jó hatszáz éve.
Győri Fazekas Balázs nagyon jó barátja lett, őt sajnálta a legjobban otthagyni. Közösen béreltek egy szobát, együtt jártak az egyetemre, és azon túl is sülve-főve együtt voltak. Bár a fiatal magyar is Kálvin hitét valló eretnek volt, nagyon jó cimborák lettek, ráadásul Balázs barátsága meg is óvta Jant a protestáns környezetben óhatatlanul jelentkező konfliktusoktól. Kezdetben az ifjú lengyelnek sűrűn kellett használnia a kardját, és félő volt, hogy előbb-utóbb súlyos, főben járó ügybe keveredik majd.
Jan a szabad idejükben vívásra oktatta Balázst, az pedig megtanította őt magyarul. Balázs egy győri posztókereskedő fia volt, az apja leginkább azért taníttatta, mert városi elöljárót szeretett volna belőle nevelni. Fegyvert közelről nem sokat látott, még lovagolni se nagyon tudott, pedig a magyarok általában nagyon rátartiak lovas tudományukra. Jan mellett Hollandiában a győri fiúsokat fejlődött lovaglásban is. A lovasságnál szolgálni aligha fog, egyébként pedig megjárja.
Szóval Balázsból nem lesz huszár soha. Napokat vitatkoztak a kezdet kezdetén azon, mit is jelent a huszár szó. Balázs azt állította, hogy a huszár kiköpött magyar lovasság, afféle hungaricum – mezőn széltében nyargalászó, portyázó könnyűlovas, csaták villáma, aki móresre tanítja a rabló és gyújtogató török martalócokat. A fiatal Wratislawski – bár nem tagadta, hogy a huszár megnevezés valamikor, talán Báthory idején, talán hamarabb – magyar földről érkezhetett a lengyelek honába, de úgy vélte, a huszár mára mindenestül lengyel fogalom lett, és mint ilyen, Európa legjobb lovasságát jelöli. A lengyel huszár pedig nem ám afféle portyázó tatár; hanem éppenséggel a legnehezebb lovasság. Méltán retteg tőle Lengyelhon minden ellensége. A lengyel huszár hatalmas sasszárnyakat szíjaz a hátára, a páncél fölé, azok a szélben csattognak, így támadása olyan robajjal jár, amely minden ellent rémületbe ejt. Amúgy emlékeztet a magyar huszárra: rákfarkas sisakot visel, fegyverderekat, a szablyája is hasonló; csak az egész összkép sokkal tökéletesebb. A lengyel huszár igazi nehézlovas; megeszi vacsorára a svéd vértest vagy a német kürasszírt.
A fiatal Wratislawski órákon keresztül lelkesen magyarázta, hogy a lengyel huszárt, ha jól vezetik, nem lehet legyőzni. Legázol bármilyen és bármekkora hadsereget. Mint annak idején, 1621-ben a Chocim mellett vívott nagy csatában, ahol szétverték a nagyvezír seregét, és megfékezték a török előrenyomulását. Abban a csatában esett el Jan Karol Wratislawski nagyapja és egyik nagybátyja. Az édesapja is ott harcolt, és többször elmesélte, miképpen zúzta szét a huszárok rohama a török sereg gerincét alkotó híres janicsárok fegyelmezett hadirendjét.
Nagyjából idáig jutott visszaemlékezésében Jan Karol Wratislawski hadnagy, amikor János Kázmér király halkan köhintett. Jan azonnal odasietett, aztán határozatlanul megállt. Nem, a királynak nincs szüksége segítségre, továbbra is imádkozik. Talán inkább a hadvezéreivel kellene tanácskoznia, gondolta az ifjú hadnagy.
Vajon meddig tartják fenn a királynét azok a kérelmezők, akik már órákkal ezelőtt bejelentkeztek hozzá? Jó lenne, ha távoznának, mert őfelségének most nagy szüksége lenne a hitvesére.
Néhány pillanatig csendben figyelte a továbbra is magába roskadva imádkozó királyt, majd arrébb sétált.
Azóta jó, ha évente egy levelet tudtak váltani Balázzsal. Amíg Balázs Hollandiában volt, egyszerűbb volt a kapcsolattartás, de mióta hazatért, nagyon megnehezült. A fiú leveleit néha elhozta egy-egy Magyarországról érkező kereskedő, többnyire marhatőzsérek. Jan már nehezebb helyzetben volt, mindössze egyszer talált valakit, akire levelet bízhatott. Az illetőt Lubomirski marsall küldte valamiért Bécsbe, és barátságból vállalta, hogy útba ejti Balázs otthonát.
A cimbora azt mesélte, hogy Magyarország hasonlít a lengyelek földjéhez. Ott is hadak járnak, mérhetetlen lápok terpeszkednek, amerre a szem lát, lovas járőrökbe botlik az utazó mindenütt. A nagyurak hivalkodó várakban élnek, vagy védett udvarházakban; utóbbiak leggyakrabban a falvak közepén bújnak meg; úgy veszik körül őket a parasztok nádfödelei, mint a nagyobb várkastélyokat a sáncok.
A lengyel-magyar barátságnak hosszú története van; kár, hogy az elmúlt években folt esett rajta. Rákóczi György, Erdély fejedelme a lengyelek ellenségévé vált, és Lengyelország legnagyobb veszedelme idején, amikor támadó seregek özönvize tombolt a régi barát hazájában, ő is fegyverrel támadt a lengyelekre. Elhitte a rókalelkű svéd király szavát, hogy ő lehet Lengyelország királya. Bezzeg a svéd király gyorsan cserbenhagyta erdélyi szövetségesét, amikor szorult a kapca; rőt szakállú seregével együtt elszelelt jeges északi birodalma felé, kiszolgáltatva az erdélyieket a roppant tatár had gyűlöletének és a hazájukat védő lengyelek bosszújának.
Wratislawski hadnagy évekig harcolt hazája nyomorúságában, de magyart egyet sem ölt, ezen valami folytán magában örvendezett is. Vágott viszont ingoványokba szorított, elázott lőporú svéd gyalogokat, borotvált képű rejtereket, de még hosszú szakállú muszkát is, mert az ördög még azokat is a lengyelre hozta. Néhány alkalommal részt vett néhány tatár csambul lekaszabolásában is; azok eredetileg ugyan „szövetségesek” lettek volna, de a lengyel falvak égetésére, rablásra és erőszakoskodásra szétszéledő alamuszi ferdeszeműek megérdemelték a sorsukat.
Az erdélyi hadak ellen ugyan nem harcolt az ifjú hadnagy, de más hadszíntereken derekasan megállta a helyét. Jan Sobieski úr, a korona zászlótartója környezetében küzdött, aki nagyapja hőstettére való tekintettel eleve figyelt rá. Hamarosan tiszti rangra emelkedett, néhány hónapja a királyi testőrségbe nyert beosztást.
Wratislawski hadnagy újra ránézett a királyra. János Kázmér úr, Lengyelország koronás uralkodója továbbra is imazsámolyán térdelt összekulcsolt kezekkel, imát mormolva. Jöhetne már a királyné, hogy végre felvidítsa.
Talán már ő közeledik? Jan Karol visszasétált, közben a zajra figyelt. Léptek közelednek, ez nyilvánvaló. De az is, hogy ez nem a királyné topánjának, vagy szépen varrott őzbőr csizmácskájának nesze; ez kemény katonacsizma dübörgése. Egy másik testőrtiszt. Váltani jönne? Nem, az még korai.
Michal Butrym hadnagy érkezett, Jan Karol egyik tiszttársa. A Lauda környékéről származó medve erejű, busa fejű fiú. Csendben üdvözölték egymást.
- A felség?
- Imádkozik.
- Én sem szívesen zavarom, de Lubomirski marsall akar vele beszélni. Most érkezett haza Magyarországról, és sürgősen keresi a királyt.
- Nem várhatna néhány percet a marsall?
- Én is arra akartam kérni, de nem enged.
Jan Karol arca elkomorodott. Nem kedvelte Lubomirski marsallt, bár elismerte, hogy vitéz katona. Mi lehet annyira sürgős, hogy imádkozásában kell megzavarni a királyt?
- Jöjjön a marsall! – mondta egy fáradt hang a terem végéről.
Mindketten odakapták a fejüket, és kapkodva tisztelegtek. A király! Meghallotta, pedig vigyáztak.
II. János Kázmér, Lengyelország királya fekete köpenyébe burkolózva várta Lubomirski marsallt. Középtermetű, kissé görnyedt tartású ember volt jóval túl az ötvenen. A hevenyészve feltett sűrű, vállig érő sötét paróka furcsa ellentétben állt mélyen ülő, tört fényű szemének csüggedt pillantásával. Vaskos, előreugró szemöldöke sötét árnyékot vetett pergamen színű arcára, a szeme alatt lapuló idő rótta ráncokra, kialvatlanságról tanúskodó táskáira. A finom bajusz alatt húsos, töprengő ajkak, alattuk csúcsos, akaratos áll. Ítéletét váró mártír belső számvetésről árulkodó, érdeklődés nélküli tekintetével nézte a pompás fogadócsarnokot, a festményeket, a két fiatal tisztet.
- Kéretem Lubomirski marsallt! – ismételte csaknem közönyös tónusban.
- Igenis, felség! – Michal Butrym hadnagy összecsapta a bokáját, és lendületes léptekkel távozott.
Jan Karol Wratislawski hadnagy néhány pillanatra kettesben maradt Lengyelország királyával. Határozatlanul János Kázmér arcára pillantott, de onnan semmiféle utasítást nem tudott leolvasni. A király észrevette az ifjú tiszt tekintetét, és barátságosan rámosolygott, de tüstént utána visszatért arcára az iménti kifejezés.
Mégis van valami királyi ebben az emberben, gondolta a hadnagy. Valami felülmúlhatatlanul mély, valami pengeélesen emberi, valami mélységesen tragikus. János Kázmér király hajlamos volt saját magát okolni az országára zúduló bajokért, járványokért, ellenséges inváziókért, minden halálért és minden elmúlásért. Önmagát okolta – és mindenre magát szánta áldozatul.
Bármikor kész volt a trónjáról lemondani; és furcsa módon sokak szemében éppen ezért lett az ország hiteles királya. Wratislawski hadnagy szeme szeretettel pihent meg uralkodója elgyötört arcán. Egy király, akiben szemernyi hatalomvágy sincs.
Döngő léptekkel érkezett Lubomirski marsall. Kurta fővetéssel üdvözölte a királyt. János Kázmér helyett Jan Karol sápadt el. Vajon Wroclaw vidékén, vagy Krakkóban ezt hívják meghajlásnak?
A király azonban nem érezte sértve magát; vagy ha érezte is, nem mutatta. Hasonló biccentéssel üdvözölte ő is a marsallt.
- Felség!
- Marsall úr!
Wratislawski hadnagy tisztelgett, és kifelé indult, ez az a pillanat, amikor itt rá nincs szükség. Elhaladtában azonban Lubomirski marsall elkapta a karját.
- Hadnagy úr! Nemesember?
- Természetesen az vagyok, uram!
- Maradjon itt! – rendelkezett a marsall. – Ne rohanj sehová, fiam, mert nem akarok tanú nélkül szólni a királlyal!
Wratislawski hadnagy biccentett, oldalt lépett, és feszes tartásban várakozva megállt. Most vette észre, hogy a marsall aranyozott díszű páncélinget visel a mellén keresztül vetett vörös stólával, a kezében pedig marsallbotot tart. Ugyan kit akar rohamra kommandírozni, talán a folyosó sarkaiban álló ódon páncélzatokat? A király a közelben álló karosszék felé intett.
- Foglaljon helyet, marsall úr!
- Nem szükséges, felség! Inkább állva maradnék!
A király vállat vont. A hadnagy elhúzta a száját. Eddig sem kedvelte Lubomirskit, és a marsall most sem lopta magát beljebb a szívébe. Micsoda udvariatlanság!
Jerzy Lubomirski herceg, Lengyelország marsallja nagydarab, vérmes ember volt. Tömpe, lapos orra annak emlékét őrizte, hogy Wroclawban töltött ifjúkora idején valami túlságosan kemény öklű nemesi cimborával akadt össze az egyik csapszékben. Orra fent, beesett homloka közepén bosszús csontredőben folytatódott, amitől mindig dühösnek tűnt az ábrázata; ezen mélyen ülő szürkészöld, némi rosszindulattal pislogó malacszeme nem sokat segített. Nagy, puha rengő tokája szinte körülfolyta az arcát; szertelenül terpeszkedő busa, levesfogó bajuszától nem látszottak az ajkai.
A füle volt a legérdekesebb. Szőrös volt, akár valami majomszerzeté, ráadásul különös kunkorban végződött, és Lubomirski marsall úr sűrű köhintéseinek mindegyikétől összerándult.
Lubimirski külsődleges dolgokban nagyon jó lengyel volt, hát parókát sem viselt. Talán kellett volna, mert a haja mind jobban meggyérült; egykori bő sörényének csatát vesztett, visszavonuló maradványait felborzoltatta, és előre fésültette. A füle mögül hatalmas, tapintatlan tincsek kandikáltak feltupírozva előre, a marsall arcára, furcsa árnyékuk úgy hatott, mintha Lubomirski valami egészen sajátságos pofaszakállat viselt volna. Ettől a marsall határozottan nagydarab intrikus benyomását keltette.
Jan Karol Wratislawski hadnagy éppen ezen morfondírozott. A marsall színpadi intrikusnak tűnik, de csöppet sem komikusnak. Nem, ő semmiképpen sem Falstaff, annál sokkal komolyabb, és főleg: humortalanabb karakter.
Wratislawski hadnagy tudta, hogy Lubomirski a Lengyel Királyságban viselt rangján kívül egyben német birodalmi herceg is, emiatt a lengyel hazafiak egy része nem bízik benne. Maga is ezekkel értett egyet.
- Felség, rövid leszek! – kezdte bántóan érdes hangon a marsall. – Korábban már közöltem felségeddel, mélységesen ellenzem az ön vivente rege[1] elnevezésű törvényjavaslatát, amellyel felséged meg akarja változtatni a Rzeczpospolita[2] királyválasztási rendjét.
- Igen, marsall, emlékszem. –felelte fagyos hangon a király.
- Úgy értesültem, hogy amíg én Magyarországon hadakoztam, felséged felelevenítette ezt a javaslatát.
- Pontosak az információi, marsall úr.
- Közölnöm kell felségeddel, hogy a javaslatát továbbra is ellenzem.
- Tudomásul veszem, marsall úr.
- Arra kérném felségedet, álljon el tőle.
- Nem tehetem.
- Szabadna tudnom, miért nem?
- Mert kötelességeim vannak az országommal szemben, kedves marsall.
A király fanyarul elmosolyodott, amitől Lubomirski marsall úgy rándult össze, mintha ostorral vertek volna végig rajta.
- Mint az bizonyára talán az ön figyelmét sem kerülte el, - folytatta metszően éles hangon a király. – a svédekkel folytatott viszontagságos háború idején meglehetősen sok lengyel főúr vált hazaárulóvá. Nem akarnám felsorolni a legjelentősebb neveket, hiszen ezzel ön is tisztában van. Trónörököst nem hagyok magam után, de arra törekszem, hogy az uralomváltás, ha eljön az ideje, minél kisebb megrázkódtatással mehessen végbe. Ezért mindenképpen arra törekszem, hogy az új király megválasztása még életemben megtörténjen.
- Talán jelöltje is van felségednek? – kérdezte epésen Lubomirski.
- Sohasem titkoltam. Szeretném, ha Henry Jules Condé, Enghien hercege követne a lengyel trónon.
A király derűsen mosolyogva állta Lubomirski herceg dühödt pillantását. Jan Karol Wratislawski hadnagy most nem egyszerű alattvalói tisztelettel, de leplezetlen csodálattal nézte a királyát. Ez igen! Van benne akaraterő minden önmarcangoló hajlam dacára is! Látszik, hogy jezsuita volt. Sőt, a fáma szerint nem is egyszerű páter volt, a pápa bíborossá szentelte. Súlyos politikai dolgokban higgadtan dönt, nem rettenti az agresszív vitapartner vérmessége. Kár, hogy nem tud a hétköznapi életben is király lenni. János Kázmér nem tud reggeltől estig uralkodni. Talán nem is akar.
Lubomirski herceg nagyot fújt. Éles hangon, vadul gesztikulálva válaszolt:
- Felség, vegye tudomásul, hogy ezt a döntését a nemesi jogok korlátozásának tekintem. – mivel a király csak gúnyos mosollyal válaszolt, a marsall dühödten folytatta: - Nemesi köztársaságunk alapját a szent és sérthetetlen nemesi jogok teszik, felség! A korlátozhatatlanul szabad nemesi jogok! A szent nemesi jogok!
- Amelyeknek természetesen összhangban kell állniuk az ország érdekeivel. – válaszolta derűs mosollyal a király.
- Felséged nem veszi figyelembe a szent nemesi jogokat! Felséged nem gyakorolhat önkényuralmat! – a marsall most már ordított. – Felséged talán zsarnok módjára akar uralkodni?
Jan Karol Wratislaw hadnagy gúnyosan elhúzta a száját. Kibújt a szög a zsákból. Jerzy Lubomirski marsall korántsem ilyen nagy szószólója a nemesi szabadságnak, különösen akkor nem, ha a szabadság gyakorlói valamiben nem értenek vele egyet. Most sem a nemesi szabadság miatt aggódik, közönséges pártszempontok miatt fontoskodik; nem akar a lengyel trónra francia származású királyt. Hogy miért? Mert a marsall úr német származású királyt akar. Mert abban érdekelt. Ezt mindenki tudja. Francia kapcsolatai nincsenek, de nagy németbarát, és a bécsi császári udvarban komoly kegyben áll. Ilyen egyszerű! Egyáltalán nem olyan nagy szószólója a marsall úr a nemesi szabadság elvének. A hadnagy megvetően méregette a nagyurat.
- Mégiscsak le kellene ülnie. – felelte rideg nyugalommal a király.
[1] szó szerint: a király életében (a szerző jegyzete)
[2] a lengyel „nemesi köztársaság” ( a szerző jegyzete)
————–
VARSÓ
11 30
Nehéz novemberi nap volt, súlyos esőfellegek gyülekeztek a város felett. Napok óta hideg volt, előbb-utóbb a hó is megérkezik.
Őfelsége, II. János Kázmér király palotája kis sötét benyílójában, afféle aprócska házi kápolnában imádkozott. A király ezúttal lengyel ruhát viselt, elgyötört arccal térdepelt, összekulcsolt keze néha görcsösen meg-megremegett, megtört fényű szeme a semmibe tévedt.
A testőrök sokallották ugyan az imádságok véget nem érő özönét, de nem szerették megzavarni benne a királyt. Sajnálták a szomorú tekintetű uralkodót. Talán sohasem volt még olyan lengyel király, akinek az uralkodását annyi baj és gyász tette emlékezetessé, mint a tétova szavú, önkínzásra, tépelődésre, bűnbánatra hajlamos II. János Kázmér.
Mindannyian tudták, hogy valaha már belépett a jezsuiták rendjébe. Hogy nagyon vonakodva nősült meg. Azt is sejtették, hogy trónörökösre nem lehet számítani, és a nagyurak időnként arról vitatkoznak, kinek kellene követnie a trónon őfelségét. Persze, csakis akkor, ha megválasztják.
A szolgálatban lévő testőrtiszt, Jan Karol Wratislawski hadnagy a meseszép, fényes fogadóteremben ácsorgott, és sokadszorra csodálta meg a híres festményeket. Hogy’ lehet az, hogy még némelyik hetman is érzéketlenül megy el mellettük, és még egy pillantást sem vet rájuk? Pedig nem akármilyen képírók festették őket. Van köztük Rembrandt is.
A hadnagy egyenletesen sétálgatva haladt fel és alá, közben időnként vetett egy-két figyelmesen tapintatos pillantást a magába zárkózva imádkozó uralkodóra. János Kázmér ugyan közölte, hogy szeretne egyedül maradni, de a testőrök már régóta ügyeltek rá, hogy sohase maradhasson felügyelet nélkül. Túlságosan hajlamos a gyötrődésre, a pánikra – meg túl sok az ellensége. Ahogy Lengyelországnak is.
Mint az özönvíz. Mint a mesés, bibliai özönvíz. Wratislawski hadnagy tudta, hogy ez nagyon jó hasonlat. Lengyelországra úgy zúdultak az ellenségei, mint az özönvíz. Tíz éve sincs.
A svédek arcátlanul megrohanták a több irányból is szorongatott hazát. Hitszegő svékusok! Hiszen János Kázmér őfelsége is a Wasa családból származik! Azok a vörös képű brigantik így tisztelik az atyafiságukat!
Jan Karol Wratislawski hadnagy szép szál huszonnégy éves fiatalember volt, megnyerő arcán, arányos testfelépítésén nem látszott, hogy tömérdek harci tapasztalattal rendelkezik. Igaz, a hágai egyetem padjait is koptatta, de mindössze két évig. Tizennyolc éves volt, amikor az atyai hívás haza parancsolta. Andrzej bátyja elesett a svédek ellen, neki itthon a helye. Jan Karol hazajött, kardot kötött, és nekifogott aprítani a svédeket. Aprította bizony, de a szó szoros értelmében. Alaposan megbosszulta rajtuk a fivére halálát; a különböző csatákban legalább harminc svéd reiter esett el a kezétől, és három tiszt is, az egyikük a finom ruhájáról, csipkés kézelőjéről ítélve előkelő lehetett.
Az apjuk is tudta, hogy Jan Karol a jobb kardforgató, de – neki az esze is jobban vágott; ezért küldte egyetemre. Jan Karol sajnálta, hogy olyan hirtelen kellett odahagynia a tulipánok és a facipős lányok földjét, de nem sajnálta, hogy nem lett doktor. Vagy pap. Brrr!
Halkabbra fogta a lépteit. Hadd imádkozzon nyugodtan a király. Egy másodpercig elnézte a térdepelve kuporgó, imába feledkezett uralkodót.
János Kázmér a fiatalembernek félig háttal, térdelve kuporgott az ócska zsámolyon, arcából alig látszott valami, szája ütemesen mormolt.
Jan Karol Wratislawski hadnagy megcsóválta a fejét. Nem volt az imának ellensége, de ami sok, az sok. János Károly tiszteletre méltó ember, és nem ő tehet róla, hogy Isten keze ilyen súlyosan nehezedett az országra. Más kérdés, hogy ennek a szelíd, határozatlan, de emberséges és nagyon mélyen érző férfinak inkább püspöksüveg való, semmint királyi korona. Mert nagyon jó ember, de nincs benne semmi királyi. Túlságosan nehéz neki a korona.
Wratislawski hadnagy tudta, hogy János Kázmér király a Szűzanya oltalmába ajánlotta Lengyelországot.
Európában így Máriának immár két országa is van. Lengyelország és Magyarhon. Az egyik hágai cimborájától, az ott tanuló Győri Fazekas Balázstól hallotta, hogy Magyarországot az alapító Szent István király már a Szűzanya oltalmába ajánlotta, amikor a németek megtámadták – jó hatszáz éve.
Győri Fazekas Balázs nagyon jó barátja lett, őt sajnálta a legjobban otthagyni. Közösen béreltek egy szobát, együtt jártak az egyetemre, és azon túl is sülve-főve együtt voltak. Bár a fiatal magyar is Kálvin hitét valló eretnek volt, nagyon jó cimborák lettek, ráadásul Balázs barátsága meg is óvta Jant a protestáns környezetben óhatatlanul jelentkező konfliktusoktól. Kezdetben az ifjú lengyelnek sűrűn kellett használnia a kardját, és félő volt, hogy előbb-utóbb súlyos, főben járó ügybe keveredik majd.
Jan a szabad idejükben vívásra oktatta Balázst, az pedig megtanította őt magyarul. Balázs egy győri posztókereskedő fia volt, az apja leginkább azért taníttatta, mert városi elöljárót szeretett volna belőle nevelni. Fegyvert közelről nem sokat látott, még lovagolni se nagyon tudott, pedig a magyarok általában nagyon rátartiak lovas tudományukra. Jan mellett Hollandiában a győri fiúsokat fejlődött lovaglásban is. A lovasságnál szolgálni aligha fog, egyébként pedig megjárja.
Szóval Balázsból nem lesz huszár soha. Napokat vitatkoztak a kezdet kezdetén azon, mit is jelent a huszár szó. Balázs azt állította, hogy a huszár kiköpött magyar lovasság, afféle hungaricum – mezőn széltében nyargalászó, portyázó könnyűlovas, csaták villáma, aki móresre tanítja a rabló és gyújtogató török martalócokat. A fiatal Wratislawski – bár nem tagadta, hogy a huszár megnevezés valamikor, talán Báthory idején, talán hamarabb – magyar földről érkezhetett a lengyelek honába, de úgy vélte, a huszár mára mindenestül lengyel fogalom lett, és mint ilyen, Európa legjobb lovasságát jelöli. A lengyel huszár pedig nem ám afféle portyázó tatár; hanem éppenséggel a legnehezebb lovasság. Méltán retteg tőle Lengyelhon minden ellensége. A lengyel huszár hatalmas sasszárnyakat szíjaz a hátára, a páncél fölé, azok a szélben csattognak, így támadása olyan robajjal jár, amely minden ellent rémületbe ejt. Amúgy emlékeztet a magyar huszárra: rákfarkas sisakot visel, fegyverderekat, a szablyája is hasonló; csak az egész összkép sokkal tökéletesebb. A lengyel huszár igazi nehézlovas; megeszi vacsorára a svéd vértest vagy a német kürasszírt.
A fiatal Wratislawski órákon keresztül lelkesen magyarázta, hogy a lengyel huszárt, ha jól vezetik, nem lehet legyőzni. Legázol bármilyen és bármekkora hadsereget. Mint annak idején, 1621-ben a Chocim mellett vívott nagy csatában, ahol szétverték a nagyvezír seregét, és megfékezték a török előrenyomulását. Abban a csatában esett el Jan Karol Wratislawski nagyapja és egyik nagybátyja. Az édesapja is ott harcolt, és többször elmesélte, miképpen zúzta szét a huszárok rohama a török sereg gerincét alkotó híres janicsárok fegyelmezett hadirendjét.
Nagyjából idáig jutott visszaemlékezésében Jan Karol Wratislawski hadnagy, amikor János Kázmér király halkan köhintett. Jan azonnal odasietett, aztán határozatlanul megállt. Nem, a királynak nincs szüksége segítségre, továbbra is imádkozik. Talán inkább a hadvezéreivel kellene tanácskoznia, gondolta az ifjú hadnagy.
Vajon meddig tartják fenn a királynét azok a kérelmezők, akik már órákkal ezelőtt bejelentkeztek hozzá? Jó lenne, ha távoznának, mert őfelségének most nagy szüksége lenne a hitvesére.
Néhány pillanatig csendben figyelte a továbbra is magába roskadva imádkozó királyt, majd arrébb sétált.
Azóta jó, ha évente egy levelet tudtak váltani Balázzsal. Amíg Balázs Hollandiában volt, egyszerűbb volt a kapcsolattartás, de mióta hazatért, nagyon megnehezült. A fiú leveleit néha elhozta egy-egy Magyarországról érkező kereskedő, többnyire marhatőzsérek. Jan már nehezebb helyzetben volt, mindössze egyszer talált valakit, akire levelet bízhatott. Az illetőt Lubomirski marsall küldte valamiért Bécsbe, és barátságból vállalta, hogy útba ejti Balázs otthonát.
A cimbora azt mesélte, hogy Magyarország hasonlít a lengyelek földjéhez. Ott is hadak járnak, mérhetetlen lápok terpeszkednek, amerre a szem lát, lovas járőrökbe botlik az utazó mindenütt. A nagyurak hivalkodó várakban élnek, vagy védett udvarházakban; utóbbiak leggyakrabban a falvak közepén bújnak meg; úgy veszik körül őket a parasztok nádfödelei, mint a nagyobb várkastélyokat a sáncok.
A lengyel-magyar barátságnak hosszú története van; kár, hogy az elmúlt években folt esett rajta. Rákóczi György, Erdély fejedelme a lengyelek ellenségévé vált, és Lengyelország legnagyobb veszedelme idején, amikor támadó seregek özönvize tombolt a régi barát hazájában, ő is fegyverrel támadt a lengyelekre. Elhitte a rókalelkű svéd király szavát, hogy ő lehet Lengyelország királya. Bezzeg a svéd király gyorsan cserbenhagyta erdélyi szövetségesét, amikor szorult a kapca; rőt szakállú seregével együtt elszelelt jeges északi birodalma felé, kiszolgáltatva az erdélyieket a roppant tatár had gyűlöletének és a hazájukat védő lengyelek bosszújának.
Wratislawski hadnagy évekig harcolt hazája nyomorúságában, de magyart egyet sem ölt, ezen valami folytán magában örvendezett is. Vágott viszont ingoványokba szorított, elázott lőporú svéd gyalogokat, borotvált képű rejtereket, de még hosszú szakállú muszkát is, mert az ördög még azokat is a lengyelre hozta. Néhány alkalommal részt vett néhány tatár csambul lekaszabolásában is; azok eredetileg ugyan „szövetségesek” lettek volna, de a lengyel falvak égetésére, rablásra és erőszakoskodásra szétszéledő alamuszi ferdeszeműek megérdemelték a sorsukat.
Az erdélyi hadak ellen ugyan nem harcolt az ifjú hadnagy, de más hadszíntereken derekasan megállta a helyét. Jan Sobieski úr, a korona zászlótartója környezetében küzdött, aki nagyapja hőstettére való tekintettel eleve figyelt rá. Hamarosan tiszti rangra emelkedett, néhány hónapja a királyi testőrségbe nyert beosztást.
Wratislawski hadnagy újra ránézett a királyra. János Kázmér úr, Lengyelország koronás uralkodója továbbra is imazsámolyán térdelt összekulcsolt kezekkel, imát mormolva. Jöhetne már a királyné, hogy végre felvidítsa.
Talán már ő közeledik? Jan Karol visszasétált, közben a zajra figyelt. Léptek közelednek, ez nyilvánvaló. De az is, hogy ez nem a királyné topánjának, vagy szépen varrott őzbőr csizmácskájának nesze; ez kemény katonacsizma dübörgése. Egy másik testőrtiszt. Váltani jönne? Nem, az még korai.
Michal Butrym hadnagy érkezett, Jan Karol egyik tiszttársa. A Lauda környékéről származó medve erejű, busa fejű fiú. Csendben üdvözölték egymást.
- A felség?
- Imádkozik.
- Én sem szívesen zavarom, de Lubomirski marsall akar vele beszélni. Most érkezett haza Magyarországról, és sürgősen keresi a királyt.
- Nem várhatna néhány percet a marsall?
- Én is arra akartam kérni, de nem enged.
Jan Karol arca elkomorodott. Nem kedvelte Lubomirski marsallt, bár elismerte, hogy vitéz katona. Mi lehet annyira sürgős, hogy imádkozásában kell megzavarni a királyt?
- Jöjjön a marsall! – mondta egy fáradt hang a terem végéről.
Mindketten odakapták a fejüket, és kapkodva tisztelegtek. A király! Meghallotta, pedig vigyáztak.
II. János Kázmér, Lengyelország királya fekete köpenyébe burkolózva várta Lubomirski marsallt. Középtermetű, kissé görnyedt tartású ember volt jóval túl az ötvenen. A hevenyészve feltett sűrű, vállig érő sötét paróka furcsa ellentétben állt mélyen ülő, tört fényű szemének csüggedt pillantásával. Vaskos, előreugró szemöldöke sötét árnyékot vetett pergamen színű arcára, a szeme alatt lapuló idő rótta ráncokra, kialvatlanságról tanúskodó táskáira. A finom bajusz alatt húsos, töprengő ajkak, alattuk csúcsos, akaratos áll. Ítéletét váró mártír belső számvetésről árulkodó, érdeklődés nélküli tekintetével nézte a pompás fogadócsarnokot, a festményeket, a két fiatal tisztet.
- Kéretem Lubomirski marsallt! – ismételte csaknem közönyös tónusban.
- Igenis, felség! – Michal Butrym hadnagy összecsapta a bokáját, és lendületes léptekkel távozott.
Jan Karol Wratislawski hadnagy néhány pillanatra kettesben maradt Lengyelország királyával. Határozatlanul János Kázmér arcára pillantott, de onnan semmiféle utasítást nem tudott leolvasni. A király észrevette az ifjú tiszt tekintetét, és barátságosan rámosolygott, de tüstént utána visszatért arcára az iménti kifejezés.
Mégis van valami királyi ebben az emberben, gondolta a hadnagy. Valami felülmúlhatatlanul mély, valami pengeélesen emberi, valami mélységesen tragikus. János Kázmér király hajlamos volt saját magát okolni az országára zúduló bajokért, járványokért, ellenséges inváziókért, minden halálért és minden elmúlásért. Önmagát okolta – és mindenre magát szánta áldozatul.
Bármikor kész volt a trónjáról lemondani; és furcsa módon sokak szemében éppen ezért lett az ország hiteles királya. Wratislawski hadnagy szeme szeretettel pihent meg uralkodója elgyötört arcán. Egy király, akiben szemernyi hatalomvágy sincs.
Döngő léptekkel érkezett Lubomirski marsall. Kurta fővetéssel üdvözölte a királyt. János Kázmér helyett Jan Karol sápadt el. Vajon Wroclaw vidékén, vagy Krakkóban ezt hívják meghajlásnak?
A király azonban nem érezte sértve magát; vagy ha érezte is, nem mutatta. Hasonló biccentéssel üdvözölte ő is a marsallt.
- Felség!
- Marsall úr!
Wratislawski hadnagy tisztelgett, és kifelé indult, ez az a pillanat, amikor itt rá nincs szükség. Elhaladtában azonban Lubomirski marsall elkapta a karját.
- Hadnagy úr! Nemesember?
- Természetesen az vagyok, uram!
- Maradjon itt! – rendelkezett a marsall. – Ne rohanj sehová, fiam, mert nem akarok tanú nélkül szólni a királlyal!
Wratislawski hadnagy biccentett, oldalt lépett, és feszes tartásban várakozva megállt. Most vette észre, hogy a marsall aranyozott díszű páncélinget visel a mellén keresztül vetett vörös stólával, a kezében pedig marsallbotot tart. Ugyan kit akar rohamra kommandírozni, talán a folyosó sarkaiban álló ódon páncélzatokat? A király a közelben álló karosszék felé intett.
- Foglaljon helyet, marsall úr!
- Nem szükséges, felség! Inkább állva maradnék!
A király vállat vont. A hadnagy elhúzta a száját. Eddig sem kedvelte Lubomirskit, és a marsall most sem lopta magát beljebb a szívébe. Micsoda udvariatlanság!
Jerzy Lubomirski herceg, Lengyelország marsallja nagydarab, vérmes ember volt. Tömpe, lapos orra annak emlékét őrizte, hogy Wroclawban töltött ifjúkora idején valami túlságosan kemény öklű nemesi cimborával akadt össze az egyik csapszékben. Orra fent, beesett homloka közepén bosszús csontredőben folytatódott, amitől mindig dühösnek tűnt az ábrázata; ezen mélyen ülő szürkészöld, némi rosszindulattal pislogó malacszeme nem sokat segített. Nagy, puha rengő tokája szinte körülfolyta az arcát; szertelenül terpeszkedő busa, levesfogó bajuszától nem látszottak az ajkai.
A füle volt a legérdekesebb. Szőrös volt, akár valami majomszerzeté, ráadásul különös kunkorban végződött, és Lubomirski marsall úr sűrű köhintéseinek mindegyikétől összerándult.
Lubimirski külsődleges dolgokban nagyon jó lengyel volt, hát parókát sem viselt. Talán kellett volna, mert a haja mind jobban meggyérült; egykori bő sörényének csatát vesztett, visszavonuló maradványait felborzoltatta, és előre fésültette. A füle mögül hatalmas, tapintatlan tincsek kandikáltak feltupírozva előre, a marsall arcára, furcsa árnyékuk úgy hatott, mintha Lubomirski valami egészen sajátságos pofaszakállat viselt volna. Ettől a marsall határozottan nagydarab intrikus benyomását keltette.
Jan Karol Wratislawski hadnagy éppen ezen morfondírozott. A marsall színpadi intrikusnak tűnik, de csöppet sem komikusnak. Nem, ő semmiképpen sem Falstaff, annál sokkal komolyabb, és főleg: humortalanabb karakter.
Wratislawski hadnagy tudta, hogy Lubomirski a Lengyel Királyságban viselt rangján kívül egyben német birodalmi herceg is, emiatt a lengyel hazafiak egy része nem bízik benne. Maga is ezekkel értett egyet.
- Felség, rövid leszek! – kezdte bántóan érdes hangon a marsall. – Korábban már közöltem felségeddel, mélységesen ellenzem az ön vivente rege[1] elnevezésű törvényjavaslatát, amellyel felséged meg akarja változtatni a Rzeczpospolita[2] királyválasztási rendjét.
- Igen, marsall, emlékszem. –felelte fagyos hangon a király.
- Úgy értesültem, hogy amíg én Magyarországon hadakoztam, felséged felelevenítette ezt a javaslatát.
- Pontosak az információi, marsall úr.
- Közölnöm kell felségeddel, hogy a javaslatát továbbra is ellenzem.
- Tudomásul veszem, marsall úr.
- Arra kérném felségedet, álljon el tőle.
- Nem tehetem.
- Szabadna tudnom, miért nem?
- Mert kötelességeim vannak az országommal szemben, kedves marsall.
A király fanyarul elmosolyodott, amitől Lubomirski marsall úgy rándult össze, mintha ostorral vertek volna végig rajta.
- Mint az bizonyára talán az ön figyelmét sem kerülte el, - folytatta metszően éles hangon a király. – a svédekkel folytatott viszontagságos háború idején meglehetősen sok lengyel főúr vált hazaárulóvá. Nem akarnám felsorolni a legjelentősebb neveket, hiszen ezzel ön is tisztában van. Trónörököst nem hagyok magam után, de arra törekszem, hogy az uralomváltás, ha eljön az ideje, minél kisebb megrázkódtatással mehessen végbe. Ezért mindenképpen arra törekszem, hogy az új király megválasztása még életemben megtörténjen.
- Talán jelöltje is van felségednek? – kérdezte epésen Lubomirski.
- Sohasem titkoltam. Szeretném, ha Henry Jules Condé, Enghien hercege követne a lengyel trónon.
A király derűsen mosolyogva állta Lubomirski herceg dühödt pillantását. Jan Karol Wratislawski hadnagy most nem egyszerű alattvalói tisztelettel, de leplezetlen csodálattal nézte a királyát. Ez igen! Van benne akaraterő minden önmarcangoló hajlam dacára is! Látszik, hogy jezsuita volt. Sőt, a fáma szerint nem is egyszerű páter volt, a pápa bíborossá szentelte. Súlyos politikai dolgokban higgadtan dönt, nem rettenti az agresszív vitapartner vérmessége. Kár, hogy nem tud a hétköznapi életben is király lenni. János Kázmér nem tud reggeltől estig uralkodni. Talán nem is akar.
Lubomirski herceg nagyot fújt. Éles hangon, vadul gesztikulálva válaszolt:
- Felség, vegye tudomásul, hogy ezt a döntését a nemesi jogok korlátozásának tekintem. – mivel a király csak gúnyos mosollyal válaszolt, a marsall dühödten folytatta: - Nemesi köztársaságunk alapját a szent és sérthetetlen nemesi jogok teszik, felség! A korlátozhatatlanul szabad nemesi jogok! A szent nemesi jogok!
- Amelyeknek természetesen összhangban kell állniuk az ország érdekeivel. – válaszolta derűs mosollyal a király.
- Felséged nem veszi figyelembe a szent nemesi jogokat! Felséged nem gyakorolhat önkényuralmat! – a marsall most már ordított. – Felséged talán zsarnok módjára akar uralkodni?
Jan Karol Wratislaw hadnagy gúnyosan elhúzta a száját. Kibújt a szög a zsákból. Jerzy Lubomirski marsall korántsem ilyen nagy szószólója a nemesi szabadságnak, különösen akkor nem, ha a szabadság gyakorlói valamiben nem értenek vele egyet. Most sem a nemesi szabadság miatt aggódik, közönséges pártszempontok miatt fontoskodik; nem akar a lengyel trónra francia származású királyt. Hogy miért? Mert a marsall úr német származású királyt akar. Mert abban érdekelt. Ezt mindenki tudja. Francia kapcsolatai nincsenek, de nagy németbarát, és a bécsi császári udvarban komoly kegyben áll. Ilyen egyszerű! Egyáltalán nem olyan nagy szószólója a marsall úr a nemesi szabadság elvének. A hadnagy megvetően méregette a nagyurat.
- Mégiscsak le kellene ülnie. – felelte rideg nyugalommal a király.
[1] szó szerint: a király életében (a szerző jegyzete)
[2] a lengyel „nemesi köztársaság” ( a szerző jegyzete)
2010. június 16., szerda
Kirlian-fotó
A letört gally fent látható,
S a vesztett végtagok,
Mintha még lennének,
Olyanok…
——
De láthatóvá tehető vajon
A tört remény?
Az elszállt hitet
Milyen módon őrzi meg a fény?
—–
Ha megkérgesedett a Lélek,
Hallgat, és keserű,
Milyen fényképen látható
A tovatűnt derű?
—–
Mint jelen éhségnek húsz éve
Rágott finom falat,
A lényeg tűnik nyomtalan,
S a látszat
Megmarad…
S a vesztett végtagok,
Mintha még lennének,
Olyanok…
——
De láthatóvá tehető vajon
A tört remény?
Az elszállt hitet
Milyen módon őrzi meg a fény?
—–
Ha megkérgesedett a Lélek,
Hallgat, és keserű,
Milyen fényképen látható
A tovatűnt derű?
—–
Mint jelen éhségnek húsz éve
Rágott finom falat,
A lényeg tűnik nyomtalan,
S a látszat
Megmarad…
2010. június 15., kedd
Biedermeier szórakozottság
Valamikor az 1820-as évek derekán, egy szép verőfényes nyári napon Vinczelaky Károly földbirtokos hetivásárra indult a közeli városba.
Befogatta a homokfutót, jókor reggel indultak a kocsissal, egy ifjú legénnyel. Vinczelaky uram a kocsis mellé telepedett a bakra.
Ahogy melegedett az idő, egy útba eső csárdánál megálltak egy meszely borra. Amint iszogatnak, Vinczelaky uramnak hirtelen eszébe jutott valami:
- Tyű, a nemjóját, te János! Én otthon felejtettem valamit!
- Mit tetszett otthon hagyni, tekintetes uram?
- Ha én azt tudnám! Te mit gondolsz?
- Talán a dohányos zacskóját?
Vinczelaky elmosolyodott.
- Dehogy! Nem vagyok olyan ostoba, erre szükség van!
Azzal elő is vette a tarisznyájából. Ha már elővette, Jánost is megkínálta. Jólesően elszívták a pipát, akkurátusan visszaültek a bakra, és tovább kocogtak.
Jó óra múlva Vinczelaky uram ismét rákezdi:
- Márpedig valamit otthon felejtettem!
János nem szólt.
Fertályóra múlva megint kezdi az úr:
- Szerinted mit felejtettem otthon, János?
- Nem tudom, tekintetes uram. Talán a bugyellárist?
Az ám, az erszény! Vinczelaky uram ijedten kapott a zsebéhez. Aztán üdvözülten húzta elő a vastagon tömött bugyellárist.
- Nem vagyok én olyan ostoba, János. Márpedig valamit otthon felejtettem!
Kocognak tovább.
Amikor már látszott a város, az úr ismét megjegyzi:
- Márpedig valamit otthon felejtettem! Biztos, hogy valamit otthon felejtettem!
Jánosnak ekkor fény gyúlt az agyában.
- Én már tudom, mit tetszett otthon felejteni!
- Na, mondd már!
- A tekintetes feleségét! Napok óta magyarázta, hogy jönni akar.
Vinczelaky belesápadt.
- A nemjóját, János, most mit tegyünk? Visszaforduljunk?
———–
Fejezzem ki magam még érthetőbben?
Befogatta a homokfutót, jókor reggel indultak a kocsissal, egy ifjú legénnyel. Vinczelaky uram a kocsis mellé telepedett a bakra.
Ahogy melegedett az idő, egy útba eső csárdánál megálltak egy meszely borra. Amint iszogatnak, Vinczelaky uramnak hirtelen eszébe jutott valami:
- Tyű, a nemjóját, te János! Én otthon felejtettem valamit!
- Mit tetszett otthon hagyni, tekintetes uram?
- Ha én azt tudnám! Te mit gondolsz?
- Talán a dohányos zacskóját?
Vinczelaky elmosolyodott.
- Dehogy! Nem vagyok olyan ostoba, erre szükség van!
Azzal elő is vette a tarisznyájából. Ha már elővette, Jánost is megkínálta. Jólesően elszívták a pipát, akkurátusan visszaültek a bakra, és tovább kocogtak.
Jó óra múlva Vinczelaky uram ismét rákezdi:
- Márpedig valamit otthon felejtettem!
János nem szólt.
Fertályóra múlva megint kezdi az úr:
- Szerinted mit felejtettem otthon, János?
- Nem tudom, tekintetes uram. Talán a bugyellárist?
Az ám, az erszény! Vinczelaky uram ijedten kapott a zsebéhez. Aztán üdvözülten húzta elő a vastagon tömött bugyellárist.
- Nem vagyok én olyan ostoba, János. Márpedig valamit otthon felejtettem!
Kocognak tovább.
Amikor már látszott a város, az úr ismét megjegyzi:
- Márpedig valamit otthon felejtettem! Biztos, hogy valamit otthon felejtettem!
Jánosnak ekkor fény gyúlt az agyában.
- Én már tudom, mit tetszett otthon felejteni!
- Na, mondd már!
- A tekintetes feleségét! Napok óta magyarázta, hogy jönni akar.
Vinczelaky belesápadt.
- A nemjóját, János, most mit tegyünk? Visszaforduljunk?
———–
Fejezzem ki magam még érthetőbben?
2010. június 14., hétfő
Mágikus ulti mágikus kocsmában - 2010
“Csillapul a kinti gond:
Szar a világ, tök a tromf!
Szúnyog zümmög, misét mond,
Reménykedik a bolond,
S mert az élet ganédomb,
Gyorsan hervad el a lomb.
———
Európa? Rozsdás satu,
Szar a világ, tök az adu!
Az otthon egy kicsi odú,
A Haza magas homlokú,
Gyalulja pénzügyi gyalu;
Sír köré épül a falu.
——
Foszló élet; kontra multi,
Szar a világ, tök az ulti!
Vagy az alapkő lazult ki,
Vagy valami fontos múlt ki,
Áldó kéz hiába nyúl ki,
Minden globálisan hull ki…
———
Minden álmom göthös, beteg,
Szar a világ, passz, emberek!
Külföldre készül a gyerek,
Ahová én sose megyek,
Fekete víz, rohadt retek,
Mióta vagyok: fizetek.
——
Sok ezer rossz bankó-cetli,
Szar a világ: piros betli!
Nem aratni, mégis vetni,
Az asztalon csupasz vekni,
Ördög fog rabságra vetni,
Úgyis jön; nem kell sietni.
—–
A róka a bőrét vedli,
Eljön a terített betli;
A világ: szagos fuszekli;
Magunk maradtunk szeretni…
Szar világ: terített betli;
Ha drága: magam megyek ki!”
Szar a világ, tök a tromf!
Szúnyog zümmög, misét mond,
Reménykedik a bolond,
S mert az élet ganédomb,
Gyorsan hervad el a lomb.
———
Európa? Rozsdás satu,
Szar a világ, tök az adu!
Az otthon egy kicsi odú,
A Haza magas homlokú,
Gyalulja pénzügyi gyalu;
Sír köré épül a falu.
——
Foszló élet; kontra multi,
Szar a világ, tök az ulti!
Vagy az alapkő lazult ki,
Vagy valami fontos múlt ki,
Áldó kéz hiába nyúl ki,
Minden globálisan hull ki…
———
Minden álmom göthös, beteg,
Szar a világ, passz, emberek!
Külföldre készül a gyerek,
Ahová én sose megyek,
Fekete víz, rohadt retek,
Mióta vagyok: fizetek.
——
Sok ezer rossz bankó-cetli,
Szar a világ: piros betli!
Nem aratni, mégis vetni,
Az asztalon csupasz vekni,
Ördög fog rabságra vetni,
Úgyis jön; nem kell sietni.
—–
A róka a bőrét vedli,
Eljön a terített betli;
A világ: szagos fuszekli;
Magunk maradtunk szeretni…
Szar világ: terített betli;
Ha drága: magam megyek ki!”
2010. június 13., vasárnap
Támad az imperializmus
Ezerkilencszáz-hatvanhatot írtak, perzselően forró júniusi éjszaka volt. A nagyközség faluszéli, kövezetlen utcájában már egyetlen villany sem égett. Az utcai lámpák gyér fényében látszott, mennyire sokat fejlődött ez a rész az utóbbi években: szinte minden házon munka volt; festés, burkolás, tetőjavítás. Az utca végén kilenc új családi otthon is épült egyszerre; egyforma kockaház mind. Erre az egyfélére adtak ki annak idején építési engedélyt.
Bizony, fejlődik az utca: már három családnak is van tévéje, az utcagyerekek főleg a Jankovicsékhoz gyűlnek Foxi Maxit nézni.
Borízű, de meglepően erőteljes, basszusba hajló mély, érces bariton süvölt végig az utcán:
- Támad az imperializmus! Ne aludjatok, mert támad az imperializmus! Ébredjetek fel, hülyék, mert támad az imperializmus!
Ki gondolná, hogy egy göthös és csenevész külsejű, idősebb férfinak ilyen sztentori hangja van?
Az utca összes kutyája felriad, és dühödten tépdesi a kerítést. A bölénybőgéshez hasonlatos öblös férfihang túlharsogja az egész ugatásvihart:
- Ébredjetek, hülyék! Támad az imperializmus!
Az öreg Grősz bácsi tartja szokásos éjszakai diadalmenetét.
- Támad az imperializmus! Szenvednek a világ szegényei, és a rothadó kapitalizmus a dolgozók vérén és verítékén élősködik! A Brezsnyevnének csak szövetbugyogója van, de a Nixonné selyembugyogót visel! Támad az imperializmus, hülyék! Jézus Krisztus is megmondta Leninnel együtt, hogy a kapitalizmus az imperializmus legfelsőbb foka!
Grősz bácsinak valahogy minden este volt miből berúgnia. Asszonya jó tíz éve elhagyta, azóta nem volt egyebe, mint a pia, meg az éjjeli diadalmenetek.
- Hülyék! Támad az imperializmus! A Közel-Keletet éppen seggbe kúrja, ti meg csak alszotok! Támad az imperializmus!
Bőszen baktat ócska biciklijét tolva-ráncigálva a poros gyalogjárón. Már az összes kutya őrjöng.
- Támad az imperializmus, hülyék! Losonczy Pál mezőgazdasági munkás, Kádár géplakatos, rossz öltönyben járnak, de a Kissinger seggén olyan nadrág van, ami többe kerül, mint a házatok! Támad az imperializmus, hülyék!
Több helyen fény gyúlik, méltatlankodás hallatszik.
Grősz bácsi tolja tovább a biciklit rendületlenül.
A rendőrök nemigen járnak erre, mióta a szolgálati Moszkvics tengelye eltört az egyik kátyúban. Korábban rendszeresen megverték Grősz bácsit, de semmi haszna sem volt. Most már csak ritkán verik.
Régebben elvonókúrára is küldték az öreget, de semmi haszna sem volt, csak a szocialista állam pénzét fecsérelték vele. Most már csak évente egyszer küldik el - ha a felső hatóság megsokallja.
Régebben maga Érsek párttitkár elvtárs is beidézte magához Grősz bácsit, hogy a lelkére beszéljen. Leginkább azért, ne kutyulja össze a marxi tudományos világnézettel - Jézus Krisztust. De újabban egyre ritkábban hívatta - sajnálta tőle a repikonyakját.
- Támad az imperializmus, hülyék! Arab gyerekek pucolják az izraeli tankok lánctalpait!
A következő ház udvarán petróleumlámpa fénye villan, nehéz léptek csoszogása hallatszik. Az orosz származású nő bősz haraggal közeledik, de a vénember nem érzékeli a veszélyt. Grősz bácsi ilyenkor már amúgy se fél. Grősz bácsi egyre jobban nekitüzesedik:
- Támad az imperializmus, hülyék! Csak a láncaitokat veszíthetitek! A Brezsnyevné dagadt valagán parkettbugyogó feszül, a Nixonné lappadt seggén meg selyembugyogó!
Nyikiforova dühödten fújtat elő, korcs kutyája vicsorogva követi.
A termetes hölgyemény ‘44-ben a 6. gárda-harckocsihadsereg őrmestereként (ellátó század) került Magyarországra, férjhez ment az agglegény Bányaihoz, és itt ragadt. Otthon takarítónő volt, itt Isten atyuska felvitte a dolgát, mert általános iskolai tanár lett. Nem volt, aki orosz nyelvet tanítson a nebulóknak, Érsek párttitkár elvtárs hívatta Nyikiforova elvtársnőt. Ismert anekdota szerint Nyikiforova magyarul nem tudott írni; első óráján a naplóbeírást úgy oldotta meg, hogy egy asztalt és egy széket rajzolt a megfelelő rubrikába.
Egyébiránt kemény fehérnép volt, ugyancsak őrmesteri pofonban szokta részesíteni Csuli postást, ahányszor az a félidióta Magyar Nemzetet ad nekik Népszabadság helyett.
- Támad az imperializmus, ne aludjatok, hülyék!
Zutty!
Nyikiforova leöntötte valami igen bűzös lével.
Grősz bácsi elnémult.
- Menni! Igyí! Picsá zányádé! Jaffájimátty!
Grősz bácsi ijedten kullog vagy ötven métert. Némán.
Ott megáll, kifújja magát. Büdösnek büdös. De nem hagyja magát. Ilyen könnyen nem.
- Hülyék, támad az imperializmus! Orosz pánszláv ügynökök imperialista szolgálatban öntözik ganéval a proletariátust!
Jókora ház előtt áll. Ez valahogy nagyobb, a gazdája valahogy elérte, hogy más terv alapján építkezzen. Rózner úr lakik itt, a kertész. A megye egyetlen (6-8 éves) Opel Rekordjának tulajdonosa.
Nagy dolog volt az akkoriban.
- Támad az imperializmus, hülyék! Láncos kutyák vonítanak a virágzó és megbonthatatlan, örök szovjet-magyar barátság sírján, és elvtárs, szorítsd a fegyvered!
Jön a házigazda kifelé.
- Figyeljen ide, Grősz! - mondja Rózner úr. - Egész héten jöhet hozzám napszámba, de hallgasson el, és menjen haza! Rendben van?
Grősz bácsi agya villámgyorsan vált. A napszám azt jelenti, hogy kemény 200 Ft-ért egész délután az ágyások közt heverészhet - mert hát öntudatos dolgozó létére csak nem fog egy maszek kertésznek gürizni.
- Megértettem, Rózner úr!
- Na, menjen Isten hírével!
Grősz bácsi elégedetten ballag. Az utca végén felpattan a kerékpárra.
Ma éjszaka nem támad tovább az imperializmus
Bizony, fejlődik az utca: már három családnak is van tévéje, az utcagyerekek főleg a Jankovicsékhoz gyűlnek Foxi Maxit nézni.
Borízű, de meglepően erőteljes, basszusba hajló mély, érces bariton süvölt végig az utcán:
- Támad az imperializmus! Ne aludjatok, mert támad az imperializmus! Ébredjetek fel, hülyék, mert támad az imperializmus!
Ki gondolná, hogy egy göthös és csenevész külsejű, idősebb férfinak ilyen sztentori hangja van?
Az utca összes kutyája felriad, és dühödten tépdesi a kerítést. A bölénybőgéshez hasonlatos öblös férfihang túlharsogja az egész ugatásvihart:
- Ébredjetek, hülyék! Támad az imperializmus!
Az öreg Grősz bácsi tartja szokásos éjszakai diadalmenetét.
- Támad az imperializmus! Szenvednek a világ szegényei, és a rothadó kapitalizmus a dolgozók vérén és verítékén élősködik! A Brezsnyevnének csak szövetbugyogója van, de a Nixonné selyembugyogót visel! Támad az imperializmus, hülyék! Jézus Krisztus is megmondta Leninnel együtt, hogy a kapitalizmus az imperializmus legfelsőbb foka!
Grősz bácsinak valahogy minden este volt miből berúgnia. Asszonya jó tíz éve elhagyta, azóta nem volt egyebe, mint a pia, meg az éjjeli diadalmenetek.
- Hülyék! Támad az imperializmus! A Közel-Keletet éppen seggbe kúrja, ti meg csak alszotok! Támad az imperializmus!
Bőszen baktat ócska biciklijét tolva-ráncigálva a poros gyalogjárón. Már az összes kutya őrjöng.
- Támad az imperializmus, hülyék! Losonczy Pál mezőgazdasági munkás, Kádár géplakatos, rossz öltönyben járnak, de a Kissinger seggén olyan nadrág van, ami többe kerül, mint a házatok! Támad az imperializmus, hülyék!
Több helyen fény gyúlik, méltatlankodás hallatszik.
Grősz bácsi tolja tovább a biciklit rendületlenül.
A rendőrök nemigen járnak erre, mióta a szolgálati Moszkvics tengelye eltört az egyik kátyúban. Korábban rendszeresen megverték Grősz bácsit, de semmi haszna sem volt. Most már csak ritkán verik.
Régebben elvonókúrára is küldték az öreget, de semmi haszna sem volt, csak a szocialista állam pénzét fecsérelték vele. Most már csak évente egyszer küldik el - ha a felső hatóság megsokallja.
Régebben maga Érsek párttitkár elvtárs is beidézte magához Grősz bácsit, hogy a lelkére beszéljen. Leginkább azért, ne kutyulja össze a marxi tudományos világnézettel - Jézus Krisztust. De újabban egyre ritkábban hívatta - sajnálta tőle a repikonyakját.
- Támad az imperializmus, hülyék! Arab gyerekek pucolják az izraeli tankok lánctalpait!
A következő ház udvarán petróleumlámpa fénye villan, nehéz léptek csoszogása hallatszik. Az orosz származású nő bősz haraggal közeledik, de a vénember nem érzékeli a veszélyt. Grősz bácsi ilyenkor már amúgy se fél. Grősz bácsi egyre jobban nekitüzesedik:
- Támad az imperializmus, hülyék! Csak a láncaitokat veszíthetitek! A Brezsnyevné dagadt valagán parkettbugyogó feszül, a Nixonné lappadt seggén meg selyembugyogó!
Nyikiforova dühödten fújtat elő, korcs kutyája vicsorogva követi.
A termetes hölgyemény ‘44-ben a 6. gárda-harckocsihadsereg őrmestereként (ellátó század) került Magyarországra, férjhez ment az agglegény Bányaihoz, és itt ragadt. Otthon takarítónő volt, itt Isten atyuska felvitte a dolgát, mert általános iskolai tanár lett. Nem volt, aki orosz nyelvet tanítson a nebulóknak, Érsek párttitkár elvtárs hívatta Nyikiforova elvtársnőt. Ismert anekdota szerint Nyikiforova magyarul nem tudott írni; első óráján a naplóbeírást úgy oldotta meg, hogy egy asztalt és egy széket rajzolt a megfelelő rubrikába.
Egyébiránt kemény fehérnép volt, ugyancsak őrmesteri pofonban szokta részesíteni Csuli postást, ahányszor az a félidióta Magyar Nemzetet ad nekik Népszabadság helyett.
- Támad az imperializmus, ne aludjatok, hülyék!
Zutty!
Nyikiforova leöntötte valami igen bűzös lével.
Grősz bácsi elnémult.
- Menni! Igyí! Picsá zányádé! Jaffájimátty!
Grősz bácsi ijedten kullog vagy ötven métert. Némán.
Ott megáll, kifújja magát. Büdösnek büdös. De nem hagyja magát. Ilyen könnyen nem.
- Hülyék, támad az imperializmus! Orosz pánszláv ügynökök imperialista szolgálatban öntözik ganéval a proletariátust!
Jókora ház előtt áll. Ez valahogy nagyobb, a gazdája valahogy elérte, hogy más terv alapján építkezzen. Rózner úr lakik itt, a kertész. A megye egyetlen (6-8 éves) Opel Rekordjának tulajdonosa.
Nagy dolog volt az akkoriban.
- Támad az imperializmus, hülyék! Láncos kutyák vonítanak a virágzó és megbonthatatlan, örök szovjet-magyar barátság sírján, és elvtárs, szorítsd a fegyvered!
Jön a házigazda kifelé.
- Figyeljen ide, Grősz! - mondja Rózner úr. - Egész héten jöhet hozzám napszámba, de hallgasson el, és menjen haza! Rendben van?
Grősz bácsi agya villámgyorsan vált. A napszám azt jelenti, hogy kemény 200 Ft-ért egész délután az ágyások közt heverészhet - mert hát öntudatos dolgozó létére csak nem fog egy maszek kertésznek gürizni.
- Megértettem, Rózner úr!
- Na, menjen Isten hírével!
Grősz bácsi elégedetten ballag. Az utca végén felpattan a kerékpárra.
Ma éjszaka nem támad tovább az imperializmus
2010. június 12., szombat
Mint cikázó füstifecske
Mint cikázó füstifecske,
Talál ránk a Dal,
S ahogy bennünk visszhangra lel,
Játszani akar.
—–
Mint illatos lila akác,
Él bennünk a Hit,
Onnét mássza meg a szkepszis
Kopár ormait.
——-
Mint magányos királyi tölgy,
Mi vagyunk a Lét,
A Teremtő bennünk látja
Hírét és nevét.
—-
(Ha a világ nem volna más,
Csupán gazdaság,
Válságkorban visszafelé
Nőnének a fák,
—–
Talán a pénz lehetne
A mindenség ura,
S a haldokló nem szorulna
Lelki batyura.
——
Uralkodna az erőszak,
S a hisztéria,
S a Szellem sem volna egyéb,
Mint matéria.)
—–
A látszat a valóságon
Talmi irha-tok,
Hiszen ami fontos, az
Még most is csak titok.
——
Lehet mellettünk - nem sejtve -
Ezer más világ,
Biztos, hogy az élet kínja
Ott is húsba vág.
—–
Az élet tán süket, hamis
Konferencia,
Önvesztünkbe kergethet
A dekadencia,
—-
De, mert létünk a Teremtőnk
Egyetlen hona;
Életünket elárulni
Nem szabad soha.
——
Mert nem attól veszhetünk el,
Hogyha meghalunk,
Hanem: hogyha magunk után
Rossz jövőt hagyunk.
——-
Lehet a világ bármilyen
Nyüzsgő hangyaboly,
Az anyag csupán káprázat;
Csak a Dal komoly.
Talál ránk a Dal,
S ahogy bennünk visszhangra lel,
Játszani akar.
—–
Mint illatos lila akác,
Él bennünk a Hit,
Onnét mássza meg a szkepszis
Kopár ormait.
——-
Mint magányos királyi tölgy,
Mi vagyunk a Lét,
A Teremtő bennünk látja
Hírét és nevét.
—-
(Ha a világ nem volna más,
Csupán gazdaság,
Válságkorban visszafelé
Nőnének a fák,
—–
Talán a pénz lehetne
A mindenség ura,
S a haldokló nem szorulna
Lelki batyura.
——
Uralkodna az erőszak,
S a hisztéria,
S a Szellem sem volna egyéb,
Mint matéria.)
—–
A látszat a valóságon
Talmi irha-tok,
Hiszen ami fontos, az
Még most is csak titok.
——
Lehet mellettünk - nem sejtve -
Ezer más világ,
Biztos, hogy az élet kínja
Ott is húsba vág.
—–
Az élet tán süket, hamis
Konferencia,
Önvesztünkbe kergethet
A dekadencia,
—-
De, mert létünk a Teremtőnk
Egyetlen hona;
Életünket elárulni
Nem szabad soha.
——
Mert nem attól veszhetünk el,
Hogyha meghalunk,
Hanem: hogyha magunk után
Rossz jövőt hagyunk.
——-
Lehet a világ bármilyen
Nyüzsgő hangyaboly,
Az anyag csupán káprázat;
Csak a Dal komoly.
2010. június 11., péntek
Szőke nő zűrben az űrben - LXII.
HATVANKETTEDIK RÉSZ
Íródott Nyuzga javaslatára
- Mit kérdezett?
- Kik azok a bujdosók?
Karen elszántan állta a férfi pillantását, és meglepődött. Ennyire elevenbe vágott a kérdésével? Miért?
- Mit tud róluk?
- Kikről? A bujdosókról?
- Igen. Mit tud róluk?
A szőke nő megdöbbent. Miért olyan fontos ez? Mifél titok lappang itt?
Boyar óriási hibát követett el. Ha higgadtan kezeli a témát, és nem mutatja ki ennyire nyilvánvalóan az ügy jelentőségét, illetve a benne való érdekeltségét, akkor Karen valószínűleg nem fog gyanút, és csevegő modorban elmeséli a férfinak Marinelli történetét. Meg a kérdést: Mit kell tennie Ames-nek és Montesininek?
Igazából nagyon kevésen múlt. Karen kérdés nélkül is elmesélte volna. Eddig a pillanatig. Most azonban, ahogy Boyar szemébe nézett, már tudta, hogy árva szót sem fog szólni róla.
- Halljam, ki vele! Mit tud a bujdosókról? – Boyar tekintetében annyi düh és türelmetlenség volt, hogy a nő csaknem megmakacsolta magát.
- Halljam! Mit tud?
Karen tudta, hogy nem szabad a nyerseséggel dacolnia. Még nem ez az a kesztyű, amit fel kell vennie.
- Mit tud?
- Egy haldokló említette őket.
- Haldokló?
- Megkérdezte, a bujdosók közé tartozunk-e.
- Mást nem kérdezett?
- Mit kérdezett volna? Minden végtagját levágták, a szemünk láttára vérzett el.
Karen figyelmét nem kerülte el, hogy a férfi sóhajt egyet.
A nő azt hitte, vége a kérdezősködésnek, indulnak tovább, de Boyar még nem volt teljesen nyugodt.
- A térmanipulátorról nem kérdezett?
Karen elképedt.
- A térmanipulátorról?
Olyan nyilvánvaló és őszinte volt a megrökönyödése, hogy Boyar elmosolyodott, arcára kiült a megkönnyebbülés. Legszívesebben fütyürészett volna.
És ez látszott is.
Ebből a megkönnyebbülésből most Karen megértett valamit. Amióta a Földet elhagyta, eddig csak rejtélyek sorjáztak egymásra, a világ egyre kaotikusabbnak tűnt. Most először fordult elő, hogy két mozaik a helyére került.
Ettől azonban a világ továbbra is kiismerhetetlen volt – és félelmetes. Továbbra sem lehetett felmérni, hány hatalom harcol egymás mellett a végtelen térben, az sem volt teljesen világos, ki barát és ki ellenség. De valami azért érthetővé vált Karen számára ezekben a pillanatokban.
De arra is rájött, hogy veszélyben van. Sokkal nagyobb veszélyben, mint eddig gondolta. Egy szót sem ejthet Marinelliről és a kérdéséről. De arról sem, hogy rájött: ez az egész terület voltaképpen maga a térmanipulátor.
Közben Boyar teljesen megnyugodott, és újra elindította a légpárnást. A jármű szédítő sebességgel siklott velük a gyönyörű erdős dombhátak között. Némelyik dombtetőn már házak és egyéb emberi létesítmények tűntek elő.
Karen lázasan gondolkodott. A légpárnás drága jószág. Itt azonban láthatóan ilyen járművekre alapozták a közlekedést, mivel nem építettek utat. Mit jelent ez? Bármelyik felderítő, aki ide téved, ebből azonnal rájöhetne, hogy ez itt nem lehet közönséges emberi település.
És ez mit jelent? Itt aligha vállalnak komoly kockázatot. Nyilvánvaló: valószínűleg egyetlen idegen sem hagyhatja el élve ezt a helyet.
Karen megborzongott. Nagyon-nagyon jelentéktelen és nagyon-nagyon ostoba szőke nőnek kell lennie, különben aligha szabadulhat ebből a kelepcéből. A legfontosabb: úgy tűnjön, mint akinek sejtelme sincs róla, hová is csöppent.
Hatalmas, meredek domb felé tartottak. A tetején…
Karen az első pillanatban nem hitt a szemének.
Nem, nem az athéni Akropolisz. Csak annak valami egészen hibbant másolata. Kéményekekl, antennákkal és egyéb oda nem illő építményekkel.
Az ál-Akropolisz látványa uralta a tájat. Alatta emberi település. Talán városnak akar látszani? Talán, de senki se nézi annak. Falunak célszerűtlen, városnak kicsi. Aki először látja, nem gondolhat mást, mint azt, hogy ez valamilyen lakótelepülésnek látszani akaró telep vagy támaszpont.
Az Akropolisz másolata a hegy tetején kimondottan giccses. Nevetséges. Főleg úgy, ha a „Parthenón” oszlopsora mögött látszanak az üvegajtók.
Karen koncentrált, gondolkodott. Mit vár tőle Boyar? Azt, hogy buta szőke nő legyen, álmélkodjon, lelkendezzen.
Hát kapja meg.
- Nahát! – csapta össze a kezét. – Az Akropolisz! Micsoda pazar kisváros!
Boyar elégedetten vigyorgott.
- Isten hozta, Karen, maga szerencsés nő! Percek múlva beléphet New Acropolis városába.
Karen összeszorította a fogait. Belépni belép. De vajon kilép-e belőle valaha?
Folytatása következik.
Íródott Nyuzga javaslatára
- Mit kérdezett?
- Kik azok a bujdosók?
Karen elszántan állta a férfi pillantását, és meglepődött. Ennyire elevenbe vágott a kérdésével? Miért?
- Mit tud róluk?
- Kikről? A bujdosókról?
- Igen. Mit tud róluk?
A szőke nő megdöbbent. Miért olyan fontos ez? Mifél titok lappang itt?
Boyar óriási hibát követett el. Ha higgadtan kezeli a témát, és nem mutatja ki ennyire nyilvánvalóan az ügy jelentőségét, illetve a benne való érdekeltségét, akkor Karen valószínűleg nem fog gyanút, és csevegő modorban elmeséli a férfinak Marinelli történetét. Meg a kérdést: Mit kell tennie Ames-nek és Montesininek?
Igazából nagyon kevésen múlt. Karen kérdés nélkül is elmesélte volna. Eddig a pillanatig. Most azonban, ahogy Boyar szemébe nézett, már tudta, hogy árva szót sem fog szólni róla.
- Halljam, ki vele! Mit tud a bujdosókról? – Boyar tekintetében annyi düh és türelmetlenség volt, hogy a nő csaknem megmakacsolta magát.
- Halljam! Mit tud?
Karen tudta, hogy nem szabad a nyerseséggel dacolnia. Még nem ez az a kesztyű, amit fel kell vennie.
- Mit tud?
- Egy haldokló említette őket.
- Haldokló?
- Megkérdezte, a bujdosók közé tartozunk-e.
- Mást nem kérdezett?
- Mit kérdezett volna? Minden végtagját levágták, a szemünk láttára vérzett el.
Karen figyelmét nem kerülte el, hogy a férfi sóhajt egyet.
A nő azt hitte, vége a kérdezősködésnek, indulnak tovább, de Boyar még nem volt teljesen nyugodt.
- A térmanipulátorról nem kérdezett?
Karen elképedt.
- A térmanipulátorról?
Olyan nyilvánvaló és őszinte volt a megrökönyödése, hogy Boyar elmosolyodott, arcára kiült a megkönnyebbülés. Legszívesebben fütyürészett volna.
És ez látszott is.
Ebből a megkönnyebbülésből most Karen megértett valamit. Amióta a Földet elhagyta, eddig csak rejtélyek sorjáztak egymásra, a világ egyre kaotikusabbnak tűnt. Most először fordult elő, hogy két mozaik a helyére került.
Ettől azonban a világ továbbra is kiismerhetetlen volt – és félelmetes. Továbbra sem lehetett felmérni, hány hatalom harcol egymás mellett a végtelen térben, az sem volt teljesen világos, ki barát és ki ellenség. De valami azért érthetővé vált Karen számára ezekben a pillanatokban.
De arra is rájött, hogy veszélyben van. Sokkal nagyobb veszélyben, mint eddig gondolta. Egy szót sem ejthet Marinelliről és a kérdéséről. De arról sem, hogy rájött: ez az egész terület voltaképpen maga a térmanipulátor.
Közben Boyar teljesen megnyugodott, és újra elindította a légpárnást. A jármű szédítő sebességgel siklott velük a gyönyörű erdős dombhátak között. Némelyik dombtetőn már házak és egyéb emberi létesítmények tűntek elő.
Karen lázasan gondolkodott. A légpárnás drága jószág. Itt azonban láthatóan ilyen járművekre alapozták a közlekedést, mivel nem építettek utat. Mit jelent ez? Bármelyik felderítő, aki ide téved, ebből azonnal rájöhetne, hogy ez itt nem lehet közönséges emberi település.
És ez mit jelent? Itt aligha vállalnak komoly kockázatot. Nyilvánvaló: valószínűleg egyetlen idegen sem hagyhatja el élve ezt a helyet.
Karen megborzongott. Nagyon-nagyon jelentéktelen és nagyon-nagyon ostoba szőke nőnek kell lennie, különben aligha szabadulhat ebből a kelepcéből. A legfontosabb: úgy tűnjön, mint akinek sejtelme sincs róla, hová is csöppent.
Hatalmas, meredek domb felé tartottak. A tetején…
Karen az első pillanatban nem hitt a szemének.
Nem, nem az athéni Akropolisz. Csak annak valami egészen hibbant másolata. Kéményekekl, antennákkal és egyéb oda nem illő építményekkel.
Az ál-Akropolisz látványa uralta a tájat. Alatta emberi település. Talán városnak akar látszani? Talán, de senki se nézi annak. Falunak célszerűtlen, városnak kicsi. Aki először látja, nem gondolhat mást, mint azt, hogy ez valamilyen lakótelepülésnek látszani akaró telep vagy támaszpont.
Az Akropolisz másolata a hegy tetején kimondottan giccses. Nevetséges. Főleg úgy, ha a „Parthenón” oszlopsora mögött látszanak az üvegajtók.
Karen koncentrált, gondolkodott. Mit vár tőle Boyar? Azt, hogy buta szőke nő legyen, álmélkodjon, lelkendezzen.
Hát kapja meg.
- Nahát! – csapta össze a kezét. – Az Akropolisz! Micsoda pazar kisváros!
Boyar elégedetten vigyorgott.
- Isten hozta, Karen, maga szerencsés nő! Percek múlva beléphet New Acropolis városába.
Karen összeszorította a fogait. Belépni belép. De vajon kilép-e belőle valaha?
Folytatása következik.
2010. június 10., csütörtök
Mit írok most?
Sokszor beszéltem már a most készülő alternatív történelmi regényemről. Címe: Ne bántsd a magyart
Íme, egy hosszabb részlet belőle:
———-
CSÁKTORNYA
08 45
Guido Magliani magában üldögélt egy kecskelábú lócán, és igyekezett alaposan átgondolni az előtte álló napot. Minden ma dől el. Semmit sem szabad elrontania.
Végiggondolni még egyszer! A terv túlságosan kockázatos; mégis végre kell hajtania. Kitapogatta a nyakában függő kis csomagot. A genovai méregfiola sértetlen volt. Ha minden kötél szakad, használnia kell. Inkább ez, mint a kínpad.
A Guido Magliani nem volt az igazi neve. Azt olyan régen nem használta, hogy talán már el is felejtette.
Már nem ez lesz az első munkája, de mindenképpen a legfelelősségteljesebb. Gyakorlatilag megbízható társak nélkül.
A vadász – Póka – akit beszervezett – pénzsóvár idióta. Csáktornyán félnótásnak tartják, úgy is nevezik: a bolond. Más megkörnyékezhető embert azonban nem talált, vele kellett boldogulnia. A szívélyes Csáktornya voltaképpen kérlelhetetlenül ellenséges közeg volt, Magliani ezt finom érzékével az első pillanattól kezdve megérezte. Tudta, hogy nagyon veszélyes játékot űz, amikor bálványozott uruk meggyilkolására keres segítőtársakat a várnép tagjai között.
De Póka még hagyján – ott van még a török. Azokkal hogy’ fog együttműködni?
Akárhogyan is: a törökökre szükség van, a feladat másképpen nem hajtható végre.
Magliani sóhajtott…
Magliani nem gyűlölte Zrínyi Miklóst. Határozottan tehetséges és intelligens politikusnak ismerte meg. Nem volt tökéletes, de volt koncepciója, enciklopédikus műveltsége; külföldi szemmel nézve is - ebben a barbár nációban meg egyenesen a világ csodájának számított. Emellett nagyobb és értékesebb energia volt benne, mint a legtöbb uralkodóban. Szinte sugárzik belőle a kiválóság. Nem véletlenül tartja a megbízó veszedelmesnek. Bizonyára nagy hasznára lehetne a hazájának, de nem lesz, mert meg fogom ölni. Itt és most: 1664. november 18-án.
Nem gyűlöletből ölök, hanem azért, mert megbízásom van. Ez a munkám.
Illetve nem, nem én ölöm meg. Egy vadkan. Egy közönséges vaddisznó.
A megbízó ragaszkodik hozzá, hogy baleset legyen. Valami nagyon közönséges baleset.
Zrínyi Miklós számára ez talán méltatlan halál, de nem számít, mert a megbízó érdekei így kívánják. A megbízó fizet, a feladatot teljesíteni kell.
Magliani újra sóhajtott..
Ha már eltűnt innen, valahol, távol, valahol egy nagyvárosban – misét kell mondatnia Zrínyi lelki üdvéért. Ennyivel mindenképpen tartozik neki.
Nem, nem gondolni rá. Elfelejteni! Nem szabad felidézni Zrínyi mosolyát, férfias határozottságát, erényeit, bátorságát, győzelmeit, és a mindent felülmúló szeretetet és tiszteletet, amivel az itteni emberek a bánra néznek.
Egyszer egy vén szakmabeli brávó hosszan beszélt arról; soha ne gondoljon a célpont helyzetébe, ne törődjön annak barátaival, családjával, hazájával.
A célpont nem ember. Csak célpont.
Most pedig gondoljuk át még egyszer alaposan az egészet.
Póka tudja a dolgát. Alaposan átvette vele. Nem nagyon értelmes, de képes végrehajtani a feladatát. Csak beszélnie ne kelljen, mert akkor bajt okozhat…
Magliani tekintete erre a gondolatra elfelhősödött. Akkor mégiscsak beszélnie kell. Voltaképpen minden azon múlik. Vajon Zrínyi hisz-e majd neki? Hisz-e a bolondnak?
Máskülönben meg: aligha feltételezik, hogy a bolond hazudik.
A török?
Állítólag igazi vérszomjas fickókat küld. A legpiszkosabb munkát ők végzik el. Arra talán alkalmasak…
Lássuk elölről az egészet!
A délelőtt a felkészülés időszaka. Még egyszer mindenképpen beszélnie kell Pókával, a jáger ígérete szerint valami ürüggyel feljön a várba. Pontosítania kell.
Ebéd után vadászat. Póka teszi közben a dolgát, mint máskor. A vörhenyes képű Johann a vadászat elején a megbeszélt ösvényen ellovagol, találkozik a török martalócokkal, hogy a vadászat után elvezesse őket a Póka kiválasztotta horgas fához.
Magliani több vadászaton is részt vett, alaposan kiismerte a szokásokat. Sikerült kinyomoznia, hogy az erdő mely részébe tervezik a mai vadászatot. Azt is, hol lesznek felállítva a hálók. De ennél sokkal fontosabb volt annak tisztázása: hol várakoznak majd a hintók és a szekerek. Ennek figyelembe vételével kellett a helyet kiválasztani. Nem lehet túlságosan messze; akkor Zrínyi gyanút fogna, és nem lenne hajlandó Pókával menni. Túlságosan közel még kevésbé lehet, hiszen akkor a vadászat többi résztvevője közül bárki bármit meghallhatna. A kis tisztás és a „horgas” fa magától értetődően adta magát. Az egyetlen jó megoldás; amely azonban tömérdek kockázatot hordozott.
Magliani büszke volt kitűnő idegzetére, most azonban többször is kiverte a veríték, amikor alaposabban belegondolt, mit is tervez. Túlságosan nagy volt a kockázat. Arra készült, hogy megölje Magyarország legnépszerűbb emberét – saját udvartartásától szinte karnyújtásnyira. Méghozzá úgy, hogy a gyilkosság vadkantámadásnak tűnjön.
Az Öreg nemesi rangú birtokos volt, valóságos kis palotában élt – bár ennek értékéből sokat levont, hogy egy Isten háta mögötti falucskában rejtőzött. A házigazda kellemes modorú, barátságos ember volt. Senki sem rótta fel neki, hogy vén kujon létére túlságosan kedveli a kövér parasztlányokat – mert utána mindig gavallérosan megajándékozta őket. Az Öreg közkedvelt személyiség volt. Egyedül Magliani tudta róla, hogy nyugalomba vonult bérgyilkos.
- Vadkan? – kérdezte az Öreg, amikor együtt üldögéltek a kis palota fedett teraszán, egy palack jóféle tokaji bor mellett. – Miért éppen vadkan?
Magliani kényszeredetten elhúzta a száját. A vadkant egyrészt magától értetődőnek érezte, másrészt félt tőle, hogy az Öreg szokásához híven ízekre szedi az egész tervet. Legalább ne pont a vadkan frontján támadna.
- A kursaneci erdőben a vaddisznó az egyetlen olyan vad, ami igazán és hihetően veszélyes lehet.
- Az nagy baj.
- Miért?
- Vadásztál már disznóra, Guido?
- Nem, soha.
- Én gyakran. A vaddisznó nem macskaléptekkel jár-kel az avaron, hanem vad morgással és fújtatással csörtet keresztül a bozóton. Senki sem hiszi, hogy egy tapasztalt vadászra észrevétlenül támadhat a vadkan.
- Márpedig itt nincs más megoldás. A célpontnak otthon kell meghalnia.
- Nézd, Guido, a terv nem rossz, a munka sikerülhet. De: rá fognak jönni, hogy nem lehetett vadkan.
Magliani szája sarkában furcsa kis grimasz jelent meg.
- Jártál már Magyarországon, Öreg?
- Nem, még soha.
- Ott minden másképpen van.
- Annyira nem lehet másképpen, Guido. Rá fognak jönni, hogy nem volt semmiféle vadkan.
- Nem hinném. A magyarok nemcsak, hogy el fogják hinni; örömmel hiszik majd el. Sőt: megvető gőggel kezelik, és lenézik majd azokat, akik kételkednek benne. Magyarország az ökör, amelyik nem tudja, és nem akarja tudni a maga erejét. Az ökör, amelyik még a legsilányabb pudlikutyát is hatalmas szelindeknek képzeli, és meghódol előtte, ha a szőre külhoni módra van cifrázva. Ha nem így volna, sohasem haraphatta volna ki a közepét a török annak az egykor hatalmas országnak, és nem került volna a koronája a – magunk között szólva – buta és impotens Habsburg-dinasztia kezébe. El fogják hinni, sőt ez lesz a kötelező vélemény. Ez talán Isten különleges büntetése; ha létezik Isten. Magyarországot a török gazdag és kellemes országnak, kenyéradó földnek tartja, ahol nagyon jó rabolni. Ostoba ország, szerencsétlen náció; sose fog végleg megszabadulni a töröktől. Mindig lesz valaki, aki rabolja, sanyargatja, fosztogatja – az idők végezetéig.
Ezután sokáig hallgattak.
Szóval: a vadkan!
Magliani elhúzta a száját. Póka is tiltakozott az elején, de most már elfogadta. Hogy is lesz tovább?
A vadászat alatt minél diszkrétebben kell viselkednie. Pókával egyáltalán nem szabad érintkeznie, a jáger nem jöhet a közelébe. Nagy baj lehetne belőle, ha bárki emlékezne rá, hogy az úr halála előtt együtt látta kettejüket.
A vadászaton semmi feltűnőt sem művel. Legfőképpen: nem süti el a fegyverét. A puska töltve marad – később lesz szükség a fegyverre. Póka is ugyanígy tesz.
Következik a döntő pillanat. Megszólal a kürtszó; a vadászatnak vége. Ez nagyjából délután négy óra körül történik; mert az úr és a vendégei szeretnek világosban hazaérni Csáktornyára. A vadászok szép kényelmesen kisétálnak a hintókhoz. Jönnek a hajtók is, a gyalogosok összeszedik a zsákmányt, kihordják a szekérre. Az urak indulás előtt a hintó környékén tereferélnek, az úr megvárja, amíg mindenki indulásra készen áll. Már senki sincs az erdőben, a vadászok mind megjöttek, a szolgák a szekerek körül sürgölődnek. Eljött a megfelelő pillanat…
Ekkor kell megjönnie Pókának. Lóháton előrobog az erdőből, és horvátul megszólítja Zrínyit. Soha senkinek sem szabad megtudnia, mit is mond neki.
Természetesen mondhatná akár azt is, hogy hatalmas vadkant sebzett meg, és el lehetne ejteni. Csak kíváncsiságból vetette ezt fel Pókának, de a vadász hangosan tiltakozott ellene:
- Az nem lesz jó, mert akkor felette igen megharaguvék rám az úr. Részint, mert rosszul lövém meg az disznót, főképpen meg azért, mert odahagyám ahelyett, hogy újabb lövéssel megváltanám az kínjaitól. Egyébiránt kötve hiszem, hogy az sebes kan miatt az úr visszamenne az erdőbe, ahonnan egyszer már kijöve. Inkább mondá az vadászoknak; végezzék be nagy hamarsággal, amit én bolond fejjel félbe hagyék.
Magliani kénytelen-kelletlen elismerte, hogy Pókának ebben igaza van. Részben tudta, részben pedig sejtette, hogy Zrínyi a vasvári béke után komoly nemzetközi kapcsolatait felhasználva valamiféle szervezkedésbe fogott. Megtehette, ő volt Európa egyik legnépszerűbb embere.
Sajnos, Zrínyi Miklós megfontolt alapossága nyilvánvalóan egészen másképpen mozgathatta a szálakat, mint ahogy például az öccse, Zrínyi Péter tette volna. Ezért lehetetlen volt belelátni a kártyáiba, átlátni, ellenőrizni, hogyan is gombolyítja a szervezkedés szálait. Meddig jutott? Egyáltalán összeesküvő-e már Zrínyi? Egyáltalán, azzá válik-e? Merthogy még ez sem biztos. Szervezkedik-e egyáltalán, vagy ez csupán sejtelem? Mivel a szervezkedésre semmiféle bizonyíték nincs. Viszont pusztán a lehetőség, hogy Zrínyi valamiféle szervezkedésbe fog, önmagában is félelmetes.
Ha szervezkedne, miért tenné? Mi volna a célja? A török háború folytatása, Magyarország felszabadítása, területének teljes helyreállítása? Ez mindig is célja volt, nem is titkolja, ez politikusi koncepciójának lényege. És utána? Mik lennének a további tervei?
Az ostoba franciák arról fecsegnek, hogy Zrínyi Miklóst kellene Magyarország királyává koronázni. A jelen helyzetben ez nyilvánvaló ostobaság; nem származhat a bántól. Mégis, ha véletlenül úgy alakulnak az események, hogy akár meg is valósulhatna?
A megbízónak igaza van, Zrínyinek meg kell halnia.
Póka feladata: hívja vissza az erdőbe a nagyurat. Jó ürüggyel. Olyannal, hogy Zrínyi akkor is vele menjen, ha egyáltalán semmiféle szervezkedésbe nem bocsátkozott.
Zrínyinek kísérők nélkül kell jönnie. Ha mások is vele tartanak, semmi esély a merényletre. Akkor legfeljebb Póka tűnik majd még bolondabbnak.
Az a feltétel, hogy Zrínyi egyedül legyen, csupán egyetlen módon teljesülhet: ha ő maga nyilvánítja ki, hogy egyedül akar visszamenni az erdőbe, ha megtiltja, hogy bárki is kövesse. Ebben az esetben a többiek helyben maradnak, beszélgetnek, és nyugodtan várakoznak. Mármint az urak. Mert a kisebb rangú emberektől, inasoktól, vadászoktól és katonáktól kitelik, hogy uruk után indulnak. Gondolnak egyet, lóra kapnak, és utána mennek, hátha segíthetnek.
Ezért fontos az idő tényezője. Zrínyivel lényegében egy szempillantás alatt végezni kell. A vadászok és urak Zrínyi nélkül nem mennek vissza Csáktornyára. A grófot keresni kezdik, holttestét nagyon hamar megtalálják.
Kockázat. Nagyon nagy kockázat.
A legkritikusabb pillanat: Póka és Zrínyi beszélgetése. Az egész akkor dől el. Neki nagyon figyelnie kell, de semmiképpen sem lehet hallótávolságon belül. Egy gesztussal sem mutathatja, hogy számára fontos esemény történik, de feltűnés nélkül figyelnie kell, és készen kell állnia az indulásra.
Ha Zrínyi nem megy vissza az erdőbe, el kell halasztani a merényletet, más tervet kell kiagyalni. Johann – amint lehet – szól a törököknek.
Ha Zrínyi másokat küld maga helyett, neki semmi köze semmihez. Ha a törököket észreveszik, foglyul ejtik, vagy felkoncolják őket. Semmi gond ezzel; nem tudják a nevét, nem vallhatnak rá. Ebben az esetben Póka sem ússza meg szárazon. Póka rávallhat, de nem azonnal. Csak több órás, esetleg több napos kínvallatás után. De ha Pókát esetleg még az erdőszélen vasra verik, abban az esetben sem gyanakszik rá senki. Úgy is dönthet, hogy lemarad a menettől, és elmenekül. Legkésőbb este a lovászok jelentik a paripa eltűntét, és könnyűszerrel rájönnek, ki ült rajta. Viszont nem tudják, merre menekült. Ha reggelig kitartóan lovagol, tetemes előnyt szerezhet. Máskor is kellett már így kereket oldania.
Ez történhet a rosszabb esetben.
Jobb esetben: Zrínyi egyedül megy Pókával az erdőbe.
Tehát: Zrínyi és Póka belovagolnak az erdőbe. Ez az a szituáció, amikor ő Magliani, nem maradhat tovább ártalmatlan és észrevétlen.
Ha Zrínyi és Póka kettesben indulnak el, csupán néhány másodpercet szabad várakoznia, hogy meggyőződjön róla, senki sem tart velük. Utána azonban késedelem nélkül utánuk kell lovagolnia.
Zrínyi Miklós semmiképpen sem lesz fegyvertelen. Ennyi hibát egyszerre nem követ el. Az oldalán mindig van szablya, spádé vagy hosszú vadásztőr. Az előző vadászatokon megfigyelte; a spádét sohasem teszi le. Olyan már előfordult, hogy a szablyát, sőt a vadásztőrt is lecsatolta. Mielőtt elindul a vadra, telkes bocskorára combközépig érő csizmát húz, de a spádét olyankor sem teszi le. Amikor a vadászat befejeződik – ezt Magliani különösen éberen figyelte meg – leveszi a csizmát, és fertályórát társalog vendégeivel a hintó mellett. A spádét olyankor sem csatolja le. Puska már nincs nála, de azt bármikor felkaphatja. Több remekmívű stucca is van, egy az inasnál, egy a lovásznál, egy pedig a kétfelé eresztős hintóban az ülőhelyhez támasztva. Valamelyik nap Magliani észrevette, hogy Zrínyi pompás fekete csődörének a nyeregkápájában is volt egy stucc; azt korábban még nem látta.
Zrínyi tehát fel lesz fegyverezve: az oldalán spádé, kezében a stucc.
A legkényesebb probléma: a helyben maradóknak, a többieknek azt kell hinniük, hogy Zrínyi és Póka egy sebzett vadkanra megy.
Ettől a feladattól nem félt Magliani, pontos terve volt rá. Tudta, hogy legfeljebb félpercnyi ideje van, de bízott az ügyességében. Gyanútlan embereket konkrét dolgokkal dezinformálni nem nehéz.
Ha Zrínyi és Póka elindultak, neki utánuk kell lovagolnia. Megint egy kényes pillanat. Megtörténhet, hogy néhányan szintén lóra kapnak, és utána indulnak. Minden különösebb ok nélkül, pusztán azért, mert ő is elindult. Az urak közül talán senki, de a lovászok, inasok, szolgák és egyéb közrendűek közül bárki utána lovagolhat. Őket az úr külön nem fogja maradásra kérni. Ezt lehetetlen megakadályoznia. Megint csak egy érv amellett, hogy elképesztően gyorsan kell történnie.
Az esetleg utána lovaglók is úgy tudják majd: egy vadkant kell keresni. Ennek megfelelően viselkednek majd. Erre ügyelnie kell.
Neki nem kell Pókát és Zrínyit követnie, mert ismeri a célt. Ahogy az erdőbe ér, elébük vághat. Eléjük is kell vágnia.
Póka és Zrínyi leszállnak a lóról. Gyalog indulnak a horgas fa felé, Póka előre engedi a bánt. A fa hajlatában rejtőzik a két török. Mi történik, ha Zrínyi észreveszi őket?
Nem. Nem fogja észrevenni. Ha semmi okunk nincs rá, általában nem figyelünk a két-három lábbal a fejünk fölött lévő dolgokra. Ha a két pogány csendben kushad a fán – és nincs okuk nem ezt tenni – az áldozat nem veheti észre őket.
Amint Póka előre engedte Zrínyit, a jágernek tüstént lőnie is kell, méghozzá közvetlen közelről, nem a bán hátába, hanem a nyakára. Ha Zrínyi visszafordulna, akkor a szeme a célpont. Pókának semmiképpen sem szabad Zrínyit homlokon lőnie; mert azt a sebet nem lehet olyanná alakítani, mintha vadkan ejtette volna.
Póka sokáig húzódozott, mire megértette, hogy mindenképpen lőnie kell. Anélkül nincs nemesség, és nincs háromszáz arany.
A puskalövést az erdőszélen a többieknek hallaniuk kell, de számítanak is rá. Ha vadkanra mennek, lövés nélkül úgysem ejthetik el. Ha két lövés esik, akkor sem fognak gyanút.
A törökök leugranak a fáról. Ha Zrínyi még küzdene, megölik. Ha már haldoklik, a pogány hóhér elvégzi rajta az ocsmány mészárosmunkát; utánozza a vadkan agyarát. Ennek egy percig sem szabad tartania, a két török utána rögtön elinal.
Mire bárki odaér, nyoma sem lehet töröknek.
A törökök eltűntek, Zrínyi halott. Hogyan legyen tovább?
Akkor következik Magliani nagy alakítása. Kilovagol az erdőszélre, és elmeséli a vadkanbalesetet.
Itt is van még egy speciális probléma. Mi történik, ha percekkel a merénylet után máris odaér valaki. Vagy – ami még rosszabb – ha többen is odaérnek.
A vadkan Zrínyin kívül senki mást nem ölhet meg. Az nem volna hihető. Tömeggyilkos és ámokfutó vadkan csak a mesében létezik. Tehát mindenki másnak életben kell maradnia, harcról szó sem lehet.
Csakhogy…
Magliani pontosan tudta, hogy a bűncselekmény felfedezésének esélye mindig az első pillanatokban a legnagyobb. Utána nagyon gyorsan csökken. Közvetlenül a gaztett után még ezer kisebb-nagyobb jel utalhat rá elkerülhetetlenül, amit tapasztalt férfiak észrevehetnek.
Ha bárki a tett helyére érkezik, veszélyt jelent. Egyetlen ürüggyel lehet a legveszélyesebbet eltávolítani: vissza kell küldeni a többiekhez az erdőszélre. Minél hisztérikusabb üzenetet vigyen, hömpölyögjön oda az egész vadásztársaság lovastul-hintóstul; hadd taposson össze minden árulkodó nyomot. Utána meg már úgyis rohamosan sötétedik.
Ha bárki odaér, a tapasztalt katonaember, a tiszt, a vadonban járatos vadász a legveszedelmesebb. A szolga, inas, komornyik és hasonló fickó nem érdekes. Ha valamelyik tiszt érne oda, esetleg maga Guzics kapitány, vagy az öccse; őt kell visszaküldeni. Utána jajongva és jajveszékelve toporogni, sürögni – esetleg sírni. Nem adni időt senkinek arra, hogy higgadtan felmérje a látványt, arra meg különösen nem, hogy el is gondolkodjék rajta.
Ha Zrínyi még él, ez legyen az ürügy a jajveszékelésre; ha már meghalt, akkor meg az.
Ezután következik a nagyjelenet. A mese. A vadkanmese most kezdi hódító útját, ez lesz Guido Magliani szerény hozzájárulása a történelemhez.
Magliani pontosan tudta, hogy amit az emberek elhisznek, az nem mindig logikus, és – higgadt, külső nézőpontból szemlélve – nem is mindig hihető. Nem is számít, hogy logikus-e. Az sem számít, hihető-e. A lényeget a forma hordozza, nem a tartalom. Egy jó komédiás a legostobább képtelenségeket is képes elhitetni közönségével; Guido Magliani pedig nagyon jó komédiás.
A mese igen körmönfont követelményrendszernek kell, hogy megfeleljen. Ez lesz a Zrínyi Miklós haláláról szóló egyetlen hiteles információ. Hitelesnek, illetve az adott zaklatott és katasztrofális helyzetben hihetőnek kell lennie. Sulykolnia kell a vadkan-verziót; minden más lehetőséget eleve ki kell zárnia. Csupán annyira kell logikusnak lennie, hogy az előbbiekkel összeférjen.
Magliani nagyot sóhajtott. Az ostoba Pókának a száját sem szabad kinyitnia; ezt a lelkére kötötte. Póka horvát anyanyelvű, a magyart töri, más nyelvet nem beszél. Ő, Magliani minden nyelven megérteti magát. A mesét olyan nyelven kell mondania, ami a hallgatóságnak magától értetődő, de Póka nem, vagy alig érti. A hallgatóság: Zrínyi vendégei és a csáktornyai tisztek.
Most pedig a mese.
Már az elejének is a vadkanról kell szólnia. Magától értetődően a vadkanról. Csakis a vadkanról.
Kezdődjön valahogy így:
Amikor a vadkan vérén bementünk az erdőbe..
Ha magyarul mondja:
Amikor a disznó vérin bementünk az erdőbe…
Persze, hogy ostoba. Persze, hogy nem logikus. De ez nem számít. Egyetlen ember sem fog visszakérdezni, hogy miféle véren? Hol volt az erdő szélétől annak a vadkannak a vére? Talán csak nem a zsákmány közül, a szekérről mászott le az a gyilkos fenevad?
Nem fogják ezt kérdezni, mert nem szoktak hasonló helyzetben ilyen kérdéseket feltenni. Ennyi kockázatot vállalnia kell. Senki sem fogja ezt a kérdést feltenni; senki sem fogja ilyen módon az egész mesét tönkre zúzni.
A mesének tisztáznia kell, hogyan estek a bán sebei. Puskalövésről természetesen szó sem eshet. A sebeket – minden sebet – a kan agyara ejtette. A török martalócok egyike állítólag szakértő az ilyesmiben. Azért van itt. Vadkantól származónak magyarázható sebeket kell ejtenie Zrínyi nyakán és arcán. Esetleg a kezén is. A puskalövés okozta sebet is át kell alakítania. Ezért a lőfegyverrel kizárólag az áldozat nyakára vagy szemére kell célozni. A felületes vizsgálat nem veheti észre, hogy lelőtték a magyarok hősét.
A török csirkefogónak gyorsnak és ügyesnek kell lennie, mert nagyon kevés ideje lesz minderre. Biztos kézzel kell széthasogatnia Zrínyi nyakát és arcát. Legalább az egyik sebnek halálosnak kell lennie. Még valami: Zrínyi többé egy szót sem ejthet. Erről is a töröknek kell gondoskodnia.
Van azonban egy nem csekély probléma a sebekkel kapcsolatban. Halálos sebeket kell ejteni, vadkanagyar által ejtetteknek kell őket álcázni, ráadásul nagyon hamar.
Csakhogy…
A vadkan nem tud két lábra állni. Ahhoz hogy a nyakán megsebezze, előbb a földre kell döntenie Zrínyi bánt. Akkor pedig az első sebet a lábán, a térde vagy a combja környékén kell ejtenie. A vadkantámadás enélkül voltaképpen lehetetlen.
———–
Íme, egy hosszabb részlet belőle:
———-
CSÁKTORNYA
08 45
Guido Magliani magában üldögélt egy kecskelábú lócán, és igyekezett alaposan átgondolni az előtte álló napot. Minden ma dől el. Semmit sem szabad elrontania.
Végiggondolni még egyszer! A terv túlságosan kockázatos; mégis végre kell hajtania. Kitapogatta a nyakában függő kis csomagot. A genovai méregfiola sértetlen volt. Ha minden kötél szakad, használnia kell. Inkább ez, mint a kínpad.
A Guido Magliani nem volt az igazi neve. Azt olyan régen nem használta, hogy talán már el is felejtette.
Már nem ez lesz az első munkája, de mindenképpen a legfelelősségteljesebb. Gyakorlatilag megbízható társak nélkül.
A vadász – Póka – akit beszervezett – pénzsóvár idióta. Csáktornyán félnótásnak tartják, úgy is nevezik: a bolond. Más megkörnyékezhető embert azonban nem talált, vele kellett boldogulnia. A szívélyes Csáktornya voltaképpen kérlelhetetlenül ellenséges közeg volt, Magliani ezt finom érzékével az első pillanattól kezdve megérezte. Tudta, hogy nagyon veszélyes játékot űz, amikor bálványozott uruk meggyilkolására keres segítőtársakat a várnép tagjai között.
De Póka még hagyján – ott van még a török. Azokkal hogy’ fog együttműködni?
Akárhogyan is: a törökökre szükség van, a feladat másképpen nem hajtható végre.
Magliani sóhajtott…
Magliani nem gyűlölte Zrínyi Miklóst. Határozottan tehetséges és intelligens politikusnak ismerte meg. Nem volt tökéletes, de volt koncepciója, enciklopédikus műveltsége; külföldi szemmel nézve is - ebben a barbár nációban meg egyenesen a világ csodájának számított. Emellett nagyobb és értékesebb energia volt benne, mint a legtöbb uralkodóban. Szinte sugárzik belőle a kiválóság. Nem véletlenül tartja a megbízó veszedelmesnek. Bizonyára nagy hasznára lehetne a hazájának, de nem lesz, mert meg fogom ölni. Itt és most: 1664. november 18-án.
Nem gyűlöletből ölök, hanem azért, mert megbízásom van. Ez a munkám.
Illetve nem, nem én ölöm meg. Egy vadkan. Egy közönséges vaddisznó.
A megbízó ragaszkodik hozzá, hogy baleset legyen. Valami nagyon közönséges baleset.
Zrínyi Miklós számára ez talán méltatlan halál, de nem számít, mert a megbízó érdekei így kívánják. A megbízó fizet, a feladatot teljesíteni kell.
Magliani újra sóhajtott..
Ha már eltűnt innen, valahol, távol, valahol egy nagyvárosban – misét kell mondatnia Zrínyi lelki üdvéért. Ennyivel mindenképpen tartozik neki.
Nem, nem gondolni rá. Elfelejteni! Nem szabad felidézni Zrínyi mosolyát, férfias határozottságát, erényeit, bátorságát, győzelmeit, és a mindent felülmúló szeretetet és tiszteletet, amivel az itteni emberek a bánra néznek.
Egyszer egy vén szakmabeli brávó hosszan beszélt arról; soha ne gondoljon a célpont helyzetébe, ne törődjön annak barátaival, családjával, hazájával.
A célpont nem ember. Csak célpont.
Most pedig gondoljuk át még egyszer alaposan az egészet.
Póka tudja a dolgát. Alaposan átvette vele. Nem nagyon értelmes, de képes végrehajtani a feladatát. Csak beszélnie ne kelljen, mert akkor bajt okozhat…
Magliani tekintete erre a gondolatra elfelhősödött. Akkor mégiscsak beszélnie kell. Voltaképpen minden azon múlik. Vajon Zrínyi hisz-e majd neki? Hisz-e a bolondnak?
Máskülönben meg: aligha feltételezik, hogy a bolond hazudik.
A török?
Állítólag igazi vérszomjas fickókat küld. A legpiszkosabb munkát ők végzik el. Arra talán alkalmasak…
Lássuk elölről az egészet!
A délelőtt a felkészülés időszaka. Még egyszer mindenképpen beszélnie kell Pókával, a jáger ígérete szerint valami ürüggyel feljön a várba. Pontosítania kell.
Ebéd után vadászat. Póka teszi közben a dolgát, mint máskor. A vörhenyes képű Johann a vadászat elején a megbeszélt ösvényen ellovagol, találkozik a török martalócokkal, hogy a vadászat után elvezesse őket a Póka kiválasztotta horgas fához.
Magliani több vadászaton is részt vett, alaposan kiismerte a szokásokat. Sikerült kinyomoznia, hogy az erdő mely részébe tervezik a mai vadászatot. Azt is, hol lesznek felállítva a hálók. De ennél sokkal fontosabb volt annak tisztázása: hol várakoznak majd a hintók és a szekerek. Ennek figyelembe vételével kellett a helyet kiválasztani. Nem lehet túlságosan messze; akkor Zrínyi gyanút fogna, és nem lenne hajlandó Pókával menni. Túlságosan közel még kevésbé lehet, hiszen akkor a vadászat többi résztvevője közül bárki bármit meghallhatna. A kis tisztás és a „horgas” fa magától értetődően adta magát. Az egyetlen jó megoldás; amely azonban tömérdek kockázatot hordozott.
Magliani büszke volt kitűnő idegzetére, most azonban többször is kiverte a veríték, amikor alaposabban belegondolt, mit is tervez. Túlságosan nagy volt a kockázat. Arra készült, hogy megölje Magyarország legnépszerűbb emberét – saját udvartartásától szinte karnyújtásnyira. Méghozzá úgy, hogy a gyilkosság vadkantámadásnak tűnjön.
Az Öreg nemesi rangú birtokos volt, valóságos kis palotában élt – bár ennek értékéből sokat levont, hogy egy Isten háta mögötti falucskában rejtőzött. A házigazda kellemes modorú, barátságos ember volt. Senki sem rótta fel neki, hogy vén kujon létére túlságosan kedveli a kövér parasztlányokat – mert utána mindig gavallérosan megajándékozta őket. Az Öreg közkedvelt személyiség volt. Egyedül Magliani tudta róla, hogy nyugalomba vonult bérgyilkos.
- Vadkan? – kérdezte az Öreg, amikor együtt üldögéltek a kis palota fedett teraszán, egy palack jóféle tokaji bor mellett. – Miért éppen vadkan?
Magliani kényszeredetten elhúzta a száját. A vadkant egyrészt magától értetődőnek érezte, másrészt félt tőle, hogy az Öreg szokásához híven ízekre szedi az egész tervet. Legalább ne pont a vadkan frontján támadna.
- A kursaneci erdőben a vaddisznó az egyetlen olyan vad, ami igazán és hihetően veszélyes lehet.
- Az nagy baj.
- Miért?
- Vadásztál már disznóra, Guido?
- Nem, soha.
- Én gyakran. A vaddisznó nem macskaléptekkel jár-kel az avaron, hanem vad morgással és fújtatással csörtet keresztül a bozóton. Senki sem hiszi, hogy egy tapasztalt vadászra észrevétlenül támadhat a vadkan.
- Márpedig itt nincs más megoldás. A célpontnak otthon kell meghalnia.
- Nézd, Guido, a terv nem rossz, a munka sikerülhet. De: rá fognak jönni, hogy nem lehetett vadkan.
Magliani szája sarkában furcsa kis grimasz jelent meg.
- Jártál már Magyarországon, Öreg?
- Nem, még soha.
- Ott minden másképpen van.
- Annyira nem lehet másképpen, Guido. Rá fognak jönni, hogy nem volt semmiféle vadkan.
- Nem hinném. A magyarok nemcsak, hogy el fogják hinni; örömmel hiszik majd el. Sőt: megvető gőggel kezelik, és lenézik majd azokat, akik kételkednek benne. Magyarország az ökör, amelyik nem tudja, és nem akarja tudni a maga erejét. Az ökör, amelyik még a legsilányabb pudlikutyát is hatalmas szelindeknek képzeli, és meghódol előtte, ha a szőre külhoni módra van cifrázva. Ha nem így volna, sohasem haraphatta volna ki a közepét a török annak az egykor hatalmas országnak, és nem került volna a koronája a – magunk között szólva – buta és impotens Habsburg-dinasztia kezébe. El fogják hinni, sőt ez lesz a kötelező vélemény. Ez talán Isten különleges büntetése; ha létezik Isten. Magyarországot a török gazdag és kellemes országnak, kenyéradó földnek tartja, ahol nagyon jó rabolni. Ostoba ország, szerencsétlen náció; sose fog végleg megszabadulni a töröktől. Mindig lesz valaki, aki rabolja, sanyargatja, fosztogatja – az idők végezetéig.
Ezután sokáig hallgattak.
Szóval: a vadkan!
Magliani elhúzta a száját. Póka is tiltakozott az elején, de most már elfogadta. Hogy is lesz tovább?
A vadászat alatt minél diszkrétebben kell viselkednie. Pókával egyáltalán nem szabad érintkeznie, a jáger nem jöhet a közelébe. Nagy baj lehetne belőle, ha bárki emlékezne rá, hogy az úr halála előtt együtt látta kettejüket.
A vadászaton semmi feltűnőt sem művel. Legfőképpen: nem süti el a fegyverét. A puska töltve marad – később lesz szükség a fegyverre. Póka is ugyanígy tesz.
Következik a döntő pillanat. Megszólal a kürtszó; a vadászatnak vége. Ez nagyjából délután négy óra körül történik; mert az úr és a vendégei szeretnek világosban hazaérni Csáktornyára. A vadászok szép kényelmesen kisétálnak a hintókhoz. Jönnek a hajtók is, a gyalogosok összeszedik a zsákmányt, kihordják a szekérre. Az urak indulás előtt a hintó környékén tereferélnek, az úr megvárja, amíg mindenki indulásra készen áll. Már senki sincs az erdőben, a vadászok mind megjöttek, a szolgák a szekerek körül sürgölődnek. Eljött a megfelelő pillanat…
Ekkor kell megjönnie Pókának. Lóháton előrobog az erdőből, és horvátul megszólítja Zrínyit. Soha senkinek sem szabad megtudnia, mit is mond neki.
Természetesen mondhatná akár azt is, hogy hatalmas vadkant sebzett meg, és el lehetne ejteni. Csak kíváncsiságból vetette ezt fel Pókának, de a vadász hangosan tiltakozott ellene:
- Az nem lesz jó, mert akkor felette igen megharaguvék rám az úr. Részint, mert rosszul lövém meg az disznót, főképpen meg azért, mert odahagyám ahelyett, hogy újabb lövéssel megváltanám az kínjaitól. Egyébiránt kötve hiszem, hogy az sebes kan miatt az úr visszamenne az erdőbe, ahonnan egyszer már kijöve. Inkább mondá az vadászoknak; végezzék be nagy hamarsággal, amit én bolond fejjel félbe hagyék.
Magliani kénytelen-kelletlen elismerte, hogy Pókának ebben igaza van. Részben tudta, részben pedig sejtette, hogy Zrínyi a vasvári béke után komoly nemzetközi kapcsolatait felhasználva valamiféle szervezkedésbe fogott. Megtehette, ő volt Európa egyik legnépszerűbb embere.
Sajnos, Zrínyi Miklós megfontolt alapossága nyilvánvalóan egészen másképpen mozgathatta a szálakat, mint ahogy például az öccse, Zrínyi Péter tette volna. Ezért lehetetlen volt belelátni a kártyáiba, átlátni, ellenőrizni, hogyan is gombolyítja a szervezkedés szálait. Meddig jutott? Egyáltalán összeesküvő-e már Zrínyi? Egyáltalán, azzá válik-e? Merthogy még ez sem biztos. Szervezkedik-e egyáltalán, vagy ez csupán sejtelem? Mivel a szervezkedésre semmiféle bizonyíték nincs. Viszont pusztán a lehetőség, hogy Zrínyi valamiféle szervezkedésbe fog, önmagában is félelmetes.
Ha szervezkedne, miért tenné? Mi volna a célja? A török háború folytatása, Magyarország felszabadítása, területének teljes helyreállítása? Ez mindig is célja volt, nem is titkolja, ez politikusi koncepciójának lényege. És utána? Mik lennének a további tervei?
Az ostoba franciák arról fecsegnek, hogy Zrínyi Miklóst kellene Magyarország királyává koronázni. A jelen helyzetben ez nyilvánvaló ostobaság; nem származhat a bántól. Mégis, ha véletlenül úgy alakulnak az események, hogy akár meg is valósulhatna?
A megbízónak igaza van, Zrínyinek meg kell halnia.
Póka feladata: hívja vissza az erdőbe a nagyurat. Jó ürüggyel. Olyannal, hogy Zrínyi akkor is vele menjen, ha egyáltalán semmiféle szervezkedésbe nem bocsátkozott.
Zrínyinek kísérők nélkül kell jönnie. Ha mások is vele tartanak, semmi esély a merényletre. Akkor legfeljebb Póka tűnik majd még bolondabbnak.
Az a feltétel, hogy Zrínyi egyedül legyen, csupán egyetlen módon teljesülhet: ha ő maga nyilvánítja ki, hogy egyedül akar visszamenni az erdőbe, ha megtiltja, hogy bárki is kövesse. Ebben az esetben a többiek helyben maradnak, beszélgetnek, és nyugodtan várakoznak. Mármint az urak. Mert a kisebb rangú emberektől, inasoktól, vadászoktól és katonáktól kitelik, hogy uruk után indulnak. Gondolnak egyet, lóra kapnak, és utána mennek, hátha segíthetnek.
Ezért fontos az idő tényezője. Zrínyivel lényegében egy szempillantás alatt végezni kell. A vadászok és urak Zrínyi nélkül nem mennek vissza Csáktornyára. A grófot keresni kezdik, holttestét nagyon hamar megtalálják.
Kockázat. Nagyon nagy kockázat.
A legkritikusabb pillanat: Póka és Zrínyi beszélgetése. Az egész akkor dől el. Neki nagyon figyelnie kell, de semmiképpen sem lehet hallótávolságon belül. Egy gesztussal sem mutathatja, hogy számára fontos esemény történik, de feltűnés nélkül figyelnie kell, és készen kell állnia az indulásra.
Ha Zrínyi nem megy vissza az erdőbe, el kell halasztani a merényletet, más tervet kell kiagyalni. Johann – amint lehet – szól a törököknek.
Ha Zrínyi másokat küld maga helyett, neki semmi köze semmihez. Ha a törököket észreveszik, foglyul ejtik, vagy felkoncolják őket. Semmi gond ezzel; nem tudják a nevét, nem vallhatnak rá. Ebben az esetben Póka sem ússza meg szárazon. Póka rávallhat, de nem azonnal. Csak több órás, esetleg több napos kínvallatás után. De ha Pókát esetleg még az erdőszélen vasra verik, abban az esetben sem gyanakszik rá senki. Úgy is dönthet, hogy lemarad a menettől, és elmenekül. Legkésőbb este a lovászok jelentik a paripa eltűntét, és könnyűszerrel rájönnek, ki ült rajta. Viszont nem tudják, merre menekült. Ha reggelig kitartóan lovagol, tetemes előnyt szerezhet. Máskor is kellett már így kereket oldania.
Ez történhet a rosszabb esetben.
Jobb esetben: Zrínyi egyedül megy Pókával az erdőbe.
Tehát: Zrínyi és Póka belovagolnak az erdőbe. Ez az a szituáció, amikor ő Magliani, nem maradhat tovább ártalmatlan és észrevétlen.
Ha Zrínyi és Póka kettesben indulnak el, csupán néhány másodpercet szabad várakoznia, hogy meggyőződjön róla, senki sem tart velük. Utána azonban késedelem nélkül utánuk kell lovagolnia.
Zrínyi Miklós semmiképpen sem lesz fegyvertelen. Ennyi hibát egyszerre nem követ el. Az oldalán mindig van szablya, spádé vagy hosszú vadásztőr. Az előző vadászatokon megfigyelte; a spádét sohasem teszi le. Olyan már előfordult, hogy a szablyát, sőt a vadásztőrt is lecsatolta. Mielőtt elindul a vadra, telkes bocskorára combközépig érő csizmát húz, de a spádét olyankor sem teszi le. Amikor a vadászat befejeződik – ezt Magliani különösen éberen figyelte meg – leveszi a csizmát, és fertályórát társalog vendégeivel a hintó mellett. A spádét olyankor sem csatolja le. Puska már nincs nála, de azt bármikor felkaphatja. Több remekmívű stucca is van, egy az inasnál, egy a lovásznál, egy pedig a kétfelé eresztős hintóban az ülőhelyhez támasztva. Valamelyik nap Magliani észrevette, hogy Zrínyi pompás fekete csődörének a nyeregkápájában is volt egy stucc; azt korábban még nem látta.
Zrínyi tehát fel lesz fegyverezve: az oldalán spádé, kezében a stucc.
A legkényesebb probléma: a helyben maradóknak, a többieknek azt kell hinniük, hogy Zrínyi és Póka egy sebzett vadkanra megy.
Ettől a feladattól nem félt Magliani, pontos terve volt rá. Tudta, hogy legfeljebb félpercnyi ideje van, de bízott az ügyességében. Gyanútlan embereket konkrét dolgokkal dezinformálni nem nehéz.
Ha Zrínyi és Póka elindultak, neki utánuk kell lovagolnia. Megint egy kényes pillanat. Megtörténhet, hogy néhányan szintén lóra kapnak, és utána indulnak. Minden különösebb ok nélkül, pusztán azért, mert ő is elindult. Az urak közül talán senki, de a lovászok, inasok, szolgák és egyéb közrendűek közül bárki utána lovagolhat. Őket az úr külön nem fogja maradásra kérni. Ezt lehetetlen megakadályoznia. Megint csak egy érv amellett, hogy elképesztően gyorsan kell történnie.
Az esetleg utána lovaglók is úgy tudják majd: egy vadkant kell keresni. Ennek megfelelően viselkednek majd. Erre ügyelnie kell.
Neki nem kell Pókát és Zrínyit követnie, mert ismeri a célt. Ahogy az erdőbe ér, elébük vághat. Eléjük is kell vágnia.
Póka és Zrínyi leszállnak a lóról. Gyalog indulnak a horgas fa felé, Póka előre engedi a bánt. A fa hajlatában rejtőzik a két török. Mi történik, ha Zrínyi észreveszi őket?
Nem. Nem fogja észrevenni. Ha semmi okunk nincs rá, általában nem figyelünk a két-három lábbal a fejünk fölött lévő dolgokra. Ha a két pogány csendben kushad a fán – és nincs okuk nem ezt tenni – az áldozat nem veheti észre őket.
Amint Póka előre engedte Zrínyit, a jágernek tüstént lőnie is kell, méghozzá közvetlen közelről, nem a bán hátába, hanem a nyakára. Ha Zrínyi visszafordulna, akkor a szeme a célpont. Pókának semmiképpen sem szabad Zrínyit homlokon lőnie; mert azt a sebet nem lehet olyanná alakítani, mintha vadkan ejtette volna.
Póka sokáig húzódozott, mire megértette, hogy mindenképpen lőnie kell. Anélkül nincs nemesség, és nincs háromszáz arany.
A puskalövést az erdőszélen a többieknek hallaniuk kell, de számítanak is rá. Ha vadkanra mennek, lövés nélkül úgysem ejthetik el. Ha két lövés esik, akkor sem fognak gyanút.
A törökök leugranak a fáról. Ha Zrínyi még küzdene, megölik. Ha már haldoklik, a pogány hóhér elvégzi rajta az ocsmány mészárosmunkát; utánozza a vadkan agyarát. Ennek egy percig sem szabad tartania, a két török utána rögtön elinal.
Mire bárki odaér, nyoma sem lehet töröknek.
A törökök eltűntek, Zrínyi halott. Hogyan legyen tovább?
Akkor következik Magliani nagy alakítása. Kilovagol az erdőszélre, és elmeséli a vadkanbalesetet.
Itt is van még egy speciális probléma. Mi történik, ha percekkel a merénylet után máris odaér valaki. Vagy – ami még rosszabb – ha többen is odaérnek.
A vadkan Zrínyin kívül senki mást nem ölhet meg. Az nem volna hihető. Tömeggyilkos és ámokfutó vadkan csak a mesében létezik. Tehát mindenki másnak életben kell maradnia, harcról szó sem lehet.
Csakhogy…
Magliani pontosan tudta, hogy a bűncselekmény felfedezésének esélye mindig az első pillanatokban a legnagyobb. Utána nagyon gyorsan csökken. Közvetlenül a gaztett után még ezer kisebb-nagyobb jel utalhat rá elkerülhetetlenül, amit tapasztalt férfiak észrevehetnek.
Ha bárki a tett helyére érkezik, veszélyt jelent. Egyetlen ürüggyel lehet a legveszélyesebbet eltávolítani: vissza kell küldeni a többiekhez az erdőszélre. Minél hisztérikusabb üzenetet vigyen, hömpölyögjön oda az egész vadásztársaság lovastul-hintóstul; hadd taposson össze minden árulkodó nyomot. Utána meg már úgyis rohamosan sötétedik.
Ha bárki odaér, a tapasztalt katonaember, a tiszt, a vadonban járatos vadász a legveszedelmesebb. A szolga, inas, komornyik és hasonló fickó nem érdekes. Ha valamelyik tiszt érne oda, esetleg maga Guzics kapitány, vagy az öccse; őt kell visszaküldeni. Utána jajongva és jajveszékelve toporogni, sürögni – esetleg sírni. Nem adni időt senkinek arra, hogy higgadtan felmérje a látványt, arra meg különösen nem, hogy el is gondolkodjék rajta.
Ha Zrínyi még él, ez legyen az ürügy a jajveszékelésre; ha már meghalt, akkor meg az.
Ezután következik a nagyjelenet. A mese. A vadkanmese most kezdi hódító útját, ez lesz Guido Magliani szerény hozzájárulása a történelemhez.
Magliani pontosan tudta, hogy amit az emberek elhisznek, az nem mindig logikus, és – higgadt, külső nézőpontból szemlélve – nem is mindig hihető. Nem is számít, hogy logikus-e. Az sem számít, hihető-e. A lényeget a forma hordozza, nem a tartalom. Egy jó komédiás a legostobább képtelenségeket is képes elhitetni közönségével; Guido Magliani pedig nagyon jó komédiás.
A mese igen körmönfont követelményrendszernek kell, hogy megfeleljen. Ez lesz a Zrínyi Miklós haláláról szóló egyetlen hiteles információ. Hitelesnek, illetve az adott zaklatott és katasztrofális helyzetben hihetőnek kell lennie. Sulykolnia kell a vadkan-verziót; minden más lehetőséget eleve ki kell zárnia. Csupán annyira kell logikusnak lennie, hogy az előbbiekkel összeférjen.
Magliani nagyot sóhajtott. Az ostoba Pókának a száját sem szabad kinyitnia; ezt a lelkére kötötte. Póka horvát anyanyelvű, a magyart töri, más nyelvet nem beszél. Ő, Magliani minden nyelven megérteti magát. A mesét olyan nyelven kell mondania, ami a hallgatóságnak magától értetődő, de Póka nem, vagy alig érti. A hallgatóság: Zrínyi vendégei és a csáktornyai tisztek.
Most pedig a mese.
Már az elejének is a vadkanról kell szólnia. Magától értetődően a vadkanról. Csakis a vadkanról.
Kezdődjön valahogy így:
Amikor a vadkan vérén bementünk az erdőbe..
Ha magyarul mondja:
Amikor a disznó vérin bementünk az erdőbe…
Persze, hogy ostoba. Persze, hogy nem logikus. De ez nem számít. Egyetlen ember sem fog visszakérdezni, hogy miféle véren? Hol volt az erdő szélétől annak a vadkannak a vére? Talán csak nem a zsákmány közül, a szekérről mászott le az a gyilkos fenevad?
Nem fogják ezt kérdezni, mert nem szoktak hasonló helyzetben ilyen kérdéseket feltenni. Ennyi kockázatot vállalnia kell. Senki sem fogja ezt a kérdést feltenni; senki sem fogja ilyen módon az egész mesét tönkre zúzni.
A mesének tisztáznia kell, hogyan estek a bán sebei. Puskalövésről természetesen szó sem eshet. A sebeket – minden sebet – a kan agyara ejtette. A török martalócok egyike állítólag szakértő az ilyesmiben. Azért van itt. Vadkantól származónak magyarázható sebeket kell ejtenie Zrínyi nyakán és arcán. Esetleg a kezén is. A puskalövés okozta sebet is át kell alakítania. Ezért a lőfegyverrel kizárólag az áldozat nyakára vagy szemére kell célozni. A felületes vizsgálat nem veheti észre, hogy lelőtték a magyarok hősét.
A török csirkefogónak gyorsnak és ügyesnek kell lennie, mert nagyon kevés ideje lesz minderre. Biztos kézzel kell széthasogatnia Zrínyi nyakát és arcát. Legalább az egyik sebnek halálosnak kell lennie. Még valami: Zrínyi többé egy szót sem ejthet. Erről is a töröknek kell gondoskodnia.
Van azonban egy nem csekély probléma a sebekkel kapcsolatban. Halálos sebeket kell ejteni, vadkanagyar által ejtetteknek kell őket álcázni, ráadásul nagyon hamar.
Csakhogy…
A vadkan nem tud két lábra állni. Ahhoz hogy a nyakán megsebezze, előbb a földre kell döntenie Zrínyi bánt. Akkor pedig az első sebet a lábán, a térde vagy a combja környékén kell ejtenie. A vadkantámadás enélkül voltaképpen lehetetlen.
———–
2010. június 9., szerda
Az ég gúlája ránk borul...
Az ég gúlája ránk borul,
Mögötte messzeség,
Távol strázsáló csillagok
Csillámló fénye ég.
—–
Az ég gúlája ránk borul,
A messzeség figyel,
S hogy lesz-e majd száz új világ;
Az ember dönti el.
——
Az ég gúlája ránk borul
És titkokat takar,
A bennünk élő őserő
Teremteni akar.
—–
Az ég gúlája ránk borul;
Irigy matéria,
Egy más Időben más a Föld,
S más ember-széria.
—–
Az Univerzum mosolyog,
Magunk az Egy vagyunk;
Nagyot csak akkor alkotunk,
Ha Nagyot akarunk.
——
Ha nő bennünk a Szeretet,
És fogy a félelem,
Előbb-utóbb majd felragyog
Bennünk a Végtelen.
Mögötte messzeség,
Távol strázsáló csillagok
Csillámló fénye ég.
—–
Az ég gúlája ránk borul,
A messzeség figyel,
S hogy lesz-e majd száz új világ;
Az ember dönti el.
——
Az ég gúlája ránk borul
És titkokat takar,
A bennünk élő őserő
Teremteni akar.
—–
Az ég gúlája ránk borul;
Irigy matéria,
Egy más Időben más a Föld,
S más ember-széria.
—–
Az Univerzum mosolyog,
Magunk az Egy vagyunk;
Nagyot csak akkor alkotunk,
Ha Nagyot akarunk.
——
Ha nő bennünk a Szeretet,
És fogy a félelem,
Előbb-utóbb majd felragyog
Bennünk a Végtelen.
2010. június 8., kedd
A brémai muzsikusok bemutatója
Megvolt A brémai muzsikusok premierje. Sajnos nem lehettem jelen.
Hallottam a sikerről, szeretettel gratulálok a Hahota Gyermekszínház minden tagjának!
Remélem, hamarosan láthatom!
2010. június 7., hétfő
Júniusi Élet-szimfónia
Júniusi langymeleg,
Csöndes esti fellegek,
A világ ma önfeledt
Boldog léptű
Kisgyerek.
—–
A csöndes est Élet-oltár,
S az Élet ajkán zsoltár
A zsongó illatár.
Csöndes esti fellegek,
A világ ma önfeledt
Boldog léptű
Kisgyerek.
—–
A csöndes est Élet-oltár,
S az Élet ajkán zsoltár
A zsongó illatár.
2010. június 6., vasárnap
Az adóvégrehajtó halála
Alexandre Dumas Pere ajtaján egyszer két ismeretlen kopogtatott. Az író kedélyesen beljebb tessékelte a két kopott ruhájú, de ártalmatlan külsejű, és meglehetősen elfogódott férfit.
- Mit óhajtanak?
- Temetésre gyűjtünk.
- Ki a halott?
- Nagy szegénységben elhunyt adóvégrehajtó.
- Úgy? Mennyit kérnek tőlem?
- Ötven frankot, Monsieur Dumas, ha meg nem sértjük…
Dumas - aki köztudottan vagyonokat herdált el, egész életében adósságok szorításában élt, és hasonló esetekben fösvény szokott lenni - szokatlan fürgeséggel a komódnál termett, és előhúzott valahonnan egy százfrankos bankjegyet.
- Tessék, a duplája. Ha lehet, temessenek el vele együtt máris még egy adóvégrehajtót!
—–
Fejezzem ki magam még érthetőbben?
- Mit óhajtanak?
- Temetésre gyűjtünk.
- Ki a halott?
- Nagy szegénységben elhunyt adóvégrehajtó.
- Úgy? Mennyit kérnek tőlem?
- Ötven frankot, Monsieur Dumas, ha meg nem sértjük…
Dumas - aki köztudottan vagyonokat herdált el, egész életében adósságok szorításában élt, és hasonló esetekben fösvény szokott lenni - szokatlan fürgeséggel a komódnál termett, és előhúzott valahonnan egy százfrankos bankjegyet.
- Tessék, a duplája. Ha lehet, temessenek el vele együtt máris még egy adóvégrehajtót!
—–
Fejezzem ki magam még érthetőbben?
2010. június 5., szombat
Hétköznapi leltár
Ami nincs: mind anyagi,
Ami van: mind lelki;
Létem a titkos homályból
Nem pénz-jegyben kelt ki.
——
Ami nincs: mind drágalátos,
Ami van: mind drága;
A csók sosem fanyalodik
Márkás művirágra.
—–
Ami nincs: mind mérhető,
Ami van: mind élő;
De ha piacra faragjuk,
Egy mosolyt se érő.
——
Ami nincs: mind itt marad,
Ahogy vagyon írva,
De ami van: mindörökre
Velem jön a sírba.
Ami van: mind lelki;
Létem a titkos homályból
Nem pénz-jegyben kelt ki.
——
Ami nincs: mind drágalátos,
Ami van: mind drága;
A csók sosem fanyalodik
Márkás művirágra.
—–
Ami nincs: mind mérhető,
Ami van: mind élő;
De ha piacra faragjuk,
Egy mosolyt se érő.
——
Ami nincs: mind itt marad,
Ahogy vagyon írva,
De ami van: mindörökre
Velem jön a sírba.
2010. június 4., péntek
Szőke nő zűrben az űrben - LXI.
HATVANEGYEDIK RÉSZ
Íródott Nyuzga javaslatára
Hát persze! A térmanipulátor! Az eszköz magában foglalja az imént látott egész hatalmas területet. Akkora, mint egy város. Vajon hol vannak a hozzá tartozó létesítmények? Természetesen a föld alatt. Hol másutt lehetnének?
Ez vajon azt jelenti, hogy a térmanipulátor építése miatt a környéken található teljes növényzetet kiirtották?
Karen a fejét rázta. Nem valószínű. Néhány helyen foltokban gyomokat, néhány csenevész bokrot is látott. Itt-ott egy-egy árva fa is szomorkodott. Itt valami más történhetett. Valami, ami talán arra is magyarázatot adhat, hogyan került tipikusan földi jellegű erdőség a Masterland felszínére.
Karen elgondolkodott. A felismerés lassan elhalványult, és egy másik érzés tolakodott a helyére. A félelem. Mibe csöppent? Át lehet ezt egyáltalán tekinteni?
Közben a légpárnás fantasztikus sebességgel suhant vele a meseszép erdős dombhátak között. Lassan kezdte egyre kevésbé szépnek érezni a tájat. Hogyan fog ebből kimászni?
Ezek szerint Boyar a térmanipulátor kezelői közé tartozik. Talán a birtokosai közé is. Lehetséges, hogy Morgensohn is ebbe a körbe sorolható. És a megbízója? Mi zajlik itt egyáltalán?
- Kielégítettem a kíváncsiságát a térmanipulátorral kapcsolatban, Miss Kadlecikova? – kérdezte Boyar.
Karen gépiesen bólintott. Vajon mekkora kezelőszemélyzete van a térmanipulátornak? Lehet akár több ezer ember is. Vajon mindannyian magasan kvalifikált személyek, vagy esetleg akad közöttük néhány bunkó is?
- Akar tudni mást is?
- Igen? Hol van Mr. Morgensohn?
- Mondtam már: nem tudom.
- Ki tudja?
- Egyelőre senki. Maga fog benne segíteni.
A szőke nő nagyot nézett.
- Mármint hogy én?
- Maga hát.
Karennek gyorsan váltott az agya. Hát persze! Ezek szerint Morgensohn volt az, aki elkötötte a könnyűcirkálót. Akkor pedig ő, Karen valóban rendkívül fontos személy, hiszen konspirál a hajóval. Így már érthető.
Kezdett megnyugodni. Valószínűleg nem fogják meggyilkolni. Később talán igen, de most még nem.
Hirtelen eszébe jutott valami.
- Mr. Boyar?
- Parancsoljon, Karen?
- Kik azok a bujdosók?
Boyar meglepetésében a fékre taposott, a légpárnás fújtatva-csikorogva megállt.
Folytatása következik.
Íródott Nyuzga javaslatára
Hát persze! A térmanipulátor! Az eszköz magában foglalja az imént látott egész hatalmas területet. Akkora, mint egy város. Vajon hol vannak a hozzá tartozó létesítmények? Természetesen a föld alatt. Hol másutt lehetnének?
Ez vajon azt jelenti, hogy a térmanipulátor építése miatt a környéken található teljes növényzetet kiirtották?
Karen a fejét rázta. Nem valószínű. Néhány helyen foltokban gyomokat, néhány csenevész bokrot is látott. Itt-ott egy-egy árva fa is szomorkodott. Itt valami más történhetett. Valami, ami talán arra is magyarázatot adhat, hogyan került tipikusan földi jellegű erdőség a Masterland felszínére.
Karen elgondolkodott. A felismerés lassan elhalványult, és egy másik érzés tolakodott a helyére. A félelem. Mibe csöppent? Át lehet ezt egyáltalán tekinteni?
Közben a légpárnás fantasztikus sebességgel suhant vele a meseszép erdős dombhátak között. Lassan kezdte egyre kevésbé szépnek érezni a tájat. Hogyan fog ebből kimászni?
Ezek szerint Boyar a térmanipulátor kezelői közé tartozik. Talán a birtokosai közé is. Lehetséges, hogy Morgensohn is ebbe a körbe sorolható. És a megbízója? Mi zajlik itt egyáltalán?
- Kielégítettem a kíváncsiságát a térmanipulátorral kapcsolatban, Miss Kadlecikova? – kérdezte Boyar.
Karen gépiesen bólintott. Vajon mekkora kezelőszemélyzete van a térmanipulátornak? Lehet akár több ezer ember is. Vajon mindannyian magasan kvalifikált személyek, vagy esetleg akad közöttük néhány bunkó is?
- Akar tudni mást is?
- Igen? Hol van Mr. Morgensohn?
- Mondtam már: nem tudom.
- Ki tudja?
- Egyelőre senki. Maga fog benne segíteni.
A szőke nő nagyot nézett.
- Mármint hogy én?
- Maga hát.
Karennek gyorsan váltott az agya. Hát persze! Ezek szerint Morgensohn volt az, aki elkötötte a könnyűcirkálót. Akkor pedig ő, Karen valóban rendkívül fontos személy, hiszen konspirál a hajóval. Így már érthető.
Kezdett megnyugodni. Valószínűleg nem fogják meggyilkolni. Később talán igen, de most még nem.
Hirtelen eszébe jutott valami.
- Mr. Boyar?
- Parancsoljon, Karen?
- Kik azok a bujdosók?
Boyar meglepetésében a fékre taposott, a légpárnás fújtatva-csikorogva megállt.
Folytatása következik.
2010. június 3., csütörtök
Alternatív történelem - VIII.
A mi lett volna ha… kezdetű gondolatmeneteket a történettudomány általában fölényesen elutasítja, tudománytalannak minősíti.
Biztos, hogy igaza van?
Egy determinisztikus vagy más értelemben dogmatikus történettudomány természetesen toporzékol; de az ilyen nem is a történelmet kutatja, hanem saját elképzeléseit erőszakolja a múltra, míg az alternatív történelem valóban rejtélyeket akar felfedni - jelen és jövő érdekében. Nagyon analóg a helyzet Montesquieu egykori gondolatmenetével. A törvény betűje versus a törvény szelleme…
—-
Az előző részhez a poet.hu-n Gabe a következő hozzászólást fűzte:
“A történelemben nem a múltunk van, hanem a jövőnk, az alternatív és változó múltképek elemzése a jövőnk megfejtése, a múlt eseményei és megfejtése, az egyetlen út szerintem a jövőkép megalkotásához, egy fajta szimuláció, mire, mi is a válasz, mára a technológia fejlettsége a szellemet teszi próbára, tudjuk-e hasznosítani a tapasztalatainkat,… a XXI.-ik-század, nagy kihívása, szerintem pont az, képes lesz-e a szellemet , a gondolkodást, mint eszmét a helyére tenni, a hardware fejlődését nem vagyunk képesek követni , az ember ősi ösztönei nem vagy nehezen illeszthetőek be, ebbe a korba, az alternatív történelem egyfajta jövőkutatás a szememben, a múlt válaszai a jelen és a jövő kérdéseire….”
——
Hálás vagyok ezért a hozzászólásért. Nem csupán az alternatív történelem, de a történelemmel kapcsolatos gondolkodás, sőt mindenféle történetkutatás legfontosabb feladatát, lényegét fogalmazta meg.
A történelem ugyan a múlt tudománya, de nem a múltat szolgálja, hanem a jelent a jövő érdekében.
Ezt téveszti szem elől a történettudomány olyankor, amikor kis látókörű elméletek szolgálatába szegődik. Ez még csak nem is a jelen, hanem a jelen valamiféle ideológiája érdekében működik. Lényegében kényszerzubbonyba kényszeríti magát.
A rossz elmélet torzítja magát a történelmet akkor is, ha a tényeken (általában) nem változtat. A nem megfelelően elhelyezett hangsúlyok önmagukban is hamisítanak. Előbb-utóbb olyan szemléletet teremtenek, hogy a történelemnek a történetírás jelenideje felé mutató mozzanatai - bármilyen jelentéktelenek is - egyre nagyobb fontosságra tesznek szert, és teljesen háttérbe szorulnak azon tényezők, amelyek esetleg túlmutatnak valamilyen értelemben a jelenen.
Így aztán a történelem olyan véges, visszafordíthatatlan és teljességgel teleologikus folyamattá válik, amelynek egyetlen célja a pillanatnyi jelen előidézése. Végeredményben az elmélet elvágja az adott társadalmat - tulajdon múltjától.
Pedig a történelem sokkal gazdagabb mindenféle elméletnél. A jelen nem kivételezett pillanat, és a történelem nem fejeződik be a rossz történész íróasztalánál. A jelen is csak része az idő árjának - a jelen után is van élet; és van történelem.
——
Egy, az 1950-es évek elején íródott szovjet történelmi szintézis ilyen fejezetcímet tartalmaz:
Havasalföld, Moldva és Erdély a XV. században.
Milyen alapon lehet a három terület történetét közös nevező alatt tárgyalni a XV. században?
A korban erre semmiféle alap nincs. Csak a történetírók jelenében: egyszerűen és mechanikusan visszavezették a Trianon utáni Romániát a reneszánsz korába.
Mélységesen történetietlen…
Lehet-e egy ilyen fejezetnek a tárgyalt korra nézve akár egyetlen érvényes megállapítása is?
Az ilyen történetírói hozzáállás minden “mi lett volna ha” kérdésfeltevésnél tudománytalanabb.
Biztos, hogy igaza van?
Egy determinisztikus vagy más értelemben dogmatikus történettudomány természetesen toporzékol; de az ilyen nem is a történelmet kutatja, hanem saját elképzeléseit erőszakolja a múltra, míg az alternatív történelem valóban rejtélyeket akar felfedni - jelen és jövő érdekében. Nagyon analóg a helyzet Montesquieu egykori gondolatmenetével. A törvény betűje versus a törvény szelleme…
—-
Az előző részhez a poet.hu-n Gabe a következő hozzászólást fűzte:
“A történelemben nem a múltunk van, hanem a jövőnk, az alternatív és változó múltképek elemzése a jövőnk megfejtése, a múlt eseményei és megfejtése, az egyetlen út szerintem a jövőkép megalkotásához, egy fajta szimuláció, mire, mi is a válasz, mára a technológia fejlettsége a szellemet teszi próbára, tudjuk-e hasznosítani a tapasztalatainkat,… a XXI.-ik-század, nagy kihívása, szerintem pont az, képes lesz-e a szellemet , a gondolkodást, mint eszmét a helyére tenni, a hardware fejlődését nem vagyunk képesek követni , az ember ősi ösztönei nem vagy nehezen illeszthetőek be, ebbe a korba, az alternatív történelem egyfajta jövőkutatás a szememben, a múlt válaszai a jelen és a jövő kérdéseire….”
——
Hálás vagyok ezért a hozzászólásért. Nem csupán az alternatív történelem, de a történelemmel kapcsolatos gondolkodás, sőt mindenféle történetkutatás legfontosabb feladatát, lényegét fogalmazta meg.
A történelem ugyan a múlt tudománya, de nem a múltat szolgálja, hanem a jelent a jövő érdekében.
Ezt téveszti szem elől a történettudomány olyankor, amikor kis látókörű elméletek szolgálatába szegődik. Ez még csak nem is a jelen, hanem a jelen valamiféle ideológiája érdekében működik. Lényegében kényszerzubbonyba kényszeríti magát.
A rossz elmélet torzítja magát a történelmet akkor is, ha a tényeken (általában) nem változtat. A nem megfelelően elhelyezett hangsúlyok önmagukban is hamisítanak. Előbb-utóbb olyan szemléletet teremtenek, hogy a történelemnek a történetírás jelenideje felé mutató mozzanatai - bármilyen jelentéktelenek is - egyre nagyobb fontosságra tesznek szert, és teljesen háttérbe szorulnak azon tényezők, amelyek esetleg túlmutatnak valamilyen értelemben a jelenen.
Így aztán a történelem olyan véges, visszafordíthatatlan és teljességgel teleologikus folyamattá válik, amelynek egyetlen célja a pillanatnyi jelen előidézése. Végeredményben az elmélet elvágja az adott társadalmat - tulajdon múltjától.
Pedig a történelem sokkal gazdagabb mindenféle elméletnél. A jelen nem kivételezett pillanat, és a történelem nem fejeződik be a rossz történész íróasztalánál. A jelen is csak része az idő árjának - a jelen után is van élet; és van történelem.
——
Egy, az 1950-es évek elején íródott szovjet történelmi szintézis ilyen fejezetcímet tartalmaz:
Havasalföld, Moldva és Erdély a XV. században.
Milyen alapon lehet a három terület történetét közös nevező alatt tárgyalni a XV. században?
A korban erre semmiféle alap nincs. Csak a történetírók jelenében: egyszerűen és mechanikusan visszavezették a Trianon utáni Romániát a reneszánsz korába.
Mélységesen történetietlen…
Lehet-e egy ilyen fejezetnek a tárgyalt korra nézve akár egyetlen érvényes megállapítása is?
Az ilyen történetírói hozzáállás minden “mi lett volna ha” kérdésfeltevésnél tudománytalanabb.
2010. június 2., szerda
Boldog Születésnapot, Anikóm
Köszönöm Neked,
Hogy van értelme még.
Hogy élek, írok, szeretek, vagyok,
Hogy házunkban a Mosolyod ragyog,
És lehet ott kinn haragos az ég,
Köszönöm, hogy van értelme még.
——-
Köszönöm Neked,
Hogy megszenteltetett bennünk a Csend,
S hogy egymásnak magunk vagyunk a Rend,
S hogy bármit sóhajthat a messzeség,
Köszönöm, hogy van értelme még.
—-
Köszönöm Neked,
Hogy beragyogod a lelkem egét,
S hogy boldogságunk tiszta tüze ég.
Szerelmünk apró kincses ládikó;
Légy velem soká
Drága,
Drága Anikó!
Hogy van értelme még.
Hogy élek, írok, szeretek, vagyok,
Hogy házunkban a Mosolyod ragyog,
És lehet ott kinn haragos az ég,
Köszönöm, hogy van értelme még.
——-
Köszönöm Neked,
Hogy megszenteltetett bennünk a Csend,
S hogy egymásnak magunk vagyunk a Rend,
S hogy bármit sóhajthat a messzeség,
Köszönöm, hogy van értelme még.
—-
Köszönöm Neked,
Hogy beragyogod a lelkem egét,
S hogy boldogságunk tiszta tüze ég.
Szerelmünk apró kincses ládikó;
Légy velem soká
Drága,
Drága Anikó!
2010. június 1., kedd
A néhai jó dzsentrik
Miért gondolom azt, hogy a dzsentroid magatartásminták még mindig nem haltak ki?
——–
Tömérdek önzetlen kezdeményezés pusztába kiáltott szó maradt, példák százai nem találtak követőkre, de ez mintha kiirthatatlan lenne. És mintha valahol az előkelőség máza tapadt volna rá.
Mintha nálunk valóban sikk volna felelőtlennek és korruptnak lenni…
———
Szóval a nagyságos urak világa még mindig nem tűnt le?
Vajon élnek-e az alábbi nagyságos úr mai megfelelői?
——
Azt mondják, kis hazánkban a kultursznobizmuson kívül a sznobizmus egyéb válfaja is létezik.
Napjainkban történt. Egy nagyobb társaságban néhány vödör elfogyasztott alkohol után kérdez valaki valakit.
- Ma is vannak nemesek és nem nemesek?
- Hogyne lennének!
- Mi a különbség nemes és nem nemes között?
- Egyszerű. Bármi történik, a nemesnek egyre több lesz a pénze, a nem nemesnek meg vagy sikerül, vagy nem.
——
Fejezzem ki magam még érthetőbben?
——–
Tömérdek önzetlen kezdeményezés pusztába kiáltott szó maradt, példák százai nem találtak követőkre, de ez mintha kiirthatatlan lenne. És mintha valahol az előkelőség máza tapadt volna rá.
Mintha nálunk valóban sikk volna felelőtlennek és korruptnak lenni…
———
Szóval a nagyságos urak világa még mindig nem tűnt le?
Vajon élnek-e az alábbi nagyságos úr mai megfelelői?
——
Azt mondják, kis hazánkban a kultursznobizmuson kívül a sznobizmus egyéb válfaja is létezik.
Napjainkban történt. Egy nagyobb társaságban néhány vödör elfogyasztott alkohol után kérdez valaki valakit.
- Ma is vannak nemesek és nem nemesek?
- Hogyne lennének!
- Mi a különbség nemes és nem nemes között?
- Egyszerű. Bármi történik, a nemesnek egyre több lesz a pénze, a nem nemesnek meg vagy sikerül, vagy nem.
——
Fejezzem ki magam még érthetőbben?
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
