Művirág néz mű-esőbe.
Minden sír egy papírhalom;
Régen elszállt a hatalom.
Minden bálvány csendben pihen,
Nem látogatja senki sem.
Bálványok nagy temetője,
Vén cenk az egyetlen őre,
A mostanra kopott ruhás,
Elaggott, sötét árulás.
A nemhit-kerítés törött,
Varjú károg a lomb fölött.
Bálványok nagy temetője;
Nemlét nagy sötét mezője,
Szomorú, mint az emléke,
Nincsen se hossza, se vége.
Bálványsírok hosszú sora,
Sok szobor, még több doktrína.
Ezek talán kényesebbek,
Azok veszedelmesebbek.
Amik a Lelket árulták;
Itt nyugszanak a zsákutcák.
Bálványok nagy temetője;
Nem száll füst a levegőbe.
Rég feledett istenségek
Karrierje itt ért véget.
Nyugszanak vén nemhit ölén,
Sírjukon nem legel tehén,
Rajtuk még a gyom is kevés,
Síremlékük a feledés.
Bálványok nagy temetője,
Nincs se dombja, se lejtője,
Csupán sok kis apró halom;
Tere a lapos unalom;
Rongyhalmazokon porcicák;
Ott nyugszanak a doktrínák.
Egykori harsány szólamok
Sírján még patkány se vacog.
Fellebbezhetetlen igék
Némán fekszenek szerteszét.
Élenjáró szent eszméket,
Most már az a kín sem éget,
Amit másoknak okoztak;
Potomsággá fogyatkoztak.
Logikájuk immár pőre,
Látható, mennyire dőre.
Mikor túlerőben voltak,
Szót halandzsává mattoltak,
Létet ettek, lelket ittak,
Cserébe semmit sem adtak,
Abszurd hatalomra leltek,
Képtelenséggel feleltek...
Csak ennyi maradt belőle;
Bálványok nagy temetője.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése