A mítosszal hogy állunk, magyarok?
Hogy bőven van nekünk,
Az nem titok.
Több évezredre volna elegendő,
Ha óvnánk,
Vigyáznánk,
Ha féltenénk;
Ha megbecsülnénk,
Ami a miénk.
Hogy másoknak is van,
Természetes,
Mert mindenütt kell, hogy legyen
A nemzettudat számára
Alap,
Ahonnan mindig új erőre kap,
Ha a történelmi hullámverés
Eláraszt, dönt, tornyokat borít,
S elmosná partjait.
Mítosz az emberiség anyanyelve,
Nem szoríthatja ki az anyag elve,
Se gyalog eszű szkeptikusok klubja,
Abba az ember csúnyán
Belebukna;
A mítosz lelki kincs,
Súlya, anyaga, vegyértéke nincs.
A mítosszal hogy állunk, magyarok?
Általuk Isten és a
Múlt üzen.
Más álmítoszt gyárt verejtékesen,
Vagy lopni próbál,
Hamis zászlót lenget,
És irigyen bámulja a mienket.
A mítosszal hogy állunk, magyarok?
Tudjuk, hogy onnan tiszta fény ragyog?
Becsülni kéne,
Alá kéne állni,
Nem megtagadni, deheroizálni,
Nem releváns,
Hogy mit mond, mit mutat,
A barbár kelet, s a fejlett nyugat.
A mítosszal hogy állunk, magyarok?
Rajta keresztül tudhatjuk,
Mit érünk;
Ha másnak adjuk, elfelejtjük: végünk.
Nem szórhatjuk el a profit nevében,
Ne hagyjuk veszni semmiért egészen.
Magunk vagyunk mítoszunk, magyarok.
Ez tart össze bennünket, nem egyéb,
Az általuk nevelt sok nemzedék
Megalkotta a maga mítoszát,
S mi is csak így adhatjuk majd tovább;
Mert tovább kell élni,
Tovább kell adni,
Vele lehet
Magyarnak
Megmaradni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése