Rég elmúlt húsvéti napok;
Élveztem, hogy gyerek vagyok.
Finom húsvéti reggeli;
Én vittem megszenteltetni.
Kertben ajándékkeresés,
Utána meghitt étkezés.
Az egy szem tévécsatorna
Kedvenc filmjeinket adta.
Ajándékok, pazar kaják,
Együtt ünnepelt a család...
Ezt a húsvétot szerettem,
De soha meg nem értettem...
Rég elmúlt húsvéti napok;
Élveztem, hogy gyerek vagyok.
Nagyszombati napsütésben
Fürödnek a fák,
Mézes illatot áraszt a
Temérdek virág.
A hosszú tél elmúltával
Kellemes idő,
Madárcsicsergéssel telik
Meg a levegő.
Ma sem lett tökéletesebb
Még a nagyvilág;
Nagyszombati napsütésben
Fürödnek a fák.
Nagypénteken,
A megváltott világban
Tavasz ragyog,
Vidáman zsong az Élet,
S virágba borult gyümölcsfák alatt
Az ártatlan kicsi Jövő szalad...
Nagypénteken,
A megváltott világban
Másutt fegyver dörög,
Meg tankok égnek,
Sötét füst rajzol zord arcot az égnek,
Az élet annyi, mint egy szalmaszál,
S a toprongyos kis Jövő sírdogál...
Nagypénteken,
A megváltott világban
Pénz tornyosul az államok fölé,
Virtuális önmagát fitogtatja,
Alattomos média támogatja,
S a kifutón kifestve jön elő
A lompos, hermafrodita jövő...
Nagypénteken,
A megváltott világban
Helyenként akut megváltáshiány van...
Bár meg van váltva a világ,
De külön-külön magunk,
Talán mégsem vagyunk.
Kis körben
Napról napra,
Ünnepre,
Hétköznapra
Nekünk kell
Magunkat
Megváltanunk.
Szabad akarattal
Felnőttekké lettünk,
Értünk cselekszik az Isten,
De nem helyettünk.
Nagypénteken,
A megváltott világban
Hallgat a hit,
A butaság okít;
De még mindig mindent
Újraszentel
A Hit.
A megváltott világot
Isten megáldja,
De a maga körében
Minden tisztességes ember
Munkájával,
Szeretetével
Percről percre
Napról napra
Újra és újra
Megáldja.
Nagypénteken,
A megváltott világban
Tavasz ragyog,
Vidáman zsong az Élet,
S virágba borult gyümölcsfák alatt
Az ártatlan kicsi Jövő szalad...
Újra Budapesten voltam;
Jóbaráttal találkoztam.
Napfény volt a Keletinél,
De nagyon süvöltött a szél.
Száz ötlet, terv jövőt festett;
Szépnek láttam Budapestet.
Míg két magyar összehajolt,
Az idő csöndben araszolt.
Némi jövőt hazahoztam;
Újra Budapesten voltam.
Atlantisz általunk üzen
A zajló idő-tengeren.
Jövő csak erkölcstől lehet;
Emberség mindenekfelett.
Nem visz oda profit-bálvány,
Sem a kiherélt szivárvány.
Atlantisz általunk üzen,
Bennünk a Ritmus, az Ütem.
Üzen annak, aki kérdi,
Aki majd egyszer megérti.
Aki még hinni sem akar,
Azon az Idő átsuhan.
Atlantisz általunk üzen;
Idő-háton, tűzön-vízen.
Elkergetné az éjszakát,
Kezet keres - az Időn át.
Vagy hiszünk, teszünk, akarunk,
Vagy közvetítők maradunk.
Dehogyis múlik el!
Égig emel.
Még most is visz tovább,
Sok hétköznapi akadályon át,
Csak visz tovább.
Annak idején
A fél világ duruzsolt
Poshadt "észérveket",
Hogy Rólad lebeszéljenek;
De tudtam, hogy nekem a világ csak
Veled
Lehet
Kerek.
Ez már a negyedik évtized
Veled,
Legyen ötödik, hatodik, akárhányadik,
Csak fusson velünk tovább
A ladik.
A Szerelem dehogyis múlik el!
Mindenre megfelel,
Égig emel,
Míg élünk,
A Szerelem
Sose múlik el.
Csillagmítosz-Testvériség
Lenn a Földön,
Fenn az Égen;
Ahogy nem volt sose régen,
És ma sincs,
Hátha egyszer
Jobbra tárul a kilincs.
Lenn a Földön,
Fenn az Égen;
Legyen jobb, mint ma,
Vagy régen;
Nagy reményű,
Kicsi célú,
Szerencsés Emberiség;
Lenn a Földön,
Fenn az Égen;
Legyen jobb, mint ma
Vagy régen;
Csillagmítosz-Testvériség
Legyen
Örök
Menedék.
Időfolyam holtágai,
Bőszen hömpölyögnek,
Kezdetben szélesek, de a
Semmibe vezetnek.
Egy-egy korszak rögeszméi
Táborokba csalnak,
Lármázgatnak, azután a
Pusztában elhalnak.
Később aztán el se hiszi
Se felnőtt, se gyermek,
Hogy valamikor mi minden
Számított "modernnek".
Időfolyam holtágai;
Partvonaluk érdes,
Medrükben végzi mind, ami
Nem volt életképes.
Kudarcos agyszülemények
Szennyes üledéke,
Kevés erkölcs, sok doktrína;
Sötét az emléke.
Egyszer minden gonoszságon
Túllép majd az ember;
Időfolyam holtágai
Eltűnnek
A Csenddel.
Háborúpárti hülyeség
Víz-elméje csobban,
Fenekedik őkegyelme
Bűzös pénz-vacokban.
Hidegháborús ifjúság
Pénz-mogullá vénült,
De hajdani rögeszméje
Jottányit se évült.
Bigott oroszellenesség -
Nívó egyre lejjebb;
Hat évtized alatt sem lett
Okosabb, modernebb.
Háborúpárti hülyeség
Csak látszólag bátor,
Legyen harc, de otthonától
Maradjon jó távol.
Pénzhatalom, birtokában
Az atomfegyvernek,
Játszadozik, mint a késsel
Az ostoba gyermek.
Háborúpárti hülyeség,
Hatalmas a szája,
Csak mindig legyen, akinek
Több esze van nála.
Valamit elrejt az Idő,
Valami sosem jön elő,
Valami nyugszik nagyon mélyen
Odalenn,
Amiről semmit sem tud a jelen,
Mert annyi tévtan, hamis kezdet, doktrína van közte,
Sehogy sem illik össze.
Valami múltba van dermedve,
Valami el van feledtetve,
Valamit titkol az Idő,
Valami sosem jön elő,
A múlt feneketlen barlangja rejti,
A Lélek érzi,
Az agy nem is sejti,
Az ember már el sem ejti,
De nem lesz jövő,
Ha végleg elfelejti.
Ez legyen az első olyan,
Amiből kimaradunk!
Egyik félhez sem állhatunk,
Ez nem a mi háborúnk!
A pénznél nincs butább dolog,
Számos bajnak kútfeje;
Háború mellett agitál
Mind az összes tyúkesze.
Franciaország messze van,
Azt hiszi, könnyen beszél,
Pedig elérheti már a
Nukleáris kapanyél.
Brit hagyományok ajtaján
Elkorhadt a fakilincs,
A régi brit bölcsességnek
Mostanában nyoma sincs.
Hibbant EU-bürokraták
Raja háborút takar,
Részükről ez korrupciót
Vagy butaságot takar.
Bigott oroszellenesség
Öngyilkos vágyat fogan,
A világ butított fele
Már a vesztébe rohan.
A két volt világháború
Borzalma már elfakult,
Belőlük a mai világ
Úgy tűnik, mit sem tanult.
A globális pénzhatalom
Erkölcsileg kiskorú,
Ócska fazekában fő az
Újabb világháború.
Mi, magyarok, mit tehetünk?
Jobb eszünknél maradunk!
Ez legyen az első olyan,
Aminől kimaradunk!
Szép kora tavaszi estén
Vén Hold somolyog,
Fényes arccal néznek rám az
Összes csillagok.
Még didereg lenn a föld, de
Mosolyog az ég,
Lejárt már a tél ideje,
Elolvadt a jég.
Minden emberi távlat a
Reményből ered,
Ennek az őse meg nem más,
Mint a Kikelet.
Tavaszi esőt hoznak a
Felhőgomolyok,
Szép kora tavaszi estén
Vén Hold somolyog.
Élünk, míg rohan velünk
Az Idő,
Míg szakállunk kinő,
Míg Télre Tavasz,
Utána nyár szalad,
Míg hervatag Ősz után Tél marad,
Míg meg nem áll velünk
A Pillanat.
Élünk, míg rohan velünk
Az Idő,
Míg szorít a cipő,
Amíg az esztendőink száma nő.
Az idő meg nem áll,
Mindig véget ér a Nyár,
És mindig újra visszatér
A Tél.
Élünk, míg rohan velünk
Az Idő,
Míg van hozzá
Erő,
Míg egyszer el nem nyel a temető.
Tovaszalad a legszebb
Pillanat,
Csak szürkülő emlék,
Más nem marad;
Nincs megállás a földi ég alatt.
Élünk, míg rohan velünk
Az Idő,
A Lét lehet dicső,
Vagy leverő,
Jeges,
Vagy perzselő,
Azért van bennünk
Erkölcsi Erő,
Hogy a változásban
Helytállni tudjunk,
Hogy Szeretetet
Adjunk,
S elfogadjunk.
Élünk, míg rohan velünk
Az Idő,
Míg van számunkra
Múlt,
Jelen,
Jövő;
Míg Remény terem,
Míg van számunkra
Cél
És Értelem.
Amíg maradunk
Szépre,
Jóra frissen;
Míg lakóhelyre lel bennünk
Az Isten.
Élünk, míg rohan velünk
Az Idő,
Lehet
Keresztelő,
Vagy esküvő,
A legszebb Pillanat is tovaröppen,
A Múlt múzeuma magába zárja,
Csenddé tömörül bennünk
A hiánya.
Élünk, míg rohan velünk
Az Idő,
Míg szakállunk kinő,
Míg Télre Tavasz,
Utána nyár szalad,
Míg hervatag Ősz után Tél marad,
Míg meg nem áll velünk
A Pillanat.
Úttörők voltunk hajdanán;
Piros nyakkendő...
A szél se fújja már, tova
Vitte az idő.
Mindegyikosztály egy raj volt,
Több őrsre szakad,
S egy iskola dikáksága -
Úttörőcsapat.
Más világ volt, más ifjúság,
Más lelkesedés,
Kevesebb volt a tananyag,
Több a nevelés.
Üttörők voltunk hajdanán,
Semmi fényűzés;
Délután három után volt
Minden őrsgyűlés.
Nem politika-mese volt,
Nem fejtágítás,
Hanem foci, vetélkedő
Vagy kirándulás.
Bár az ideológia
Rajtunk lebegett,
Voltunk, amennyire tudtunk,
Szabad gyerekek.
Hálistennek akkor nem volt
Mobiltelefon;
Nem létezett közösségi
Uborkaszezon.
Úttörők voltunk hajdanán,
Emlékezni jó,
Volt őrsgyűlés, nyári tábor,
Expedíció.
Nem néztük, ki van odafent
Az uborkafán,
Ettől nem lett kommunista
Senki se talán.
Hogy ki szervezte és miért,
Ahhoz nincs közöm,
De tudom, hogy volt számunkra
Benne sok öröm.
Úttörő korunkról már csak
A lelkünk regél,
A gyermekkorunkkal együtt
Fújta el a szél.
A mítosszal hogy állunk, magyarok?
Hogy bőven van nekünk,
Az nem titok.
Több évezredre volna elegendő,
Ha óvnánk,
Vigyáznánk,
Ha féltenénk;
Ha megbecsülnénk,
Ami a miénk.
Hogy másoknak is van,
Természetes,
Mert mindenütt kell, hogy legyen
A nemzettudat számára
Alap,
Ahonnan mindig új erőre kap,
Ha a történelmi hullámverés
Eláraszt, dönt, tornyokat borít,
S elmosná partjait.
Mítosz az emberiség anyanyelve,
Nem szoríthatja ki az anyag elve,
Se gyalog eszű szkeptikusok klubja,
Abba az ember csúnyán
Belebukna;
A mítosz lelki kincs,
Súlya, anyaga, vegyértéke nincs.
A mítosszal hogy állunk, magyarok?
Általuk Isten és a
Múlt üzen.
Más álmítoszt gyárt verejtékesen,
Vagy lopni próbál,
Hamis zászlót lenget,
És irigyen bámulja a mienket.
A mítosszal hogy állunk, magyarok?
Tudjuk, hogy onnan tiszta fény ragyog?
Becsülni kéne,
Alá kéne állni,
Nem megtagadni, deheroizálni,
Nem releváns,
Hogy mit mond, mit mutat,
A barbár kelet, s a fejlett nyugat.
A mítosszal hogy állunk, magyarok?
Rajta keresztül tudhatjuk,
Mit érünk;
Ha másnak adjuk, elfelejtjük: végünk.
Nem szórhatjuk el a profit nevében,
Ne hagyjuk veszni semmiért egészen.
Magunk vagyunk mítoszunk, magyarok.
Ez tart össze bennünket, nem egyéb,
Az általuk nevelt sok nemzedék
Megalkotta a maga mítoszát,
S mi is csak így adhatjuk majd tovább;
Mert tovább kell élni,
Tovább kell adni,
Vele lehet
Magyarnak
Megmaradni.
Negyvennyolc áldott emléke
Felröpít minket az égre.
Felröpít minket az égre,
Nemzedékről nemzedékre.
A csillagokat lehozná;
Segít, legyünk méltók hozzá.
Negyvennyolc áldott emléke
Máig ragyog ránk a fénye.
Minket most is égig emel,
Sohasem feledhetjük el.
Szent forradalom,
Vér nélkül,
Lelkünkben soha nem évül.
Jelet ír nekünk az égre
Negyvennyolc áldott emléke.
Kora tavaszi éjszakán
Holdfény csillan a pocsolyán.
Apró sáros víztükörben
Szemléli magát a jelen.
A boldog hatvanas évek
Önbizalma semmivé lett.
Hetvenes évek scifije
Nem avatott be semmibe
Kilencvenes fordulatok
Fényéből már sár se ragyog,
S a huszonegyedik század
Az értelem ellen lázad.
Bő reményből mind szűkebbre;
Pocsolya a jelen tükre.
Hitványabb jön hitvány után
Kora tavaszi éjszakán.
Régi világok lábnyoma,
Rajta évszázadok pora.
Fantom-civilizációk
Tesztelgetik a rációt,
De a legbutább logika
Szemét és fülét becsukva
Doktrínáit fel nem adva
A biztosat is tagadja.
Régi világok lábnyoma
Magányosan, kitagadva,
De soha el nem csüggedve,
Aggódva, figyelmeztetve,
Minket féltve felénk kiált
Hosszú évszázadokon át...
Régi világok lábnyoma,
Alig hallható a szava,
De mégis ő mond igazat,
Többet, mind ezer dolgozat.
Még mindig hiába beszél,
Mint az olvasatlan levél.
Mondja, ismétli ezerszer,
Hátha majd megértjük egyszer,
Hogy a világ miből terem,
Hogy mi is
A Történelem.
Jövendőnk örök záloga;
Régi világok lábnyoma.
Szürkén néz ránk a márciusi ég;
Gyertyánk talán kissé lassabban ég.
Szent Kikelet!
Telet
Feled
Az Ember;
Létet, jövőt,
Reményt és célokat
Kitűz,
Vagy újra szentel.
Szürkén néz ránk a márciusi ég;
Egyszer az összes gyertya csonkig ég.
Szent Kikelet!
Virág nyílik,
A derű újra éled;
Ilyenkor érezzük,
Hogy élünk,
Változunk,
Hogy belénk olvadnak a megélt évek,
Hogy csupa újjászületés
Az Élet.
Száz pillanat
Bennünk marad,
A Tavasz meg nem áll.
Mire megszokjuk,
Tüstént itt a nyár,
A pillanat
Gyorsan szalad,
Útját az idő egykedvűen futja,
Megállítani
Még Faust se tudja;
Még élünk. még
Az Emlék
Menedék;
Míg őrizzük,
Nem tipor ránk még a kerék;
Élni,
Örülni
Sohasem elég;
Szürkén néz ránk a márciusi ég.
Isten dolgozószobája
Sohasem volt kulcsra zárva.
Időn túli pusztaságban,
Hegyek alatt, kicsi házban
Munkálkodik a Teremtő,
Mellette figyel az Idő.
Ötezer évnyi múlt kopog,
De a hibák - ugyanazok...
Nagyon makacs lény az ember,
Fog-e majd fejlődni egyszer?
Új kor, új máz, régi lényeg;
Ugyanazok a kérdések.
Miért szálldos légy a kútra?
Hol és mi futott tévútra?
Isten mindet sorra veszi,
A válaszokat keresi.
Sohasem lesz kulcsra zárva
Isten dolgozószobája.
Hatvankettedik tavaszom
Hol vágtat velem, hol oson.
A papír-bölcsesség vacog;
Doktrínákra rég nem adok.
Szánalmasodik a világ;
Érték lett az ostobaság.
Elfeledett múltak alatt
Egyre több lesz az indulat.
Gyorsan szaporodó évek
Lassan öregséggé érnek.
Anikóm itt van mellettem;
Hiszek
Jövőben,
Istenben.
Élve,
Boldogan,
Szabadon...
Hatvankettedik tavaszom.
Réges-régi szép tavaszok
Emléke a múltban ragyog.
Ami mára közhellyé lett,
Azt akkor még merni kellett...
A kor most bármilyen átkos;
Volt a kopottsághoz
Pátosz.
Szocializmus a falig;
Trianonról alig-alig,
Arról csupán suttogás van
Otthon a kopott szobában.
Vörös zászló fennen szálldos,
Magán pátosz röppen házhoz.
Brezsnyev-kép, csillag, hivatal...
Vidám voltam és fiatal
Azokon a tavaszokon;
Iskolában, alapfokon.
Mobilról sose hallottunk,
Iskolába gyalog jártunk.
Voltak tavaszi ünnepek,
Minden hétre esett szünet.
Március idusán járva
Csak azért is volt kokárda
A piros nyakkendő alatt;
A rendőr jó tanácsot ad.
Felszabadulás ünnepe
Volt április negyedike,
Nagyon jóban voltunk vele,
Tavaszi szünet kezdete
Volt ez a nap évről évre,
Kivárni mindig megérte.
A templomban minisztráltunk,
Délután focizni jártunk,
Az emléken pátosz ragyog;
Réges-régi szép tavaszok...
Világvégi csúf eső,
Tocsog a határ,
Szaporodnak a pocsolyák,
Égig ér a sár.
Világvégi csúf eső,
Csatakos a kő,
Talán az egész világnak
Kopoltyúja nő.
Világvégi csúf eső,
Latyakos a kert,
Azt hihetnénk, hogy a tavasz
Végleg elszelelt.
Világvégi csúf eső,
Egy csillag se ég,
Azt hihetnénk, előbb-utóbb
Elázik az ég.
Világvégi csúf eső,
Sose szünetel,
Talán minden cseppjével az
Ördög vezekel.
Világvégi csúf eső,
Semmire se jó,
A végén már a szánkban is
Felhígul a szó.
Pedig a sátán hiába
Strapálja magát;
Úgyis minden világvégét
Túlél a világ.
Izmosodik már Kikelet.
Feledtet fagyot és telet.
Szekrényben a télikabát,
Virágba borultak a fák.
Melegebb a déli óra,
Hazatért az első gólya.
Galamb röppen, szellő lebben,
Ibolya nyílik a kertben.
Megifjul minden
Szeretet;
Izmosodik már
Kikelet.
Tavasz-templom kapujában
Kacag az Idő;
Aki most reménykedni rest,
Tél-pocakja nő.
Pesszimista szózatoknak
Most bealkonyul;
Vén globális végzetkészlet
A sutba szorul.
Tavasz-ünnepre készül már
A fáradt világ;
Előbb-utóbb mind virágba
Borulnak a fák.
Újra friss és ifjú arcot
Mutat a jövő;
Tavasz-templom kapujában
Kacag az Idő.
Atlantisz a lelkünkben él,
Velünk együtt hisz és remél.
Bár idő és víz lepi el,
Időn túlról minket figyel,
Lelkünk mélyéből énekel,
Tudja, hogy nem feledjük el.
Változik állam, hivatal;
A Lélek mindig Jót akar.
Hogyha a Múltunk nem marad
Örök időkre víz alatt,
Hanem jókor kerül elő,
Jöhetne igazi
Jövő.
Korokon át végig kísér;
Atlantisz a lelkünkben él.
Nem törzsfejlődik fenn a Hold;
Csak anyag, sose volt kobold,
Fényét néhány perc késéssel észlelem,
Miből jön a félelem?
Az anyagfejlődött világ
Sohasem zeng litániát;
Csupán halál van, nincs újjászületés,
Miért a kételkedés?
A tudat az anyag része,
Mint étteremnek a csésze,
Isten nem létezik, csak köd gomolyog..
Akkor miért mosolyog?
Hosszú nehéz, áldott napok
Erőim teljében vagyok.
A Tavasz vajúdva éled,
Ezer gondot hoz az Élet.
Hatvankettedik tavaszom;
Majd holnap eleget alszom...
A vén Hold fáradtan ragyog;
Hosszú
Nehéz,
Áldott napok.
