Egy nehéz, de boldog napon
Mosolyog rám az Otthonom.
Téli-télutói idő,
Reggel fagy, estére eső.
A szürke ég fagytól kékült,
S ocsmány latyakra sötétült.
Reggel mentem, este jöttem,
Fagy és eső körülöttem.
Fáradtság az
Élet ára,
Szélvédőmön vastag pára...
Várt Anikóm, s az Otthonom;
Egy nehéz, de boldog napon.
Novemberi hideg éjszakában
Töpreng a Jóisten egymagában.
Mi lesz, ha az Idők összeérnek,
De a Lelkek addig meg nem érnek?
A Teremtés tovább pereghetne?
Szükség lesz-e újabb
Kezdetekre?
Komor őszi fellegek vonulnak,
Sötét árnyékok az égig nyúlnak,
Halovány Hold,
Jeges fény,
Talányok;
Néma ködök vagy távoli világok...
Pillanatok toporognak lágyan
Novemberi hideg éjszakában.
Egész nap szakad az eső
Elolvad a hó,
Párásodik az autó,
Rúgja meg a ló!
Befedi a a szélvédőt a
Páratakaró,
Nyírkos hideg szél szaladgál,
Rúgja meg a ló!
Nagy forgalom. A bosszúság
Hiábavaló,
Ocsmány hangon tocsog a sár,
Rúgja meg a ló!
Mindez purgatóriumhoz
Hasonlítható,
Hullanak az idegsejtek,
Rúgja meg a ló!
Zegernyés téli őszutó,
Szürke égből szakad a hó.
Vigasztalan szürke fátyol;
A Jövő mindentől távol.
Hallgat a Múlt,
Jelen forog,
Háttérben végzet kuporog.
Mindenütt hó, tócsa, latyak;
A világban idült harag.
A bálvány fegyvert énekel,
S Isten türelme nem fogy el...
Hó hull, szennyes víz szivárog,
Áznak falvak, lövészárkok.
Semleges Ég,
Szakad a hó;
Zegernyés téli őszutó.
Károly császár megígérte,
Aztán sosem tartotta be...
Ezerötszázhuszonhatban,
Novemberi alkonyatban,
Éppen huszonhatodikán
Azt mondta a spanyol király:
Magyarországot megvédi,
Seregeit már készíti...
Öccse legyen magyar király,
Szulejmán többé nem zabrál,
Magyarországon már sehol,
Magyar gyermeket nem rabol,
Mert hadait összetöri,
A vizes földbe döngöli,
A szultánt jól megszalasztja,
És Drinápolyig pofozza...
Ötödik Károly ígérte,
S a magyar nemzet - elhitte...
Országunkba egyszer tért be,
Akkor is csak Bécset védte...
Nemsoká elveszett Buda,
Az ország nagy része oda,
Hullt a magyar, ömlött a vér,
Nincs már ország, csak hadszíntér,
Ütköző,
Rossz, védő árok
Az Örökös Tartományok
Oltalmazó előtere...
Ez lett a Hazánk szerepe...
Károly császár ígérete..
Jó, hogy nem pusztultunk bele...
Habsburg koronák ígérték,
Európai segítség,
Megígérte,
Hittünk neki;
Azóta sem hevertük ki...
Porként száll a múlt szelébe
Károly császár ígérete.
Tízezrek menetelése;
Talán soha nem lesz vége.
Minden kornak az a gondja,
Lesz-e újabb Xenophónja,
Aki odaáll az élre,
Stafétát vesz méltó kézbe,
Mert most sem tudja az ember,
Hol van az igazi
Tenger.
Tízezrek menetelése;
Idők szele a zenéje.
Korok járnak, korok kelnek,
Fontoskodnak, kibicelnek,
Élnek teljesen, vagy félig,
Magukat modernnek vélik,
Első vagy utolsó vérig
Dédelgetik rögeszméik.
Tízezrek menetelése;
Talán soha nem lesz vége.
Saru csusszan, bakancs kopog,
Fáradt és foghíjas sorok.
Aki közöttük menetel,
Nem retten, és nem adja fel.
Érzésekből páncélmellény;
Vonulnak az Idő mentén.
Arany Napok,
Ezüst Holdak;
Tízezren sohasem voltak.
Tízezrek menetelése;
Nagyon messze még a vége.
Nem is sejti még az ember,
Milyen az igazi tenger.
Jobbról-balról gonosz ének,
Harc-dalok - profit szirének...
Felhorgadó birodalmak,
Dögletes profán mocsarak
Mellett fut az Idő útja,
Holtágak újra meg újra...
Tízezrek menetelése;
Ki tudja, mikor lesz vége...
Hogy az út célját mi rejti,
Egy se tudja,
Egy se sejti.
Néha újak csatlakoznak,
Vonulnak, míg meg nem halnak.
Mindegyik érez,
Egy se tud;
Fontosabb a célnál
Az Út...
Egyszer talán
Tenger;
Béke...
Tízezrek menetelése.
Fáradt novemberi estén
Fagy-lepel a világ testén.
Hideg vág kedvünkön eret,
S a fáradtság jövőt feled.
Fellegoszlopok szerteszét,
Hidegen ásít a sötét.
Állunk Idő-folyam mentén;
Fáradt novemberi estén.
Novemberi levéltömeg
Lépteink alatt;
A dogmák mind elhullanak -
Az Élet
Marad.
Délben csíp a hideg,
Este
Felüvölt a szél;
Profán jövőtervek hada
Búsan mendegél.
Fagyos és alatt lehull a
Fáról a levél,
Teoretikus világ csak
Elméletben él.
Novemberi levéltömeg
Alatt sír a Múlt,
Mára az összes felszínes
Emlék megfakult.
Aprócskára zsugorodott
Össze már a nyár;
Jelen-torzulást a Jövő
Majd múlttá szanál.
Isten hallgat.
Csak az ember
Hiszi, hogy halad...
Novemberi levéltömeg
Lépteink alatt.
Késő őszi letargia
Száll az Idő partjaira.
Rossz jóslatok Télre várnak,
Hit-pótlékok tovaszállnak,
Fénylő remény eltérítve,
Profán földre kényszerítve,
S lehangoló ködbe vezet
A befagyott emlékezet.
Nem látjuk Hitünk szárnyait,
Sem önmagunk határait...
Béke a Múlt poraira;
Késő őszi letargia.
A fejlődés-illúzió
Csak vaskos idő-takaró,
Mérföld vastag, tömör pala,
Múltak nyugszanak alatta.
Hogyha egyszer feltárulna,
Számos dogma léket kapna,
Az elmélet elmerülne,
És végleg megsemmisülne.
Inog a tudomány-sámli,
Mert fejlődést akar látni
Ott is, ahol semmi nyoma,
Csupán halad - a technika.
Idő-sírban nyugvó sok kor...
Felkészülünk valamikor?
Mi fontosabb?
Szellem?
Tudás?
Mi az igazi
Haladás?
Tévutat rejtő vak-ajtó
A fejlődés-illúzió.
Vén Hallgatag őszi ködben;
Levél zörög, varjú röppen,
Közönyös eső szemerkél,
Bozót mögül sandít a Tél.
Az összes Üdvösség alva,
Lelki síkok mind kihalva,
S a Hagyomány csonkjaira
Bálványt rakott a média.
Vén Hallgatag őszi ködben;
Csörög a Múlt, Jövő zörren,
Doktrínák eszme-vadonban,
A Jelen ki sem lát onnan.
Ég alatt gubbaszt pénz-banya,
Végzet-főztet kotyvasztana.
Életre kelt őrültségek
Nyegle hada égre béget.
Vén Hallgatag őszi ködben;
Egy szót sem szól, meg se hökken,
S míg az Idő tovább oson,
Csak vár tovább - hallgatagon.
Minden "modernség" kietlen;
Az Idő kérlelhetetlen...
Minden torony összeomlik,
Minden profán szertefoszlik,
S minden változás tartogat
Apró, fényes távlatokat.
Mindegy, ezer év, vagy ötven...
Vén Hallgatag őszi ködben.
A Líra a
Közös
Álmunk;
Ez a mi
Külön
Világunk.
A kollektív tudattalan
Verseskönyve határtalan,
Ott élik át
Minden
Lelkek;
Isten is onnan szemelget.
Nem tárgyi, nem is alanyi,
Más világban él a gagyi.
A profán státuszköltészet
Oda soha el nem érhet.
Az Idő gyorsan eltemet
Rossz, öncélú szóvicceket,
Bugyuta jajongásokat,
Esztelen halálvágyakat,
Kopár halandzsa-szöveget,
Köldöknéző versezetet.
A Líra a
Közös
Álmunk;
Benne minden
Hitünk,
Vágyunk.
Tartalma a
Lelkünk része,
Ritmusa
Szívünk verése.
A kollektív tudattalan
Verseskönyve határtalan,
Ott élik át
Minden
Lelkek;
Isten is onnan szemelget.
A saját külön világunk;
A Líra a Közös Álmunk.
Zuhatagos Idő-folyam
Sejtelmes ködökbe rohan.
Eszeveszett világ-magány;
A jövendő -
Sötét talány.
Minden Pandóra-szelence
Fenekéig felfeszítve,
Sötét tüzek égig szítva,
Erkölcs kásává aprítva,
Atombombák élesítve,
Tízparancsolat feledve...
Pénz-mogulok, fegyverbörzék;
Tombol a felelőtlenség.
Hazug "miért,
Hamis "hogyan";
Zuhatagos Idő-folyam...
Késő őszi özönvizek
Áztatnak régi
Elveket.
Virtuális vadon éled,
Bőgnek a rögeszme-rémek,
S ami a Kezdettől épül,
Atomokra esni készül.
Késő őszi özönvizek
Elmoshatják-e
A Hitet?
Hideg őszi eső szakad,
Profán látszatok romlanak,
De ami fontos, megmarad;
Akármilyen eső szakad...
Kopog az eső monoton,
De Isten még vállat se von.
Távolban a Régmúlt lebeg;
Késő őszi özönvizek.
Tél küszöbén, novemberben
Elgondolkodik az Isten.
Hiába ad ezer jelet
Arról, hogy
Mindenkit szeret?
Lenn profán lóversenypálya;
Hamis eszmék éjszakája...
Deres novemberi reggel;
Későn érő faj az ember,
Nem ismer már
Férfit, se
Nőt;
Áll az Isten hajadonfőtt...
Válaszút előtt
Az Ember;
Tél küszöbén,
Novemberben.
Késő őszi éjszakában
Árnyék a Hold udvarában.
Bágyadt minden csillagfüzér,
Szomorkodásra rá nem ér.
Több állása van a szélnek,
Ijesztgetésből nem él meg.
Izzadó homlokú napok
Gondos serege kanyarog
Hajnal és alkonyat között;
Fellegek a város fölött.
Isten az őszi esőben;
Van valami születőben...
Minden más, mint általában,
Késő őszi éjszakában.
Késő őszi lombhullásban
Isten jár
Idő-ruhában.
Csendes metamorfózisok
Türelmetlen hada topog.
Lombhullás,
Levélrengeteg;
Eltévedt idő csepereg,
Csüggedt profán eszme-sereg
Világba vetve ténfereg.
Bús november fuvolája,
Isten a fejét csóválja.
Biztos Hit,
Kétkedő tudás;
A mankó -
Az Átváltozás.
November misztériumát
Örök Hitek szelhetik át.
Késő őszi ég felettünk,
Isten sosem dönt helyettünk.
Ezer fényes suttogás van
Késő őszi lombhullásban.
A Jövendő csőre töltve,
A végzetre nyelvet öltve
Hatvanas korom dacára,
Mert a lelkem így kívánja.
Az arcomon mosoly játszik;
Van már terv, ha nem is látszik.
A kánon széklábat farag,
Fennkölt látszatok romlanak,
És a profán ostobaság
Terhétől remeg a világ.
A Jövendő csőre töltve,
Csüggedés akasztva szögre,
Semmit sem úgy, ahogy régen,
Most már egészen másképpen.
Fittyet hányva látszatokra,
Korokra és kánonokra,
Fittyet hányva jobbra, balra,
Összecsukló hivatalra,
Fölhorgadó káoszokra,
Fals célokra,
Hamis okra,
Semmit sem úgy, ahogy régen,
Most már egészen másképpen.
A végzetre nyelvet öltve;
A Jövendő
Csőre töltve.
Nem jöttünk mi sehonnan se,
Hiába szól ezer mese
Az uráli őshazáról,
Itt születtünk,
Nem akárhol,
De hazátlan vándorlással,
Rablással, fosztogatással
Vádol a betolakodó,
Műanyag-mítosz alkotó.
Terület-prédáját félti,
Szándékosan félreérti
Az ősrégi emlékeket.
Ma még erőszakot tehet
Fals történelmet alkotván,
De már az ideje fogytán.
Nem jöttünk mi sehonnan se,
Honunk a Kárpát-medence,
S mióta a világ világ,
Sose láttunk másik
Hazát.
Egykori Ős-Európa
Szivárgott a csontjainkba,
És finnugor maszlag helyett
Beszélünk
Egy Ősi Nyelvet,
Ami homályba nem szakadt,
Ami belőle megmaradt...
Mi vagyunk a
Titkok Népe;
Nem jöttünk mi sehonnan se!
Őszutói meghitt ének;
Csillámlanak az
Emlékek.
Életünknek hosszabb fele
Már Egymásnak van
Szentelve.
Kint fut az Idő,
Eső,
Sár;
Bent Egymás szeretete vár.
Bennem élsz,
Én Benned élek;
Őszutói meghitt ének...
Első látásra kezdődött
Több mint harminc éve,
Első pillanatra tudtuk:
Nem lesz soha vége.
Első alkalommal szállt ránk,
A Szerelem-felhő,
Azóta is minden percünk
Olyan, mint az első.
Lett Otthon,
Két Gyermek,
Maradt
Szerelem és Béke;
Első látásra kezdődött
Több mint harminc éve.
Hatvankettedik évemben
Boldogan,
Istennel szemben.
Nyugodtan nézek az
Égre;
Több a munka,
Évről évre.
Anikóval
Együtt
Megyünk;
Míg vagyunk egymásnak,
Hiszünk.
Boldogan,
Istennek szemben;
Hatvankettedik évemben.
Nagy fekete turulmadár
A Kárpátok ormára száll.
Onnan soha el nem menne;
Látja még, aki hisz benne.
Madárszíve
Ritmusra ver;
Koronát csak ritkán visel.
Fenn a felhő ködgubát sző;
Alant hömpölyög az Idő.
Nagy fekete turulmadár
Az Idő-folyam felett száll.
Látott sokkal jobb időket;
Jobb Múltakat,
Jobb Jövőket.
Kárpátok alatt és fölött
Az Egész sokszor eltörött,
Mielőtt még önkényesen
Megjelent a történelem,
De a bajok tovaszálltak,
És a Részek
Összeálltak.
Nagy fekete turulmadár
Fényes Jövő-sziklára száll.
A turul nem szállhat félre,
Az Időnek nem lesz vége.
Az ősi
Szent
Szép
Otthonban
Lesz majd
Szebben,
Lesz majd
Jobban.
Konföderációra száll
Nagy fekete turulmadár.
Fáradtsági fokozatok
Monoton esője kopog.
Novemberi lucsoktömeg
Áztatja az idegeket.
Múlt fantoma tűnik elő,
Ködben úszik jelen, jövő.
Függönymintás éjszakában
Isten áll esőkabátban.
Állandó buta zaj ropog;
Fáradtsági fokozatok.
Griffes-indás jó lovasok;
Sok kiszáradt szellemtorok...
Zárt ajtó,
Beletört kilincs;
Igazából még nevük sincs.
Hungárok vagy onogurok?
Vagy egyik sem?
Tán magyarok?
Egykor tán szerelmek, vágyak,
Mára csupán néma tárgyak.
Griffes-indás jó lovasok;
Innen el nem távoztatok.
Milyen ételt szerettetek?
Milyen nyelven beszéltetek?
Egykor jurta, lódobogás;
Mára:
Kettős honfoglalás.
Holt vállatokon cipeltek
Egy híres, szép elméletet,
Amely nem volt a tietek,
Talán meg se értenétek...
Griffes-indás jó lovasok,
Kevés tény,
Teória sok...
Fortyognak már a régmúltak,
Beszélni kezdtek a holtak...
Csontvázak lábukra állnak,
Üres dogmák szélbe szállnak.
Téres Kárpát-medencében
Hogyan is volt egykor?
Régen?
Mára belénk ivódtatok,
Griffes-indás jó lovasok....
Evilath szent öröksége
A Lelkünkbe van letéve.
Békét.
Szeretetet
Adni;
Fennmaradni,
Megmaradni.
Amit kaptunk, visszük tovább,
Utódainknak adjuk át.
Magyar Jövő,
Remény,
Béke;
Ez Evilath öröksége.
Csáktornyai várban,
Örök vigyázásban
Telt az egész
Élete;
Szent Magyar Múzsája,
Bajvívó szablyája
Együtt virrasztott
Vele.
Dédapja emléke,
Könnyet csal szemébe,
Kinn hideg szél port kavar,
Félig-meddig horvát,
Mégsem volt,
S nem is lesz
Nála igazabb
Magyar.
Magyar Enkeladusz,
Jó Zrínyi Miklós gróf,
Magyar költő,
Hadvezér;
Békét,
Tisztességet,
Független országot,
Szép magyar jövőt remél.
Kanizsai török
Páncélinge zörög,
Mozgolódik a pogány,
Muraköz vidékén,
Horvát végek szélén
Zrínyi gróf a kapitány.
Marcangolt országban,
A Zrínyi családban
Minden férfi katona;
Portyázó zsivánnyal,
Martalóc pogánnyal
Alkut nem kötnek soha.
Magyar Enceladus;
Többször is leírta
Zrínyi Miklós e nevet,
Egy lázadó titán,
Akit végül aztán
Egy nagy szikla eltemet.
Török szomszédságban
Soha nincsen béke,
A Zrínyi név kötelez;
Miklós tudván tudja:
Az Apja,
Dédapja..
S ő is hírt, nevet szerez...
Amikor az oszmán
Átkelve a Murán
A Zrínyi-birtokba kap,
Miklós lóra pattan,
S vitézei élén
Háromszor is visszacsap.
Magyar Enceladus
Szép kis könyvtárában
Gyertya mellett olvasgat;
Ha néha meglepi
Leheletnyi béke,
Maga is tollat ragad.
Csáktornyára eső csepeg,
A várfalon török fejek,
Sötét a világ,
Ahol egykor falvak voltak,
Földművesek éltek, holtak,
Sívó pusztaság.
Szép, teljes Magyarországot
Élő ember sose látott
Száz év óta már,
Falvakat éget, fosztogat,
Láncra fűzött lakosokat
Terel a tatár.
Magyar Enceladus,
Horvátország bánja,
Horvát,
Szlavón,
Magyar
Népét nagyon szánja,
Életét teszi rá,
Hogy szavaddá tegye,
Hogy az oszmán Holdat
Messzire kergesse.
Csáktornyai várban,
Örök vigyázásban
Telt az egész
Élete;
Szent Magyar Múzsája,
Bajvívó szablyája
Együtt virrasztott
Vele.
Magyarország félig sem él,
Bécs számára csak hadszíntér,
Már alig remél;
Harc hétköznap,
Harc vasárnap,
Búzát is fegyverrel vágnak,
Minden csupa vér.
Buda vára a töröké,
Ország nyesve háromfelé,
A Nap se ragyog,
Mindenütt végzet-járszalag,
Örökre veszni látszanak
Minden távlatok.
Magyar Enkeladusz,
Jó Zrínyi Miklós gróf,
Magyar költő,
Hadvezér;
Mégis
Tisztességet,
Független országot,
Szép magyar jövőt remél.
De nemcsak remélte,
Tett is bőven érte,
Elméje nem nyugodott;
Szép Hazája sorsát
A szívén viselte,
Harcolt,
Hatott,
Alkotott.
A törököt ki kell űzni,
A Nemzetet egybefűzni,
Zrínyi tudta ezt;
Csupán azt nem tudta soha,
Hogy számára ez a munka
Micsoda kereszt.
Magyar Enkeladusz,
Jó Zrínyi Miklós gróf,
Magyar költő,
Hadvezér;
Magyarország érdekében
Dolgozik,
Harcol,
Tervez,
Amíg él.
Kitört a török háború,
Lett nagy szövetségkoszorú,
Német,
Francia;
Zrínyi téli hadjáratra
Induló keresztény hadnak
Lett parancsnoka.
Elérte vele Eszéket,
Szerzett fényes dicsőséget,
Megjött győztesen,
Európa azt gondolta,
Lement a Hódoltság napja,
Jön a
Győzelem.
Jött sötét köpenyes, pudvás,
Eget repesztő csalódás,
Teljes döbbenet;
Hogy Szent István koronája
Bő a császár kobakjára;
Béke köttetett...
Magyar Enkeladusz,
Jó Zrínyi Miklós gróf,
Magyar költő,
Hadvezér,
Ha kell;
Magyarország érdekében
Most sem adja fel...
Fiktív vadkan volt
A szikla,
Sosem derült ki a titka;
Ki küldte oda;
A kursaneci erdőben
Fordult még sokkal rosszabbra
A Haza sora...
Magyar Enkeladusz,
Jó Zrínyi Miklós gróf,
Emléke fanyar...
Sohasem volt,
Nem is lesz nála
Nemesebb
Magyar.
Kis ladik Idő-folyamon,
Fodrozódó vén habokon
Több mint hatvan esztendeje,
Mögötte az Idő fele.
Távol jobbtól, távol baltól,
Távol minden vészes parttól.
Balról veszedelem, halál,
Ott csak varjak serege jár.
Teoretikus boldogság
Nyomában támad pusztaság...
A bal parton nincsen élet,
Műanyag mocsárvidékek,
Lila utópia-mocsár,
Halott lapály, fekete sár.
A baloldal halált lehel,
Távolságot tartani kell.
Távol jobbtól, távol baltól,
Távol minden vészes parttól.
Jobboldalon álmok földje,
Ezer sírt takar a zöldje.
Meggondolatlan büszkeség
Szórja a mérgét szerteszét.
Jobbról szép erdők, fasorok,
Előttük - sziklazátonyok;
Kies ligetek rejtenek
Alattomos örvényeket.
Jobboldal szellemet párol,
Jobb tőle a tisztes távol.
Távol jobbtól, távol baltól,
Távol minden vészes parttól.
Kis ladik Idő-folyamon,
Sötét, veszélyes habokon.
Háború, demagógia,
Gyilkos ideológia
Öblei közt fut a folyam,
Hol gyors, hol lassú az iram.
Rokkant gazdasági végzet,
Statisztikai enyészet
Vigyorognak a hegyfokon,
Bálvány minden csupasz orom.
Lélek helyett vak ravatal,
Költészet helyett hivatal.
Távol jobbtól, távol baltól,
Távol minden vészes parttól.
Kis ladik Idő-folyamon,
Ködbe vesző távlatokon,
Milyen erős az ereszték?
Vajon hány évig bírja még?
Kis ladik Idő-folyamon
Közönyös, sötét habokon.
A Boldogasszony oltára
Híveit tán ma is várja
Téres Kárpát-medencében,
Éppen úgy, mint
Egykor,
Régen.
Múlt szelei halkan fújnak,
Régi hitek megújulnak.
Összeforr az oldott kéve,
Ezredévről
Ezredévre.
Téres Kárpát-medencében
Isten áldotta vidéken,
Ki tudja, hány ezredéve
Él a Boldogasszony népe.
Hódítók jöttek és mentek,
Gyilkosokból lettek szentek,
Hatalmak váltak hamuvá,
Régészeti kultúrákká,
De a csöndes munka népe
Mind az összeset túlélte.
Ritkán maradhatott árva
A Boldogasszony oltára.
A Boldogasszony vigyázott,
Időnként alakot váltott,
Népét nem hagyta magára,
Ez ma is
Az Ő Országa.
Ma is vigyáz a Hazára
A Boldogasszony oltára.
A Líra maga az
Élet;
Semmi-ködbe sose téved.
Lelke a
Ritmus,
A mozgás;
Alapja a
Szívdobogás.
Végső rémeket sose lát,
Tudja, hogy mindig van tovább.
A szándéka mindig tiszta,
Csak ad, semmit nem vesz vissza.
Nem alkuszik hatalommal,
Se pénzzel, se hivatallal.
Nem néz divat-poétikát,
Álisteneket nem imád.
Napról napra újra éled,
A Líra maga
Az Élet.
