Ősz lépett Nyarunk nyomába,
Nehezül az Idő lába.
Nyár-emlékek fényesednek;
Szimbólumok pityeregnek.
Vén jelképeit porolja
Az Elmúlás fikciója.
Ősz lépett Nyarunk nyomába;
Profán érzés száll magába.
Nap süvegel Távlat úrnak;
Templomtornyok ködbe szúrnak.
Elmúlt a Nyár, a Lét éke;
Megöregedett a Béke.
Ősz lépett Nyarunk nyomába;
Az Öröklét újra kába.
A Mítosz örök-esendő,
Áztatja utókor-eső.
Profán erőszak-szabadság
Vakarja a Jelen hasát.
Nehezül az Idő lába;
Ősz lépett Nyarunk nyomába.
Életfolyam csónakosa
Nem lép ki a partra soha.
Ott se, ahol nehéz korok
Időzuhataga forog,
Ahol a Teremtő Erő
Újjászületve jön elő.
Hallgatagon evez tova
Életfolyam csónakosa.
Írói favágómunka;
Nem süt siker a hasunkra.
Sokan akarnak akárhol
Barackot az almafáról.
Talán varázslónak hisznek;
Mi se drága a kibicnek.
Disznóvá válik a hurka;
Írói favágómunka.
Isten áll a csendes Őszben,
Fonnyadó lombok alatt,
Folyton változik a gonosz,
A Jó állandó marad.
Felleges történelmeket
Ide-oda fúj a szél,
Perc-életű tévedésről
Már a régmúlt sem beszél.
Parvenü mű-isteneket
Múló anyag eltemet,
Talány sűrű felhőzete
Hallgat az Idő felett.
Isten áll a csendes Őszben -
Egyre szürkébb lesz az Ég;
Mindig újra szenteli az
Életet a maradék.
Sötét árnyék nyeli el a
Megalkuvó elveket,
Eleve elrendeltséggel
Csak a profán fenyeget.
Teremhet még Jövendőt a
Tisztesség, s az Akarat,
Amíg a magánéletbe
Be nem tör a műanyag.
Pénz, meg doktrínák húznának
Jövő elé kőfalat;
Isten áll a csendes Őszben,
Az Idő tovább halad.
Atlantiszban, nagyon régen,
Másik Hold úszott az égen.
Más folyók, másféle hegyek,
Más Föld volt, és más tengerek...
Más tél volt,
Másféle tavasz;
Csak az ember volt ugyanaz.
Atlantiszban, nagyon régen,
Viskó állt a faluvégen...
Profanizált gólyatávlat
Nem ismert morális gátat.
Telt a propaganda-bendő;
Dogmákba fúlt a jövendő.
Csillag se maradt az égen..
Atlantiszban,
Nagyon régen...
Szeptemberi hajsza-napok
Vad nyílzápora kavarog.
Híjával a gyöngéd módnak,
Körülöttem becsapódnak.
Tért ölelő hajsza-menet;
Kapkodom csak a fejemet.
Béke csücskén por kavarog;
Szeptemberi hajsza-napok.
Hivatali agytekervény
Sose lesz termő televény...
Harap korhadt szabály-rögöt,
S kullog a valóság mögött.
Mindig csupán annyit késik,
Míg a jelen múlttá érik.
Sose hajt ki a vetemény;
Hivatali agytekervény...
Líra-folyam árterében
Palotát épít a stréber.
Kánon-hatalmasságokat
Magaspart-kastélysor fogad.
Globál pénz-infrastruktúra
Szoktatta őket vályúra.
Líra-folyam árterében
Sznobok élnek mű-kenyéren.
Gyorsan romló líra-jelmez
Múló divatokat keltez.
Mocsári hivatal-hakni;
Eldobható lírát kapni.
Líra-folyam árterében
Virágzik a dölyfös szégyen.
Kinevezett tehetségek
Nyája ügyvéd után béget.
Fogyatékos zseni-hadak
Rozsdás szóval civakodnak.
Líra-folyam árterében
Szó ritkán maradhat épen.
Szójáték-mutatványosok
Élenjáró nyála csorog.
Pártos a páratlan haszon,
Csak legyen polkorrekt fazon.
Líra-folyam árterében
Tobzódik a profán éden.
Pénz-uraság dobra veret
Irodalmi költészetet.
Profán konzum vers-lerakat
Mű-Parnasszus után kutat.
Líra-folyam árterében
Közömbös csillag az égen.
De az igazi Költészet
Líra-ártérbe nem téved.
A folyam közepén marad,
Soha nem vesz vissza,
Csak ad.
Fáradt kérdés kopott stégen
Líra-folyam árterében.
Szeptemberi derült égbolt;
Odaát van, ami rég volt.
Könnyed, halványszürke egek;
Nem lesz mindenre felelet.
Dacosan zöld levéltömeg;
Némák maradnak a kövek.
Szeptemberi derült égbolt;
Most is ugyanaz köt és old.
Bármit állít a tudomány,
A kezdet és a vég - talány.
Lét-masina vágyat szkennel;
Minden összefügg - mindennel.
Odaát van, ami rég volt;
Szeptemberi derült égbolt.
Álmodozó, vak szerencse;
Toronyóra,
Vagy tál lencse...
A szerencse üres csónak,
Nem létezik - csak utólag.
Árnyékokba kapaszkodnak
Azok, akik benne bíznak.
Álmodozó, vak szerencse;
Predesztinált sors-kelengye.
Az árral sodródó ember
Azt reméli, majd a tenger
Gyengéden gondjába veszi,
S álomföldön partra teszi.
Jövőt a Múlt fel ne keltse...
Álmodozó vak szerencse...
Mindenki a saját életének a királya...
Palotáját,
Birodalmát
Naponta bejárja.
A birodalom központja
Kedves, puha fészek;
Ágálhatnak távolról
A mindennapi vészek.
Védelméhez nincs szükség
Seregre,
Szavazatra -
Csupán szilárd Lélekre,
Meg Szabad Akaratra.
Felnőtt ember életében
Nincs helye panasznak,
Aki nem király,
Örökre
Megmarad - kamasznak.
A megalkuvó
A végzet
Tévútjait járja...
Mindenki a saját életének
A királya...
Boldog őszi pillanatok,
Érik a körte, szél csacsog.
Őszben még verőfény lakik;
Ülök a munkában - nyakig.
Múlt üzen,
A Jövő éled...
Új titkokat ad az Élet...
Béke,
Szerelemfalatok;
Boldog őszi pillanatok...
Turulmadár Evilathban;
Titkok rozsdás zárja kattan...
Még minden Ős-Ok reszketett;
Ott születtek a Kezdetek.
Racionális történet
Ilyen helyekre nem téved...
Bámult a végzet riadtan;
Turulmadár Evilathban.
Újabb évünk
Kéz a kézben,
Szép, szerelmes
Közös Létben.
Múlt-napok emléket hoznak,
Jövő-napok várakoznak.
Együtt töltöttük életünk felét,
Szebbik felét,
Jobbik felét...
Az őszi alkony most is ragyogó,
Nagyon jó Veled élni,
Anikó!
Lézertükrök fenn a Holdon;
Világító égi kordon...
Tanúk egy ostoba perben;
Sose hagynak minket cserben...
Hogy jártunk-e ott valaha,
Vagy az egész csak média...
Lézertükrök fenn a Holdon;
Régóta mellékporondon.
Űrkutatás?
Már nem csoda...
Szüzessége régen oda.
Valaha a Föld Reménye,
Ma már csak pénzesek kénye.
Lézertükrök fenn a Holdon;
Múlt-könnyek egy égi ponton.
Régészeti kövületek,
Pedig nem a Hold a beteg...
Pluto-formálódó ember
Saját volt Énjével szemben...
Túl minden rózsaszín gondon;
Lézertükrök fenn a Holdon...
Kora Ősz Nyár-köpönyegben;
Kései fecskeszárny rebben.
A Napnak nincs Őszre gondja,
Fűt, amíg van energia.
Mint fiatalos ötvenes,
Az Ősz ifjú asszonyt keres.
Örök Remény Idő-mezben;
Kora Ősz Nyár-köpönyegben...
Csendes házi Boldogságot
Hozott Őszelő,
Szép napokon a friss Remény
Mindig újra nő.
Cirógatja arcunkat az
Áldó Napsugár,
A lelkünkben tán sohasem
Múlik el a Nyár.
A néhai Huszár Péter
Lovagol az égi réten.
Nagy a tekintélye Neki,
Ellenség is süvegeli.
Túlerő-héroszok nézik,
Még halálában is félik.
A néhai Huszár Péter
Nem alkudott szépszerével.
A huszárság mintaképe,
Csupa virtus az emléke.
A Magyarok Istenének
Egyik legjobb katonája...
A néhai Huszár Péter
Valamikor nagyon régen...
A lesvetések királya,
A török gyakran megbánta...
Mindig fortély-fegyverzetben,
Mindig túlerővel szemben...
A néhai Huszár Péter
Sok rohamban állt az élen.
Az ellenség respektálta.
Fizetetlen lovassága
Allah legszörnyűbb csapása
Volt a törökök számára...
A néhai Huszár Péter
Együtt élt a jó hírével.
Kopjatörés, kardforgatás...
Nyomába se ért senki más...
Akkor a bajvívás járta,
Ott neki nem akadt párja.
A néhai Huszár Péter
Sok párbajban maradt épen.
Bécsből keményen tiltották,
Megesett, hogy bezáratták.
A vádakra jól megfelelt,
Latrokból katonát nevelt.
A néhai Huszár Péter
Fénylő csillag volt az égen.
Volt előbb Veszprém vajdája,
Később Pápa kapitánya.
Koppány várát elfoglalta,
Endrédet elpusztította.
A néhai Huszár Péter
Halált osztott jobb kezével.
Kétezer törököt megvert
Százötven fős kis "sereggel".
A hadat megszalasztotta,
A basát élve elfogta...
A néhai Huszár Péter
Erdélybe ment egyszer régen.
Báthory Zsigmond kérette,
Magas rangú tisztté tette.
Mostantól itt vitézkedett,
Török hadakat kergetett.
Basák és bégek rettegték,
Ha tehették, elkerülték.
A néhai Huszár Péter
Aztán csalódott Erdélyben...
Lemondott a fejedelem,
S máris jött a veszedelem
Az oláh vajda képében...
Mit tegyen most Huszár Péter?
A néhai Huszár Péter
Sellenberknek mezejében
Ütötte a vajda hadát,
Remekül viselte magát,
Arról meg nem ő tehetett,
Hogy az ütközet elveszett...
Később meggondolta magát,
Győztes szolgálatába állt,
S gonoszságát kiismerve
Elsőnek fordult ellene.
Patakokban ömlött a vér,
Puszta lett a kincses Erdély,
S a néhai Huszár Péter
Most is dacolt, ahogy régen.
Vénült már a híres vitéz,
De karja és szíve merész.
A véleményét megmondta,
Tömlöcbe zárták miatta...
Déva rideg tömlöcében
Raboskodott Huszár Péter.
Basta kiszabadította,
S - mert jól tudta, kicsoda -
A hadába is bevette,
És lugosi bánná tette.
A néhai Huszár Péter
Immár őszülő fejével
Lóra pattant, szablyát kötött,
Újra verte a törököt.
Az ellenség nem bírt vele,
Csak magyarok győzhették le.
Székely Mózes hadserege
Lugost ostrom alá vette.
Még velük is elbírt volna,
Ha nem akad árulója...
Sebesülten, de még élve
Esett székelyek kezébe...
Ők pedig kiszolgáltatták,
Tatárok kezébe adták...
A néhai Huszár Péter
Bilincsbe vert két kezével,
A leghíresebbik vitéz
Kivégzése elébe néz...
"Áldozatul megy az égbe!
Győzelmet szerez a vére!"
Rossz, babonás rituálé
Közepette lett halálé
A néhai Huszár Péter,
Lugos gyászos mezejében...
Vérét itták, fejét vették,
Erejét elcsenni vélték...
A néhai Huszár Péter
Meghalt, immár nagyon régen...
Amíg élt, a Hazát védte,
Ma harang se kondul érte...
Hogyha nem magyar lett volna,
Róla ma ezer film szólna...
A néhai Huszár Péter
Nyargal az Ég mezejében
Gyönyörű szép pej paripán,
Talán Szent László oldalán.
Néha szeptember idején,
Titokzatos Ősz rejtekén
Megjelenik a halk szélben
A néhai Huszár Péter.
Napsugaras kora őszi
Napokon,
Pihen az Ég még a nyári
Álmokon.
Nyugalomba kell a Nyárnak
Mennie,
Indulhat a hétköznapok
Verklije.
Lassan-lassan a szeptember
Felpörög,
De a háttérben még vírus
Sündörög.
Állandóan csodát Isten
Sem tehet;
Szeretjük a hétköznapi
Életet.
Hattyú a Múlt, a Jövő meg
Masztodon;
Napsugaras kora őszi
Napokon.
Könnyű lelkek őszi tánca;
Ködbe foszlik minden álca...
Földszagú Jelen ölében
Utópia lesz az Éden...
Hogy Múlt Jövőnek mit felel,
Őszi alkony takarja el.
Szétfoszlik a profán sánca;
Könnyű lelkek őszi tánca.
Atlantisz az őszi ködben,
Fáradtan,
Idő-törötten...
Hivatalból feledtetve,
Soha el nem feledhetve,
Évszázadok lába nyomát
Viszi idő-sírján tovább.
Atlantisz az őszi ködben;
Sohasem fejlődés-szögben,
Egyenesvonalúságok
Vén varja dühödten károg...
Profán tákolmány nyöszörög...
Vén sejtelmes őszi ködök...
Atlantisz az őszi ködben,
Sokatmondó őszi csöndben...
A létével sárba rángat
Megveszekedett dogmákat.
Minden kurzus elátkozza,
De minden Ősz visszahozza.
Terek sírnak,
Idő zökken;
Atlantisz az őszi ködben.
Lopakodva jön a hatvan;
Közeledik szakadatlan.
Ötven szinte tegnap voltam,
De már azt is sokallottam,
Mint egykoron a negyvenet...
A vén Idő meg kinevet.
Lopakodva jön a hatvan;
Másfél év múlva már itt van...
A múlandóság így üzen,
Akkor is, ha el sem hiszem.
Idősebb vagyok, mint akkor
Lehetett Apám, amikor...
Lopakodva jön a hatvan,
Idő rohan,
Óra kattan...
Nem ismerek se vén-kódot,
Se hatvanas üzemmódot...
Hatvan felett,
Hatvan alatt...
Éppen úgy ragyoghat a Nap.
Az maradok, aki voltam;
Lopakodva jön a hatvan.
A néhai Angyal Márton,
Sarkadi parancsnok,
Akkor élt, amikor égre
Tolultak a gondok.
Erdélyhez tartozott akkor
Sarkad kicsi vára,
Gyula török kézen lévő
Erődjét vigyázta.
Tizenöt éves háború
Zajlott akkor éppen,
Szembeszállt Erdély akkor a
Törökkel merészen.
A néhai Angyal Márton,
Sarkad katonája;
Hosszú béke után ő is
A háborút várta.
Nagy Lukácsnak hívták akkor
Sarkad kapitányát,
Portyáktól védelmezték a
Környék lakosságát.
Angyal Márton volt a vár fő
Gyalogsági tisztje,
Hírnevét, vitézségét a
Török is tisztelte.
A néhai Angyal Márton
A tiszti zsoldlistán,
Nagy erejűnek mondta őt
Szamosközy István.
Szaturdzsi Mehmed nagyvezír
Hatalmas sereggel
Bosszúhadjáratra indult
Erdélyország ellen.
Hemzsegett a török-tatár,
Az Alföld sírt tőle,
Országrészek lakossága
Menekült előle.
Angyal Márton s bajtársai
Nem maradtak veszteg,
Odahagyták Sarkadot, és
Nagyváradra mentek.
Hömpölyög a török sereg,
Hanem útját állja
Nagyvárad, mint Erdélyország
Legfontosabb vára.
Király György várkapitány és
Ezerötszáz ember
Dacolni merészeltek a
Hatalmas sereggel.
A néhai Angyal Márton
A helyét megállta,
Ő lett a várvédők egyik
Legjobb katonája.
Váradot a török sereg
Hamar körülvette,
Aztán egyik vad roham a
Másikat követte.
Harmincöt véres nap múlva
Ért az ostrom véget,
Sok ezer főre rúgtak a
Török veszteségek.
A néhai Angyal Márton
Szablyáját forgatta,
Jó néhány oszmán katona
Esett el miatta.
Amije csak volt, a török
Mindet bevetette,
A rohamokat éjszaka
Aknaharc követte
Elesett már Király György is,
A vár kapitánya,
De Nagyvárad így sem lett a
Törökök zsákmánya.
A néhai Angyal Márton
Magát meg nem adta,
A föld alól támadókat
Maga verte vissza.
Havazással köszöntött a
Jéghideg november,
A nagyvezír elkotródott
A török sereggel.
Erdély megmaradt. Kitartott
A váradi várta,
Szaturdzsi Mehmed pasát meg
Selymezsinór várta.
A néhai angyal Márton
A Hazáját óvta,
Kár, hogy még egy utca sincsen
Elnevezve róla...
(Az oszmán uralom emlékezete)
Nagy mohácsi hekatomba...
Oda hurcolták halomba
Az elesett magyarokat..
Élőnek feje vétetett,
A halott eltemettetett...
Százötven éves éjszaka
Jött akkor a magyarokra.
Három részre szétszakadva,
Állandóan fogyatkozva...
Nagy mohácsi hekatomba...
Hatalomból -
Siralomba...
Középkori Magyarország
Auráját széjjelszórták
Szentségeit eltiporták,
Múltját is elbitorolták...
Nagy mohácsi hekatomba...
Magyar világ dőlt ott romba...
Ami ott szóródott szerte,
Azt máig se raktuk össze.
Az lesz az igazi csoda,
Ha kiheverjük valaha...
Nagy mohácsi hekatomba...
Szent Létből - profán malomba...
Profanizált Magyarország
Azóta szenvedi sorsát.
Léten-Hiten osztozkodva,
Állandóan aprózódva...
Nagy mohácsi hekatomba...
Beálltunk a halál-sorba...
A magyar azóta évül,
Hit nélkül, bizalom nélkül...
Meghasonlás közepette...
Mindig hódítót keresve...
Saját Múltat, Jelent ölve,
Idegentől elbűvölve...
Nagy mohácsi hekatomba...
Sosem Isten a goromba...
Újabb vírus-aggodalmak
Áhítoznak teljhatalmat.
Szkeptikus sirámok szerint
Körbeér a Földön megint,
Pedig néhány hebehurgya
Még a létét is tagadja.
Újabb vírus-aggodalmak
Konyuló fület vakarnak.
Az öngyilkos kárörvendés
És a buta kételkedés
Lapos sirámzuhataga
Idézné fejünkre vissza.
Újabb vírus-aggodalmak
Idegsejt-hegyeket falnak.
A nagy meleg eltűntével
Vírustól hangos az éter.
Aki pletykálkodni szeret,
Ingyen vehet rémhíreket.
Újabb vírus-aggodalmak;
Nem tudják, hogy mit akarnak...
