Szent játék vagy profán játszadozás - 40. Rész

40. rész

4. „A rókatárgy egy frakkzakó, 
nehéz étrend a mellén, 
a rókatárgy faggyas, fakó 
felhők egy őszi kelmén.”

Következzék a jelenlegi kánon fejedelme. Ebben a témában nem kerülhetem meg Parti Nagy Lajos költészetét.

Ő a jelenlegi hivatalos magyarországi költészeti kánon koronázatlan királya. Hatalmas díjgyűjteménnyel rendelkezik. Minden jelentős irodalmi kitüntetést megkapott, ami csak létezik. Furcsa lenne, ha egy is hiányozna a kollekcióból.

Nem hiányzik A Szocialista Kultúráért díj sem, amit 1983-ban kapott meg.

Ezen nincs mit csodálkozni, hiszen a mai kánon az egykori posztkommunista irodalmi kánon egyenes folytatása, abból táplálkozik. Ha ezt nem vesszük figyelembe, a kánon egész jelenségkomplexuma érthetetlen lenne.

A posztkommunista időkben az akkori „másként gondolkodók” egy része a nyolcvanas évek közepétől szép lassan átvette a hatalmat a hazai irodalom felett. Pozíciókba kerültek, díjakat kaptak, az évtized végére már ők lettek a kánon legfontosabb formálói. Kacérkodtak a nyugati liberalizmussal, de nem hajoltak el a hazai kiváltságok elől sem. Az ebből fakadó morál ma is jellemző a kánon tagjaira. A kánon értékrendjének alapját ma is a posztkommunista időkben kialakult poétika képezi, filozófiáját pedig az itthon dogmatikussá merevedett liberalizmus.

A liberalizmus ma már nem a szabadelvű polgárok gondolkodásmódja, hanem a nemzetközi finánctőke ideológiája – ahogyan arra már Jacques Derrida is felhívta a figyelmet. Mára „egyedül üdvözítő” világnézetté vált, szövetségese a nemzetközi média, a vele egyet nem értőket mindenféle –ista, -ita és –fób végződésű szitokszavakkal rágalmazza, és azt képzeli, hogy az ilyen módon felcímkézettek véleményét már nem is kell figyelembe venni.

Idehaza a liberalizmus politikai vallás, a kanonizált irodalom pedig ennek a szentírása. Ebből fakad kizárólagossága; a kánonban ma is irodalmi egypártrendszer működik.

Elsőre talán különösnek tűnik, de ez a kizárólagosság is a liberalizmusból ered. A liberalizmus Közép-Európában a marxizmus helyébe lépett, a marxista utódpártok liberális alapon állnak, és az egykori kommunista közép- vagy ifjúsági vezetők zöme is liberálissá vedlett át.

A gyakorlatban ezeknek több közük van egymáshoz, mint amennyit elismernek.

A marxizmus éppen úgy Isten nélküli politikai vallás, amilyenné napjainkban a liberalizmus degenerálódott. Mindkettő elitista, kimondva-kimondatlanul szükséges hozzá a „tömeg” fölé rendelt „elit”, aki lényegében egyeduralkodó, hiszen a „tömeg” által semmiféle módon nem számoltatható el, nem vonható felelősségre.

A posztkommunista politikai vezetők a rendszerváltás időszakában rugalmasan elszakadtak a kommunista ideológiától. A szocialisták meglepő természetességgel váltak a legvadabb és legarcátlanabb kapitalizmus híveivé. Ez világjelenség volt – ahogy Fredric Jameson is megjegyezte.[1]

Az irodalmi kánon a liberalizmus mellett tette le a voksát, és ehhez azóta is ragaszkodik. A kanonizált költők zöme – bár nem mindenki és nem mindig – szintén leginkább ezzel kacérkodik. A kanonizált szerzők és holdudvaruk politikai kötődése magától értetődően mutat ide, hiszen a kozmopolitizmus jelenleg nem társulhat semmiféle gyakorlati filozófiához a liberalizmuson kívül.

A liberalizmus azonban nagyon is megfelel neki.

Miért?

Erre egy végtelenül leegyszerűsített modellel felelnék:

A liberálisok viszonya az egyszerű emberekhez:

v  Jobban tudjuk nálatok, mi kell nektek, azt is, hogy milyen jövőt szeretnétek.

v  Ellenvetés nélkül kell követnetek, amit a számotokra előírunk.

v  Aki nem akarja követni, vagy aki ellene beszél, az nem lehet egyéb, mint fasiszta, rasszista, xenofób – ezek mindegyike abszolút elítélendő.

v  A fasiszta, rasszista, vagy xenofób minősítés életre szól, ellene apelláta nincs.

v  Akire már egyszer rásütöttük, hogy fasiszta, rasszista, vagy xenofób, az bármit mondhat és tehet, nem számít sem ő, sem a véleménye.

v  Ezért sohasem kell válaszolni a fasiszta, rasszista, vagy xenofób véleményére.

A kánon viszonya a közönséghez:

v  Jobban tudjuk nálatok, mi a költészet, mi a jó vers, egyebet nem tehettek, mint elfogadjátok.

v  Ellenvetés nélkül kell értéknek elfogadnotok, amit mi annak nyilvánítunk.

v  Költő az, akit mi annak nyilvánítunk.

v  Jó vers az, amit mi annak nyilvánítunk.

v  Aki másféle verset ír, vagy aki másféle esztétikai nézeteket vall, az dilettáns.

v  Aki dilettáns, annak a véleménye nem számít.

Az analógiák egyértelműek.

A kánon legfontosabb tagjairól csak kalaplevéve lehet beszélni. Aki nem csatlakozik a lelkendező kórushoz – dilettáns.

Ha én most Parti Nagy Lajos művészetéről lelkendezéstől mentesen fogok szólni, alighanem magam is „dilettáns” leszek – esetleg ilyenista, olyanfób, meg ördög tudja, micsoda.

Nem érdekel.

Olvasom Parti Nagy műveit, és úgy gondolom, nemigen fogok lelkendezni tőlük. Sőt. Minél többet olvasok el közülük, annál kevésbé találok bármilyen lelkendeznivalót.

Parti Nagy lírája szinte mindennel ellentétes, amit a jó költészetről itt kifejtettem. Parti Nagy a kánon költőfejedelme, azé a kánoné, amit teljes mértékben haszontalannak, a valódi költészet akadályának tartok. Ha a magyar kultúra és a magyar nép jövője nem a dekadens önfelszámolásban keresendő, ez a kánon teljes mértékben kártékony és alkalmatlan.

Folytatása következik.

---

[1] Vö: 71. Lábjegyzet

Európa vaksötétben

Európa vaksötétben,
Mégis naiv,
Mégis tétlen...

Dogmagépezet zakatol,
Hajdani kerteket tarol.

Cél lett az euró-talmi...
Mintha meg akarna halni...

Európa vaksötétben,
Pénz-mákony varázsködében.

Eszeveszett őrültségek
A piedesztálra lépnek,

Kéjeleg a perverz máris,
Szélsőség lesz a normális.

Európa vaksötétben,
Hamis, virtuális szélben.

Feltámad rossz, ősi vénség,
Sűrűsödik a sötétség.

Recseg-ropog a vén kürtő,
Érlelődik a vérfürdő.

Európa vaksötétben,
Csillagtalan, hideg éjben.

Saját rossz ál-humánuma
Hurkában szorul a nyaka.

Kenetteljes hazugságok
Hoznának rá örök álmot.

Profán földön,
Profán égen...
Európa - vaksötétben.

A vadkanra fogott gyilkosság - 48. Rész

48. Rész

Olyan is akadt, hogy olvasatlanul vágta rá a „szaktekintély” a sertés-mítosz valamelyik ellenfelének írására azt, hogy „semmi újat sem tartalmaz az előzőekhez képest”, és „azokat már mind megcáfoltuk”.

„Száz szónak is egy a vége: harcoljunk történetszemléletünk torzulásai ellen, de a tényeket fogadjuk el tényeknek!”

Így is van. De hol vannak a sertés-mítoszban a tények?

„Ne akarjuk nemzeti önismeret helyett azt sugallni, hogy a magyar történelem minden baját a Habsburgok okozták, akik gyilokkal és méreggel ki oltották legjobbjaink életét.”

Benda cikkének méltó befejezése. Álpátosz és semmitmondás.

Ideje, hogy a sokkal komolyabb ellenvéleményekkel is foglalkozzak. A következőkben megvizsgálom a sertés-mítosz legigényesebb védelmezőinek könyvét.


Bene Sándor és Borián Gellért könyve

A két szerző Zrínyi és a vadkan című műve 1988-ban, a Helikon gondozásában jelent meg. Szándéka nyilvánvaló: lerohanni a sertés-mítosz ellenfeleit, „tisztázni” Zrínyi halálának körülményeit. Ezzel nem is volna semmi baj.

Csakhogy…

A két tudós szerző nyilvánvalóan azzal a szándékkal ült le könyvet írni, hogy „végérvényesen bebizonyítja” a vadkan meséjét. A prekoncepció az első oldaltól érzékelhető. Már a mű Bevezetésében is. Hamar Bethlen Miklósra terelik a szót:

„Az út folytatása a Csáktornyán töltött néhány nap, a szerencsétlen vadászat és Zrínyi rejtélyes halála főbb vonalaiban elég ismert ahhoz, hogy ne kelljen bevezetésként újra elbeszélnünk. Maga Bethlen Miklós, a tragikus események szemtanúja számol be róla, élete végén, a Habsburg császár börtönében papírra vetett Önéletírásában, s máig övé a leghitelesebb tudósítás 1664. november 18-ról.
Itt azonban meg kell állnunk egy pillanatra. Rejtélyes halál? Hogyan? Hiszen a történettudomány már jó ideje megbízhatóan megállapította, hogy Zrínyi Miklós halálát valóban vadkan okozta: hol itt a rejtély?”

Így kezdeni olyan könyvet, ami egy vitatott, a közvéleményben elég élénken élő haláleset tisztázásának feladatát tűzi maga elé, bőven kimeríti a prekoncepció fogalmát. A nyomozók úgy látnak a nyomozáshoz, hogy előre tudják, ki a gyilkos.

„Hiszen a történettudomány már jó ideje megbízhatóan megállapította, hogy Zrínyi Miklós halálát valóban vadkan okozta:”

Valóban?

Előttünk a forrás, és némi szemlét is tartottunk már róla, miféle módon „tisztázta” Zrínyi halálát a történettudomány.

„Vagy ha mégis felmerül némi kétely, érdemes-e a már eldőlt vitát újraéleszteni? Természetesen nem.”

Mintha Zrínyi halála valóban annyira tiszta és világos volna, hogy kár lenne róla többet beszélni. Pontosan ez jellemzi a történettudomány hozzáállását.

A szemlélet filozófiai értelemben sem fogadható el:

„Vagy ha mégis felmerül némi kétely, érdemes-e a már eldőlt vitát újraéleszteni? Természetesen nem.”

Éppen az ellenkezőjét mondhatjuk. Ha „mégis felmerül némi kétely” a történésznek nemcsak joga, kötelessége is tisztázni. Úgynevezett „eldőlt vita” ritkán létezik, szinte mindennel kapcsolatban felmerülhetnek új teóriák, új adatok, új szempontok. „Semmi sem változik gyorsabban, mint a változatlan múlt.” Az a szemlélet, amely nem hajlandó foglalkozni egy vitás kérdéssel, mert elődei már véleményt mondtak róla, dogmatikus.

„A Zrínyi vadkan vagy golyó általi haláláról szóló értekezéseket csak abban az esetben tartjuk megírásra, illetve cáfolatra méltóknak, ha az adott baleset- vagy gyilkosságteória bizonyítása szervesen kapcsolódik a magyar társadalom fejlődését magyarázó valamely koncepciózus történetszemlélethez, beilleszthető az e modell alapján értelmezett jelenségek rendszerébe.”

Elképesztő cinizmus a hagyományos magasröptű akadémiai semmitmondással vegyítve. Mi az, hogy csak akkor foglalkoznak egy elmélettel, ha az „szervesen kapcsolódik a magyar társadalom fejlődését magyarázó valamely koncepciózus történetszemlélethez, beilleszthető az e modell alapján értelmezett jelenségek rendszerébe.”?

Vajon mit ért a két szerző „koncepciózus történetszemlélet” alatt? Netán valamelyik kanonizált elméletet?

Zrínyi halála talán önmagában nem fontos annyira, hogy mindenképpen méltó a vizsgálatra? Talán nem a XVII. századi magyar történelem kulcsfontosságú eseménye?

Itt kell elmondanom, mit is gondolok a fentebbi idézetben megnyilvánuló szemléletről.

Ha Zrínyi halálát vadkan okozta, az vis maior, előre nem látott szerencsétlenség, amelyről senki sem tehet. Ha így lenne, az valóban felmenthetné a történészeket a vizsgálódás alól.
Valóban így van? Bethlen Önéletírása valóban bizonyítja, hogy Zrínyi halálát vadkan okozta?

Nemigen. A szerzők a könyv későbbi részében maguk kénytelenek elismerni, hogy a „mendemondák” voltaképpen Bethlen Miklóstól indultak ki. Akkor vajon mi az, ami „bizonyítja”, hogy Zrínyi vadkan áldozata lett? Mitől „eldőlt” ez a kérdés a történészi renyheségen kívül? Mi az a „koncepció”, ami akadályozza, hogy a kérdést komolyan vegyék?

Ha azonban Zrínyi Miklós halálát nem vadkan okozta, hanem merénylet, akkor nagyon is komoly feladatai lennének a történettudománynak. Tisztáznia kellene, ki volt, vagy kik voltak a megbízók, tudott-e róla a császár, és a gyilkosság hogyan illeszkedik az osztrák udvari körök Magyarországgal kapcsolatos politikájába.

Ettől ódzkodnak? Inkább a jó öreg vadkan?

A Habsburg korszakkal kapcsolatban a történettudományban szerecsenmosdatás folyik, ezt minden kívülálló könnyen észreveheti. Egyrészt mismásolják az osztrák bürokrácia tényleges magyarországi céljait, másrészt igyekeznek irántuk valami fura és érthetetlen „megértést” tanúsítani. Márpedig egyes udvari körök birodalmi törekvései nem érdemelnek megértést.

Miért udvari körökről beszélek, miért nem az uralkodókról? Mert a kirívóan és aljasul magyarellenes intézkedések sorozata mindig akkor kulminált, amikor különösen tehetségtelen, a gyengeelméjűség határán álló, vagy roppant nemtörődöm uralkodó került a bécsi trónra; mint az előző évszázadban Rudolf, vagy a tárgyalt korszakunkban Lipót. A könnyen befolyásolható császárokon keresztül nyilvánult meg előttünk a kapzsi osztrák bürokrácia igazi akarata. Olyan volt, mint egy suhogó hóhérpallos.

A magyar történettudomány a mai napig fedezi ezt. Az osztrák propaganda írja a történelmünket. Mindig elfogadjuk a hátrányos intézkedések osztrák indokait. Előfordul, hogy felcserélődnek az okok és az okozatok.

Csak egyetlen példát említenék:

Buda későbbi visszavétele után az osztrákok nem engedték meg, hogy magyarok költözzenek az egykori fővárosba. Magyarnak tilos volt Budán letelepednie, még azokat is elüldözték, akik a török alatti magyar lakosságból megmaradtak. Az intézkedést a „megbízhatatlan, rebellis” magyarok elleni megtorlással indokolták.

A történettudományunk ezt az indoklást általában vita nélkül fogadja el. A Habsburg-ellenes mozgalmak miatt a császári kormányzat nem bízott már a magyarokban.

Csakhogy ez nem igaz.

Amikor az előző évszázad hosszú háborújában egy időre visszafoglalták az oszmántól Székesfehérvárt, az osztrák vezetők már akkor arra törekedtek, hogy magyarokat letelepedni ne engedjenek a városban, helyettük németeket akartak költöztetni, és ezt nemcsak a magyarok megbízhatatlanságával, hanem leplezetlen birodalmi törekvésekkel indokolták.

Ok és okozat felcserélődött. Az osztrák bürokraták birodalmi elképzeléseit eleve zavarta a magyarság jelenléte, a Habsburg-ellenes mozgalmak a kirívóan hátrányos politika miatt robbantak ki, nem „indokolták”, hanem követték ezen intézkedéseket. A magyar föld kellett, a magyar – nem.

Folytatása következik.

Szabad sajtó mostanában?

"Szabad sajtó"?
Mostanában?
Legfeljebb Meseországban...

Világszerte médiumok
Hatalmas serege csacsog.

Mindegyiknek van gazdája,
Ahogy az fütyül, úgy járja.

Ahol még számít a lélek,
Szabadok a vélemények,

Másutt meg polkorrekt sereg
Száraz dogma-nyelven mekeg...

Az igazság -
Temetetlen;
S a túlerő - nem "független"...

Szabad sajtó mostanában?
Naiv emberek álmában...

Január, profán lét ura

Január, profán lét ura;
Hófehér fagy-harmónia.

Az ég alatt minden fehér,
Öröklétre vágyik a Tél.

Csillogó globál pénz-erő,
Hófehér, hideg jövendő...

Január, profán lét ura,
Fagyos orrát fennen hordja.

Néha némi kegyet kreál,
S akkor a hóesés eláll.

Máskor zordon képe mutat,
S máris szél hordja a havat.

Január, profán lét ura,
Nem játszik, csak egy kapura.

Egyenlőn mér minden kinek,
Eszményképe:
A nagy hideg.

Ritkán hajlandó alkura
Január, profán lét ura.

Téli élet-poétika

A halál?
Fehér végtelen...
Az Élet?
Kis pont a Hegyen...

Semmi nem lesz önmagától;
Isten is havat lapátol...

Világból épp annyi akad,
Ahány teremtő Gondolat.

A halál?
A semmi csöndje...
Az Élet?
Állandó zene...

Élet halálból nem fakad,
De ha már él,
Élet marad.

A halál?
Fehér végtelen...
Az Élet?
Kis pont a Hegyen...

Befagyott a Niagara

Befagyott a Niagara,
Tél kobakján fagykorona.

Az égbolt fénytelen, rideg,
Vigyorog a cudar hideg.

Fagyot áraszt a levegő,
Didereg az életerő.

Befagyott a Niagara,
Fagyból van a Tél jogara.

Szünet nélkül szakad a hó

Szünet nélkül szakad a hó,
Hófehér minden házikó.

Ablak mögül fehér béke,
Volán mögül - vész vidéke.

Mint hajdani régi telek:
Kabátok,
Kucsmák,
Emberek..

Szünet nélkül szakad a hó,
Munkálkodik Holle anyó.

De más ez a mai óra,
Másképpen nézünk a hóra.

Egykor régen: játék helye,
Ma: gondok fehér tömege.

Hó-bosszúság;
Isten velünk...
Tavasszal boldogok leszünk.

Hóesésben - autóval

Hóesésben - autóval;
A világ nagy fehér sóhaj.

A hajnal félénken lebeg,
Vad hópelyhek örvénylenek.

Fenn az égbolt sötét, fakó,
Lenn fehéren ragyog a hó.

Óvatosan,
Hosszú sorban...
Az Idő soha nem torpan.

Isten hiába nem szólal...
Hóesésben...
Autóval...

A vadkanra fogott gyilkosság - 47. Rész

47. Rész

A vasvári béke ratifikálására csak a következő esztendőben került sor, érdemleges ellenállás nélkül. A gyilkosok megbízói jól számítottak. Zrínyi Miklós esetleges magyar királyságának eszméje elbukott a kursaneci erdőben 1664. november 18-án.

Széchy Károlynál, a Zrínyi-monográfiák atyamesterénél és öregapjánál semmi olyat nem leltem, ami az én elgondolásaimmal szemben a sertés-mítoszt igazolhatná, bőven találtam azonban csúsztatásokat.

Széchy Károly magyar királyi egyetemi tanár az Osztrák-Magyar Monarchia idején írta ötkötetes monográfiáját. Talán úgy vélte, nem ildomos Zrínyi halálát feszegetnie, mert ha bebizonyosodik a merénylet, nem kerülhető meg annak az uralkodócsaládnak a felelőssége, amely jelenleg is – Széchy monográfiájának írása idején – a magyar trónon ül.

Ma már nem könnyű Széchy helyébe képzelnünk magunkat, de könnyen meggyőződhetünk róla, hogy akkoriban igen sok kuruc szellemű lap létezett hazánkban, amelyek minden elégedetlenséget azonnal Habsburg-ellenes irányba fordítottak.

A Monarchia korszakának azonban vége. Az ember azt gondolná, hogy a mai történészeket már nem kötik azok a szempontok, amelyek Széchy profeszor urat béklyózhatták. Vagy mégis?

Ideje modernebb művek fölött is szemlét tartanom.

1980-ban Benda Kálmán írt egy rövid cikket a Históriába. Ez voltaképpen kurta reflexió, de érdemes vizsgálni, mert bizonyos történészi hozzáállást kiválóan illusztrál.

Benda írása egy kívülálló soraira felel:

„Rónai Mihály András „Pákozd után” címmel szenvedélyes hangú cikket írt a Népszabadság 1979. szeptember 30-i számában. Mondanivalójának lényege az, hogy irtsuk ki történetírásunkból azokat a szemléleti maradványokat, amelyek nem a magunk belső nemzeti fejlődése, hanem az egykori bécsi udvar és a birodalmi politika szempontjából ítélik meg múltunk jelenségeit.”

Azt kell, hogy mondjam: egyetértek az egykori cikkíróval. A történettudományban valóban akadnak ilyen tendenciák, keményen meg is zavarják a tisztánlátást.

„A történész csak hálás lehet a nemzeti önismeret tisztaságáért síkra szálló írónak, ha a múltban maradt szemléleti torzulásokra felhívja a figyelmet.”

Erre viszont azt kell mondanom, tipikusan álszent megjegyzés. Tucatjával idézhetnék hasonlókat. A további sem különb:

„Elgondolkoztató ez a szemlélet (megvolt a polgári korban, s tovább él a marxizmus világában is), amely makacsul behunyja a szemét a tények előtt, s ki nem mondva is azt sugallja, hogy diadalmasan szárnyaló fejlődésünket mindannyiszor a Habsburg orgyilkosok gáncsolták el.”

Ez is jellemző. Megvolt a polgári korban, a szocialista érában, és talán ma is. Makacsul szem elől téveszti, hogy a probléma bagatellizálása sohasem oldja meg a problémát.

Ez a fordulat meg különösen jellemző:

„makacsul behunyja a szemét a tények előtt”

Mármint az „amatőr”, merthogy a „tények” nyilván mindig a hasonló modorban kinyilatkoztató történészt támogatják. Eddig semmit sem mondott, de azt legalább nagyképűen.

Nézzük tovább.

Miután a tanár úr jóízűen és különösebb érvpazarlás nélkül elgúnyolódik a civil cikkíró szánalmas tudatlanságán, következik a témánkat érintő tiráda:

„Szándékosan hagytam a végére Zrínyi Miklós, a költő és hadvezér halálát. Az előző esetekben még mondhatjuk, hogy a viták korábban folytak, elkerülték a szerző figyelmét. Zrínyi haláláról azonban csak az elmúlt évben is több megnyilatkozás hangzott el a Rádióban, illetve jelent meg a sajtóban. Ezek rendre bizonyították, hogy a végzetes vadkanvadászat szemtanújának, Bethlen Miklósnak leírását nincs okunk kétségbe vonni.”

Benda úr „logikája” a hasonló megnyilatkozások iskolapéldája:

„Zrínyi haláláról azonban csak az elmúlt évben is több megnyilatkozás hangzott el a Rádióban, illetve jelent meg a sajtóban. Ezek rendre bizonyították, hogy a végzetes vadkanvadászat szemtanújának, Bethlen Miklósnak leírását nincs okunk kétségbe vonni.”

Láthatjuk, hogy a történészi csúsztatások kora nem zárult le Széchy Károly magyar királyi egyetemi tanár úrral.

Érdemes megvizsgálni Benda professzor úr csúsztatástechnikáját is. Nagyon tanulságos.

A csúsztatás első fázisa:

„Zrínyi haláláról azonban csak az elmúlt évben is több megnyilatkozás hangzott el a Rádióban, illetve jelent meg a sajtóban.”

Benda Kálmán a jólértesültségét fitogtatja – pedig nem mond semmit. Az, hogy „csak az elmúlt évben is több megnyilatkozás hangzott el a Rádióban, illetve jelent meg a sajtóban” nem jelentős információ. Nincs olyan esztendő, hogy legalább néhány megnyilatkozás el ne hangozzék Zrínyi halálával kapcsolatban „a rádióban”, „illetve a sajtóban”. Ilyet nyugodtan mondhat a tanár úr bármikor, sose téved. Más kérdés, hogy a megnyilatkozások fontossága, színvonala között igen komoly eltérések lehetnek, de attól az még „megnyilatkozás”.

A csúsztatás második fázisa:

„Ezek rendre bizonyították”

Ez úgy hangzik, mintha már mindent bebizonyítottak volna, már semmi sem volna kétséges. Lerágott csont.

Így intonálja Benda tanár úr – lényegében a semmit. A dörgedelmes felvezetés után szerfelett meglepő folytatás következik.

A csúsztatás harmadik fázisa:

„hogy a végzetes vadkanvadászat szemtanújának, Bethlen Miklósnak leírását nincs okunk kétségbe vonni.”

Mi van? Jól értem? Valóban ez áll itt?

„hogy a végzetes vadkanvadászat szemtanújának, Bethlen Miklósnak leírását nincs okunk kétségbe vonni.”

De hát ki vonja kétségbe Bethlen leírását?

Benda tanár úr olyan benyomást kelt, mintha a sertés-mítosz ellenfelei tagadnák Bethlen Miklós tanúvallomását.

Ez aligha véletlen. A kötet elején említettem, hogy Klaniczay Tibor valami ehhez nagyon hasonlót mondott.

Bethlen talán igazolja a sertés-mítoszt??

Bethlen Miklós Önéletírása nem igazolja, és nem bizonyítja, hogy Zrínyit valóban vadkan ölte volna meg. Ha Bethlen szavait vaskalapos módon, abszolút szó szerint értelmezzük – ahogy a fundamentalisták a Bibliát – ringathatjuk ugyan magunkat abba a hitbe, hogy Bethlen a vadkan-mese koronatanúja, de akkor Bethlen szövege számos abszurd problémát vet fel, amelyekre nem lehet megfelelő választ adni. Alább szólni fogok még erről.

A csúsztatás végeredménye:

Benda tanár úr olyan látszatot kelt, mintha Bethlen visszaemlékezése tökéletesen megoldaná a Zrínyi Miklós halálával kapcsolatos problémákat és száz százalékig igazolná a vadkan meséjét. Egyszerű módszer, felment a gondolkodás alól.

Csakhogy…

Van ám ennek a botnak másik vége is. Benda tanár úr tudja egyáltalán, mit írt Bethlen Miklós? Olvasta?

Érdemes tovább elemezni Benda Kálmán cikkét. A folytatás se különb.

„Az az ellenérv, hogy Bethlen Önéletírásában az udvartól való félelmében nem merte az igazat meg írni elfogadhatatlan.”

Elsőre csak csodálkoztam. Másodjára gúnyosan elmosolyodtam. Őprofesszorsága nagyvonalúan figyelmen kívül hagyja azt a tényt, hogy Bethlen egyáltalán nem hallgatta el az igazságot. Megírta – rejtjelezve.

De vajon miért „elfogadhatatlan” egyáltalán? Érdekes „érvelés” következik:

„Hiszen a vadászat elején Zrínyi által elmondott adomát is, amely ugyancsak nem kíméli a Habsburgok érzékenységét, el kellett volna hagynia, vagy mással helyettesítenie.”

Hihetetlen naivitás, felszínesség. Ilyenkor gondolja azt az ember, hogy a tudós úr úgy hevenyében, nagyjából a reggeli borotválkozás közben ütötte össze ezt az alacsony nívójú írást, és bokros teendői miatt arra se volt ideje, hogy újraolvassa.

Olyan nagyon sértené a Habsburg érzékenységét ez a történet? Nézzük meg újra:

„Egyszer egy embert az ördögök visznek volt; találkozék egy barátja szemben véle. Kérdi: Hová mégy, kenyeres? Nem megyek én, hanem visznek. Kik s hová? Felelé: Az ördögök a pokolba. Mond emez: Jaj szegény, ugyan rosszul vagy, kinél rosszabbul nem lehetnél. Felele: Rosszul bizony, de mégis lehetnék én ennél is rosszabbul. Melyre imez álmélkodva: Hogy lehetnél rosszabbul, hiszen a pokol mindennél rosszabb. Felele: Úgy vagyon az, de most mégis õk visznek engemet, noha pokolba, de a magok vállán, hátán, hogy már nyugszom addig; s hát ha megnyergelnének s magokat is vélem vitetnék, mégis úgy is csak azon pokolba mennék, hiszem rosszabbul volnék úgy ennél is. Applicálá Magyarország s Erdélyre, és a törökre, németre.”

Nem hinném, hogy az anekdota olyan veszélyes volna, hogy ki kellene cserélni. Bethlen ragaszkodik hozzá. miért cserélné le, ha Zrínyi valóban ezt mondta azon az őszi délutánon? Ez voltaképpen Zrínyi végakarata, nagyon is rá vall.

Még a zárlata is vállalható:

„Applicálá Magyarország s Erdélyre, és a törökre, németre.”

Nem hinném, hogy ezt Bethlen ne vállalná. Azt még kevésbé, hogy ne merné vállalni.

Ha már ott tartunk, hogy Bethlen szövegéből mi sértheti a Habsburgok érzékenységét, akad itt, ami nagyobb eséllyel indul ebben a futamban. Mit szólunk például ehhez?

„Ezalatt érkezék hozzá, tamquam intimus consiliariushoz [úgy, mint belsõ tanácsoshoz], nemcsak a szokott nagy pecsétû mandatum deákul, hanem egy kurir által császár kis titokpecsétje alatt, amint szokták hívni Handbriefje, németül írt. Úgy láttam, az a duplicata kis levél, kurir, suspectum [kétrét hajtott kis levél, futár, gyanús dolog] volt elõtte: Vitnyédi dissvadeálta is menésit, mert sietve hívatta õfelsége Bécsbe tanácsba a magyar dolgokról, és az ekkor a törökkel csinált békesség- és portai követségrõl etc. A francia király küldött volt néki tízezer tallért ajándékon híre és jószága pusztulásáért, melyet noha a császár hírével vett volt el és Bécsben vendégeskedett el, mégis gyanúban volt miatta. Vitnyédi dissvasiójára hallám, hogy mondá: Conscia mens recti famae mendacia ridet [A jó lelkiismeret neveti a hír hazugságait]; semmit sem vétettem, ha veszek, ártatlan, tisztességesen, az igazságért, nemzetemért veszek, hogy ezt a törökkel való gyalázatos békességet nem javallottam, melyben nem voltam egyedül etc.”

Ez sokkal keményebben próbára teszi a Habsburg érzékenységet, mint az ehhez képest igazán ártalmatlan anekdota.

De tartsunk mértéket. Benda érvelése azért sem helyes, mert érzékenység és érzékenység között igen nagy lehet a különbség. Például az aktualitás. Amikor Bethlen az Önéletírását írja, az anekdota már régen elveszítette aktualitását. A helyzet egészen más. A Zrínyi példázatában jelzett hatalmi status quo már a múlté. A török megszűnt tényező lenni.

A Zrínyi Bécsbe utazásával kapcsolatos szorongás is a múlté, már ez sem aktuális.

Hanem?

Zrínyi Miklós esetleges meggyilkolása viszont aligha veszítette el aktualitását. Ennek politikai jelentősége van, halálos vétek, soha nem is évülhetne el. Zrínyi Miklós a német hagyományban is egy évszázad óta nagy tisztelettel számon tartott szigetvári hős dédunokája, akinek a nevét viseli, ráadásul népszerű törökverő hős maga is. Meggyilkolásának vétke a Habsburg házra szállna, és a császári dinasztia sohasem remélhetne bűnbocsánatot. Ne feledjük el, évekkel később milyen hosszas és körültekintő nemzetközi egyeztetést végzett a császári kormány, hogy végül kivégeztethesse Zrínyi sokkal kevésbé népszerű öccsét, Pétert, akit ráadásul az akkor hatályos magyar törvények miatt is jogosan ítéltek halálra.

Zrínyi meggyilkoltatása teljesen más dimenzióba való, az anekdotával nem tartozik egy súlycsoportba.

Nagyon elszomorító, hogy egy tekintélyes magyar történész ennyire nincs tisztában a Habsburg érzékenység jellegével.

Benda Kálmán cikkének a nívója feltűnően alacsony, és ez jellemző a hasonló írásokra. A magyképű akadémiai semmitmondás szeretné a pozícióit „olcsón”, minél kevesebb energia felhasználásával megtartani.

Nézzük tovább. Ami most jön, az is felettébb érdekes:

„Egyébként is tudjuk, hogy Bethlen nem a nyilvánosság számára írta Önéletírását, de ha attól félt, hogy kéziratába avatatlanok is beletekintenek, az egész vadászatot ki is hagyhatta volna, elintézhette volna néhány sablonos szóval, nem kellett volna ilyen aprólékos részletességgel tárgyalnia.”

Itt több elem fonódik egymásba, amelyek közt talán nincs is logikai kapcsolat. Nézzük részenként:

„Egyébként is tudjuk, hogy Bethlen nem a nyilvánosság számára írta Önéletírását”

Ezt röviden értékelhetjük: marhaság. Az író sohasem önmagának ír! Soha ne higgyük el az erre vonatkozó szólamokat! Aki az emlékeit papírra veti, az emlékiratíró, mindig számít rá, hogy valaki elolvassa, majdani közönsége számára ír, mesél, magyarázkodik. Ha valóban nem a nyilvánosság számára írunk – egyáltalán nem írunk.

„de ha attól félt, hogy kéziratába avatatlanok is beletekintenek, az egész vadászatot ki is hagyhatta volna, elintézhette volna néhány sablonos szóval, nem kellett volna ilyen aprólékos részletességgel tárgyalnia.”

A logika itt se jó.

„de ha attól félt, hogy kéziratába avatatlanok is beletekintenek”

Nem értem Benda Kálmán okfejtését. Bethlen Miklós a memoárját a börtönben írta. Ilyen helyzetben egyáltalán felmerülhet az a lehetőség, hogy a rab írásába ne tekintsenek bele „avatatlanok”?

Persze, hogy beletekintenek! Melyik fogoly írását nem olvassák el?

Ezek után látszik igazán, hogy Benda professzor úr gondolatmenete mekkora nagy falsot fogott ki:

„az egész vadászatot ki is hagyhatta volna, elintézhette volna néhány sablonos szóval, nem kellett volna ilyen aprólékos részletességgel tárgyalnia.”

Ebből ugyan mi következik?

Először is az, hogy Bethlen egyáltalán nem óhajtotta mellőzni Zrínyi halálának körülményeit, nem akarta „elintézni néhány sablonos szóval”, hanem éppenséggel „aprólékos részletességgel”, és rejtjelezve akarta megírni.

Másodszor azt, hogy fontosnak tartotta Zrínyi halálát, őszintén akart róla beszélni.

Itt, ezen a ponton vetődik fel, hogy „attól félt, hogy kéziratába avatatlanok is beletekintenek”, vagyis inkább az, hogy pontosan tudta, hogy az „avatatlanok” bele fognak tekinteni. Ezért aztán ennek megfelelő döntést kellett hoznia. Azaz:

Harmadszor:

Úgy kellett elmondania Zrínyi halálának valódi történetét, hogy az „avatatlanok” semmiképpen ne értsék. Ezért tárgyalja ezt Bethlen „aprólékos részletességgel”.

Benda tanár úr folytatja:

„A kortársak közt persze akadtak, akik nem akarták elhinni, hogy a híres vitéz és nagy vadász ilyen körülmények közt pusztult el,”

Érdemes már itt megfigyelni a finom megkülönböztetést. A sertés-mítosz ellenfelei mindig sajnálatra méltó alakok, akik nem akarnak belenyugodni „a valóságba”. Őket mindig némi vállonveregetéssel, lesajnálva említik, a vadkanhívők meg persze a „komoly emberek”. Ez az alapvető prekoncepció a sertés-mítosz egyetlen hívőjének az írásaiból sem hiányzik. Itt Közép-Európában a mindenkori hivatalos nézetektől való eltérés mindig apokrif színezetet kap, a hivatalos dogmák képviselői hasonló kincstári rosszallással dorgálják az „eretnekeket” hosszú ideje.

Nézzük csak tovább:

„nem egy levelet ismerünk viszont, amely Bethlennel a lényegben azonosan mondja el az eseményeket.”

Újabb esélyes a csúsztatási világbajnokságra. Ezt is érdemes közelebbről vizsgálni:

Miféle prekoncepció rejlik ebben az állításban?

Benda Kálmán azt akarja elhitetni velünk, hogy Bethlen Miklós Önéletírása a sertés-mítosz alapvető bizonyítéka. Ezt érvpazarlás nélkül, tömören, axiomatikusan teszi.

Milyen egyéb csúsztatás akad még itt? Legjobb lesz az összeset pontokba szedni:

Ø  Bethlen egyértelműen azt mondja, hogy Zrínyi egy vadkan támadásának áldozata lett.

Mivel Bethlen Zrínyi halálának egyetlen elsődleges forrása, önmagában is perdöntő lehet, ha sikerül ráfogni, hogy meggyőződésből vallja Zrínyit egy vadkan áldozatának.

Ø  Akadnak olyan levelek, amelyek Bethlennel megegyezően, tehát a sertés-mítosz híveinek ízlése szerint mesélik el Zrínyi halálát.

Meg ennek a fordítottja:

Ø  Mindazon levelek, amelyek vadkantámadásról szólnak, egyeznek Bethlen tanúságtételével, aki a vadkan-mese koronatanúja.

Nagyjából ez képezi Benda professzor úr mondatában a csúsztatás első körét. Mert van itt egy újabb kör is.

Benda Kálmán levelekről, azaz magánlevelekről beszél. Abban az évszázadban, amikor Szolzsenyicin magánlevél miatt került hosszú időre a Gulágra, olyan események után, amelyeket részben maga Benda úr is átélt, álszent módon eljátssza nekünk, mintha nem volna azzal tisztában, hogy a magánlevél olyan iromány, amelyet az ember kiad a kezéből, és amellyel kapcsolatban mindig fennáll a veszélye annak, hogy illetéktelen kezekbe jutva az írója ellen fordul. Bizonyos korszakokban nagyon meggondoljuk, mit írunk le magánlevélbe.

Ez a szemforgató hozzáállás nagyon jellemző a sertés-mítosz védelmezőire. Sajnos nemcsak rájuk, és nem csupán Zrínyi halálának ügyében. A szocializmus levitézlett „érvtechnikájának” ez a gyászos maradéka minden olyan vitában él és virul, ahol valamiféle hivatalos kánont kell védelmezni annak civil ellenzőivel szemben.

Nézzük tehát, mit tartalmaz a csúsztatás második köre:

Ø  Magánlevelekben szó esik a vadkanról, íróik nyilván azt gondolták, amit leírtak.

Ø  „Lényegében” egyeznek, tehát ide tartozik gyakorlatilag minden olyan levél, amely csak megemlíti a vadkant.

Ø  „Nem egy” olyan levelet ismerünk, amely „egyezik” Bethlen leírásával. Ezek között lehet olyan, amely Bethlenhez hasonlóan rejtjelezett, de nem számít, ezek mind besorolandók a vadkan-mese bizonyítékai közé.

Az „érvelés” sarkpontja, hogy mellőzi azon esetleges levelek említését, amelyek ellentmondanak a sertés-mítosznak. Nem mondja, hogy ilyenek nincsenek, mert akkor valótlant állítana, csak csendben figyelmen kívül hagyja őket.

Pedig ebben az esetben éppen az ellenkező értelmű levelek azok, amelyek figyelmet érdemelnek, többet, mint a hivatalos vadkan-mesét „alátámasztó” magánlevelek. Elletmondani, hallgatólagosan az osztrák udvart vádolni Zrínyi meggyilkolásával komoly személyes kockázatot jelentett, aki vállalta, tisztában volt a veszéllyel. Ha mégis megírta, azért tette, mert biztos volt benne.

A vadkan meséjét „alátámasztó” levelek szerzői talán hittek a vadkanban, talán nem. Ellenben a gyilkosságról szólók szerzői mind meg voltak győződve arról, hogy Zrínyi merénylet áldozata lett.

A hivatásos történész ezt ne tudná?

Akárhány levél is beszélhet a vadkanról, ezek forrásértéke rendkívül csekély, amennyiben íróik egyéb, hiteles megnyilatkozásait nem ismerjük. Bethlen Miklós Önéletírása a leglényegesebb forrás, erről viszont a sertés-mítosz hívei számára túlzott önbizalomra vall azt állítani, hogy teljes mértékben alátámasztaná a vadkan meséjét.

Végeredményben tehát semmit sem jelent, hogy a korabeli magánlevelek egy része „lényegében” megegyezik-e Bethlen verziójával, vagy sem.

„A Bécsben élő, jó értesült diplomaták, köztük a Zrínyivel titkos kapcsolatot tartó francia követ, egybehangzóan vadászszerencsétlenségről írnak.”

A diplomáciai levelekről fentebb már szóltam. Az „egybehangzóan” szintén csúsztatás. Meg se lepődök rajta az eddigiek után.

„Az, hogy Zrínyi bizalmasának, Vitnyédy Istvánnak a bán haláláról szóló levele mindeddig nem került elő, nem bizonyít semmit.”

Ez is túlzás. Ha a kormányzat szájíze szerint íródott volna, senkinek semmi oka sem lett volna elrejteni. Akkor valamelyik bécsi előkelőség költségén ezer példányt nyomtattak volna belőle.

„Az az ellenvetés, hogy Vitnyédy iratait halála után, 1670-ben a kormány lefoglaltatta, s akkor megsemmisítették volna az udvart kompromittáló leveleit, már csak azért sem fogadható el, mert az elküldött levelek aligha lehettek a hagyatékban.”

Ez igaz. Szokás volt ugyan a korban eleve másolatban levelezni, az elküldött levelek másolatát megőrizni, de Vitnyédi ezt a levelet nemigen őrizhette.

„És mit szóljanak az öngyilkosság „tárgyi bizonyítéká”-hoz, mármint ahhoz az 1945-ben elpusztult puskához, amelyre ezüstözött lapon 1755-ben (csaknem száz évvel az eset után) Benyovszky Pál latinul ezt vésette: „Én vagyok az a flinta, amelynek gyilkos golyójával 1664. november 9-én a muraközi erdőben a vadkan által űzött Zrínyi Miklós grófot fővadásza, Póka Miklós átlőtte”.

Erről az ökörségről fentebb írtam. Nem hiszek „Póka János”, vagy itt – alighanem sajtóhibából – „Póka Miklós fővadász” meséjében, meg a kiállított puskában. Egyáltalán nem biztos, hogy a gyilkos polgári neve Paka volt, Póka meg semmiképpen.

A következő kitétel is érdekes:

„Ahogy Jakab Géza írta a vadászszerencsétlenséget cáfoló tanulmányában: nem adjuk fel a reményt, hogy majdan előkerülő tények cáfolhatatlanul bizonyítani fogják az orgyilkosságot. Rónai Mihály András viszont így összegezi a történetírók érveit: „Zrínyi, Bécsnek nyugságot szerzendő meghívta a vadkant”. Ha a történészek ezt mondották volna, valóban megérdemelnék, hogy az író „együgyűségnek” bélyegezze érvelésüket. Miután azonban ezt soha senki nem mondotta, a jelző visszafordul írójára.”

Vajon valóban ennyire figyelmetlen Benda Kálmán?

Amit az idézett bekezdésben összehordott, nagyjából az ellenkezőjét jelenti annak, amit közölni szeretne. Talán a gúnyolódás vágya vont hályogot a szeme elé?

Nézzük csak!

„Ahogy Jakab Géza írta a vadászszerencsétlenséget cáfoló tanulmányában: nem adjuk fel a reményt, hogy majdan előkerülő tények cáfolhatatlanul bizonyítani fogják az orgyilkosságot.”

Igen, erre legfeljebb remény lehet. Egy háromszázötven évvel ezelőtti gyilkosságot nemigen lehet cáfolhatatlanul bebizonyítani. A nyomok kihűltek, nem tarthatunk helyszíni szemlét, nem foghatjuk vallatóra a gyilkost.

Háromszázötven év elteltével még a gyilkos vagy a megbízó beismerő vallomása sem bizonyítaná a bűncselekményt „cáfolhatatlanul”. Akkor is akadnának a sertés-mítosz megátalkodott hívei között, akik azonnal hamisítványt kiáltanának.

„Rónai Mihály András viszont így összegezi a történetírók érveit: „Zrínyi, Bécsnek nyugságot szerzendő meghívta a vadkant”. Ha a történészek ezt mondották volna, valóban megérdemelnék, hogy az író „együgyűségnek” bélyegezze érvelésüket. Miután azonban ezt soha senki nem mondotta, a jelző visszafordul írójára.”

A történésznek láthatóan semmi érzéke az iróniára. Ezzel nincs is semmi baj, a modern történésznek „hivatalból” nincs is erre szüksége. Még el is határolná magát tőle. Annak idején az ókori történetírók nem így vélekedtek, ők mindannyian szépírók is voltak, de az más korszak volt.

A modern történetíró erénye a korrektség. Mármint, ha gyakorolja. Ezt azonban nem mindig teszi. Nem tudom korrektnek tekinteni, ha egybemossák a sertés-mítosz ellenfeleit tekintet nélkül arra, hogy ki mivel érvel. Mint itt is. A gyenge érvekre adott hatásos választ gyorsan „kiterjesztik” a többi ellenfélre is, nem sokat törődvén azzal, hogy az teljesen más érveket terjesztett elő.

Folytatása következik.

Ördöngösnek áll az Élet

Ördöngösnek áll az Élet;
Aki nem szól - ritkán téved.

Megalkuvás-kövületek
Medrében a Lélek - beteg.

Elrendelés ellen élünk,
Ha nem,
Félembernyit érünk.

Ördöngösnek áll az Élet;
A Szép mindig újra éled.

Nincs Élet a jelszavakban;
Isten sohasem parttalan.

Ami nem alulról épül,
Az csak globálissá - vénül,

Isten kezét elereszti,
Életképességét veszti.

A Lét soha nem ér véget;
Ördöngösnek áll az Élet.

Hull a hó, hull egyre, egyre

Hull a hó,
Hull
Egyre,
Egyre...
Hitre,
Vágyra,
Reményekre...

Jövő-síkok tekerednek,
A háztetők fehérednek.

Szkeptikust egekbe emel
Fehér entrópia-lepel.

Hull a hó,
Hull
Egyre,
Egyre...
Nagy tervekre,
Ötletekre...

Szél fütyül Atlantisz felett

Szél fütyül Atlantisz felett,
Dideregnek a szellemek.

Régmúlt dallam holtan cseng el,
Közönyös a néma tenger.

Idő-parti süket közöny;
Szellemnek csak emlék köszön.

Szél fütyül Atlantisz felett,
Régmúlt keres élőhelyet.

Lapulni Idő öblében...
Remény barlangjában...
Égen...

Ismernünk kell, ami elhullt,
Tudnunk kell, hogy más volt a Múlt.

Zsinóron rángatott dogmák,
"Elmélet" helyett -
Igazság....

A Hagyomány sose feled...
Szél fütyül Atlantisz felett.

Atlantisz az Idők mélyén

Atlantisz az Idők mélyén;
Rossz tagadás meredélyén.

Mivel nem illik a képbe,
Feledtetésre ítélve.

A Múlt hallgatag bugyrában,
Minden gonoszság útjában.

Atlantisz az Idők mélyén,
Örök Emlékezet szélén.

A jól nevelt történelem
Eleve rendelt síneken

Globál teóriák nyomán
Fut doktrína-szekér után.

Atlantisz az Idők mélyén,
A jövő-borotva élén.

Múlt és Jövő foglalata;
Minden dogma cáfolata.

Remények örök mezsgyéjén;
Atlantisz az Idők mélyén.

Csillagtalan téli égbolt

Csillagtalan téli égbolt,
Lélekben él, ami rég volt.

Lélegzetünket átjárja
Elmúlt korok aurája.

Viseljük, mint régi inget
Előző életeinket.

Sejtelmesen néz a vén Hold;
Csillagtalan téli égbolt.

A Tél szürkévé öregszik

A Tél szürkévé öregszik,
Vén tűzhely köré telepszik.

Nem mondhatja el senkinek;
Magát emészti a hideg.

Fényes hóból szürke sárba;
A profán örökre árva.

A vén Tél szürkévé vénül,
Tavaszba hanyatlik végül.

Fehér fényű fagyos dogmát
Búcsúztat szürke valóság.

Hagyományos közösségek
Mentén fut tovább az élet.

Isten nem holmi pereces;
Csak az talál,
Aki keres.

A vadkanra fogott gyilkosság - 46. Rész

46. Rész

Nézzük tovább:

„a vadkan hősünket hátul, orozva rohanta meg, leütötte lábáról és elbánt vele, mielőtt ő védekezhetett volna.”

Ez nyilván hangtalanul settenkedő, roppant fordulékony vadkan lehetett. Különben hogyan lett volna képes „orozva” támadni?

Félreértés ne essék, elképzelhetőnek tartom, hogy egy sebzett vadkan megöljön egy embert. De a jelen esetben ez kizárható.

„Paka pedig a veszedelemben eszét vesztve egy horgas fára szökött, s a rémülettől megigézve lőni vagy nem mert, vagy nem tudott.”

Széchy professzor úr lelkes vevője Magliani meséjének. Csodálom, hogy nem ütött szeget a fejébe, hogy a fentebb leírt szituáció hogyan eshetett meg. Vajon próbált valaha „horgas fára szökni”? Nem sebzett vadkan elől, hanem egyáltalán? A sebzett vadállatot nem ingerelte (volna) a mozgás?

Széchy professzor úr hitelt adott ennek a képtelenségnek, és ebben határozott tendencia van. A professzor úrnak feltett célja a sertés-mítoszt ellenző nézetek elnyomása, ennek már számos tanújelét adta. Vadkan mindenáron! Ha a tények nem vadkanra utalnak – annál rosszabb a tényeknek.

Széchy nem fog gyanút. Még a bécsi reakció kapcsán sem:

„Ellenben az udvarnál halála hire vegyes érzelmeket keltett. Bonzi gyanítása, hogy Bécsben az áldozatot nem fogják annyira szánni, mint a szigetek városában, s amint általában érdemli, csakugyan beteljesült. Mert bár az udvarban Carafa szerint hivatalosan nagyon sajnálták: mégis széltére beszélték és hitték, hogy a király a veszteséget nem igen bánja, sőt a kormány egyik-másik tagja örült, hogy a félelmetes embertől megszabadult, ki a törökök botrányköve, a béketörés oka, s az ujra lobbanható tűz eleven szikrája volt. S ez, örömét nem igen tudta palástolni.^”

Etttől azért gyanút kellene fogni…

„Ellenben az udvarnál halála hire vegyes érzelmeket keltett.”

Meghiszem azt!

„Bonzi gyanítása, hogy Bécsben az áldozatot nem fogják annyira szánni, mint a szigetek városában, s amint általában érdemli, csakugyan beteljesült.”

Nyilvánvaló. A török díszsortűzekkel ünnepelte Zrínyi halálát:

„annyira megvidultak halálán, hogy a kanizsaiak három napon keresztül égették az örömtüzeket és ontották az üdvlövéseket”

A császári udvarban ilyet tenni nyíltan nem mertek, de sokan örömmel megtették volna.

„Mert bár az udvarban Carafa szerint hivatalosan nagyon sajnálták”

Hivatalosan igen. A megbízó talán még krokodilkönnyeket is hullatott Zrínyiért. Bécsben az álságos viselkedés bizonyos helyzetekben nagyon is megszokott volt.

„mégis széltére beszélték és hitték, hogy a király a veszteséget nem igen bánja, sőt a kormány egyik-másik tagja örült, hogy a félelmetes embertől megszabadult, ki a törökök botrányköve, a béketörés oka, s az ujra lobbanható tűz eleven szikrája volt. S ez, örömét nem igen tudta palástolni.^”

Széchy professzor úrnak még ez se szúrta a szemét…

Azt viszont elhiszem, hogy Porcia herceg nem örült Zrínyi halálának:

„Porcia herceget azonban a gyászeset mélyen elszomorította. Mert bár ura féltékenykedése miatt a hősnek önálló parancsnokságra törekvését, sérelmei orvoslásával és kárai megtérítésével, hathatósan nem is támogatta, nem akarva hatalmát növelni: egész erkölcsi jelentőségét, hadi értékét mégis érezte, s Gremonville előtt beismerte, hogy Lipótnak szüksége volt az ő életére, hirnevére, vitézségére a törökök ellenében, kik annyira remegtek tőle, hogy a békében azt kérték a királytól, mikép fossza meg bánságától, s ne eressze többé Horvátországba.”

Porcia herceget ártatlannak tartom Zrínyi halálában. Fentebb erről már írtam. Porcia (hamarosan bekövetkező) halálát is gyanúsnak érzem, de ezen kívül semmit sem tudok róla mondani.

„A lovag ennélfogva arra a meggyőződésre jutott, hogy a királynak minden féltékenykedése ellenére meg kellett volna a grófot magának tartani, mert a törökök féke és réme volt, urának legerősebb támasza, elégületlenségében legfélelmesebb pártosa, ki egyedül támaszthat vala fölkelést Magyarországon, a többi főúrnak nem levén sem elég tekintélye, sem elég eszköze.”

Készséggel elhiszem ezt, hiszen magam is úgy vélem, hogy Porcia herceg rendkívül fontosnak tartotta a birodalom szempontjából Zrínyi Miklóst. Van egy olyan halovány sejtelmem, mintha a vasvári béke után újragondolta volna a politikai nézeteit. Halála Magyarországon szinte észrevétlen maradt.

Szólnom kell itt arról, bár erről Széchy nem beszél, miként is került Porcia herceg egyáltalán gyanúba. Tudomásom szerint ennek a forrása Paul Winkler, sziléziai származású író, aki gyakran megfordult Bécsben, és Magyarországon is járt. Ő írta azt, hogy Zrínyi gyilkosa nem egy vaddisznó (latinul porcus), hanem a nevét viselő császári tanácsadó. Azaz Porcia.

A célzás szellemes, de szerintem alaptalan. Hacsak a bécsi udvari körökben nem volt valaki másnak a gúnyneve „disznó” – amiről esetleg most már nem tudunk.

Ezután Széchy Zrínyi francia kapcsolatainak tényeit és mendemondáit tárgyalja, ezzel most nem foglalkoznék. Zrínyi Miklós halálához közvetlenül nincs köze. Nem azért gyilkolták meg, mert idegen hatalmakkal tartott a hatalomra nézve veszélyes kapcsolatot. Nem is azért, mert esetleg függetlenségi harcot készített elő. Ha ezt hitelt érdemlően bizonyítani tudják, nem gyilkolják meg, hanem hóhérkézre juttatják. Zrínyi Miklóst azért gyilkolták meg, mert benne látták a vasvári béke érvényre juttatásának legfőbb akadályát.

Folytatása következik.

Téli ebnek ura fakó

Téli ebnek ura fakó;
Lábunk alatt ropog a hó.

Panasz árad, ezer akó,
Vén Január - égi bakó.

Kásává öregszik a hó;
Pesszimizmus - sehollakó.

Téli ebnek ura fakó;
Meleg zugban álommanó.

Téli mosoly: hideg, fakó,
Téli égen szürke zakó.

Téli ebnek ura fakó;
Tavasszal elolvad a hó.

Fehér fényű téli csendben

Fehér fényű téli csendben
Tündököl a hó,
Egy másik világban a mi
Álmunk a való.

Más világok csendjeiben
Sok más ember él,
Ott is egyszerinek tűnik
Idő meg a tér.

Hivatalok jellemzője:
Dogma-kényelem,
Ott képzelik, hogy egyszeri
A Történelem.

Fehér fényű téli csendben
Szikrázik a hó,
A Boldogság tiszta lelkű
Embernek való.

A néhai második magyar hadsereg

Don-kanyarban,

Don-kanyarban,

Reménytelen messzeségben,

Messze, sivár idegenben,

Farkasordító hidegben

Étlen-szomjan,

Fagyott kézzel

Didereg,

Egy magára hagyott magyar sereg…

Semmi váltás,

Utánpótlás,

Nincs szállító kapacitás,

Még levél se jön…

Csak a muszka mozgolódik

Túl a Donon,

Lövészárkon,

A sötét ködön…

Don-kanyarban,

Don-kanyarban,

Sívó pusztaság…

Kétszázezer szegény magyar

Számára

Ennyire szűkült

Akkor…

A világ….

Nem jön levél,

Csak fúj a szél…

Don-kanyarban

Magyar baka

Vajon mit remél?

Don-kanyarban,

Don-kanyarban…

Fagyott pusztán

Jeges szél söpör,

Akármelyik bombatölcsér

Lehet

Sírgödör…

Don menti lövészárokban

Csikorgató kemény fagyban,

Rongyokban telt a karácsony…

Ami tán még jó volt nyáron,

Már ronggyá szakadt;

Magyar bakák beteg teste

Alkotja a Don-kanyarban

A „védőfalat”.

Don-kanyarban,

Don-kanyarban…

Hull Isten hava,

Étlen-szomjan

Rossz rongyokban

Ott őrködik

A világtól elhagyatott

Magyar katona…

Túloldalt a köd mocorog,

Hadosztályok gyülekeznek,

Tank-motorok melegednek,

Ezer varjú károgja,

Hogy közeleg a vég…

Nem lesz menedék…

Itt a magyar katonáknak

Még puskából sincs elég…

Don-kanyarban,

Don-kanyarban…

Szomorú a tél…

Túlerőről,

Pusztulásról

Kiabál a szél…

Az éhező magyar bakát

Megveszi az isten hidege,

Még amit otthon gyűjtöttek:

Élelmiszer,

Meleg ruha –

Az se jut ide…

Don-kanyarban,

Don-kanyarban

Baljóslatú minden hajnal…

Lenn a földön törött lábú

Szürke varjú,

Vadul verdeső…

Most rohanja le a magyart

A hatalmas orosz

Túlerő…

Hull az orosz…

Hull a magyar…

Vén Don-kanyar,

Vén Don-kanyar…

A többség számára a Nap

Többé sose kel…

Máig is csak találgatjuk,

Hányan

Estek el…

Don-kanyarban…

Don-kanyarban…

Az Idő pereg…

Kétszázezer magyar harcolt ott;

Egy hadsereg…

Őrizzük meg emléküket,

Amíg csak lehet..

Az Idő már elfeledte

A „miérteket”….

Apák,

Fiúk,

Nagyapák…

Nagyon más lett azóta a világ.

Emléketeket híven őrzi mégis

Sok család…

Don-kanyarban,

Don-kanyarban…

Fájó messzeségben…

Szeressük úgy a Hazát,

Hogy ne kelljen soha többé

Fiút,

Férjet,

Unokát

Idegenbe harcba küldeni.

Don-kanyarban…

Don-kanyarban…

A tél ma is kemény és rideg..

Egykori

Apák,

Férjek,

Gyermekek…

Az Isten áldjon meg

Benneteket!

Hideglelős hideg napok

Hideglelős hideg napok,
Tél úr fagyott lába sajog.

Január ül fagyparipán,
Játszadozik - fagy-citerán.

Kétnapos hó-vigyor, álnok,
Jéggé fagynak profán álmok.

A Hold dideregve nyafog;
Hideglelős téli napok.

Falstaff a mi korunk szimbóluma

Ez a kor John Falstaff után kiált...
Ma degeszre kereshetné magát,
Lehetne bankvezér,
Politikus;
Ő vigyorogna minden oldalon,
Őt tapsolná a háttérhatalom,
Rá szavazna a kozmopolita...
Falstaff?
A mi korunk szimbóluma.

Ma Brüsszelben tisztes pojáca lenne,
Beszédet tartana,
Jelentést írna,
A világ csúcsára lopná magát,
Ő lenne a zseb-erkölcs bajnoka...
Falstaff?
A mi korunk szimbóluma.

Ma nem röhögnék ki az inasok,
Pólóikon viselnék a nevét,
Példakép lenne...
A profán siker
És az ateizmus apostola...
Falstaff?
A mi korunk szimbóluma.

Egész világ jéggé fagyott

Egész világ jéggé fagyott,
Hó lepi az Akaratot.

Profán aberrációkat
Hozhat még jegesebb holnap.

Tradícióknak vermet ás
Csoda-gyilkos pénz-havazás.

Álmodnunk kell vakra - hatot...
Egész világ jéggé fagyott.

A vadkanra fogott gyilkosság - 45. Rész

45. Rész

Hogy a bécsi udvari körök nem merik nyíltan bántani Zrínyit, pedig szeretnék, a kortársak is érzékelték. Elég Bethlen Önéletírásának arra a részletére utalni, amikor a császár leveléről esik szó. Érezzük az alaktalan veszélyt. Vitnyédi ki is mondja, hogy nem javasolja, hogy Zrínyi Bécsbe menjen:

„Vitnyédi dissvadeálta is menésit, mert sietve hívatta õfelsége Bécsbe tanácsba a magyar dolgokról, és az ekkor a törökkel csinált békesség- és portai követségrõl etc.”

Zrínyi maga szilárd és eltökélt:

„ semmit sem vétettem, ha veszek, ártatlan, tisztességesen, az igazságért, nemzetemért veszek, hogy ezt a törökkel való gyalázatos békességet nem javallottam, melyben nem voltam egyedül etc”

Lehet, hogy Zrínyi nem fejezte ki magát ilyen tömören és szentenciózusan, de meggyőződésem, hogy valami ilyesmit mindenképpen mondhatott. Ennek tükrében nézzük még egyszer Cserei mondatát:

„Nyiltan nem mertek vala belekapni,”

Ez még inkább kihangsúlyozza Zrínyi felelősségét, illetve – sajnos – a halála előtti felelőtlenségét. Szinte nyílt titok lehetett, hogy merénylet készül ellene, számítani kellett volna rá. A XVII. században már történt merénylet néhány igen fontos személy ellen, Zrínyinek vigyáznia kellett volna.

A módszerre is számítani kellett volna:

„nagy fizetéssel tehát alattomban megfogadtak egy német vadászt, hogy valahol a vadászaton lőjje le”

Két nagyon fontos határozó is van itt.

„nagy fizetéssel”

„alattomban”

Pontosan így történt. Nem lehetetlen, hogy – mint fentebb kifejtettem – a gyilkosságot felderítették, a tetteseket megbüntették Csáktornyán, Péter gróf érkezése után. Ezt aligha verték nagydobra, de suba alatt elterjedhetett Magyarországon a híre.

De azért ez a két határozó itt ebben a helyzetben mást is jelent. Vádat. Zrínyi halála óta már hosszú idő telt el. Szabadságharcok, a törököt kikergető nagy, századvégi háború, kuruc-labanc időszak. Egészen más lett a világ, és a kuruckodásra csak mérsékelten hajlamos Cserei Mihály – ha bátortalanul is, ha látszólag közömbösen, „pletykát” mondva is, ha közvetetten is – orgyilkossággal vádolja a Habsburg uralkodó udvari köreit.

Ennek pedig el kell venni az élét, mert nagyon emlékeztet a felségsértésre.

„s e miatt kellett meghalnia 1666-ban. Igaz-é, nem-é? Én bizony nem tudom; amint hallottam, úgy irtam.”

Cserei ne tudná, hogy Zrínyi halálának éve nem 1666, hanem 1664? Nem hinném. Akkor miért téved? A krónikája más helyein nem követ el ilyen baklövést.

Úgy gondolom, szándékosan írt rossz évszámot. Eljátszadozhatnánk a gondolattal, hogy a bibliás műveltségű erdélyi történetíró valamiért ellenállhatatlan vonzalmat érez a „gonosz” 666-os szám iránt, de nem hiszem. Legfeljebb kapóra jött neki. Része a taktikának, hogy elvegye a fentebb mondottak élét. Hogy a közlése jelentéktelennek tűnjön, elvállal egy súlyos kronológiai tévedést. Leheletfinom irónia bujkál ezekben a sorokban. Inkább eljátszom az ostobát, a bohócot, de nem hazudok. Tiszteletre méltó írói alapállás.

Hogyan vélekedjünk Cserei közléséról?

Bátor és fortélyos író művével van dolgunk. A vadkan meséjét hosszú, bő lére ereszti, párbeszédeket költ hozzá, novellát ír belőle. Megteheti, mert nem igaz.

Ellenben a merényletről mentegetőzve, „hallomásból” ír. A hamisság széles országút, az igazság ellenben vékony ösvény. Hatalmas kontraszt feszül a kettő között, íróembernél az ilyesmi sohasem véletlen. Vessük össze néhány nehéz helyzetben alkotó XX. századi író eljárásával. Cserei Mihály nem hisz a sertés-mítoszban.

Ennyit Cserei művéről, visszatérnék a derék Széchy Károly professzor úrhoz. Nagyon jellemző, ahogy Cserei fentebb idézett sorait kommentálja:

„Hogyan volna igaz, mikor az egész leírása költemény? Még a halál idejét sem tudja, nemhogy a körülményeit ismerné. Hiszen az osztrák udvarról beszél, ahol éppen hősünket perciről-percire várták; s német vadászt emleget, a minő a vadászaton nem is szerepelt. Mert voltak ugyan ott Forstall szerint különböző nemzetű férfiak magyarok, olaszok, horvátok, kiket névről ismerünk; de német egy sem volt.”

Széchy Károly professzor úr nem tudja, vagy nem akarja érteni az iróniát. Viszont nagyon hálás Csereinek a „tárgyi tévedésekért”.

„Hogyan volna igaz, mikor az egész leírása költemény?”

Láthatóan megzavarta Cserei. Való igaz, hogy „az egész költemény”, de a tendenciája nem támogatja a sertés-mítoszt.

„Még a halál idejét sem tudja, nemhogy a körülményeit ismerné.”

Széchy beleesett a kelepcébe. Az a gyanúm, Cserei sokkal jobban ismerte Zrínyi halálának körülményeit, mintsem gondolnánk. Személyes beszélgetésben is hallhatott róla.

„Hiszen az osztrák udvarról beszél, ahol éppen hősünket perciről-percire várták;”

Megint a Széchyre nagyon jellemző naivitás – vagy álnaivitás. Senki sem vitatja, hogy Zrínyit várták. Legalábbis úgy tettek, mintha várnák. Talán éppen a gyilkosok megbízói „várták” a legjobban. A kriminológusok sokat tudnak beszélni az efféle felbujtók viselkedéséről.

Idáig még korrektnek is tűnhetne Széchy naivitása.

A határ megint: a vasvári béke. Széchy hihet abban, hogy Zrínyit „várták” Bécsben, de azt maga sem állíthatja, hogy a béke kiagyalói sok jót várhattak volna a jövetelétől. Mit is mond erről Bethlen?

„ezt a törökkel való gyalázatos békességet nem javallottam, melyben nem voltam egyedül etc.”

Fentebb említettem, hogy ez akkor jelen időben hangozhatott el. Akadt Bécsben ember, aki nem várta oda Zrínyit olyan nagyon…

Nem hinném, hogy Széchy ezt ne tudta volna.

Az erőteljesen aulikus Széchy mindig ott követi el a legnagyobb baklövéseket, ahol úgy érzi, meg kell védenie a Habsburg uralkodót a „méltatlan” támadásoktól.

„s német vadászt emleget, a minő a vadászaton nem is szerepelt. Mert voltak ugyan ott Forstall szerint különböző nemzetű férfiak magyarok, olaszok, horvátok, kiket névről ismerünk; de német egy sem volt.”

A vadászaton az elsődleges forrás, Bethlen sem említ német résztvevőt. Magam Csereinél először egyszerű tévedésnek, elszólásnak vagy elírásnak véltem, de Széchy hevessége elgondolkodtatott.

Valóban tévedés?

Milyen nemzetiségű volt valójában Magliani? Olasznak – szavojainak – mondta magát, de ki tudja, hogy igazából honnan származott?

Széchy és vele a sertés-mítosz minden híve elkönyvelte, hogy Cserei szavai megbízhatatlanok, mert sokat téved, pontatlanságai felületes emberre vallanak. Például itt, mert a vadászaton senki sem volt német.

Biztos ez?

Lehet, hogy Cserei valóban téved, de az is lehet, hogy nem. Ebben a pillanatban a dolog bizonyíthatatlan. Széchy professzor úr azonban diadalmasnak képzeli magát, és folytatja pediglen imigyen:

„S ha ilyen gyönge alapot rak Priorato és Cserei, hogyan állhat meg az az egész alkotvány, melyet ezen az alapon Dervarics Kálmán épít?”

Kibújt a szög a zsákból! Széchy professzor úr polémiát folytat a sertés-mítosz egyik híres ellenfelével.

Dervarics Kálmán (1827-1904) egykori 48-as honvéd főhadnagy, aljárásbíró és helytörténet-kutató1881-ben, Szombathelyen jelentette meg Gróf Zrínyi Miklós a költő halála című könyvét. Ebben támadást intézett a sertés-mítosz ellen.

Dervarics műve érdekes és tanulságos olvasmány. Fő állításában – hogy Zrínyit Paka és Magliani meggyilkolták – igaza van, de a könyve mégis valóságos tárháza a kisebb-nagyobb tévedéseknek és pontatlanságoknak. Viszont az is jellemző, hogy Dervarics a mai napig feldühíti a sertés-mítoszt védelmező hivatásos történészeket.

Priorato és Cserei Zrínyi Miklós halálának legfeljebb másodlagos forrásai. Priorato nem volt jelen, önmagának is ellentmond, néhol zagyva, Cserei pedig meg sem született még, amikor a tragédia történt.

Cserei Mihály műve Zrínyi halálának nem elsődleges forrása, valaminek azonban igen: hogy mit is gondoltak Zrínyi Miklós haláláról az emberek. Talán annak is, miféle hírek keringtek a más akkor is hivatalosnak tekinthető sertés-mítosz ellenében.

Felhoz Széchy egy mendemondát „Póka Jánosról”. Ebben igaza van:

„Mert a Magyar Nemzeti Múzeum régiségtárában szerinte van egy puska, ezüstlapú agyán a következő felirással: «Én vagyok az a puska, mellyel Póka István fővadász Zrínyi Miklós grófot, vaddisznótul űzve, az ottoki erdőben, Muraköz szigetén, 1664. november 18-ikán elejtette.» S a puskát az eset örök emlékezetére a tettes unokája, Póka Gábor, 1755-ben az uradalom összeírójának, Benyovszky Pálnak ajándékozta. Az egész képtelen, naiv mese. Mert az ilyen ereklyével egyetlen család sem szokott kérkedni; mert a vadászat nem az ottoki erdőn, Perlak mellett, hanem a kursaneciban, Csáktornya alatt folyt; mert ilyen felírású puska, amint Szendrei János kimutatta, a Múzeum régiségtárában nincs és nem is volt! A gyanúba vett fegyver sokkal későbbi, egész művezeténél és szerkezeténél fogva arra mutat, hogy kétségtelenül a XVIII. század első feléből való; azzal ugyan 1664-ben Magyarország legnagyobb vitézét senki agyon nem lőhette!^”

A puskának nem sikerült érdemben utánajárnom. Nem tudom, hogy ki ültette el ezt a bolondgombát, és hogyan került a köztudatba.

„Az egész képtelen, naiv mese.”

Ebben maximálisan egyetértek Széchy Károllyal.

„De nem lőhette-e meg önmagát? Nem volt-e öngyilkos? Mert az orgyilkosság meséje mellett az öngyilkosság tehetsége is szóba került.”

Igen, ez is felmerült, de abszurd képtelenség. Ebben is egyetértek Széchyvel. Azzal már azonban nem, hogy inkorrekt módon igyekszik mindent és mindenkit egybemosni, aki és ami a sertés-mítosz ellen szól.

„reményünk szerint ezzel is végkép le kell számolnunk, hogy elvégre az önkényes lelemény minden csillogó buboréka elpattanjon és elfoszoljon, mert még azt sem lehet elmondani egyikről is, hogy szép mese, ködkép, tündérjáték, levén a mese mind a két változata megejtő érzésnek vagy megtévedő tudatlanságnak szüleménye.”

Széchy professzor úr egybemos mindenkit, aki a sertés-mítosz ellen szót emel, és ezzel minden ellenfelét a legalacsonyabb nívóra igyekszik leszállítani. Követik ebben a sertés-ortodoxia hívei egészen napjainkig. Valahol még ez érthető is. Sokkal kényelmesebb valamit „szép mese, ködkép, tündérjáték” elnevezéssel illetni, mint érveket keresgélni ellene.

„Eh, legyen vége hát örökre minden mesének, mondának, legendának.”

Megint az a színpadias kenetteljesség, ami Széchy professzor úrnál a csúsztatásokat szokta felvezetni.

Jön is a soron következő csúsztatás:

„Ha mindez a sok nyilvánvaló és döntő bizonyíték kétségbevonhatatlanúl meg nem cáfolná is, megcáfolnák elvitázhatatlanúl sebei magok.”

Ez maga a csúsztatások királya!

Vajon hol van az a sok nyilvánvaló és döntő bizonyíték, ami a sertés-mítosz igazságát bizonyítaná? Egyáltalán: miféle bizonyítékok szólnak a vadkan meséje mellett?

„«Fején három seb volt, » – mondja a szemtanú Bethlen, – «egy balfelől a fülén feljül a feje csontján ment csak, és a kannak agyara a homloka felé szakasztotta hátul a feje bőrit; más ugyan a bal fülén alól az orczáján, a szeme felé, rút szakasztás; de ez a kettő semmi, hanem harmadik jobb-felől, a fülén alól a nyaka csigájánál ment be, s elé a torka felé ment és a nyakra járó minden inakat kettészakasztotta; ez ölte meg, a vére elmenvén; volt a kezén valami kis körömcsölés, de a semmi volt.» Hol az a golyó a világon, mely először a bal fülön feljül a fejcsonton és homlokon szaladjon végig, aztán megfordulva a bal fülön alól az arcot szántsa fel a szem felé; majd átkerüljön a jobb fül alá s a nyakcsigánál bemenve a torokig fusson, s a nyakrajáró minden eret kettészakasszon, végre a kezet körömcsölje össze?! Ilyen marcangolást sem orgyilkos, sem öngyilkos golyója nem tehet, csak egy dühödt barom vagdosó agyara. Az egész szerencsétlenség egy hirtelen és véletlen pillanat műve volt: a vadkan hősünket hátul, orozva rohanta meg, leütötte lábáról és elbánt vele, mielőtt ő védekezhetett volna. Paka pedig a veszedelemben eszét vesztve egy horgas fára szökött, s a rémülettől megigézve lőni vagy nem mert, vagy nem tudott.”

Nagyon tanulságos bejegyzés. Pontosan illusztrálja a vadkan-rend lovagjainak csúsztatási technikáját, ezért érdemes foglalkoznom vele.

Nézzük, hogyan történik:

A csúsztatás első fázisa:

v  Idézi Bethlent, azaz önmagát. Az idézet csak szegről-végről Bethlen, igazából saját „Bethlen-átíratából” idéz a professzor úr:

„«Fején három seb volt, » – mondja a szemtanú Bethlen, – «egy balfelől a fülén feljül a feje csontján ment csak, és a kannak agyara a homloka felé szakasztotta hátul a feje bőrit; más ugyan a bal fülén alól az orczáján, a szeme felé, rút szakasztás; de ez a kettő semmi, hanem harmadik jobb-felől, a fülén alól a nyaka csigájánál ment be, s elé a torka felé ment és a nyakra járó minden inakat kettészakasztotta; ez ölte meg, a vére elmenvén; volt a kezén valami kis körömcsölés, de a semmi volt.»”

Miután így „előkészítette”, a professzor úr „érvelni” kezd, szokásos teátrális modorában:

A csúsztatás második fázisa:

v  Eltorzítja az ellentábor valamelyik állítását, hogy aztán az „idézetre” támaszkodva alaposan ledorongolhassa.

Nézzük, ez a konkrét esetben hogyan történik:

Széchy professzor úr azt sugallja, mintha a sertés-mítosz ellenfelei szerint Zrínyi összes sebét lőfegyver okozta volna.

Ez persze önveszélyes, ezért a professzor úr nem is vesződik azzal, hogy összegereblyézze az ellentábor állításait. Úgy felel az állítólagos ellenvéleményre, mintha az valami köztudott és félreérthetetlen állítás volna:

„Hol az a golyó a világon, mely először a bal fülön feljül a fejcsonton és homlokon szaladjon végig, aztán megfordulva a bal fülön alól az arcot szántsa fel a szem felé; majd átkerüljön a jobb fül alá s a nyakcsigánál bemenve a torokig fusson, s a nyakrajáró minden eret kettészakasszon, végre a kezet körömcsölje össze?!”

Senki sem állítja, hogy létezik ilyen puskalövedék, de azt se állítja senki, hogy Zrínyi összes sebét egy puskalövedék okozta volna. Hol van az a logika a világon, amelyik kanonizálja azt, hogy a hivatal pajzsa mögül ilyen feltételezéseket lehessen tulajdonítani a vitapartnernek?

Széchy professzor urat nem érdekli a korrektség, ő ki akarja kényszeríteni a vadkan-mese kanonizálását. Sikerült is neki, a hivatalt uralja a gyilkos vadkan nem éppen nemes eszméje a mai napig.

A csúsztatás harmadik fázisa:

v  „Konzekvenciát” von le.

Ilyen előkészületek után már nem nehéz levonni a „következtetést”:

„Ilyen marcangolást sem orgyilkos, sem öngyilkos golyója nem tehet, csak egy dühödt barom vagdosó agyara.”

Innentől a csúsztatás már összekapcsolódik a többi csúsztatással. Széchy professzor úr „tisztázta a helyzetet”, és „könyörtelen következetességgel” kimondta, vadkan, és semmi más. Persze, még ez se stimmel – ha a formális logikát veszem alapul. Széchy professzor úr is érezheti ezt, de ő „kérlelhetetlen”; vadkan volt, más nem lehetett, és punktum. Egy tiszteletre méltó császári-királyi egyetemi professzor nagyvonalúan mellőzheti az érvpazarlást.

Valahol mégis sejtette, hogy elvetette a sulykot, mert magyarázkodik:

„Az egész szerencsétlenség egy hirtelen és véletlen pillanat műve volt: a vadkan hősünket hátul, orozva rohanta meg, leütötte lábáról és elbánt vele, mielőtt ő védekezhetett volna. Paka pedig a veszedelemben eszét vesztve egy horgas fára szökött, s a rémülettől megigézve lőni vagy nem mert, vagy nem tudott.”

Szükségét érzi, hogy valamiképpen rekonstruálja a sertés-mítosz verzióját. Nagyvonalúan hallgat róla, hogy erre sincs semmiféle komoly bizonyíték.

Amikor azt hirdeti, hogy Bethlennek ad hitelt, voltaképpen Magliani meséjét veszi szó szerint.

„Az egész szerencsétlenség egy hirtelen és véletlen pillanat műve volt: a vadkan hősünket hátul, orozva rohanta meg, leütötte lábáról és elbánt vele, mielőtt ő védekezhetett volna.”

Érdemes részenként megvizsgálni ezt a tirádát.

„Az egész szerencsétlenség egy hirtelen és véletlen pillanat műve volt”

Első olvasásra ez rendben is volna. Ez a mondat felvezetője, előkészíti a fő tartalmat. Az olvasó eszébe akarja vésni, hogy a szerencsétlenség nagyon gyorsan, legfeljebb másodpercek alatt történhetett.

Csakhogy…

A jelek szerint Zrínyi Miklóst nyilván egy rakétameghajtású vadkan rohanhatta le.

Folytatása következik.