Szent játék vagy profán játszadozás - 32. Rész

32. Rész

Annak idején a német klasszika gondolkodói, és különösen Goethe elvi alapon kárhoztatták az allegóriát. A weimari költőfejedelem egyenesen a művészet/vagy nem művészet egyik legfőbb kritériumának tekintette a szimbólum és az allegória közötti különbséget. 1803-ban Schelling egyik levelére válaszolva, amelyben a filozófus tanácsot kért, hogyan kell egy költői tehetséggel rendelkező fiatalember helyesen nevelni, Goethe ezt felelte:

-          Értesse meg vele, mi a különbség szimbólum és allegória között![1]

Nehéz volna Goethe véleményével nem egyetérteni. A német költő pontosan tisztában volt a szimbólum fogalmával és jelentőségével.[2] A szimbólum nyitott, új és új tartalmakat magába olvasztani képes jelkép.[3] Profán értelemben is használható, de eredete az emberi lényeg birodalmából fakad. Megújulni képes, akár egyetlen személy is új összefüggések közé helyezheti. A szimbólum nem profán jelkép. Ereje a belső emberi tartalmakra való reagálásban van. Különböző kultúrkörhöz tartozó emberek számára is lehet jelentése, mozgósító ereje.

Az allegória merőben más. Közönséges megegyezésen alapul. Valami mostantól egészen mást jelent a számunkra, mint ami valójában. Az allegória zárt világ, más kultúrkörhöz tartozónak semmit sem mond. Az allegória sokkal alkalmasabb a profanizálásra, mint a szimbólum.[4]

Most következik a kánon egyik leglényegesebb tulajdonsága:

Jelenlegi kanonizált líránk – profanizált líra.

Valószínűleg a profanizálódás a legnagyobb veszedelem, ami a lírát fenyegetheti. Sőt, minden művészetre nézve ez lehet a legnagyobb veszedelem. Ez valóban felszámolással fenyeget; nemcsak a művészet, hanem minden érték következetes felszámolásával.

A román vallástörténész, Mircea Eliade vékony kötete, A szent és a profán[5] a közelmúlt legfontosabb könyvei közé tartozik. A szerző ebben az ember két ellentétes létmódjaként határozza meg a szentet és a profánt.

A szent fogalmának gyakorlati kialakítása – a szakralizáció – voltaképpen vallásos jellegű viselkedést jelent, de nem feltétlenül kapcsolódik valláshoz; a világban létezés adta erkölcsi felelősséghez annál inkább.

Szakrális kapcsolatban állunk mindazzal, ami számunkra önmaga létezésének okából fontos. Különleges tiszteletet érzünk iránta, vonzódunk hozzá, becsüljük és védelmezzük. Sohasem a haszon miatt.

Nem azért tiszteljük, mert

Ø  Betartja az általunk hozott szabályokat

Ø  Anyagi hasznot hajt a számunkra

Ø  Fontos pozíciókhoz vagy egyéb előnyökhöz juttat.

Lehet, hogy mindezekre képes, de ez minket nem érdekel, a számunkra ezek egyike sem releváns.

Ami szent a számunkra, azt őszintén tiszteljük.

Ø  Nem képmutatásból

Ø  Nem nevelési vagy egyéb kényszer okán

Ø  Nem azért, hogy mások lássák.

Ø  Nem is azért, mert előnyöket várunk tőle.

Őszintén tiszteljük.

Az őszinte tisztelet nem számol, és nem mérlegel. Legfőbb ismertetőjegye a hűség. Szakrális tiszteletünk tárgyát nem vitatjuk, nem kritizálgatjuk, és nem áruljuk el. Ha mégis konfliktusba kerülünk vele, beleroppanunk.

Szakrális viszonyban állunk mindennel és mindenkivel, akit, vagy amit szeretünk. A szakrális kapcsolathoz minden esetben társul szegődik a hit. Őszintén hiszünk szeretetünkben a szeretett lény, dolog, fogalom különleges értékében. A hit ereje önmagában van, bizonyításra, levezetésre nem szorul, ilyesmit nem is igényel.

A szakrális jellegű kapcsolat az emberi lét alapjai közé tartozik. Normális esetben az ember eleve szakrális jellegű kapcsolatokba születik. Az anya-gyermek, illetve az apa-gyermek kapcsolat a legerősebb szakrális jellegű emberi viszonyok közé tartozik, amennyiben jól működnek. Alapjuk az anyai és az apai felelősség, amely idővel – évek, évtizedek múltával – maga mellé neveli a gyermeki felelősséget. Normális esetben a gyermek maga körül lát egy másik, igen fontos szakrális jellegű kapcsolatot, szüleik szerelmét, férj és feleség szakrális kapcsolatát, egymás iránti felelősségét.

Szakrális jellegű emberi kapcsolatok:

v  Barátság

v  Szerelem

v  Tisztelet

v  Szülő-gyermek kapcsolat

v  Testvérek kapcsolata

Szakrális mindaz, ami érzelmi és erkölcsi egységet teremtve túlmutat az egyéni lét határain. Szakrális kapcsolat fűzhet bennünket a következőkhöz:

v  Szerelem

v  Család

v  Haza

v  Meggyőződés

v  Hagyomány

Profán szemszögből ezek üres erkölcsi csigaházak. A profán módon nevelt, és kizárólag profán módon létezni tudó – voltaképpen súlyosan fogyatékos – ember ezeket valóban képtelen értelmezni. Nem képes megérteni, miért tart ki valaki a társa mellett, amikor olyanok is érdeklődnek utána, akik „csinosabbak és fiatalabbak”, esetleg „többet keresnek”; vagy miért kockáztatja valaki az életét a túlerővel szemben ahelyett, hogy „kiegyezne” vagy külföldre menekülne.

Szakralizáció nélkül emberi közösség nem létezik.

Folytatása következik.

---

[1] LUKÁCS György: Az esztétikum sajátossága, I-II., Akadémiai kiadó, Budapest, 1956: II/675.

[2] GOETHE, Johann Wolfgang: Antik és modern, Gondolat könyvkiadó, Budapest, 1981: 869.

[3] GOETHE, i.m. 548.

[4] Az allegória modern kori felfogásáról (is): GADAMER, Hans Georg: Igazság és módszer. Fordította BONYHAI Gábor. Gondolat, Budapest, 1984.

[5] Többször is kiadva, legutoljára talán: ELIADE, Mircea: A szent és a profán, Fordította BERÉNYI Gábor, Európa Könyvkiadó, Budapest, 2009.