2018. szeptember 11., kedd

Szent játék vagy profán játszadozás? 30. Rész


Harmincadik rész

A magyar kultúra jelenleg a szélsőségek világa. Akadnak, akik foggal-körömmel ragaszkodnak magyarságukhoz üldözés közepette, kilátástalan körülmények között, mások meg olyan gyorsan asszimilálódnak bármilyen idegen közösséghez, hogy az még a jó érzésű befogadókat is megdöbbenti. Az is válságjelenség, ha túl sokan igyekeznek elhagyni a közösséget, és az is, ha mások meg a kultúra teherbírásán messze túlról igyekeznek idegen elemeket integrálni túlhajtott hipernacionalizmusukban.

A közösség alapja a tradíció. Nem lehet „kötelezővé tenni”, szabad akarat és egyéni felelősség kérdése. Nem vonható felelősségre az, aki – még ha formailag tagja is a nyelvi közösségnek - a közösségét elhagyva más hagyományhoz akar integrálódni, akár helyeseljük a döntését, akár nem. Az ilyen ember nem része a hagyománynak, voltaképpen a népnek sem, de ez egyéni döntés kérdése.

Nem részese a kultúrának a globális emberi biomassza sem, a végtelenül igénytelen emberek azon, ijesztő gyorsasággal szaporodó tömege, amelynek nincsenek is kulturális gyökerei; igényeik a szinte állandóan bedrótozott fülükbe recsegő poshadt zeneutánzaton, meg a nekik tömeggyártott ocsmány és undorító filmeken túl nem terjednek, és akik számára a közélet is csak a celebek ripacskodását jelenti.

A tradíció feltételezi az emberi és erkölcsi öntudat minimumát. A magyar tradíció jelenleg a kérdések kérdése.

A tradíció a líra egyik legfontosabb témája, a költészet azonban a hagyománynak nem csupán kifejezője, hanem alakítója is. Hagyomány nélkül az emberi jelenség értelmezhetetlen és tartalmatlan fogalom. Az emberiség nem azonos a mindenkori jelenben élő nemzedékekkel, utóbbiak csupán az emberiség jelenkori megvalósulása.

Szükség van új, közösségi szempontú történelmi látásmódra. Olyanra, amilyen most nem létezik. Nagy baj lehet a jövőnkkel, ha nem értjük a múltunkat, és most nem értjük. Ehhez azonban a kanonizálttól merőben eltérő, közösségi szemléletű líra kell. Olyan, amely a probléma kezelésénél nem nélkülözi a személyes felelősséget.

Nagyon fontos ponthoz értem. Jelenlegi kanonizált líránk legnagyobb rákfenéje a személyes költői felelősség tökéletes hiánya. Újra kell fogalmazni a közösségi értékeket a családtól a hazáig, az emberiségig.

A lírai alkotó személyes felelőssége talán a legfontosabb azon új elvek közül, amelyek valóban előre vihetik a magyar költészetet. A szabad akarat elvén alapul, igen sok szállal kötődik az ember egyéni és közösségi identitásához, valamint a tradícióhoz is.

Voltaképpen az elvárás minimuma, hogy az alkotó legyen jelen a saját művében. A régi poéták költeményeiben ez magától értetődik. A lírai Én a költő személyes képviselője, „lelkéből lelkedzett” önmaga; tulajdon életének része, egy adott pillanatnyi önmaga. Ezen a költő magánemberként túlléphet, de életének adott pillanatát személyes jelenlétként mindörökre otthagyja a versében. Személyes részvétel nélkül a vers nem hiteles, csupán halott szóhalmaz.

Fentebb már láttuk, hogy a líra tárgya a nyilvános személyesség. Ennek vállalása már amúgy is feltételezi az alkotó személyes felelősségét, de csak a nyilvános személyesség, csak a vállalt személyes jelenlét esetében lehet valóban tárgya a lírának. A líra nem mehet az emberi alá. Még valami el kell itt mondanom. A lírai Én a magánembertől elvárt alá sem mehet! Amit magad nem akarsz látni, ne mutasd olvasóidnak, embertársaidnak! Közvetve sem. Amit nem adnál a saját gyermeked kezébe, azt máséval se olvastasd!

Személyes felelősség nélkül minden korban keletkeztek verses szövegek; zömmel bökversek, gúnyos, támadó versezetek, rigmusok, csasztuskák; ezek valamilyen hétköznapi ügy, háború, konfliktus, politikai torzsalkodás, vagy reklám céljából íródtak, és nem tartoznak a lírai művészet érdeklődési köréhez. Közös jellemzőjük az alkotó személyes felelősségének hiánya.
A valódi személyes felelősség akadályozza meg a lírai szöveg dehumanizálódását.

A líra talán az irodalom legrégibb formája. Mindenkor az emberi érzelmek teljességét vonultatja fel. De nem azon alapul, hogy az élet megszűnik, hanem azon, hogy – az Élet megy tovább. Az Élet mindig megy tovább. A líra egy közösséghez szól, és a közösség élete mindig folytatódik. A lírában megvalósul egyén és közösség lírai élményközössége. A lírában megszólaló fájdalom a közösség fájdalma is, a magány a közösséget is érinti, mindennek önmagán és az individuumon túlmutató szerepe és hatása van. Ezért is az egyik alapvető lírai helyzet az elégikus szituáció; fájdalmas tartalom rendezett formában.
A rendezett forma az Élet folytonosságát jelenti, mert a ritmus alapja a szívdobogás. Az Élet megy tovább, a vers tovább él, mint a költő.

A puszta reménytelenség sohasem teremt nagy költészetet. Volt a magyar lírában olyan költő, akit fiatalon minden kortársánál tehetségesebbnek tartottak, mégsem tudta befutni azt a pályát, amit a talentuma ígért, éspedig azért nem, mert a bánaton kívül nem volt képes más hangon megszólalni. Egyhangú és csaknem egy témájú költő maradt – a magyar költészet harmadik vagy negyedik vonalában. Önbizalom nélkül nem lehetséges jelentős költői teljesítmény.

A költői nagyság egyik ismérve, hogy saját személyes érzelmein kívül képes-e az alkotó a közösségének érzelmeit sajátjának megélni és a közösség számára élményt adóan tolmácsolni. Természetesen nem feltétlenül kell egyetértenie a közösség többségének véleményével – ha vitás kérdésről van szó - álláspontjával ideig-óráig egyedül is maradhat, nem ez a lényeg, hanem az érdekeltség és az őszinteség.

A nagyság másik kritériuma: tud-e távlatot nyújtani a költő a közösségének. Képes-e túllépni halálon, fájdalmon, bánaton. Képes-e korának minden fontos momentumát érzelmi síkra vetítve megosztani a közönségével? A nagy költők képesek rá, de csak ők.
És arra is, hogy mindezt szépen, felejthetetlenül, emlékezetesen, közösséget újjáteremtő módon, lírai élményközösséget kiváltva tegyék. A tradíció a lírán keresztül építi a jövőt.

Folytatása következik.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése