A Nap ugyanúgy ragyog - LXXI.

HETVENEGYEDIK RÉSZ

-         Ezt a nőt megvásároltam az apjától, idegen – mondta görögül. – Ha kifizeted a vételárát, a tied lehet.

Nem ismert volna fel? Ez aligha volt hihető, de Szélfarkas erre is képes. Erős megarai akcentussal válaszoltam. Ez nem állt messze az ő tükörsima attikai beszédétől, de azért különbözött is tőle.

-         Ezt a nőt nem lehet adni-venni, Arisztonikosz. Ő szabad asszony, és maga választja meg a társát.

Szélfarkas egészen elképedt ezen az ügyetlen válaszon. Elképedt, de láthatóan nem ismert rám. Mindannyiunk közül ő volt a legrosszabb megfigyelő.

-         A világban szabadok és rabszolgák élnek, idegen. A nő szabadnak született, de az apja eladta nekem, így hát a rabszolgám. Ez a világ rendje. Követelem vissza a rabszolgámat, idegen!

Ezt Holdsarló nem hagyhatta válasz nélkül.

-         A törvényes hitvesed vagyok.

-         Nem egészen, kedvesem – nevetett a szemünkbe ádáz vigyorral Szélfarkas. – Te barbár nő vagy, akit puszta szeszélyemből a hitvesemmé tettem, de aki valójában a rabszolgám. Enyém vagy a világ minden törvénye szerint!

Erre kibújtam Polüperkhón bőréből, és egykori nyelvünkön vetettem oda:

-         Szélfarkas testvérem, te jól tudod, hogy a világ törvényei valójában nagy rakás légypiszkot se érnek! Nincsenek rabszolgák, Szélfarkas! Holdsarló lelke nem a tied, és nem is lesz az soha!

Szélfarkas hosszú percekig állt egykedvűen. Egyikünk sem mozdult, csak a szél borzolta a hajunkat, és a varjak károgtak vészhozóan a fejünk felett. Szélfarkas szórakozottan rugdosott néhány göröngyöt.

-         Rendben van – mondta aztán. – Holdsarló lelke a tied. Nem tartok rá igényt.

Nagyot sóhajtottam, de nem mertem örülni. Volt a bátyám tekintetében valami félelmetes.

Szélfarkas visszaindult az embereihez, én pedig gyanakodva figyeltem őket. Mit tervez? Miféle gonoszban sántikál? Sorra végignéztem az embereit. Pokolian sokan voltak már, legalább ötvenen, és őrjítő volt a tudat, hogy nem tudom valamennyit szemmel tartani. Ádáz tekintettel álltam, készen rá, hogy röptében kapom el a veszélyt. Mégsem vettem észre.

Rossz sejtelmektől gyötört éberséggel vigyáztam őket, szemem ide-oda járt az ácsorgó emberek kisebb-nagyobb csoportjai között, és egyszerre a kutyákra tévedt a tekintetem.

Ekkor történt. Valami váratlan gyorsasággal elsüvített a fülem mellett.

Rémülten fordítottam Holdsarló felé a fejem, de már késő volt. a lány keblébe tollas végű, brutális, vaskos nyílvessző fúródott.

-         Ezen a világon én döntöm el, mi legyen azzal, ami az enyém! – üvöltötte az aljas bosszú artikulátlanságával Szélfarkas.

Én meg ott álltam halott kedvesemmel a karjaimban…

Folytatása következik.