Hideg este árnyékában

Hideg este árnyékában
Didereg a Múlt,
Hosszú a Tél annak, aki
Élni nem tanult.

Borostásan fagyoskodnak
Kócos nemhitek,
A világba belevetve
Kacag a hideg.

Anyagvilág főtörvénye
Tudja a helyét,
Zsörtölődik a sarokban
A néma sötét.

Hideg este árnyékában
Fázik a Jövő,
Akad-e még tovább élni
Majd elég Erő?

Zavarja-e létünket a
Végzet-hárpia?
Lendületet vesz-e még a
Negentrópia?

Szükségszerű lesz-e, ami
Csak istentelen?
Hideg este árnyékában
Hallgat a Jelen.

Őszutói alkonyatban

Őszutói alkonyatban
Ezer fáradt pillanat van.

Lombjuk vesztett tölgyek felett
Szunyókálnak a fellegek.

Alkonyatra bánat tapad,
Az év lassacskán elapad.

Őszutói alkonyatban
Nosztalgia zárja pattan.

Mint félszeg régi vendégek,
Melegednek az emlékek.

Ködbe vesző távol hegyek
Titkos folyamot rejtenek.

Köd-hegyekben álom-erdő,
Ott örvénylik a Jövendő.

Fantom-vizek habja csobban
Őszutói alkonyatban...

A világ közepe

Profán világ-rengetegben
Kis vályogház rejteke;
Számomra és a Számodra
Itt a világ közepe.

Fényes, meghitt nyugalomban
Telnek itthon a napok,
Nagy öröm, ha hosszú esték
Végére itthon vagyok.

Berzenkedhet odakint a
Kánikula, vagy a hó,
Itt lakik a jó közérzet,
És velem van Anikó.

Profán világ-rengetegben
Szent otthonunk, kicsi ház,
Itthon, a világ közepén
Ránk Isten maga vigyáz.

Novemberi vasárnapon

Novemberi vasárnapon
Soraimat fontolgatom.

Ömlik a bánatra leső,
Rossz, nyomorúságos eső.

Csöpörög lármás sejtelem,
Tócsákba gyűlik a Jelen.

Novemberi vasárnapon
Ködfátyol az ablakomon.

Az üvegen vízcsöpp-kéreg,
Dideregnek a Remények.

Sóhajtanak dermedt Hitek,
Háztetőn táncol a hideg.

Novemberi vasárnapon
A Múltamat lapozgatom.

Mesés-vidám a Múlt nagyon...
Novemberi vasárnapon.

Létek, Hitek, torlódások

Létek, Hitek, torlódások...
Amint nem szeretünk - átok.

Idő ver türelmet csapra,
Száz program - egyetlen napra.

Kapkodó, lihegő éra;
A türelem - süketnéma...

Létek, Hitek, torlódások...
Ezernyi lét-torzót látok...

Álságos virtuál-tájék,
Akta, vagy videójáték.

Papír-lét - ködből lópata;
Isten nem lesz bürokrata.

Csak hallgatok,
Nem kiáltok...
Létek, Hitek, torlódások...

Ádvent felé közeledve

Ádvent felé közeledve
Ősz-kapu megvetemedve...

Mogorván gunnyaszt november,
Kabátba bújik az ember.

Pitymallat fagyosan eszmél,
Távolból már dörmög a Tél.

Ádvent felé közeledve
Az éjszaka vénhedt medve.

Kopik az évről a kéreg,
Éledeznek a veszélyek.

A profán lét partjainál
Horgonyoz a téli halál...

Ádvent felé közeledve
Vibrál Isten Jövő-kedve...

Kifényesednek a napok,
Lámpasorban ádvent ragyog.

Életben tartva,
Szeretve...
Ádvent felé közeledve...

Pasztell színű őszi ének

Pasztell színű őszi ének,
Csípős estű őszi évek...

Nosztalgiás őszi este,
Forró az emlékek teste.

A gondolat maradt fürge,
Csak a horizont lett szürke.

Pasztell színű őszi ének;
Szent szavak világot érnek.

Holt dolog sohasem teremt,
Szent szavakból épül a Rend.

Gyors alkonyba bújik az ég,
Isten igéje - halványkék.

Pasztell színű őszi ének;
Háttér minden Őszikéknek.

Múlt-kötegen ősz a spárga,
Az ősz dala: okkersárga.

Pasztell színű őszi ének;
Csendben múló őszi évek...

Istené a vesződség

Istené a vesződség,
Miénk a világ,
Nem nőnek a világ végén
Nadragulya-fák...

Tökéletes élethez
Száz év is kevés,
Bárki mondja, a világban
Nincs elrendelés.

Sanda profit-látszatot
Poklok felezik,
Csak az ördög súgja, hogy a
Tett "nem létezik".

Istené a vesződség,
Miénk az öröm;
A műanyag sziklabércen
Nincs kecskeköröm.

Boldogsághoz munka kell,
Szabad akarat;
A Kegyelem mindörökre
Istennél marad.

Margit körút... Corvin köz... Magyarország...

Margit körút..

Corvin köz…

Magyarország…

Idegen hangzású, furcsa nevek

Sorát önti elő a rádió,

Áradnak, mint zabolátlan folyó,

Bennünk egy messzi kis ország vonaglik,

Míg Európa borotválkozik.

Emitt béke, üzlet, hétköznapok,

Demokratikus jólét, nap ragyog,

Felriadva csak hála jár az égnek;

Valahol messze, túl a kerítésen

Sztálin-szobor dől, orosz tankok égnek…

Egy ország Európa közepén,

Ahol a végzet reszketni tanul…

Margit körút..

Corvin köz…

Magyarország…

A „nagy orosz” hatalom meginog,

És túlerővel néznek szembe most is,

Mint évszázadok óta annyiszor:

A Magyarok..

Megint a Magyarok…

Varjúsereg, pufajka, halál-nóta;

Páholyból nézi, mint egy futballmeccset

A vén, totyakos, rémült Európa…

Egy ország Európa peremén,

Ahol gyilkolt orosz, török, tatár,

De egyik sem jutott tovább, nyugatra.

Lyukas zászlók,

Bátor fiatalok…

A tépett túlerő legyűrte őket,

S gyorsan felejt a tespedt Európa…

Felemelő volt,

Igaz, szent – halálos.

Idő hullámán tűnt el szem elől,

S a vénülő esztendők széjjelhordták.

Margit körút,

Corvin köz,

Magyarország…

Végre itt áll az ablakom alatt..

Végre itt áll az ablakom alatt...
Hosszan vágytam hiába rá,
S lemondtam róla rég,
S most itt áll már,
Kéklik,
Akár
Az Ég...

Még sosem volt
Ő az első nekem,
Ötvennégy évesen,
És épp olyan kék,
Akár a szemem..

Végre itt áll az ablakom alatt...
Össze kell szokni,
Egybecsiszolódni.
Ő fog majd engem
Ezer helyre vinni,
Látni kell, hogy van,
És hamar
Elhinni...

Mondták,
Hittem:
Nekem nem lesz soha...
Hogy mégis van,
Az ma már nem csoda,
Csupán Munka,
Szeretet,
Akarat...

Végre itt áll
Az ablakom alatt...

Az Élet Isten mosolya

Az Élet Isten mosolya,
Boldog, aki teremt,
Csendes, nemes, szent Derűből
Épülhet bármi Rend.

Az anyag-univerzumon
Csupán mosoly hat át,
Sok komor arctól lesz komor
Az emberi világ.

Pénz, fanatizmus, hatalom,
Mind-mind halott szobor,
Általuk lesz a földi lét
Komor halotti tor.

Az Élet Isten mosolya,
Mosoly a Lent, s a Fent...
Nem vihogás, nem röhögés;
Mosolynyi büszke Csend.

Nem Isten földjein ered
A szenvedés-patak,
A mi lármánktól kap erőt,
Az Isten - hallgatag.

Isten-mosolytól lett Világ
Az anyag-pusztaság,
Isten-mosolyban nincsenek
Halotti doktrínák.

Az Élet Isten mosolya,
Boldog, aki teremt,
Csendes, nemes, szent Derűből
Épülhet bármi Rend.

Nem feladni - élni

Nem feladni - élni;
Örökké remélni.

Isten tán csak vendég;
Őszül a Mindenség.

Pénz tekinget félre,
Nem fér a bőrébe.

Nem feladni - élni;
Sohasem henyélni.

Pénz-vezérelt, sanda
Globál-handabanda,

Hiába óbégat,
Hogy szép, ami randa.

Nem feladni - élni;
Nem ráérni félni.

Munka és alázat;
Minden egyéb: látszat.

Élőbb a valóság,
Mint a magyarázat.

Nem feladni - élni;
Álmok közé férni.

Örökké remélni,
Nem feladni - élni.

Rövidülő őszi napok

Rövidülő őszi napok,
Fáradt alkonyat andalog...

Elgyötört a világ teste,
Didereg a szürke este.

Vajúdnak tétova okok,
Hideg napok sora kopog.

Múlt, Jelen pora kavarog;
Rövidülő őszi napok...

Egyre sötétedő esték

Egyre sötétedő esték;
Jövőtől félni ne tessék...

Korán jött téli hidegek;
Köhög a világ, mert beteg.

Hosszú, alattomos árnyak
Lappangó bajokra várnak.

Egyre sötétedő esték;
A Múlt színe - Jelen-festék.

A Jövő? Por néhány tincsen...
Előre megírva nincsen.

Virtuális pénz-seregek
Hátán pénzállam-betegek...

Azt hiszik, Istent kilesték...
Egyre sötétedő esték...

Szép, de nehéz nap után...

Szép, de nehéz nap után
A test pihenést kíván.

Fent az öreg telihold
Se nem élő, se nem holt.

Levélfosztottak a fák,
Kókadozik a világ.

Nyugszik álom-fekhelyen
A teljesült Szerelem.

Isten adjon még sokat,
Szép, de nehéz napokat!

Közös őszünk, közös telünk...

Közös őszünk,
Közös telünk...
Amíg élünk - együtt leszünk.

Hideg, szeles novemberünk;
Isten legyen mindig velünk.

Kicsi Otthonunk még földi,
Szép selymes Hangod betölti.

Közös őszünk,
Közös telünk...
Egymás kezét fogja kezünk.

Van Életünk,
Két Gyermekünk,
Isten legyen mindig
Velünk.

Üzent a Tél

Üzent a Tél.
Szörnyű szél
Tombolt az udvarokon;
Távolban már ott vigyorog
A vén, jeges
Masztodon...

Nem nyugszik a
Vén uzsorás,
Hóval, jéggel fenyeget,
Engedelmesre fagyasztott
Ember-gépeket
Szeret.

Látogatást
Tett a hideg,
Fagyos novemberi nap;
Méltó választ ad a Télnek
Minden bátor
Pillanat.

Üzent a Tél,
Havazott,
Vacogott a Pillanat,
Vágy- és szeszély-tócsák fagytak
Jéggé
A friss hó alatt.

Üzent a Tél:
Jön a hó,
Meg a baltás fagy-király,
Örök Télre kárhoztathat
Gügye, felszínes viszály...

Üzent a Tél:
A világ,
Végzet-jég alatt marad;
De ha kitartunk
Születhet
Új Tavasz
A hó alatt...

Istent, Létet kereső, csúf novemberi eső

Istent, Létet kereső,
Csúf novemberi eső...

Hull a folyékony soha,
Cuppog világ-pocsolya.

Gép-istenek ostora
A szél-demagógia.

Istent, Létet kereső,
Csúf novemberi eső...

Jön talán kézen-közön
A profán pénz-vízözön...

Szemforgató pénz-eső,
A közösség-temető.

Istent, Létet kereső,
Csúf novemberi eső...

Néma ködben verdeső
Törött szárnyú, kis Jövő..

Hull a földre, egyre hull,
Múlt és Jelen megfakul..

Csúf, novemberi eső,
Istent, Létet kereső...

Egy "demokrata" pénzdiktátor anonim kesergése - anno' 2016.

Azért vagyunk demokraták,
Hogy szót fogadjon a világ.

De a többség mind fasiszta,
Ilyen fób, vagy olyan-ista,

Készül a feketelista,
Rajta lesz Iván, Jack, Pista!

Demokrata,
Demokrata,
Az vagyok,
Az vagyok én,
Vigyázzatok,
Mert veletek
Olyat teszek,
Mint Mélosszal Athén!

Nem kell többé nemzetállam;
Az uralom legyen nálam!

Mivel demokrata vagyok,
Az legyen, amit akarok!

Én jelölöm ki az utat,
Pénz beszél, a tömeg ugat.

Demokrata,
Demokrata,
Az vagyok,
Az vagyok én,
Vigyázzatok,
Mert veletek
Olyat teszek,
Mint Mélosszal Athén!

Azért kerülget a guta,
Mert minden szavazó buta.

Foszlik világállam-álmom,
Ezt én nem nagyon komálom.

Klónozni kell, akkor talán
Lesz majd elég demokratám!

Demokrata,
Demokrata,
Az vagyok,
Az vagyok én,
Vigyázzatok,
Mert veletek
Olyat teszek,
Mint Mélosszal Athén!

Szerelem és líra - CCLXXVIII.

KÉTSZÁZHETVENNYOLCADIK RÉSZ

ZÁRSZÓ

A kanonizált költészet területén végzett szemlémből egy „verstípus” következetesen kimaradt: a teljesen amorf, halandzsaszerű szövegekből felépülő „versek”. Az ilyeneket nem tekintem a líra érdekeltségi körébe tartozónak.

Szükség van valódi magyar költészetre.

A kánon kiüresedett, hatalmas vízfej. Infrastruktúrájával, díjaival, „irodalmi életével” együtt egy letűnt kor képviselője. Az új költészet csak a berkein kívül erősödhet meg.

Vagyunk néhányan, akik tudatosan tartjuk magunkat távol a kánontól, annak intézményeitől.

Meggyőződésünk, hogy létezik magas minőséget képviselő új magyar költészet, de a kánon rendszerén kívül.

Ideje egybegyűjteni.

VÉGE

Hétköznapi szent Öröm

Hétköznapi szent Öröm,
Ami szép, mind köszönöm!

Öröm tüze lánggal ég,
Rám mosolyog még az ég.

Fellobog az Élet-máglya,
A végzet az öklét rágja.

Hétköznapi szent Öröm;
Ami jó, mind köszönöm!

Divat-világ

Tudomány, vagy kalapszalon;
A divat: legfőbb hatalom.

Anyag-uralom lett a trend;
A pénz végzeteket teremt.

A divat nem világ éke,
Csak hagyomány ellentéte.

Pénz-sakál, divat-vidéki;
A Jövő beleit tépi.

Még pár tucat divat-eszme
Lehet a világunk veszte.

Divat-lét a semmi hona,
Nem is vezethet sehova.

Csupán akkor érhet véget,
Ha majd divat lesz - az Élet.

A néhai Habsburg Ottó

Egyszer kezet fogtunk
Sok éve már,
Kezemben éreztem csontos kezét...
Amíg csak élek, sajnálni fogom,
Hogy soha többé nem szoríthatom...

Kilencvennél is idősebb volt akkor,
Mégis tele Hittel,
Energiával,
Csupa elszántság,
Nemes akarat;
Habsburgok közül
A Legmagyarabb...

Semmi fogpasztavigyor,
Semmi festék;
Akaratlanul jött a számra:
"Felség..."

Királynak és császárnak született,
Földönfutó lett,
Nyegle viccek tárgya,
"Azonnal főbe lőni!" - mondta Hitler,
"Örökre eltüntetni!"  - súgta Sztálin.

Nancyban lotharingiai volt,
Strassbourgban francia,
Nálunk magyar,
Pöckingben német,
Bécsben néha osztrák,
De ködlakó világpolgár - sehol.
 
Korona helyett
Méltóság,
Alázat,
Munkaszeretet,
Lelkiismeret,
Meg bátor felelősségvállalás...
Királyi jelenség volt -
Általuk...

Féltek tőle cinikus pénzpofák,
Aggódtak hatalmas "demokraták"...
Hogy túl közel van
Még a Holdon is...

Kis népek, családok ügyvédje volt,
A közösségi jogok harcosa.
Hetven száműzött esztendő után
Jöhetett ide először
Haza...

Kilencvennél idősebb volt már akkor,
Kimondta:
"Ne higgyék, hogy nem tudom"...

Hiányát sírva nyögi Európa...

Ön nélkül itt
"Halottasak az esték",
Fondorkodik a lompos pénzvigéc,
A közösségi jogok foszladoznak,
Világkormányt áhít a butaság,
S a parlament, ahol munkálkodott,
Most talán bordélyház,
Vagy halpiac...

Ön nélkül itt
"Halottasak az esték",
Minek kérném, ha módja engedi,
Majd "ott" is szól néhány szót értünk...
Felség...

Jövőt érlel minden Ősz

Jövőt érlel minden Ősz,
Túl kell élni a telet,
Őszi önbizalomból lesz
Márciusban - Kikelet.

Novemberbe lép az év,
Elapad a friss erő,
Téli kitartásból fogan
Majd az igazi Jövő.

Fagy földjén a halálvágyak
Élesek, akár a kés;
Lelki jégkorszakot teremt
Minden téli csüggedés.

A bajnok - meg a somogyi kanász

Hírhedett olasz vívómester terrorizálta a budapesti úri kaszinók törzsközönségét az 1880-as évek derekán.

Hiszen a higgadtabbakat nemigen, de az összes krakéler mágnás veszélyben volt; hiszen annak idején a halálos párbajhoz annyi is elegendő volt, ha valaki ennyicskét bakkantott:   Ez impertinencia!

Már nyolc-tíz halálos áldozatot hagyott maga után az olasz, köztük több k.u.k katonatisztet is, és nem akadt olyanra, aki megfékezte volna.

A Bajnok. Így hívatta magát.

És a bajnok egyre pökhendibb lett.
Toldi Miklós nem abban a korban élt, már a róla szóló trilógia szerzője is a sírban nyugodott.

Ez az olasz alighanem legyőzhetetlen. Vigyázni kell vele nagyon!

Valamelyik Festetics  gróf egyszer ezt találta mondani:

- Ugyan már! Ha a somogyi birtokaimról hozatnék egy kanászt, elbánna ezzel a taljánnal!

——-

Persze, akadt jóakaró,  akitől huszonnégy órán belül megtudta a bajnok. Néhányan már arra fogadtak, élve megússza-e Festetics.

- Állok elébe a kanászos párbajnak! - nyilatkoztatta ki az olasz.

—

Mit volt mit tenni, Festetics valóban hozatott a birtokairól egy somogyi kanászt.

A legnagyobb kaszinó vívótermét választották a nagy esemény színteréül. Festetics barátai közül csak ketten mertek eljönni, de az olasz valóságos szurkolótáborral, negyven-ötven főnyi kísérettel érkezett. Egy részük nemzetközi kalandor, ki tudja, honnét szalasztott félvilági ripők volt, hozzájuk csapódott egy csürhényi külföldimádó magyar.

——

Az olasz fehér féltő gonddal összehajtogatott selyemingére külön inas vigyázott, ő pedig elegáns vívótőrével harci állásba helyezkedett.

Vele szemben nagydarab csizmás legény állt alaposan megszeppenve, rojtos gatyában, fokossal a kezében.

- Figyelem! - vigyorgott az olasz. - Most megszúrom a bal fülét.

Előreszökkent, villant a tőre, és a legény füle vérbe borult.

A nagy mamlasz kanász csak állt bambán, a füléhez kapott, aztán csak tanácstalanul bámulta a kezén a tulajdon vérét.

- A vakapád! - motyogta zavartan.

Sose jó az urak mulatsága. Lesütötte a szemét, mert körben az urak harsányan hahotáztak. Rajta röhögtek.

——-

- Figyelem!  Most megszúrom a jobb fülét! - villámgyors és kecses mozdulattal újra előrenyúlt a kard olasz mestere, és a legény másik fülcimpájából is vérpatak csörgedezett elő.

- A kurvanyád! - motyogta maga elé a kanász, és nyomorult tekintettel bámulta a pástot.

Körülötte frenetikusan sikoltva tombolt az úri csőcselék. Rajta röhögtek.

—–

Festetics egyre csalódottabban ácsorgott. Nem gondolta volna, hogy a kanásza ilyen balfácán.

- Miért hagyod magad, Pista? - kiáltott rá ingerülten. - Miféle legény vagy te?

- Hát üthetem, nagyságos úr?

- Persze, hogy ütheted! Azért vagy itt!

- Juhhéjj! - rikkantotta a kanász.

Az olasz védekező állásba helyezkedett, és öntelt vigyor ömlött el a képén. Jöjjön az a kanász.

—–

Jött.

Ugrott jobbra, szökellt balra - ki gondolta volna, hogy a nagydarab málészájú legény ennyire ravasz és ennyire fürge…

A fokost előbb egy, majd két kézzel fogta, boszorkányos mozdulattal tette át egyikből a másikba.  Az egyik oldalra cselezett, a másikról érkezett.

A fokos hol az egyik kezében, hol a másikban. Aztán feldobta a levegőbe, elkapta, és…

Az olasz döbbenten nézett. Ezzel a buta paraszttal kell párbajoznia? Hiszen ez egy bohóc! Egyáltalán: hol van?

—

Jött a legény.

És ütött.

Egyszer.

Egyetlenegyszer.

Elnémult a harsány publikum. Fagyos csöndbe dermedt.

Az olaszt lepedőben vitték el.

Vén ősz-hajó fedélzetén

Vén Ősz-hajó fedélzetén
Hajózunk együtt: Te meg én.

Recseg a vén bárka csontja;
A Jövő a Jelen gondja...

Száraz levél lóg a fán;
Minden laposság profán.

Vén Ősz-hajó fedélzetén
A Jelen sötét rejtekén...

Anyagtól csak anyag éled;
Csak általunk él az Élet.

Vén Ősz-hajó fedélzetén
Hajózunk együtt: Te meg én.

Idő-mosta tankok

Idő-mosta tankok
Néma dübörgése
Háborgatja Múltunk fülét
Éppen hatvan éve.

Elmúlt évszázadunk,
Nyúzott, szakadt rosta,
Hatvan éve hazánk földjét
Orosz tank taposta.

Idő-mosta képek
Éledni akarnak,
Új vérfürdőt remélnek a
Gyülekező varjak.

Idő-mosta tankok
Árnyai zörögnek,
Hitehagyott kommunisták
Hitért könyörögnek.

A háború-pokol
Túlvilági tályog,
Nyüzsögnek ott régi szovjet
Lövészhadosztályok.

Rémes étvágya van
A bugyor-toroknak,
Rubel-bratyók, dollár-tesók
Ott együtt zokognak.

Idő-mosta tankok,
Kudarc-viselősek;
Elmossa az Idő őket,
Bármilyen erősek.

Szerelem és líra - CCLXXVII.

KÉTSZÁZHETVENHETEDIK RÉSZ

Ami azt jelenti, hogy Méltató szerint – ha igaz, amit a versről mondott – Parti Nagy verse minden hagyományos poétika értelmében igen silány vers.

„Túllépve a befeszült küldetés, a zengzetes retorika görcsein,”

Ez pontosan olyan, mintha egy nő szépségét azzal a megjegyzéssel „dicsérné”, hogy „túllépett a tisztaság és a jólápoltság elavult konvencióin”…

„Túllépve a befeszült küldetés, a zengzetes retorika görcsein,”

Ha becsmérelni akarná, akkor sem tehetné ennél erősebben…

„Túllépve a befeszült küldetés, a zengzetes retorika görcsein,”

Szerencsére Parti Nagy Lajos versére ez nem igaz. Éppenséggel nem nélkülözi a nagyszerű poétikai eszközöket, jobb részeiben számos ilyet vehettünk szemügyre.

Voltaképpen a küldetéstudat sem hiányzik. Megvan, de visszafogottan, félénken, önbizalom nélkül. Vagy „öncenzúra” csapásai alatt.

„alulstilizált voltában is nagyszabású költői pozícióra találva rá”

Nem veszi észre „eszméi közt az űrt”…

„alulstilizált voltában is nagyszabású költői pozícióra találva rá”

 Ellentmondás. A lírában, ha valami „alulstilizált”, az aligha lehet nagyszabású költői koncepció. Szándékosan nem mondtam „pozíciót”, hiszen a lírában nézetem szerint a művek minősége és a Költőnek a bennük foglalt emberi, érzelmi, erkölcsi koncepciója képviseli az értéket. A „pozíció” – most nem a Költőnek a valóságban elfoglalt helyzetére gondolok – ugyanaz, mint más művészetben a „színpadi jelenlét” ereje vagy gyengesége; hitelét egyedül a versből, annak líraiságából, gondolatiságából merítheti.

Parti Nagy versében a lírai Én „pozíciója” egyáltalán nem megállapodott. Néhol a kocsmai bohóc szintjére húzódik vissza, hogy onnan újra és újra előretörjön. Nagyszabásúnak semmiképpen sem nagyszabású.

„alulstilizált voltában is nagyszabású költői pozícióra találva rá”

Tanulságos, hogy voltaképpen most is becsmérli a verset.

Az is jellemző, mi a versnek az egyetlen olyan momentuma, amit fenntartás nélkül dicsér:

„zseniális nyelvművészet”

Ezzel elemzés közben eleget foglalkoztam, most már nem térnék ki rá. A Méltató esztétikai felfogására sem.

Folytatása következik.

Az őszi esték ösztönös poétikája

Őszi este simogat
Őszi magány-fák alatt,
Hömpölyög az őszi
Emlék-áradat.

A gyermekkor melege,
A fiatalkor heve;
Minden emlék sejtelmesen
Fekete.

Őszi este illata,
Minden emlék tétova;
Elmúlt évek derengő
Ködpárlata.

Őszi est költészete:
Bús, nosztalgikus zene,
Ritmusra ver
Emlékeink hűlt szíve.

Őszi este - révülő,
Makacs reménykergető;
Minden Lírában egyesül
Minden Múlt,
Jelen,
Jövő...

A Nap ugyanúgy ragyog - LXXI.

HETVENEGYEDIK RÉSZ

-         Ezt a nőt megvásároltam az apjától, idegen – mondta görögül. – Ha kifizeted a vételárát, a tied lehet.

Nem ismert volna fel? Ez aligha volt hihető, de Szélfarkas erre is képes. Erős megarai akcentussal válaszoltam. Ez nem állt messze az ő tükörsima attikai beszédétől, de azért különbözött is tőle.

-         Ezt a nőt nem lehet adni-venni, Arisztonikosz. Ő szabad asszony, és maga választja meg a társát.

Szélfarkas egészen elképedt ezen az ügyetlen válaszon. Elképedt, de láthatóan nem ismert rám. Mindannyiunk közül ő volt a legrosszabb megfigyelő.

-         A világban szabadok és rabszolgák élnek, idegen. A nő szabadnak született, de az apja eladta nekem, így hát a rabszolgám. Ez a világ rendje. Követelem vissza a rabszolgámat, idegen!

Ezt Holdsarló nem hagyhatta válasz nélkül.

-         A törvényes hitvesed vagyok.

-         Nem egészen, kedvesem – nevetett a szemünkbe ádáz vigyorral Szélfarkas. – Te barbár nő vagy, akit puszta szeszélyemből a hitvesemmé tettem, de aki valójában a rabszolgám. Enyém vagy a világ minden törvénye szerint!

Erre kibújtam Polüperkhón bőréből, és egykori nyelvünkön vetettem oda:

-         Szélfarkas testvérem, te jól tudod, hogy a világ törvényei valójában nagy rakás légypiszkot se érnek! Nincsenek rabszolgák, Szélfarkas! Holdsarló lelke nem a tied, és nem is lesz az soha!

Szélfarkas hosszú percekig állt egykedvűen. Egyikünk sem mozdult, csak a szél borzolta a hajunkat, és a varjak károgtak vészhozóan a fejünk felett. Szélfarkas szórakozottan rugdosott néhány göröngyöt.

-         Rendben van – mondta aztán. – Holdsarló lelke a tied. Nem tartok rá igényt.

Nagyot sóhajtottam, de nem mertem örülni. Volt a bátyám tekintetében valami félelmetes.

Szélfarkas visszaindult az embereihez, én pedig gyanakodva figyeltem őket. Mit tervez? Miféle gonoszban sántikál? Sorra végignéztem az embereit. Pokolian sokan voltak már, legalább ötvenen, és őrjítő volt a tudat, hogy nem tudom valamennyit szemmel tartani. Ádáz tekintettel álltam, készen rá, hogy röptében kapom el a veszélyt. Mégsem vettem észre.

Rossz sejtelmektől gyötört éberséggel vigyáztam őket, szemem ide-oda járt az ácsorgó emberek kisebb-nagyobb csoportjai között, és egyszerre a kutyákra tévedt a tekintetem.

Ekkor történt. Valami váratlan gyorsasággal elsüvített a fülem mellett.

Rémülten fordítottam Holdsarló felé a fejem, de már késő volt. a lány keblébe tollas végű, brutális, vaskos nyílvessző fúródott.

-         Ezen a világon én döntöm el, mi legyen azzal, ami az enyém! – üvöltötte az aljas bosszú artikulátlanságával Szélfarkas.

Én meg ott álltam halott kedvesemmel a karjaimban…

Folytatása következik.