A Szabadság bennünk lakik;
Kívül? Pénz vicsorít.
A zsarnokság ellenfele
A Képzelet,
S a Hit.
—-
A pénzért árult végtelen
Csak vásári kacat;
Semmivé illan hirtelen,
Ha Isten rákacag.
—–
Arctalan háttérhatalom
Gubbaszt a pénzeken;
S mert csak profit az istene -
Rettegni kénytelen.
—-
A Szabadság kívül nem él,
Csak bennünk ver tanyát;
Mi vihetjük a jelenen,
A szakadékon át.
——
A Szabadság: az akarat;
És Mindenki Szabad,
Aki Isten szeme előtt
Embernek megmarad.
———
A szabad lélek sohasem
Poros, vagy ótvaros,
Boldog lehet, aki szabad,
De sose szabados.
—-
A Szabadság sose a pénz,
Nem birtoklás foka,
Nem zörög, nem kamatozik -
De maga a csoda.
—-
Látja a hallgatag Idő,
S a vén csillagködök;
A Szabadság nem elavult,
És nem “modern”: örök.
—-
A bennünk élő Szabadság
Isten kezéhez ér;
Ami fontos, az mind örök,
Nem kampányokban él.
—–
Sosem halmoz pénzköteget
Vagyont, kapcsolatot,
Mert az igazi Szabadság
Csak lelki állapot.
—–
A Szabadság bennünk lakik,
Kívül? Pénz vicsorít.
A zsarnokság ellenfele
A Képzelet,
S a Hit.
2013. április 29., hétfő
2013. április 28., vasárnap
Sok beszédnek sok az alja
Ezt a történetet is számos helyen olvastam. Magyar változataiból is van legalább három. A legszínesebb Bócz István tordai prédikátorról szól.
—-
Valamikor a XIX. század elején történt.
Elhalálozott egy huszár kapitány. A derék hadfit nem a kard, hanem valami ragály vitte el, és a végrendeletében azt kérte, szülőföldjén, Erdélyben tegyék a sírba.
A kapitány kálvinista volt, ezért a helyi református prédikátort illette a búcsúztatás tisztessége.
Január dereka volt, és kemény hideg. A hívők bundába, subába burkolóztak. Akadt, aki melegített téglát vitt az Isten házába.
Hanem a huszárok…
Az elhunyt kapitány százada eljött a parancsnok temetésére, de nem léphettek a templomba, hanem kint kellett várakozniuk. Lóháton, fegyverben, teljes parádéban.
Tudvalévő, hogy a huszár télen a nyáron panyókára vetve hordott mentéjét prémes kiskabátként szokta magára ölteni, azon felül meg csak egy hófehér malaclopó köpenyt visel. Abba bele lehet burkolózni, de alul nemigen melegíti semmi. A szűk magyarnadrágra máskor felveheti a comb belső oldalán bőrrel bevont rajthuzlit (Reithose=lovaglónadrág), ami együtt már melegebb, de a parádénál erről szó sem lehet. Még a csákóra sem húzhatja fel a viaszosvászon huzatot.
Dideregtek hát az istenadták, remegett a gondosan pödört bajszuk.
A tiszteletes azonban úgy vélte, ma rajta mindenki figyelme, ezért istentelenül hosszú prédikációt dörrentett. Hosszan ecsetelte az elhunyt érdemeit, hogy melyik csatában vezetett rohamot, hol kit fogott el, Napóleon hány vértesét vágta le, melyik francia dragonyostiszt sisakján törte el a szablyáját. A nép dideregve, de szótlanul hallgatta.
Hanem a huszárlegénység! Majd’ megfagytak. Sokáig bírták huszármódra, aztán fogyatkozni kezdett a türelem. A strázsamester leszállt a lóról, és bekémlelt a templomba. A pap javában szónokolt, de még csak a lodi hídnál tartott. Szent Habakuk! Mikor jut el Austerlitzig?
Nyugalmat erőltetett magára, pipára gyújtott. A pap még mindig beszélt. Akkor is, amikor a pipa leégett.
A strázsamester a fejét csóválta, aztán beküldött két fiatalabb huszárt.
- Csak tapintatosan, fiúk!
A két huszár egyszerre köhintett, aztán az egyik odakiáltott a papnak:
- Tiszteletes uram, kérjük, rövidítse a prédikációt!
A pap biccentett, a katonák kimentek.
Vártak a huszárok türelmese, csak befejeződik immár a búcsúztató. De annak még mindig nem akart vége szakadni. Újabb félóra telt el.
Ekkor maga a strázsamester ment be szólni. Igen harsányan, mintha a gyakorlótéren volna:
- Teringettét, megfagy a legénység! Fejezze be kegyelmed egy percen belül!
Biz, a templomi teringettézés se használt. A pap folytatta a beszédet rendületlenül. Már a hívők is unták, de fegyelmezték magukat.
Újabb félóra pergett le.
A strázsamester végre kijött a béketűrésből.
- Hej a kirelejzumát!
Most jött a haddelhadd.
Nyolc huszárt parancsolt le a lóról. Az átfagyott bajszos hadfiak zordon arckifejezéssel nyomultak a templomba.
- Az istentiszteletnek ezennel vége!
Négyen felkapták a koporsót, hárman felnyaláboltak minden egyebet, a nyolcadik pedig – egy tagbaszakadt káplár – egyszerűen lekapta a szószékről a papot, felnyalábolta, a vállára vetette, és már indult is vele.
- Gyerünk a temetőbe! Ha félórán belül nem helyezzük örök nyugovóra a kapitányt, mind megfagyunk!
Tátott szájjal bámult a nép.
A vén egyházfi vigyorogva szemlélte, hogy főnöke, a pap a tizedes vállán himbálódzik:
- Hányszor mondtam már neki! Sok beszédnek sok az alja!
—-
Valamikor a XIX. század elején történt.
Elhalálozott egy huszár kapitány. A derék hadfit nem a kard, hanem valami ragály vitte el, és a végrendeletében azt kérte, szülőföldjén, Erdélyben tegyék a sírba.
A kapitány kálvinista volt, ezért a helyi református prédikátort illette a búcsúztatás tisztessége.
Január dereka volt, és kemény hideg. A hívők bundába, subába burkolóztak. Akadt, aki melegített téglát vitt az Isten házába.
Hanem a huszárok…
Az elhunyt kapitány százada eljött a parancsnok temetésére, de nem léphettek a templomba, hanem kint kellett várakozniuk. Lóháton, fegyverben, teljes parádéban.
Tudvalévő, hogy a huszár télen a nyáron panyókára vetve hordott mentéjét prémes kiskabátként szokta magára ölteni, azon felül meg csak egy hófehér malaclopó köpenyt visel. Abba bele lehet burkolózni, de alul nemigen melegíti semmi. A szűk magyarnadrágra máskor felveheti a comb belső oldalán bőrrel bevont rajthuzlit (Reithose=lovaglónadrág), ami együtt már melegebb, de a parádénál erről szó sem lehet. Még a csákóra sem húzhatja fel a viaszosvászon huzatot.
Dideregtek hát az istenadták, remegett a gondosan pödört bajszuk.
A tiszteletes azonban úgy vélte, ma rajta mindenki figyelme, ezért istentelenül hosszú prédikációt dörrentett. Hosszan ecsetelte az elhunyt érdemeit, hogy melyik csatában vezetett rohamot, hol kit fogott el, Napóleon hány vértesét vágta le, melyik francia dragonyostiszt sisakján törte el a szablyáját. A nép dideregve, de szótlanul hallgatta.
Hanem a huszárlegénység! Majd’ megfagytak. Sokáig bírták huszármódra, aztán fogyatkozni kezdett a türelem. A strázsamester leszállt a lóról, és bekémlelt a templomba. A pap javában szónokolt, de még csak a lodi hídnál tartott. Szent Habakuk! Mikor jut el Austerlitzig?
Nyugalmat erőltetett magára, pipára gyújtott. A pap még mindig beszélt. Akkor is, amikor a pipa leégett.
A strázsamester a fejét csóválta, aztán beküldött két fiatalabb huszárt.
- Csak tapintatosan, fiúk!
A két huszár egyszerre köhintett, aztán az egyik odakiáltott a papnak:
- Tiszteletes uram, kérjük, rövidítse a prédikációt!
A pap biccentett, a katonák kimentek.
Vártak a huszárok türelmese, csak befejeződik immár a búcsúztató. De annak még mindig nem akart vége szakadni. Újabb félóra telt el.
Ekkor maga a strázsamester ment be szólni. Igen harsányan, mintha a gyakorlótéren volna:
- Teringettét, megfagy a legénység! Fejezze be kegyelmed egy percen belül!
Biz, a templomi teringettézés se használt. A pap folytatta a beszédet rendületlenül. Már a hívők is unták, de fegyelmezték magukat.
Újabb félóra pergett le.
A strázsamester végre kijött a béketűrésből.
- Hej a kirelejzumát!
Most jött a haddelhadd.
Nyolc huszárt parancsolt le a lóról. Az átfagyott bajszos hadfiak zordon arckifejezéssel nyomultak a templomba.
- Az istentiszteletnek ezennel vége!
Négyen felkapták a koporsót, hárman felnyaláboltak minden egyebet, a nyolcadik pedig – egy tagbaszakadt káplár – egyszerűen lekapta a szószékről a papot, felnyalábolta, a vállára vetette, és már indult is vele.
- Gyerünk a temetőbe! Ha félórán belül nem helyezzük örök nyugovóra a kapitányt, mind megfagyunk!
Tátott szájjal bámult a nép.
A vén egyházfi vigyorogva szemlélte, hogy főnöke, a pap a tizedes vállán himbálódzik:
- Hányszor mondtam már neki! Sok beszédnek sok az alja!
2013. április 27., szombat
Emelt fővel - talpig dalban
Emelt fővel – talpig dalban,
Nem harsányan,
Nem is halkan;
- Csendes, szerény út az emberé;
Csak ezen juthatunk tiszta
Igaz cél felé.
—–
Élni minden pillanatban,
Emelt fővel,
Talpig dalban.
—–
Az Élet mindig szerelmet remél,
S a szerelem
Örök tavaszban él.
—–
Nem harsányan,
Nem is halkan;
Ember lenni – holtomiglan.
—–
Nem térni jobbra,
Se balra;
Szükség van hűségre,
Dalra.
—–
Emelt fővel – talpig dalban;
Boldog, józan bódulatban.
—-
Szükség van imára, dalra,
Szükség van most a magyarra,
Szerbre,
Szlovákra,
Románra,
Szükség van sok kis hazára.
——
Emelt fővel – talpig dalban,
Nem harsányan,
Nem is halkan;
- Csendes, szerény út az emberé;
Csak ezen juthatunk tiszta
Igaz cél felé.
Nem harsányan,
Nem is halkan;
- Csendes, szerény út az emberé;
Csak ezen juthatunk tiszta
Igaz cél felé.
—–
Élni minden pillanatban,
Emelt fővel,
Talpig dalban.
—–
Az Élet mindig szerelmet remél,
S a szerelem
Örök tavaszban él.
—–
Nem harsányan,
Nem is halkan;
Ember lenni – holtomiglan.
—–
Nem térni jobbra,
Se balra;
Szükség van hűségre,
Dalra.
—–
Emelt fővel – talpig dalban;
Boldog, józan bódulatban.
—-
Szükség van imára, dalra,
Szükség van most a magyarra,
Szerbre,
Szlovákra,
Románra,
Szükség van sok kis hazára.
——
Emelt fővel – talpig dalban,
Nem harsányan,
Nem is halkan;
- Csendes, szerény út az emberé;
Csak ezen juthatunk tiszta
Igaz cél felé.
2013. április 26., péntek
Szőke nő zűrben az űrben - 217.
KÉTSZÁZTIZENHETEDIK RÉSZ
Íródott Nyuzga javaslatára
- A holttestét? – csodálkozott Helmut.
- Igen, uram, a holttestét. Jelen voltam, amikor alaposan megvizsgálták, és minden kétséget kizáróan igazolták a személyazonosságát. McPherson volt.
Néhány pillanatig csend volt. Karen és Ed Philips tanácstalanul nézték egymás arcát.
- Aztán értesültünk róla, – folytatta a fogoly. – hogy a Földön bebörtönözték McPhersont. A hírszerzés jelentette, hogy az anyabolygón is teljesen biztosak a fogságban tartott férfi személyét illetően.
- Nyiván ott is alaposan megvizsgálták – mondta a szőke nő. – Minden fogolytól vesznek DNS-t.
Eastman bólintott.
- Ezt mi is tudtuk, admirális asszony. McPhersonnak nem volt ikertestvére. Csak egy példány lehet belőle. Először azt próbáltuk eldönteni, hogy melyik az igazi. Nem sikerült, sőt azt kellett gondolnunk, hogy mindkettő.
- Mindkettő?
- Igen, admirális asszony. Azt kellett feltételeznünk, hogy a kettő közül az egyik időutas. Más lehetőség nincs.
A szőke nő bólintott. A jelek szerint valóban nem lehet más magyarázat.
- Folytassa! – mondta a fogolynak Ed Philips.
- Megpróbáltuk megállapítani, melyikük lehet az időutas. Nem volt semmi támpontunk, találgatásra kényszerültünk. Úgy gondoltuk aztán, Morgensohn lehet a kulcs.
- Morgensohn? – lepődött meg Karen.
- Morgensohn nagy valószínűséggel az Ultenberg csoport ügynöke. Erre kilencven százalékos bizonyítékaink vannak.
- Miért nem lepődök meg ezen? – kérdezte rezignáltan Karen.
- Meglepődni nincs miért, – hümmögött Ed Philips. – a fickó nyilvánvalóan nem volt őszinte. Maga szerint mit akart valójában.
- El akarta hozni McPhersont a Földről – vágta rá mély meggyőződéssel Eastman. – a szándéka őszinte volt, csak a céljairól hazudhatott.
- Álljunk csak meg! – szólt közbe a szőke nő. – Mi már korábban meghatároztuk Morgensohn igazi céljait. A térmanipulátorral álltak kapcsolatban – néhány pillanatig habozott, mennyit áruljon el. – Természetesen lehettek ezen kívül egyéb céljai is.
Eastman mohó tekintete a szőke nőre tapadt.
- Mi nagyon szeretnénk többet tudni a térmanipulátorról, asszonyom.
Karen vállat vont.
- Mi is néhány dologról – vágta rá aztán tettetett egykedvűséggel. – Ultenbergék tudtak a térmanipulátorról?
- Természetesen, admirális asszony. Üzembe helyezése a kölcsönszerződésnek megfelelően történt.
Karen most éppen csak egy pillanatig gondolkodott.
- Mikor tévesztették szem elől McPhersont? – kérdezte aztán.
- Körülbelül fél évvel korábban.
- Mennyi idő telt el, mire újra rábukkantak?
- Három hónap, admirális asszony.
A szőke nő és Ed Philips tekintette összevillant.
- Átverték önöket – vigyorodott el Ed Philips- – Csúnyán átverték.
- Átvertek? – rökönyödött meg a fogoly. – Nem értem, uram.
Karen Bozchana Kadlecikova csaknem felnevetett, de erőt vett magán.
- A holttest, amit találtak, volt-e valaha élő?
Folytatása következik.
Íródott Nyuzga javaslatára
- A holttestét? – csodálkozott Helmut.
- Igen, uram, a holttestét. Jelen voltam, amikor alaposan megvizsgálták, és minden kétséget kizáróan igazolták a személyazonosságát. McPherson volt.
Néhány pillanatig csend volt. Karen és Ed Philips tanácstalanul nézték egymás arcát.
- Aztán értesültünk róla, – folytatta a fogoly. – hogy a Földön bebörtönözték McPhersont. A hírszerzés jelentette, hogy az anyabolygón is teljesen biztosak a fogságban tartott férfi személyét illetően.
- Nyiván ott is alaposan megvizsgálták – mondta a szőke nő. – Minden fogolytól vesznek DNS-t.
Eastman bólintott.
- Ezt mi is tudtuk, admirális asszony. McPhersonnak nem volt ikertestvére. Csak egy példány lehet belőle. Először azt próbáltuk eldönteni, hogy melyik az igazi. Nem sikerült, sőt azt kellett gondolnunk, hogy mindkettő.
- Mindkettő?
- Igen, admirális asszony. Azt kellett feltételeznünk, hogy a kettő közül az egyik időutas. Más lehetőség nincs.
A szőke nő bólintott. A jelek szerint valóban nem lehet más magyarázat.
- Folytassa! – mondta a fogolynak Ed Philips.
- Megpróbáltuk megállapítani, melyikük lehet az időutas. Nem volt semmi támpontunk, találgatásra kényszerültünk. Úgy gondoltuk aztán, Morgensohn lehet a kulcs.
- Morgensohn? – lepődött meg Karen.
- Morgensohn nagy valószínűséggel az Ultenberg csoport ügynöke. Erre kilencven százalékos bizonyítékaink vannak.
- Miért nem lepődök meg ezen? – kérdezte rezignáltan Karen.
- Meglepődni nincs miért, – hümmögött Ed Philips. – a fickó nyilvánvalóan nem volt őszinte. Maga szerint mit akart valójában.
- El akarta hozni McPhersont a Földről – vágta rá mély meggyőződéssel Eastman. – a szándéka őszinte volt, csak a céljairól hazudhatott.
- Álljunk csak meg! – szólt közbe a szőke nő. – Mi már korábban meghatároztuk Morgensohn igazi céljait. A térmanipulátorral álltak kapcsolatban – néhány pillanatig habozott, mennyit áruljon el. – Természetesen lehettek ezen kívül egyéb céljai is.
Eastman mohó tekintete a szőke nőre tapadt.
- Mi nagyon szeretnénk többet tudni a térmanipulátorról, asszonyom.
Karen vállat vont.
- Mi is néhány dologról – vágta rá aztán tettetett egykedvűséggel. – Ultenbergék tudtak a térmanipulátorról?
- Természetesen, admirális asszony. Üzembe helyezése a kölcsönszerződésnek megfelelően történt.
Karen most éppen csak egy pillanatig gondolkodott.
- Mikor tévesztették szem elől McPhersont? – kérdezte aztán.
- Körülbelül fél évvel korábban.
- Mennyi idő telt el, mire újra rábukkantak?
- Három hónap, admirális asszony.
A szőke nő és Ed Philips tekintette összevillant.
- Átverték önöket – vigyorodott el Ed Philips- – Csúnyán átverték.
- Átvertek? – rökönyödött meg a fogoly. – Nem értem, uram.
Karen Bozchana Kadlecikova csaknem felnevetett, de erőt vett magán.
- A holttest, amit találtak, volt-e valaha élő?
Folytatása következik.
2013. április 25., csütörtök
Szerelem és líra - LXXIV.
Hetvennegyedik rész
A parttalan szubjektivitás logikusan következik a jelenlegi kanonizált költészet mögött álló ideológiák súlyos legitimációs válságából. Igazából ezen kívül alig van a hivatalos líra számára számba vehető kitörési lehetőség, legfeljebb még a teljesen amorf „költészet”, a lírává magyarázott halandzsa. Utóbbira is akad példa bőségesen, és az ide sorolható „művek” korántsem annyira riasztóak, mint a mögöttük álló ideológia.
Ezen a ponton kénytelen vagyok némi figyelmet szentelni a kanonizált líra mögött szorongó ideológiáknak.
Az utóbbi évszázadban a kanonizált költészet egyértelműen a baloldali ideológiákhoz kötődött. Ez nemcsak nálunk van így, hanem világjelenség. Okaival most nem kívánok foglalkozni.
A XX. századi líra (világszerte) kanonizált irányzatai az estek zömében a liberalizmushoz, vagy a szociáldemokráciához kötődnek. A kommunista ideológiát most figyelmen kívül hagyom, mert a jelenlegi kánon szempontjából a hatása elhanyagolható, marginális.
A liberalizmusról szólva már Hegel több helyen célzott rá, hogy az ideológia sarkkövét képező két legfontosabb jelszó – szabadság és egyenlőség – voltaképpen lila köd, a gyakorlatban nem léteznek. Az elvben hangoztatott szabadság és egyenlőség gyakorlati megvalósulása szabadság-nélküliség és egyenlőtlenség. Ami az egyenlőséget illeti, ez mára már régen kikerült a liberalizmus politikai szótárából. A szabadság retorikája ma is létezik, csak a hitele egyre kevesebb.
A szabadság azon fogalmak közé tartozik, amelyek kapcsán a leghevesebb viták dúltak, és a legkiábrándítóbb eredmények születtek a modern gondolkodásban. Jürgen Habermas és követői gyakran céloztak rezignáltan arra, hogy a szabadság hozzátartozik ugyan a modern kapitalizmus képzelt önarcképéhez, de fájdalmasan hiányzik abból a valóságból, amely ehhez a hipotetikus portréhoz „modellt ül”. A „létező demokrácia” esetében ugyanez a helyzet; a többpártrendszerre és választásokra alapuló politika voltaképpen kulisszahomlokzat a társadalmat ténylegesen irányító tőkekoncentráció épületén.
Amíg tartott a két világrendszer szembenállása, a liberalizmus időnként képes volt úrrá lenni saját legitimációs válságán. Az ötvenes években harsány szabadság-retorikával, zajosan ünnepelte „az ideológiák” – azaz a marxista ideológia – végét. A szocialista világrendszer összeomlásával azonban az álságos szabadság-demagógia céltalanná vált, válsága kiéleződött. Ellentmondásosságára már Bibó István felhívta a figyelmet, Jacques Derrida pedig utolsó írásaiban – Fukuyama szánalmas propagandájával vitatkozva – rámutatott, hogy a jelenkori liberalizmus közönséges élősdivé degradálódott, a globalizált tőke átlátszó ideológiájává züllött.
Tanúi vagyunk, hogy napjainkban a liberalizmus miféle izzadságszagú igyekezettel próbálja egyrészt a piaci ideológia viszonylatában teljesen kiüresedett szabadság-fogalmat teljesen új dimenziókba áthelyezni, hangsúlyait, kiterjesztését megváltoztatni; másrészt valamiféle ellenséget összetákolni a maga számára, hogy a küzdelemben új legitimációt nyerhessen. Ennek érdekében hajlamos szinte bármit eltorzítani, bármely jelenséget „a világ demokráciáját fenyegető ellenséggé” ideologizálni, bármit bármivel összemosni, bármit tudatosan félreértelmezni. Ez természetesen kártékony, a társadalmi feszültséget növelő tényező, arroganciája pedig kimondottan a szélsőségek malmára hajtja a vizet.
Ezen nincs mit csodálkoznunk, hiszen a liberalizmusnak megbízható, fenyegetőnek tűnő, de könnyen legyűrhető ellenségre van szüksége, mindent el is követ hát, hogy ilyet fabrikáljon magának. Ennek hiányában ugyanis súlyos döntésre kényszerülne – ahogy arra többen is utaltak, például Fredric Jameson a posztmodernről szóló kitűnő és nagyon tanulságos írásában. Ellenség hiányában a liberalizmus kénytelen volna végképp feladni elcsépelt szabadság-demagógiáját, azaz átfordulni önmaga ellentétébe. Erre előbb vagy utóbb mindenképpen sor kerül, a liberalizmus ebben sem különbözik a többi levitézlett ideológiától: képes volna elviselhetetlen zsarnokságot teremteni.
Ami a szocialista ideológiát illeti, ott az említett átfordulás már meg is történt. Szintén Fredric Jameson fogalmazta meg igen találóan: a szociáldemokrácia harc nélkül és egyetemesen behódolt a piaci ideológiának. Ennek is tanúi lehettünk annak idején; a „posztkommunista” nagymogulok ajnározni kezdték a piacot, káder-helyzetükből szerzett prédájukra támaszkodva kapitalistábbak lettek a kapitalistáknál.
A szociáldemokrata és a liberális ideológia mára olyan mértékben adta fel saját értékeit, és annyira átjárta egymást, hogy lényegében véve megkülönböztethetetlenné váltak. Jellemző, hogy igen messzire sodródtak hajdan hangoztatott elveiktől, az egyenlőségtől, a kizsákmányolás-mentességtől. A néptömegek helyzetére való hivatkozás ma már éppen az ő köreikben minősül apokrifnak, populizmusnak. Derrida hívta fel rá a figyelmet, hogy az emberi jogokat és társadalmi vívmányokat nemcsak a szalonképtelen szélsőjobboldaltól kell félteni, a piaci ideológiát abszolutizáló alattomos „baloldali” demagógia sokkal komolyabb tényleges veszélyt jelent rájuk nézve.
Ma már ott tartunk, hogy „baloldali” politikai erők hirdetik a munkavállalói jogok csökkentésének „szükségességét”. Egyre több országban. Emberi jogok és „demokrácia” levegőben lógó fogalmak. A demokrácia puszta retorikai fordulat, amit általában a baloldal sajátít ki magának. Akár be is helyettesíthetjük a művészet intézményi elméletét: demokrácia az, amit a „demokraták” annak tekintenek.
A kanonizált líra úgy vált amorffá, vagy parttalanul szubjektívvé, ahogy a mögötte álló ideológiák közönséges piaci retorikává szűkültek.
A kánon ma már egyre kevésbé irodalmi, annál inkább politikai fogalom. A kanonizált líra csak úgy tudja elkerülni a politika vonala mentén történő devalválódást, hogy – más irányokban devalválódik. Nem hajlandó demokrácia-rigmussá lenni – helyette inkább parttalanul szubjektív lesz.
Vagy „felszámolja a nyelvet”.
Láthatjuk, a kánon haldoklik. Intézményeit, infrastruktúráját birtokolja, velük együtt fog sírba szállni.
Az új költészetnek nem az intézményrendszer és a belőle fakadó gazdasági tényezők mentén kell háttérbe szorítania, hanem mérhetetlenül fontosabb területeken:
v Poétikában
v Költői erőben
v Lírai igazságban
v A közönséggel való kommunikációban
v A hétköznapi lét vállalásában
Folytatása következik.
A parttalan szubjektivitás logikusan következik a jelenlegi kanonizált költészet mögött álló ideológiák súlyos legitimációs válságából. Igazából ezen kívül alig van a hivatalos líra számára számba vehető kitörési lehetőség, legfeljebb még a teljesen amorf „költészet”, a lírává magyarázott halandzsa. Utóbbira is akad példa bőségesen, és az ide sorolható „művek” korántsem annyira riasztóak, mint a mögöttük álló ideológia.
Ezen a ponton kénytelen vagyok némi figyelmet szentelni a kanonizált líra mögött szorongó ideológiáknak.
Az utóbbi évszázadban a kanonizált költészet egyértelműen a baloldali ideológiákhoz kötődött. Ez nemcsak nálunk van így, hanem világjelenség. Okaival most nem kívánok foglalkozni.
A XX. századi líra (világszerte) kanonizált irányzatai az estek zömében a liberalizmushoz, vagy a szociáldemokráciához kötődnek. A kommunista ideológiát most figyelmen kívül hagyom, mert a jelenlegi kánon szempontjából a hatása elhanyagolható, marginális.
A liberalizmusról szólva már Hegel több helyen célzott rá, hogy az ideológia sarkkövét képező két legfontosabb jelszó – szabadság és egyenlőség – voltaképpen lila köd, a gyakorlatban nem léteznek. Az elvben hangoztatott szabadság és egyenlőség gyakorlati megvalósulása szabadság-nélküliség és egyenlőtlenség. Ami az egyenlőséget illeti, ez mára már régen kikerült a liberalizmus politikai szótárából. A szabadság retorikája ma is létezik, csak a hitele egyre kevesebb.
A szabadság azon fogalmak közé tartozik, amelyek kapcsán a leghevesebb viták dúltak, és a legkiábrándítóbb eredmények születtek a modern gondolkodásban. Jürgen Habermas és követői gyakran céloztak rezignáltan arra, hogy a szabadság hozzátartozik ugyan a modern kapitalizmus képzelt önarcképéhez, de fájdalmasan hiányzik abból a valóságból, amely ehhez a hipotetikus portréhoz „modellt ül”. A „létező demokrácia” esetében ugyanez a helyzet; a többpártrendszerre és választásokra alapuló politika voltaképpen kulisszahomlokzat a társadalmat ténylegesen irányító tőkekoncentráció épületén.
Amíg tartott a két világrendszer szembenállása, a liberalizmus időnként képes volt úrrá lenni saját legitimációs válságán. Az ötvenes években harsány szabadság-retorikával, zajosan ünnepelte „az ideológiák” – azaz a marxista ideológia – végét. A szocialista világrendszer összeomlásával azonban az álságos szabadság-demagógia céltalanná vált, válsága kiéleződött. Ellentmondásosságára már Bibó István felhívta a figyelmet, Jacques Derrida pedig utolsó írásaiban – Fukuyama szánalmas propagandájával vitatkozva – rámutatott, hogy a jelenkori liberalizmus közönséges élősdivé degradálódott, a globalizált tőke átlátszó ideológiájává züllött.
Tanúi vagyunk, hogy napjainkban a liberalizmus miféle izzadságszagú igyekezettel próbálja egyrészt a piaci ideológia viszonylatában teljesen kiüresedett szabadság-fogalmat teljesen új dimenziókba áthelyezni, hangsúlyait, kiterjesztését megváltoztatni; másrészt valamiféle ellenséget összetákolni a maga számára, hogy a küzdelemben új legitimációt nyerhessen. Ennek érdekében hajlamos szinte bármit eltorzítani, bármely jelenséget „a világ demokráciáját fenyegető ellenséggé” ideologizálni, bármit bármivel összemosni, bármit tudatosan félreértelmezni. Ez természetesen kártékony, a társadalmi feszültséget növelő tényező, arroganciája pedig kimondottan a szélsőségek malmára hajtja a vizet.
Ezen nincs mit csodálkoznunk, hiszen a liberalizmusnak megbízható, fenyegetőnek tűnő, de könnyen legyűrhető ellenségre van szüksége, mindent el is követ hát, hogy ilyet fabrikáljon magának. Ennek hiányában ugyanis súlyos döntésre kényszerülne – ahogy arra többen is utaltak, például Fredric Jameson a posztmodernről szóló kitűnő és nagyon tanulságos írásában. Ellenség hiányában a liberalizmus kénytelen volna végképp feladni elcsépelt szabadság-demagógiáját, azaz átfordulni önmaga ellentétébe. Erre előbb vagy utóbb mindenképpen sor kerül, a liberalizmus ebben sem különbözik a többi levitézlett ideológiától: képes volna elviselhetetlen zsarnokságot teremteni.
Ami a szocialista ideológiát illeti, ott az említett átfordulás már meg is történt. Szintén Fredric Jameson fogalmazta meg igen találóan: a szociáldemokrácia harc nélkül és egyetemesen behódolt a piaci ideológiának. Ennek is tanúi lehettünk annak idején; a „posztkommunista” nagymogulok ajnározni kezdték a piacot, káder-helyzetükből szerzett prédájukra támaszkodva kapitalistábbak lettek a kapitalistáknál.
A szociáldemokrata és a liberális ideológia mára olyan mértékben adta fel saját értékeit, és annyira átjárta egymást, hogy lényegében véve megkülönböztethetetlenné váltak. Jellemző, hogy igen messzire sodródtak hajdan hangoztatott elveiktől, az egyenlőségtől, a kizsákmányolás-mentességtől. A néptömegek helyzetére való hivatkozás ma már éppen az ő köreikben minősül apokrifnak, populizmusnak. Derrida hívta fel rá a figyelmet, hogy az emberi jogokat és társadalmi vívmányokat nemcsak a szalonképtelen szélsőjobboldaltól kell félteni, a piaci ideológiát abszolutizáló alattomos „baloldali” demagógia sokkal komolyabb tényleges veszélyt jelent rájuk nézve.
Ma már ott tartunk, hogy „baloldali” politikai erők hirdetik a munkavállalói jogok csökkentésének „szükségességét”. Egyre több országban. Emberi jogok és „demokrácia” levegőben lógó fogalmak. A demokrácia puszta retorikai fordulat, amit általában a baloldal sajátít ki magának. Akár be is helyettesíthetjük a művészet intézményi elméletét: demokrácia az, amit a „demokraták” annak tekintenek.
A kanonizált líra úgy vált amorffá, vagy parttalanul szubjektívvé, ahogy a mögötte álló ideológiák közönséges piaci retorikává szűkültek.
A kánon ma már egyre kevésbé irodalmi, annál inkább politikai fogalom. A kanonizált líra csak úgy tudja elkerülni a politika vonala mentén történő devalválódást, hogy – más irányokban devalválódik. Nem hajlandó demokrácia-rigmussá lenni – helyette inkább parttalanul szubjektív lesz.
Vagy „felszámolja a nyelvet”.
Láthatjuk, a kánon haldoklik. Intézményeit, infrastruktúráját birtokolja, velük együtt fog sírba szállni.
Az új költészetnek nem az intézményrendszer és a belőle fakadó gazdasági tényezők mentén kell háttérbe szorítania, hanem mérhetetlenül fontosabb területeken:
v Poétikában
v Költői erőben
v Lírai igazságban
v A közönséggel való kommunikációban
v A hétköznapi lét vállalásában
Folytatása következik.
2013. április 24., szerda
Teliholdas éjjelen
Teliholdas éjjelen
Megújul a vén Jelen.
—–
A Hold, a derék rokon
Beragyog az ablakon.
—–
Fent a csillag-miriád
Mond csöndes litániát.
—-
Távol csillag-ormokon
Árad a szent nyugalom.
—-
Az Idő: mély hasadék;
Betölti Kezdet és Vég.
—-
Teliholdas éjszakán
Elcsitul a rossz profán.
—
Új hit, új dallam terem
Teliholdas éjjelen.
Megújul a vén Jelen.
—–
A Hold, a derék rokon
Beragyog az ablakon.
—–
Fent a csillag-miriád
Mond csöndes litániát.
—-
Távol csillag-ormokon
Árad a szent nyugalom.
—-
Az Idő: mély hasadék;
Betölti Kezdet és Vég.
—-
Teliholdas éjszakán
Elcsitul a rossz profán.
—
Új hit, új dallam terem
Teliholdas éjjelen.
2013. április 23., kedd
Irodalomtörténeti szösszenetek - 42.
Néha meglepődünk rajta, mennyire viszonylagos is optimizmus és pesszimizmus…
A pesszimista író természetesen fából vaskarika; hiszen ha valóban végletesen borúlátó volna, ne írna egy sort sem – vagy olyat írna, ami teljességgel alkalmatlan a dialógusra.
Érdekes, mikor ki mit tart pesszimistának. Meg miért.
Benedek András egyszer azt írta, hogy Németh László összes drámája közül a Sámson a legpesszimistább.
A Szerző meglepődött. Utána azt felelte, ő maga éppenséggel ezt a művet nem is tartja pesszimistának. Aztán hozzátette:
- A haj kinő.
A pesszimista író természetesen fából vaskarika; hiszen ha valóban végletesen borúlátó volna, ne írna egy sort sem – vagy olyat írna, ami teljességgel alkalmatlan a dialógusra.
Érdekes, mikor ki mit tart pesszimistának. Meg miért.
Benedek András egyszer azt írta, hogy Németh László összes drámája közül a Sámson a legpesszimistább.
A Szerző meglepődött. Utána azt felelte, ő maga éppenséggel ezt a művet nem is tartja pesszimistának. Aztán hozzátette:
- A haj kinő.
2013. április 22., hétfő
Új hiteknek tavasza
Új hiteknek tavasza;
Csőstül ömlik a remény,
Aki tiszta tud maradni,
Naiv legyen, vagy
Szerény.
—-
Ez a tavasz tiszta még,
Csak a világ eszelős;
Aki boldog tud maradni,
Naiv legyen, vagy
Erős.
—
Magyar tavasz – tétova,
Hosszú télben átfagyott;
Másutt a pusztításunkra
Verik már
A tamtamot.
—-
Új hiteknek tavasza,
Remény-termő illatok;
A most születő Jövendő
Nagyon gyenge, és
Vacog.
—
Új hiteknek tavasza,
A Hajnal Nyárról regél;
Csupa helytállás az Élet,
Csak az él,
Aki remél.
Csőstül ömlik a remény,
Aki tiszta tud maradni,
Naiv legyen, vagy
Szerény.
—-
Ez a tavasz tiszta még,
Csak a világ eszelős;
Aki boldog tud maradni,
Naiv legyen, vagy
Erős.
—
Magyar tavasz – tétova,
Hosszú télben átfagyott;
Másutt a pusztításunkra
Verik már
A tamtamot.
—-
Új hiteknek tavasza,
Remény-termő illatok;
A most születő Jövendő
Nagyon gyenge, és
Vacog.
—
Új hiteknek tavasza,
A Hajnal Nyárról regél;
Csupa helytállás az Élet,
Csak az él,
Aki remél.
2013. április 21., vasárnap
A hitvány és aljas nép
Róma háborúra készült egy idegen állam ellen. Valamelyik szenátor fia
fennhangon szapulta az ellenséget a fórumon. Arra jött az idősebb Cato, és meghallotta a szidalmakat. Az ifjonc hitványnak és aljasnak mondta az illető állam népét.
- Fogd be a szád, fickó! – szólt a gyalázkodóra. – Csak gyáva csirkefogók szidalmazzák így az ellenséget.
Az ifjú megszeppent, de aztán összeszedte a bátorságát:
- Egy ottani emigráns nevezte őket hitvány és aljas népnek.
- Emigráns?
- Egy ottani előkelőség. Hozzánk szökött.
- És gyalázza a saját hazáját?
- Igen, uram!
- Aki hisz a hitvány embernek, még nála is hitványabb!
- Magasztalt bennünket, és szidta a saját hazáját, uram!
Az ifjú megszégyenülten elkullogott, Cato azonban úgy gondolta, megnézi magának a hazáját szapuló emigránsot.
A menekült megnyerő külsejű, sima modorú ember volt, görögül is, latinul is jól beszélt.
- Az én országomban hitvány és aljas nép lakik, uram, megérdemli, hogy Róma kiirtsa – amikor látta Cato szemének villanását, gyorsan visszakozott: – De legalább azt, hogy leigázza.
Marcus Portius Cato jól megnézte magának ezt az embert. Hosszan, szúrós szemmel.
- Nem hinném, hogy annyira hitvány és aljas a te néped – mondta utána. – Ha aljasok és hitványak lennének, te is közöttük maradtál volna.
- Fogd be a szád, fickó! – szólt a gyalázkodóra. – Csak gyáva csirkefogók szidalmazzák így az ellenséget.
Az ifjú megszeppent, de aztán összeszedte a bátorságát:
- Egy ottani emigráns nevezte őket hitvány és aljas népnek.
- Emigráns?
- Egy ottani előkelőség. Hozzánk szökött.
- És gyalázza a saját hazáját?
- Igen, uram!
- Aki hisz a hitvány embernek, még nála is hitványabb!
- Magasztalt bennünket, és szidta a saját hazáját, uram!
Az ifjú megszégyenülten elkullogott, Cato azonban úgy gondolta, megnézi magának a hazáját szapuló emigránsot.
A menekült megnyerő külsejű, sima modorú ember volt, görögül is, latinul is jól beszélt.
- Az én országomban hitvány és aljas nép lakik, uram, megérdemli, hogy Róma kiirtsa – amikor látta Cato szemének villanását, gyorsan visszakozott: – De legalább azt, hogy leigázza.
Marcus Portius Cato jól megnézte magának ezt az embert. Hosszan, szúrós szemmel.
- Nem hinném, hogy annyira hitvány és aljas a te néped – mondta utána. – Ha aljasok és hitványak lennének, te is közöttük maradtál volna.
2013. április 20., szombat
Tavaszháttér előtt
Tavasz van, és újul már
A falevél,
Nem mindenki próféta,
Aki beszél.
—–
Csendben felöltözködnek
Megint a fák,
Nyújtózkodva ásítozik
A világ.
—-
Végre tavasz. Az alkonyat
Kellemes.
A politika nagyszájú
Ószeres.
—–
Süt már a Nap, az enyhe szél
Port kavar;
Csak az emberi fejekben
Van zavar.
—-
Tavaszodván, csilingel
A sok virág;
S tömjénezi önmagát
A butaság.
—-
Bamba felhők szállnak
A világ felett;
Hátterük: az egészséges
Kikelet.
—-
Vén celebként vigyorog
A Bakarasz;
Nem profitért érkezett meg
A tavasz.
—–
Tél-álarcát a Természet
Leteszi;
A virágot nem párt-design
Színezi.
—-
Nyakkendő a pénznek bőszen
Udvarol;
A tavasz nem oszt díjat, és
Nem zsarol.
—-
Tavasz van, és újul már
A falevél,
Az ember csak reménykedik,
Amíg él.
A falevél,
Nem mindenki próféta,
Aki beszél.
—–
Csendben felöltözködnek
Megint a fák,
Nyújtózkodva ásítozik
A világ.
—-
Végre tavasz. Az alkonyat
Kellemes.
A politika nagyszájú
Ószeres.
—–
Süt már a Nap, az enyhe szél
Port kavar;
Csak az emberi fejekben
Van zavar.
—-
Tavaszodván, csilingel
A sok virág;
S tömjénezi önmagát
A butaság.
—-
Bamba felhők szállnak
A világ felett;
Hátterük: az egészséges
Kikelet.
—-
Vén celebként vigyorog
A Bakarasz;
Nem profitért érkezett meg
A tavasz.
—–
Tél-álarcát a Természet
Leteszi;
A virágot nem párt-design
Színezi.
—-
Nyakkendő a pénznek bőszen
Udvarol;
A tavasz nem oszt díjat, és
Nem zsarol.
—-
Tavasz van, és újul már
A falevél,
Az ember csak reménykedik,
Amíg él.
2013. április 19., péntek
Szőke nő zűrben az űrben - 217
KÉTSZÁZTIZENHATODIK RÉSZ
Íródott Nyuzga javaslatára
Karen idegei azonban még mindig vitustáncot jártak. Egyvalamiben biztos volt: el kell innen menni! De azonnal!
- Mindenki maradjon bekötve! – adta ki a parancsot.
Aztán mély lélegzetet vett:
- Admirális a hajónak! Azonnal térugrás! Olyan helyet keress, ami lakatlan, távol van minden forgalomtól. És még valami! – tette hozzá. – Olyan hely legyen, amelynek a Rodney még a közelében sem járt soha! Azonnal végrehajtani!
„Hajó az admirálisnak! A parancsot végrehajtom!”
Újabb térugrás következett. Karen Bozchana Kadlecikova lehunyta ugyan a szemét, de esze ágában sem volt elaludni.
Vajon hol voltak? A Digitális Téridőben? Nem valószínű. Akkor hol? Állandóan eszébe jutottak a könnyűcirkáló fedélzetén átélt egykori események. Az első úton. Talán más lappang mögötte, valami egészen más, mint amit eddig gondolt?
A térugrás befejeztével Karen fürgén kiszállt a székéből, és a panorámaképernyőhöz sietett. Semmit sem mondott neki, amit látott, de ez a csillagtér legalább nem volt üres. Nagy, Szaturnusz-méretű bolygó körül keringtek. Három vagy négy hasas hold is battyogott körbe-körbe. Üres, sivár vidék. Embernek nyoma sincs. Éppen ez kell most.
Parancsot adott a többieknek, hogy oldják ki magukat, a foglyot a robottal visszavitette korábbi helyére.
- Ideje tiszta vizet öntenünk a pohárba, Estman.
- Igenis, admirális asszony – motyogta zavartan a fogoly.
Karen ivott egy kortyot, utána felvette a legszigorúbb arcát.
- Mit tud McPhersonról?
- Amit ön, admirális asszony.
- Amit én tudok, az én dolgom. Engem az érdekel, maga mit tud róla.
- McPherson De Angelis ükunokája, admirális asszony.
A szőke nő meghökkent, ilyesmire nem számított. Néhány pillanatig gondolkodott.
- Az Ultenberg csoportnak dolgozik?
- Ez a világ legnagyobb rejtélye, admirális asszony.
Karen felvonta a szemöldökét.
- Rejtély? Miért rejtély?
- McPherson elméletileg gazember, amellett Mr. Donovan veje, és így tovább. Jól mondom fel a „földi viszonyok ismerete” leckét, admirális asszony,
- Folytassa!
- Valami nem stimmel McPherson körül, admirális asszony.
- Micsoda?
- Évekkel ezelőtt meghalt.
- Nem hiszem.
- Láttam a holttestét, asszonyom.
Folytatása következik.
Íródott Nyuzga javaslatára
Karen idegei azonban még mindig vitustáncot jártak. Egyvalamiben biztos volt: el kell innen menni! De azonnal!
- Mindenki maradjon bekötve! – adta ki a parancsot.
Aztán mély lélegzetet vett:
- Admirális a hajónak! Azonnal térugrás! Olyan helyet keress, ami lakatlan, távol van minden forgalomtól. És még valami! – tette hozzá. – Olyan hely legyen, amelynek a Rodney még a közelében sem járt soha! Azonnal végrehajtani!
„Hajó az admirálisnak! A parancsot végrehajtom!”
Újabb térugrás következett. Karen Bozchana Kadlecikova lehunyta ugyan a szemét, de esze ágában sem volt elaludni.
Vajon hol voltak? A Digitális Téridőben? Nem valószínű. Akkor hol? Állandóan eszébe jutottak a könnyűcirkáló fedélzetén átélt egykori események. Az első úton. Talán más lappang mögötte, valami egészen más, mint amit eddig gondolt?
A térugrás befejeztével Karen fürgén kiszállt a székéből, és a panorámaképernyőhöz sietett. Semmit sem mondott neki, amit látott, de ez a csillagtér legalább nem volt üres. Nagy, Szaturnusz-méretű bolygó körül keringtek. Három vagy négy hasas hold is battyogott körbe-körbe. Üres, sivár vidék. Embernek nyoma sincs. Éppen ez kell most.
Parancsot adott a többieknek, hogy oldják ki magukat, a foglyot a robottal visszavitette korábbi helyére.
- Ideje tiszta vizet öntenünk a pohárba, Estman.
- Igenis, admirális asszony – motyogta zavartan a fogoly.
Karen ivott egy kortyot, utána felvette a legszigorúbb arcát.
- Mit tud McPhersonról?
- Amit ön, admirális asszony.
- Amit én tudok, az én dolgom. Engem az érdekel, maga mit tud róla.
- McPherson De Angelis ükunokája, admirális asszony.
A szőke nő meghökkent, ilyesmire nem számított. Néhány pillanatig gondolkodott.
- Az Ultenberg csoportnak dolgozik?
- Ez a világ legnagyobb rejtélye, admirális asszony.
Karen felvonta a szemöldökét.
- Rejtély? Miért rejtély?
- McPherson elméletileg gazember, amellett Mr. Donovan veje, és így tovább. Jól mondom fel a „földi viszonyok ismerete” leckét, admirális asszony,
- Folytassa!
- Valami nem stimmel McPherson körül, admirális asszony.
- Micsoda?
- Évekkel ezelőtt meghalt.
- Nem hiszem.
- Láttam a holttestét, asszonyom.
Folytatása következik.
2013. április 18., csütörtök
Szerelem és líra - LXXIII.
Hetvenharmadik rész
A magas költészet erkölcsi alapállása a fentebbiek ismeretében érthető meg. Közönséges erkölcsi relativitását a szubjektív tényező abszolutizálásával igyekszik álcázni, hiszen az emberi kultúrában egyáltalán nem természetes, hogy a költészet betagozódjon a hatalomba, és kizárólag ilyen szempontból vegyen tudomást a világban történtekről. Ma már természetesen közhely – és nem a legbölcsebbek közül – hogy „a költészet nem oldhatja meg a társadalmi problémákat”, hiszen ezt soha senki nem is várta tőle. Azt viszont igen, hogy ezeket lássa, érzékelje, és mindenkor az igazak a szenvedők, a tisztességesek oldalán álljon, mindenkor a tiszta emberi érzéseket öntse halhatatlan, „szárnyas” szavakba, és soha meg ne alkudjon. Ezekkel az elvárásokkal kellemetlen szembefordulnia, nyíltan nem is szereti az ilyesféle oppozíciót hangoztatni.
Az erkölcsi relativitás önmagában végtelenül sivár, a vele való szembesülés bárkit azonnal kijózaníthat, kiábrándíthat. A legelszántabb sznobot is elbizonytalanítja. Nyíltan fésületlen, demoralizáló. Álcázni kell. Erre szolgál a magas költészetet kísérő propaganda, a magas költészet poétikának álcázott ideológiája.
A magas költészet a hatalom szolgálatában áll, elsősorban kenyéradó gazdájára, a hatalomra kell figyelnie, hiszen onnan kapja kiváltságait, díjait, státuszát; mindezt a mai társadalomban semmiféle közönségsiker nem tudja pótolni. Legalábbis ezen a meggyőződésen alapul a magas költészet társadalmi státusza. A tétel nem is szorul bizonyításra, de nem is bizonyítható, hiszen a kortárs líra terén valójában már igen régóta nem beszélhetünk semmiféle közönségsikerről.
Minden magas költészet ideológiája abból indul ki, hogy az adott líra valamiféle „fentebb stíl”, valami olyan különleges, valami annyira magas minőség, hogy az egyszerű ember alantas erkölcse, érzésvilága, fogyatékos pszichikuma már nem is képes követni. A zagyva és megközelíthetetlen líra nem azért nem kell „a népnek”, mert gyakorlatilag fogyaszthatatlan, minden tekintetben fogyatékos, esetleg éppenséggel „semmiről szóló semmi” (Lukács György), hanem azért, mert „a tömeg” elmaradottságánál fogva nem képes azt befogadni.
Ez természetesen kényelmes álláspont, de számos önveszélyes következménye van. Ezek közül az a legszembeötlőbb, hogy egyre inkább elszigetelődik a társadalom zömétől, ezért egyre erősebb ideológiai alátámasztásra van szüksége, valóságos holdudvar képződik körülötte. A korábbi részek egyikében ezt neveztem a kanonizált líra egyházának.
Ha a költészet pusztán az volna, aminek a materialista alapú társadalomtudományok feltüntetni igyekeznek – az ideológiai felépítmény gazdaság és politika által meghatározott eleme – akkor ez a jelenség merőben érthetetlen volna.
Csakhogy a költészet minden generációval újjászületik, méghozzá a legcsekélyebb gazdasági és politikai meghatározottság nélkül is. Ahogy a szerelem is újjászületik minden egyes nemzedék életében.
A legkönnyebben akkor leplezhető le az álköltészet bármely típusa, ha észrevesszük, hogy önmagában nem képes önmagáért helytállni, mindig magyarázatra szorul. Ez természetesen belső ellentmondás, hiszen a valódi líra nemcsak közvetlenül szól a közönséghez, de nem is kedveli a közvetítést, mivel ez a lényegével ellentétes.
A magas költészet egyik ismertetőjegye a nagyra puffadt infrastruktúra. A másik a parttalan szubjektivitás.
Folytatása következik.
A magas költészet erkölcsi alapállása a fentebbiek ismeretében érthető meg. Közönséges erkölcsi relativitását a szubjektív tényező abszolutizálásával igyekszik álcázni, hiszen az emberi kultúrában egyáltalán nem természetes, hogy a költészet betagozódjon a hatalomba, és kizárólag ilyen szempontból vegyen tudomást a világban történtekről. Ma már természetesen közhely – és nem a legbölcsebbek közül – hogy „a költészet nem oldhatja meg a társadalmi problémákat”, hiszen ezt soha senki nem is várta tőle. Azt viszont igen, hogy ezeket lássa, érzékelje, és mindenkor az igazak a szenvedők, a tisztességesek oldalán álljon, mindenkor a tiszta emberi érzéseket öntse halhatatlan, „szárnyas” szavakba, és soha meg ne alkudjon. Ezekkel az elvárásokkal kellemetlen szembefordulnia, nyíltan nem is szereti az ilyesféle oppozíciót hangoztatni.
Az erkölcsi relativitás önmagában végtelenül sivár, a vele való szembesülés bárkit azonnal kijózaníthat, kiábrándíthat. A legelszántabb sznobot is elbizonytalanítja. Nyíltan fésületlen, demoralizáló. Álcázni kell. Erre szolgál a magas költészetet kísérő propaganda, a magas költészet poétikának álcázott ideológiája.
A magas költészet a hatalom szolgálatában áll, elsősorban kenyéradó gazdájára, a hatalomra kell figyelnie, hiszen onnan kapja kiváltságait, díjait, státuszát; mindezt a mai társadalomban semmiféle közönségsiker nem tudja pótolni. Legalábbis ezen a meggyőződésen alapul a magas költészet társadalmi státusza. A tétel nem is szorul bizonyításra, de nem is bizonyítható, hiszen a kortárs líra terén valójában már igen régóta nem beszélhetünk semmiféle közönségsikerről.
Minden magas költészet ideológiája abból indul ki, hogy az adott líra valamiféle „fentebb stíl”, valami olyan különleges, valami annyira magas minőség, hogy az egyszerű ember alantas erkölcse, érzésvilága, fogyatékos pszichikuma már nem is képes követni. A zagyva és megközelíthetetlen líra nem azért nem kell „a népnek”, mert gyakorlatilag fogyaszthatatlan, minden tekintetben fogyatékos, esetleg éppenséggel „semmiről szóló semmi” (Lukács György), hanem azért, mert „a tömeg” elmaradottságánál fogva nem képes azt befogadni.
Ez természetesen kényelmes álláspont, de számos önveszélyes következménye van. Ezek közül az a legszembeötlőbb, hogy egyre inkább elszigetelődik a társadalom zömétől, ezért egyre erősebb ideológiai alátámasztásra van szüksége, valóságos holdudvar képződik körülötte. A korábbi részek egyikében ezt neveztem a kanonizált líra egyházának.
Ha a költészet pusztán az volna, aminek a materialista alapú társadalomtudományok feltüntetni igyekeznek – az ideológiai felépítmény gazdaság és politika által meghatározott eleme – akkor ez a jelenség merőben érthetetlen volna.
Csakhogy a költészet minden generációval újjászületik, méghozzá a legcsekélyebb gazdasági és politikai meghatározottság nélkül is. Ahogy a szerelem is újjászületik minden egyes nemzedék életében.
A legkönnyebben akkor leplezhető le az álköltészet bármely típusa, ha észrevesszük, hogy önmagában nem képes önmagáért helytállni, mindig magyarázatra szorul. Ez természetesen belső ellentmondás, hiszen a valódi líra nemcsak közvetlenül szól a közönséghez, de nem is kedveli a közvetítést, mivel ez a lényegével ellentétes.
A magas költészet egyik ismertetőjegye a nagyra puffadt infrastruktúra. A másik a parttalan szubjektivitás.
Folytatása következik.
2013. április 17., szerda
Fáradt tavasz
Est-takaró alá bújik
A fáradt tavasz;
A rossz szó, s a kerge jóslat
Sohasem igaz.
—–
Esőverte égen a Hold
Dühösen kocog;
Nostradamus maszkjából a
Butaság vihog.
—–
Az életunt pesszimizmus
Göcsörtös fatál;
Éjszakánként csemegézik
Onnan a halál.
—
Fáradt tavasz hajléktalan
Szélnek udvarol;
Nem lévő háttérhatalom
Vihog valahol.
—-
Rózsaszín egeket fest
Reklám-grácia;
Csócsálja az élet-pótló
Bürokrácia.
—
Művi sorok komorkodnak
Cifra nyomoron,
A halandzsa ma ünnepelt,
Nyakkendős majom.
—-
Fáradt tavasz üres szívvel
Csillagokba néz;
A túlerő minden tagja
Vakmerő vitéz.
—-
Materiál-prófétának
Szája lekonyul;
Az ostoba makacs Élet
Virágba borul.
—-
Fáradt tavasz – látni véli
Isten jobb kezét;
Hátha mégis több az Élet,
Mit a puszta Lét,
A fáradt tavasz;
A rossz szó, s a kerge jóslat
Sohasem igaz.
—–
Esőverte égen a Hold
Dühösen kocog;
Nostradamus maszkjából a
Butaság vihog.
—–
Az életunt pesszimizmus
Göcsörtös fatál;
Éjszakánként csemegézik
Onnan a halál.
—
Fáradt tavasz hajléktalan
Szélnek udvarol;
Nem lévő háttérhatalom
Vihog valahol.
—-
Rózsaszín egeket fest
Reklám-grácia;
Csócsálja az élet-pótló
Bürokrácia.
—
Művi sorok komorkodnak
Cifra nyomoron,
A halandzsa ma ünnepelt,
Nyakkendős majom.
—-
Fáradt tavasz üres szívvel
Csillagokba néz;
A túlerő minden tagja
Vakmerő vitéz.
—-
Materiál-prófétának
Szája lekonyul;
Az ostoba makacs Élet
Virágba borul.
—-
Fáradt tavasz – látni véli
Isten jobb kezét;
Hátha mégis több az Élet,
Mit a puszta Lét,
2013. április 16., kedd
Irodalomtörténeti szösszenetek - 41.
Magyarországon gyakran előfordult, hogy nagy tekintélyű kritikusok
puszta olvasás után könyvdrámának minősítettek egy-egy színdarabot.
Az irodalmi bölcsesség gyakran úgy nehezedik a műre, mint a nehéz istenátok. Minél tovább marad bemutatatlan, annál inkább könyvdráma. Pár évtized múlva már szinte bizonyítéknak tekintik a darab játszhatatlansága mellett, hogy a színházak még nem mutatták be.
Régen is így volt ez, pedig akkor még nem is létezett a rendezői színház sivár világa.
Petőfi Sándor Tigris és hiéna című drámája már annyiszor minősíttetett könyvdrámának, hogy már a közönség is kezdte elhinni. Igazából tovább is haladt a süllyesztő felé vezető úton, hiszen már olyan irodalomértő ember is, mint Havas Adolf, aki sajtó alá rendezte Petőfi összes műveinek első kritikai kiadását, valami olyasmit írt róla, hogy “romantikus szörnyszülött”.
Pedig hát mit bizonyít a dráma – olvasva? Milyen célból írják a drámát?
Szerencsére akadt egy derék, makacs ember, Meltzl Hugó, a kolozsvári egyetem professzora, akinek volt bátorsága egyedül harcba szállni az irodalmi közvéleménnyel Petőfi művének bemutatása érdekében.
Pedig nem kisebb tekintéllyel kellett üstököt vonnia, mint Gyulai Pál, a kor kritikai és irodalmi-közéleti atyaistene.
Volt Meltzlnek egy olyan érve, amire nem lehet jól felelni. G. E. Lessinget, a Hamburgi dramaturgia szerzőjét idézte:
Sohasem alkotok véleményt egy darabról, amíg nem láttam a színpadon.
Az irodalmi bölcsesség gyakran úgy nehezedik a műre, mint a nehéz istenátok. Minél tovább marad bemutatatlan, annál inkább könyvdráma. Pár évtized múlva már szinte bizonyítéknak tekintik a darab játszhatatlansága mellett, hogy a színházak még nem mutatták be.
Régen is így volt ez, pedig akkor még nem is létezett a rendezői színház sivár világa.
Petőfi Sándor Tigris és hiéna című drámája már annyiszor minősíttetett könyvdrámának, hogy már a közönség is kezdte elhinni. Igazából tovább is haladt a süllyesztő felé vezető úton, hiszen már olyan irodalomértő ember is, mint Havas Adolf, aki sajtó alá rendezte Petőfi összes műveinek első kritikai kiadását, valami olyasmit írt róla, hogy “romantikus szörnyszülött”.
Pedig hát mit bizonyít a dráma – olvasva? Milyen célból írják a drámát?
Szerencsére akadt egy derék, makacs ember, Meltzl Hugó, a kolozsvári egyetem professzora, akinek volt bátorsága egyedül harcba szállni az irodalmi közvéleménnyel Petőfi művének bemutatása érdekében.
Pedig nem kisebb tekintéllyel kellett üstököt vonnia, mint Gyulai Pál, a kor kritikai és irodalmi-közéleti atyaistene.
Volt Meltzlnek egy olyan érve, amire nem lehet jól felelni. G. E. Lessinget, a Hamburgi dramaturgia szerzőjét idézte:
Sohasem alkotok véleményt egy darabról, amíg nem láttam a színpadon.
2013. április 15., hétfő
Sarkadi tavasz
Eljött a vágyott új Tavasz,
A Nap megint kisüt,
Az Élet indul végre már,
S az óra újra üt.
—-
A körtefánk sem vár tovább,
Merészen belevág,
Megrázza fáradt lomb-haját,
S virágot hajt az ág.
—–
Szemét dörzsöli a világ,
Alkotni, élni fel;
A régi nimfa-szerető:
Tavasz jön újra el.
A Nap megint kisüt,
Az Élet indul végre már,
S az óra újra üt.
—-
A körtefánk sem vár tovább,
Merészen belevág,
Megrázza fáradt lomb-haját,
S virágot hajt az ág.
—–
Szemét dörzsöli a világ,
Alkotni, élni fel;
A régi nimfa-szerető:
Tavasz jön újra el.
2013. április 14., vasárnap
A helyettes helyettese
A bürokrácia, meg annak rokonsága, a mindenféle rang-, cím-,
titulus-, papír-, meg végzettség-kórság más időkben is megjelent. Jót
ritkán hozott. Igazából akkor veszélyes, ha a szamárlétra minden fokáról
kisöpri a humort, és vele az egészséges humorérzéket.
Annak idején a Habsburgok udvarában igen sok volt a címzetes alkalmazott. A császári udvartartás tagjának lenni megtiszteltetés volt, kevés munkával. Azt már mindenki tudta, hogy a középkori eredetű főlovászmester nem csutakolja a lovakat, és nem villázza alóluk a trágyát, ahogy a szintén a feudalizmusból maradt főajtónállómester sem gubbaszt naphosszat alabárdosan a felség ajtaja előtt.
A XVIII. században már az udvari takarító is előkelő titulusnak számított. Afféle címzetes kegyelmes úr volt ez is, sohasem vett a kezébe felmosó vödröt. Helyette a saját pénzéből helyettest fizetett, aki elvégezte a tényleges munkát. Az udvarban Dunát lehetett volna rekeszteni a helyettesekkel.
II. József császár volt az egyetlen Habsburg, aki az udvartartás minden tagját személyesen ismerte. Mivel véget akart vetni a szinekúra- foglalkozásoknak, az élősködők nem nagyon kedvelték.
Ráadásul mellőzte a szertartásosságot, és csak úgy átabotában kóringyált a palotában is, a városban is, a birodalomban is. Szeretett mindent tudni.
Egyszer a palota egyik folyosóján szembe találkozott egy idegen közemberrel. A császárnak kiváló arcmemóriája volt, rögtön látta, hogy ezt a férfit még sose látta. A fickó József láttán érezhetően meg is ijedt.
- Maga kicsoda?
A férfi hétrét görnyedt:
- A kályhafűtő helyettesét helyettesítem, felség.
A császár savanyúan elmosolyodott.
- A helyettes helyettese?
- Igen, felség! – bókolt újra a fickó.
A császár a zsebébe nyúlt:
- Tessék, itt van tíz arany. Szerintem ön is fogadjon egy helyettest!
Annak idején a Habsburgok udvarában igen sok volt a címzetes alkalmazott. A császári udvartartás tagjának lenni megtiszteltetés volt, kevés munkával. Azt már mindenki tudta, hogy a középkori eredetű főlovászmester nem csutakolja a lovakat, és nem villázza alóluk a trágyát, ahogy a szintén a feudalizmusból maradt főajtónállómester sem gubbaszt naphosszat alabárdosan a felség ajtaja előtt.
A XVIII. században már az udvari takarító is előkelő titulusnak számított. Afféle címzetes kegyelmes úr volt ez is, sohasem vett a kezébe felmosó vödröt. Helyette a saját pénzéből helyettest fizetett, aki elvégezte a tényleges munkát. Az udvarban Dunát lehetett volna rekeszteni a helyettesekkel.
II. József császár volt az egyetlen Habsburg, aki az udvartartás minden tagját személyesen ismerte. Mivel véget akart vetni a szinekúra- foglalkozásoknak, az élősködők nem nagyon kedvelték.
Ráadásul mellőzte a szertartásosságot, és csak úgy átabotában kóringyált a palotában is, a városban is, a birodalomban is. Szeretett mindent tudni.
Egyszer a palota egyik folyosóján szembe találkozott egy idegen közemberrel. A császárnak kiváló arcmemóriája volt, rögtön látta, hogy ezt a férfit még sose látta. A fickó József láttán érezhetően meg is ijedt.
- Maga kicsoda?
A férfi hétrét görnyedt:
- A kályhafűtő helyettesét helyettesítem, felség.
A császár savanyúan elmosolyodott.
- A helyettes helyettese?
- Igen, felség! – bókolt újra a fickó.
A császár a zsebébe nyúlt:
- Tessék, itt van tíz arany. Szerintem ön is fogadjon egy helyettest!
2013. április 13., szombat
Tavasz-kötelesség
Március mezejét
Zimankó szállta meg,
Reszketett a fagyban
Ember, állat, gyerek.
—–
Jeges vízzel telt meg
Minden gödör, árok,
Mégis kinyíltak a
Bátor hóvirágok.
–
Hó jöhet, jég jöhet,
Mégis nyílni tessék;
Az Élet bizalma
Tavasz-kötelesség.
—–
Gazdasági telek
Fájó Földre hullnak,
A gyümölcsfák mégis
Virágba borulnak.
—–
Sokan nyegle divat
Szőnyegére ülnek,
Mégis lesznek Anyák,
Akik most is szülnek.
—–
Célt értelmet adnak
A tavaszi esték;
Az Élet oltalma
Tavasz-kötelesség.
—–
Tél-átok harsányan
Hirdetteti magát;
Ha elhisszük, jéggé
Dermedhet a Család.
—–
Jégkorszaknak véli
Az összes Tél magát;
De minden szerelem
Meghitt, meleg kabát.
—–
Lehet bármilyen tél,
Halál-profit-restség;
Túlélőket hagyni -
Tavasz-kötelesség.
Zimankó szállta meg,
Reszketett a fagyban
Ember, állat, gyerek.
—–
Jeges vízzel telt meg
Minden gödör, árok,
Mégis kinyíltak a
Bátor hóvirágok.
–
Hó jöhet, jég jöhet,
Mégis nyílni tessék;
Az Élet bizalma
Tavasz-kötelesség.
—–
Gazdasági telek
Fájó Földre hullnak,
A gyümölcsfák mégis
Virágba borulnak.
—–
Sokan nyegle divat
Szőnyegére ülnek,
Mégis lesznek Anyák,
Akik most is szülnek.
—–
Célt értelmet adnak
A tavaszi esték;
Az Élet oltalma
Tavasz-kötelesség.
—–
Tél-átok harsányan
Hirdetteti magát;
Ha elhisszük, jéggé
Dermedhet a Család.
—–
Jégkorszaknak véli
Az összes Tél magát;
De minden szerelem
Meghitt, meleg kabát.
—–
Lehet bármilyen tél,
Halál-profit-restség;
Túlélőket hagyni -
Tavasz-kötelesség.
2013. április 12., péntek
Szőke nő zűrben az űrben - 215
KÉTSZÁZTIZENÖTÖDIK RÉSZ
Íródott Nyuzga javaslatára
A szőke nő keze remegett.
Lopva szétnézett. Látta, hogy a fogoly nagyon közel áll hozzá, hogy pillanatok alatt kitörjön rajta a pánik. Vagy a hisztéria. Ed Philips is úgy festett, mint valami hazajáró lélek.
Mit tegyen?
Szinte lopakodva ment a vezérlő sarkába.
- Admirális a hajónak! Helyzetünk azonosítható?
Azonnal választ kapott:
„Hajó az admirálisnak! Helyzetünk azonosítása lehetetlen. Semmiféle támpont nincs.”
Karen visszament, és a képernyőre nézett. Nincs támpont? Honnan is lenne? Egyetlen objektum sincs, csak a végtelen űr. Mint valami elhagyatott pusztaság.
A férfiak alig moccantak, még mindig aggodalmas képpel bámulták a képernyőt. Helmut tért magához legelőbb:
- Miért hoztak ide? Egyáltalán: hol vagyunk? Mit akarnak tőlünk?
Ed Philips szemrehányóan nézett a fogolyra:
- Maga se tudja?
Eastman fájdalmas kifejezéssel rázogatta a fejét.
- Nem tudom, uram. Honnan tudjam?
- Egyáltalán, maga szerint hol vagyunk?
- Gondolom, a Digitális Téridőben, uram.
Helmut szétnézett:
- Igen? Akkor hol vannak itt a bolygók meg a csillagok? Azt akarja mondani, hogy az Ultenberg-féle elit intelligens csillagporként funkcionál?
Erre nem volt válasz.
- A Digitális Téridő maga szerint puszta semmi?
Eastman erre sem felelt.
Más viszont igen:
„Hajó az admirálisnak! Javaslatot szeretnék tenni, Karen Bozchana Kadlecikova admirális!”
Karen örömében csaknem elszédült, megkapaszkodott, aztán lecsusszant egy székre.
- Admirális a hajónak! Hallgatom a javaslatot!
„Hajó az admirálisnak! Javaslom, hogy ebben a helyzetben alkalmazzuk a „térugrás visszavonása” menüpontot.”
Karen az első pillanatban nem értette, miről van szó. Aztán néhány pillanat múlva rájött. Talán Robert beszélt róla, de a szőke nő már másoktól is hallott erről a lehetőségről.
A térugrás visszafelé is működik; egészen egyszerűen vissza lehet vonni. Ha valamiért nem sikerül, a hajó a korábbi helyzetébe visszavihető. Vajon most is?
- Admirális a hajónak! ez most is érvényes?
„Hajó az admirálisnak! Az előbbi helyzetünk rögzítve van, Karen Bozchana Kadlecikova admirális!”
Karen felsóhajtott, aztán a férfiakhoz fordult:
- Mindenki azonnal kösse be magát!
Azok döbbenten meredtek rá.
- Mi történt, Karen? – kérdezte suttogva Ed Philips.
- Térugrást hajtunk végre!
Erre Ed Philips teketória nélkül megragadta a foglyot, és egyszerűen az egyik székbe bilincselte. Addigra Helmut már be is kötötte magát.
Karen megvárta, amíg a férfiak felkészülnek. Utána maga is helyet foglalt az egyik ülésben.
- Admirális a hajónak! Végrehajtani a térugrás visszavonását!
A szőke nő lehunyta a szemét. Villámok, kínai űrhajósok, rabszolgák és térmanipulátor állomások cikáztak a szeme előtt vad összevisszaságban. Mielőtt végképp elaludt volna, sikerült szétnéznie.
Ugyanott voltak, ahol korábban. Kiszabadultak a Digitális Téridőből – bármi is legyen az.
Folytatása következik.
Íródott Nyuzga javaslatára
A szőke nő keze remegett.
Lopva szétnézett. Látta, hogy a fogoly nagyon közel áll hozzá, hogy pillanatok alatt kitörjön rajta a pánik. Vagy a hisztéria. Ed Philips is úgy festett, mint valami hazajáró lélek.
Mit tegyen?
Szinte lopakodva ment a vezérlő sarkába.
- Admirális a hajónak! Helyzetünk azonosítható?
Azonnal választ kapott:
„Hajó az admirálisnak! Helyzetünk azonosítása lehetetlen. Semmiféle támpont nincs.”
Karen visszament, és a képernyőre nézett. Nincs támpont? Honnan is lenne? Egyetlen objektum sincs, csak a végtelen űr. Mint valami elhagyatott pusztaság.
A férfiak alig moccantak, még mindig aggodalmas képpel bámulták a képernyőt. Helmut tért magához legelőbb:
- Miért hoztak ide? Egyáltalán: hol vagyunk? Mit akarnak tőlünk?
Ed Philips szemrehányóan nézett a fogolyra:
- Maga se tudja?
Eastman fájdalmas kifejezéssel rázogatta a fejét.
- Nem tudom, uram. Honnan tudjam?
- Egyáltalán, maga szerint hol vagyunk?
- Gondolom, a Digitális Téridőben, uram.
Helmut szétnézett:
- Igen? Akkor hol vannak itt a bolygók meg a csillagok? Azt akarja mondani, hogy az Ultenberg-féle elit intelligens csillagporként funkcionál?
Erre nem volt válasz.
- A Digitális Téridő maga szerint puszta semmi?
Eastman erre sem felelt.
Más viszont igen:
„Hajó az admirálisnak! Javaslatot szeretnék tenni, Karen Bozchana Kadlecikova admirális!”
Karen örömében csaknem elszédült, megkapaszkodott, aztán lecsusszant egy székre.
- Admirális a hajónak! Hallgatom a javaslatot!
„Hajó az admirálisnak! Javaslom, hogy ebben a helyzetben alkalmazzuk a „térugrás visszavonása” menüpontot.”
Karen az első pillanatban nem értette, miről van szó. Aztán néhány pillanat múlva rájött. Talán Robert beszélt róla, de a szőke nő már másoktól is hallott erről a lehetőségről.
A térugrás visszafelé is működik; egészen egyszerűen vissza lehet vonni. Ha valamiért nem sikerül, a hajó a korábbi helyzetébe visszavihető. Vajon most is?
- Admirális a hajónak! ez most is érvényes?
„Hajó az admirálisnak! Az előbbi helyzetünk rögzítve van, Karen Bozchana Kadlecikova admirális!”
Karen felsóhajtott, aztán a férfiakhoz fordult:
- Mindenki azonnal kösse be magát!
Azok döbbenten meredtek rá.
- Mi történt, Karen? – kérdezte suttogva Ed Philips.
- Térugrást hajtunk végre!
Erre Ed Philips teketória nélkül megragadta a foglyot, és egyszerűen az egyik székbe bilincselte. Addigra Helmut már be is kötötte magát.
Karen megvárta, amíg a férfiak felkészülnek. Utána maga is helyet foglalt az egyik ülésben.
- Admirális a hajónak! Végrehajtani a térugrás visszavonását!
A szőke nő lehunyta a szemét. Villámok, kínai űrhajósok, rabszolgák és térmanipulátor állomások cikáztak a szeme előtt vad összevisszaságban. Mielőtt végképp elaludt volna, sikerült szétnéznie.
Ugyanott voltak, ahol korábban. Kiszabadultak a Digitális Téridőből – bármi is legyen az.
Folytatása következik.
2013. április 11., csütörtök
Szerelem és líra - LXXII.
Hetvenkettedik rész
Az előző rész végén előrebocsátottam, miféle értelemben fogom használni a következőkben az alábbi két jelzős szerkezetet:
Tehát:
Magas költészet: Nem minőségi fogalom, hanem a hatalmi hierarchiában elfoglalt státusz, az „elit” által elfogadott, preferált és adott társadalomban létező legmagasabb minőségűnek kijelentett líra.
Minőségi költészet: Nem státusz, hanem minőségi fogalom; adott társadalomban létező legmagasabb lírai minőség, a hierarchiában elfoglalt státuszától függetlenül.
A fentiekből következik, hogy magas költészet és minőségi költészet nem tartozik egy dimenzióba. Voltaképpen objektíve csak annyi közös vonásuk van, hogy mindkettő valamilyen módon kapcsolódik a lírához. Hogy mennyi átfedés van közöttük, vagy hogy van-e átfedés egyáltalán, az mindig az adott helyzettől, személytől, műtől függ.
A mindenkori magas költészetnek elemi érdeke, a társadalomban azt a látszatot kelteni, hogy magas, illetve minőségi költészet egybeesik, az őt támogató propagandának minden korban ez teszi ki az első, legfontosabb szólamát.
Természetesen magas és minőségi költészet egybeesése nem lehetetlen, de nem is lehet túlságosan gyakori jelenség; mivel a két jelenség létmódja szempontjából ez nem releváns.
A magas költészet, mint státusz, hatalmi-politikai-gazdasági természetű jelenség, a hierarchiában elfoglalt helye élteti, kizárólag a szamárlétrán betöltött pozíciója erősítésével juthat előbbre. Számára ezen „előbbre jutás” is alapvetően hatalmi-gazdasági-politikai természetű eredmény. Ebben nem releváns a következők egyike sem:
A lírai minőség fogalma a magas költészet szemszögéből kizárólag így értelmezhető:
A közönségsiker eleve veszedelmes, mert a magas költészet szempontjából súlyos ellentmondásokat rejt, vagy ezek lehetőségét hordozza magában. A közönség tetszése, szeretete gyanús. Aki elnyeri, talán olyan műveket ír, amelyek a hatalmi, gazdasági és politikai elvárásokkal ellentétesek.
Az utóbbi évtizedek gazdasági és politikai történései megmutatták, hogy a világot ténylegesen uraló pénzügyi és gazdasági rendszerek szempontjából a tömegek jóléte, szabadsága, boldogulása elhanyagolható tényező; hatalmi, gazdasági és politikai céljaik érdekében elhanyagolható, legfeljebb propagandisztikus, retorikai jelentése van. Ha a költő erre összpontosít, fennáll a veszélye, hogy elhanyagolja „az elit” érdekeit, vagy éppen azok ellen cselekszik.
Az erkölcsi kiállás még veszedelmesebb, hiszen a mindenkori hatalmi elit rugalmas erkölcsöket kíván. A magas költészet ezek szolgálatát nem érzi küldetése elárulását, mivel nincs erkölcsi alátámasztása. Hatalmi, gazdasági és politikai alátámasztása van, ezek teszik az erkölcsét. A magas költészetnek – becsülete a hűség.
A hatalmi, gazdasági és politikai célok elvárta viselkedésen kívül erkölcsi érzéke sincs. Erkölcsi értelemben fogyatékos. Kár csodálkoznunk a megnyilvánulásain. Maga sem érti, mit pellengérezünk ki rajta.
A minőségi költészet – valami egésze más.
Folytatása következik.
Az előző rész végén előrebocsátottam, miféle értelemben fogom használni a következőkben az alábbi két jelzős szerkezetet:
- Ø Magas költészet
- Ø Minőségi költészet
Tehát:
Magas költészet: Nem minőségi fogalom, hanem a hatalmi hierarchiában elfoglalt státusz, az „elit” által elfogadott, preferált és adott társadalomban létező legmagasabb minőségűnek kijelentett líra.
Minőségi költészet: Nem státusz, hanem minőségi fogalom; adott társadalomban létező legmagasabb lírai minőség, a hierarchiában elfoglalt státuszától függetlenül.
A fentiekből következik, hogy magas költészet és minőségi költészet nem tartozik egy dimenzióba. Voltaképpen objektíve csak annyi közös vonásuk van, hogy mindkettő valamilyen módon kapcsolódik a lírához. Hogy mennyi átfedés van közöttük, vagy hogy van-e átfedés egyáltalán, az mindig az adott helyzettől, személytől, műtől függ.
A mindenkori magas költészetnek elemi érdeke, a társadalomban azt a látszatot kelteni, hogy magas, illetve minőségi költészet egybeesik, az őt támogató propagandának minden korban ez teszi ki az első, legfontosabb szólamát.
Természetesen magas és minőségi költészet egybeesése nem lehetetlen, de nem is lehet túlságosan gyakori jelenség; mivel a két jelenség létmódja szempontjából ez nem releváns.
A magas költészet, mint státusz, hatalmi-politikai-gazdasági természetű jelenség, a hierarchiában elfoglalt helye élteti, kizárólag a szamárlétrán betöltött pozíciója erősítésével juthat előbbre. Számára ezen „előbbre jutás” is alapvetően hatalmi-gazdasági-politikai természetű eredmény. Ebben nem releváns a következők egyike sem:
- Ø Lírai minőség
- Ø Közönségsiker
- Ø Erkölcsi kiállás
A lírai minőség fogalma a magas költészet szemszögéből kizárólag így értelmezhető:
- Ø A lírai minőség hordozója a költői nyelvhasználat minden olyan terméke, amely alkotója számára a lehető legnagyobb anyagi, hatalmi és politikai jellegű hasznot hozza, státusza emelkedését, vagy megőrzését szolgálja. Ez a gyakorlatban leginkább anyagi-vagyoni előnyökben, a hierarchiában betöltött helyzet erősödésében, kiváltságokban, díjak megkaparintásában realizálódik.
- Ø A magas költészet poétikája magában foglalja azon poétikai eszközök összességét, amelyek alkalmazásával anyagi, hatalmi és politikai hasznot hozó „lírai alkotások” hozhatók létre.
- Ø A magas költészet esztétikáját elvek, gyakorlat és ideológia olyan rendszere képezi, amelyek a hatalmi, gazdasági és politikai elit valóságos céljait leginkább segítő lírai alkotások létrejöttét mozdítja elő.
A közönségsiker eleve veszedelmes, mert a magas költészet szempontjából súlyos ellentmondásokat rejt, vagy ezek lehetőségét hordozza magában. A közönség tetszése, szeretete gyanús. Aki elnyeri, talán olyan műveket ír, amelyek a hatalmi, gazdasági és politikai elvárásokkal ellentétesek.
Az utóbbi évtizedek gazdasági és politikai történései megmutatták, hogy a világot ténylegesen uraló pénzügyi és gazdasági rendszerek szempontjából a tömegek jóléte, szabadsága, boldogulása elhanyagolható tényező; hatalmi, gazdasági és politikai céljaik érdekében elhanyagolható, legfeljebb propagandisztikus, retorikai jelentése van. Ha a költő erre összpontosít, fennáll a veszélye, hogy elhanyagolja „az elit” érdekeit, vagy éppen azok ellen cselekszik.
Az erkölcsi kiállás még veszedelmesebb, hiszen a mindenkori hatalmi elit rugalmas erkölcsöket kíván. A magas költészet ezek szolgálatát nem érzi küldetése elárulását, mivel nincs erkölcsi alátámasztása. Hatalmi, gazdasági és politikai alátámasztása van, ezek teszik az erkölcsét. A magas költészetnek – becsülete a hűség.
A hatalmi, gazdasági és politikai célok elvárta viselkedésen kívül erkölcsi érzéke sincs. Erkölcsi értelemben fogyatékos. Kár csodálkoznunk a megnyilvánulásain. Maga sem érti, mit pellengérezünk ki rajta.
A minőségi költészet – valami egésze más.
Folytatása következik.
2013. április 10., szerda
Szférák Zenéje - csillagszerenád
Szférák Zenéje – csillagszerenád;
Betölt minden szerelmes éjszakát.
—–
A vénülő Föld hallgatag egén
Valahol mindig éled a Remény.
—-
Amíg a Hold álom-ködöt kavar,
Valahol mindig felcsendül a dal.
—–
Szférák zenéje – csillagszerenád;
Csendes, akár egy meghitt, jóbarát.
——
Dal-mágia; a Múlt fennen ragyog -
És hallgatják a néma csillagok.
—–
Dallam-varázsba rejtve hömpölyög
Valami mélyen ősi és örök.
——
Szférák Zenéje – csillagszerenád;
Fel-feldereng ezernyi álmon át.
—–
S amíg ábrándból világot teremt;
Isten is megkönnyezi odafent.
Betölt minden szerelmes éjszakát.
—–
A vénülő Föld hallgatag egén
Valahol mindig éled a Remény.
—-
Amíg a Hold álom-ködöt kavar,
Valahol mindig felcsendül a dal.
—–
Szférák zenéje – csillagszerenád;
Csendes, akár egy meghitt, jóbarát.
——
Dal-mágia; a Múlt fennen ragyog -
És hallgatják a néma csillagok.
—–
Dallam-varázsba rejtve hömpölyög
Valami mélyen ősi és örök.
——
Szférák Zenéje – csillagszerenád;
Fel-feldereng ezernyi álmon át.
—–
S amíg ábrándból világot teremt;
Isten is megkönnyezi odafent.
2013. április 9., kedd
Irodalomtörténeti szösszenek - 40.
Magyarországon mindig vannak az asztalfiókokban bemutatatlan darabok – amióta világ a világ.
Csaknem minden fontos magyar színdarab bemutatatlan volt hosszabb-rövidebb ideig. Sok szerző meg se érte a premiert – lásd Katona József, vagy Madách Imre. Már akkor is sok vackot bemutattak, amikor az ő darabjaik hevertek a fiókban.
Minden korban más volt az oka – vagy az ürügye. Az indokok változnak, a jelenség marad.
A rendezői színház korában darabot írnak – vagy íratnak a legextrémebb marhaságból is. Akár a Mein Kampfból. Csak a megírt darab nem kell, az nem elég extrém. Gyakran a brancsbeli szerzők is évekig várakoznak.
Ennek nálunk már “tiszteletre méltó” hagyományai vannak.
Németh László meséli a következő esetet:
Egyszer Lorca-fordítása ürügyén interjút kért tőle egy szép reményű ifjú bölcsész titán – valami kulturális fő-fő tótumfaktum rosszul nevelt kölyke. A pedigrés süvölvény a hasonszőrű káderivadékok típus-arroganciájával beszélt vele, mindent jobban tudott, mindenről “véleményt” formált. Láthatóan sejtelme sem volt, kivel is beszél. Az író egyre rövidebb és semmitmondóbb válaszokat adott, de a túl okos riporter nemigen fogta fel ennek a jelentőségét.
Akkor verte ki a biztosítékot, amikor panaszkodni kezdett, hogy “az Egyetemi Színpad milyen nagy szűkében van magyar daraboknak”.
Németh László eltöprengett. Vajon tudja ez a majom, hogy neki legalább tizenöt bemutatatlan drámája van?
Aztán fanyarul elmosolyodott. Számít? Ha tudná, se akarná tudni. Ez egy ilyen ország. Gyakran előbb lesz a vasúti menetrendből dráma, mint egy igazi drámából – bemutató.
Csaknem minden fontos magyar színdarab bemutatatlan volt hosszabb-rövidebb ideig. Sok szerző meg se érte a premiert – lásd Katona József, vagy Madách Imre. Már akkor is sok vackot bemutattak, amikor az ő darabjaik hevertek a fiókban.
Minden korban más volt az oka – vagy az ürügye. Az indokok változnak, a jelenség marad.
A rendezői színház korában darabot írnak – vagy íratnak a legextrémebb marhaságból is. Akár a Mein Kampfból. Csak a megírt darab nem kell, az nem elég extrém. Gyakran a brancsbeli szerzők is évekig várakoznak.
Ennek nálunk már “tiszteletre méltó” hagyományai vannak.
Németh László meséli a következő esetet:
Egyszer Lorca-fordítása ürügyén interjút kért tőle egy szép reményű ifjú bölcsész titán – valami kulturális fő-fő tótumfaktum rosszul nevelt kölyke. A pedigrés süvölvény a hasonszőrű káderivadékok típus-arroganciájával beszélt vele, mindent jobban tudott, mindenről “véleményt” formált. Láthatóan sejtelme sem volt, kivel is beszél. Az író egyre rövidebb és semmitmondóbb válaszokat adott, de a túl okos riporter nemigen fogta fel ennek a jelentőségét.
Akkor verte ki a biztosítékot, amikor panaszkodni kezdett, hogy “az Egyetemi Színpad milyen nagy szűkében van magyar daraboknak”.
Németh László eltöprengett. Vajon tudja ez a majom, hogy neki legalább tizenöt bemutatatlan drámája van?
Aztán fanyarul elmosolyodott. Számít? Ha tudná, se akarná tudni. Ez egy ilyen ország. Gyakran előbb lesz a vasúti menetrendből dráma, mint egy igazi drámából – bemutató.
2013. április 8., hétfő
Hétköznapi vágyak tornyos palotája
Hétköznapi vágyak
Tornyos palotája,
Már negyven éve sem
Öltözött cifrába.
—-
Az Idő gyalulta,
Koptatták az évek,
Régen semmivé lett
Rajta minden kéreg.
—-
Nem kerül rá többé
Semmi drága festék,
Nem szépíti más, csak
A hazai esték.
—-
Hétköznapi vágyak
Tornyos palotája
Ifjúság rózsaszín
Útjait nem járja.
—-
Erős alapja van:
Család és Szerelem;
Házi nyugodalom,
Alázat, fegyelem.
—-
Szép egyszerű eresz
Kicsi fészket takar,
A siker madara
Rászáll, hogyha akar.
—-
Hétköznapi vágyak
Tornyos palotája
Az Otthon éltető
Örömét szolgálja.
—-
Nem veri fel csendjét
Hivalkodó átok;
Luxus, külországi
Pénzes kódorgások.
—-
Őrzi a sajátját:
Meghitt, szép vidéket,
Alapja őszinte
És egyszerű Élet.
—–
Vágy-felhőkarcoló
Nem ül a nyakunkra,
Marad a békesség,
Meg a lelkes munka.
—-
Ha majd elérkezem
Erőim fogytáig,
A halál sem fog majd
Váratni sokáig.
—-
Hétköznapi vágyak
Tornyos palotája;
Megalkuvónak már
Öreg a gazdája.
Tornyos palotája,
Már negyven éve sem
Öltözött cifrába.
—-
Az Idő gyalulta,
Koptatták az évek,
Régen semmivé lett
Rajta minden kéreg.
—-
Nem kerül rá többé
Semmi drága festék,
Nem szépíti más, csak
A hazai esték.
—-
Hétköznapi vágyak
Tornyos palotája
Ifjúság rózsaszín
Útjait nem járja.
—-
Erős alapja van:
Család és Szerelem;
Házi nyugodalom,
Alázat, fegyelem.
—-
Szép egyszerű eresz
Kicsi fészket takar,
A siker madara
Rászáll, hogyha akar.
—-
Hétköznapi vágyak
Tornyos palotája
Az Otthon éltető
Örömét szolgálja.
—-
Nem veri fel csendjét
Hivalkodó átok;
Luxus, külországi
Pénzes kódorgások.
—-
Őrzi a sajátját:
Meghitt, szép vidéket,
Alapja őszinte
És egyszerű Élet.
—–
Vágy-felhőkarcoló
Nem ül a nyakunkra,
Marad a békesség,
Meg a lelkes munka.
—-
Ha majd elérkezem
Erőim fogytáig,
A halál sem fog majd
Váratni sokáig.
—-
Hétköznapi vágyak
Tornyos palotája;
Megalkuvónak már
Öreg a gazdája.
2013. április 7., vasárnap
Umberto király
Umberto olasz király látogatást tett egy iskolában.
A köpcös kis ember szeretettel nézegette a nebulókat, megmosolyogta a buzgólkodni igyekvő pedagógusokat.
Az egyik osztályban a tanító úr mindenképpen villogni akart.
- Gyerekek! – rivallt a megszeppent hallgatóságra. – Kik a legnagyobb olaszok? Gyerünk, gyerünk, jelentkezni!
Néhány nebuló feltette a pracliját. Őfelsége méltóztatott felszólítani az elsőt:
- Giuseppe Garibaldi! – fújta teli torokból a tanuló.
- Leonardo da Vinci! – kontrázott a másik.
- Publius Cornelius Sci…
- Az római, te hülye! – hallgattatta el ezt fojtott hangon a tanító úr. – Gyerünk, tovább! – kiáltott az osztályra.
- Camillo Cavour!
- Dante Alighieri!
Umberto látta, hogy a tanító úr az egyik fiú fülébe súg valamit, aztán a tanuló nem nagy meggyőződéssel emeli fel a kezét.
Felszólította:
- Umberto király…- makogta a gyerek.
A király elmosolyodott.
- Hát az miféle fontos dolgot cselekedett?
- Nem tudom… – nyögte ijedten a gyerek.
A király fáradtan rámosolygott, és megsimogatta a nebuló fejét:
- Nem baj, fiam. Én se.
A köpcös kis ember szeretettel nézegette a nebulókat, megmosolyogta a buzgólkodni igyekvő pedagógusokat.
Az egyik osztályban a tanító úr mindenképpen villogni akart.
- Gyerekek! – rivallt a megszeppent hallgatóságra. – Kik a legnagyobb olaszok? Gyerünk, gyerünk, jelentkezni!
Néhány nebuló feltette a pracliját. Őfelsége méltóztatott felszólítani az elsőt:
- Giuseppe Garibaldi! – fújta teli torokból a tanuló.
- Leonardo da Vinci! – kontrázott a másik.
- Publius Cornelius Sci…
- Az római, te hülye! – hallgattatta el ezt fojtott hangon a tanító úr. – Gyerünk, tovább! – kiáltott az osztályra.
- Camillo Cavour!
- Dante Alighieri!
Umberto látta, hogy a tanító úr az egyik fiú fülébe súg valamit, aztán a tanuló nem nagy meggyőződéssel emeli fel a kezét.
Felszólította:
- Umberto király…- makogta a gyerek.
A király elmosolyodott.
- Hát az miféle fontos dolgot cselekedett?
- Nem tudom… – nyögte ijedten a gyerek.
A király fáradtan rámosolygott, és megsimogatta a nebuló fejét:
- Nem baj, fiam. Én se.
2013. április 6., szombat
Tavasz-hívogató
Szép Tavasz ünnepe! Jöjj a mi kétség verte hazánkba!
Rád vár mind, aki él, jöjj el, szent Kikelet!
——-
Téli eső és meghasonult fagy verte a földet;
Rágalmak fala még most is a pitvarig ér.
—-
Fényes, szép és szent Kikelet kell végre a népnek;
Éledjen a világ, újuljon a remény!
—-
Tűnjön a fagy meg a hó már végre a tétova Múltba;
Hó, meg sár örökén nyíljon végre virág.
Rád vár mind, aki él, jöjj el, szent Kikelet!
——-
Téli eső és meghasonult fagy verte a földet;
Rágalmak fala még most is a pitvarig ér.
—-
Fényes, szép és szent Kikelet kell végre a népnek;
Éledjen a világ, újuljon a remény!
—-
Tűnjön a fagy meg a hó már végre a tétova Múltba;
Hó, meg sár örökén nyíljon végre virág.
2013. április 4., csütörtök
Szerelem és líra - LXXI.
Hetvenegyedik rész
Hogy erről a pontról továbbléphessünk, le kell szögeznünk néhány dolgot. Ezek talán evidenciának tűn(het)nek, mégsem árt hangsúlyozni őket.
Nézzük tovább:
Ezek az utolsó gondolatok szöges ellentétben állnak a művészet intézményi elméletével, ezért más oldalról is meg kell világítanom őket.
A művészet intézményi elmélete alapjában fogyatékos, hiszen nem képes megnevezni az indokokat, amelyek alapján egyes produktumokat műalkotásnak nyilváníthat „a művészet világa”, másoktól pedig megtagadhatja ezt a státuszt. Ilyen indokok természetesen nincsenek, ezért az elmélet voltaképpen zárt körben mozog. Ha elfogadható indokok lennének, a művészet intézményi elmélete azonnal feleslegessé válna.
Emlékeztetnék: az elmélet szerint a művészet világa arra is jogosult, hogy egy sorozatgyártással készült terméket – amely a vele egy szériában készült többi termékkel minden tekintetben azonos – műalkotásnak nyilvánítson. A művész akaratlagos elhatározásán – azaz pillanatnyi szeszélyén – kívül nem lehetséges olyan indokot találni, amely a tradicionális esztétikai szempontoknak megfelelve kielégítő választ tudna adni. Marad a puszta, sivár szubjektivitás.
Ahogy az emberi ürülékből formázott „műalkotás” esetében is.
Esztétikai alapú indoklás nem lehetséges, kizárólag hatalmi alapú.
Ezért észre kell vennünk, hogy a művészet intézményi elmélete hallgatólagosan feltételezi a következőket:
Mivel ez nem áll fent, a „művészet világa” kizárólag kiváltságos csoport lehet.
Ha viszont ilyen értelemben vizsgálom, tagadhatatlanok vele kapcsolatban a következők:
Ideje visszatérnem a költészet szűkebb témájához. Mostantól kénytelen vagyok a következő két jelzős szerkezetet az alábbiak szerinti értelemben használni:
Magas költészet: Nem minőségi fogalom, hanem a hatalmi hierarchiában elfoglalt státusz, az „elit” által elfogadott, preferált és adott társadalomban létező legmagasabb minőségűnek kijelentett líra.
Minőségi költészet: Nem státusz, hanem minőségi fogalom; adott társadalomban létező legmagasabb lírai minőség, a hierarchiában elfoglalt státuszától függetlenül.
Folytatása következik.
Hogy erről a pontról továbbléphessünk, le kell szögeznünk néhány dolgot. Ezek talán evidenciának tűn(het)nek, mégsem árt hangsúlyozni őket.
- Ø A líra nem a hatalom, és még kevésbé az „elit” találmánya; ahogy a szerelem sem az.
- Ø A lírát nem is a hatalom vagy az „elit” hívja életre; ahogy a szerelmet sem.
Nézzük tovább:
- Ø A lírai minőség a hatalomtól, valamint az „elit” ízlésétől és akaratától is teljesen független tényező.
Ezek az utolsó gondolatok szöges ellentétben állnak a művészet intézményi elméletével, ezért más oldalról is meg kell világítanom őket.
A művészet intézményi elmélete alapjában fogyatékos, hiszen nem képes megnevezni az indokokat, amelyek alapján egyes produktumokat műalkotásnak nyilváníthat „a művészet világa”, másoktól pedig megtagadhatja ezt a státuszt. Ilyen indokok természetesen nincsenek, ezért az elmélet voltaképpen zárt körben mozog. Ha elfogadható indokok lennének, a művészet intézményi elmélete azonnal feleslegessé válna.
Emlékeztetnék: az elmélet szerint a művészet világa arra is jogosult, hogy egy sorozatgyártással készült terméket – amely a vele egy szériában készült többi termékkel minden tekintetben azonos – műalkotásnak nyilvánítson. A művész akaratlagos elhatározásán – azaz pillanatnyi szeszélyén – kívül nem lehetséges olyan indokot találni, amely a tradicionális esztétikai szempontoknak megfelelve kielégítő választ tudna adni. Marad a puszta, sivár szubjektivitás.
Ahogy az emberi ürülékből formázott „műalkotás” esetében is.
Esztétikai alapú indoklás nem lehetséges, kizárólag hatalmi alapú.
Ezért észre kell vennünk, hogy a művészet intézményi elmélete hallgatólagosan feltételezi a következőket:
- Ø A társadalomban létezik a „művészet világa” amely kizárólagosan jogosult dönteni arról, mit kell műalkotásnak minősíteni, és mit nem.
- Ø A „művészet világa” egyben döntési helyzetben is van; ha ez nem volna adott, nem lenne értelme róla beszélni.
- Ø A „művészet világa” másoknál inkább jogosult dönteni, azaz másoknál kompetensebb.
- Ø A kompetencia forrását a művészet intézményi elmélete komoly formában még csak körülírni sem hajlandó, az indokokat sem akarja megnevezni, ezért a kompetencia forrása semmi egyéb nem lehet, mint a „művészet világának” a hatalmi struktúrában elfoglalt helye. Különben nem lehetne döntési helyzetben.
- 1. szakmai csoport
- 2. kiváltságos csoport.
Mivel ez nem áll fent, a „művészet világa” kizárólag kiváltságos csoport lehet.
Ha viszont ilyen értelemben vizsgálom, tagadhatatlanok vele kapcsolatban a következők:
- Ø A művészet világa az elmélet szerint pontosan olyan helyzetben van, mintha a művészet az ő kizárólagos találmánya volna.
- Ø Csupán ebben az esetben volna jogosult a műalkotás státuszának meghatározására.
Ideje visszatérnem a költészet szűkebb témájához. Mostantól kénytelen vagyok a következő két jelzős szerkezetet az alábbiak szerinti értelemben használni:
Magas költészet: Nem minőségi fogalom, hanem a hatalmi hierarchiában elfoglalt státusz, az „elit” által elfogadott, preferált és adott társadalomban létező legmagasabb minőségűnek kijelentett líra.
Minőségi költészet: Nem státusz, hanem minőségi fogalom; adott társadalomban létező legmagasabb lírai minőség, a hierarchiában elfoglalt státuszától függetlenül.
Folytatása következik.
2013. április 3., szerda
Ripacsvilágvége
Téli eső szemereg,
Anyagias pesszimizmus
Halál-hangon nyekereg.
—-
Az Elit? Sűrű kanális;
A tiszta víz: populáris.
—-
Minden kanyar egyenes;
Művészeti világvége
Hirdetője díjra les.
—-
Fent: hazug pátosz-tömkeleg;
Lent: Élet, Feleség, Gyerek.
—–
Nem nyílnak a pipacsok;
Émelyítően szenvednek
Jól szituált ripacsok.
—-
Fent: a nyelv lyukasra fakul;
Lent: tiszta szóval, magyarul.
—-
Fent: rossz külföld-hisztéria;
Lent van Élet, Család, Haza.
—-
A rossz művészet: izgága,
Mélynek nem mély, csupán drága.
—-
Rossz, divatos világvége
A ripacsok betegsége.
—-
Téli eső szemereg,
Túlfizetett ártatlanság
Rágalmazva pityereg.
—-
Hideg eső hull a sárba,
Ami fontos, nem vész kárba.
—-
Aki fél, külföldre szalad,
Aki helytáll – úgyis marad.
—-
Kint kuporog sok baj-leső,
Mint rágalom -hull az eső.
—-
Röhögjenek a kibicek,
A Remény még velünk biceg.
—-
Megtaposott teste sajog;
Vegyük magunkhoz -
Magyarok.
Anyagias pesszimizmus
Halál-hangon nyekereg.
—-
Az Elit? Sűrű kanális;
A tiszta víz: populáris.
—-
Minden kanyar egyenes;
Művészeti világvége
Hirdetője díjra les.
—-
Fent: hazug pátosz-tömkeleg;
Lent: Élet, Feleség, Gyerek.
—–
Nem nyílnak a pipacsok;
Émelyítően szenvednek
Jól szituált ripacsok.
—-
Fent: a nyelv lyukasra fakul;
Lent: tiszta szóval, magyarul.
—-
Fent: rossz külföld-hisztéria;
Lent van Élet, Család, Haza.
—-
A rossz művészet: izgága,
Mélynek nem mély, csupán drága.
—-
Rossz, divatos világvége
A ripacsok betegsége.
—-
Téli eső szemereg,
Túlfizetett ártatlanság
Rágalmazva pityereg.
—-
Hideg eső hull a sárba,
Ami fontos, nem vész kárba.
—-
Aki fél, külföldre szalad,
Aki helytáll – úgyis marad.
—-
Kint kuporog sok baj-leső,
Mint rágalom -hull az eső.
—-
Röhögjenek a kibicek,
A Remény még velünk biceg.
—-
Megtaposott teste sajog;
Vegyük magunkhoz -
Magyarok.
2013. április 2., kedd
Irodalomtörténeti szösszenetek - 39.
Ott tartunk éppen, hogy egy új poétika és új költészet-esztétika
kidolgozásával segítjük az új, a magyar líra formai és tartalmi
hagyományaira támaszkodó, azokat továbbfejlesztő kortárs magyar
költészet kibontakozását.
Van már a mindenféle kanonizált játszadozás helyett valódi, emberhez szóló magyar költészet, és egyre izmosodik.
Korábban sokan és sokféleképpen fogalmazták már meg, mitől lehet egy vers – jó vers. Természetesen itt a valódi poétikákat veszem számba, nem törődöm a “művészi nyilvánosság” elméleteivel (jó vers az, amit a kanonizált jó költők jó versnek tartanak) – mert ezeket illetéktelennek és alapjában véve komolytalannak tartom.
Török Sophie (született Tanner Ilona) nem csak személye okán lehet érdekes. Babits Mihály hitvestársa volt, maga is költő, és fejtegetéseit annak idején a Nyugatban közölte.
Török Sophie fontos és megszívlelendő dolgokat ír.
Amikor új poétikát építünk, semmit sem vehetünk evidensnek. Ennek szellemében idézném Babits feleségének gondolatait:
“A jó költő definiciója, hogy mindig igazat ír. Sem többet, sem kevesebbet, s nem szabad tévednie egyetlen árnyalattal sem. Egy szó, ami nem fedi pontosan a belső valóságot, már hazugság. Ez a költő etikája.”
Nagyon fontos gondolatok. Tovább kell munkálnunk őket, a kiindulópont – kiváló.
“Ha azt gondolja: majdnem boldog vagyok, – ennek az állapotnak bizonytalan és nyugtalan sejtelmességét nem írhatja le úgy, hogy: nagyon boldog vagyok, mert ez hazugság.”
Ez már nem tetszik annyira kicsit túlmagyarázott, bár az is lehet, hogy valami hiányzik belőle.
“A költő, mint a hű portréfestő, mély ösztönnel kívánja pontosan azt visszaadni, amit érez, s – mindaddig szenved, míg az egyetlen helyes szót meg nem találta.”
Ebben is van valami, bár ez így tökéletesen mégsem stimmel.
“Ki találni semmit sem lehet, legfeljebb másolni, a készet és gépieset átvenni ingyen, mint a rossz költők teszik.”
Ez nagyjából igaz, különösen a mondat második fele.
“Nagy versek mögött mindig; ott ál az élmény, mint nemes valuta mögött az aranyfedezet.”
Ez teljesen igaz, de sajnos közhely.
“S a nagy költők sohasem büszkék műveikre. Nem tőlük függött, nem bravur volt, hanem szenvedés, a küldetés súlyát érzik, s kemény felelősséget.”
Ez viszont telitalálat. Nagyon fontos mondatok.
“Semmit sem csinálnak, velük történik valami, s mint engedelmes médium, átadják látásra és szenvedésre képes testüket, hogy a szellem általuk realizálódjék.”
Ez így nem igaz, a költő sokkal inkább részese saját alkotásának.
“De az igazság nagyon komplikált fogalom; és sokszor nehéz feladat megfejteni, hogy hol és miért igaz egy vers?”
Igen, és ez mindig így is marad.
“S nyilván nem elég a jó vershez, hogy igaz legyen. Mennyi megindítóan igaz érzés szül szerencsétlen rossz verseket! De igazság nélkül nem lesz jó a vers, még csak meggyőző sem.”
Ez fontos, mert a XX-XXI. századi ilyen-olyan izmusok mindezen alapvető igazságokról rég elfeledkeztek.
“Voltak korok, mikor a divat igénye brilliáns technikát, romantikus pózt, stílusos szenvelgést, vagy az őszinteség nyers szabadságát követelte a jó verstől. De a vers legfeljebb ezek dacára lehetett jó.”
Felhívom a figyelmet az utolsó mondatra – ez teszi helyre az egész fejtegetést.
“Mindent hozzá lehet tenni és mindent el lehet venni a verstől, de a belső igazság ereje nélkül összerogy, mint csonttalan test s unalmas papiros marad.”
Így van.
“Az igazság, a vers igazsága valami előre meghatározott, s bensőnket magasról kormányzó erő.”
Igen. Ettől tud utána a vers önálló életet élni, ettől engedhetjük el a vers kezét. Emiatt nem azonos sohasem a versben beszélő lírai Én a költővel, mint magánszeméllyel.
“A költő sohasem hazudik, a földön áll – és mégsem a földről beszél.”
Alapvetően fontos mondat, nem lehet eléggé hangoztatni.
A költészet és a valóság kapcsolata nagyon mély és nagyon összetett.
Van már a mindenféle kanonizált játszadozás helyett valódi, emberhez szóló magyar költészet, és egyre izmosodik.
Korábban sokan és sokféleképpen fogalmazták már meg, mitől lehet egy vers – jó vers. Természetesen itt a valódi poétikákat veszem számba, nem törődöm a “művészi nyilvánosság” elméleteivel (jó vers az, amit a kanonizált jó költők jó versnek tartanak) – mert ezeket illetéktelennek és alapjában véve komolytalannak tartom.
Török Sophie (született Tanner Ilona) nem csak személye okán lehet érdekes. Babits Mihály hitvestársa volt, maga is költő, és fejtegetéseit annak idején a Nyugatban közölte.
Török Sophie fontos és megszívlelendő dolgokat ír.
Amikor új poétikát építünk, semmit sem vehetünk evidensnek. Ennek szellemében idézném Babits feleségének gondolatait:
“A jó költő definiciója, hogy mindig igazat ír. Sem többet, sem kevesebbet, s nem szabad tévednie egyetlen árnyalattal sem. Egy szó, ami nem fedi pontosan a belső valóságot, már hazugság. Ez a költő etikája.”
Nagyon fontos gondolatok. Tovább kell munkálnunk őket, a kiindulópont – kiváló.
“Ha azt gondolja: majdnem boldog vagyok, – ennek az állapotnak bizonytalan és nyugtalan sejtelmességét nem írhatja le úgy, hogy: nagyon boldog vagyok, mert ez hazugság.”
Ez már nem tetszik annyira kicsit túlmagyarázott, bár az is lehet, hogy valami hiányzik belőle.
“A költő, mint a hű portréfestő, mély ösztönnel kívánja pontosan azt visszaadni, amit érez, s – mindaddig szenved, míg az egyetlen helyes szót meg nem találta.”
Ebben is van valami, bár ez így tökéletesen mégsem stimmel.
“Ki találni semmit sem lehet, legfeljebb másolni, a készet és gépieset átvenni ingyen, mint a rossz költők teszik.”
Ez nagyjából igaz, különösen a mondat második fele.
“Nagy versek mögött mindig; ott ál az élmény, mint nemes valuta mögött az aranyfedezet.”
Ez teljesen igaz, de sajnos közhely.
“S a nagy költők sohasem büszkék műveikre. Nem tőlük függött, nem bravur volt, hanem szenvedés, a küldetés súlyát érzik, s kemény felelősséget.”
Ez viszont telitalálat. Nagyon fontos mondatok.
“Semmit sem csinálnak, velük történik valami, s mint engedelmes médium, átadják látásra és szenvedésre képes testüket, hogy a szellem általuk realizálódjék.”
Ez így nem igaz, a költő sokkal inkább részese saját alkotásának.
“De az igazság nagyon komplikált fogalom; és sokszor nehéz feladat megfejteni, hogy hol és miért igaz egy vers?”
Igen, és ez mindig így is marad.
“S nyilván nem elég a jó vershez, hogy igaz legyen. Mennyi megindítóan igaz érzés szül szerencsétlen rossz verseket! De igazság nélkül nem lesz jó a vers, még csak meggyőző sem.”
Ez fontos, mert a XX-XXI. századi ilyen-olyan izmusok mindezen alapvető igazságokról rég elfeledkeztek.
“Voltak korok, mikor a divat igénye brilliáns technikát, romantikus pózt, stílusos szenvelgést, vagy az őszinteség nyers szabadságát követelte a jó verstől. De a vers legfeljebb ezek dacára lehetett jó.”
Felhívom a figyelmet az utolsó mondatra – ez teszi helyre az egész fejtegetést.
“Mindent hozzá lehet tenni és mindent el lehet venni a verstől, de a belső igazság ereje nélkül összerogy, mint csonttalan test s unalmas papiros marad.”
Így van.
“Az igazság, a vers igazsága valami előre meghatározott, s bensőnket magasról kormányzó erő.”
Igen. Ettől tud utána a vers önálló életet élni, ettől engedhetjük el a vers kezét. Emiatt nem azonos sohasem a versben beszélő lírai Én a költővel, mint magánszeméllyel.
“A költő sohasem hazudik, a földön áll – és mégsem a földről beszél.”
Alapvetően fontos mondat, nem lehet eléggé hangoztatni.
A költészet és a valóság kapcsolata nagyon mély és nagyon összetett.
2013. április 1., hétfő
Húsvét 2013.
Téli húsvét – hóban-sárban
Didereg a Lélek;
Ölelkeznek régen látott
Hitek és remények.
—–
Akad a megváltottaknak
Mindig mitől félni;
De ettől még kötelesség
A testünkben élni.
—–
Téli húsvét – hó szakad a
Megváltás honára;
Elmosódik élet-halál,
Tél meg nyár határa.
—–
Végre együtt a család,
Duruzsol a kályha,
Szép és kegyes most az Élet,
Mintha nem is fájna.
—–
Kint fantazmagóriát mond
Fogyatékos nagyság;
És cenzúráz kirekesztve
A zsarnok szabadság.
——
Meleg kályha duruzsol,
Húsvét a tél hátán,
Megvásárolta márciust
Odakint a sátán.
——
Tél hátán jött a Húsvét,
Gólyák nyöszörögnek,
Megváltatlan politikák
Fennen hőbörögnek.
——
Barátságok kiszáradnak,
Törlődik az irka;
Mérges izmus-mételyt béget
A média-birka.
——
Félrelibben a Patrona
Hungariae kontya;
Kettészakadt Magyarország,
Mint a kutya rongya.
—–
Hamis, gonosz kottája van
A rágalom-karnak;
Sértegetik, akiket tán
Meggyőzni akarnak.
—-
Áldozatot követel a
Történelem-bendő;
Jobbra is, meg balra is csak
Abszurd, torz jövendő.
—–
Pedig jó lenne az Istent
Munkálkodni hagyni;
Békében és szeretetben
Magyarnak maradni.
—–
Téli Húsvét – ünnepünket
Viharos szél fújja;
Hogyha fázunk, öltözzünk fel
Megváltásba – újra.
Didereg a Lélek;
Ölelkeznek régen látott
Hitek és remények.
—–
Akad a megváltottaknak
Mindig mitől félni;
De ettől még kötelesség
A testünkben élni.
—–
Téli húsvét – hó szakad a
Megváltás honára;
Elmosódik élet-halál,
Tél meg nyár határa.
—–
Végre együtt a család,
Duruzsol a kályha,
Szép és kegyes most az Élet,
Mintha nem is fájna.
—–
Kint fantazmagóriát mond
Fogyatékos nagyság;
És cenzúráz kirekesztve
A zsarnok szabadság.
——
Meleg kályha duruzsol,
Húsvét a tél hátán,
Megvásárolta márciust
Odakint a sátán.
——
Tél hátán jött a Húsvét,
Gólyák nyöszörögnek,
Megváltatlan politikák
Fennen hőbörögnek.
——
Barátságok kiszáradnak,
Törlődik az irka;
Mérges izmus-mételyt béget
A média-birka.
——
Félrelibben a Patrona
Hungariae kontya;
Kettészakadt Magyarország,
Mint a kutya rongya.
—–
Hamis, gonosz kottája van
A rágalom-karnak;
Sértegetik, akiket tán
Meggyőzni akarnak.
—-
Áldozatot követel a
Történelem-bendő;
Jobbra is, meg balra is csak
Abszurd, torz jövendő.
—–
Pedig jó lenne az Istent
Munkálkodni hagyni;
Békében és szeretetben
Magyarnak maradni.
—–
Téli Húsvét – ünnepünket
Viharos szél fújja;
Hogyha fázunk, öltözzünk fel
Megváltásba – újra.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
