Szőke nő zűrben az űrben - 160.

SZÁZHATVANADIK RÉSZ Íródott Nyuzga javaslatára. Helmut Schellenberg csaknem leesett a székéről. - Atlantiszt? - Igen, Atlantiszt. A szőke nő is felfigyelt, de egyelőre egy szót se szólt. - Úgy tudom, az csak legenda – dünnyögte Helmut. - Az ottani tudomány is úgy tudta – vigyorodott el Ed Philips. – Ágáltak is ellene hosszan. Ostobábbnál ostobább cikkekkel akarták cáfolni a cáfolhatatlant. Aztán a végén a megrögzött szkeptikusok elszontyolodtak, és már beérték azzal a fontoskodásnál, hogy a frissen felfedezett civilizációnak talán nem is Atlantisz volt a neve. - Kérlek, mesélj erről! – lelkesedett az ifjabbik Schellenberg. – Fiatalkoromban meg voltam róla győződve, hogy Atlantisz létezett. - Marcantonio Capello is. Kitartott az elképzelése mellett. Azért távolították el az egyetemi katedráról. Helmut arca megnyúlt. - Eltávolították? - Előtte húsz évvel. A fanatikus olasz azonban nem adta fel, megnyert néhány gazdag hölgy támogatását, és két évtizeden keresztül folytatta minden idők legköltségesebb régészeti feltárás-sorozatát. Megérte neki is, a támogatóinak is. Sztárok lettek. Az egész világ megismerte a nevüket. A szőke nő italt töltött. - Tehát – foglalta össze, miközben a két férfi felé nyújtotta a poharakat. – Egy bizonyos Marcantonio Capello felfedezte Atlantiszt? Ed Philips élvezettel kortyolgatta az italát. - Igen, a fanatikus olasz professzor feltárt egy olyan civilizációt, amelynek a központja valahol az Atlanti-óceán térségében lehetett, méghozzá döbbenetesen régen, úgy valamikor Krisztus előtt 14 000 és 10 000 között. - Annyira régen? - Igen. Rekord mennyiségű kormeghatározást végeztek, mert a tudományos lobbi – amikor nem tudta kétségbe vonni se Capello becsületességét, sem pedig azt, hogy valódi, eddig ismeretlen civilizációt tárt fel, már arra összpontosított, hogy megfiatalítsa azt, hátha az ő összeomlással fenyegető, dogmatikus elméleteik sorába illeszthető. Ezért volt szükség számos vizsgálatra. Egyik a másikat érte, de nem segítettek a szkeptikusokon. Helmut tapsolt örömében. - Pontosan mit fedezett fel Capello? – kérdezte Karen. - Egy olyan tengerész civilizációt, amelynek centruma az Atlanti-óceán jelenleg vízzel borított részén volt. Telepei, kikötői, gyarmatai voltak Európában is, Amerikában is. Évezredekig állt fent, a kmorabeli világ vezető tengeri nagyhatalma lehetett. - Korabeli világ? - Igen, Karen. Korábban a tankönyvek azt állították, hog akkoriban csupán botokkal hadonászó ősemberek kicsiny hordái alkották az emberiséget. Kisebb-nagyobb városok maradványai kerültek elő a korszakból, az időmélység hátrálása miatt teljesen át kell írni az emberi történelmet. Helmut Schellenberg boldogan mosolygott. - Örülök ennek a Capellónak! - A felfedező? Sorra járta a nagyobb városokat, mindenütt előadásokat tartott, hatalmas érdeklődés közepette. A rendezettnek, helyenként mindentudónak tűnő, megfellebbezhetetlen tónusban fellépő tudomány súlyos csapást szenvedett általa. Újabb mítosz bizonyult igaznak. Az írásos emlékeket ugyan senki sem tudta még olvasni, de hatalmas apparátus dolgozott a megfejtésükön. - Írásos emlékek? - Igen, Helmut, Atlantisz ismerte az írást. Tömérdek írásos emlék akad, egyelőre senki sem tudja elolvasni. Maradt azonban emlék bőségesen, és el lehet gondolkodni rajta, hogyan fordulhatott elő, hogy a tudomány annyi időn át nem volt hajlandó komolyan foglalkozni vele, hogy makacsul félreértette az onnan származó emlékeket. De nem is ez volt a slusszpoén. - Hanem mi? Ed Philips szélesen elmosolyodott. - A jelek szerint még Atlantisz sem az első volt. Rátelepült egy sokkal régebbi civilizációra, amelytől számtalan tárgyat, eszközt örökölt, amelyeket nem tudott előállítani, még javítani sem. - Régebbi civilizáció? - Igen, Karen. Volt a Földön egy még régebbi civilizáció is; legalább a XX. század technológiai színvonalán. Folytatása következik.