Gyilkos szatíra Jean Ignace Isidore Gérard képeinek modorában (Vasi Szabó János: A Grandville Desert)

A XIX. század első fele francia grafikusai közt sajátos színfolt volt a Grandville művésznéven alkotó Jean Ignace Isidore Gérard. Kiváló rajzkészség, pontos megfigyelés, remek kompozíciók jellemezték, de igazi hírnevet a Les Métamorphoses du jour című litográfia-gyűjteményével szerzett. A hetven jelenet döbbenetes. A jellegzetesen XIX. századi, frakkban, szürke pantallóban, redingot-ban, nemegyszer sárga nadrágban, kék frakkban, azaz Werther-jelmezben feszítő urak, színes bő szoknyát, vállkendőt viselő hölgyek – állatfejet hordanak. Nem ez a legkülönösebb, ilyen már előfordult a képzőművészet történetében nem is egyszer. Az állat-ember heteromorf szereplők ábrázolása a messzi ókorba, vagy még azon is túl, a mitológiákba nyúlik vissza. Grandville képeiben az a lenyűgöző, hogy az állatfejű és embertestű alakok egyáltalán nem nélkülözik az ökonómiát, sőt úgyszólván természetesek. Tökéletesen valósítják meg a korszak hétköznapjainak ábrázolását; az állatalakok emberi jellemet hordoznak; a XIX. századi kispolgári lét korrajzát állítják elénk. Az állatfejek nem ütnek el az embertestektől, döbbenetes hitelességgel állítanak elénk egy-egy embertípust. Éppen akkor, amikor a korabeli irodalom is a típusok ábrázolását tűzte célul maga elé… A képekről sugárzik a kisszerűség; a biedermeier polgári lét korlátoltságát, a távlatok nélküli megalkuvást, az eszmények nélküli élet sivárságát mutatják be; egyfajta reményen-túli lét képeivel rémítenek. Nincs pedig bennük semmi démoni, semmi félelmetes. Az állatfejű figurákban csak egyetlen közös vonást találunk: mind a személyes döntés erkölcsi felelősségének hiányát ábrázolja… Erről szól Vasi Szabó János A Grandville Desert című írása. Címében félreérthetetlenül utal Grandville művészetére (a színész és artista felmenőkkel rendelkező Gérard a nagyszülei egykori művésznevét vitte tovább grafikusként). Vasi Szabó mintegy adaptálta az irodalomba Grandville művészi nézőpontját, és a hasonló eszközökkel nagyon hasonló eredményre jutott. Persze, a probléma aktualitása most mérhetetlenül nagyobb, mint 1828-ban volt. Vasi Szabó novellája első olvasásra – scifi. Legalábbis ez a zsáner, ami leginkább rá húzható… A scifinek nagyon komoly érdemei vannak a huszadik századi irodalomban; szinte egymaga vállalta dilettáns elvek érvényre jutása idején, az epika céhbe, elitbe, szektákba, olvashatatlanságba, kisszerűségbe, anti-irodalmi poétikákba zárkózása idején az olvasóközönség fenntartásának mérhetetlen felelősségét, az irodalom-alattiság demagóg ódiumát, és a valódi irodalom-alattisággal való küzdelmet, technicizált védőernyője alatt menedékre lelhetett az emberi literatúra egyik legnagyobb értéke, a MESE. A scifi azonban a hősi korszak elmúltával manapság utóvédharcát vívja, megújulásra vár. Teljes meghasonlottságban él. Egyik kezével görcsösen kapaszkodik a régi dicsőségbe, a másikkal azonban a hivatalos irodalmi kánon után kapkod, mintha annak a szekerén lenne hely a számára… Manapság azonban, a nagy széttöredezettség idején, maga a kánon is töredezik, osztódik. Egyre nagyobb súllyal merül fel a kérdés: mi is az irodalmi érték? Mi is az irodalom felelőssége? Kimerülhet-e az irodalmi élet abban, hogy mindenféle egyesületbe, szektába, szekértáborba, tehénlepénybe be(le)lépünk, onnan kilépünk, nyilatkozunk, protokoll-feszengünk, felsorolunk, díjakon torzsalkodunk, mecénások hiányán kesergünk, olvasó-nélküliségünkön siránkozunk, és megalázkodunk a díjak elnyerése érdekében. Díjak? Értékük már a közember szemében is devalválódott, a díjaknak általában pártszaguk és szavazatszaguk van, a politika irodalmi beavatkozásait jelképezik. Valódi irodalmi élet híján az irodalom egyre inkább a politika szolgálólányává látszik aljasulni. Amikor az egyik oldalon roppant csordában bőg a posztmodern olvashatatlanság és jelentéktelenség, a másikon mintha nem mindig tudnának különbséget tenni politikai hovatartozás és irodalmi érték között. Vasi Szabó írása scifi eszközökkel él, de csak olyan mértékben, amint ezt mondanivalója érdekében szükségesnek látja. A novella csak látszatra telivér disztópia, igazából szatíra, méghozzá a mai hazai valóság gyilkos szatírája. Az író nem is veszi a fáradságot, hogy valami kitalált jövőbe illessze a történetét, eszébe sincs hosszan vesződni a háttérdíszlettel vagy a kulisszák festegetésével. A Grandville Desert a mai Magyarország életének szatírája – Grandville festői modorának irodalmi adaptációjával. Témája korunk morális pestise: a személyes erkölcsi felelősség hiánya. A novella hőse, Bybesh Ebenezer napjaink kisemberének modellje. (A ’kisember’ szót már nem kizárólag a hagyományos értelemben használom, hiszen a mai valóságban kizárólag kisemberek élnek. A nagyok – ipari és bankvezérek, politikusok, celebek – távolabb vannak a napi valóságtól, mint az UFO-k.) Bybesh Ebenezer a morális kisember típusát jeleníti meg. Napjaink magyar valóságának ez a legproblematikusabb figurája. Az ilyenek számára napjaink mai Magyarországa tejjel-mézzel folyó Kánaán, dús füvű televény; mindenki más, az ép erkölcsűek számára meg Golgota. A mai morális kisember sorozatos megalkuvásokkal feláldozza és anyagiakra váltja erkölcsi tőkéjét. Persze, nem lesz milliárdos, az erkölcsiség eladásából/elárulásából telik neki új kocsira, tűrhető életkörülményekre, meg a mindennél nagyobb vonzerőt jelentő külföldi kujtorgásra. Ennek fejében megtanul helyezkedni, rugalmasan elszakadni; a barátokat és szerelmeket haverokra és szexpartnerekre cserélni; kemény megalkuvások sorozatán keresztül építi küzdelmes karrierjét, hogy a végén – a vágyak és remények beteljesülésével – esetleg maga is komprádorrá lehet. Ez a morális kisember létének apoteózisa; végső erkölcsi halálakor a pénz-túlvilág sunyi mosolyú szentpétere levett tányérsapkával bocsátja be a globális pénz-mennyországba. Bybesh Ebenezer középvezető – ahogy a morális kisemberek zöme. Az ilyen pozíciók elnyeréséhez a legtöbb esetben annyi megalkuvás kell, hogy az ép erkölcsű emberek eleve megrettennek tőle. A morális kisember azonban úgy érzi, ő a korszerűség letéteményese. Nem tudjuk, nős-e Ebenezer; azt a kérdést az író finoman lebegni hagyja ebben az amúgy is lebegő konstrukciójú novellában.Attól, hogy “öreglegény”, még lehet esetleg elvált is, vagy akár – özvegy. Ebenezer a sanghaji központú Xanadu Monitor Hungary Kft alkalmazásában áll. A kínai gazdaság világméretű előretörése napjaink valóságához tartozik, de itt és így egyben finom fricska is az író részéről. A cuoleur locale bemutatása tökéletes. Bybesh Ebenezer napi munkáját végzi. A főhős legfeljebb negyvenes évei elején járhat, és nem számít jelentős intellektusnak; nem az eszéért alkalmazzák. Közönséges hajcsár. Esti érettségijével nem viheti többre, de nem is nagyon akar előre jutni a szamárlétrán. Elégedett ember. Morális kisember az őt megillető helyen. Nyilván a főnöke, Bikanyakú is hasonló fából van faragva. Egyébként nem derül ki, hogy az utóbbi gúnynév-e, vagy valódi. Nincs jelentősége. Vasi Szabó kerüli a körülményességet, a túlírást. A napi egyhangúságot a titkárnő érkezése szakítja félbe… „- Bocsika, Ebi!… Most jött faxon Kínából, minden termelésvezető kap belőle.” A látszólagos könnyedség mögött nagyon súlyos tartalom rejlik. A cég sanghaji főnökei leépítés mellett döntöttek, és ezt így adják a munkatársak tudtára; a hír öltönyös nagyemberek gyűléséről röppen fel, és a vigyorgó titkárnő átnyújtotta fecnivel éri el a célját. Leépítés… Napjainkban a legfélelmetesebb kifejezések közé tartozik. A Vasi Szabó által elmondott helyzet természetesen nem science fiction; az ilyesféle, gyakran sorsokat derékba tépő döntéseket napjaink hatalmasságai ilyen nyegle módon szokták tudatni. Ténylegesen a maca adja tudtul, ezért tartják. Két hete sincs, hogy reggel hétkor beszéltem egy vezetővel, akinek tervei voltak, igyekezett (volna) jól ellátni a feladatát. Javaslatokat tettem neki, amelyek elgondolkodtatták. Hiába. Néhány óra múlva megjelent két maca, és tudatták a vezetővel: ki van rúgva. Így megy ez mostanában: anno Domini 2012. Magyarország. Fejétől bűzlik a hal… A társadalomban ijesztően terjedő gagyiság, nyegleség, tudatlanság, felületesség, bárdolatlanság eluralkodásáért a társadalmat irányító hatalmasságok a felelősek. Nem pusztán a leépítések stílusa kárhoztatandó, hanem a leépítés, mint fogalom maga. Meg a jelenség, hogy emberek százait, ezreit lehet megfosztani biztos megélhetésüktől „leépítések” sokaságával. Az öltönyös majom leépítő „racionalizálása”, meg a szellemileg leépült, részeg csavargó faszomozása egy tőről fakad; mindkettő ugyanazon felelőtlen nyegleség megnyilvánulása. Az érem két oldala, mindkettő a személyes felelősség teljes hiányát jelzi. Régen, ha egy iparos arra kényszerült, hogy elbocsásson valakit, akinek a munkájával egyébként elégedett volt, azt mindketten tragikusan fogták fel. Tisztességes iparos sohasem írt ostoba felmondólevelet, amelyet mással adatott át; tisztában volt vele, hogy ez személyes kötelessége, ezt neki magának személyesen kell a dolgozójával közölni. Ahogy a becsületes katonai parancsnok is tudta, hogy bizonyos parancsokat csak személyesen adhat. Nem így a mai gazdasági hatalmasságok öltöny-agyú nyeglesége. Manapság a legsúlyosabb közléseket a valóságtól távol eső dimenziókban élő hatalmasságok kigombolt köpenyű és széllelbélelt agyú macák, vagy rugalmas lelkiismeretű öltönyös bábfigurák útján tudatják, akiket aztán alkalomadtán szintén „leépítenek”. Ma már ezen senki meg nem ütközik. Pedig hát a leépítésből fakadó elbocsátásokat a döntéshozónak személyesen kellene közölnie minden egyes elbocsátott dolgozóval, ez volna a kötelessége. Minden egyes embernek a szemébe kellene néznie. Hogy ez nehéz és kényelmetlen? Igen, de kitérni előle gyávaság és becstelenség. Így viszont egyoldalú, csupán az elbocsátottnak okoz katasztrofális nehézségeket, aki az elbocsátó szemében csupán számadat, és minél személytelenebbül művelheti elbocsátásait, annál kevésbé lesz tekintettel más emberek sorsára ezután is. Az uralkodókat valamikor arra nevelték, hogy az alattvalóikkal szemben személyes felelősségük van. Természetesen nem minden uralkodó felelt meg ennek a követelménynek, de a modern nagyvállalatok vezetőinek képzésében ez a nagyon fontos elv már nem is játszik szerepet. Ez egyik oka szembetűnő fogyatékosságaiknak. Az embereket haszonlények tömegének tekintik, akik közül annyit, azokat és addig használják, akikre és ameddig igényt tartanak. Valahogy úgy, mint egy papír zsebkendőt, vagy egy pár cipőt. A leépítés ellen semmiféle „emberi jog” meg nem véd, és a modern kegyelmes urak számára a személytelenség a morális problémák ellen olyan univerzális védőernyőt szolgáltat, hogy soha rá nem döbbennek, miféle aljasságot műveltek. Talán fel sem fognák, hiszen a szent profit érdekében cselekedtek. Ami a távoli központ Olümposzán trónoló, az emberi életet csupán számszaki vonatkozásban értelmező csökevényes erkölcsű istenség számára bagatell és természetes, az a morális kisember, a helyi kisisten számára nagyon problematikus. Itt kezdődik a nyomorult Bybesh Ebenezer vesszőfutása. A leépítendő dolgozók között ott van Csider Niki, Ebenezer szerelme. A szép vendégmunkáslány a negyvenes éveiben járó, köpcös Ebenezer szeretője, és a főhősnek őt is ki kell rúgnia. Ebenezer tehetetlen. Az Olümposz elbődült, és egy szellentéssel véget vetett talán az élete legnagyobb szerelmének. Hogyan folytatódnak az életben? Ebenezer talán kiállna a kedveséért? Néhány évtizeddel ezelőtt biztosan, megpróbálta volna meggyőzni a főnökséget, hogy a gyöngyházmosolyú lány nélkülözhetetlen. Néhány évtizeddel ezelőtt ez bizonyára sikerült volna. A multi világ távol trónoló atyaisteneivel szemben azonban Ebenezer tehetetlen… Amerikai akcióregényben Ebenezer szembeszállna a sanghaji főnökökkel. Kitalálna valamilyen nélkülözhetetlen herkentyűt, amiben Nikinek is érdeme lenne, végül a mosoly országában mindkettőjüket keblére ölelné a szigorú, de igazságos nagyfőnök és megtízszerezné a fizetésüket. A filmváltozatban Chuck Norris játszaná Ebenezer szerepét, és nyomorékká verne pár tucat intrikust. Romantikus történetben Ebenezer felmondana, és megpróbálná Nikit valamilyen más munkából eltartani. Évekig nélkülöznének, amíg aztán a fináléban rájuk mosolyogna a szerencse valami nyeremény vagy gazdag rokon alakjában. Melodrámában a szerelmesek minden poklon keresztül együtt maradnának, amíg ki nem derülne, hogy a főmulti életét Ebenezer mentette meg. Realista novellában Ebenezer öngyilkosságot követne el, ennek harsányan tragikus filmváltozatában Niki is vele tartana ebben. Vasi Szabó János novellájában Ebenezer egyiket sem teszi. Miért is tenné bármelyiket, a fentebb elősoroltak mindegyikéhez személyes erkölcsi felelősséget vállaló döntésre volna szükség. Ebenezer, a morális kisember erre alkalmatlan. Valami sokkal riasztóbbat tesz. A jövő morális kisembereinek kiképzése a jelen iskoláiban folyik. Mit is tenne Ebenezer helyében a tévé felnevelte, semmiféle erkölcsi érzékkel nem rendelkező, semmilyen valódi értéket befogadni nem tudó ifjúsági massza valamelyik egyede? Nem érezné különösebb szükségét a cselekvésnek, ugrani főleg nem ugrana, hiszen Niki csak a munkáját veszítette el, nem pedig az ülőhelyet akarja előle a buszon elfoglalni. Mit tenne? Pontosan ugyanazt, amit mindig; bambán bámulna, rágógumit csámcsogna, nyomkodná a mobiltelefonját, miközben sivár, rossz zene csörömpölne zagyván a fülhallgatójából. Ebenezer is valami hasonlót művel, és ez a jelkép túlnő a novella mai világra emlékeztető szituációján, univerzális jelképpé válik. Következik a videójáték: a Grandville Desert. A haszonemberek mákonya. A virtuális játékban a morális kisember megpróbál hőssé válni. Ma is vannak ilyesféle elfoglaltságok; Vasi Szabó műve csupán olyat előlegez, amit már ma is létrehoznának, ha volna hozzá technológia. Vélhetően meg is lesz hamarosan. A hasonló amorális eszközök vélhetően nagy népszerűségre tesznek majd szert a morális kisemberek között, nyilván nagyon várják. Hazug hősként lövöldözni egy hazug világban; mai hazug életű emberek millióinak vágyálma. Ahol a moralitás épületének a tetejét ellopták, és a falak ingadoznak, ott már csak az alapok lehetnek egészségesek. Az értelmetlen lövöldözős virtuális elfoglaltság (itt is) a néhai gladiátorjátékokat idézi. A távoli multi-istenek uralta posztmodern leépítő világban a problémák megoldatlanok maradnak; vagy fogyasztói síkra terelődnek. Következik Ebenezer félelmetes rémálma, ami még Dante Poklán is túltesz. Vasi Szabó János kiváló novellája félelmetes szatíra a jelen Magyarországáról. A filozófiai és erkölcsi stagnálás lidérces világa a szétesés szélén áll. Kockán minden; erkölcsi értékek, emberi kapcsolatok, munka, jövő. Még az ábrándozás lehetősége is. Ez a világ nyilvánvalóan haldoklik, gyógyszer a bajára nincs. Contra mortem non est medicamen… Helyre kell állítani a személyes erkölcsi felelősséget; az ember személyében felelős a világért. Nem új gondolat; a legtisztábban Albert Schweitzer fejtette ki – csaknem egy évszázaddal ezelőtt. A novella nyelvezete élvezetes; messze magasan fölötte áll az átlag science fiction nyelvi leleményének. „Árnyékom eltűnt, derékszögből lövi sugarait az égi íjász.” Mi minden elgondolkodtató mellékjelentést hordozhat egy-egy ilyen jól formált mondat, mintegy mellékesen, nem is mindig a cselekmény fő sodrában. Mi mindent lehet a nyelvvel hagyományosan is művelni, nem kell hozzá semmiféle posztmodern précieuse halandzsa… Sok szépet és jót fogunk még olvasni a Szerzőtől. Megjelent: EGYÜTT, 2012/1