Fagyra hőség

A minapi fagyra – hőség…
Vajon melyik a szélsőség?
——-
Hűvös, objektív térképzet,
Vagy csupán becsípett végzet?
——
Sanda politikus terek;
Möbius-szalag egyveleg.
——-
Önmagának mindig Éden;
Másnak: kunyhó faluvégen.
——
Akinek léte a hőség,
Annak minden fagy: szélsőség.
—–
Aki meg csak fagyban él meg,
Annak a hőség: zord végzet.
——
Itt a füst, ami globális,
S a mindennap: populáris.
——
A szélsőség meglop, átkoz,
Sivár jövőért feláldoz,
——
Szolgál közeli zsebeket,
Meg távoli érdekeket.
——–
A minapi fagyra hőség,
Csak a nyugalom a bőség.
——
Aszalódunk élet-vártán,
Kezét dörzsöli a sátán.
——-
Fagy van, hőség, semmi keret;
Soha többé nincs átmenet.
——
Az örök élet gubancos;
A könnyű halál meg – flancos.
——-
Dal, szerelem, álom, étek;
Mindig ártatlan a vétek.
——
Fagy, hőség, aszály, jégvirág;
Fáklyával mulat a világ.

A hős szerb király

Az első világháború egyik legkínosabb hírlapi kacsája a nagy tekintélyű párizsi Le Matin című lap fatális tévedése volt. Az értesüléseit állítólag a szerbiai Nis-ből szerző francia konzervatív lap 1914 végén ezzel az álhírrel örvendeztette meg olvasóit: „Nagy örömmel értesítjük olvasóinkat, hogy a hős szerb király, Karagyorgyevics Petar hadserege lendületes harcban bevette Szarajevót, utána egy marsban meg sem állt – Budapestig!” A Le Matin olvasói persze tüstént ünnepeltek volna, amikor kiderült, hogy a hírből egy szó sem igaz. Karagyorgyevics őfelsége ugyan nem foglalt el semmit, hadserege kemény harcot vívott a Monarchia csapataival, és nem várt kitartása részben azon múlt, hogy az osztrák-magyar hadak élére nem találtak Potiorek tábornoknál alkalmasabb főparancsnokot. A lap bocsánatot kért az álhírért. A szerkesztőségben belső vizsgálatot rendeltek el. Kiderült a tévedés oka. Az álhír nem Nis-ből származott, onnan ugyan senki nem tudósította ilyesmiről a párizsi lapot. Prózaibb a magyarázat. A szerkesztőségben előre megírtak, néhány hírt, hátha a vágyva vágyott esemény bekövetkezik. Az egyikben Debrecent foglalták el az oroszok, a másikban Berlint. Ilyen álhírek előre megírt változataiból egész készlet volt a lapnak. Soha egyiket sem „kellett” felhasználni. Megkérdezték az ügyeletes szerkesztőt, miért tette bele a lapba az emeletes ostobaságot. A fickó ötölt-hatolt. Végül kiderült, jó francia módra túlságosan a pezsgőspohár fenekére nézett aznap. Ha csak a pezsgőn múlna…

Áprilisi kora nyár

Áprilisi kora nyár, Táncot jár a napsugár; Nem törődik rossz adóval, Ork beszéddel, Durva szóval, Itt kopog A kora nyár. ——– Áprilisi kora nyár, Hívogató illatár, Megszorító őrültségek Ellenére Itt a nyár. ——– Friss tavasznak örül a szó; Sok csók kell – és kevés adó. ——- Áprilisi kora nyár, Fészkére száll a madár, Frissen nőtt lomb mosolyog, Mert az Élet Jövőre is Élni fog.

Szőke nő zűrben az űrben - 160.

SZÁZHATVANADIK RÉSZ Íródott Nyuzga javaslatára. Helmut Schellenberg csaknem leesett a székéről. - Atlantiszt? - Igen, Atlantiszt. A szőke nő is felfigyelt, de egyelőre egy szót se szólt. - Úgy tudom, az csak legenda – dünnyögte Helmut. - Az ottani tudomány is úgy tudta – vigyorodott el Ed Philips. – Ágáltak is ellene hosszan. Ostobábbnál ostobább cikkekkel akarták cáfolni a cáfolhatatlant. Aztán a végén a megrögzött szkeptikusok elszontyolodtak, és már beérték azzal a fontoskodásnál, hogy a frissen felfedezett civilizációnak talán nem is Atlantisz volt a neve. - Kérlek, mesélj erről! – lelkesedett az ifjabbik Schellenberg. – Fiatalkoromban meg voltam róla győződve, hogy Atlantisz létezett. - Marcantonio Capello is. Kitartott az elképzelése mellett. Azért távolították el az egyetemi katedráról. Helmut arca megnyúlt. - Eltávolították? - Előtte húsz évvel. A fanatikus olasz azonban nem adta fel, megnyert néhány gazdag hölgy támogatását, és két évtizeden keresztül folytatta minden idők legköltségesebb régészeti feltárás-sorozatát. Megérte neki is, a támogatóinak is. Sztárok lettek. Az egész világ megismerte a nevüket. A szőke nő italt töltött. - Tehát – foglalta össze, miközben a két férfi felé nyújtotta a poharakat. – Egy bizonyos Marcantonio Capello felfedezte Atlantiszt? Ed Philips élvezettel kortyolgatta az italát. - Igen, a fanatikus olasz professzor feltárt egy olyan civilizációt, amelynek a központja valahol az Atlanti-óceán térségében lehetett, méghozzá döbbenetesen régen, úgy valamikor Krisztus előtt 14 000 és 10 000 között. - Annyira régen? - Igen. Rekord mennyiségű kormeghatározást végeztek, mert a tudományos lobbi – amikor nem tudta kétségbe vonni se Capello becsületességét, sem pedig azt, hogy valódi, eddig ismeretlen civilizációt tárt fel, már arra összpontosított, hogy megfiatalítsa azt, hátha az ő összeomlással fenyegető, dogmatikus elméleteik sorába illeszthető. Ezért volt szükség számos vizsgálatra. Egyik a másikat érte, de nem segítettek a szkeptikusokon. Helmut tapsolt örömében. - Pontosan mit fedezett fel Capello? – kérdezte Karen. - Egy olyan tengerész civilizációt, amelynek centruma az Atlanti-óceán jelenleg vízzel borított részén volt. Telepei, kikötői, gyarmatai voltak Európában is, Amerikában is. Évezredekig állt fent, a kmorabeli világ vezető tengeri nagyhatalma lehetett. - Korabeli világ? - Igen, Karen. Korábban a tankönyvek azt állították, hog akkoriban csupán botokkal hadonászó ősemberek kicsiny hordái alkották az emberiséget. Kisebb-nagyobb városok maradványai kerültek elő a korszakból, az időmélység hátrálása miatt teljesen át kell írni az emberi történelmet. Helmut Schellenberg boldogan mosolygott. - Örülök ennek a Capellónak! - A felfedező? Sorra járta a nagyobb városokat, mindenütt előadásokat tartott, hatalmas érdeklődés közepette. A rendezettnek, helyenként mindentudónak tűnő, megfellebbezhetetlen tónusban fellépő tudomány súlyos csapást szenvedett általa. Újabb mítosz bizonyult igaznak. Az írásos emlékeket ugyan senki sem tudta még olvasni, de hatalmas apparátus dolgozott a megfejtésükön. - Írásos emlékek? - Igen, Helmut, Atlantisz ismerte az írást. Tömérdek írásos emlék akad, egyelőre senki sem tudja elolvasni. Maradt azonban emlék bőségesen, és el lehet gondolkodni rajta, hogyan fordulhatott elő, hogy a tudomány annyi időn át nem volt hajlandó komolyan foglalkozni vele, hogy makacsul félreértette az onnan származó emlékeket. De nem is ez volt a slusszpoén. - Hanem mi? Ed Philips szélesen elmosolyodott. - A jelek szerint még Atlantisz sem az első volt. Rátelepült egy sokkal régebbi civilizációra, amelytől számtalan tárgyat, eszközt örökölt, amelyeket nem tudott előállítani, még javítani sem. - Régebbi civilizáció? - Igen, Karen. Volt a Földön egy még régebbi civilizáció is; legalább a XX. század technológiai színvonalán. Folytatása következik.

Szerelem és líra - XXIII.

Huszonharmadik rész A szerelem az emberi szabadság egyik alapja, és mindenkor a szabad akarat hatálya alatt áll. A szabad akarat gyakorlása természetesen kisebb vagy nagyobb kockázattal járhat, de a szerelem kockázat nélkül nem hull az ember ölébe. Ehhez az egyénnek a maga életében hatályon kívül kell helyeznie a szerelemtagadó ideológiák és struktúrák követeléseit, és vállalnia kell szerelme érdekében az abból rá háruló következményeket. Hogy ezek mifélék, az illető társadalomtól függ. A szerelem társadalmi, azaz inkább összemberi jelenség. Értelmet azonban kizárólag személyes síkon nyerhet; két szerelem nem több mint egy szerelem; sőt számszaki értelemben a szerelem nem is értelmezhető. Minden szerelem maga a teljesség, és ezért minden szerelem tökéletes autonómiával rendelkezik. Szerelem és szerelem között semmiféle rangsor sem állítható, mert a szerelem fogalma ellenáll a hierarchiának. Egyetlen szerelem sem lehet magasabb rendű egy másik szerelemnél, viszont minden valódi szerelem magától értetődően magasabb rendű minden olyan emberi szexuális kapcsolatnál, amely nem szerelem. A szerelem maga a teljesség, de ezen belül minden egyes szerelem is maga a szerelem teljessége. Minden egyes szerelem pontosan annyit ér, mint a szerelem fogalma általánosságban. Mivel a szerelem nem hierarchikus fogalom, nem létezik átlagos szerelem. Lehet ugyan ilyen kategóriát felállítani, de csak a szerelem fogalmának teljes félreértésével. Nincs „nagyobb szerelem”, vagy „kisebb szerelem”, csak szerelem van, és – mivel mindegyik szerelem egyenrangú és teljes értékű entitás – egyetlen szerelem sem helyettesíthető egy másik szerelemmel. Nincs értelme a szerelmet számokhoz kötni, két vagy három szerelem nem értékesebb egyetlen szerelemnél, hiszen egyetlen szerelem elvesztése is éppen annyira visszavonhatatlan veszteség, egyetlen szerelem elvesztése is éppen annyira az emberiség pótolhatatlan kára, mint akárhány másiké. Feláldozható szerelem nincs, a szerelem a számok törvényének nem engedelmeskedik. A szerelem statisztikákkal nem elemezhető, semmiféle grafikonnal vagy hasonló eszközzel sem lehet róla mondani semmi lényegeset. A szerelemben az ember csak teljes személyiségével vehet részt, másképpen szerelem az annak mondott kapcsolatban nincs jelen. A szerelem minden egyes megnyilvánulása egyedi, de egyediségében társadalmi, és annyira mélyen emberi jelenség, hogy történelminek is nyilváníthatjuk, mert aligha lehet kétségünk afelől, hogy történelmet formáló erő. A szerelem társadalmisága egyáltalán nem azonos a társadalomban jelen lévő szerelmek puszta összegével; ahogy egy-egy szerelem sem valamiféle „alfaja” a társadalom szerelem-fogalmának, hanem az érem másik oldala, amely a többi egyéni megnyilvánulással, illetőleg a szerelem fogalmával csakis mellérendelő kapcsolatban állhat. Van a szerelemnek néhány olyan zavarba ejtő tulajdonsága, amely a gazdaság, a politika és a tudomány számára kifejlesztett logikai eszközrendszere számára lényegében megközelíthetetlenné teszi. Ezek: A szerelem a hétköznapi kommunikáció eszközeivel lényegében kifejezhetetlen. Számszaki eszközökkel megragadhatatlan Egyedi és megismételhetetlen Mindenféle módon reprodukálhatatlan, kísérletezés céljára alkalmatlan Rögzíthetetlen, a tudományos vizsgálat kritériumai szerint vizsgálhatatlan A szerelem „objektív” vizsgálata reménytelen vállalkozás. A tudós művek igen kevés információt szolgáltatnak róla. Amit mondanak, az vagy puszta külsőség, vagy valami korhoz kötött, múlandó jelenség. Ki vagy mi tud valóban fontosat mondani a szerelemről? A szerelmi líra. Folytatása következik.

Fáradt rigmus

Komor Jelen bajsza kajsza, Kevés a pénz, sok a hajsza. ——- Bolond bölcsek adót szülnek, Most ágálnak, később – ülnek. ——- Mert lyukas a költségvetés, Gyakoribb lesz a temetés. —— Konvergencia-probléma; Szó-adót fizet – a néma. —— Eu-kórházban úgy lehet; Rugdossák a betegeket. —— Hitelbe vett nyomor; ciki - Csontvázunk se fizeti ki. —– Itt globális, ott brutális; De az Élet: populáris. ——- Gyógyítgatnak roppant sebet; Fosztogatnak üres zsebet. ——- Ha a fapados lét kemény; Megvigasztal szajha Remény. —— Kint fizetünk, bent szeretünk, Majd koporsóban pihenünk.

Davis újabb levelének részlete - XXII.

Tudtam, hogy a hajómalomnak már el kellett indulnia. Balra és lefelé néztem, hátha felfedezem. Azt hiszem, a lehető legjobb pillanatban néztem oda. Láttam a folyón keresztül átnyúló fáklyasort, ennek fényében a vonuló lovasságot, és hirtelen észrevettem két gyors fénypászmát, amint cikázva röppentek a híd felé. A következő pillanatban lángok lobbantak ijesztő, rőtvörösen éhes fénnyel, és a nyomukban elbődült valami megveszekedetten borzalmas ordítás. A következő lépéseknél a lábam elé kellett néznem, nem láttam semmit, csak hallottam az ordításokat. Már csak néhány ölnyire sötétlett alattam a Mura, és a folyó felett hirtelen fegyverropogás hallatszott, de olyan élesen, mintha a közvetlen közelemben szólaltak volna meg a muskéták. A fegyverropogás egy pillanatra sem szűnt meg, aztán beleveszett egy hatalmas, fülsiketítő robbanásba. Két lépés múlva megláttam. Egész szélességében lángolt a folyó. Többé nem volt híd, csak lángtenger keresztben a Mura vizén. A kis öbölben hosszúkás, ormótlan csónakok várakoztak ránk, mindegyikben öt ember, kettőnek fáklya a kezében. Engem finoman az elsőbe taszigáltak, valaki parancsot adott, és mindenki előre engedett. Valaki a karját nyújtotta, és a csónakba segített. Ellendültünk a parttól. Néhányan eveztek, valaki pedig a ladik farában hosszú rúddal kormányzott. A folyó közepén láttam, hogy még mindig lángol néhány száz lépésnyire alattunk a Mura. Semmi egyéb nem látszott, csak a diadalmasan tomboló tűz. A túlsó parton meglepetésemre Witnyédi István fogadott. Meg sem szólalhattam, mert hozzám lépett, és úgy ölelt át, mintha a mátkája volnék. - Áldja meg az Isten kegyelmedet! – hatalmas, cuppanós csókokat is kaptam. – Jól mondta a gróf úr, hogy Isten küldte hozzánk! Így még soha senki nem bánt el ezekkel az átkozottakkal! Áldja meg az Isten kegyelmedet, Davis uram, de mind a két kezével! Meghatódtam, és zavartan motyogtam volna valamit, de már tuszkoltak is a lovam nyergébe. Sorra lóra szálltak a többiek is. Witnyédi uram nem volt nagy lovas harcos, de ő rúgtatott az élre, és fáklyás lovasok kíséretében elindultunk egy erdei ösvényen valahová, ahonnan élénk fegyverropogás zaját hozta felénk az éjszakai szél. Egyenesen Zrínyi gróf elébe mentünk. A bán sötétbe burkolódzó, kopár, ritkás erdő szélén állt, és figyelte, ahogy muskétásainak sortüzei sorra leterítik a kisebb-nagyobb csoportokban kitörni próbáló tatárokat. Időnként tatár nyílvessző zúgott el a feje mellett, de a gróf kutyába se vette. Újabb sortűz. A tatárok gyülekező tömege megritkult, aztán szétesett. Újabb csoport érkezett, de a következő sortűz azokat is elsöpörte. Más helyekről is szórványos puskaropogás hallatszott. A tatár lovassági tömegek itt már hírből sem léteztek, még néhány száz sem tudott többé összeállni, csak itt-ott pár tucat. Mind belerohant egy-egy sortűzbe. Jobbról mégis felbukkant egy nagyobb csoport, de lőtávolon kívül megtorpantak, és elkanyarodtak. - Azok ott – mutattam feléjük. – kitörni próbálnak! - Arra árok van! – felelte Zrínyi. A tatár lovasság a sötétségbe veszett. A következő pillanatban csattanó, csikorgó, huppanó zajok hallatszottak; iszonyú sikolyok követték őket. Sivító és vijjogó zaj szisszent. Először azt hittem, a szél, aztán ráébredtem, hogy nyílvesszők. De ezeket a tatár nem lövi, hanem – kapja. A Dráva partjának magyar és horvát íjászai halomra lőtték a maradékot. A nagy csapatból egyetlenegy sem menekült meg. Kimerülten huppantam a földre. Zrínyi gróf talpra rántott. - Hamarosan pihenni fog kegyelmed, mégpedig édesen. Nem sok van hátra, várja ki a végét! Folytatása következik.

Tavaszi zápor

Szelíd jövőt kereső Lágyan hulló langy eső, Tavasz tüneménye, Megújul az emberek reménye. ——- Esőfüggöny, éteri, Közöny porát elveri A tavaszi zápor, Eloszlik a téli halál-mámor. —— Alkonyatban verdeső, Csendes tavaszi eső Öntözi a fákat; Ami széttört, újra összeállhat. ——- Millió vízcsepp-gyerek Ejtőernyőn csepereg, Üdve búzaszemnek; Hírhozója Szépnek, Szerelemnek. —— Amíg élünk, szeretünk, S míg szeretünk, élhetünk; Szeretet, alázat - Minden egyéb csak hiú káprázat. ——- Szelíd jövőt kereső Lágyan hulló langy eső, Tavasz tüneménye, Megújul az emberek reménye.

Gyilkos szatíra Jean Ignace Isidore Gérard képeinek modorában (Vasi Szabó János: A Grandville Desert)

A XIX. század első fele francia grafikusai közt sajátos színfolt volt a Grandville művésznéven alkotó Jean Ignace Isidore Gérard. Kiváló rajzkészség, pontos megfigyelés, remek kompozíciók jellemezték, de igazi hírnevet a Les Métamorphoses du jour című litográfia-gyűjteményével szerzett. A hetven jelenet döbbenetes. A jellegzetesen XIX. századi, frakkban, szürke pantallóban, redingot-ban, nemegyszer sárga nadrágban, kék frakkban, azaz Werther-jelmezben feszítő urak, színes bő szoknyát, vállkendőt viselő hölgyek – állatfejet hordanak. Nem ez a legkülönösebb, ilyen már előfordult a képzőművészet történetében nem is egyszer. Az állat-ember heteromorf szereplők ábrázolása a messzi ókorba, vagy még azon is túl, a mitológiákba nyúlik vissza. Grandville képeiben az a lenyűgöző, hogy az állatfejű és embertestű alakok egyáltalán nem nélkülözik az ökonómiát, sőt úgyszólván természetesek. Tökéletesen valósítják meg a korszak hétköznapjainak ábrázolását; az állatalakok emberi jellemet hordoznak; a XIX. századi kispolgári lét korrajzát állítják elénk. Az állatfejek nem ütnek el az embertestektől, döbbenetes hitelességgel állítanak elénk egy-egy embertípust. Éppen akkor, amikor a korabeli irodalom is a típusok ábrázolását tűzte célul maga elé… A képekről sugárzik a kisszerűség; a biedermeier polgári lét korlátoltságát, a távlatok nélküli megalkuvást, az eszmények nélküli élet sivárságát mutatják be; egyfajta reményen-túli lét képeivel rémítenek. Nincs pedig bennük semmi démoni, semmi félelmetes. Az állatfejű figurákban csak egyetlen közös vonást találunk: mind a személyes döntés erkölcsi felelősségének hiányát ábrázolja… Erről szól Vasi Szabó János A Grandville Desert című írása. Címében félreérthetetlenül utal Grandville művészetére (a színész és artista felmenőkkel rendelkező Gérard a nagyszülei egykori művésznevét vitte tovább grafikusként). Vasi Szabó mintegy adaptálta az irodalomba Grandville művészi nézőpontját, és a hasonló eszközökkel nagyon hasonló eredményre jutott. Persze, a probléma aktualitása most mérhetetlenül nagyobb, mint 1828-ban volt. Vasi Szabó novellája első olvasásra – scifi. Legalábbis ez a zsáner, ami leginkább rá húzható… A scifinek nagyon komoly érdemei vannak a huszadik századi irodalomban; szinte egymaga vállalta dilettáns elvek érvényre jutása idején, az epika céhbe, elitbe, szektákba, olvashatatlanságba, kisszerűségbe, anti-irodalmi poétikákba zárkózása idején az olvasóközönség fenntartásának mérhetetlen felelősségét, az irodalom-alattiság demagóg ódiumát, és a valódi irodalom-alattisággal való küzdelmet, technicizált védőernyője alatt menedékre lelhetett az emberi literatúra egyik legnagyobb értéke, a MESE. A scifi azonban a hősi korszak elmúltával manapság utóvédharcát vívja, megújulásra vár. Teljes meghasonlottságban él. Egyik kezével görcsösen kapaszkodik a régi dicsőségbe, a másikkal azonban a hivatalos irodalmi kánon után kapkod, mintha annak a szekerén lenne hely a számára… Manapság azonban, a nagy széttöredezettség idején, maga a kánon is töredezik, osztódik. Egyre nagyobb súllyal merül fel a kérdés: mi is az irodalmi érték? Mi is az irodalom felelőssége? Kimerülhet-e az irodalmi élet abban, hogy mindenféle egyesületbe, szektába, szekértáborba, tehénlepénybe be(le)lépünk, onnan kilépünk, nyilatkozunk, protokoll-feszengünk, felsorolunk, díjakon torzsalkodunk, mecénások hiányán kesergünk, olvasó-nélküliségünkön siránkozunk, és megalázkodunk a díjak elnyerése érdekében. Díjak? Értékük már a közember szemében is devalválódott, a díjaknak általában pártszaguk és szavazatszaguk van, a politika irodalmi beavatkozásait jelképezik. Valódi irodalmi élet híján az irodalom egyre inkább a politika szolgálólányává látszik aljasulni. Amikor az egyik oldalon roppant csordában bőg a posztmodern olvashatatlanság és jelentéktelenség, a másikon mintha nem mindig tudnának különbséget tenni politikai hovatartozás és irodalmi érték között. Vasi Szabó írása scifi eszközökkel él, de csak olyan mértékben, amint ezt mondanivalója érdekében szükségesnek látja. A novella csak látszatra telivér disztópia, igazából szatíra, méghozzá a mai hazai valóság gyilkos szatírája. Az író nem is veszi a fáradságot, hogy valami kitalált jövőbe illessze a történetét, eszébe sincs hosszan vesződni a háttérdíszlettel vagy a kulisszák festegetésével. A Grandville Desert a mai Magyarország életének szatírája – Grandville festői modorának irodalmi adaptációjával. Témája korunk morális pestise: a személyes erkölcsi felelősség hiánya. A novella hőse, Bybesh Ebenezer napjaink kisemberének modellje. (A ’kisember’ szót már nem kizárólag a hagyományos értelemben használom, hiszen a mai valóságban kizárólag kisemberek élnek. A nagyok – ipari és bankvezérek, politikusok, celebek – távolabb vannak a napi valóságtól, mint az UFO-k.) Bybesh Ebenezer a morális kisember típusát jeleníti meg. Napjaink magyar valóságának ez a legproblematikusabb figurája. Az ilyenek számára napjaink mai Magyarországa tejjel-mézzel folyó Kánaán, dús füvű televény; mindenki más, az ép erkölcsűek számára meg Golgota. A mai morális kisember sorozatos megalkuvásokkal feláldozza és anyagiakra váltja erkölcsi tőkéjét. Persze, nem lesz milliárdos, az erkölcsiség eladásából/elárulásából telik neki új kocsira, tűrhető életkörülményekre, meg a mindennél nagyobb vonzerőt jelentő külföldi kujtorgásra. Ennek fejében megtanul helyezkedni, rugalmasan elszakadni; a barátokat és szerelmeket haverokra és szexpartnerekre cserélni; kemény megalkuvások sorozatán keresztül építi küzdelmes karrierjét, hogy a végén – a vágyak és remények beteljesülésével – esetleg maga is komprádorrá lehet. Ez a morális kisember létének apoteózisa; végső erkölcsi halálakor a pénz-túlvilág sunyi mosolyú szentpétere levett tányérsapkával bocsátja be a globális pénz-mennyországba. Bybesh Ebenezer középvezető – ahogy a morális kisemberek zöme. Az ilyen pozíciók elnyeréséhez a legtöbb esetben annyi megalkuvás kell, hogy az ép erkölcsű emberek eleve megrettennek tőle. A morális kisember azonban úgy érzi, ő a korszerűség letéteményese. Nem tudjuk, nős-e Ebenezer; azt a kérdést az író finoman lebegni hagyja ebben az amúgy is lebegő konstrukciójú novellában.Attól, hogy “öreglegény”, még lehet esetleg elvált is, vagy akár – özvegy. Ebenezer a sanghaji központú Xanadu Monitor Hungary Kft alkalmazásában áll. A kínai gazdaság világméretű előretörése napjaink valóságához tartozik, de itt és így egyben finom fricska is az író részéről. A cuoleur locale bemutatása tökéletes. Bybesh Ebenezer napi munkáját végzi. A főhős legfeljebb negyvenes évei elején járhat, és nem számít jelentős intellektusnak; nem az eszéért alkalmazzák. Közönséges hajcsár. Esti érettségijével nem viheti többre, de nem is nagyon akar előre jutni a szamárlétrán. Elégedett ember. Morális kisember az őt megillető helyen. Nyilván a főnöke, Bikanyakú is hasonló fából van faragva. Egyébként nem derül ki, hogy az utóbbi gúnynév-e, vagy valódi. Nincs jelentősége. Vasi Szabó kerüli a körülményességet, a túlírást. A napi egyhangúságot a titkárnő érkezése szakítja félbe… „- Bocsika, Ebi!… Most jött faxon Kínából, minden termelésvezető kap belőle.” A látszólagos könnyedség mögött nagyon súlyos tartalom rejlik. A cég sanghaji főnökei leépítés mellett döntöttek, és ezt így adják a munkatársak tudtára; a hír öltönyös nagyemberek gyűléséről röppen fel, és a vigyorgó titkárnő átnyújtotta fecnivel éri el a célját. Leépítés… Napjainkban a legfélelmetesebb kifejezések közé tartozik. A Vasi Szabó által elmondott helyzet természetesen nem science fiction; az ilyesféle, gyakran sorsokat derékba tépő döntéseket napjaink hatalmasságai ilyen nyegle módon szokták tudatni. Ténylegesen a maca adja tudtul, ezért tartják. Két hete sincs, hogy reggel hétkor beszéltem egy vezetővel, akinek tervei voltak, igyekezett (volna) jól ellátni a feladatát. Javaslatokat tettem neki, amelyek elgondolkodtatták. Hiába. Néhány óra múlva megjelent két maca, és tudatták a vezetővel: ki van rúgva. Így megy ez mostanában: anno Domini 2012. Magyarország. Fejétől bűzlik a hal… A társadalomban ijesztően terjedő gagyiság, nyegleség, tudatlanság, felületesség, bárdolatlanság eluralkodásáért a társadalmat irányító hatalmasságok a felelősek. Nem pusztán a leépítések stílusa kárhoztatandó, hanem a leépítés, mint fogalom maga. Meg a jelenség, hogy emberek százait, ezreit lehet megfosztani biztos megélhetésüktől „leépítések” sokaságával. Az öltönyös majom leépítő „racionalizálása”, meg a szellemileg leépült, részeg csavargó faszomozása egy tőről fakad; mindkettő ugyanazon felelőtlen nyegleség megnyilvánulása. Az érem két oldala, mindkettő a személyes felelősség teljes hiányát jelzi. Régen, ha egy iparos arra kényszerült, hogy elbocsásson valakit, akinek a munkájával egyébként elégedett volt, azt mindketten tragikusan fogták fel. Tisztességes iparos sohasem írt ostoba felmondólevelet, amelyet mással adatott át; tisztában volt vele, hogy ez személyes kötelessége, ezt neki magának személyesen kell a dolgozójával közölni. Ahogy a becsületes katonai parancsnok is tudta, hogy bizonyos parancsokat csak személyesen adhat. Nem így a mai gazdasági hatalmasságok öltöny-agyú nyeglesége. Manapság a legsúlyosabb közléseket a valóságtól távol eső dimenziókban élő hatalmasságok kigombolt köpenyű és széllelbélelt agyú macák, vagy rugalmas lelkiismeretű öltönyös bábfigurák útján tudatják, akiket aztán alkalomadtán szintén „leépítenek”. Ma már ezen senki meg nem ütközik. Pedig hát a leépítésből fakadó elbocsátásokat a döntéshozónak személyesen kellene közölnie minden egyes elbocsátott dolgozóval, ez volna a kötelessége. Minden egyes embernek a szemébe kellene néznie. Hogy ez nehéz és kényelmetlen? Igen, de kitérni előle gyávaság és becstelenség. Így viszont egyoldalú, csupán az elbocsátottnak okoz katasztrofális nehézségeket, aki az elbocsátó szemében csupán számadat, és minél személytelenebbül művelheti elbocsátásait, annál kevésbé lesz tekintettel más emberek sorsára ezután is. Az uralkodókat valamikor arra nevelték, hogy az alattvalóikkal szemben személyes felelősségük van. Természetesen nem minden uralkodó felelt meg ennek a követelménynek, de a modern nagyvállalatok vezetőinek képzésében ez a nagyon fontos elv már nem is játszik szerepet. Ez egyik oka szembetűnő fogyatékosságaiknak. Az embereket haszonlények tömegének tekintik, akik közül annyit, azokat és addig használják, akikre és ameddig igényt tartanak. Valahogy úgy, mint egy papír zsebkendőt, vagy egy pár cipőt. A leépítés ellen semmiféle „emberi jog” meg nem véd, és a modern kegyelmes urak számára a személytelenség a morális problémák ellen olyan univerzális védőernyőt szolgáltat, hogy soha rá nem döbbennek, miféle aljasságot műveltek. Talán fel sem fognák, hiszen a szent profit érdekében cselekedtek. Ami a távoli központ Olümposzán trónoló, az emberi életet csupán számszaki vonatkozásban értelmező csökevényes erkölcsű istenség számára bagatell és természetes, az a morális kisember, a helyi kisisten számára nagyon problematikus. Itt kezdődik a nyomorult Bybesh Ebenezer vesszőfutása. A leépítendő dolgozók között ott van Csider Niki, Ebenezer szerelme. A szép vendégmunkáslány a negyvenes éveiben járó, köpcös Ebenezer szeretője, és a főhősnek őt is ki kell rúgnia. Ebenezer tehetetlen. Az Olümposz elbődült, és egy szellentéssel véget vetett talán az élete legnagyobb szerelmének. Hogyan folytatódnak az életben? Ebenezer talán kiállna a kedveséért? Néhány évtizeddel ezelőtt biztosan, megpróbálta volna meggyőzni a főnökséget, hogy a gyöngyházmosolyú lány nélkülözhetetlen. Néhány évtizeddel ezelőtt ez bizonyára sikerült volna. A multi világ távol trónoló atyaisteneivel szemben azonban Ebenezer tehetetlen… Amerikai akcióregényben Ebenezer szembeszállna a sanghaji főnökökkel. Kitalálna valamilyen nélkülözhetetlen herkentyűt, amiben Nikinek is érdeme lenne, végül a mosoly országában mindkettőjüket keblére ölelné a szigorú, de igazságos nagyfőnök és megtízszerezné a fizetésüket. A filmváltozatban Chuck Norris játszaná Ebenezer szerepét, és nyomorékká verne pár tucat intrikust. Romantikus történetben Ebenezer felmondana, és megpróbálná Nikit valamilyen más munkából eltartani. Évekig nélkülöznének, amíg aztán a fináléban rájuk mosolyogna a szerencse valami nyeremény vagy gazdag rokon alakjában. Melodrámában a szerelmesek minden poklon keresztül együtt maradnának, amíg ki nem derülne, hogy a főmulti életét Ebenezer mentette meg. Realista novellában Ebenezer öngyilkosságot követne el, ennek harsányan tragikus filmváltozatában Niki is vele tartana ebben. Vasi Szabó János novellájában Ebenezer egyiket sem teszi. Miért is tenné bármelyiket, a fentebb elősoroltak mindegyikéhez személyes erkölcsi felelősséget vállaló döntésre volna szükség. Ebenezer, a morális kisember erre alkalmatlan. Valami sokkal riasztóbbat tesz. A jövő morális kisembereinek kiképzése a jelen iskoláiban folyik. Mit is tenne Ebenezer helyében a tévé felnevelte, semmiféle erkölcsi érzékkel nem rendelkező, semmilyen valódi értéket befogadni nem tudó ifjúsági massza valamelyik egyede? Nem érezné különösebb szükségét a cselekvésnek, ugrani főleg nem ugrana, hiszen Niki csak a munkáját veszítette el, nem pedig az ülőhelyet akarja előle a buszon elfoglalni. Mit tenne? Pontosan ugyanazt, amit mindig; bambán bámulna, rágógumit csámcsogna, nyomkodná a mobiltelefonját, miközben sivár, rossz zene csörömpölne zagyván a fülhallgatójából. Ebenezer is valami hasonlót művel, és ez a jelkép túlnő a novella mai világra emlékeztető szituációján, univerzális jelképpé válik. Következik a videójáték: a Grandville Desert. A haszonemberek mákonya. A virtuális játékban a morális kisember megpróbál hőssé válni. Ma is vannak ilyesféle elfoglaltságok; Vasi Szabó műve csupán olyat előlegez, amit már ma is létrehoznának, ha volna hozzá technológia. Vélhetően meg is lesz hamarosan. A hasonló amorális eszközök vélhetően nagy népszerűségre tesznek majd szert a morális kisemberek között, nyilván nagyon várják. Hazug hősként lövöldözni egy hazug világban; mai hazug életű emberek millióinak vágyálma. Ahol a moralitás épületének a tetejét ellopták, és a falak ingadoznak, ott már csak az alapok lehetnek egészségesek. Az értelmetlen lövöldözős virtuális elfoglaltság (itt is) a néhai gladiátorjátékokat idézi. A távoli multi-istenek uralta posztmodern leépítő világban a problémák megoldatlanok maradnak; vagy fogyasztói síkra terelődnek. Következik Ebenezer félelmetes rémálma, ami még Dante Poklán is túltesz. Vasi Szabó János kiváló novellája félelmetes szatíra a jelen Magyarországáról. A filozófiai és erkölcsi stagnálás lidérces világa a szétesés szélén áll. Kockán minden; erkölcsi értékek, emberi kapcsolatok, munka, jövő. Még az ábrándozás lehetősége is. Ez a világ nyilvánvalóan haldoklik, gyógyszer a bajára nincs. Contra mortem non est medicamen… Helyre kell állítani a személyes erkölcsi felelősséget; az ember személyében felelős a világért. Nem új gondolat; a legtisztábban Albert Schweitzer fejtette ki – csaknem egy évszázaddal ezelőtt. A novella nyelvezete élvezetes; messze magasan fölötte áll az átlag science fiction nyelvi leleményének. „Árnyékom eltűnt, derékszögből lövi sugarait az égi íjász.” Mi minden elgondolkodtató mellékjelentést hordozhat egy-egy ilyen jól formált mondat, mintegy mellékesen, nem is mindig a cselekmény fő sodrában. Mi mindent lehet a nyelvvel hagyományosan is művelni, nem kell hozzá semmiféle posztmodern précieuse halandzsa… Sok szépet és jót fogunk még olvasni a Szerzőtől. Megjelent: EGYÜTT, 2012/1

Hogyha Isten spórolna...

Hogyha Isten spórolna, Teremtés se volna, Üres égen vak üstökös Sírva kóborolna. —— Hogyha Isten spórolna, Tejút se derengne, Egy csillag se ragyogna, Mert deficites lenne. —— Hogyha Isten spórolna, Lét se jönne szóba, A Remény és a Szeretet Elmenne adóba. ——- Hogyha Isten spórolna Csodát sose tenne, Az Élet zegzugaiban Szerelem se lenne. ——– Hogyha Isten spórolna, Nem volna alázat; A bakter a temetőben Építene házat. —— Hogyha Isten spórolna, Csöpp jövő se lenne; Minden sarkon hajléktalan Halál kéregetne.

Szőke nő zűrben az űrben - 159.

SZÁZÖTVENKILENCEDIK RÉSZ Íródott Nyuzga javaslatára. Helmut Schellenberg kidülledt szemekkel meredt a beszélőre, és még Karen is összerándult, hideg futkosott a hátán. Ötszáz éve? Úristen, ötszáz éve… Ed Philips lassan folytatta: - Az a Föld rettenetesen túlnépesedett bolygó volt, tele feszültségekkel. A globalizációs folyamatok olyan irányt vettek, hogy a lakosság kilencven százaléka lényegében nyomorban élt, és a glóbuszt uraló nagyvállalatok a profiton kívül semmi egyébre sem voltak tekintettel. Ott nem létezett a bunkó kifejezés, helyette a másodrendű világpolgár státuszba sorolták azon személyeket, akiket nem számítottak az elithez. Ez is leginkább nem hivatalos titulusként, kimondva-kimondtalanul létezett, mert a demokrácia retorikus sémái szerint természetesen minden ember egyenlő volt. Karen savanyú arccal bólintott. - Igen, ez most is így van – sóhajtott Helmut. - A túlnépesedés és az állandósult gazdasági problémák miatt az emberek zöme úgy élt, mint a patkányok; összezsúfolódva, minden perspektíva nélkül, szinte a saját mocskában. A Föld egy részén állandóan helyi háborúk folytak, és a két-három nagyhatalom kicsinyes politikai játszadozása leginkább néhány politikus klán becsvágyát és a nagyvállalatok parttalan profitérdekeit szolgálta. - Ez is ismerős – jegyezte meg Karen. Helmut lehajtotta a fejét. Elég nyomorult arcot vágott. Az egész világa összeomlott, gondolta Karen. Sebaj, az enyém is. Ettől azonnal csuklania kellett. Ivott egy kortyot. - A teljesen tehetetlen kormányzat minden problémára újabb és újabb megszorításokkal válaszolt. Az absztrakt célok és a meddő költségvetési politika számos nagyvárosban oylan feszültségekhez vezetett, hogy nem telt el nap véres zavargások nélkül, és a páncélozott járműveken cirkáló, gépesített rendőralakulatok felszólítás nélkül tüzeltek, ha valahol nagyobb embercsoportot vettek észre. - Ilyen azért most nincs – nyögte Helmut. - A Földön nem sok hiányzik hozzá most sem – tette hozzá a szőke nő. - A problémák megoldására a Földet irányító vállalati vezérek agytrösztje valami elképesztő megoldást javasolt; ez volt a TerraFutura Terv. Sóhajtott, és jól meghúzta az italát. - Terra Futura? – kérdezte Helmut. – Valami ilyesmiről én is hallottam. Ed Philips a fejét csóválta: - Nem hallhattál róla, Helmut, mert ezt csaknem ötszáz év múlva találta – vagy találná – ki jól fizetett szakértők ostoba társasága. - A terv a népességcsökkentésről szólt? – kérdezte a szőke nő. Ed Philips bólintott. - Igen, és meglehetősen erőszakos népességcsökkentésről. Meg akarták adóztatni a gyermekvállalást, de a szaporodással nem fenyegető szexuális élet nemcsak adómentességet, anyagi támogatást is jelentett volna. Ez is éppen elegendő felháborodást keltett világszerte, és ehhez járult még – sóhajtott. – a multinacionális közösségek állandóan hangoztatott jelszava. - Mik azok a multinacionális közösségek? Philips kelletlenül elmosolyodott: - Bátorították, hogy a különböző nemzetiségű személyek minél inkább keveredjenek egymással, hogy soknemzetiségű települések jöjjenek létre, és hogy minél teljesebben megsemmisüljenek a helyi és nemzeti tradíciók. Hogy minél felszínesebb, minél kevésbé összetartó közösségekre szakadjon a világ, mert nagyon féltek a lázadástól. - Nem csodálom – motyogta Helmut. - De történt valami, igaz? – kérdezte a szőke nő. – Történt valami, ami teljesen új szituációt eredményezett, vagy eredményezhetett volna. Philips fanyarul mosolygott: - Úgy van, Karen. Marcantonio Capello felfedezte Atlantiszt. Folytatása következik.

Szerelem és líra - XXII.

Huszonkettedik rész

A szabadság és a szerelem sokkal mélyebben tartoznak egybe, mint Petőfi híres versében. Nem képzelhető el közözzük olyasféle hierarchia, amit a nagy költő verse sugall; talán inkább ugyanannak az éremnek más-más oldala. Szabadság és szerelem egymást feltételezik.

Itt meg kell jegyeznem: a szerelem nem függ semmiféle társadalmi formációtól, nem függ sem a termelőeszközök tulajdonjogától, sem pedig a piacgazdaság meglététől, illetve meg nem lététől. A zsarnokság alatt éppen úgy létezik, mint a magáét szabadnak deklaráló piacelvű világban, monarchiában éppen úgy, mint köztársaságban.

A szerelem és a társadalom kapcsolata a jelenlegi társadalomtudományok fogalomrendszerén keresztül nem értelmezhető. A szerelem ugyan társadalmi jellegű fogalom, de egyáltalán nem olyan értelemben, hogy a statisztikák bármilyen információt képesek legyenek közölni róla. A szerelem ugyan társadalmi jelenség, de kizárólag az egyénre vonatkoztatva van értelme, számokkal nem kifejezhető, nem értékelhető. Talán ez az oka annak is, hogy a természettudományok sem tudnak mondani semmi lényegeset róla, még a pszichológia sem. Ahogy az ember sem fogható fel csontok, izmok és idegpályák összegének, a szerelem sem írható le úgy, mint libidó, termékenység, orgazmus és fajfenntartás összege.

Mivel szerelem és szabadság minden másnál szorosabban tartoznak egybe, kénytelen vagyok a szabadság fogalmával kissé hosszabban foglalkozni.

A szabadságfogalom és a hétköznapi emberi élet szükségleteinek egybevetése mindig árulkodik adott szabadságfogalom hiányosságairól. A szabadság az emberi élet teljességének egyfajta foglalata, ennek egy más megközelítése a szerelem. ilyen értelemben nem lehet nem tudomást venni a kor szabadságfogalmának torz mivoltáról. Pontosan annyira torz ez is, amennyire a szerelem különféle tudományos definíciói és megítélései.

Az úgynevezett liberális szabadságjogok a történelmi fejlődés termékei, bizonyos (kizárólag) politikai jellegű cselekvési lehetőséget biztosítanak az emberek számára, amelyek – ha valóban, de facto érvényben vannak – védelmet nyújtanak a gazdaságon kívüli kényszerrel szemben, de teljesen védtelenül hagyják őket a gazdasági kényszerrel szemben, amely a tényleges szabadságukat nem kisebb mértékben veszélyeztetheti, vagy éppen illuzórikussá teheti.

A mai világban a liberális szabadságjogok elavultak, csupán gyakran hangoztatott szólamként szerepelnek. Most, hogy a liberális piacgazdaság győzelmet aratott a létező szocializmus ellen vívott harcában – ahol az emberi jogokat fegyverként forgatva mindig kompenzálni tudta a keleti blokk embereinek lelkesedésével azon kiábrándultságot és szkepticizmust, amely a saját berkeiben alakult ki az emberi jogok mögött álló valósággal szemben.

A létező szocializmus bukása után azonban a liberális szabadságjogok kiüresedése egyre nyilvánvalóbbá válik. Nyilvánvaló, hogy kiegészítésre szorulnak, mert jelenlegi formájukban csökevényesek.

Ahhoz, hogy a szabadságjogok érvényesülése valódi szabadságot jelentsen, legalább az alább felsoroltakkal kellene kiegészíteni őket:

A lakóhelyhez, az otthonhoz való jog
A biztos megélhetéshez való jog
A munkahelyhez való jog

Még ez sem adná az emberi jogok teljességét, de biztosabb és emberibb életet teremthetne. Korlátozná természetesen az egyedül üdvözítő piacgazdaságot, lenyesné annak vadhajtásait, de még mindig nem volna a teljesség.

Viszont sokkal több lehetőséget adna a szerelemnek.

Folytatása következik.

Bátortalan tavasz

Végre virágba borult az öreg bölcs körtefa újra;

Itt a tavasz mégis, s észre alig vehetem.

——

Lanyha az új kikelet és hűvös a reggeli szellő;

Nyirkos, esős napokon munka után rohanunk.

——

Elvisz a busz pompás fák sorfala közt araszolva;

Vár a bürokratikus, jéghideg, ócska jelen.

—–

Nem hagy időt a tavaszt szemlélni a sok rohanásom;

Száz kicsinyes feladat osztja be perceimet.

——-

Tárulj, szent tavaszom, jöjj, élessz, váltsd meg a lelkem;

Nyárba ne fordulj még, nélkülem el ne szaladj!

Davis újabb levelének részlete - XXI.

Tóni és csapata villámgyorsan mozdult. Fél percen belül a mangonelek mellett álltak.
- Kioldani!
Hatalmas csattanásokkal lökték ki a görögtűzzel töltött csuprokat a gerendasudarak. Sivítva-füstölögve száguldtak a lövedékek a cél felé.
Nem várjuk meg az eredményt. A görögtűz máris becsapódik a vezetéklovak, meg az átvonulásra várakozó lovasok tömegei közé. Amerre fröccsen, gyújt, éget, kínzó, őrjítő fájdalmat okoz, és vízzel nem oltható el.
A másik gyújtózsinórköteget magam akartam meggyújtani, de nem éreztem magamban elegendő erőt. Intettem Kriszticsnek.
A strázsamester azonnal megértette a kimondatlan parancsot, és futva indult a még érintetlen gyújtózsinórokhoz.
Már a várudvaron futottunk a hátsó bástya felé, amikor Krisztics utolért bennünket. Néma kérdésemre határozott bólintással felelt.
A hátsó bástya alatti meredek partról kellett leereszkednünk, hogy elérjük a zsilip mellett ránk várakozó csónakokat. Ha kerülünk, és a könnyebb úton megyünk, a hajóhídról esetleg valaki észrevehet bennünket.
Féltem ettől az útszakasztól, de hamarosan kiderült, hogy nincs rá okom. A katonák jól ismerték az utat, és segítettek. Engem is karon ragadott valamelyik hajdú, és vigyázva-segítve terelgetett a helyes útra.
Még mindig hallottunk dörrenéseket, de a többségüket már a túlsó part felől. Az aknáink dolgoznak, alaposan befűtenek a tatárnak. Szépen, hosszúra nyúlt libasorban, lépésről lépésre araszoltunk lefelé. Amikor lenéztem, láttam, hogy messze alul valami megcsillan. A Mura.
Körülbelül félúton lehettünk, amikor hirtelen puskaropogás kezdődött messze a fejünk felett. A flinták és muskéták durrogásába néhány mélyebb hang is belezendült. Ágyúk. Elégtétellel bólintottam magamban. Kár, hogy Zrínyi gróf ezt nem látja. A halottnak vélt, felrobbantott Zrínyi-Újvár tüzet nyitott az ellenségre.

Folytatása következik.

Áprilisi csillagok

Áprilisi csillagok,

Hűvös estét hoztatok;

Alattatok bágyadt Tavasz

Lagymatagon

Andalog.

——

Fényetek tompán ragyog,

Áprilisi csillagok.

—–

Áprilisi csillagok,

Tavasz-ízre vártatok;

Indigó égen

Öreg Hold

Vén szekere

Imbolyog.

——-

Csodák füstje gomolyog,

Áprilisi csillagok.

——

Áprilisi csillagok,

Ötven esztendős vagyok;

Vén létemre

Bennem mégis

Ifjú remény

Kavarog

A bűnös asszony

Régebben szokás volt, hogy a katolikus papok penitencia gyanánt testi fenyítést szabtak azokra a vétkesekre, akik a gyóntatók szerint kiadós verést érdemeltek. A fenyítést bizonyos esetekben a papok maguk végezték – francia festők erről számos gúnyos metszetet készítettek, mert az volt a véleményük, hogy a gyóntatók aljas módon visszaélnek a helyzetükkel.

Nálunk a penitenciát általában nem személyesen a papok mérték ki, hanem a sekrestyés vagy templomszolga – templomi bűnbánati szertartás keretében.

Egyszer egy férjes asszonyra nagyon megharagudhatott a plébános, mert penitencia gyanánt – súlyos korbácsolásra ítélte.

Ezen igen elszörnyedtek a nő hozzátartozói.

Az egyházi törvény megengedte, hogy a családtagok magukra vállalják szeretteik helyett a penitenciát.

A derék férj előlépett, mondván, átvállalja felesége helyett a korbácsolást.

(Arról nem szól a fáma, miféle vétket követhetett el a nő.)

Nagy cécóval kimérték hát a penitenciát, méghozzá – szégyenletes módon – éppen az isten házában. Alaposan megkorbácsolták a nyomorult férjet.

Az asszony végignézte. Sőt…

Mit végignézte. Meg is szólalt…

Felkiáltott pedig imigyen:

- Verjék csak! Verjék meg rendesen! Én nagyon bűnös asszony vagyok!

Tavaszi Lélek

Virágzó fák illatárja lobog,

Könnyű tavaszi zápor imbolyog;

Mosolyog a tavaszi Lélek;

Élek.

——-

A tavaszi fény

Talán az újjászülető

Remény…

——

Dogma, merevség, katyvasz;

Rátok fúj még a Tavasz.

——

Víg tavaszi eső csorog.

Elmosódnak a kánonok.

——-

A friss, fiatal Remény már kikelt,

Az Élet sértetlenül áttelelt,

Kavarog a tavaszi Lélek;

Élek.

——

Eső áztatja a tavaszi fákat,

S a hülyeség infrastruktúrája

Szárad…

——

Tavaszi szél nyomán a por

Foszló bürokrata-szigor…

——

A düh fala papírvékony,

Elmúlik, ami múlékony.

——-

Politika? Hitvány lőre,

Iszogassa, aki dőre.

——–

A szent Tavasz friss és pőre,

Reményt fogan egykettőre.

——

Vidámsággal tombol a Kikelet,

Feledteti a Halált, s a telet;

Felnevet a tavaszi Lélek;

Élek.

Szőke nő zűrben az űrben - 158.

SZÁZÖTVENNYOLCADIK RÉSZ

Íródott Nyuzga javaslatára

Helmut Schellenberg döbbenten nézett a másik férfi arcába. A szőke nő is elnémult.

- Na? – kérdezte nyersen Ed Philips. – Most már elégedettek vagytok? Van még kérdésetek?
- Van – felelte Karen. – nem is egy. Szeretném, ha töviről hegyire mindent elmesélnél nekünk, Ed. Mindent. Az igazat.

Ed Philips elnyűtt tekintettel kortyolgatta az italát.

- Álljunk csak meg egy pillanatra! – csapott le rá Helmut. – Szóval azt állítod, hogy Dúvad Williams admirális az édesapád?
- Már mondtam – vetette oda fáradtan Ed.
- Szóval ő az apád?
- Igen.
- Tehát te Dúvad Williams admirális fia vagy?
- Az isten szerelmére! – tört ki Ed Philips. – Hányszor kell még megkérdezned? Ha ő volt az apám, akkor felettébb valószínű, hogy én meg a fia vagyok, nem? Te idióta!
- Csillapodj, Ed! – szólt rá a szőke nő.
- Az istenfáját!

Ed Philips őrjöngött. Nagy lendülettel a földhöz vágta a csészéjét, felpattant és belerúgott a székébe.

- Admirális a hajónak!

„Hajó az admirálisnak! Felkészültem a renitens tiszt ártalmatlanná tételére!”

A dühöngő férfi erre hirtelen megállt, és összerándult, mintha darázs csípte volna meg. A dühöngést mintha eévágták volna. Ed Philips felemelte, helyére tette az imént felrúgott székét, visszatette a helyére, és lehuppant.

- Tehát Dúvad Williams fia vagy? – makacskodott Helmut.
- Igen! – felelte mogorván a másik.
- De ugye, nem akarod azt mondani, hogy éppen ennek a változatnak, az itt hibernált Williams admirálisnak lennél a gyermeke? Ugye, nem ő a biológiai apád?

Ed Philips tátott szájjal bámult rá.

- Ugye, nem ő a biológiai apád, Ed?
- Hát, nem is tudom. Talán nincs is jelentősége…

Igaz is, gondolta Karen. Vajon van ennek jelentősége?

- Nem tudod, Ed?

Ed Philips tehetetlenül tárta szét a karját.

- Williams az apám, Helmut. Hogy ténylegesen ez a változat-e, vagy valamelyik másik, nem tudom. Azt se, hogy hányan vannak. Egyszerűen nem tudom.
- Mit tudsz, Ed,

Karen újra háziasszonykodni kezdett, mindhármuknak italt és szendvicseket készített, aztán tálcára tette, és mosolyogva odavitte a két férfihoz.

- Mindent el kell nekünk mondanod, Ed – igyekezett barátságos, sőt gyengéd lenni.
- Úgy van! – vágta rá Schellenberg.

Mintha maga Ed is bólintott volna.

- Hallani akarom, Ed – nógatta Karen, és közben arra gondolt, ismét meg kell-e ijesztenie a férfi.

Nem kellett.

Ed Philps beletörődően sóhajtott.

- Rendben van.

Mindketten feszült figyelemmel hallgatták.

- Minden a Földön kezdődött. Nagyon régen. Ötszáz évvel ezután.

Folytatása következik.

Szerelem és líra - XXI.

Huszonegyedik rész

Ha a személyes felelősség felolvad a társadalmiságban, akkor lényegében az emberi szabadság válik teljesen illuzórikussá. Teljesen mindegy, hogy a rendszer propagandája ilyenkor miféle jelszavakat skandál; hogy szabadságról szól-e, hazafiságról vagy szocialista öntudatról, esetleg éppen „a nép szerető édesapjának” mindenki másét megszégyenítő erényeiről zengedez.

Az emberi szabadság nem annak kérdése, hogy a sokféle árucikk közül melyiket választjuk, nem is azé, akarunk-e külföldre utazni vagy sem.

A szabadság erkölcsi fogalom; nem pedig az anyagi eszközök felhasználásának kérdése. A globalizáció propagandájának sokat hangoztatott „utazás szabadsága” tétele egyáltalán nem a szabadságról szól, hanem arról, hogy aki elegendő anyagi eszközzel, szabad idővel és kötöttségmentes státusszal bír, minden különösebb cél nélkül szabadon utazgathat a világban. Elegendő pénz, szabadidő és kötöttségmentes státusz természetesen csak az emberek egy töredéke számára létezhet, általában csupán rövid ideig. A pénzzel, szabadidővel és kötöttségmentes státusszal való rendelkezésnek nem sok köze van az igazi szabadsághoz, annál több a hatalomhoz. Pénznek, szabadidőnek, illetve kötöttségmentes státusznak a társadalmasítása természetesen lehetetlen, ezt éppen a piacgazdaság viszonyai akadályozzák. Amikor a propaganda azt a vágyálmot igyekszik kiépíteni a fogyasztóban, hogy az is elérheti a pénzzel, szabadidővel és kötöttségmentes státusszal való korlátlan rendelkezés állapotát, annyit utazgathat, amennyit akar – azaz utánozhatja a piacgazdaság hatalmasainak életformáját – hazudik.

A hazugság természetesen a propaganda létformájához tartozik. Ez nem azt jelenti, hogy feltétlenül valótlant állít, csak azt, számára nincs jelentősége annak, hogy a céljai elérése érdekében hangoztatott szólamok az igazságon alapulnak-e.

A propaganda a létező legkívánatosabb állapotnak szeretné beállítani a piacgazdaság császárjainak és kánjainak, valamint celebjeinek életformáját. A korlátlan utazás a szabadság csúcsa, amit csak a valóban kiváló emberek érhetnek el; ergo: akik elérték valóban kiváló emberek. Ha pedig a társadalomban létező szabadság lehetőségeinek csúcsára éppen a valóban legkiválóbb emberek jutnak el, akkor a világban alapvetően minden rendben van. Az egyéni kiválóság célba ér, a győztesek méltán rendelkeznek nagyobb szabadsággal, a vesztesek, a lúzerek pedig magukra vessenek.

Mindannyian érezzük, hogy ez a típusú propaganda valahol önmagát járatja le…

Hol?

A „szabadság” iránti korlátlan lelkesedésében a propaganda két olyan tényezőt is beemel a szabadság fogalmába, ami a hétköznapi szabadságfogalmakkal semmiképpen sem egyeztethető össze.

Ezek:

 A versengés
 A gazdasági hierarchia tisztelete

Ezek bizony elég különösen feszengnek a „szabadság” oldalán…

A versengés fogalmának erkölcsi értékét minden magára valamit adó filozófus megkérdőjelezi. Konrad Lorenz a versengést kölcsönösen előnytelen kapcsolatnak minősítette, és ebben nehéz volna vele nem egyetérteni.

A hierarchia tisztelete – a mesterkélt győztes-lúzer propaganda antinómia alapja – meg végképp nem illeszthető össze semmiféle hagyományos szabadságfogalommal.

A versengés és a gazdasági hierarchia tiszteletének elve idegen testek, semmi közük a szabadsághoz, nem is ahhoz tartoznak, hanem a piacgazdaság fogalomköréhez. A szabadságfogalmat természetesen nem lehet velük megerőszakolni, nyomban kiviláglik az összeférhetetlenség.

Egyik sem lehet része a szabadság fogalmának, hiszen az erkölcsi természetű, és a morális döntések lehetőségével, illetve az ilyen természetű döntésekre való képességgel kapcsolatos. A szabad akarat megnyilvánulása – vagy meg nem nyilvánulása.

A szabadság egyszerre személyes és társadalmi fogalom, ahogy az erkölcs is az. A szerelem fogalma is ilyen nézőpontból válik teljessé, megfogalmazhatóvá – hamarosan.

A szabadság nem az utazás lehetőségét vagy lehetetlenségét, hanem az erkölcsi döntések lehetőségét és a bennük megtestesülő felelősséget jelenti.

Az anyagi eszközök felett való diszponálás, vagy nem diszponálás; illetve az utazás lehetősége vagy lehetetlensége az ember szabadságát nem növeli, és nem csökkenti, mert ezekkel nem egy dimenzióban található.

Viszont a fogalomzavar valami igen fontosra irányítja a figyelmet. A liberális piacgazdaságban oly sokat magasztalt emberi jogok – csökevényesek.

Folytatása következik.

Szigetvár és Otumba

Ugyanannyian

Ugyanannyi ellen…

——

Két nemzeti hős,

Egy spanyol,

Egy magyar;

S körülöttük halálzivatar…

——-

Itt is ott is

Maroknyi vakmerő;

És odaát

Lidérces túlerő…

——

Itt végváriak: horvátok, magyarok;

Amott pedig spanyol kalandorok…

—–

Ugyanannyian -

Ugyanannyi ellen…

——-

Zrínyi és Cortés,

Fáradtság, babér,

Mindkettő karizmatikus vezér…

——

Egyik díszkardot ölt, meg drága mentét,

Zsebébe aranyat,

A másik kopott páncélt,

S lándzsát ragad…

——

Hősi halál

Vagy csúfos győzelem?

Melyikért jár ott fent

A Kegyelem?

——

Ugyanannyian

Ugyanannyi ellen..

——-

Élet-díszben halálra szánva menni,

Vagy halál-arccal életet rabolni?

——-

Ugyanannyian,

Ugyanannyi ellen…

——

Szép díszruhát meg tollas kalpagot,

A zsebbe zsákmánynak arany-magot,

A mosoly fanyar;

Így indul halálba a hős magyar…

—–

Magammal ragadok

Annyi ellent, amennyit csak tudok;

Nincs kegyelem sosem,

Legyen, amit

Isten akar -

Előretör a hős

Magyar…

——

Ugyanannyian

Ugyanannyi ellen…

——

Rongyos fekete köntös,

Lándzsa,

Vért;

Én nem fogok meghalni semmiért…

—–

Harc nélkül lehetetlen,

S az esély névleges,

de megpróbálni

Így is

Érdemes.

—–

A vén Nap is röhög,

Cortés nem könyörög,

De megragadja sanszát, bármi apró,

Lándzsát szegez,

És szikrázik a patkó…

——

A remény elől Cortés sose fut,

Bizonyítson a túlerő,

Ha tud.

——

Ugyanannyian

Ugyanannyi ellen…

—–

Nem mindig nyerő ám

A túlerő…

A tisztelet

Hősöket illet,

Az élők vétkesek…

——

Áldás Szigetvárra,

De az élet goromba,

Lándzsát szegezz,

Irány:

Otumba.

Az Atlantic Press Kiadó húsvéti pályázata

Hír a kiadó honlapján:

——-

A húsvéti prózaíró játékunkat M. Szlávik Tünde nyerte, a versírást Pete László Miklós.

Gratulálunk a nyerteseknek! Akiknek most nem sikerült, ne keseredjenek el. Mivel nagyon sok prózai írás érkezett, úgy döntöttünk, hogy Közönség-díjat is kiosztunk.

A részleteket hétvégén közöljük. M. Szlávik Tünde és Pete László írását itt olvashatod.

——-

Köszönöm a bíráló bizottságnak!

Szeretettel gratulálok M. Szlávik Tündének!

A nyertes írások:

——-

M. Szlávik Tünde
A szivárványon innen

Még a párnacihából kihullott pihe sem lebben, bár valamennyi ajtó, ablak sarkig tárva. Áll a levegő, pedig jól jönne egy kis szellő a húsvét előtti nagymosáshoz… Csak kétszerre fér be a mosógépbe az összes ágynemű, de abban bízom, mire lejár a második program, ebben a kellemes melegben az első adagot be is lehet szedni a kötélről.

A paplanokat kihordom a garázs végi félárnyékba, de a párnákat féltem. Megtöri bennük a tollakat a közvetlen, erős napfény, úgyhogy csak a hátsó szobában dobálom szét őket a franciaágyon. Majd időnként benézek rájuk, felrázom dagadt testüket. Már nem merem a fiúkra bízni a párnapofozást – a legutóbbi párnacsatában a legkisebb szó szerint otthagyta a fogát. A tollpihe ereje… Inkább porszívózzák össze a kihullott tollakat, legalább, ahol a papok táncolnak, középen. Aztán majd terelgetem őket egyik szobából a másikba, amíg nem végzek mindennel. Szerencsére az ablakokat már lecsutakoltam, amikor minden átmenet nélkül berobbant a meleg. Kihasználtam a kínálkozó alkalmat. Éppen elég lesz most a sütés-főzés. Idén nem megyünk kirándulni, egybecsapjuk a gyerek szülinapját meg a húsvétot, legalább egy fáradsággal letudom. Öregszem, vagy mi… Nagyanyám ennyi idősen még kitapasztotta és fehérre meszelte a házat kívül-belül húsvét előtt. Puha csiga vagyok hozzá képest.

Fáradtan nyitom a postaládát, közben átnézek a kapu fölött.Teherautó dönget az úton. A sokéves rutin érezteti velem, hogy vezetője nem ismeri a környéket, elbambult vagy túlságosan bizakodó, mert csak akkor lép a fékre, amikor a kocsi vége elhagyta a nagykaput. Pedig ezzel a sebességgel nem fogja tudni bevenni a kert végének vonalát követő derékszögű kanyart. Kétségbeesetten sivít a légfék, az üres pótkocsi szabályosan pattog az úton, csak most ne jöjjön szemből senki, lélegzetvisszafojtva várom a csattanást, nem ez lesz az első, mióta itt lakom. Visszaszámolok: három, kettő, egy… Aztán hallom, ahogy a súlyos jármű lendületből bekanyarodik. Megfordulok, a telek végi akácok közti nyiladékon át látom, amint az atlétatrikós férfi alkarjával megtörli homlokát. Megúsztuk. Eltelik még néhány másodperc, mire újra a gázra lép.

Az időjárás is megkegyelmez, páhogni kezd a szél, szépen lobog a paplanhuzat, vidám táncot lejtenek rajta a sárga napraforgófejek. Pelyhessé lesz az ég, parányi fehér felhők százai tűnnek elő a semmiből, mintha egy óriási, kifakult kendermagos tyúk rázogatná a szárnyait. Odabent a huzat becsapja valamelyik ablakot, befutok, nehogy elszakadjon a függöny. Az ablaküvegben bízom, kibírja, a sógorom csinálta, nem a szentlélek tartja össze.

Mire visszatérek az udvarra, valami kópé odafent fekete tintát cseppentett az ég vizébe, lustán terjed szét, átszínezve az egyre gyorsabban gomolygó felhőket. S míg az égbolt színeváltozásában gyönyörködöm, apró, tompa puffanásokkal esőcseppek landolnak a lábam körül. Négyzetméterenként három csepp, a többi elpárolog még a levegőben.

Nagy optimistán összekapkodom a ruhát, közben beletemetem az orromat. Imádom a napon szárított ágynemű illatát! Napfény, friss széna és szerelemillata van. Vétek forró vasalóval illetni, így kell felhúzni, aztán végigfekszel rajta és hagyod, hogy átjárjon a buja vágy…

És tényleg esik! De micsoda langyos eső! Utoljára gyerekkoromban éreztem ilyet. Kellemes, meleg, áztató eső… Berohanok, ledobom a textileket az első ágyra, összekiabálom a gyerekeket: gyertek, gyertek gyorsan, esik az eső! Monitortól kába szemükben értetlenség, mi lehet ekkora szenzáció az esőben, ilyenkor befelé szoktam zavarni őket, nem kicsalni.

– Ne, nem kell papucs! Gyertek! – ujjongom, s széttárt karokkal pörgök az udvar közepén. – Nézzétek! Langyos zuhany… Szabad! Nem baj, ha vizes leszel, ettől nem fázol meg, ez meleg eső! – És ugyanazt az eufóriát érzem, mint kislányként, amikor mezítláb tocsogtunk a nyári zápor utáni gőzölgő tócsákban, meg a szétpattanó buborékok közt az elviselhető hőfokúra hűlt, megolvadt aszfaltúton. Kit érdekel a lejárt mosógép, meg a sonkafőzés? Ez itt a feltámadás! Lassan kedvet kapnak a srácok is, ragályos az örömöm. Szerencsére üres az utca, csak a szomszédok csodálkozhatnak a sebtiben becsukott ablakok mögött: ezeknek elment az eszük…

Misa a csúszda tetejében trónol, kinyújtott nyelvvel kapkod az esőcseppek után, Benivel dalolgatva hintázunk, időnként fel-felrikkantva: veri az ördög a feleségét! Mert bár permetez az eső, ragyogóan süt a nap. Pár perc, s keleten megjelenik a szivárvány. Egyik lábával megtámaszkodik Erzsikéék háza tetején, a másikat a kertszomszéd Zoliék felé nyújtogatja, s közben nevet rajtunk, ahogy a frissen ázott föld szagával betelni nem tudva versenyt futunk az aranyesőbokorig. A kicsi felmutat az égi csodára: – Anya, ott van Jézus? A szivárványon túl van a mennyország? – Nem, súgom magamhoz ölelve kicsattanó húsú kis testüket, a mennyország itt van, tibennetek.
Pete László Miklós
Húsvét a lelkekben Minden perc újabb gyötrelmet hozott,
A hóhéraiért imádkozott,
Homlokát tépte rossz tövis-fejék,
És leköpdöste őt
A csőcselék.
—–
Az üdvösséget hozza,
S minden zsarnokság újra
Megkínozza…
——
Krisztus keresztje elbír minket is;
Vajon elbírjuk-e
Mi is?
—–
A személyes lelkiismeret
Nem luxustárgy,
Nem kellék,
Nem adó;
Társadalomra, rossz statisztikára,
Jövő sikerre,
Jogra,
Gazdaságra
Nem ruházható.
—
Az Élet véges,
A tétlen mindig vétkes;
S a Megváltás
Szigorúan
Személyes.
—–
A hatalom tán bölcs vagy eszelős;
A világért
Mindenki Felelős.
—–
A jelen lusta Jónások világa,
Isten elől lehet a pusztaságba,
Vagy pénzbe,
Élvezetbe
Menekülni;
Istent tagadni,
Posványba ragadni;
Álszent pofával semmiséget adni,
Kést köszörülni,
Lopott készbe ülni,
A számadást
Nem lehet elkerülni.
—-
A Megváltás nem lottónyeremény;
Szabad akarat nélkül nincs remény.
—–
A Húsvét a lelkek otthona,
Áldott,
Krisztus feltámadott.
—–
Minden megváltás újabb változás;
De holt erkölcsnek
Nincs feltámadás.
—–
Ha a világ Jézus hitének
Hona,
Egy embernek sem lehet
Golgota.
—
A szép jelen
Ma még csak látomás;
A Lélek vagyona:
Feltámadás.
—–
A Feltámadás mindig új Remény,
Boldog húsvétot a világnak,
s boldog világot
Húsvét ünnepén!

Davis újabb levelének részlete - XX.

Krisztics elment, én pedig a periszkópra tapadtam. A strázsamester most ér az aknák gyújtózsinórjaihoz. Tűzszerszámot vesz elő. Meggyújtja. A zsinórok sercegve-sisteregve tüzet fognak, és a tűz elindul futva, alagutakon, kanyarulatokon át a föld alatt, hogy pusztító küldetését beteljesítse. Lent a vár alatt tömörülő tatár sereg lovainak lába alatt hatalmas, előkészített töltetek várják a tűz impulzusát, hogy minden erejüket megfeszítve a levegőbe röpítsék az ellenség roppant lovasseregét.
Vártam, és remegett a kezem. Tudtam, hogy legfeljebb öt-hat perc lehet hátra az első robbanásig. Utána rövid időn belül belül az összes eszközömet be kell vetnem, aztán minél hamarabb el kell tűnnünk innen.
Tudtam, hogy a Mura túloldalán is erre várnak, Az első robbanás a jel, hogy ott is meggyújthatják végre a gyújtózsinórt. Vajon, kinek a keze verítékezik odaát a tűzszerszámon?
Hihetetlenül, döbbenetesen sok idő telt el. Talán évezredek. Éreztem, érzékeltem az idő tompa és üres lassúságát, hogy egyetlen pislogásom az örökkévalóságig tart. Vajon mennyi idő telt el, míg a szempillám öntudatlanul lecsukódott? És amíg újra – szintén öntudatlanul – kinyílt.
Lent nyüzsgött, hemzsegett a tatár. Néhány fáklyás lovas éppen a megfelelő szögben állt, és most először szinte egyenként is szemügyre vehettem a tatárokat. Láttam a kucsmás sisakokat, a mellvérteket, a tegezeket.
Aztán valami mást is…
Az egyik lovas nyeregtáskáján függött valami. Akaratlanul is odanéztem. Először nem ismertem fel, vagy csak nem készültem a látványra, de hosszú tizedmásodpercek telhettek el, mire megértettem, hogy mit látott.
Levágott fejek.
Levágott emberi fejek. Az egyikről még csöpögött a vér. Talán valami falun lovagoltak keresztül, ahol kardélre hányták a lakosságot, vagy esetleg valami magányos utazót vitt komisz balszerencséje a tatár markába.
Az átkozott tatár emberi fejeket hurcol magával, mint valami trófeát.
Ide is ezért jön. Mindenkivel ezt akarja tenni, akit csak talál Csáktornyán, vagy a környékén.
Velem is ezt akarja tenni.
Megremegtem. Elpusztulsz, gazember!
Irdatlan robaj mordult fel, és minden elsötétedett. Az első pillanatban még meglepődtem, aztán megértettem: felrobbant az aknánk. Legalább az egyik.
Minden kavargott; földtömegek, emberi testrészek kavarogtak a levegőben.
Remegett a föld a lábam alatt. Tudtam, hogy valamelyik aknánk távoli hatása, mégis megrettentem tőle. Mellettem hárman-négyen is megbotlottak, és elzuhantak. Irdatlan dörrenés zendült, mintha az ég boltozata szakadt volna le.
Újabb és újabb dörrenések hallatszottak. A következő pillanatban ért hozzám az első fájdalomsikolyok rémületes crescendója. Artikulátlan üvöltések, dörrenések, fájdalom, düh vegyült össze egy szörnyű és alaktalan hangegyvelegbe, lovak és emberek halálordítása, sebesültek őrjöngő visítása, fém, fa, föld csattanásai, újabb aknarobbanások.
Egyetlen fáklya sem égett, a Hold fénye nem hatolt el a vár elé, inkább sejtettem, mint láttam, hogy mi történik. A káoszt nem lehetett nem érzékelni.
Hirtelen újabb hatalmas dörrenést hallottam, de ez most a távolból mordult fel. A túlsó part! Ott is elkezdték.
Még egyszer letekintettem, aztán lassan felálltam a periszkóp mellől. Újabb dörrenések reszkettették a levegőt- közel is, távol is.
Megértettem, hogy nincs vesztegetni való időm.
- A hadigépekhez!

Folytatása következik.

Don Hernando Cortés emlékezete

“Trónok házából nem jövök,

Arany kezemben nem csörög,

Csak Isten lesz velem,

Aki bizalmat ad nekem,

Megtapasztalja majd velem,

Hogy mi a győzelem.”

———

Kopott zekéjű kisnemes,

Nem nagyságos, se nemzetes,

Az apja valaha

A mórok ellen tán kitűnt,

De nem volt más ő sem soha,

Névtelen katona.

——

Szegénység van, kalandra fel,

Az Újvilágba útra kel

A Cortés-ivadék,

Bár akad jogászdiploma,

Abból itt nem lesz pénz soha,

A tudás nem elég.

——–

Izzik a fényes, szép Kuba,

S ezerszer kezd új alkuba

A kopott kisnemes,

Hiába Velazquez veje,

Hogy komoly had legyen vele,

Még nem elég neves.

——-

Valahol túl a partokon

A nagy azték birodalom

Emberszívekkel él;

Sok tízezernyi áldozat

Hal meg szív-tépő kés alatt

A Bálvány ünnepén.

——-

Van hidalgo és gályarab,

Négyszáz ezekből megmarad,

De éhes mindahány;

A horgonyt éjjel húzza fel,

Kubából szökve indul el

A vezérkapitány.

——

“Gyerünk, négyszázak, harcra fel,

Szemben csak néhány tízezer,

Hát kardokat elő!

S hogy senki gyáva ne legyen,

Minden hajónk itt égjen el,

Nincs már múlt, csak jövő!”

——–

Száll Újvilág ezer nyila,

Szilárdan áll a tercia,

Van tizenhat lovas,

Don Hernando kardot ragad,

S a parányi lovascsapat

Lecsap, akár a sas.

——–

“Nem érdekel, hogy ki vadóc,

Ki volt nemes, ki martalóc,

Legyen mind vakmerő,

Itt négyszázan magunk vagyunk,

És győznünk kell, vagy meghalunk,

Féljen a túlerő!”

———

Tlaxcala szövetsége vár,

S Tenochtitlán meglátja már

Malinche seregét,

Cortést már fennen tisztelik,

Ezerfelé emlegetik

Az indián nevét.

——-

“Velünk az Isten, emberek,

Ott véres bálványfej mered,

Meg üres sokaság,

A tömegtől ne féljetek,

Most mindenki ragadja meg

Lándzsáját, kardvasát!

——-

Az azték császár nevetett,

Utána Cortés foglya lett,

A nép csendben maradt;

S a négyszáz főnyi kis csapat

Számolja már az aranyat

A piramis alatt.

——-

“Új reményt hoztam, új hitet,

Új urat és új életet,

És azért jöttem én:

Hogy többé ki ne tépjenek

Eleven emberszíveket

A templom tetején.”

——–

Velazquez nyugton nem marad,

És ezer embernyi hadat

Cortés után meneszt,

A túlerő ismét kikap,

Erősítésnek ott marad,

Malinche nem ereszt.

——

Közben a becsület kitelt,

Don Alvarado bajt kevert,

S kitört a háború;

Kő ölte meg Moctezumát,

Cortés csak fegyverrel tör át,

Jött derűre ború.

———

“Vagy kitörünk, vagy itt veszünk,

Ma éjjel innen elmegyünk,

A Hold halvány marad,

Töltésre, hídra, sárba fel,

Aki most aranyat cipel,

Az végleg itt marad!”

——–

Holtfáradt, rongyos emberek,

És vár rájuk újabb sereg

Itumba mezején;

“Gyerünk,utánam, aki él,

Előttem lesz a fővezér,

Arra lesújtok én!”

——–

Az esztendő végére ér,

Cortés sereggel visszatér,

És elvész Mexikó;

Mindent megölt a sok csata,

Romhalmazzá vált a csoda,

Minden halott, s fakó.

———

Később, egy másik éjszakán

Vívódik klastrom udvarán,

Mi hát a ráció?

Hogy kell-e emberáldozat,

Miből fakad a kárhozat,

S a civilizáció…

—–

Friss, újvilági címerek,

Indián grófok, hercegek,

Néhány év tovaszáll;

“A keresztény szó nem süket,

Azt kérem, minden eskümet

Tartsa meg a király!

—–

Felség, egy nagy birodalom,

Kincseit lábadhoz rakom,

Ami a spanyol fegyverek

Ideát elveszítenek,

Azt én majd pótolom!”

——–

“Sok bűnöm volt az ég alatt,

De mindig szabad akarat

Vezette utamat;

Kis Martin anyja indián,

És nevem éltem alkonyán

Már Malinche marad.”

——-

A legenda sosem pihen,

Négyszázan győztek ezreken,

Vén piramis nevet;

Hogy csöppnyi, bátor légió,

Ha senki sem megalkuvó

Mi mindent megtehet.

Értelmiségi

Albert Schweitzer valamelyik leveléből való a következő történet:

1926-ban az “öreg doktor” elhatározta, hogy új kórházat épít. A régit már kinőtte a lambarénéi őserdei klinika; ötször-hatszor annyi beteg zsúfolódott össze, mint amennyi tisztességgel elfért volna.

Ráadásul – afrikai szokás szerint – a betegek hozzátartozói is eljöttek, és nem is tágítottak, hiszen gyakran több száz kilométerről fuvarozták beteg rokonukat. Nekik is kellett hát a hely…

Schweitzer meghányta-vetette magában a dolgot…

Maga kezdett építkezni. Néhány munkása volt csak, amellett a betegek egészséges hozzátartozói segítettek – meg a kórház személyzete…

Ekkoriban már nem “az öreg doktor” volt az egyetlen európai Lambarénében.

Egyszer a még száraz faanyagot akarták fedél alá vinni. Hatalmas viharfellegek fenyegettek robbanással az égen. Nyakukon volt az esős évszak, nem hagyhatták, hogy kárba vesszen a nehezen szerzett anyag.

Schweitzer orvos kollégájával cipekedett, még két munkás segített. Az “öreg doktor” szeme ide-oda járt, hátha akad még valaki, munkaképes ember a közelben.

Ekkor pillantott meg egy elegáns hófehér ruhát viselő afrikai férfit. Tüstént rákiáltott, jöjjön segíteni.

Az idegen azonban nemet intett a fejével.

- Nem cipelhetek fát, mert értelmiségi vagyok!

Schweitzer humoráról sokan és sokat írtak. Nem ejtette el a kezében tartott fát, nem dühöngött….

Megállt, kedélyesen rámosolygott a hófehér ruhás fajankóra, és ezt felelte:

- Szerencsés fickó maga! Tudja, én is értelmiségi akartam lenni, de nem sikerült!

Húsvét a lelkekben

Minden perc újabb gyötrelmet hozott,

A hóhéraiért imádkozott,

Homlokát tépte rossz tövis-fejék,

És leköpdöste őt

A csőcselék.

——-

Az üdvösséget hozza,

S minden zsarnokság újra

Megkínozza…

———

Krisztus keresztje elbír minket is;

Vajon elbírjuk-e

Mi is?

——-

A személyes lelkiismeret

Nem luxustárgy,

Nem kellék,

Nem adó;

Társadalomra, rossz statisztikára,

Jövő sikerre,

Jogra,

Gazdaságra

Nem ruházható.

—–

Az Élet véges,

A tétlen mindig vétkes;

S a Megváltás

Szigorúan

Személyes.

——-

A hatalom tán bölcs vagy eszelős;

A világért

Mindenki Felelős.

——-

A jelen lusta Jónások világa,

Isten elől lehet a pusztaságba,

Vagy pénzbe,

Élvezetbe

Menekülni;

Istent tagadni,

Posványba ragadni;

Álszent pofával semmiséget adni,

Kést köszörülni,

Lopott készbe ülni,

A számadást

Nem lehet elkerülni.

——

A Megváltás nem lottónyeremény;

Szabad akarat nélkül nincs remény.

——–

A Húsvét a lelkek otthona,

Áldott,

Krisztus feltámadott.

——-

Minden megváltás újabb változás;

De holt erkölcsnek

Nincs feltámadás.

——-

Ha a világ Jézus hitének

Hona,

Egy embernek sem lehet

Golgota.

—–

A szép jelen

Ma még csak látomás;

A Lélek vagyona:

Feltámadás.

——–

A Feltámadás mindig új Remény,

Boldog húsvétot a világnak,

s boldog világot

Húsvét ünnepén!

Szőke nő zűrben az űrben - 157.

SZÁZÖTVENHETEDIK RÉSZ

Íródott Nyuzga javaslatára

Helmut Schellenberg tátott szájjal nézett a szőke nőre. Aztán lassan elfordította a fejét, és Ed Philips rezzenéstelen arcába bámult.

- Igaz ez, Ed? Valóban tudod?

Ed Philips állta a tekintetét, aztán félrecsapta az arcát és látszólagos könnyedséggel töltött magának egy újabb italt.

A szőke nő árgus szemekkel figyelte.

A szándékolt nemtörődömség mögött megvillant valami. Philips csuklója megrándult, néhány csepp ital a padlóra ömlött. Karen csendesen bólintott. Ed Philips ideges. Kezd róla lefoszlani a magára erőltetett nyugalom. Repedezik a páncélja.

Szánta, a szíve vérzett érte, de ki kellett vallatnia. Nincs más lehetőség. Hátha végre valami értelmet visz abba az áttekinthetetlen káoszba, amivé lett a világ.

- Halljuk, Ed! – sürgette.
- Miből gondolod, Karen, hogy bármit is tudok?

Karen elmosolyodott. Nem. Még nem adta fel. Nem adja fel egykönnyen. Szívós, akár a bulldog.

Tovább kell ütni a vasat.

- El kell mondanod, Ed!
- De mit, Karen? Mit?

A szőke nő összeszorította a fogát. Lehet, hogy mégsem boldogul ezzel a fickóval? Mégsem tudta megtörni Philips konokságát az elhúzódó vallatás?

- Öt percet adok, Ed. Ha nem kezded el, utána már nem is leszek rá kíváncsi. Vasra veretlek, a fogolytérbe záratlak a többi közé, és valahol velük együtt kiteszlek a hajóból.

Ed Philips arca megrándult.

- Kezded végre?

Ed Philips makacsul tovább hallgatott.

- Halljam!

Ed Philips ült sötét tekintettel, összeszorított szájjal.

A szőke nő súlyosan bólintott.

- Rendben. Így is jó – mély lélegzetet vett. – Admirális a hajónak!

„Hajó az admirálisnak! Várom a parancsát, Karen Bozchana Kadlecikova admirális!”

- Admirális a hajónak! Az előbb parancsot adtam.

„Hajó az admirálisnak! Értettem a parancsát, admirális. Felkészültem Ed Philips hadnagy lefokozására elfogására, beosztásától való végleges megfosztására, és a fogolytérbe helyezésére. Nem egészen kettő perc múlva végrehajtom a parancsát, ha egyéb tényező addig nem történik.”

Ha egyéb tényező addig nem történik – a mondat a levegőben úszott…

Ha egyéb tényező addig nem történik – ha Ed Philips nem kezd beszélni…

Helmuth döbbenten hallgatott.

Ed Philips homlokát elborította a veríték. Nem bírta tovább. Kitört.

- Mit tudtok ti? Semmit! Semmit és semmit! Semmit se tudtok! – idegességében felpattant, és fel-alá járkált dühödten, mint valami bezárt állat.
- Mit nem tudunk, Ed?

Olyan metszően éles volt a nő hangja, hogy a férfi önkéntelenül megállt.

- Mit nem tudunk?

Ed Philips egész testében remegett.

- Mit nem tudunk, Ed?

Ed Philips a fotelbe vetette magát, és kitört:

- Semmit! Semmit sem tudtok! Mit is tudhatnátok, hiszen nektek itt van az időotthonotok! Mit is tudhatnátok ti?

Egész testében remegett. Helmut Schellenberg elképedve bámult rá. A szőke nő is a fejét csóválgatta.

- Mit is tudhatnátok? Fogalmatok sincs, milyen lehet egy olyan Földön élni, ahol nem ismerik a csillagközi utazást, ahol nincs fejlődés, ahol minden stagnál, és ahol mindennap vér folyik? Ahol Európában állandó vallásháborúk folynak, ahol a terrorizmus a köznapi valóság része lett? Ahol a deklarált demokrácia jelmeze ütött-kopott, és olyan lyukacsos, hogy szitának se volna jó, és ahol mindenki átlát rajta? Ahol a nagy cégek profitfejedelmei diktálnak, és ahol a politika nevetséges színjáték lett, ami csak tizedrangú, csip-csup ügyekkel foglalkozik?

Kifulladt, pihegett néhány pillanatig. Most már a szőke nő is döbbenten hallgatta.

- Nyugodj meg, Ed – már nem volt biztos benne, hogy valóban akarja-e ezt a vallomást.

Ed Philips azonban most már nem hagyta abba:

- Semmit se tudtok. Te, Helmut, főleg nem. De te se, Karen, akármilyen okos is vagy. Tudod, hogy többször is találkoztam más világokban élő megfelelőiddel? Na, ehhez mit szólsz?

A szőke nő arcába bámult. Karen rezzenéstelen tekintettel nézett vissza.

- Emlékszel arra a Palmieri nevű alacsony katonatisztre, Karen? Itt találkoztál vele, ennek a rohadt csatahajónak a fedélzetén! Ő vallatott! Emlékszel?

Karen megbűvölten bólintott. Hogyne emlékezne. Az a férfi határozottan figyelemre méltó volt.

- Emlékszel, Karen? – zúgta diadalmasan Ed Philips. – Emlékszel arra a fiók-Bonapartéra? Hát tudd meg, van olyan idősík, ahol te vagy ennek az alaknak a szajhája!

Karen összerándult. Nem tiltakozott a határozott, szimpatikus alacsony férfi ellen, de hogy a szajhája? Azt mégsem! Inkább valaki másnak a szajhája szeretett volna lenni, de az most nem érhető el.

- Tudod, te, milyen igazából a világ, Karen?

A szőke nő azonban mostanra már magához tért a döbbenetből. Már nem lehetett a padlóra küldeni.

- Csak egyet kérdeznék tőled, Ed.
- Mi az?
- Azonnali választ kérek!
- Azonnali választ? Mire?

Karen Boczhana Kadlecikova huncutul elmosolyodott, de ez csak megtévesztés volt. Metszően hideg hangon kérdezett:

- Kicsoda neked „Dúvad” Williams admirális?

Ed Philips úgy megrökönyödött, hogy azonnal rávágta:

- Az apám.

Folytatása következik.

Szerelem és líra - XX.

Huszadik rész

A szerelem értékének kétségbe vonása a modern társadalom alapvető berendezkedésének része, egyben a továbbfejlődés akadálya is. A modern társadalom kénytelen minden olyan elvet háttérbe szorítani, amely megkérdőjelezhetné az általa vallott, evidenciának tekintett világot építő alapelvek; „gazdasági kényszer”, „piacgazdaság”, esetleg éppen a „gazdaságon kívüli kényszer” érvényességét és hatályát.

Utóbbi elvekről ma már könnyem belátható, hogy torzak, természetellenesek, és képtelenek rá, hogy a hatályuk alatt az emberiség olyan jövő irányába fejlődjön, ami az emberré válás folyamatának újabb állapotát jelentené; nem tartalmazzák egy jövőbeni etikus világ ígéretét.

Ha ragaszkodnánk hozzájuk, nemcsak az etikus világról kellene lemondanunk, hanem általában a személyes megnyilatkozásokban, cselekedetekben jelen lévő erkölcsről is.

Az erkölcsi világrendről nemkülönben. Sőt, ez a lemondás „magától értetődik”.

Ebből az alapállásból természetesen nem csupán a szerelem értékét „kell”, kétségbe vonni, hanem magának az erkölcsnek az értékét, jelentőségét is. Ilyenkor az erkölcs rugalmassá, alternatívvá, szelektívvé válik, vagy éppenséggel a „gyengék vigasza” lesz.

Ez persze leleplezi a törekvéseket, hiszen a hétköznapi ember nem érzi, nem érezheti úgy, hogy az erkölcs másodrendű, elhanyagolható jelenség volna. Az erkölcs az emberi lényeg egyik legfontosabb része, magunkban hordozzuk, utódainkban akkor is újratermelődik, ha mi magunk eláruljuk. Talán az emberi kollektív tudattalanból merít. Nem állandó ugyan, együtt fejlődik az emberiséggel, de sokkal szilárdabb és magától értetődőbb bármilyen írott törvénynél.

A világot jelenleg uraló eszmék és filozófiák az erkölcsöt gyakorlati értelemben valami sisaknak, vagy fejfedőnek tekintik, amit az ember visel, mert viselni illik, de nyomban le is veszi, ha túlságosan kényelmetlenné válik.

Mindezekből elég nyilvánvaló, hogy mai világunk fent említett alapelvei, „piacgazdaság” és társai időről időre igen komoly konfliktusba kerülnek a hétköznapi emberi erkölcsökkel. Az egyszerű emberek zöme az ilyen konfliktusoknak szenvedő alanya. Mindazon személyek, akiknek egyéni értékhierarchiájuk csúcsán a becsület áll, igyekeznek úgy élni, hogy az ilyen hétköznapi konfliktusokban adódó döntéseik az erkölcs javára szóljanak. Hangos nem-erkölcsös kortársaik ezért igyekeznek lenézni őket, élhetetlennek, baleknak titulálni, és olyan hangzavart kelteni, mintha az erkölcsön való túllépés volna a világban a természetes és fejlődőképes, mert „ebben a világban” erre van szükség.

Persze, ha a lármás csoport valódi többséget alkotna, régen szétesett volna a társadalom, ahogy azon szegmentumok már szét is estek, ahol valóban illuzórikussá vált az erkölcs.

A mai világban azonban egyáltalán nem ritkaság, ha az említett hétköznapi döntési helyzetekben egyes személyek az erkölcs ellenében döntenek. Ez a bűnözés.

A bűnözés legtöbb esetében a bűnelkövető személy anyagi, vagyoni előnyöket szeretne megkaparintani a maga számára olyan eszközökkel, amelyeket az erkölcs általában elítél, a társadalom kodifikált normarendszere, a jog pedig szankcionál. Lényegében az erkölcs és a törvény ellenében érvényesíti a gazdasági nyereségelv szempontjait. Ilyen módszereket meglehetősen sokan alkalmaznak, bűnöző csak akkor lesz belőlük, ha tevékenységük törvényellenes része nyilvánvalóvá válik, és a bíróság emiatt jogerősen elítéli őket. A közhiedelem azt tartja, hogy a gazdasági bűncselekmények zöme sohasem kerül nyilvánosságra. Ez nagyon valószínű.

A bűnözés zömmel a nyereségelvnek a törvény hatályán túlra való kiterjesztése, a deklarált demokrácia helyett a hatalom ténylegesen működő, valódi alapelveinek érvényre juttatása. Ezért az is nagyon valószínű, hogy – mint azt számos leleplezés tudatosította, illetve, ahogy a közvélemény gondolja – a bűnözés a „piacgazdaság” világában mélyen összefonódott a hatalommal. Egyszerűen nem lehetséges másképpen. Az összefonódás állandóan újratermeli magát.

A történelemben egymást váltják a születési hierarchián, az erőszakon vagy a gazdasági kényszeren alapuló társadalmak. Kölcsönösen kimutatják egymás igazságtalan és aljas vonásait, tökéletesen bizonyítják egymás fejlődésképtelenségét. Az időnkénti rendszerváltások általában egyik alapelv uralma alól a másik alapelv regnuma alá vonják az adott területet.

A szerelemről egyik sem beszél, nem tartják fontos jelenségnek…

Látszólag nincs tehát fejlődés, az alapelvek adottak, az emberi társadalom ezeken túllépni nem képes. Legalábbis ezt sugallja – mit sugallja, üvölti – nekünk a propaganda. Ha pedig nem képes túllépni, akkor az embernek nincs más lehetősége, próbáljon boldogulni abban a formációban, amelyben él. Legfeljebb próbálja meg saját igazságtalan formációját leváltani a világban létező legerősebbre.

Nagyjából utóbbiról szól az önelégült amerikai vagy EU-propaganda. A világban létező erőszakelvű vagy születési hierarchián alapuló társadalmakkal szemben az amerikai és európai piacgazdaság a szabadság, a boldogság (meg természetesen a demokrácia) netovábbja.

Erről szól Fukuyama korábban már említett műve. A piacgazdaság a történelem vége, az egyedül üdvözítő, legtökéletesebb társadalmi formáció, az ember útjának befejezése.

Érezzük persze, hogy nem stimmel, de mi az, ami nem igaz benne?

Vegyük számba, mit is mond a japán származású amerikai? Nem sokkal többet annál, amit a piacelvű propaganda szokott harsogni, de az ő írását tagadhatatlanul hitelesebbé teszi az őszinte hit és lelkesedés, amivel a témát kezeli. De ha mélyebben belegondolunk, semmi különös.

Vegyük egyenként szemügyre, miféle motívumok is találhatók benne:

 A két világrendszer harca véget ért, a liberális demokrácia diadalmasan bevégezte a világtörténelmet.
 A liberális piacgazdaság és a többpárti demokrácia birtokába veszi az egész Földet.
 Az emberiség minden problémája ennek jegyében megoldódik.

A (helyenként) himnikus zengés azonban disszonáns érzéseket kelt. Különösen itt, Közép-Európában….

A világhelyzet Kaliforniából nézve bizonyára egészen másképpen fest, mintha Etiópiából szemléljük. Ég és föld…

Kelet-Európából nézve azonban mindkettőnél teljesebb – és reálisabb. Itt már minden létező társadalmi berendezkedés elbukott, és egyikkel kapcsolatban sincsenek illúzióink.

A mi szemünkkel nézve Fukuyama műve nem elég, mint a nyugati civilizáció szépen cizellált, a valóságosabbnál pazarul festett fénylő, de mégis élettelen művirágaiból font koszorú. Halott és hiteltelen.

Miért volna vége a történelemnek?

Valóban megoldódtak az emberiség problémái?

Egy érzésre, szemre és elemzésre is hiteltelen gondolatkomplexumot úgy lehet megdönteni, ha kilépünk a logikájából, és megnézzük, milyen szempontokat hagy figyelmen kívül.

Fukuyama műve – és minden más hasonló – a társadalomról, mint az emberiséget meghatározó alapvető jelenségről beszél. A társadalom egyenlő az emberek halmazával…

A modern gondolkodók közül talán a híres lambarénéi orvos, Albert Schweitzer volt az első, aki filozófiai írásaiban felvetette a személyes felelősség kérdését.

Schweitzer úgy vélte, hogy a modern társadalomban tapasztalható erkölcsi visszaesés oka, hogy az emberek az erkölcsi felelősséget a társadalomra ruházták. Önmagukat becsapva asszisztálnak a világ dehumanizálásához.

Ezeket a kérdéseket kell megvizsgálnom, ha a szerelem tényleges perspektíváit kutatom…

Folytatása következik.

Fohász

Havazásból

Kemény fagyból

Akadt már elég,

Ideje, hogy nyájasabban

Nézzen ránk

Az ég.

——

Áremelés

Ette meg

Az életünk felét;

Szebb arcát is

Mutathatná végre már

A Lét.

——-

Add, Uram, hogy felöltözzön

Rongyos kis Hazánk,

Ne fagyjon el

A virágzó

Öreg

Körtefánk.

Davis újabb levelének részlete - XIX.

Úgy éreztem, képtelenül hosszú idő telt el, talán mindjárt feljön a Nap.
Hansi mondta ki az éjszaka legfontosabb szavát:
- Megindultak!
Azonnal észrevettem én is. A tatárok kettes sorokba rendeződve vonultak a híd felé. Az imént látott arany mellvértet viselő parancsnok tüstént előre rúgtatott, mögötte egy zászlótartóval – vagy jelvényhordozóval, nem igazán tudtam kivenni, mit tart a feje fölé, de kétségtelenül az volt – és az élre át.
Megindult az átkelés.
Robbantsak?
Rögtön megértettem, hogy még nem szabad. A domb aljában szekerek végtelen sora zörgött a hídtól befelé. Csaknem féloldalasan, az útról félig leszorítva, fél kerekükkel a domb alját taposva zörögtek és csikorogtak – és szemben velük vonult a tatár lovasság.
A tatár nem tudta kivárni, hogy a szekerek eltisztuljanak az útjából, máris elindult. Azért vonult kettes sorokban, mert kettőnél több lovas nem fért el a szekerek mellett.
Belém hasított a kétely?
Robbantsak?
Nem, még nem szabad. Nem üres pontonos szekerek alatt, hanem a tatár tömeg alatt kell az aknát felrobbantanom. Mindegyik aknát.
Várnom kell még. Türelmesen, nyugodtan, mert nem vehetik észre az emberek, hogy majd’ szétfeszít engem is a türelmetlenség.
Viszont ideje volt készenlétbe állni.
Parancsomra Krisztics strázsamester mindenkit felrázott, és összepakoltatta a málhát. Amint végzünk, azonnal távoznunk kell – ha élni akarunk.
Egy gondolat megijesztett. Vajon a lent ágáló türelmetlen, az első sorokba rúgtató tatár főtiszt odaát is türelmetlen lesz-e? Bevárja-e a sereg többi részét, vagy úgy dönt, hogy a maga szakállára megindul az átkelt csapatokkal Csáktornya felé? Az utóbbi esetben Zrínyi grófnak kell nehéz döntést hoznia. Ha az izgága előkelőség harcot provokál ki, ha máris át akar törni, az egész terv lelepleződhet.
Hiába meresztgettem a szemem, a fülem figyelmeztetett, hogy még korai cselekedni. A szekerek még mindig csörömpölve haladtak egymás után, szemben a felvonuló lovassággal.
A fáklyák fényében most egészen jól kivehető volt a híd. Láttam, hogy kettesével, csaknem ügetésben vonulnak rajta a lovasok. Sietett a tatár. Újabb és újabb lovasok léptettek a hídra, láthatóan szabályos rendben.
Nem tudom, hány tatárt engedtünk át a hídon, nagyon féltem tőle, hogy több ezret. Mindegy, mondta Zrínyi gróf is; ki kell várnom az alkalmas pillanatot. Gyűlöltem már a szekérsort, legyen végre vége!

Még egyszer utoljára mindenkit ellenőriztem. Az emberek feszülten várakoztak, már a tapasztalt katonák arcáról is eltűnt a korábbi egykedvűség.
Krisztics strázsamester ült a periszkópnál. Hansi valamit magyarázott Tóninak, Jancsi viszont mögöttem sertepertélt; most már őt is kezdte elhagyni a nyugalom.
Jancsi hunyorított egyet felém. A tekintetét követve láttam, hogy Krisztics feláll. Összenéztünk a strázsamesterrel. Megértettem. A szekerek többé nincsenek útban.
Az egyik fiatalember ült volna a periszkóphoz, de finoman arrébb toltam. Megszűnt a szekérzörgés, a tatárok nagyobb tömegben kezdtek besorolni a menetbe.
Robbantsak?
Most már megvárom, hogy tömörüljön össze minél több tatár. Láttam, hogy a hídon előbb hármas, majd négyes sorokban vonulnak már a túlsó part felé. Tudtam, hogy most már mindenki tőlem várja a jelet.
Higgadtan kivártam. Krisztics strázsamester mindvégig kifejezéstelennek tűnő arccal állt, és a szememet leste. Megbeszéltük, hogy ő fogja meggyújtani az aknák gyújtózsinórjait. Benne bíztam a legjobban.
A tatár egyre nagyobb tömegekben tódult a vár alatti térségre. Sorokba rendeződött, szabályos távolságokra fáklyák gyúltak egy-egy lovas kezében. Hirtelen megláttam az egész, hatalmas oszlopot – még a messzi távolba nyúlt a sereg vége.
Gyertek csak előre még többen, gyertek csak!
Ez a rengeteg ellenséges harcos rabolni és öldökölni akar. Most mindjárt parancsot adok rá, hogy megnyíljon alattuk a föld. Hát legyenek ott még többen.
Elöl megszorult a menet, de a vár alatt mind többen lettek. Még mindig vártam.
Újabb és újabb lovassági csoportok tömörültek a vár alatt. Kezdett a tér telítődni. A következő pillanatban már tudtam: nem kell tovább várnom.
- Meggyújtani!
Krisztics mozdult elsőnek.
- Senkinek sem engedem át! – recsegte Hansi felé, aki szintén mozdult volna.
- Teljes készültség! – mondta a strázsamester helyettese, egy bajszos káplár.

Folytatása következik.

Makacs hajó

Makacs hajó a végtelen

Szeszélyes tengeren;

Keresztülgázol haragos,

Tajtékos éveken.

——–

Messzi a part vagy közel?

Gomolygó köd rejti el…

——-

Nem vénülhet kényelmesen

Bárkává, ha szalad,

Amíg a vitorlája fent

Klippernek megmarad.

——-

Futni hullámon, tajtékon,

A klippersors: pengevékony.

——-

Nyomában ezer lomha bark

A luxus-habokon;

Rajtuk millió ifjan is

Elvénülő rokon.

——

Övék tán az ég is;

De ez klipper

Mégis.

——-

A tenger bárhogy háborog;

A klipper: látomás,

Vitorláját kurtítani

Viharban sem szokás.

——–

Másnak?

Meri vagy nem meri…

A klippertörvény:

Klipperi…

——-

Makacs hajó…

Fénylik az ég,

Vagy talán feketül…

A klipper csak rohan tovább

Előre

Egyedül…

A lipcsei honorárium

Johann Sebastian Bach többször került súlyos konfliktusba a lipcsei városi tanáccsal. Csak átmenetileg javult a helyzet, amikor az iskola rektorává 1730 szeptemberének elején régi barátját, Matthias Gesnert nevezték ki. Amikor azonban Gesner helyébe egy ifjú titán került, kiújultak a bajok. A fontoskodó ifjú igazgató nyilvánosan akarta megbotoztatni a Bach utasításait követő diák-prefektust…

A városi tanáccsal való legkomolyabb összezördülés azonban korábban történt…

1729 húsvétján, egy kis létszámú együttessel mutatta be Lipcsében a csodálatos Máté-passiót, legnagyobb szabású és legtitokzatosabb műveinek egyikét.

A premier után beidézték a városi tanács elé. Keményen megdorgálták. Szemére hányták, hogy a szerződése szerint olyan zeneműveket kell komponálnia, amelyek rövidek, és nem emlékeztetnek operára.

Megkapta honoráriumát a lipcsei városi tanácstól a csodálatos műért.

Mintha csak ma történne…

Ítélkeztek a kinevezett művészek, a címzetes hozzáértők és az egyéb marhák…

Honorálták a zseniális zeneszerző nagyszerű munkáját.

Felére csökkentették a fizetését.