Mátyás udvarában valami előkelő nemes egyszer megsértett és felpofozott egy festőművészt, mire az amúgy jó parasztosan elagyabugyálta a kékvérű sértegetőt. Nosza, még a nemesnek állt feljebb. Panaszra ment a királyhoz.
Jó fennen kezdte, hosszan sorolta volna nemesi felmenőit, de a király egy intéssel belé fojtotta a szót.
- A lényeget!
Mit volt mit tenni, az uraság bő lére eresztve ecsetelte, miféle galád, pimasz, akasztófáravaló a művész, aki képes volt visszaütni, amikor ő felképelte.
- Úgy – nézett rá a király – szóval visszaütött?
- Igen, felség. Pofátlanul visszaütött.
- Ezek szerint te ütöttél elsőnek?
- Igen, felség, de miért fontos ez?
- Nos, – felelte a király. – akkor okot adtál neki, hogy elverjen. Örülj, hogy nem tángált el még jobban.
A nemesúrnak minden vér kifutott az arcából.
- De felség! – méltatlankodott. – Magam előkelő ősök sorától származom, ő meg csak egy közönséges piktor! A saját két kezével dolgozik!
- Igen, – felelte Mátyás király. – és csodálatos alkotásokat hoz létre, veled ellentétben, akinek semmi hasznodat nem veszem.
Az uraságot erre majd’ szétvetette a düh.
- Felség, ha elém helyezel egy közönséges piktort, távoznom kell az udvarodból! – vágta oda. Fenyegetésnek szánta.
- Éppen javasolni akartam ezt – nézett rá gúnyos mosollyal a király. – Vonulj vissza a birtokodra, és ne lássalak többé az udvaromban.
A nemesúr egész testében remegett.
- Nemes vagyok, felség – próbálta összeszedni öntudatának romjait. – Ez meg csak egy közönséges festő.
- Én meg király vagyok, – zárta le a vitát Mátyás. – Ezer parasztból bármikor száz urat csinálhatok, de ahhoz nincs hatalmam, hogy ezer úrból csak egyet is művésszé tegyek.
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése