A szabad akaratról - XIV.

Az emberi cselekvés

Minden emberi cselekvés alapvető problémája a szabad választás lehetősége. Ha az embernek lehetősége van különböző alternatívák közül szabadon választani, akkor létezik szabad emberi cselekvés; ha azonban nem, ha az ember minden cselekvését valamiféle szükségszerűség irányítja, nem beszélhetünk szabad emberi cselekvésről. Ennek filozófiai megnevezése a szabad akarat léte vagy hiánya.

A szabad akarat fogalmáról természetesen nem hétköznapi, hanem filozófiai értelemben beszélünk; ilyen értelemben a szabad akarat azt jelenti, hogy az ember a létező világban a sorsát magasabb értelemben voltaképpen maga irányítja; ilyen felfogásban a szabad akaratról való lemondás is a szabad akarat tulajdonképpeni megnyilvánulása. A szabad akarat természetesen sohasem lehet abszolút; nem jelenti a többi szabad akarat sérelmére történő “szabad” döntés lehetőségét, és nem is nem egyenlő a szeszélyek szabad kinyilvánításával: sőt ez voltaképpen nem más, mint a szabad akarat elfecsérlése, vagyis a szabad akaratról való lemondás. A szabad akarat ellentéte a szituációktól vagy valamiféle emberen kívül létező konkrét vagy elvont objektumtól való függésbe történő belenyugvás.

A hétköznapi életben az emberek — ha direktben nekik szegezzük a kérdést — általában tagadják a szabad akarat létezését, és az iskolában beléjük nevelt fogalmakkal — szükségszerűség, gazdasági kényszer stb. — mint a végzet különböző modern elnevezéseivel dobálóznak, mert így képzelik magukat “felvilágosultnak”. Érdekes módon azonban, ha a kérdést közvetetten tesszük fel, a nagy többség mégis meg van győződve a szabad akarat létezéséről. Ha ugyanis arról van szó, hogy felelősségre kell-e vonni a bűnösöket, el kell-e számoltatni a gazdasági vezetőket, politikusokat tetteikről, vagyonuk eredetéről stb., a nagy többség kapásból és mély meggyőződéssel igennel válaszol. Nem veszik észre, hogy itt ugyanannak a kérdésnek két különböző oldaláról van szó: felelőssége filozófiai értelemben csak annak az embernek lehet, aki szabadon cselekszik.

Senki sem tételezi fel, hogy a nagy vagyonok “isteni elrendelés” vagy “gazdasági kényszer” passzív következményei, azt sem hogy a bűncselekményt bárki is az “eleve elrendelés” vagy a gazdasági végzet kényszerítő erejénél fogva követte volna el; és nincs olyan bíróság, amely egy erre alapozott érvelést egy pillanatig is komolyan venne. Minden jog alapja a felelősség elve. A náci “Endlösung” (Endlösung der Judefrage, a zsidókérdés végleges megoldása = a zsidó lakosság legyilkolásának náci “terminus technikusa”) hírhedt irányítója, Adolf Eichmann a jeruzsálemi bíróság előtt hiába hivatkozott szabad akaratának hiányára; arra, hogy minden tettét parancsra követte el, és a parancs teljesítése alól nem volt módja kibújni. A bíróság dokumentumok óriási tömegének felhasználásával bebizonyította: német katonák és tisztek tízezrei voltak képesek szabad akarattal bíró lények módjára cselekedni a háború legnehezebb körülményei között is, vállalva a parancs nem teljesítésének kockázatát, amikor a hasonló parancsok végrehajtása elől kitértek, azokat megtagadták, elszabotálták, vagy éppen nem vállalták a bennük foglaltak végrehajtását; és ez nem vezetett maguk és családjuk fizikai megsemmisítéséhez, hanem igen jelentős százalékban túlélték a háborút. A bíróságon megállapították Eichmann felelősségét, a tömeggyilkost minden vádpontban elmarasztalták, halálra ítélték, és az ítéletet végrehajtották. Ez arra példa, hogy még a szabad akaratról való végletes lemondás sem mentesíti az egyént a szabad akarattal járó felelősség kényszerű vállalása alól. Mert a szabad akaratról való lemondás, vagy annak elvi elutasítása mögött mindig az egyéni felelősség tagadása rejlik.

Az egyéni felelősség mérhetetlenül nagy morális kötelezettségekkel jár, megszabadulni tőle csak úgy lehet, ha magunk helyett valamiféle személyes vagy személytelen emberfeletti erőre ruházzuk át. Ahogy Arnold Hauser művészettörténész fejtegeti: “Wölfflin nemzedéke, ha Nietzsche megállapítása a filozófusok érzékiségellenes “ingerlékenységéről s rosszakaratáról” helytálló, “filozófus”-nemzedék. Individualizmusellenességük mindenesetre a legteljesebb összhangban van azokkal az “aszketikus eszményekkel”, amelyek mellett Nietzsche filozófusai “oly nagy előszeretettel s szívbőljövően” tesznek hitet, és a történelem személytelen és személyekfeletti erőit oly figyelemre méltó elragadtatással kultiválják, hogy felmerül a nietzschei értelmű kérdés: tulajdonképpen mire valók az individualizmusellenes eszmények? Minek ez az egész hétszentséges objektivitás; ezek az abszolút értékek; ez a feltétlen érvény; e legenda az örök emberiről, örök-jóról, örök-szépről; e törvényhozó nélküli törvények; e művészek nélküli művészet; e nevek és személyes szabadság nélküli művészettörténet? Régóta megvan, régóta a legkülönbözőbb formákban adva van a válasz. Kellenek mindezek, mert az ember fél, fél önmagától, fél a szabadsággal és önrendelkezéssel járó felelősségtől. “Olyan kényelmes- mondja Kant -, ha kiskorúak vagyunk.” És hogy “az objektivitás utáni vágy” olyan állapot, amelyben “az ember szolgává alacsonyul”, ezt még a filozófustábor legközepe táján álló Hegel is megállapította. Lemondunk előjogunkról, hogy önmagunk törvényhozói lehessünk, és örök, emberentúli, égből pottyant törvényekben hiszünk, mert azt állítjuk, változtathatatlan formában leltük meg őket, és azt szeretnénk, ha részünk lenne az Üzenet érinthetetlenségében, amelynek meglelői és követői vagyunk. Az a megnyugvás, amelyet az általános érvény, időtlenség és szükségszerűség eszméi keltenek bennünk, a biztonság felfokozott érzéséből ered.” (HAUSER, A. 1978: 171.)

A “szükségszerűség” elve hamis biztonságot teremt: nem vagyok felelős azért, ami a világban történik. A XX. század erre a példák végtelen bőségét nyújtotta. Richard Leakey antropológus egy helyütt azt fejtegeti, hogy az emberré válásról keletkezett hipotézisek minden időben magukon viselték az őket kiagyaló korszakok legdivatosabb erkölcsfilozófiai elképzeléseit, a korszak közérzetét. Charles Darwin korában az emberré válás felfogása “…azt a Darwin korában uralkodó nézetet visszhangozta, miszerint az élet küzdelem, a haladás letéteményesei pedig a kezdeményező készség és a buzgó fáradozás. Ez a viktoriánus erkölcsiség hatotta át a tudományt is, és megszabta az evolúció — többek között az emberi evolúció — szemléletének módját.” (LEAKEY, R. 1995: 22.) A XX. század első évtizedében, “…az Edward-kori derűlátás idején azt tartották, hogy az agy és a magasabb rendű gondolatok tesznek minket azzá, amik vagyunk…az ember evolúciójának mozgatórugója kezdetben nem a két lábon járás, hanem az agy megnagyobbodása volt.” (LEAKEY, R. 1995: 22.) A két világháború között az emberiség a technika bűvöletében élt. Nem véletlenül ekkor alakult ki az “eszközkészítő ember” hipotézise: “E feltevés szerint, amelyet Kenneth Oakley, a londoni Natural History Museum munkatársa fogalmazott meg, a kőeszközök…készítése jelentette evolúciónk fő hajtóerejét.” (LEAKEY, R. 1995: 22.) A második világháború idején ember és emberszabású majom legfőbb megkülönböztető jegyének, az evolúció motorjának — a tudatos erőszakot tartották. “Az “ember mint gyilkos emberszabású majom” gondolata, amely az ausztrál anatómus, Raymond Dart nevéhez fűződik, széles körű támogatásra talált, valószínűleg, mivel magyarázattal (vagy mentséggel) szolgált a háború iszonyatára.” (LEAKEY, R. 1995: 22-23.) A hatvanas évek közepétől a vadászó-gyűjtögető emberben látták az ember származásának kulcsát. Kutatócsoportok tanulmányozták a továbbra is őskori körülmények között élő népcsoportokat. “Kialakult a természettel összhangban élő ember képe, aki ha bonyolult módon kiaknázza is a természeti erőforrásokat, tiszteletben tartja a természet erőit. Az emberiségnek ez a látomása egybevágott az ekkor szárba szökkenő környezetvédelemmel, de az antropológusokra amúgy is mély benyomást gyakorolt a vadászatból és gyűjtögetésből álló kevert gazdaságnak az összetettsége és anyagi biztonsága. Mindenesetre a vadászatot hangsúlyozták inkább. 1966-ban jelentős antropológiai tanácskozásra került sor Chicagóban “A vadászó ember” címmel. A gyűlés alaphangja fölöttébb egyszerű volt: a vadászat tette az embert emberré, jelentették ki.” (LEAKEY, R. 1995: 23.) Leakey végül a legújabb régészeti és molekuláris biológiai bizonyítékokra hivatkozva kijelenti: “Bármilyen evolúciós hajtóerő hozta is létre a két lábon járó emberszabású majmot, ennek nincs köze az eszközhasználat és -készítés képességéhez.” (LEAKEY, R. 1995: 24.)

Richard Leakey áttekintése rendkívül tanulságos. Éspedig nemcsak azért, mert szemléletesen igazolja, hogy minden korszak “objektív” tudományos szemlélete végsősoron a korszak közgondolkodásán, voltaképpen a korszak intellektuális társasági közhelyein alapul. Legfőképpen azért, mert kiváló példát szolgáltat rá, miképp lehet az “objektivitás” hajszolása közben az emberiség “legszemélyesebb ügyeivel”, tulajdon genezisével foglalkozó tudományból módszeresen kifelejteni az “emberi tényező” belső szerkezetét — voltaképpen magát az embert. A “létért folytatott harc”, “az agy növekedése”, az “eszközkészítés”, a “természet erőforrásainak kiaknázása” a “vadászat”, a “gazdaság” mind-mind külsődleges dolgok, a folyamatnak nem a lényegi, hanem a tüneti oldalához tartoznak. A lényeg egészen másutt található.

Az emberen kívül nincs olyan lény, amely a születésétől kezdve olyan hosszas és alapos gondozást igényelne, mint az ember. Ha nem kapja meg, nem maradhat életben. Ha nem megfelelő módon kapja meg, önmagára és a társaira nézve is veszélyessé válhat. A gyermek legalább 8-10 évig állandó gondozást és odafigyelést igényel. Ha ez nem történik meg, nincs következő generáció, nem maradhat fenn az emberiség. Az őskori viszonyokra jellemző egymásrautaltságban minden generáció léte kulcskérdés; ha csak egy is kiesik, felborul a csoport életének ritmusa. Az emberi élet időtartama a mainál rövidebb lehetett, a fiatalok munkaerejére mindenkor szükség volt. Ráadásul a gyermeket gondozó személy — az anya — maga is gondozásra szorul. A legkritikusabb időszakban teljes értékű munkavégzésre, illetve a gyermek ellátására egyidejűleg képtelen. Valamiféle “infrastruktúrának” kell mögötte állnia — ami csak a család lehet. Emellett ilyen időszakok egy anya életében nemcsak egyszer fordultak elő; a csecsemő- és gyermekhalandóság miatt a gyerekeknek legfeljebb a fele érhette meg a felnőttkort: az anyának szülnie kellett annyiszor, ahányszor csak lehetett. A család többi tagjának pedig biztosítania kellett anya és gyermeke ellátását.

Az antropológusok sok értékes adatot meríthetnek a még ma is őskori körülmények között élő népek életének közvetlen tanulmányozásából, a legfontosabb kérdésben azonban az itt nyert tapasztalatok alighanem félrevezetik őket. Ma csupa olyan népcsoport tartozik ide, amelyek több ezer éve megszilárdult életmóddal rendelkezve élnek nagy vonalakban állandó földrajzi és éghajlati viszonyok között. Az őskori ember életét azonban olyan krízisek jellemezhették, amelyek a mai “természeti népek” számára ismeretlenek. A földtörténet utolsó néhány százezer éve — a mai ember, a Homo sapiens sapiens kialakulásának időszaka — tele van geológiai eseményekkel. A jégkorszakok gyökeresen átalakították földünk földrajzi és éghajlati viszonyait. A legutóbbi jégkorszak igen gyorsan fejeződött be, ami több ezer éven át tartó példátlan éghajlati anomáliákkal járhatott. Egyes területek kiszáradtak, a korábban virágzó Szahara elsivatagosodott, a világtengerek szintje legalább száz méterrel emelkedett, korábban lakható területeket elöntött a víz. Képzeljük el az ezzel járó hőmérsékleti ingadozásokat, hirtelen szárazságokat vagy véget nem érő esőzéseket és a katasztrofális áradásokat. Mindezt földrengések és vulkánkitörések kísérhették. Nem volt sem állandó, biztonságos földrajzi környezet, sem pedig megszokott időjárás. Az emberek életében néhány éves viszonylagos helybenmaradást akár több ezer kilométeres kényszerű vándorlás követhetett. Az emberiség mindezt túlélte. Ez pedig csak úgy lehetséges, ha nemcsak magányos túlélők vészelték át az eseményeket, hanem túlélték a szülők, túlélték a gyermekek, túlélte a család.

Az emberi világban apa, anya és gyermekek között olyan mély és tartós érzelmi kötelék létezik, amely az állatvilágban teljesen ismeretlen. Senki se kezdje itt most felsorolni az ezzel ellentétes tapasztalatait és az általa ismert ezzel ellenkező statisztikai adatait, mert mindez itt most nem releváns. Minden korban lehettek sikertelen, szétszóródó, továbbélésre alkalmatlan, deviáns családok, de az emberiség létét sohasem az ilyen családok viszik tovább. Hagyjuk a mai válási statisztikákat meg a csonka családokat is békén, mert most a csonka családok mögött is olyan óriási társadalmi infrastruktúra áll, — egészségügy, oktatásügy, szociálpolitika stb.; ha jól működnek, ha rosszul — amely az őskorban nem létezett. A mai ember alapvetően a médiából tájékozódik, amely — amellett, hogy roppant mennyiségű információval látja el — igen nagy mértékben félre is vezeti. Egymillió család “eseménytelen” mindennapi életében semmiféle olyan “hírérték” nincs, amely felérne azzal, ha az egymillió-egyedik családban valami szörnyűség történik. A híradók napi rémségpanorámája azzal a veszéllyel jár, hogy az emberek úgy vélik, a világban állandóan csupa borzalom történik. A hírérték a mindennapitól eltérőt, az abnormálist, a látványost és a sokkolót preferálja. A média nagymértékben ludas abban, hogy a művészet a világról és az emberről olyan reménytelenül pesszimista képet alakított ki, amilyet kialakított. Pedig az emberiség léte az egyedi események egyedi “fontosságát” is beleszámítva sem a napi borzalmaktól függ, hanem azon családok millióitól, amelyek csendben és békésen élik mindennapi életüket. Ők azok, akik “művelik a csodát és nem magyarázzák”, ahogy a közhely mondja. Ahogy az őskori családok is. Mert az emberiség az embernek a hozzá közelálló másik emberhez fűződő mély érzelmi közösségéből, a szeretetből sarjadt. A szeretet által vagyunk emberek, és a szereteten alapuló emberi cselekvés tart meg bennünket évtízezredek óta.

Folytatása következik.