A szabad akaratról - XV.

Nem a puszta intelligencia, hanem az érzelmeken alapuló intelligencia az, amely az embert emberré teszi. Az ember cselekedhet ugyan ezzel ellenkezően, de megmaradni csak ez által maradhat meg. “…legmélyebb érzéseink…nélkülözhetetlen kalauzok, s fajtánk létezése múlhatott azon, hogy olyan sokat nyomnak a latban. Jelentőségük valóban rendkívüli. Csak a szeretet hatalma — a szeretett gyermek megmentésének sürgető kényszere — téríthette el a szülőket saját életük megmentésétől. Az ész vitathatja az ilyen önfeláldozás értelmét, a szív semmiképpen.” (COLEMAN, D. 1997: 18)

Úgy vélem, azok az evolúciós elméletek (pl. KRIEGMAN, D. — SLAVIN, M. 1992) állnak a valósághoz a legközelebb, amelyek az emberiség túlélésében a szeretet semmivel sem pótolható szerepét hangsúlyozzák. A szeretet az emberi létezés legfontosabb törvénye, a szabad akaratról is csak ennek függvényében beszélhetünk. A modern világ hozzászoktatott bennünket ahhoz, hogy az emberi érzelmeket “valami fontosabbhoz” viszonyítva másodlagosnak tekintsük. “Hivatalos” körülmények között szinte szégyenkezve beszélünk róluk.

Az irodalomtörténetnek kifejezetten olyan korszakai vannak, amikor a művek egy jelentős része arra tanítja az olvasót (és a nézőt), hogy érzelmei helyett “valami fontosabb” elvet kövessen. Ide tartozik például számos francia klasszicista dráma. Corneille Cid című tragédiájának hőse arra kényszerül, hogy az apját ért pofon miatt ölje meg a szerelme édesapját. Xiména — bár elvben szereti őt — lehetetlen helyzetben van: Ha Rodrigo nem teljesíti a “kötelességét”, — azaz nem öli meg az ő édesapját — nem méltó az ő — Xiména — szerelmére. Ha azonban “kötelességét” teljesítve meggyilkolja Xiména apját, a lánynak Rodrigo halálát kell akarnia. Közben állandó tirádákat zengedez, amelyeknek egyik fő szólama a “gyáva érzelem” megvetése. A Cid a franciák nemzeti drámája, ma is gyakran mondják valamire, ami különösen tetszik: “Szép, mint a Cid.” Pedig a szituáció sokkal abszurdabb, mint Beckett vagy Ionesco bármelyik helyzete, mert nem őszinte. Ráadásul merőben absztrakt is, ilyen mivoltában pedig képtelen és embertelen.

Corneille egy másik — Horatius című — tragédiájában az egyik Horatius attól “magasztosul hőssé”, mert fivéreit elveszítve legyilkolja húgai férjeit és vőlegényeit “a haza üdvéért”; magyarán azért, hogy Róma uralkodhasson Alba Longa fölött. Az emberi érzelmekkel szembeállított “fennkölt kötelesség” ezekben a darabokban nem egyéb, mint a feudális szolgalelkűség által kialakított konvenciók erénnyé magyarázása, amely attól válik abszurddá, mert szembeállítják az emberi érzelmekkel. Az emberi érzelmekkel szembeállítva minden abszurddá válik.

Egy időben hazánk közgazdász bölcsei gyakorta előszeretettel nyilatkozgattak arról, hogy a világot nem az érzelmek, hanem a “kemény gazdasági igazságok” irányítják. Az ilyesfajta bölcselkedést sohasem tekinthetjük teljes értékűnek, hanem heideggeri értelemben vett fecsegésnek kell tartanunk. “A fecsegés, a kíváncsiság és a kétértelműség jellemzi azt a módot, amelyben a jelenvalólét mindennaposan a maga “jelenvalósága”, a világban-benne-lét feltárultsága. A jelenvalólétnek ezek a jellemzői mint egzisztenciális meghatározottságok nem kéznéllevők, hanem ezek alkotják együttesen a létét. Bennük és létszerű összefüggésükben lepleződik le a mindennapiság létének az az alapmódja, melyet a jelenvalóság hanyatlásának nevezünk.” (HEIDEGGER, M. 1989: 326.)

Bizony, az abban való hit, hogy a világot az úgynevezett “kemény gazdasági igazságok” irányítanák, nem egyéb, mint “a jelenvalólét hanyatlása”. Meg kell kérdeznünk a közgazda-sovinizmus eme sarkalatos tételének hirdetőit, van-e gyermekük. Amennyiben nincsen, azt kell kérdeznünk tőlük, mi értelme az általuk esetlegesen produkált — vagy nem produkált, esetleg kizárólag periodikus leépítések örökös ismételgetése által produkált, és merőben pillanatnyi — anyagi haszonnak. Amennyiben van gyermekük, fel kell hívnunk a figyelmüket a következetlenségükre; hiszen a gyermekre fordított költségek az ő elméleti megfontolásaik szerint a “nehezen megtérülő”, vagy még inkább a “kifejezetten improduktív” kategóriába tartoznak, és a “kemény gazdasági igazságok” szellemében számukra előnyösebb lenne, ha a gyermekkel való sok vesződség helyett eleve “készen” fogadnák örökbe az utódot, ahogy azt egy időben a római császárok tették.

A “kemény gazdasági igazságokról” szóló fecsegés nemcsak életidegen, hanem zárt kör, circulus vitiosus, amelyből nem vezet út az emberség irányába. Akiket sújt, azok valahogy túlélik, hirdetője azonban egész életére az áldozatává válhat: vagy úgy, hogy eszerint élve elpazarolja az életét; vagy pedig úgy, hogy a munkájában és a magánéletében érvényesülő elvek kibékíthetetlen ellentmondása révén emberileg lehetetlen helyzetbe hozza önmagát. A “kemény gazdasági igazságok” életet irányító tétele — azaz a gazdasági végzet ideológiája — nemcsak azért veszedelmes, mert az “olcsó munkaerő” embertelen jelszavát alkalmazva családok tízezreit tartja mindennapos gazdasági ostromállapotban. Veszélyes azért is, mert beszivárgott a mindennapi életbe, és ott is kialakította a neki megfelelő életfilozófiákat. Manapság a leggyakoribb ilyen a fiatal házasok “előbb az anyagiak, aztán a baba” elképzelése, amelyet a leggyakrabban a család középkorú “bölcsei” sugalmaznak a közös életet éppen elkezdő fiataloknak. Ez tipikus példája annak, miként hagyományozza valamely nemzedék a saját köreiben tömegesen megvalósított effektív boldogtalanság valamely változatát az őt követő generációknak. Ha a fiatalok megfogadják, mókuskerékbe kerülnek; “az anyagi javak biztosítása érdekében” filozófiai és érzelmi önkorlátozásra szánják el magukat. Ezzel óhatatlanul elismerték a gazdasági végzet uralmát az életük fölött. Ha már egyszer elfogadták az összemérhetetlen jelentőségű tényezők egymásnak való megfeleltetését, szó sem lehet szabad akaratról; hiszen a mindennapi érzelmi evidenciák is kérdésessé válhatnak. Ezután mindig lesz valami, ami “fontosabb” a gyereknél. Lassan azon kapják magukat, hogy a puszta együttmaradásukért is egyre inkább meg kell dolgozniuk. Az önmaguk érzelmi és lelki élete feletti ellenőrzés visszaszerzése napról napra nehezebbé válik. Az, hogy szert tesznek-e anyagi javakra, igazából nem számít, hiszen a dolgok alapvető tisztázatlansága miatt filozófiai értelemben ilyen körülmények között minden szerzemény kártékony; vagy az életre szóló rabszolgaságuk eszköze, a kifelé adott magyarázatok örökös hivatkozási alapja, az egyre kétségbeesettebb önigazolás végső érve lesz; vagy a családi összetartást megbontó erő, hiszen a gazdasági végzeten alapuló gondolkodás behatol az életük minden szférájába, minden személyes döntést meghatároz, és módszeresen kiszorítja őket a saját életükből. Az évek múlásával mind kevesebb esélyük marad arra, hogy visszatalálhassanak önmagukhoz. Az ilyen helyzetben sokszor valóban nincs egyéb orvosság, mint a válás.

A szabad akarat feladása életre is szólhat, de a visszatérés sohasem lehetetlen. A halál pillanatáig elpazarolt, elfecsérelt élet nem létezik; a végzet nem “végzetszerű”, a drámaírók elképzelése — a hős, aki rádöbben egész élete alapvető értelmetlenségére és minden további cselekvésének lehetetlenségére; a modern dráma egyik agyonvariált típushelyzete — a szabad akarat feladásának szimbóluma, nem pedig az élet igazsága. Bárki, bármikor kezébe veheti sorsának irányítását, ha vállalni képes az ezzel járó cselekvést és a cselekvéssel járó kockázatot.

Ami a gazdasági végzetet illeti, van az éremnek más oldala is: John Maynard Keynes, a kitűnő amerikai közgazdász, a “jóléti állam” gazdasági elveinek kidolgozója egy, 1953. május 31-én Az Observer című lapban megjelent cikkében (Sayings of Our Times) jelentette ki a következőt: “Ahányszor csak megspórolsz öt shillinget, egy napra munkanélkülivé teszel valakit.” Nincsen olyan “státusz” és nincsen olyan foglalkozás, amely bárkit is arra “predesztinálna”, vagy “determinálna”, hogy önmagát feladva a végzetelv szerint “kelljen” gondolkodnia.

Az érzelmeknek a társadalmi életben kötelező elfojtásának az abszurditását kitűnően jellemzi Ancsel Éva egyik aforizmája: “Hogy az ember mindig mértéktartó legyen — ez mértéktelen követelés. Rendezze arcvonásait, ha földúlja azokat a kín? Válogassa meg szavait, hozza rendbe az alanyt és az állítmányt, amikor összedőlt háza alól emeli ki gyermekét? S talán köszöntse több nyelven a halált is, mintha idegenforgalmi tisztviselő lenne, vagy zuhanás közben is mosolygó stewardess?” (ANCSEL, É. 1989: 26.)

Az ókor egyik legnagyobb hatású filozófiai irányzata, a “hősi” sztoicizmus egyenesen megkövetelte az érzelmek elfojtását, öröm és szenvedés eltitkolását. Ez alapvetően ellentétes az ember természetével. A sztoikus ideál nemcsak értelmetlen, kártékony is. A sztoicizmussal ellentétes ókori filozófiai felfogást, az epikureizmust igen sok rágalom érte; élvezethajhászónak, kisigényűnek mondták. “Hősi” pózokra valóban alkalmatlan, de életfelfogása emberibb: “Amikor tehát azt állítjuk, hogy az élet célja a gyönyör, nem a tivornyázók gyönyöreiről s nem az élvhajhászásban rejlő gyönyörűségekről beszélünk, ahogy egyesek tudatlanságból, tőlünk eltérőleg vagy pedig tanításainkat félreértve tartják, hanem arról, hogy testünk mentes legyen a fájdalomtól, lelkünk pedig a zavaroktól. Hisz nem az egymást érő tivornyák és vidám felvonulások s nem az élvezethajhászás, a gyermekek és asszonyok vagy halak és egyebek után, amiket a költséges asztal gyűjt, teszik az életet kellemessé, hanem a józan gondolkodás, amely minden választásnak és elkerülésnek az okát keresi, és száműzi a hiedelmeket, amelyek miatt a legtöbb zavar éri a lelkeket.” (EPIKUROSZ: Levele Menoikeuszhoz.) Tehát nemcsak “Az élvezetnek atyja, Epikur”. Lehet élni így is, úgy is. Az emberi élet azonban több is ennél.

Folytatása következik.