Néhai nyarunk

Emlékek közé költözött a nyár,

Elvitt magával minden illatot,

És üres fecskefészkeket hagyott,

Tévelygő széllel gyászol a határ.

—–

Elvitt magával minden illatot,

Helyette jött az ősz, a hallgatag,

Hideg hajnal, hűvös, szikár szavak,

S felhő vigyázza újból a Napot.

—–

Tél jön. Könnyekből is jeget fakaszt.

Mi várni fogjuk majd az új tavaszt,

—

Ez volt sokadik néhai nyarunk,

Még megvagyunk.

—–

Hirtelen haragú a szél, a bősz,

És kéreget már a szomorú ősz,

És októbernek egyre több a gondja,

Hogy a csökkenést változásnak mondja,

Mint újdivatú, rossz bürokrata,

És sárban tocsog néhány lópata.

—

A vén Idő, a testi vágyak csősze,

Úgy véli, itt van már szerelmünk ősze,

S míg éjszakánként győztesen figyel,

Hajnalonként megverten kullog el.

—

Szerelmünk,

Bár nem fiatal ma már;

Forróbb, mint minden léha régi nyár.