Menyemjelölt

Még három-négy perc lehetett, a vonat ablakából valamilyen szittyós árokféle látszott, buja tüskebozót terpeszkedett a partján.

Teréz már összeszedte a csomagjait, és készült a leszállásra. Még nem állt fel, az ő lábával ez túlságosan fárasztó volna. Amúgy sem biztos, hogy Robi ki tud elé jönni, gyalog pedig túlságosan messze van a Határ utca huszonhárom.

Szerencsére le tudott úgy ülni, hogy közel legyen a vonatajtóhoz, így fent legalább nem kell sokat botorkálni az ülések között a csomagokkal.

Egy hátizsák, egy utazótáska és egy nagy szatyor. Utóbbi alján ott lapul az orvosi táska, mert mit lehessen tudni.

Apja mondogatta ezt mindig: mit lehessen tudni. Amíg még élt. Egyetlen egyszer voltak nyaralni, az orvosi táska akkor is vele volt, mert mit lehessen tudni.

Ez az orvosi táska volt most vele. Ráhagyta az édesapja. Sohasem mondta ki, de a család minden tagja tudta, hogy a táska Terézt illeti. Amikor az apja a halálos ágyán feküdt, és meg sem tudott már szólalni, a tekintete az ágy mellett állva hüppögő tizenkét éves kislányra esett, és nézte. Hosszan nézte. Teréz megkapaszkodott az ágy régimódi fejtámaszában, hogy ne bicegjen, ne rázkódjon, ne billegjen. Azt szégyellte volna.

Ott állt az ágy mellett, pufók arcú volt, kisírt szemű, kövérkés és csúf. Rettenetesen csúf. Amilyen mindig is volt. Apró korától kezdve. A legcsúnyább kislány az utcában.

Most nála van a táska. Lesz-e valaha olyan sebész, mint az apja volt?

Amikor Teréz a gondolataiban idáig jutott, megcsörrent a telefon.

- Itt Vasvári Orsolya!

Teréz tekintete elfelhősödött. A titkárnő. Robi igazgatójának titkárnője. Nem sokszor hívta fel eddig, de amikor jelentkezett, az sohasem hozott jót.

- Tessék, Kara Teréz.

- Közölnöm kell önnel, hogy Robi a vezérigazgató utasítására két órával ezelőtt kivitt ötven dolgozót Jankpusztára.

Jankpuszta! Teréz arca görcsbe rándult. Hatalmas építkezés kint a semmi közepén. Ha Robi odament, el vannak vágva egymástól, mert ott még térerő sincs. Se villany. Semmi. Úristen, éppen most!

- Hall engem?

- Hogyne, természetesen. – felelte rezignált hangon Teréz.

Hogy’ magyarázza meg ennek a libának, hogy most éppen óriási szüksége lenne Robi jelenlétére? Lehetetlen, hogy most ne legyen itt!

- Az összes kapcsolótáblát ki kell cserélniük, – folytatta a hang. – emellett az egész rendszert át kell vizsgálniuk, minden hibát ki kell javítaniuk. Tíz teherautóval vonultak ki, rengeteg eszközt és alkatrészt vittek magukkal. Holnapután lesz az átadó ünnepség, minden problémát azonnal ki kell küszöbölniük.

Teréz nagyot sóhajtott. Igen, erre szokták használni ott a cégnél Robit. Amit a sok hülye, protekciós nagyágyú elront, meg a mindenféle hatalmasságoknak a vállalatnál szolgáló ostoba kölykei nemtörődömségből vagy nyegleségből figyelmen kívül hagynak, azt mindig neki kell kijavítania. „Érdi úr, a vezér akar magával beszélni!” „A vezérigazgató úr sürgősen keresi Érdi urat!” Vagy éppen személyesen a vezér: „Robikám, azonnal ide kellene jönnöd!”

Hányszor csengett már emiatt a telefon…

- Tehát úgy számítson, hogy Robit ez a munka most hosszabb ideig igénybe fogja venni. – darálta a titkárnő.

- Sokáig? Mennyire sokáig?

- Reggelnél előbb biztosan nem végeznek. De az is lehet, hogy holnap este lesz belőle. A cégünk hírneve forog kockán.

Terézbe mérgezett nyílként hasított a kétségbeesés. Holnap este? Holnap már szombat.

- Nézze, Orsolya! – vette át a szót. – Mindenképpen Robinak kellett odamennie? Nem tehetné rendbe a dolgokat most az egyszer valaki más? Nem mehetne most valamelyik öltönyös?

Csend a vonal túlsó végén. Orsolya titkárnő nem volt hozzászokva ahhoz, hogy Teréz ellenvetést tesz.

- Ugyan, Teréz! – fuvolázott aztán megszokott mézesmázos modorában. – Ön is tudja, hogy Robi az egyetlen olyan mérnökünk, aki pontosan tudja azt is, amit a melósoknak kell megtenniük. Ha kell, a saját kezével szerel. Köztünk maradjon: – lehalkította a hangját. – a többi közönséges balfék.

Teréz kitört:

- Nézze, én most megyek először Robi szüleihez. Nagyon fontos, hogy Robi velem legyen, nem hagyhat egyedül.

- Dehogynem, maga ügyes lány! – vágta rá a hang. – Legalább addig megnyeri magának az apóst és az anyóst!

- Hát nem érti? Még sohasem találkoztam Robi szüleivel!

- Na, ne nyafogjon! Vállalati érdek! Sokkal fontosabb, mint a maga enyelgése! – azzal letette.

Teréz csaknem elsírta magát. Elnézte magát a kabinajtó tükrében. Csúnya, kövér, vastag ajkú, ronda szemüveget viselő nő. Sántít. Huszonöt éves múlt, de kortalannak tűnik. Akár ötvennek is nézhetik. Egyedül menjen a vőlegénye falun élő szüleihez, akik őt még sohasem látták?

Robi megmutatta az édesanyja levelét. „Nagyon kíváncsi vagyok a menyemjelöltre.” Igaza van, gondolta Teréz, én is kíváncsi lennék a helyében. Mit fog szólni?

A vonat ebben a pillanatban megállt, és Teréz üggyel-bajjal elbotorkált az ajtóig. Valami elterpeszkedő, sört iszogató alak mellett különösen nehéz volt elhaladnia, a férfi fojtott hangon le is debellázta.

Teréz szeméből folyt a könny. Nagy nehezen lekászálódott a peronra, mögötte türelmetlenül fújtatott valaki.

Nem várta senki. Ki is várta volna? Robi nem tudott hazajönni, más meg ki érkezhetne elé?

Nehézkesen letelepedett egy ütött-kopott padra, hogy felkészüljön a hosszú gyaloglásra. Körülötte elvonult a nyolc-tíz leszálló; egy férfi magányosan indult a falu felé, másokat család vett körül, néhányan a távolabb várakozó gépkocsikba szálltak. Teréz egyedül maradt.

Most merre?

Mögötte és mellette embermagasságú gyom. Előtte elhanyagolt, gazos lapály, amelyen vékony, letaposott ösvény vezet keresztül. Jó két-háromszáz méternyire az ösvény járdában folytatódik, attól újabb ötven méterre állt az első ház.

Neki a falu túlsó oldalára kell eljutnia.

Elővette és tanulmányozta a netről nyomtatott kis falutérképét. Jó három kilométer gyaloglás vár rá.

Bő egy órába telt, mire lejárta. Házuk előtt, kis széken gunnyasztó öregek bámultak rá közönyösen, kutyák ugatták, szurtos utcagyerekek röhögtek rajta, férfiak méregették gúnyosan.

Egyre többször kellett pihenőt tartania. Érzéketlen lábát kínnal húzta maga után. Nehezen lélegzett. Kezdett kétségbe esni. Folyt a könnye.

Egyszer eltévedt. Legalább tíz perce rossz irányba mehetett, amikor megpillantott egy utcatáblát.

Halmos utca.

Megnézte e térképet, ez nem szerepelt az útvonalában. Megfordult, és kínlódva vánszorgott visszafelé. Közben szakadt róla az izzadság.

- El kell menni a nagy zöld teherautó mellett, és ott kezdődik a Határ utca. – igazította útba egy fejkendős öregasszony a következő sarkon.

Nagy zöld teherautó. Nagy zöld teherautó.

Most már a falu túlsó vége felé jártak, ritkultak a házak. Járda errefelé már nem volt, Teréz aggódva kerülgette a kátyúkat. Itt-ott üres telkek, hatalmas trágyahalmok, szemétkupacok, burjánzó gaz.

Teréz felnézett az égre. Hatalmas szürke esőfellegek gyülekeztek éppen. Végül is: ősz van, előbb vagy utóbb jönnie kell az esőnek.

Terézben valami megsajdult. Ha elered az eső, itt sártenger lesz. Hogy’ fog hazajönni Robi. Egyáltalán be tud ide hajtani a kis Suzukival? Hol jönne be?

Teréz szétnézett. Úgy emlékezett, mintha a térképe jelölne valamit. Úgysem árt, ha megáll egy kicsit.

Egy percen belül megtalálta. Előtte jó százméternyire egykor kőlapokkal borított út vezetett ki a házak között. Helyenként benőtte a kőlapok közét a gaz, de azért még útnak lehetett tekinteni. Vajon a Suzuki bejöhet rajta? Nagyobb jármű egészen biztosan. Több üres telek is volt arrafelé, így a lány észrevehette, hogy arrafelé húzódik valami bekötőút. Az pedig az országúthoz vezet, a térkép is jelzi. Nem a faluba visz, hanem valami erdőgazdaság mára bezárt központjához, de azért még jól használható.

Teréz megnyugodott. Ha sár is lesz, Robi behajthat – nagyjából idáig. Felvette a csomagjait. Gyerünk tovább.

Nagy zöld teherautó. Nagy zöld teherautó.

Nagy fekete kutya szaladt felé, Teréz földbe gyökerezett lábbal állt meg. Nem tud elszaladni. Ki segíthetne? Sehol senki. Rettegve nézte az állatot.

A kutya ügyet sem vetett rá, egyszerűen tovább szaladt. Teréz megkönnyebbülten emelte fel újra a csomagjait.

Nagy zöld teherautó. Nagy zöld teherautó.

Egyértelműen a falu szélén járt. A településnek erről a feléről sehová sem vezetett út. Termőföldek, bozótos, erdőfoltok minden irányban.

Az Érdi család a hatvanas években itt a falu szélén kapott házhelyet, Robi nagyapja építette a kis vályogházat a saját két kezével. Még konfliktusa is támadt a hatóságokkal, mert az alaprajz és az elrendezés nem egyezett meg az előírásokkal. De szerencséje volt, különösebben nem háborgatták, nem volt fontos ember.

Nagy zöld teherautó. Nagy zöld teherautó.

Baromfiudvarok, több is egymás után. Az egyik udvarban régimódi magyar szekér. Két jókora sátortetős parasztház, hosszúkás mindkettő. Teréz nagyapjának volt hasonlóaz ország másik végén. Tapasztalatból tudta, hogy az ilyen házakban számos helyiség található.

A másodikat elhagyva hirtelen botlott a nagy zöld teherautóba. Mit nagy, hatalmas. Teréz bámult.

Óriási, zöldre festett orosz katonai teherautó nézett rá tágra nyílt, barátságos lámpaszemeivel. Barátságos tekintete volt, és annyira hosszú orra, hogy az maga is elment volna egy kiskocsi-számba. Cirill betűkkel állt rajta az autó márkája: Kraz.

Teréz megtorpant. A gépjármű-kolosszus úgy magasodott fölé, mint valami hatkerekű katedrális. Mit kereshet ez itt?

A lány még sohasem látott közelről efféle járművet. Főleg nem ilyen brutálisan nagyot és erőset. Meg ennyire régimódit. A hosszú csőrős orr a csak hallomásból ismert hatvanas és hetvenes éveket idézte, amikor még számtalan ilyen teherjármű pöfögött az utakon. A mai lapos orrú teherautók az ilyenek mellett valahogy puhának tűnnek.

Teréz csodálkozva szemlélgette az autó-gigászt. Eltörpült mellette. A csendes, zöldre festett jármű hórihorgas termetével, magasra nyúló fülkéjével, hatalmas kerekeivel a rendíthetetlen erő jelképe volt. Erő – brutalitás nélkül.

Vajon miért itt vesztegel? Mi keresnivalója lehet itt?

Bizonyára mozgásképtelen. Talán már ki is szerelték belőle a motort. Kibelezték, és itt hagyták, hogy lassan elenyésszen.

Erre a gondolatra Teréz őszinte sajnálatot érzett. Kár az autóért. Talán nem korszerű, talán öreg, de láthatóan még jó erőben van. Kár veszni hagyni. Felnyúlt, csendesen megsimította az autó ajtaját. Úgy érezte, el kell köszönnie.

- A kocsi működőképes. – mondta mögötte egy férfihang.

Ijedten fordult meg.

Furcsa szerzet nézett rá. A férfi vékony és magas volt, mint valami dióverő pózna. Rongyos fekete nadrágot, szakadt tréningnadrágot viselt, egyik cipőjéből kikandikáltak a lábujjai. A törött szemüveg és az idétlen vigyor idiótára vallott, de a husáng, amire támaszkodott, egyáltalán nem tette félelmetessé a fickó külsejét. Inkább nevetségessé.

- Működőképes. – vihogott. – Vezetheti is, ha akarja. Én nem tudok vezetni.

Teréz csodálkozott, de semmit sem felelt.

- Nem hiszi, hogy vezetheti? – vigyorgott a férfi. – Benne van a kulcs.

Teréz odanézett. Valóban benne volt. Az ajtó zárjában. Még csak be sem rozsdásodott.

- A tankja is tele van. Csumára tele van.

- Kié a kocsi? – kérdezte most Teréz.

- Hogy kié? Hát senkié. Csak úgy itt van. Még a Tógyer hozta valahonnan. A Tógyer imádott vezetni.

- Ki az a Tógyer?

Most akkora vigyor húzódott a férfi arcára, hogy tökéletesen kilátszottak az ápolatlan lófogai.

- Nem tudja, ki a Tógyer? Hehe! Mindenki tudja, ki a Tógyer. Azazhogy: tudta. Merthogy a Tógyer meghótt. Már egy hónapja. Az anyja tudta egyedül, a múlt héten hótt utána. A Tógyer előtte hozta ide ezt a teherautót, el akarta adni valakinek. Senki se mer hozzányúlni, mert nem hiszik a népek, hogy a Tógyer meghótt.

- Ebből egy szót se értek.

- Az anyja nekem elmondta, hogy meghótt a Tógyer, agyonszúrták valami kocsmában. Nem is bírta ki a szegény öregasszony, hát miből élt volna meg? Tudja, a Tógyer sok rosszat tett, de az anyjának mindig juttatott valamit a szajréból. A rendőrök meg nem merték kerhóra fogni, mert a Tógyer mindenkit nyomorékká vert, aki az anyját háborgatta. Na, Isten áldja!

A fickó fogta a husángját, és nagy peckesen elsomfordált. Teréz hitetlenkedve nézett utána. Szóval ez egy teljesen kifogástalan állapotban lévő teherautó, de senki se törődik vele, amíg fel nem falja a rozsda?

A rossz lábát kímélve odahúzta magát a fülkéhez, nagy nehezen fellépett, és bekukucskált. Úgy tűnt, minden rendben van. Odabent puritán bőrülések minden takaró nélkül. A kulcs elfordult a zárban.

Akár be is indíthatná. Kinézett, az utcáról nem figyelte senki. Valamelyik redőny mögül esetleg leskelődhetnek, de kevéssé valószínű; az városi szokás. Itt, faluhelyen kinek-kinek megvan a nap minden szakában a maga dolga.

Viszont a kulcsot zsebre tette. Ha eddig nem lopták innen el ezt a teherautót, ne tegyék ezután se. Majd szól Robinak, juttassa el a kulcsot valami illetékeshez. Az a Tógyer lophatta a Krazt, ez a kocsi valahol hiányzik.

Visszabotorkált a csomagjaihoz. Ideje továbbmenni. Hol is van a Határ utca?

Négy vagy öt lépést tett, máris a szemébe köszönt egy mellékutca. Az első házon cikornyás feliratú tábla: Határ utca 1.

Megkönnyebbülve fordult be. A huszonhármas szám előtt azonban elfogta a szorongás. Most mi lesz? Legalább fél percen keresztül merev tekintettel bámulta a csengő gombját. Merjen becsöngetni? Ne merjen? Kullogjon el szégyenszemre?

Hirtelen megjelent egy hatalmas kutya, és bősz, mélyhangú ugatásával felverte az utca csendjét.

Teréz ijedten rezzent össze. A kutya nyilván Kredenc, Robi sokat mesélt róla. Félelmetesen dühösnek látszik. Aligha fogja abbahagyni az ugatást. Szaladjon el talán?

Zajt hallott a kutyaugatás mögül; ajtócsapódás, közeledő léptek nesze. Eldőlt a kérdés. Nem futhat el, örök életére nevetségessé tenné magát. Nyomorult érzésekkel ácsorgott a kapuban. Legalább Kredenc abbahagyhatná a mély hangú csaholást.

Fejkendős parasztasszony jelent meg színes blúzra és tréningnadrágra vett csiricsáré otthonkában. Rászólt a kutyára, mire az elhallgatott, és leült a kerítéshez lépő gazdasszony mellé.

Ő hát Robi édesanyja. Teréz úgy vélte, máris rálelt néhány közös vonásra az őt a kerítésen keresztül gyanakodva méregető arcon. A leendő anyósa. Csak még nem tud róla.

Istenem, csak fogadják el! Minden könnyebb lenne. Robival már minden szép, bizonyos, nyilvánvaló és egyszerű – egy örökkévalóságig. Ott minden nehézség közös, minden siker életre szól. Itt azonban még semmi sincs tisztázva.

Robinak számos fenntartása van a szüleivel szemben, de Teréz semmiképpen sem akarta, hogy éppen ő legyen, aki miatt esetleg elhidegülésre vagy kenyértörésre kerülhetne a sor. Nem. Neki össze kell hoznia, nem pedig szétválasztania.

Csak fogadják el!

Istenem, csak fogadják el!

Az öregasszony gyanakodva méregette.

- Kit tetszik keresni?

- Csókolom! – próbált elmosolyodni Teréz. – Kara Teréz vagyok. – aztán az elsötétülő tekintet láttán még bátortalanul hozzátette: – Robi menyasszonya.

A vénasszony fél percig valami hatezer éves sóbálvány-elégedetlenséggel és lobogva égő boszorkány-ellenszenvvel méregette a fiatal nőt. Ez lenne az ő dédelgetett Robikájának a menyasszonya? Ez? Ez a debella? Hiszen ez csúf, mint a világháború! Hová tette a szemét az a gyerek?

Teréz elvörösödött. Szinte olvasott az öregasszony gondolataiban. Nehéz dolga lesz. Nagyon nehéz. Istenem, csak sikerüljön.

Egész lelkével szerette Robit, ezért szeretni akarta a szüleit is.

Hosszúra nyúlt a várakozás, Kredenc kutya fenyegetően felmordult.

Az öregasszony észbe kapott. Nem várakoztathatja a leendő menyét naphosszat a kapuban, mit mondanának arra a népek? Meg hát csak jobb beengedni, annál kevesebben látják. Csak jöjjön haza a Robi, majd ő beszél a fejével!

Nehézkesen kinyitotta a kiskaput.

- Hát akkor jöjjön be. – ahogy Teréz befelé mozdult, észbe kapott: – Gyere be! – ahogy a kutya finoman megmozdult, a nyakára tette a kezét: – Maradj ülve, Kredenc! – közben a kapuszárnyat csak úgy félig-meddig tartotta nyitva.

Teréz nagy nehezen belépett csomagjaival a kiskapu szűk résén az udvarba. Szépen rendben tartott virágoskertek, számos rózsafa. Takaros kis előkert.

Kredenc ültében kissé felemelkedett, és megszimatolta Teréz lábát. A lány eddig nem sok tapasztalatot gyűjtött kutyákkal kapcsolatban, most azonban ösztönösen érezte, hogy mozdulatlannak kell maradnia. Ez nem volt nehéz, amúgy sem mert volna megmozdulni. Mukkanni sem.

Kredenc akkurátusan megszimatolta, aztán feljebb emelte a fejét, és orrát Teréz ágyéka felé dugta volna. A lány finoman kifordult, inkább szabadon lógó kezét kínálta oda a szimatolásnak. A kutya elfogadta, alaposan megszimatolta Teréz tenyerét, sőt mintha meg is nyalintotta volna.

Teréz lelkében nagy robajjal ömlött szét a hála kinyúlt, és szeretettel megsimította Kredenc buksiját. A kutya hálásan felnyögött, és visszanyalt.

Teréz nem tudta, hová legyen váratlan boldogságában. Robi családjának egy tagja már elfogadta, és éppen az, „akitől” a legjobban félt.

Csapódott egy ajtó, és hatvanöt körüli férfi jelent meg az udvaron. Cserzett arcbőrű, Robihoz hasonlóan erőteljes testalkatú ember volt, ellenzős báránybőr sapkát, kék munkásruhát viselt, a szájában pipa.

- Jó, hogy jössz, apa! – szólt rá a gazdasszony. – Itt a fiad menyasszonya!

Az öreg felnézett – és kiesett a szájából a pipa.

Teréz újra elvörösödött. Kényszeredetten kezet fogott a szülőpárral, akik csalódottan méregették. Egy perc elteltével kelletlenül befelé tessékelték.

Az ajtóból nyakigláb kamaszlány perdült elé.

Persze, ez Kriszta, Robi fiatalabbik húga, aki még itthon van a szüleivel. A kései gyerek. Így hívják a testvérei. Hajnalonta innen buszozik a középiskolába.

- Kara Teréz! – mutatkozott be neki is.

Kriszta arcán akkora csodálkozás jelent meg, és olyan arckifejezés, amely becsületsértéssel ért fel. Gyorsan elmakogta a nevét, és amint tehette, elrohant a szobájába. Teréz látta, hogy már menet közben előhúzza a zsebéből a mobiltelefont.

Ekkor kezdett csendesen szemerkélni az eső. Robi szülei egyszerre vették észre Teréz sántaságát, és mindkettőnek nyomban elfelhősödött a tekintete. A lány pontosan tudta, hogy mit gondolnak. Ha már legalább csúf és kövér, legalább dolgos lehetne. Segíthetne kapálni, veteményezni, a szántóföldön szorgoskodni. De sántán ugyan mire lehet képes? Még krumplit szedni sem tud tisztességesen – a kapálásról nem is beszélve. Selejtes vagyok a szemükben, gondolta Teréz, tökéletesen semmirevaló.

Kint nagy cseppekben hullt az eső.

Nem lehetett nagyon messze a kamasz fruska szobája, mert Teréz egy percen belül izgatott mondatfoszlányokat hallott:

- Képzeld el! Nagy, kövér és idomtalan! Egy donna tonna! Könnyebb átugrani, mint megkerülni!

Teréz csaknem elsírta magát. Nem lesz könnyű dolga.

Kint az eső egyre erősödött.

A gazdasszony kényszeredetten leültette Terézt a konyhában. Robi apja csupán két-három percet maradt velük – vélhetően annyit is udvariasságból. Kint már addigra szakadt az eső, és az öreg inkább választotta a megázást, mint leendő menyének társaságát.

Teréz sírni szeretett volna – de nem mert. Ha még hisztériásnak is gondolják…

Nem tudta, hogy hívják a leendő anyósát – és nem merte megkérdezni. Kínos volt a csend. Teréz úgy döntött, megszólal. Elmesélte, milyen telefont kapott a vonaton, hogy miért nem jöhet haza Robi. Nem tudta, hogy az öregasszony egyáltalán figyel-e rá, mert az közben tett-vett, szöszmötölt a konyhában, nem állt meg egy pillanatra sem. Az arcáról semmit sem lehetett leolvasni, és Teréz a legtöbbször nem is látta a tekintetét. Amikor a lány úgy gondolta, hogy az öregasszony most már némi figyelmet fog szentelni neki, és megkönnyebbült; akkor meg Robi édesanyja hirtelen befordult a konyhai csaphoz, és bő vízzubogás mellett mosogatni kezdett hátat mutatva leendő menyének. Teréz szeretett volna gyorsan, búcsú nélkül elrohanni. Önmagáért azonnal meg is tette volna. Robiért nem tehette. Csendben maradt, és hallgatta a mosogató vízcsobogását. Kinézett az ablakon; szakadt az eső. Bent zubog, kint ömlik, ő meg csak ül a konyhai lócán nyomorultul.

Nem érzékelte, hogy közben abbamarad a konyhai csap zubogása. Azt se, hogy az öregasszony elébe áll.

- Hogy’ ismerkedtetek meg Robival?

Váratlan volt a kérdés, Teréz mégis örült neki. Legalább végre elkezdődik valamilyen párbeszéd.

Mintha valami zsilipet nyitottak volna ki; Teréz beszélt, hosszan, a maga számára is meglepően hosszan és részletesen mesélt a kapcsolatukról.

Az öregasszony figyelmesen hallgatta, és közben arcizma se rezdült. Semmiféle jelét se adta, hogy tetszik-e neki, amit hall, vagy sem. Még csak azt sem lehetett tudni, egyáltalán érti-e, hallja-e.

Teréz ennek ellenére hálásan mesélt.

Már kezdett odakint alkonyodni, és az eső még csak most zendített rá igazán. Teréz megállás nélkül beszélt. Közben csak annyi változott, hogy az öregasszony is leült, de nem a lány mellé, hanem vele szemben, az asztalhoz.

Az alkony előre haladtával egyszer nagyon ugatni kezdett odakint Kredenc kutya, és Robi édesanyja felpattant. Talán rosszul léphetett, talán más baj történet, az arca fájdalmas grimaszba torzult. A válla megremegett.

Teréz éppen olyan szögben ült, ahonnan mindezt láthatta. Talán másodpercig sem tartott, másnak tán fel sem tűnt volna, de Teréz túlságosan jól ismerte ezt a mozdulatsort és a vele járó fájdalmas rángásokat.

- Tessék megállni egy kicsit! – sántasága ellenére most fürgén pattant fel, és a keze máris az öregasszony vállára nehezedett. Megtalálta a fájós pontot, és egy mozdulattal a helyére tette az elbitangolt izmot. Ahogy az apja tanította.

Robi anyja csodálkozva fordult meg.

- Te csontkovács vagy?

- Nem.

- Elfelejtettem mondani: Mariska néni vagyok. – tette hozzá néhány másodpercnyi hallgatás után az öregasszony.

Több szó alig esett közöttük. Bejött az öreg, szinte némán megvacsoráztak. Kriszta le sem ült, bőrruhába öltözve elrohant valami buliba.

- Holnapig ne várjatok haza!

- Hé, megázol!

A kamasz fruska már ott sem volt. Az anyja bosszúsan nézett utána. Később is nyűgös volt és hallgatag. Teréz nem tudta, neki szól-e ez, vagy a lánya kimaradásának.

Este kilenckor az öregasszony megmutatta a szobáját, és magára hagyta. Teréz fürdött, lefeküdt, és álomba sírta magát….

Éjfél sem lehetett, amikor felrázta az öregasszony.

- Azonnal kelj fel! Segíts! Tégy valamit! Nem akarom elveszíteni az uramat! Hátha te tudsz segíteni! Hátha ezért hozott ide az Isten! Gyerünk, kelj fel! Mi lesz velem, ha elvesztem az uramat! Ki az ágyból!

Teréz nagy hitelen azt se tudta, hol van.

- Gyerünk! Ki az ágyból!

Teréz gyorsan magához tért!

- Mi történt?

Csak most vette észre, hogy Robi édesanyja teljesen kiborult, csupa könny, izzadság és kétségbeesés. Erre azonnal magához tért, szinte kilőtt az ágyból. Csak fél füllel hallotta Mariska néni fájdalmas panaszát:

- Feri sógorom, az uram bátyja éppen így halt meg! Ugyanígy rosszul lett, és reggelre meghalt. Ugyanígy nézett ki! Istenem, Szűzanyám, segítsetek! Nem akarom! Nem akarom, hogy meghaljon!

Az apa nagyon rosszul volt, kezét görcsösen a hasára szorította, csaknem elfehéredett a fájdalomtól.

Teréz csak éppen ránézett, aztán loholt vissza az orvosi táskáért. Az öregasszony döbbenten látta, hogy alig sántít. Kérdezni, siránkozni akart, de a lány most félresöpörte az útból. Egyik kezével az orvosi táskát cipelte, a másikkal a telefont húzta el. A legközelebbi mentőállomást hívta, közben injekciós tűt húzott elő, hogy fájdalomcsillapítót adjon.

Álmos hangú ügyeletes szólt a telefonba.

- Doktor Kara Teréz vagyok! Mentőkocsit kérek azonnal! Jegyezze fel a címet! – gyorsan elhadarta.

- Kérem, – dadogott az ügyeletes. – Nincs kocsink. Reggelig nincs. És szakad az eső. Ismerem azt a helyet, oda be se tudna menni!

- Akkor szerezzen! – dühösen kinyomta, és egy másik számot hívott. A városi kórház sebészeti osztályát. Az apja tanította rá, hogy idegen helyen is legyen meg nála minden szükséges telefonszám.

Az öregasszony döbbenten nézte.

- Sebészet!

- Dr. Kara Teréz. Az ügyeletes orvost kérem!

Eltelt néhány pillanat.

- Dr. Morvay!

- Dr. Kara Teréz. Van egy vakbélgyulladásos esetem. A perforáció valószínűsége maximális. Azonnali szállítást és műtétet igényel.

- Akkor nagy baj van, doktornő, mert nincs, aki elvégezze a műtétet. Súlyos közlekedési balesetünk van, aki műteni képes, az már be van osztva. Magam is most indulok, reggelig három súlyos műtétem lesz.

- Van szabad műtője?

- Az van, de sebészem nincs, és reggelig nincs kit berendelnem.

- Akkor én fogom megműteni.

- Maga?

- Sebész vagyok a Semmelweiss Klinikán. Gellényi professzor úr igazol.

- Rendben, azonnal felhívom. Legyen magánál igazolvány. Előkészíttetem a műtőt, hozza a beteget!

Teréz felsóhajtott, és gyorsan beadta az öregnek a fájdalomcsillapító injekciót. Amikor idáig jutott, hirtelen elkomorodott a tekintete. Hogyan tovább?

Van egy műtője – a városban. Kint szakad az eső. Hogyan jut el odáig?

Kezdett kétségbe esni. Még egyszer fel kell hívnia a mentőállomást. Szüksége van egy kocsira! Vagy akár egy helikopterre.

Hová tette a telefont? A csudába, hol a készülék?

A zsebébe nyúlt, és hirtelen kirántott belőle egy kulcsot. Meglepődve nézte. Ez meg micsoda?

Hirtelen világosság gyúlt az agyában. A teherautó! A Kraz! Tele van a tankja. Ha valami, az képes innen kimenni. Az keresztülgázol mindenen. Az kijut. Merre is? Ott van a teherautótól legfeljebb száz méterre a kifelé vezető betonút. Gazzal van benőve, de most nem számít. A bekötőúton kijut az országútra, ott jobbra kell fordulni. Onnan a város legfeljebb nyolc-tíz kilométer, és éppen az errefelé eső szélén van a kórház.

Azonnal újra felhívta az ügyeletest.

- Dr. Kara. Egy hatalmas katonai teherautóval viszem a beteget. A márkája: Kraz. Kérem, intézkedjék, hogy a portán beengedjenek!

- Gratulálok, dr. Kara. Ön valószínűleg megtalálta az egyetlen járművet, amely onnan el tud szállítani egy beteget. Várjuk!

Teréz ismét felsóhajtott. Most jön a neheze.

- Mariska néni! Fel kellene öltöztetnie Imre bácsit. Ne ázzon, és ne fázzon. Csak a nagy teherautóig megyünk.

- Addig a nagy dögig?

- Igen, addig. Bevisszük a kórházba, megműtöm, reggelre jobban lesz, és egy jó hét múlva újra hazajön.

- Egészséges lesz?

- Igen, de egy ideig nem nagyon szabad majd emelnie.

- Isten áldja meg, doktornő! – és megcsókolta.

- Magának nem vagyok doktornő, csak Teri. A Robi menyasszonya vagyok!

Mariska néni alaposan bebugyolálta mindenféle meleg holmiba az urát, és nagy, vastag, régimódi esőköpenyt adott rá felül. Olyat, amilyet a mezőn dolgozó emberek viselnek. Nagy, kopott drapp színű köpönyeget.

Ketten vonszolták el az öreget a kocsihoz. Teréz előbb a másik oldalt nyitotta ki, a két nő üggyel-bajjal betuszkolta az öreget középre. Mellé húzódott Mariska néni. Teréz bekötötte a biztonsági öveket, és mondott néhány biztató szót a megszeppent öregasszonynak, aztán megkerülte a monstrumot, és átbotorkált a másik oldalra. Szakadt az eső, a lány ruhái átáztak, de most ezzel nem törődött.

Most jön, ami még nem volt.

Teréz a vezető ülésébe ült. A rossz lábával sok mindent nem tudott, de kuplungolni igen. Legalábbis most kiderül, mennyire. Ekkora megtermett járgányt még sohasem vezetett. Úgy látszik, Isten akarja, hogy egy ilyen mamut autót kelljen a városba vinnie.

Gyerünk!

Biztonsági öv. Slusszkulcs.

Felbőgött a monstrum. A környék összes kutyája rázendített. Elég a sötétből: felkapcsolta a reflektort. Szokatlanul erős fény hasított a falu sötétjébe, a kutyák még dühödtebben folytatták. Valamelyik már vonított tehetetlen haragjában.

A kormánykerék irdatlanul nagy, a sebességváltó meg akkora, mint valami husáng. Gyerünk!

Egyest kapcsolt. Lassan, csúsztatott kuplunggal kormányozta ki az óriási járművet az útra, hogy közben megismerje a volán működését. Ez nem szervókormány. Azt mondják, a nagy járművek biztonságérzetet adnak, de ő egyelőre csak félt.

A kocsi enyhén dülöngélt a mély sárban, de a motorban gigantikus erő volt. Teréz mégis megkönnyebbült, amikor üggyel-bajjal be tudott kanyarodni a betonútra. Ez is egyenetlen volt. Csak nehogy valami hatalmas kátyúba menjen, csak ne legyen olyan az útjában!

Ez meg micsoda?

Kivilágítatlan kerékpáros idétlenkedett előtte a betonúton. Szeszélyes kelebólálása mutatta, hogy aligha lehet józan. Teréznek nem volt ideje.

Brutális dudaszó verte fel az éjszaka csendjét. A kutyák őrült crescendóba váltottak.

A kerékpáros visszafordult, és ijedten üvöltött fel a mögötte tornyosuló roppant gépszörnyeteg láttán. Teréz nem hallotta, a kutyák és a motor zaja elnyomta. Aztán a biciklis szerencsére tovább nem kérette magát, levetette magát a nyeregből és ócska kétkerekűjét magával rántva ugrott jobbra, a legközelebbi kerítés védelmébe. Elbotlott, arccal toccsant a sárba, a kerékpár ráesett, a kormány talán még főbe is kólintotta. Valamelyest mindenképpen józanodott, de nem lett nyugodtabb; onnan, a kerítés tövéből, félig ülve, félig fekve rántott egyet a biciklin, de ekkor a hátsó kerék megperdült, pofon csapta a gazdáját, és sárral kente be az arcát. A részeg erre vadul szentségelt, és az öklét rázta a teherautó felé.

Teréz nem törődött vele, robogott tovább. Mire a bekötőúthoz ért, kezdte kiismerni a járművet.

Az országút kihalt volt, vadul kavargott az eső. A Kraz percek alatt elsüvített a kórház bejáratáig. Teréz már messziről megismerte. Azt is látta, hogy nyitják a kaput a Kraz felbukkanására.

Amikor behajtott, már jöttek is a hordággyal.

A nővér megcsóválta a fejét.

- Doktornő, úgy látom, önnek tetőtől talpig át kellene öltöznie.

- Meg tudja oldani?

- Azonnal!

Mariska néni csak állt, állt, állt. Előbb letaglózva, aztán meglepetten. Később lassan hinni kezdett – a csodában.

Alig ismerte meg az orvosi göncben a leendő menyét. Látta, amint az urát a műtőbe tolják, és látta, amikor kihozzák onnan, és hallotta, hogy az ura – hortyog. Így szokta azt bizony az istenadta, de akkor úgy látszik, hogy él. Mit él, nagyon is él, hiszen horkol! Megmarad!

Mariska néni azt is látta, amint Teréz fáradtságtól vöröslő szemmel, piros arccal, de boldogan kitámolyog a műtőből. Isten áldja meg ezt a lányt! Ha nem jön, az uram nem éri meg a reggelt!

- Hazamegyünk, Mariska néni!

Az öregasszony válasz helyett arcon csókolta.

Teréz túlságosan fáradt volt ahhoz, hogy felfogja ennek a jelentőségét.

- Arra kérem, Mariska néni, – mondta már a teherautó vezetőfülkéjében. – hogy beszéljen hozzám. Végig beszéljen. Akármiről. Beszéljen, különben elalszom, és nekimegyünk valaminek.

Amikor a nagy Kraz a korábbi helyén csendes álomba merült, Mariska néni támogatta hazáig a holtfáradt lányt. Ez ám a menyemjelölt, gondolta közben, nem is akármilyen menyemjelölt, különb ez akárki menyénél, megmentette az uramat.

Amikor félóra múlva benézett, látta, hogy a lány válláról lecsúszott a takaró. Gondosan megigazította.

Ej, hideg az éjszaka, ez nem is elég.

Hozott még egy paplant.

- Aludj, kislányom! – mondta mélyről jövő szeretettel.b