Megyeri és a sült csirke

A XIX. század első felének híres jellemszínésze volt Megyeri Károly, a Bánk bán ősbemutatójának Biberach-ja.

Megyeri (Van-e, ki e nevet nem ismeri?), közismert személyiség volt, verssel tisztelte meg őt Vörösmarty és Petőfi.

—–

Szóval nem vándorszínész korában Megyeri valamelyik vidéki színházban játszott, egy vígjátékban. A második felvonásban nyílt színen kellett elfogyasztania egy sült csirkét. Mondanom se kell, ez volt a legkedvesebb jelenete, hiszen még ebben az időben, pályafutása vége felé se mindig telt neki egy tisztességes vacsorára. Nagy izgalommal készült tehát - hogy megvacsorázzon a színpadon. Ráadásul falatozás közben egy igen szellemes monológja volt, azt a lakmározás mellett kiválóan mondta el, sikert és tapsot aratván estéről estére. Ez a jelenet volt mindig az előadás egyik fénypontja.
Valamelyik este azonban a fösvény direktor véget akart vetni Megyeri nyílt színi vacsoráinak. Papírmasé csirkét tálaltatott a színész elé. Úgy vélte, megspórolhatja a vacsora árát.

Nem ismerte azonban Megyerit.

Megyeri megpróbálta beledöfni villáját az álcsirkébe, de nem sikerült. Újra és újra próbálkozott - mindhiába. Közben egyre hangosabban méltatlankodott.

A közönség kezdetben nem tudta mire vélni. Várta a monológot.

Aztán az első sorban ülők megértették, miféle helyzetben van Megyeri, és pillanatokon belül tudta az egész nézőtér. Rosszalló moraj kezdődött, és felharsant néhány “Fúj, direktor!” kiáltás.

Megyeri csak erre várt.

Megbotránkozott képet vágott, és szólította a kollégát:

- Pincér!

Az öreg kolléga elnyomta a vigyorgását, és színre lépett.

(A direktor rosszat sejtve tépte a haját a színfalak mögött.)

Mindenki tudta, hogy ez rögtönzés. A publikum feszülten figyelt.

- Parancsoljon, uram! - hajolt meg a pincér.

- Mit képzelnek, mi ez? Kutya kemény a hús, ehetetlen! Vigye innen, és hozzon másikat!

A pincér vigyorogva tette le a papírmasé eledelt - kint a direktor elé.

A közönség izgatottan várta a csörte kimenetelét.

Hanem a kőszívű direktor visszaküldte a papírmasét.

- Nem szégyelli magát, fiam! - tombolt a vendég. - Hozzon végre tisztességes vacsorát! Nagy adag csirkét kértem, pirosra sütve. Megvárom!

A direktor az ajkába harapott. Most értette meg, hogy szarvashibát követett el; a spórolással csúfosan felsült, ráadásul még híre is megy a fukarságának, ami nagy skandalum.

Valakit a szomszéd vendéglőbe szalajtott.

Amikor megérkezett a színpadra a friss, ropogósra sült, fenséges illatú valódi csirke, a nézőtéren kitört a taps.

Megyeri elkezdhette végre a monológot - és a vacsoráját.

———-

Fejezzem ki magam még érthetőbben?