31. Rész
A magyar költészet legnagyobb alkotóinak életműve leginkább
abban közös, hogy képesek voltak lírai
szintézist létrehozni a közösség számára. Ezt lehet elmondani Balassi Bálint, Csokonai Vitéz Mihály,
Petőfi Sándor, Ady Endre vagy József
Attila lírájáról.
Eleve figyelmeztető lehet, hogy a felsoroltak egyike sem
követte az akkori „hivatalosan trendi” lírát, emiatt nehézségeik támadtak.
Térjünk vissza a költői felelősség fogalmához.
A lírai költő
felelőssége a mesterségbeli tudás, a hit, a személyes részvétel és az erkölcsi
jó melletti elkötelezettség szintézise. Értékes költészet ezek egyike
nélkül sem lehetséges.
A költői felelősségnek vannak formai elemei is, ilyen
például a vers gondos központozása. A
manapság „trendivé” lett ostoba központozatlanság nemcsak a kommunikációra való
tudatos képtelenséget és a vers szavalhatatlanságát jelenti; a költő ilyenkor
voltaképpen kivonul saját verséből, semmiféle felelősséget nem vállal. Nagyon
sok olyan központozatlan vers születik manapság, amely csaknem kizárólag
központozással értékessé tehető. Ha a költő erre nem hajlandó, a szerző nem
vállalja a személyességet, és ezzel voltaképpen a lírai felelősséget tagadja
meg.
"Fura aszkéták,
akik elhagyják a nagybetűket, aztán az írásjeleket. A mondatot nem zárják le
pontok. És épp ezáltal nem végeérhetetlen folyam, de poshadt állóvíz
keletkezik, se széle, se mélye, se eleje, se vége."
Nehéz volna Lengyel József véleményével nem egyetérteni.
A költői felelősség a mindig
vállalt tudatos és lelkiismeretes választásban nyilvánul meg.
Korunk információrengetegében szinte minden pillanatban
választásra kényszerülünk. Filozófiai
értelemben a választás minden esetben a szabad cselekvés és a végzet valamelyik
formája közötti döntést jelenti. Természetesen tévedhetünk, de – nem tehetünk
a lelkiismeretünk és a lelkünk belső hangja ellenére. Magánemberként gyávaságból, kényelemből vagy haszonlesésből igen –
költőként soha.
A világban ma a
személyes felelősségnek sokkal nagyobb szerepe van, mint a történelem során
eddig bármikor. Globális és lokális mentén egyensúlyoz a mai emberiség. Valamiféle globalizációra mindenképpen
szükség van, de ez nem vezethet a lokális kultúrák szétzúzásához vagy
fellazításához. A valóban az emberiség
érdekeit képviselő globalizáció csakis a lokális közösségi identitások
tiszteletben tartásával hozhat igazi fejlődést.
A költő mindig egy közösséget képvisel, az emberiséghez a
közösségén keresztül tartozik. Nem lehet a globalizáció öncélú ellensége, akkor
provinciális volna, de nem állhat szemben valami ködös globalizáció
gólyaperspektívájából a közösségével sem, mert akkor lírája a levegőben lóg, és
előbb-utóbb vagy globalista erők propagandistájává, vagy öncélúvá és
jelentéktelenné válik.
Egy olyan világban, amikor szinte félévente „megtalálják” a
bűnözés, vagy – urambocsá’ – „a gyilkosság génjét”, és ahol az életünk minden
pillanatában olyan propaganda zuhog ránk, amely a személyes felelősség és a
szabad akarat feladására akar kényszeríteni bennünket, és amely állandóan arról
akar meggyőzni, hogy mindannyian tehetetlen bábok vagyunk ellenőrizhetetlen
hatalmak kezében, nagy szükség van a személyes felelősségre és a személyes
felelősségre épülő költői felelősségre.
Mostanra a „minden
egész” valóban eltörött. Hatalmas civilizációs szakadás korában élünk. A helyi,
regionális és nemzeti kultúrák megőrzése az emberiség létkérdésévé vált. Újfajta nemzeti érzésre van szükség, amely
más nemzetek identitásával kölcsönösen összefér.
Mindazt, ami
„eltörött”, nemcsak össze kell rakni, ritmusba is kell szedni. A tradíció
alapján, annak szilárd talaján állva új, hatékony, közösség szervezésére és
fenntartására alkalmas költészetet kell teremtenünk. Ahogy a többi népnek
is.
Lényegében most jött el a sokat emlegetett „nemzetköziség”,
jobban mondva inkább „nemzetek közöttiség” ideje. A nyelvek és kultúrák az emberiség közös kincsei, egyik sem alávalóbb a
többinél.
Ezzel szemben áll az agresszív, távlat nélküli, üres és
lapos kozmopolitizmus, amely az összes kultúra beolvasztására törekszik. Vele
szemben nincs helye kompromisszumnak. A kanonizált líra ennek szolgálatában
áll, ezért tűnik úgy, mintha nem is ehhez a bolygóhoz, mintha egy merőben más
civilizációhoz tartozna. Semmiféle hagyományos poétikával és esztétikával nem
fér össze, azokból nem vezethető le.
Vajon kinek a felelőssége az, ha teljesen alkalmatlan, a
líra egyetlen valódi funkcióját figyelembe sem vevő, a líra küldetését szemtől
szembe megtagadó, mellékes vagy éppen kártékony szempontokat érvényre juttató
kánon kerül hatalomra? Ezzel kapcsolatban a felelősség firtatása hiábavaló
erőfeszítés. A kánon nem felelős. A
kánon maga az intézményesített felelőtlenség. A kánon arctalan gépezet;
zömmel politikai, gazdasági, társasági,
meg egyéb költészeten kívüli szempontok alapján kialakított ízlésbeli
egypártrendszer. Az intézmények és csoportok teremtik, ezek számára
hasznosul, és ezek is tartják fenn.
A kánon
alaptermészete a kizárólagosság. Ez voltaképpen intézményi irodalmi
diktatúra. Lényegében egyedül üdvözítő
szempontokat nyilatkoztat ki, amelyek tartalmi
értelemben rugalmasak, intézményi értelemben pedig szigorúan zártak. A
kánon lényege intézményességében rejlik.
A mai kánonok öregapja a Richelieu alapította francia
akadémia volt. A Halhatatlanok testülete szabályokat nyilatkoztatott ki,
amelyeket minden író kénytelen volt betartani, ha azt akarta, hogy az „irodalmi
élet” komolyan vegye őket, és bekerülhessenek azon kiváltságos irodalmárok
sorába, akik évjáradékot húztak a királyi kincstárból.
Az intézményesített kánonok rendszere igen sok bürokratikus
vonást tartalmaz, de nemcsak azt. Igen sok feudális vonást is őriz. Utóbbiakat
venném sorra.
Kezdeném a legfontosabbal: a kánon intézményrendszere az általa bevédett személyek számára
kiváltságokat biztosít. Ezek általában státuszhoz vagy díjhoz kötődnek. A
következők lehetnek:
v Apanázs
v Könnyű és gyors megjelentetés
v A kötetek megjelenésének anyagi vagy egyéb
módon történő támogatása
v A kötetek reklámozása, terjesztése
v Külföldi tanulmányutak finanszírozása
v Külföldi megjelenések finanszírozása
v Külföldi kapcsolatok szervezése, támogatása
v Színházi bemutatók szervezése
Tagadhatatlan, hogy déja vu érzésünk keletkezik, ha ezt
átgondoljuk. Nem véletlenül, hiszen ez a rendszer már a szocializmus
évtizedeiben kialakult. Vagy talán még hamarabb. Az előző részben vetettünk egy
pillantást a dualizmus Magyarországának irodalmi kánonjára, amelyet az idő
felszámolt. Az intézményrendszer jellege azonban annyi hasonlóságot mutat, hogy
lehetetlen nem észrevenni. Kevés intézményi különbséget találunk, az eltérések
inkább tartalmi jellegűek. A dualizmus korszakának kánonja nemzeti
jellegű irodalmi kánon volt, a jelenlegit meg nyugodtan nevezhetjük
kozmopolitának.
A kánon körülvevő infrastruktúra, illetve annak működése
azonban nagyon is hasonló. A bürokratikus rendszerek mindig melegágyai voltak a
nepotizmusnak, és ma is azok. A kánon alapja a művészet úgynevezett intézményi
elmélete, ami a létező legrugalmasabb teória, igazi gumidefiníció; alkalmat ad
„a művészet világa” tagjai számára, hogy bármit műalkotássá nyilváníthassanak,
illetve bármitől megtagadják a műalkotás státuszát. Az ilyesféle kánon „befelé” nem szorul indoklásra, önmagát magyarázza.
Amikor azonban integrálja a nepotizmus támogatottjait,
nemcsak személyes feszültséget kelt. Személyes harcok mindig vannak a kánon
táborán belül, folyamatos torzsalkodások folynak. Kisebb és nagyobb alkalmi
csoportosulások alakulnak, a díjak megkaparintásáért folytatott ádáz küzdelem
indulatokat kelt. Állandóan halljuk, ki nem kapta meg ezt vagy azt a díjat,
ellenben ki kapta érdemtelenül, kit mellőztek, ki hogyan intrikált, ki kivel
veszett (vagy verekedett) össze. A díjakkal járó kiváltságok megszerzése
állandó harcot indukál. A kánon tábora befelé sohasem volt egységes. Kifelé
néha annak tűnik. Legfőképpen akkor, amikor a kormányzattal kell alkudozni
kiváltságok érdekében. A nepotizmus jelensége azonban végsőkig feszíti,
helyenként meg kifejezetten degenerálja
a kánont.
Nemcsak ez annak az oka, hogy „kifelé” a kánon nagyon is
magyarázatra szorul. Erre alaposan felkészült, óriási infrastruktúrája van, és
elegendő embere, akik képesek bármit remekműnek nyilvánítani, szirti sassá
magyarázni a tépett tollú kuvikot. Megvan erre a megfelelő nyelvezete is, a
mesterkélt ködösítés sajátos bikkfanyelve úgy veszi körül a kánont, mint
parasztkolbászt a disznóbél.
A kultúrában sohasem létezik olyan jelenség, amelynek csak
egyetlen oka lenne. Itt is több, de egymással nagyon is összefüggő okkal
számolhatunk.
1)
Az
„intellektuális elzárkózás” minden korban megteremti a maga elkülönült, preciőz
nyelvhasználatát.
Ha valamely, a kultúrában tevékenykedő, vagy urambocsá azt
éppenséggel nyílt vagy rejtett hatalmi eszközökkel uralni szándékozó, önmaga
számára nagy fontossággal bíró csoport nincs arról meggyőződve, hogy képes
valóban hozzájárulni a kultúra egyetemességéhez, semmire sincs nagyobb
szüksége, mint a nyelvi elzárkózásra.
Az elzárkózás természetesen kiterjedhet a külsőségek sokféle
formájára is, ruházkodásra, öltözködésre, jelvényhasználatra, vagy bármi
hasonlóra. Ezek azonban a kultúra területén nem tudnak jelentős befolyást
gyakorolni. A nyelv annál inkább. A nyelvi elkülönülés a társadalom tömegeitől
való elzárkózást szolgálja, ezzel a csoport hivatali hatalmát igyekszik
konzerválni.
2)
A bonyolult
és ködös szóhasználat másik célja a kanonizált művek tekintélyének növelése
azok állítólagos „magyarázatával”.
A kánont körülvevő infrastruktúra pontosan tisztában van
vele, hogy az általuk értékké nyilvánított művek – finoman szólva is –
magyarázatra szorulnak. A mai irodalomtudósok kortárs kanonizált művekkel
foglalkozván igen gyakran kénytelenek megjegyezni, hogy valamelyik mondat, sor,
megjegyzés, szófordulat, bekezdés, vagy még nagyobb egység első olvasásra banálisnak,
zagyvának, értelmetlennek, vagy éppen alpárinak „tűnik”. De – és itt következik
a ködösítés.
Természetesen merőben más, ha valami csak banálisnak,
zagyvának, értelmetlennek, alpárinak tűnik, mintha valóban az. Az előbbi
nemigen szorul védelemre, az utóbbi azonban gyakorlatilag védhetetlen. Mit
lehet kezdeni egy védhetetlen szöveggel? Magyarázni.
Ha egy önmagában
különösebb értéket nem képviselő szöveget értékké akarunk kanonizálni, az
allegorizálás eszközéhez kell folyamodnunk. Hasonló célra ezen kívül az
ember egyéb szellemi fegyverrel nem rendelkezik.
Ezen a ponton derül ki, hogy a jelenlegi kánon egyfajta profán vallásként funkcionál. Az
allegória a megállapodott vallási hitrendszerek nyelvi és művészeti eszköze.
Folytatása
következik.
