A nyugat Európáról alkotott képe finoman szólva is
csökevényes. Ez napjainkra sem változott.
A nyugaton írott Európa-történetek és a „közös”
történelemtankönyv jelenleg forgalomban lévő tervei ugyanebben a nyavalyában
szenvednek. Egyik sem több mint az angol, francia német és olasz történelem mai
másodrangú business szempontok alapján zanzásított szintézise némi
németalföldi, skandináv és spanyol adalékokkal meghintve. Ilyen
történettudatból merítenek bölcsességet Nyugat-Európában, aminek számos riasztó
következménye látható – az önveszélyes politikai és gazdasági döntésekkel
együtt.
Európa története ennél sokkal több. Beletartozik még az
oroszok, lengyelek, csehek, magyarok, meg a többi közép-európai nép története,
a balti és a balkáni népek története. Ezek együtt teszik az európai történelmet
és az európai kultúra történetét. Az Európa-jelenség csak mindezek ismeretében
érthető. A sok nyelv, sok kultúra az életképesség jele, a világ egyik
legtávlatosabb erőforrása a jövőre nézve. Eltékozlása, az ostoba „minek ilyen
sok nyelv, beszéljen mindenki angolul” szemlélet csak eltékozolná semmiért a
világ egyik legfontosabb területét.
„Megkezdődik a
történelem uralma, és az ember, igazi lázadásához hűtlenül, puszta
történelmével azonosulva, a XX. század cinikus forradalmainak szenteli magát,
amelyek minden erkölcsöt tagadva, kétségbeesetten keresik az emberi nem
egységét, bűnök és háborúk kimerítő kavalkádjában. A jakobinus forradalomra,
mely meghonosítani igyekezett az erény vallását, hogy rá alapozza az egységet,
cinikus forradalmak következnek, akár jobboldaliak, akár baloldaliak, s ezek a
világ meghódítására törekszenek, hogy megalapítsák végre az ember vallását. Ami
pedig Istené volt, ezután Cézárnak jár.”[1]
A világ meghódítása. Az ember azt gondolná, valóban nincs új
a Nap alatt. Egy profanizálódott, Isten nélküli világban Isten helyét
bitorolnák az emberistenek. Saját mitológiákat alakítanak. Van már kommunista
mitológia, fasiszta mitológia, liberális mitológia. Némely istenség poklot
rendez be a világban az olyan emberek számára, akiket ki akar zárni saját
mennyországából.
Helyenként mintha Orwell világának egyes elemei válnának valóra.
Hányféle „újbeszéd” alakult ki röpke egy évszázad alatt?
Volt fasiszta újbeszéd, kommunista újbeszéd; szemünk láttára
alakul a liberális újbeszéd…
Az emberiség egysége régi vágyunk, de korántsem mindegy,
hogy milyen lesz. Ha ugyan lesz valamikor.
A fasiszták eleve kirekesztették a saját utópiájukból az
emberiség nagyobbik részét. A kommunisták menet közben haragudtak meg azokra,
akik nem akartak velük tartani az ő vértengerből kibontakozó profán, kommunista
mennyországukba. Ma ott tartunk, hogy a liberálisok kezdenek megsértődni
azokra, akik nem akarnak az ő utópisztikus „szép új világukban” élni.
A különféle ideológiák hívei saját logikájuk szempontjai alapján határozták meg, milyennek kell
lennie az emberhez méltó jobb, világnak. Amikor megfogalmazták, tüstént
dogmává kanonizálták, aztán abban a meggyőződésben, hogy a többi embernél
mindent jobban tudnak – elvégre ők az emberiség „élcsapata” – gyorsan
hozzáfogtak a megvalósításnak. Toronyiránt, erőszakkal.
Látták a célt. Nem
válogattak az eszközökben. Azokat a cél úgyis szentesíti. A cél az emberiség
történetének „utolsó nagy fordulata”, és a dicsőség pillanatában minden
harcosnak kijár a profán üdvösség. Nem számít, mennyi volt az áldozat.
És most?
A piac is csak utópia, tiszta, steril formájában sohasem
létezett. A „posztindusztriális társadalom még inkább utópia.
Az ideológia sokkal változékonyabb annál, mint amilyennek
látszik. Tanúi vagyunk annak, hogy a politikai baloldal miként bújt ki bőréből,
miként öltött magára másikat, és miképpen kezdte hirdetni korábbi
meggyőződésének ellenkezőjét.
„A piaci ideológia
különböző formái előtt kapituláció – úgy értem, a baloldal részéről, hogy
másokat már ne is említsek – alig észlelhető, de riasztóan egyetemes jelenség
volt.[2]
Ma már a baloldal világszerte olyan piaci ideológiát harsog,
amely semmivel se különb annál, amit annak idején igen öntudatosan és
határozottan cáfolt és ítélt el. Fredric Jameson nem állja meg ironikus
kommentár nélkül:
„…a szocializmusnak
igazából magához a szocializmushoz sincs többé semmi köze.”[3]
Igazából nem kell ezen nagyon csodálkoznunk, mert a
kommunista és a piaci ideológia felépítésében, elveiben, érvrendszerében nagyon
is sok a hasonlóság. Mindkettő többé-kevésbé „tudományosan” próbálja eladni
nekünk a saját utópia-áruját.
„…ma az oligopóliumok
és multinacionális cégek világában szabad piac nem létezik.”[4]
A társadalmi totalitás egy-egy modelljét kínálja fel a
kommunizmus is, a piaci ideológia is.
A „személytelen piac” Istent akarja helyettesíteni, pedig
éppen olyan utópia, mint a kommunizmus. Az állami beavatkozás - a néhai jóléti
állam alapja – tilalma mára dogmává vált; a „szabad piacot” ténylegesen uraló magántőke
olyan mértékben az államok fölé kerekedett, hogy nemigen lehetséges.
A „globalizált liberális piacgazdaság” éppen annyira vonzó
utópia, mint a világkommunizmus.
Ez lenne a cél?
Nem a cél számít,
hanem az eszköz. Olyan célt érhetünk el, amelyet az eszközeink lehetővé
tesznek. Az eszköz határozza meg a célt.
Nem mondtunk le az
emberhez méltó, jobb világról, de nem hisszük, hogy azt erőszakkal,
erkölcstelen eszközökkel meg lehetne teremteni. A jobb világ maga a fejlődés,
nem a technika, nem a tudomány, hanem egyszerűen az ember fejlődése.
Nem hiszünk abban,
hogy „az emberi természet” eleve piacra, kapzsiságra, vagy gyűlölködésre és
háborúra volna „determinálva”.
Ma már látjuk, hogy semmiféle
doktrína nem fog soha jobb világot teremteni a Földön az ember számára. Az
ilyen utópiák megvalósíthatatlanok, vagy ha mégsem azok, nincs bennük köszönet.
Nem erőszakkal kell a szebb jövőt keresnünk, az emberiség
valódi egysége sohasem valósulhat meg fegyveres hódítás vagy gazdasági expanzió
által. Nem a cél az elsődleges, az oda
vezető út az, ami fontos.
Ehhez csak egyetlen eszközünk van: az erkölcsi világrend.
Az erkölcsi
világrend, amely nem függ attól, hogy Isten létezik-e vagy sem; és attól sem,
hiszünk-e benne vagy sem.
Az erkölcsi világrend
pusztán arra épül, hogy van-e ebben a pillanatban a világban olyan ember, aki
erkölcsösen cselekszik. Elég, ha csak egyetlenegy van. Erkölcsi kérdésekben a
többségi elv nem meggyőző – ahogy sok egyéb kérdésben sem. Ha csak egyetlen ember erkölcsösen
cselekszik, az erkölcsi világrend magától értetődően létezik, és minden
tekintetben szükségszerű.
A művészet látszólag megteheti, hogy nem vesz tudomást az
erkölcsi világrendről, de akkor csak álművészet lesz belőle, üres kulissza,
amely az erkölcsi távlatokat nem láttatja, hanem eltakarja, vagy éppen tagadja.
Folytatom a párbeszédet Albert Camus művével.
„A XX. század
forradalmárai mindenesetre Hegeltől kölcsönözték fegyvertárukat, mely az erény
formális alapelveit végleg elpusztította.”[5]
Hegel egy szerencsétlen kijelentése vihart indított el, vagy
legalábbis hivatkozási alapot szolgáltat a mai napig „a művészet vége”
hisztéria számára.
„Remélhetjük ugyan,
hogy a művészet tovább emelkedik és tökéletesedik majd, formája azonban már nem
a szellem legmagasabb rendű szükséglete. Bármily remeknek mondjuk is a
görög istenképmásokat,
bármily méltó és tökéletes ábrázolásban jelenjék is meg előttünk az Atyaisten,
Krisztus, Mária: mindez nem segít, nem hajtunk térdet többé előttük.”[6]
Hegel filozófiai rendszerébe a művészet nehezen illett, a
jövőről alkotott elképzelései értelmében a művészet funkciót váltott volna,
abban azonban semmiképpen sincs igaza, hogy a művészet már „nem a szellem legmagasabb rendű szükséglete”.
A művészettel kapcsolatban nem Hegel tévedett a
legnagyobbat. Ne feledkezzünk meg Platónról.
A művészet – és benne a költészet bizony ma is „a szellem legmagasabb rendű szükséglete”, vagy
legalábbis az volna, ha létezne olyan költészet, amely képes ennek a feladatnak
megfelelni.
Hegel kijelentésével a legújabb korban rútul visszaéltek.
„A transzcendencia
nélküli történelem látomását őrizték meg benne, mely örökös tagadásban és a
hatalom erőinek harcában foglalható össze.”[7]
A művészethez való viszony a polgári társadalmak érzékeny
pontjai közé tartozik. mondhatná úgy is, a gyengeségeik közé. A „világban az
üzlet a legfontosabb” elvével a művészet óhatatlanul konfliktusba kerül, ha a
feladatát teljesíti. A helyzete nehéz.
„A Művészet minden
akarása egyre élesebben szembenáll a tőke tendenciáival. Ezért ennek a
társadalomnak már nincs lényegével összeegyeztethető pozitív megbízatása a
valóságos művészet számára. Míg egyre inkább van megbízatása, pontosabban
megrendelése az antiművészet gazdagon burjánzó válfajainak.”[8]
Ezerféle álművészet virágozhat, sőt a művészet örve alatt,
megfelelő kapcsolatokkal szinte bármi megtehető. Hivatalossá, támogatottá is
válhat szinte bármilyen álművészet. Azzá is válik. Az álköltészet is. Problémák
vannak azonban a következőkkel:
Ø Az emberi lényeg kifejezése
Ø Az ember közösségi mivoltának képviselete
Ø Az ember személyes és közösségi
integritásának őrzése, újrateremtése
Ø Az emberiség sorsa iránti felelősség
Legfőképpen pedig, ami mindezekből következik:
Ø Az erkölcsi képviselete.
Azt a művészetet, és
még inkább azt a költészetet, amely ezeket a feladatait elhanyagolja vagy
megtagadja, rossz művészetnek, illetve rossz költészetnek kell tartanunk.
Folytatása
következik.
[1] Ugyanott, 159.
[2] JAMESON, Fredric – A
posztmodern, avagy a késő kapitalizmus kulturális logikája, Fordította ERDEI
Pálma, Jószöveg Könyvek, Budapest, 1997: 70.
[3] Ugyanott
[4] Ugyanott, 74.
[5] CAMUS, i. m. 162.
[6] HEGEL, Georg, Wilhelm,
Friedrich – Esztétikai előadások, I. kötet, Fordította ZOLTAI Dénes, Akadémiai
Kiadó, Budapest, 1952: 105.
[7] CAMUS, i. m. 162.
[8] ANCSEL Éva, i. m. 271.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése