A lázadó ember
Albert Camus másik híres esszéjével[1]
bővebben foglalkoznék. Ez a mű a lázadás különféle dimenzióiról szól.
Végigjárja az újkori forradalmakat és az őket kísérő ideológiákat Sade márkitól
és Robespierre-től Marxon és Leninen át a XX. század közepéig. Őszinte,
szókimondó, helyenként sokkoló. Talán nem „tudományos”, viszont sokkal több
annál. A „tudományos objektivitás” hasonló témákról szólva többnyire lapos
semmitmondásban merül ki, és a kötelező személytelenség olyan fokú alkotói
felelőtlenséget gerjeszt, ami a gyakran kristálytiszta, de merőben formális
logikai építményeket messze távolítja a valóságtól. Ezzel szemben Camus esszéje
mindvégig személyes marad, és ettől – hiteles.
Camus műve az újkori és legújabb kori emberi törekvésekről,
valamint ideológiákról való töprengésnek valóságos foglalata. Összegzi a XX.
század közepének szellemi erővonalait, és az újkori történelemmel kapcsolatos
jelenkori nézőpontokat. Lehet, hogy van nála alaposabb esszé. „Tudományosabb”
munka biztosan. Talán jobb mű is akad, de őszintébb – nincs.
A költészetnek vannak el nem múló, örök, kortalan témái.
Ezek közül a szerelem a legfontosabb. Vannak továbbá olyan témák, amelyek csak
egy-egy korszakra jellemzők, amelyek az adott időszak gondolkodásának,
érzelemvilágának tükrei.
Az újkor bizonyos értelemben a forradalmak, lázadások
korszaka az európai kultúrában. A kor költészete is igen nagy részben a
lázadásról szól.
„A lázadás mindig
azzal az érzéssel jár, hogy valamiképp és valahol igazunk van.” [2]
Ez minden lázadás igazi kiindulópontja, és ezen a
természetes emberi érzésen élősködik a forradalmi ideológiák zöme. Ebből indul
ki minden tisztességes lázadás. Ez azonban nem feltétlenül vezet erőszakhoz és
igazságtalansághoz. Lehet ez csendes dac, határozott személyes bojkott, következetes
szembeszegülés valamiféle ostoba trenddel vagy manipulációval. Minden szinten
bátorságra van hozzá szükség, és minden szinte másmilyen természetűre.
Az ebből fakadó bátorság azonban még nem feltétlenül
hősiesség, csupán az ember személyes autonómiájának természetes eleme.
Mi köze ehhez a költészetnek?
A lázadás az újkori költészet legfontosabb témái közé
tartozik. Igazából talán azt is mondhatjuk, hogy a líra egyensúlya az újkor
folyamán a lázadás javára billent el. Ebben a kor ideológiái is ludasak. A
hivatásos forradalmárok korában, amikor olyan eszmék terjednek, amelyek az
osztályharcot nyilvánítják a világ és a társadalom legfontosabb
mozgástörvényévé, ez szinte törvényszerűnek tűnik.
Az újkori ideológiák egy része kimondottan alantas állapotnak
kezdte hirdetni az emberi boldogságot; és az elégedetlenséget, a lázadást
magasabb létmódként határozta meg. Ez természetesen alapvető tévedés, alább még
szólok róla.
A lázadás számos formában van jelen a mindennapokban is.
A metafizikai lázadás merőben más természetű.
„A metafizikai
lázadással az ember sorsa és az egész teremtés ellen fordul.”[3]
Lényegében ennek taglalása képezi Camus esszéjének fő
vonulatát. A metafizikai lázadás önmagában is romboló, következményeiben még
inkább az. Camus elgondolkodott azon, hogy a gyakran istenített forradalmak
miért vezettek mérhetetlen szenvedésekhez és még annál is sokkal nagyobb
nyomorúsághoz, mint ami ellen fegyvert ragadtak. A válasz természetesen a
szabadjára eresztett erőszak természetében keresendő. Az ember gyakran esik
abba a téveszmébe, hogy erőszak által szeretné megjavítani a világot. Ennek
eredménye mindig katasztrófa. Az erőszakos ideológiák maguk is agresszív
természetűek.
„Addig nem remélhetik,
hogy az egész világra rákényszerítik önmagukat, amíg a világ nem fogadta el a
bűn törvényét.”[4]
A magukat a világra kényszeríteni akaró mozgalmak szinte az
újkor ismertető jegyeivé váltak az emberi történelem utolsó századaiban. A
mézesmadzag ilyenkor mindig az emberiség egysége. Csodálatos utópisztikus
képekben mesélnek, miféle lesz ez az egység, milyen harmóniában él majd ott az
ember; csak az oda vezető út marad homályban. A nyers erőszakot, amely
állítólag létrehozza ezt a gyönyörű világot, mesterséges köd takarja.
Ha az utópiák mélyére nézünk, lassan mindig kiderül, hogy az
álomvilág lakói álombéli emberek. Olyan tudatuk van, amilyennel senki élő ember
nem rendelkezik. Minél „tudományosabban” értekeznek az ilyen világokról, annál
inkább kilóg a lóláb.
Camus magától értetődő természetességgel kérdőjelezi meg az
utópiák „tudományos” alapjait, a tudományos szocializmusról is kimutatja, hogy
csöppet sem tudományos. Nem hisz abban, hogy mindenható, meg „élenjáró”
doktrínák képesek igazságos új világot teremteni.
Az újkori ember azonban makacsul újabb és újabb
„világboldogító” doktrínákat hozott létre. Az emberiség jobb világ,
igazságosság, harmónia iránti igénye volt az ilyesféle logikai konstrukciók
aranyfedezete minden korban.
A jelen igaztalanságait, fonákságait látva jobb világra
vágyunk. De milyen legyen az?
„Olyan világot kell
tehát teremteni, amelyet minden ízében új törvényre szabnak. Az egység igénye,
amely csalódott a teremtésben, erőnek erejével kielégül egy mikrokozmoszban. A
hatalom törvényének soha nincs türelme, hogy a világuralomhoz eljusson.”[5]
Hatalom és harmónia alapvető ellentmondás. A lázadással
hatalomra került „elitek” alapvető parvenü jellegét nagyon megsínylette az új
és legújabb kor emberisége. A harsányan hirdetett szabadság mindig zsarnokságot
jelent, a „felszabadulás” rabságot, a „felszabadítás” leigázást.
„A legféktelenebb
lázadás, a teljes szabadság követelése a többség leigázásába torkollik.”[6]
Camus esszéjének egyik kulcsmondata. A kijelentést
bizonyítékok lehangoló sora támasztja alá. A „szabadság” a leginkább manipulált
kifejezések közé tartozik. Különösen itt, Európa közepén vagyunk érzékenyek rá,
ahol már sokszor átéltük, hogy a zsarnokság a szabadságra hivatkozik, és ahol
már túlságosan sokszor „szabadítottak fel” bennünket¸ és különösen mi,
magyarok. Közülünk már igen sokat „szabadítottak fel” területrabló
„felszabadítók”, és pontosan tudjuk, hogy a gyakorlatban mit is jelent a
„felszabadulás”.
Itt, Magyarországon a szabadság mást, többet jelent, mint a
nyugat-európai népek zöme számára. Akik az újkorban nem éltek olyan idegen
uralom alatt, amely nemzeti fejlődésüket és fennmaradásukat komolyan veszélyeztette,
azoknak talán fogalmuk sincs arról, milyen dimenziói lehetnek a szabadság
fogalmának itt, nálunk. Vagy Lengyelországban.
Éppen ezért a romantika is más nyomot hagyott maga után,
mint tőlünk messze nyugatra. Errefelé a romantika a nemzeti ébredés korszaka
volt, a hazaszereteté, és nem az öncélú lázadásé.
Ott minden másképpen történt.
„A romantika örökségét
ezért nem Hugo, a felsőház tagja vette át, hanem a bűn költői, Baudelaire és
Lacenaire”.[7]
Itt a hatalmas különbség. Nálunk a romantika tragédiába,
bukott szabadságharcba torkollott. Örökségét leginkább Arany János vitte
tovább.
Bűn költői? Nálunk nem voltak. Vajda János más jelenség,
Franciaországban még hasonló sem volt. Talán Revitzky Perdita versei? Az sem,
más a közeg, más a téma, más az üzenet.
Esetleg Ady? Sokkal később, a magyar és egyetemes
költészetben lényegesen nagyobb súllyal, mint a francia szimbolisták
bármelyike. Nálunk a bűnnek nincs költészete, a romantika öröksége mélyebb és
személyesebb.
Utána Trianon. Amiről a francia – vagy általában a
nyugat-európai - alig tud valamit, a hatásairól, az okozott sokkról meg éppen
sejtelme sincs. Csak bámul és konstatálja, hogy máig se gyógyult be a seb.
Nálunk a lázadás nem öncélú és nem romantikus, hanem
kétségbeesett és nyomorúságos.
„A romantikus lázadó
az egyént magasztalja és a rosszat, nem az ember pártját fogja, hanem önmaga
pártját.”[8]
Az antropomorf ördög alakja a német irodalomban is
megjelenik, elég csak Chamisso regényére utalnom.
A mi költészetünkben ez igen ritka jelenség. Petőfire ilyen
értelemben nemigen lehet ráfogni, hogy romantikus lázadó lett volna. A jelenség
leginkább Madách nagy művében érhető tetten, de Lucifer alakja egyben önmaga és
a jelenség kritikáját is magában hordozza. Lucifer a mű főszereplői közül az egyetlen,
akinek gyakorlatilag nincs szabad akarata. Öncéllal lázad, de tudja, hogy a
lázadásának nincs értelme, mindenképpen és mindig elbukik. Monumentális, de nem
tragikus figura.
A sorsát az ember maga alakítja. Madách művének utolsó sora
azt sugallja, az ember maga formálja a jövőjét, amelynek nem feltétlenül kell
egybeesnie a látott luciferi történelemmel. Isten sem alakíthatja az embertől
függetlenül, mert a jövő még nem is létezik. A színházban néha problémát okoz a
Tragédia utolsó mondata. Akadnak rendezők, akik egyszerűen kihúzzák ezt az
utolsó mondatot, mondván, a mű a reménytelenség, a pesszimizmus világképét
sugározza, erre a sorra „nincs szükség”. Iskolapéldája ez annak, hogy ostoba
rendezők miképpen tudnak kificamítani akár egy klasszikus művet is, amikor
monumentális szerepzavarukban társszerzőnek jelentkeznek a drámaíró mellé.
„Minden szabad” – itt
kezdődik korunk nihilizmusának története.”[9]
Igen, itt kezdődik, és a szabadság eszméjének hétköznapi
elfajulása nem kíméli a világot. Az irodalmat sem.
A romantika azonban egyebet is hagyományozott ránk.
„A romantika óta a
művész feladata nemcsak a világ megteremtése, vagy a szépség öncélú
magasztalása, hanem egyféle magatartás meghatározása is. A művész mintakép
lesz, példaként kínálja fel magát; erkölcse a művészet. Vele kezdődik a
lelkiismeret kormányzóinak kora.”[10]
A költő ilyetén státuszáról talán Victor Hugo mondta a
legtöbbet, nálunk pedig Petőfi élete lett a magyar költő példaképe, el nem múló
tisztelet övezi a magyarság tömegeinek körében napjainkig.
Akik a romantika idején nem álltak idegen uralom alatt, nem
tudhatják, mit jelent harcolni a nemzeti függetlenségért. A szabadság Isten
biankó csekkje. Mi töltjük, vagy nem töltjük meg értékkel.
„Ha nem irányítjuk a
sorsot egy magasabb rendű érték felé, ha a véletlen az úr, sötétségben
tapogatózunk, a vak szörnyű szabadságát mondhatjuk a magunkénak.”[11]
Így van. Mármint akkor, ha az egyénről van szó. Ha azonban
az ember nem puszta individuum, ha közösségre támaszkodhat, ennek a veszélye valamivel
kisebb. A XX. század azonban bőven szolgáltatott példákat arra is, hogy
közösségek tévedtek ember alatti tévutakra.
„Ha a metafizikai
lázadás elveti az igent és a korlátlan tagadásra szorítkozik, arra szánja el
magát, hogy a külső látszatot válassza.”[12]
Igen érdekes gondolat, és remek meglátás. A korlátlan
tagadás – és általában a tagadás – mindig a külső látszatokra támaszkodik. Az önmagában vett tagadás
koncepciótlanságánál fogva mindig antihumánus és mindig céltalan. A
céltalanság az ember legveszedelmesebb ellensége. Sivársága mélyen riasztó,
ezért megbújik, laposkúszik, álcázik. Látszatok mögé rejtőzik. A céltalanság
ember alatti „eszméket” enged érvényesülni, ezek meg az „objektivitás” csalóka
álarcát öltik. A spirál lefelé irányul. Szinte törvényszerűen kerül uralomra a
lét és az élet értelmetlenségének gyilkos ideája.
A tagadás mögött csak látszat van – és látszatköltészet. Az öncélú lázadás eredendő abszurditása mindig
végleteket keres magának.
„A lázadó költészet a
XIX. század végén és a XX. század elején állandóan két véglet között
ingadozik.”[13]
A változás akarása, a fejlődés fogalma nem ősi eleme az
emberi kultúrának. Fiatal hajtás az érzelmek és kívánságok kertjében, alig
néhány száz esztendőre tekinthet vissza. Amiből fakad, az viszont egyidős az
emberrel: a szebb jövő utáni vágy, a remény.
A lázadás, a változásra irányuló erőszak problematikus
fogalom, talán még hosszú időnek kell ahhoz eltelnie, amíg a filozófia mindenre
kiterjedően tisztázza. Talán ez csak akkor következhet be, amikor – ha lesz
ilyen valaha - az öncélú lázadás végképp eltűnik az emberi tevékenység
palettájáról.
Lázadó költészet sokféle lehet, különböző példái nem is
tartoznak egy dimenzióba. A leigázottakat, elnyomottakat következetesen
képviselő, közösségi megalapozottságú költészet messze nem azonos az
illegalitásban szervezkedő csoportok lírájával, és egy világ választja el az
individuális lázadás költészetétől.
A metafizikai lázadás minden hidat feléget maga mögött. Egy
Isten nélküli világban önként vállalja a sátán státuszát. Az avantgárd több
irányzata is kacérkodik ezzel. Előbb a dadaizmus, utóbb a szürrealizmus.
„A szürrealizmus,
elsődleges szándéka szerint az abszolút lázadás, a teljes engedetlenség, a
szabályok semmibevétele, a humor és az abszurd kultusza, minden ellen
folytatott, mindig újrakezdődő perként határozza meg önmagát.”[14]
Nagyjából ide torkollik a cél nélküli lázadás. A kultúra
állapotát, összefüggésrendszerét azonban igen tanulságosan minősíti, hogy
micsoda nimbuszuk van a hasonlóan értelmetlen kulturális demonstrációknak.
„A szürrealisták
öncélúan művelték a jelentésnélküliséget és az ellentmondást.”[15]
Igazából ezzel nem is volna semmi baj, ha az öncélúság, a
jelentésnélküliség és az ellentmondás megmaradt volna a maga körében. A baj ott
kezdődik, hogy helyenként kulturális normává jegecesedett, kánonná
dogmatizálódott.
Ma már látjuk, hová vezetett a „jelentés zsarnoksága alóli
felszabadulás”, meg a sok hasonló kopár értelmű jelszó.
’A XX. század
forradalma azért eredeti, mert első ízben hangoztatja nyíltan, hogy
megvalósítja Anacharsis Cloots régi álmát, az emberi nem egységét s ugyanakkor
a történelem végső betetőzését.” [16]
Anacharsis Cloots porosz nemesből „világpolgárra” sőt „Isten
ellenségévé” lett – aztán a guillotine alatt végezte…
Az emberiség egysége valóban régi álom, de talán kezdjük megérteni,
hogy erőszakkal megvalósíthatatlan.
Nézzük, hányféle módon is gondoltuk eddig:
Ø Egy
dicsőséges és rátermett király az istenek segítségével meghódítja a lakott föld
egészét, az oikumenét, aztán az emberek az ő uralma alatt attól kezdve vígan
élnek.
Ø Egy
igazságos és jól kormányzott birodalom, amelynek küldetése a Föld feletti
uralom, az egész világot provinciává teszi, aztán bölcs törvényeivel igazgatja.
Az alattvalók vígan élnek.
Ø Elterjesztik
a világban az egyedül üdvözítő, igaz vallást, az emberek örömmel veszik fel a
szent hitet, aztán pedig egy fő (császár vagy kalifa) Istennek tetsző uralma
alatt vígan élnek.
Ø Valamelyik
rátermett és felelősségteljes nagyhatalom a világ minden államát gyarmatosítja,
aztán pedig az emberek a bölcs gyarmattartó igazságos uralma alatt vígan élnek.
Ø Elterjesztik
a világban az egyedül élenjáró, nemes és felszabadító eszmét, a dolgozók
örömmel fogadják, kirobbantják a világforradalmat, agyonverik eddigi
elnyomóikat és rabtartóikat, nemzetközivé teszik a világot, aztán pedig immár
osztályharc és társadalmi osztályok nélkül, a bölcs élcsapat uralma alatt vígan
élnek.
Csupa vidám perspektíva. A maga korában mindegyik tudott
elméletben reményeket ébreszteni, a gyakorlatban meg gyűlöletet kelteni. Az egység rögeszméje miatt több ember halt
már erőszakos halált, mint az emberiség többi kollektív vágyai miatt együttvéve.
A történelem
„betetőzésének” gondolata kimondva-kimondatlanul mindegyik felett ott lebegett,
ahogy a história teleologikus értelmezése is. A történelemnek nincs egyéb
célja, mint az egység boldog állapotának előidézése.
Volt „irodalma” is mindnek. Támogatta egy ideig mindet a kor
tudománya is.
Csakhogy…
Egyedül a költészet
nyilvánította ki kételyeit az összessel szemben. Mármint a független költészet. A nem függetlent
nem számítom, akkor sem, ha fejedelmi támogatást élvezett, ha a kor
kanonizálta, ha díjak meg érmek tömkelege csörömpölt a nyakában. Nem ezek az értékes líra ismérvei.
Gyakran szóba kerül a
fizikai erőszak, és sokkal ritkábban merül fel a gazdasági erőszak. Pedig napjaink egységről szóló utópiáinak
éppen ez a vezérfonala.
Ø Az
egyedül üdvözítő piacgazdaság viszonyait kell mindenütt elterjeszteni a
világban a hozzá tartozó liberális parlamenti demokráciával együtt. Váljanak az
államok másodrendű, a nemzetek tizedrangú tényezőkké, és a kiváló polgárok
működtette nagy multinacionális vállalatok és nemzetközi nagybankok ellenőrizte
személytelen piac-istenség uralma alatt, a pénz-evangélium hitét követve az
emberek majd vígan élnek. Ha valahol mégis elégedetlenség támadna, azt a
területet a „nemzetközi közösség” jótékony légicsapásban részesíti, és utána a
túlélők ott is vígan élnek.
Mennyivel jobb ez az előzőeknél?
„A legtöbb forradalom
a gyilkosságban leli meg formáját és eredetiségét. Mindegyik forradalom a
királygyilkosságot és az istengyilkosságot is gyakorolta.”[17]
A mi forradalmaink üdítő kivételt képeznek az itt
megfogalmazott szabály alól. Ezt mi tudjuk, mások nem. A világ nagyon keveset
tud rólunk, és annak a kevésnek a zöme is téves.
A következő passzus jelzi, mennyire tájékozatlan velünk
kapcsolatban a nyugat. A legkiválóbbak is. Camus is.
„A XIX. század
történelme egészen 1914-ig a nép felségjogának restaurálásáról szól, az ancien
régime monarchiái ellenében, a nemzet elvének a történelme. Ez az elv jut
győzelemre 1919-ben, amikor leverik Európa minden ancien régime típusú
önkényuralmát.”[18]
Innen nézve tanulságos és – tragikomikus.
Ez az elv jut
győzelemre 1919-ben, amikor leverik Európa minden ancien régime típusú
önkényuralmát.”
Számunkra ez Trianont jelenti. A nyugatnak feltűnően rövid a
memóriája. Trianon legfőképpen a mi problémánk. Akinek fáj a foga, tartsa rajta
a nyelvét.
Trianon azonban nemcsak a mi problémánk, a szomszédok
számára is traumát okoz. Az etnikai elvvel köszönő viszonyban sem volt;
természeti erőforrások, vasútvonalak, hatalmi étvágy vitte benne a főszerepet.
A problémák máig megmaradtak, minden új korszak újra a szőnyeg alá söpri őket.
A megbékélés, kölcsönös elfogadás folyamata egyedül az osztrák-magyar határ
esetében játszódott le.
Trianon a győztes szomszédok számára is tragédia, de a
területi sikerélmény torz tükrében ott nem mindenki veszi észre. A nagyhatalmi
zsoldban álló sunyi területrabló szerepét a történelem átfestésével igyekeznek
szépíteni. Tatarozzák a középkort, kulisszahomlokzatot tákolnak az újkor
épülete elé. Közben fortyog a nacionalizmus, vészjósló tajtékot vetnek a
gyűlölet hullámai itt is, ott is.
Hogy mi a megoldás? Megbékélés, ami sohasem lehet egyoldalú.
Valami olyasféle konföderáció tehetné
rendbe a dolgokat, amilyet még nem ismer a világ. A jelenlegi helyzet egyik
érdekeltnek sem jó. Az EU láthatóan nem tud, és nem akar tenni semmit az
ügyben. Miért akarna? A Kárpát-medencébe irányuló gazdasági expanzió számára ez
eszményi helyzet, és az EU még az alapokmányával nyilvánvalóan ellentétes
szlovákiai nyelvtörvény ügyében sem tett semmit.
A megoldás az EU-tól független folyamat lehet. Ma még nem
látni ennek jeleit, pedig az összes érdekelt nép jövője szempontjából
létfontosságú.
Nevetséges lenne azt
mondani, hogy a magyar költészetnek ebben semmi feladata nincs.
Folytatása
következik.
[1] CAMUS, Albert – A lázadó
ember, Fordította FÁZSY Anikó, Nagyvilág, Budapest, 1999.
[2] CAMUS, Albert, 1999:53.
[3] Ugyanott, 53.
[4] CAMUS, i.m. 56.
[5] Ugyanott, 56-57.
[6] Ugyanott, 57.
[7] Ugyanott, 68.
[8] Ugyanott, 71.
[9] Ugyanott, 74.
[10] Ugyanott, 69.
[11] Ugyanott, 89.
[12] Ugyanott, 100.
[13] Ugyanott
[14] Ugyanott, 112.
[15] Ugyanott
[16] Ugyanott, 131.
[17] Ugyanott, 132.
[18] Ugyanott, 157.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése