2018. január 4., csütörtök

Szent játék vagy profán játszadozás? - 5. rész

Kánon és hagyomány
Alapok
Az esztétikai hagyomány természetesen nem egységes, különböző korokban különböző elvek születtek, elméletek fogalmazódtak meg a lírai minőség lényegével kapcsolatban. Van azonban néhány igen fontos közös komponens, amelyek többé-kevésbé az összes hagyományos esztétikai felfogásba beépültek.
Ezek a következők:
Ø  Mű, szerző és közönség kapcsolata
Ø  A formált tartalom elve
Ø  A líra erkölcsi vonatkozásai
Ø  A belső emberi tartalmak megjelenítése, kifejezése
Ø  Az emberiség fejlődésének, erkölcsi épülésének szolgálata
Ø  Az erkölcsös emberi közösségi célokkal való összhang
Ø  Az igazságtalansággal szembeni kiállás
Ø  Mély szociális érzékenység
Ø  Az emberi élmények és vágyak tolmácsolása
A lírai tradíció tagadása ezeket az alapvető lírai értékeket (is) megkérdőjelezi.
Ha a lírai tradíciót tagadjuk, szükségképpen lírán és esztétikán kívüli szempontoknak kell érvényesülniük a költészet területén. A művészet intézményi elmélete kapcsán láthattuk, hogy ez pontosan így van.
" Mennél inkább beereszt magába egy művészeti ág olyasmit, amit immanens kontinuuma nem tartalmaz, annál inkább részt kell vennie abban, ami neki idegen, dologias, ahelyett, hogy utánozná azt. Virtuálisan a dolgok egyikévé lesz, azzá a dologgá, melyről nem tudjuk, mi az."[1]

Akár egyetértünk a mimézis elvével, akár nem, Adorno fenti szavai mindenképpen idevágnak. Ha a hagyomány elve már nem releváns, valamivel be kell tölteni az általa hagyott vákuumot. A jelenlegi kanonizált lírában a hagyomány által preferált erkölcsi nézőpont helyett ezért zömmel szubjektív pszeudo-erkölcsi, önkényes egyéni, illetve divatos liberális vagy technológiai szempontok uralkodnak. Egységről ezen a téren nem lehet beszélni, nemcsak két költő szempontjai térnek el, gyakran ugyanazon alkotó különböző verseiben is egymást kizáró világlátást, világszemléletet találunk. Mintha két különböző, egymás számára nem is létező dimenzióban írták volna őket.

Természetesen lehet hivatkozni mindenféle divatos teóriákra, esetleg a dekonstrukcióra is. Magyarázat mindig mindenre van, de az emberi kultúra történetének nagyobb távlatait szemlélve láthatjuk, hogy teóriák jönnek-mennek, de a líra – marad.

Érdemes megszívlelnünk Sören Kierkegaard szavait:

"...csak az etikai és az etikai-vallásos megismerés lényegi."[2]

Az emberi lényeg viszonylag legnagyobb teljessége nem a koronként gyorsan változó tudományos nézetekben, politikai teóriákban és gazdasági ideológiákban áll elénk, hanem az ember erkölcsében, kapcsolataiban, illetve az erre támaszkodó művészetben mutatkozik meg a leghitelesebben.

Ha a művészet az emberi erkölcsre, az emberi belső világra és az emberi közösségek etikus céljaira támaszkodik, ha ezt képviseli, ezt fejezi ki, szükségképpen akceptálnia kell a művészet legnemesebb hagyományait. A tradíciók makacs elvetése azt jelenti, hogy „függetlenedni” akar ezektől.

Mire támaszkodhat akkor a művészet, és főleg, mire támaszkodhat a líra?

Támaszkodhat valamiféle divatos, a „modernség”, vagy a „posztmodernség” mítosza által szentesített profán „eszmére”. Ilyenek – mint mindig – akadnak ugyan, de egy részük teljesen más dimenzió. Ide tartozik például a globalizáció számos közkeletű mítosza mellett a poszthumán világról, vagy éppen a szingularitásról szóló minden technokrata fantazmagória. Utóbbiak az emberi jelenséget egydimenziósan, pusztán az intelligenciára redukálva látják, téziseik helyenként embertelenek, ezért alaptól alkalmatlanok rá, hogy a kultúra talapzatát képezzék.

A mindenkori hivatalos líra azonban általában a kor valamelyik filozófiai irányzatára támaszkodik.

A XX. század nem szűkölködött filozófiai irányokban, de egyetlen olyan korszak sem akadt tán még a filozófia történetében, ahol annyi markánsan ellentétes, sokszor egymást kizáró, egymással köszönő viszonyban sem lévő filozófiai felfogás létezett volna. Nem biztos, hogy ezek közül éppen az emberiség szempontjából éppen a legjobbak és a legtartalmasabbak kerültek kitüntetett helyzetbe.

A XX. század egyik legtartalmasabb, előre mutató filozófiája Albert Schweitzer nevéhez fűződik. Az élet tiszteletén alapuló, a szeretet elsődlegességét hirdető, mélységesen humánus filozófiája kevés visszhangra talált.[3] A világháborúk évszázadában az övénél pesszimistább, negatív színezetű bölcseletek terjedtek el a világban.

Ez persze idő kérdése. Az élet tiszteletének a filozófiai gondolkodásban előbb-utóbb elsőbbséget kell kapnia, bár ehhez talán egy emberközpontúbb társadalomra és a feladatának igazi magaslatán álló művészetre volna szükség.




Heidegger

A XX. század legbefolyásosabb filozófusai sokkalta pesszimistább bölcseletet hirdettek. Ide tartozik elsősorban Martin Heidegger. A német filozófus nagy hatású esztétikai művet írt,[4] amelyben kifejtette, hogy az igazi műalkotás voltaképpen nem tárgy, hanem magának a létnek és az igazságnak a letéteményese az ember számára. A műalkotással valami új jön létre a világban, és az ember lényege az alkotás. Heidegger filozófiájában ráadásul minden művészet a lényegét tekintve – költészet. A művészet Heidegger szerint nem azonos a kézművességgel. A kézművesség ugyanis csak egy-egy tárgy elkészítése, azaz létező létrehozása, az elrejtettségből az el nem rejtettségbe való emelése. Ezzel szemben a művészet valami tökéletesen új minőség teremtése, alkotás. Az alkotás új igazság létrehozása.

Heidegger műalkotás-definíciója teljesen elfogadható, viszont a művészet intézményi elméletével erőszaktétel nélkül nem hozható összhangba. A kézműipari termék és a műalkotás státuszának meghatározása, illetve ezek egymástól való elkülönítése aligha lehet megfelelő, ha ezt a „művészet világa”, azaz egy a művészet ürügyén létező, de alapvetően bürokratikus intézményrendszer végzi.

Heidegger filozófiája tragikus és magányos embert állít elénk. Az ember „a világba van vetve”, egyetlen életében a reménytelenség dominál, létének objektív célja és értelme nincs, legfeljebb talál magának. Szeretetről, szerelemről a német filozófusnál voltaképpen nem esik szó. Erre nem is juthat energia, hiszen Heideggernél maga a lét is kérdéses.

"...nem csupán a lét kérdésére adott válasz hiányzik, hanem maga a kérdés is homályos és tétova."[5]

Egy bizonyos nézőpontból szemlélve Heideggernek tökéletesen igaza van. hogy állunk azonban az élet értelmével?

"...a törekvés, amely "élni" késztet minket, olyan ösztönzés, amely indítékát önmagából nyeri."[6]

Miféle ellentmondás van itt? Heidegger nyilvánvalóan olyan jelenségeket kutat, amelyek az általa választott módszerrel nem ismerhetők meg.

"A "realitásprobléma" megjelölésben különböző kérdések keverednek: 1. van-e egyáltalán az állítólagos "tudattranszcendens" létező ?; 2. a "külvilágnak" ez a realitása kielégítően bizonyítható-e ?; 3. a létező, ha reális, milyen mértékben ismerhető meg magánvaló létében ?; 4. egyáltalán mit jelent ennek a létezőnek, a realitásnak az értelme."[7]

A szokatlan kérdésfeltevésekből következik, hogy Heidegger egyáltalán nem materialista.

Sőt!

"Szemben a realizmussal, az idealizmusnak, legyen bár eredményét tekintve vele mégoly ellentétes és tarthatatlan is, van egy alapvető előnye, feltéve, hogy nem érti félre önmagát mint "pszichológiai" idealizmust."[8]

Beszél ennél világosabban is:

"Ha az idealizmus elnevezés annak a megértését jelenti, hogy a lét sohasem magyarázható meg a létezőn keresztül, hanem minden létező számára már eleve a "transzcendentálissal" egyenlő, akkor az idealizmus a filozófiai problematika egyedüli és helyes lehetőségét foglalja magába."[9]

Íme, a tartalmas ellentmondás, amely miatt igazán érdekes Heidegger filozófiája. A filozófus nevét pajzsnak használó művészek és ideológusok életműve feleannyira sem színes, mint Heidegger bölcselete.

Heidegger a profán akadémiai filozófia eszközeivel közeledett a lét nagy kérdéseihez, ilyen fogalmi rendszer segítségével akart egzakt bölcseleti képet nyerni róluk. Ez természetesen lehetetlen. Már maga a puszta lét sem definiálható a segítségükkel. A lét hiába tapasztalati tény, az empíria semmit sem tehet az egzakt bizonyítás érdekében.

"A tudományos bizonyításnak nem szabad előfeltételeznie azt, amit meg kell alapoznia."[10]

A kartéziánus logika voltaképpen nem tudja bizonyítani egzakt eszközökkel azt sem, hogy létezünk. Ez mindenképpen el kell, hogy gondolkodtasson bennünket.

Heidegger a profán tudomány egzaktságra törő szemléletével csapdába esett. Ezzel együtt – akár egyetértünk a rendszerével, a következtetéseivel, akár nem – azt kell mondanunk, igen tisztességesen próbálta megoldani a feladatát.

A figyelmünket valami igen fontosra irányította. Az emberi jelenség, az élet, a művészet, a költészet – profán alapról nem értelmezhető.

A költészet, a líra – nem profán jelenség. Ha profán alapra helyezzük, valami olyasféle látszatköltészetet kapunk eredményül, amilyen nézetem szerint a jelenlegi hazai kanonizált líra.

Azt is szem előtt kell tartanunk, mit nem mondott a művészetről és a költészetről Heidegger.

Két igen fontos dolgot, amit mások időnként mondanak:

Ø  Nem mondja, hogy a művészet a valóságot utánozza,
Ø  Azt sem mondja, hogy szemben áll a valósággal.




A reménytelenség évszázada

A nemrég elmúlt huszadik század az emberiség történetének egyik legválságosabb időszaka volt, világháborúkkal, traumákkal, borzalmakkal terhes, sötét korszak.

A filozófiai gondolkodásban a kétségbeesés, a reménytelenség már korábban is megjelent, szinte minden korszakban ott lappangott, mint hordó alján a borseprő, de az európai kultúrában soha hasonló jelentőséghez még nem jutott, mint a letűnt században.

Természetesen nemcsak ilyesféle filozófia termett a közelmúltban, de befolyásban most minden mást megelőzött, ami nem vált az emberi kultúra javára.

A huszadik század a hitetlenség és a reménytelenség korszaka volt, megjelent a hitetlenség szinte vallásos ihletésű fanatizmusa és létrejöttek a reménytelenség mítoszai.[11] A század közepén egy franciául író martinique-i költő így írt:

„…minden remény kevés, hogy szembenézzünk a századdal.”[12]

A múlt század gondolkodói mitizálták a kétségbeesést és a reménytelenséget. Ennél rosszabbat nemigen tehettek volna, hiszen a kétségbeesés és a reménytelenség az elfogadhatatlan elfogadásának előszobája.[13] A reménytelenség és a kétségbeesés szinte törvényszerűen vezet az ember evilági elkárhozásának, eredendően gonosz mivoltának hitéhez. Többen is mitizálták az emberi gonoszságot, vagy éppenséggel – a fasizmust.

A reményvesztés ideológiája Nietzsche és Kierkegaard – helyenként Dosztojevszkij - írásaival kezdődik, és vezet a múlt századba, Heideggerig és Samuel Beckett drámáiig.

Érdekes fejezetét képezi a negatív gondolkodásnak az avantgardizmus története. A számos, helyenként egymással is ellentétben álló, sokszor igen zagyva manifesztumban meg kiáltványban hemzsegnek a kétségbeesett reménytelenség szólamai, illetve az emberi tradíció megtagadására buzdító, lapos kijelentések. Az 1919-nem íródott dadaista program például egyenesen hivalkodott azzal, hogy semmiféle elméleti alappal és pozitív elképzeléssel nem rendelkezik, hogy semmi egyéb, mint üres tiltakozás és „aktív közöny”.

 „Nem lesznek többé festők, irodalmárok, zenészek, szobrászok, vallásosok, szocialisták, bolsevikok, imperialisták, anarchisták, demokraták, országok és egyéb ostobaságok.” [14]

Nem tehetek róla, a fellengzős mondat bennem a dėja vu érzetét kelti…

A polgári irodalmat elárasztó reménytelenséget nálunk szocialista szellemben többen is igyekeztek bírálni, de itt is kilógott a lóláb, mert például Lukács György a világban ténylegesen létező vallási szükségletet az egyéni élet eredendő értelmetlenségére vezette vissza. Így „az élet értelmetlenségének” sanda „eszméje” nálunk is „kanonizáltatott”, ami a gyakorlatban közönséges álszent halandzsává fokozta le a reménytelenség elleni tirádákat.

A legélesebben és a legőszintébben talán Albert Camus írásai fogalmazzák meg a reménytelenséget, mint a világhoz való hozzáállás egyedüli alapját. Az egyetlen hasznos tett a földön a világ és az ember újjáteremtése volna. Ha ez lehetetlen, semmit sem érdemes tenni. nem tehetünk semmit, legfeljebb éljünk úgy, mintha a tevékenységünknek értelme volna.[15]

A reménytelenség a XX. század második felében értelmiségi divattá vált, és szinte elárasztotta az úgynevezett elitkultúrát. Az ezzel kapcsolatos alkotói felelősségről, illetve ennek súlyos etikai vonatkozásairól később beszélnék.

Keletkezhet-e magasrendű költészet olyan hozzáállásból, amely szinte kéjeleg a reménytelenségben?

Folytatása következik.



[1] ADORNO, Th. W. – A művészet és a művészetek, Fordította Zoltai Dénes, Helikon Kiadó, Budapest, 1998:42.
[2] KIERKEGAARD, Sören: Írásaiból. Ford. DANI Tivadar; VALACZKAI László; VERESS Miklós; Budapest, Gondolat Könyvkiadó, 1982: 383.

[3] A magyar könyvkiadás adós még Albert Schweitzer életművével. Magyarul például: Albert Schweitzer, a gondolkodó, Válogatás Albert SCHWEITZER műveiből, Fordította DANI László és Zsigmond Gyula, Református Zsinati Iroda Sajtóosztálya, Budapest, 1989.

[4] HEIDEGGER, Martin – A műalkotás eredete, Fordította BACSÓ Béla, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1988.
[5] HEIDEGGER, Martin Lét és idő. (Ford VAJDA Mihály, ANGYALOSI Gergely, BACSÓ Béla, KARDOS András, OROSZ István) Budapest, Gondolat Könyvkiadó
1989: 91.
[6] HEIDEGGER, M. 1989: 354.
[7] HEIDEGGER, M. 1989: 362.
[8] HEIDEGGER, M. 1989: 370.
[9] Ugyanott
[10] HEIDEGGER, M. 1989: 295.
[11] Mindezekről bővebben: ANCSEL Éva – A megrendült öntudat mítoszai, in. Három tanulmány, Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1983.
[12] Idézi: ANCSEL Éva, 1983:166.
[13] ANCSEL Éva is hasonló véleményen volt, vö. i.m.
[14] Idézi: DE MICHELI, Mario – Az avantgardizmus, Gondolat Könyvkiadó, Budapest, 1969:356.
[15] CAMUS, Albert – Sziszüphosz mítosza, Fordította NAGY Géza, RÉZ Pál, SZABOLCSI Katalin, Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1990. 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése