Kánon és hagyomány
Alapok
Az
esztétikai hagyomány természetesen nem egységes, különböző korokban különböző
elvek születtek, elméletek fogalmazódtak meg a lírai minőség lényegével
kapcsolatban. Van azonban néhány igen fontos közös komponens, amelyek
többé-kevésbé az összes hagyományos esztétikai felfogásba beépültek.
Ezek
a következők:
Ø
Mű,
szerző és közönség kapcsolata
Ø
A formált
tartalom elve
Ø
A líra
erkölcsi vonatkozásai
Ø
A belső
emberi tartalmak megjelenítése, kifejezése
Ø
Az
emberiség fejlődésének, erkölcsi épülésének szolgálata
Ø
Az
erkölcsös emberi közösségi célokkal való összhang
Ø
Az
igazságtalansággal szembeni kiállás
Ø
Mély
szociális érzékenység
Ø
Az emberi
élmények és vágyak tolmácsolása
A
lírai tradíció tagadása ezeket az alapvető lírai értékeket (is) megkérdőjelezi.
Ha
a lírai tradíciót tagadjuk, szükségképpen lírán
és esztétikán kívüli szempontoknak kell érvényesülniük a költészet területén. A
művészet intézményi elmélete kapcsán láthattuk, hogy ez pontosan így van.
" Mennél inkább beereszt magába egy művészeti ág olyasmit, amit
immanens kontinuuma nem tartalmaz, annál inkább részt kell vennie abban, ami
neki idegen, dologias, ahelyett, hogy utánozná azt. Virtuálisan a dolgok
egyikévé lesz, azzá a dologgá, melyről nem tudjuk, mi az."[1]
Akár egyetértünk a mimézis
elvével, akár nem, Adorno fenti szavai mindenképpen idevágnak. Ha a hagyomány
elve már nem releváns, valamivel be kell tölteni az általa hagyott vákuumot. A
jelenlegi kanonizált lírában a hagyomány által preferált erkölcsi nézőpont
helyett ezért zömmel szubjektív pszeudo-erkölcsi, önkényes egyéni, illetve
divatos liberális vagy technológiai szempontok uralkodnak. Egységről ezen a
téren nem lehet beszélni, nemcsak két költő szempontjai térnek el, gyakran
ugyanazon alkotó különböző verseiben is egymást kizáró világlátást,
világszemléletet találunk. Mintha két különböző, egymás számára nem is létező
dimenzióban írták volna őket.
Természetesen lehet hivatkozni
mindenféle divatos teóriákra, esetleg a dekonstrukcióra is. Magyarázat mindig
mindenre van, de az emberi kultúra történetének nagyobb távlatait szemlélve
láthatjuk, hogy teóriák jönnek-mennek, de a líra – marad.
Érdemes megszívlelnünk Sören
Kierkegaard szavait:
"...csak az
etikai és az etikai-vallásos megismerés lényegi."[2]
Az emberi lényeg
viszonylag legnagyobb teljessége nem a koronként gyorsan változó tudományos
nézetekben, politikai teóriákban és gazdasági ideológiákban áll elénk, hanem az
ember erkölcsében, kapcsolataiban, illetve az erre támaszkodó művészetben
mutatkozik meg a leghitelesebben.
Ha a művészet az
emberi erkölcsre, az emberi belső világra és az emberi közösségek etikus céljaira
támaszkodik, ha ezt képviseli, ezt fejezi ki, szükségképpen akceptálnia kell a
művészet legnemesebb hagyományait. A tradíciók makacs elvetése azt jelenti,
hogy „függetlenedni” akar ezektől.
Mire támaszkodhat akkor a művészet, és főleg, mire támaszkodhat
a líra?
Támaszkodhat valamiféle divatos, a „modernség”, vagy a
„posztmodernség” mítosza által szentesített profán „eszmére”. Ilyenek – mint
mindig – akadnak ugyan, de egy részük teljesen más dimenzió. Ide tartozik
például a globalizáció számos közkeletű mítosza mellett a poszthumán világról, vagy
éppen a szingularitásról szóló minden technokrata fantazmagória. Utóbbiak az
emberi jelenséget egydimenziósan, pusztán az intelligenciára redukálva látják,
téziseik helyenként embertelenek, ezért alaptól alkalmatlanok rá, hogy a
kultúra talapzatát képezzék.
A mindenkori hivatalos líra azonban általában a kor
valamelyik filozófiai irányzatára támaszkodik.
A XX. század nem szűkölködött filozófiai irányokban, de
egyetlen olyan korszak sem akadt tán még a filozófia történetében, ahol annyi
markánsan ellentétes, sokszor egymást kizáró, egymással köszönő viszonyban sem
lévő filozófiai felfogás létezett volna. Nem biztos, hogy ezek közül éppen az
emberiség szempontjából éppen a legjobbak és a legtartalmasabbak kerültek
kitüntetett helyzetbe.
A XX. század egyik legtartalmasabb, előre mutató filozófiája
Albert Schweitzer nevéhez fűződik.
Az élet tiszteletén alapuló, a szeretet elsődlegességét hirdető, mélységesen
humánus filozófiája kevés visszhangra talált.[3] A
világháborúk évszázadában az övénél pesszimistább, negatív színezetű
bölcseletek terjedtek el a világban.
Ez persze idő kérdése. Az élet tiszteletének a filozófiai
gondolkodásban előbb-utóbb elsőbbséget kell kapnia, bár ehhez talán egy
emberközpontúbb társadalomra és a feladatának igazi magaslatán álló művészetre
volna szükség.
Heidegger
A XX. század legbefolyásosabb filozófusai sokkalta
pesszimistább bölcseletet hirdettek. Ide tartozik elsősorban Martin Heidegger. A német filozófus
nagy hatású esztétikai művet írt,[4]
amelyben kifejtette, hogy az igazi műalkotás voltaképpen nem tárgy, hanem
magának a létnek és az igazságnak a letéteményese az ember számára. A
műalkotással valami új jön létre a világban, és az ember lényege az alkotás.
Heidegger filozófiájában ráadásul minden művészet a lényegét tekintve –
költészet. A művészet Heidegger szerint nem
azonos a kézművességgel. A kézművesség ugyanis csak egy-egy tárgy elkészítése, azaz létező létrehozása, az elrejtettségből az el nem rejtettségbe
való emelése. Ezzel szemben a művészet valami tökéletesen új minőség
teremtése, alkotás. Az alkotás új
igazság létrehozása.
Heidegger műalkotás-definíciója teljesen elfogadható,
viszont a művészet intézményi
elméletével erőszaktétel nélkül nem hozható összhangba. A kézműipari termék
és a műalkotás státuszának meghatározása, illetve ezek egymástól való
elkülönítése aligha lehet megfelelő, ha ezt a „művészet világa”, azaz egy a
művészet ürügyén létező, de alapvetően bürokratikus intézményrendszer végzi.
Heidegger filozófiája tragikus és magányos embert állít
elénk. Az ember „a világba van vetve”, egyetlen életében a reménytelenség
dominál, létének objektív célja és értelme nincs, legfeljebb talál magának.
Szeretetről, szerelemről a német filozófusnál voltaképpen nem esik szó. Erre
nem is juthat energia, hiszen Heideggernél maga a lét is kérdéses.
"...nem csupán a
lét kérdésére adott válasz hiányzik, hanem maga a kérdés is homályos és
tétova."[5]
Egy bizonyos nézőpontból szemlélve Heideggernek tökéletesen
igaza van. hogy állunk azonban az élet értelmével?
"...a törekvés,
amely "élni" késztet minket, olyan ösztönzés, amely indítékát
önmagából nyeri."[6]
Miféle ellentmondás van itt? Heidegger nyilvánvalóan olyan
jelenségeket kutat, amelyek az általa választott módszerrel nem ismerhetők meg.
"A
"realitásprobléma" megjelölésben különböző kérdések keverednek: 1.
van-e egyáltalán az állítólagos "tudattranszcendens" létező ?; 2. a "külvilágnak"
ez a realitása kielégítően bizonyítható-e ?; 3. a létező, ha reális, milyen
mértékben ismerhető meg magánvaló létében ?; 4. egyáltalán mit jelent ennek a
létezőnek, a realitásnak az értelme."[7]
A szokatlan kérdésfeltevésekből következik, hogy Heidegger
egyáltalán nem materialista.
Sőt!
"Szemben a
realizmussal, az idealizmusnak, legyen bár eredményét tekintve vele mégoly
ellentétes és tarthatatlan is, van egy alapvető előnye, feltéve, hogy nem érti
félre önmagát mint "pszichológiai" idealizmust."[8]
Beszél ennél világosabban is:
"Ha az idealizmus
elnevezés annak a megértését jelenti, hogy a lét sohasem magyarázható meg a
létezőn keresztül, hanem minden létező számára már eleve a
"transzcendentálissal" egyenlő, akkor az idealizmus a filozófiai
problematika egyedüli és helyes lehetőségét foglalja magába."[9]
Íme, a tartalmas ellentmondás, amely miatt igazán érdekes
Heidegger filozófiája. A filozófus nevét pajzsnak használó művészek és
ideológusok életműve feleannyira sem színes, mint Heidegger bölcselete.
Heidegger a profán akadémiai filozófia eszközeivel
közeledett a lét nagy kérdéseihez, ilyen fogalmi rendszer segítségével akart
egzakt bölcseleti képet nyerni róluk. Ez természetesen lehetetlen. Már maga a
puszta lét sem definiálható a segítségükkel. A lét hiába tapasztalati tény, az
empíria semmit sem tehet az egzakt bizonyítás érdekében.
"A tudományos
bizonyításnak nem szabad előfeltételeznie azt, amit meg kell alapoznia."[10]
A kartéziánus logika voltaképpen nem tudja bizonyítani
egzakt eszközökkel azt sem, hogy létezünk. Ez mindenképpen el kell, hogy
gondolkodtasson bennünket.
Heidegger a profán tudomány egzaktságra törő szemléletével
csapdába esett. Ezzel együtt – akár egyetértünk a rendszerével, a
következtetéseivel, akár nem – azt kell mondanunk, igen tisztességesen próbálta
megoldani a feladatát.
A figyelmünket valami igen fontosra irányította. Az emberi jelenség, az élet, a művészet, a
költészet – profán alapról nem értelmezhető.
A költészet, a líra –
nem profán jelenség. Ha profán alapra helyezzük, valami olyasféle
látszatköltészetet kapunk eredményül, amilyen nézetem szerint a jelenlegi hazai
kanonizált líra.
Azt is szem előtt kell tartanunk, mit nem mondott a művészetről és a költészetről Heidegger.
Két igen fontos dolgot, amit mások időnként mondanak:
Ø Nem
mondja, hogy a művészet a valóságot utánozza,
Ø Azt
sem mondja, hogy szemben áll a valósággal.
A reménytelenség
évszázada
A nemrég elmúlt huszadik század az emberiség történetének
egyik legválságosabb időszaka volt, világháborúkkal, traumákkal, borzalmakkal
terhes, sötét korszak.
A filozófiai gondolkodásban a kétségbeesés, a reménytelenség
már korábban is megjelent, szinte minden korszakban ott lappangott, mint hordó
alján a borseprő, de az európai kultúrában soha hasonló jelentőséghez még nem
jutott, mint a letűnt században.
Természetesen nemcsak ilyesféle filozófia termett a
közelmúltban, de befolyásban most minden mást megelőzött, ami nem vált az
emberi kultúra javára.
A huszadik század a hitetlenség és a reménytelenség korszaka
volt, megjelent a hitetlenség szinte vallásos ihletésű fanatizmusa és
létrejöttek a reménytelenség mítoszai.[11] A
század közepén egy franciául író martinique-i költő így írt:
„…minden remény kevés,
hogy szembenézzünk a századdal.”[12]
A múlt század gondolkodói mitizálták a kétségbeesést és a
reménytelenséget. Ennél rosszabbat nemigen tehettek volna, hiszen a kétségbeesés és a reménytelenség az
elfogadhatatlan elfogadásának előszobája.[13] A reménytelenség
és a kétségbeesés szinte törvényszerűen vezet az ember evilági elkárhozásának,
eredendően gonosz mivoltának hitéhez. Többen is mitizálták az emberi
gonoszságot, vagy éppenséggel – a fasizmust.
A reményvesztés ideológiája Nietzsche és Kierkegaard –
helyenként Dosztojevszkij - írásaival kezdődik, és vezet a múlt századba, Heideggerig
és Samuel Beckett drámáiig.
Érdekes fejezetét képezi a negatív gondolkodásnak az
avantgardizmus története. A számos, helyenként egymással is ellentétben álló,
sokszor igen zagyva manifesztumban meg kiáltványban hemzsegnek a kétségbeesett
reménytelenség szólamai, illetve az emberi tradíció megtagadására buzdító, lapos
kijelentések. Az 1919-nem íródott dadaista program például egyenesen
hivalkodott azzal, hogy semmiféle elméleti alappal és pozitív elképzeléssel nem
rendelkezik, hogy semmi egyéb, mint üres tiltakozás és „aktív közöny”.
„Nem lesznek többé festők, irodalmárok,
zenészek, szobrászok, vallásosok, szocialisták, bolsevikok, imperialisták,
anarchisták, demokraták, országok és egyéb ostobaságok.” [14]
Nem tehetek róla, a fellengzős mondat bennem a dėja vu
érzetét kelti…
A polgári irodalmat elárasztó reménytelenséget nálunk
szocialista szellemben többen is igyekeztek bírálni, de itt is kilógott a
lóláb, mert például Lukács György a világban ténylegesen létező vallási
szükségletet az egyéni élet eredendő értelmetlenségére vezette vissza. Így „az
élet értelmetlenségének” sanda „eszméje” nálunk is „kanonizáltatott”, ami a
gyakorlatban közönséges álszent halandzsává fokozta le a reménytelenség elleni
tirádákat.
A legélesebben és a legőszintébben talán Albert Camus írásai fogalmazzák meg a
reménytelenséget, mint a világhoz való hozzáállás egyedüli alapját. Az egyetlen
hasznos tett a földön a világ és az ember újjáteremtése volna. Ha ez
lehetetlen, semmit sem érdemes tenni. nem tehetünk semmit, legfeljebb éljünk
úgy, mintha a tevékenységünknek értelme volna.[15]
A reménytelenség a XX. század második felében értelmiségi
divattá vált, és szinte elárasztotta az úgynevezett elitkultúrát. Az ezzel
kapcsolatos alkotói felelősségről, illetve ennek súlyos etikai vonatkozásairól
később beszélnék.
Keletkezhet-e magasrendű költészet olyan hozzáállásból,
amely szinte kéjeleg a reménytelenségben?
Folytatása
következik.
[1] ADORNO, Th. W. – A
művészet és a művészetek, Fordította Zoltai Dénes, Helikon Kiadó, Budapest,
1998:42.
[2]
KIERKEGAARD, Sören: Írásaiból. Ford. DANI Tivadar; VALACZKAI László; VERESS
Miklós; Budapest, Gondolat Könyvkiadó, 1982: 383.
[3] A magyar könyvkiadás adós
még Albert Schweitzer életművével. Magyarul például: Albert Schweitzer, a
gondolkodó, Válogatás Albert SCHWEITZER műveiből, Fordította DANI László és
Zsigmond Gyula, Református Zsinati Iroda Sajtóosztálya, Budapest, 1989.
[4] HEIDEGGER, Martin – A
műalkotás eredete, Fordította BACSÓ Béla, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1988.
[5]
HEIDEGGER, Martin Lét és idő. (Ford VAJDA Mihály, ANGYALOSI Gergely, BACSÓ
Béla, KARDOS András, OROSZ István) Budapest, Gondolat Könyvkiadó
1989: 91.
[6] HEIDEGGER, M. 1989: 354.
[7] HEIDEGGER, M. 1989: 362.
[8] HEIDEGGER, M. 1989: 370.
[9] Ugyanott
[10] HEIDEGGER, M. 1989: 295.
[11] Mindezekről bővebben:
ANCSEL Éva – A megrendült öntudat mítoszai, in. Három tanulmány, Kossuth
Könyvkiadó, Budapest, 1983.
[12] Idézi: ANCSEL Éva,
1983:166.
[13] ANCSEL Éva is hasonló
véleményen volt, vö. i.m.
[14] Idézi: DE MICHELI, Mario
– Az avantgardizmus, Gondolat Könyvkiadó, Budapest, 1969:356.
[15] CAMUS, Albert –
Sziszüphosz mítosza, Fordította NAGY Géza, RÉZ Pál, SZABOLCSI Katalin, Magvető
Könyvkiadó, Budapest, 1990.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése