2018. január 9., kedd

A vadkanra fogott gyilkosság - 6. rész

Kérdések

Figyelmesen olvastuk Bethlen Miklós beszámolóját?

Máris adódik néhány előzetes kérdés:

A Paka nevű vadász horvátul mond valamit Zrínyinek; aki maradásra kéri a többieket, mondván: „csak meglátom, mit mond ez a bolond".

Ø  Vajon Bethlen értette is, amit Póka horvátul mondott (vagy suttogott), vagy csak a későbbiek alapján következtette?
Ø  Miért akarta Zrínyi, hogy az összes kísérője maradjon és várjon rá?
"Csak meglátom, mit mond ez a bolond".
Ø  Mit mondhatott "az a bolond?"
Ø  Valóban egy sebzett vadkanról hozott hírt? Ezt mondta? Vagy valami mást? 

Zrínyi Bethlen szövege szerint aznap már lőtt egy vaddisznót. 

Ø  Vajon Csáktornyán az lehetett a szokás, hogy minden sebzett vadkant az úr maga vesz űzőbe? Ez nem a hivatásos vadászok feladata volt?

Annyian elmentek már emellett a motívum mellett, nem rejlik benne mégis valami?

Ø  Nem szokatlan, hogy a vadászat befejeztével egy grófot vadkan ürügyével csalnak vissza az erdőbe?

Az egész történetben ez az egyik leginkább nyugtalanító motívum.

Azt tudjuk, mit hittek a többiek, hová ment uruk, azt azonban nem, mit gondolt maga Zrínyi.

Ø  Valóban abban a tudatban lovagolt vissza az erdőbe, hogy egy sebesült vadkant fog elejteni?

A barokk udvari és katonai fegyelméről sokat hallottunk.

Ø  Vajon Zrínyi udvarában inasok és lovászok az úr parancsa ellenére szokták követni a grófot? Lóháton? Összefér ez a társadalmi szokásrenddel?

Nyugtalanító kérdések. A következő fejezetben megpróbálok felelni rájuk.



A gyilkosság lépésről lépésre

Voltaképpen már Bethlen Miklós Önéletírása sem “ártatlan” a vadkan-verzió hívei számára. Az erdélyi politikus ezt hosszú évtizedekkel Zrínyi halála után, ráadásul osztrák börtönben írta. A maga tömörségében mesterien megfogalmazott szöveg. Látszólag ártalmatlan, pedig minden benne van, ami csak benne lehet. Írása rendkívül intelligens: a szánkba adja a kérdéseket. És a szánkba rágja a megoldást. Vadkan? Dehogy!

Nézzük sorjában. A kényelem okából újra ideteszem a teljes szöveget:

„Posonból mentem Sopronba, híres lutheránus prókátor és fõember Vitnyédi Istvánhoz, onnét Kõszeg és Rohoncra, Batthyány Kristóf nagy gróf úrhoz, ki is igen jó szívvel látott egynéhány nap, de elsiettem, félvén a részegségtõl, mellyel azelõtt a Batthyány-udvar híres volt; azt is költöttem, hogy holmi okra nézve egy üdeig bort nem iszom (nem merék innya). Emberséges szolgát ada kísérõt éppen Csáktornyáig, aki a szentgotthárdi harchelyen mindent megmutogatott, […] és onnét Csáktornyára Zrínyi Miklóshoz. Érkeztem pedig oda 13. novembris, nagy szerencsétlenségemre, mert csak öt nap lehete véle ismerkedésem, s oda lõn.
     Engem ez a nagy ember érdemem felett becsüllött, és amennyire azt egynéhány napok alatt tapasztaltam, szeretett. A várban egy szegeletházban nékem tisztességes kárpitos házat, külön szolgáimnak ugyanott meg külsõ házat, külön lovaimnak, szolgáimnak a városban jó szállást és tisztességes bõ prebendát rendele, minthogy olyan rendet tartott, hogy maga, felesége, két-három kedvesebb úrfi, vagy olyan kedvesebb elsõrendû szolgája, s papjával nyolc személlyel circiter, benn a maga kis palotájában ett, lévén más nagy asztal uraiméknak a nagy palotán; melyet az akkori üdõben nem is igen dicsértek, mint németes szokást a magyarok benne, minthogy a magyar felesége holta után a német feleséggel kezdette volt, és csak akkor ett a nagy palotán, amikor sok úri fõ vagy vitézlõ rend vendége érkezett. Nékem benn volt véle asztalom; ekkor kevesen ettünk benn: maga, felesége, egy kis asszonyka, Zichy Pál úrfi, Vitnyédi csak akkor érkezvén oda, Guzics Miklós udvari kapitánya, a páter és én. Nem sok tál, mint a német szokása, de ugyan szép úri asztal volt a belsõ; a nagy palotán való hosszú igen, magyaros és bõ, tisztességes asztal volt, minthogy nagy udvara is volt.
     Magáról hogy írjak, nincsen erõm s üdõm reá, csak azt írhatom: igen tudós, vitéz, nagy tanácsú, nemzetéhez buzgó, vallásában nem babonás képmutató s üldözõ, mindent igen megbecsülõ, nemes, adakozó, józan életû, az olyanokat és az igazmondókat szeretõ, részegest, hazugot, félénket gyûlölõ, nagy és szép termetû, lelkû és ábrázatú, in summa [mindent összevéve]: akkor magyar virtuosus és híres ember hozzá hasonló nem volt, sõt az én vékony ítíletem szerént Bethlen Gábortól fogva máig sem, ha olyan országot és szerencsét nem bírt is, sõt talán ezután sem lészen, noha az Isten titka és tárháza véghetetlen.
     Ezalatt érkezék hozzá, tamquam intimus consiliariushoz [úgy, mint belsõ tanácsoshoz], nemcsak a szokott nagy pecsétû mandatum deákul, hanem egy kurir által császár kis titokpecsétje alatt, amint szokták hívni Handbriefje, németül írt. Úgy láttam, az a duplicata kis levél, kurir, suspectum [kétrét hajtott kis levél, futár, gyanús dolog] volt elõtte: Vitnyédi dissvadeálta is menésit, mert sietve hívatta õfelsége Bécsbe tanácsba a magyar dolgokról, és az ekkor a törökkel csinált békesség- és portai követségrõl etc. A francia király küldött volt néki tízezer tallért ajándékon híre és jószága pusztulásáért, melyet noha a császár hírével vett volt el és Bécsben vendégeskedett el, mégis gyanúban volt miatta. Vitnyédi dissvasiójára hallám, hogy mondá: Conscia mens recti famae mendacia ridet [A jó lelkiismeret neveti a hír hazugságait]; semmit sem vétettem, ha veszek, ártatlan, tisztességesen, az igazságért, nemzetemért veszek, hogy ezt a törökkel való gyalázatos békességet nem javallottam, melyben nem voltam egyedül etc. Elvégezé, hogy csak postán, kocsikon mégyen; Zichyt, engem, egy inast, deákot és szakácsot viszen, Bécsben elég szolgát talál.
     Ezalatt, szép õszi üdõ járván, majd mindennap vadászni jártunk, paripát adatott mindenkor alám. 18. novembris erdei disznókra menénk, ebéd után hintón, volt ugyan paripa is. Vitnyédi az elsõ, én a hátulsó ülésben bal s õ jobbfelõl ültünk csak hárman; egy fabulát beszéle, méltónak tartom leírni, nem tudván õ, hogy három óra múlva meghal, talán cygnea cantiója [hattyúdala] helyén volt. Az pedig ez: Egyszer egy embert az ördögök visznek volt; találkozék egy barátja szemben véle. Kérdi: Hová mégy, kenyeres? Nem megyek én, hanem visznek. Kik s hová? Felelé: Az ördögök a pokolba. Mond emez: Jaj szegény, ugyan rosszul vagy, kinél rosszabbul nem lehetnél. Felele: Rosszul bizony, de mégis lehetnék én ennél is rosszabbul. Melyre imez álmélkodva: Hogy lehetnél rosszabbul, hiszen a pokol mindennél rosszabb. Felele: Úgy vagyon az, de most mégis õk visznek engemet, noha pokolba, de a magok vállán, hátán, hogy már nyugszom addig; s hát ha megnyergelnének s magokat is vélem vitetnék, mégis úgy is csak azon pokolba mennék, hiszem rosszabbul volnék úgy ennél is. Applicálá Magyarország s Erdélyre, és a törökre, németre.
     No, elmenénk vadászni. Õ maga levetvén a nagy bõ csizmát, melyeket a telekes bocskorra is felvonhatott, puskával béméne, és szokása szerént csak egyedül búkálván, löve egy nagy emse disznót, a gyalogosok is lövének egyet a hálónál, s vége lõn a vadászatnak. Kisereglénk a hintóhoz, az úr is, hogy immár hazamenjünk; estefelé is vala. Azonban odahozá a fátum egy Paka nevû jágerét, ki mondá horvátul: Én egy kant sebesítettem, mentem a vérin, ha utána mennénk, elveszthetnõk. Az úr mindjárt mondá nékünk Zichyvel ketten, látván, hogy el akarunk menni véle: Öcsémuraim, kegyelmetek csak maradjon itt; Vitnyédinek, Guzics kapitánynak: Csak beszélgessen itt kegyelmetek öcsém uramékkal, csak meglátom, mit mond ez a bolond, t. i. Paka, mindjárt visszajövök. Csak bocskorban lóra kapa, stuc kezében, Paka után elnyargala; egy sabaudus, Majláni nevû ifjú gavallér, Guzics öccse, inasa, meg egy Angelo nevû kedves olasz inasa és a lovász nyargalának utána; mü ott a hintónál beszélgeténk. Egyszer csak hamar ihol nyargal Guzics, mondja a bátyjának: Hamar a hintót, oda az úr. Menénk, amint a hintó nyargalhat, és osztán gyalog a sûrûbe béfuték én, hát ott fekszik, még a bal kezében, amint tetszett, a pulzus gyengén vert, de szeme sem volt nyitva, sem szólott, csak meghala. Majláni így beszélte: hogy amint Paka után bément a disznó vérén az erdõbe, amíg õk a lovakat kötözték, csak hallják a jaj-szót; Paka szava volt. Majláni legelébb érkezék, hát Paka egy horgas fán, az úr arccal a földön, s a kan a hátán; õ hozzálõ, elfut a disznó, érkezik Guzics és Angelo. Az úr felkél s mondja: Rútul bánék vélem a disznó, de ihol egy fa (melyet csatákon is magával hordozott) sebtében állítsátok meg a sebnek vérét véle, az arra igen jó. Eléggé próbálták véle, de hiába, csak elfolyt a vére, elõször ülni, osztán hanyatt fekünni, végre csak meg kelle halni, mert a fején három seb vala: egy balfelõl, a fülén felül, a feje csontján ment csak el a kannak agyara, a homloka felé szakasztotta rútul a feje bõrit; más ugyan a bal fülén alól az orcáján, a szeme felé, rút szakasztás; de e kettõ semmi, hanem harmadik jobbfelõl a fülén alól a nyaka csigájánál ment bé s elé a torka felé ment, és a nyakra járó minden inakat kettészakasztotta; az ölte meg, a vére elmenvén. Volt a kezén valami kis körmöcslés, de az semmi sem volt. Rettenetes sírás lõn az erdõben, a legalábbvaló, csak a gyermek is siratta. Azt akarják vala, hogy én vigyem a hírét a feleségének, de én, mint új, ismeretlen ember, elvetém magamról Zichy Pálra. Fogók a testet, és amely kétfelé eresztõs hintóban kimentünk volt, abból az üléseket kihányván, abban nyújtóztatók, és én az ablakban ülék és hazáig fejét, mellyét tartottam. Otthon hosszú, veres bársony dolmányba öltöztették, és osztán eresztették a feleségét hozzája, aki eszén sem volt búvában. Így lõn vége Zrínyi Miklósnak; csuda, olyan vitéz, sem lõtt, sem vágott a kanhoz, stuc, spádé lévén nála”

Zrínyi Miklós gyilkosai nem öngyilkos merénylők voltak, és legfőképpen nem magányos őrültek. A gaztett aprólékos megszervezése, gondossága arra vall, hogy mindenképpen élvezni akarták az érte járó díjat.

A megbízó valószínűleg elvárta, hogy Zrínyi halála ne tűnjön gyilkosságnak. Azzal semmit sem nyert volna. Nyilván azt akarta, hogy Zrínyi váratlanul meghaljon, de ő maga ne kerüljön gyanúba. Ha meg mégis, akkor tűnjön habókos összeesküvés-elméletnek.

Bethlen Miklós Önéletírásának idevágó részére nagyon figyelni kell. Sok évtizeddel később, osztrák börtönben írta – ahová éppen egy merészebb hangú írása miatt került. Érezni, hogy szinte minden szót külön megrág. De azért elmond mindent, részben rejtjelezve. Mesteri sűrítéssel és kihagyással. Tömören és nagyon ravaszul. A Zrínyi halálára vonatkozó szövegrész magyar nyelven a sorok közötti közlés egyik legnagyobb irodalmi mesterműve. Ez már sokaknak feltűnt. Iskolapéldája annak, hogyan kell valamit a látszólagos elhallgatás mellett mégis közölni.

Úgy közli, hogy látszólag nem közli, sejteti. Ezért nem vonható felelősségre. Huncut, aki rosszra gondol.

Az egyébként nagyon is bőbeszédű Bethlen itt szikár lesz, csaknem száraz – és mesterien tömör. Másutt még szexuális kalandjaival is hosszan elszórakoztatja a cenzort. Itt nem. Itt szikár, avatatlanok számára szándékosan unalmas.

Másutt nem fél a penitenciától, sőt felkínálja a “bűnt”. Nem baj, ha a jezsuita cenzor megfeddi érte, valamibe úgyis bele kell kötnie.

Pedig egész pályafutását jellemezte a bőbeszédűség, indiszkréciója miatt nem bízott benne sem Zrínyi, sem XIV. Lajos. A mondanivaló most is kikívánkozik, megfelelő formát kell hozzá találni. Bethlen most már aggastyán, tud vigyázni a szavaira. Nem tartja meg magának, amit tud, de explessis verbis ki se mondhatja. Úgy kell megírnia, hogy ártalmatlannak tűnjön.
Évtizedek teltek el, már minden eldőlt. A lehetőség visszavonhatatlanul odalett. Zrínyi halála most már a históriára tartozik. Az előtt azonban Bethlen tisztán akar állni. Önéletírásában nem a Zrínyi haláláról szóló az egyetlen rejtjeles rész, de ez a legfontosabb. Többszörösen átrágott, érezhetően húzott szöveg.

Az sem véletlen, hogy magyarul. A korban ez nem volt magától értetődő. Gondoljunk II. Rákóczi Ferenc memoárjaira. Bethlen magyar olvasó számára ír, és olyan nyelven, amit a legkevésbé értenek Bécsben.

Itt minden mindennel összefügg.

A koronatanú Bethlen Miklós Zrínyi vendége volt.

“A várban egy szegeletházban nékem tisztességes kárpitos házat, külön szolgáimnak ugyanott meg külsõ házat, külön lovaimnak, szolgáimnak a városban jó szállást és tisztességes bõ prebendát rendele,”

Bethlen itt nemcsak Zrínyi vendéglátását, illetve a saját státuszát akarja tisztázni. Azt is, hogy Csáktornyán rend volt, szigorú rend. Olyan, ami a korban szokatlan. Csáktornya gazdája, Zrínyi Miklós “hadi ember” volt, nála katonás rend uralkodott. Vessük csak egybe a pár bekezdéssel fentebbivel:

“onnét Kõszeg és Rohoncra, Batthyány Kristóf nagy gróf úrhoz, ki is igen jó szívvel látott egynéhány nap, de elsiettem, félvén a részegségtõl, mellyel azelõtt a Batthyány-udvar híres volt; azt is költöttem, hogy holmi okra nézve egy üdeig bort nem iszom (nem merék innya).

Hogyan? A Batthyányak részegesek voltak? Ki ír még róluk ilyesmit Bethlenen kívül? Hiszen itt sem akárkiről van szó, Zrínyi néhai legjobb barátjának, Batthyány Ádámnak a fiáról, Kristófról, aki egyébiránt maga is kiváló ember volt. Részegesek lettek volna?

Nem hinném. Bethlen meg is jegyzi, hogy “azelõtt a Batthyány-udvar híres volt“, amiben nemcsak az foglaltatik benne, hogy ma már nem az, hanem az is, hogy „ne higgyetek nekem, ez csak fikció”. Hasonlítsa össze, vesse egybe az olvasó a két főúri udvartartást. Másokkal ellentétben Zrínyinél rend volt, és Csáktornyán nem volt jellemző a részegeskedés. Látszólag csak odavetett szó, szerintem meg nagyon is tudatos.

Az összehasonlítás felkínálása a sűrítés és kihagyás mellett a rejtjeles irodalom egyik legfontosabb műfaji eleme.

Milyen tanulságra késztet? Csáktornyán nyilván a vadászat is rendkívül szervezetten zajlott. A vadászat hagyományosan a háború egyik lehetséges főpróbájának számított, fel kell tételeznünk, hogy Zrínyi grófnál a vadászat katonásan szervezett, végig kézben tartott, fegyelmezetten lebonyolított tevékenység volt.

A vadászat minden korban igen veszélyes szórakozás volt, maximális szervezettséget igényelt. Ma is.

A Zrínyi-birtokokon igen sűrűn rendeztek vadászatot, a résztvevők zöme már sokadszorra vehetett részt benne, és tudta a dolgát.

Ezt fontos már most leszögeznünk, a későbbiekben nagy jelentősége lesz.

Csáktornyára a szöveg tanúsága szerint maga Bethlen legalább négy emberrel érkezett:

“külön szolgáimnak ugyanott meg külsõ házat,” 

Azaz az erdélyi arisztokrata belső személyzetének. A többes szám alapján ez legalább két fő.

“külön lovaimnak, szolgáimnak a városban jó szállást és tisztességes bõ prebendát rendele,”

Itt nyilván a lovász(ok)ról és egyéb fegyveres szolgákról esik szó. Ez is minimum két ember. Bethlen legalább négy ember kíséretében érkezett Csáktornyára.

“minthogy olyan rendet tartott, hogy maga, felesége, két-három kedvesebb úrfi, vagy olyan kedvesebb elsõrendû szolgája, s papjával nyolc személlyel circiter, benn a maga kis palotájában ett”

Ez is nagyon fontos szövegrész. A legfontosabb vendégeivel Zrínyi külön, zárt körben étkezett. Ide – a korabeli magyar udvarok rendjét ismerve – illetéktelen személy nemigen juthatott be.

Csak akkor változtatott Zrínyi ezen a renden, ha nyomós oka volt rá:

“nem is igen dicsértek, mint németes szokást a magyarok benne, minthogy a magyar felesége holta után a német feleséggel kezdette volt, és csak akkor ett a nagy palotán, amikor sok úri fõ vagy vitézlõ rend vendége érkezett”

Ez Magyarországon nem volt megszokott. Ezt külön ki is hangsúlyozza Bethlen.

nem is igen dicsértek, mint németes szokást a magyarok benne

Tehát szokatlan, idegenesnek érzett rendet tartott otthonában a horvát bán. Vendégei egy részétől elzárkózott, nem volt könnyű megközelíteni. Már másodszor hangsúlyozza ezt Bethlen, ami nem véletlen.

csak akkor ett a nagy palotán, amikor sok úri fõ vagy vitézlõ rend vendége érkezett”

Ez azt jelenti, hogy 1664. november 17-én és 18-án nem ez volt a helyzet. Zrínyinek ekkor nem volt “sok úri fõ vagy vitézlõ rend vendége”. Csupán annyi „fő és vitézlő rend vendég” volt jelen, amennyi „papjával nyolc személlyel circiter, benn a maga kis palotájában” elfért.

Zrínyi tehát nyolcadmagával evett. Se többel, se kevesebbel.

Ez a közlés látszólag mellékes jelentőségű, könnyen átfut rajta az ember. Pedig valami nagyon fontosat készít elő az Önéletírás szerzője. Erre akkor döbbenünk rá, amikor feltűnik a szövegben az egyik gyilkos – Majláni (Magliani):

Kik voltak Zrínyi legfontosabb vendégei?

Nékem benn volt véle asztalom; ekkor kevesen ettünk benn: maga, felesége, egy kis asszonyka, Zichy Pál úrfi, Vitnyédi csak akkor érkezvén oda, Guzics Miklós udvari kapitánya, a páter és én.”

Az “egy kis asszonyka” valószínűleg Zrínyi Miklósné Löbl Zsófia grófnő komornája lehet. Ez összesen nyolc személy. Nem mind arisztokrata. Vitnyédi István még csak nem is nemes. Róla fentebb azt írja Bethlen, hogy “híres lutheránus prókátor és fõember”. Soproni evangélikus ügyvéd.

Bethlen felsorolja az asztaltársaság tagjait. Rajtuk kívül senki sem foglalt helyet az asztalnál. Ez a kör alkotta halála napján Zrínyi Miklós legbelsőbb családi és baráti körét.

Nézzük őket egyenként:

1.      Zrínyi Miklós, a házigazda
2.      Löbl Zsófia grófnő, a felesége
3.      Utóbbi komornája (a kis asszonyka). Bethlen kifejezése alapján azt gondolhatjuk, fiatal hölgy lehetett. Valószínűleg nemesi származású, de ez korántsem bizonyos. Zrínyiné osztrák grófnő volt, talán a komorna is német anyanyelvű lehetett, de ez sem biztos. Lehetett akár horvát vagy magyar is. A lényeg: nem lehetett főúri származású.
4.      Zichy Pál gróf
5.      Vitnyédi István. Soproni ügyvéd, baráti viszonyban a házigazdával. Ő sem főúr, sőt még nem is nemes.
6.      Guzics Miklós. Ő Zrínyi „udvari kapitánya” magyarán Csáktornya várnagya. Hivatalból is az úr asztalánál. Jellemző, hogy az öccse nincs itt, pedig a vadászaton majd jelen lesz. Guzicsot Zrínyi levélben is „kapitányomnak” szólítja, méghozzá horvátul. Guzics Miklós horvát anyanyelvű katonatiszt, középnemesi származású, Zrínyi familiárisa.
7.      A páter. A jezsuita gyóntató atya.
8.      Bethlen Miklós gróf.

Ez tehát Zrínyi asztaltársasága. A kor nagyúri viszonyaihoz képest kis kör. Vizsgáljuk meg, kikből áll!

Ø  A szűkebb család tagjai, Zrínyi és a felesége. Ádám kisfiuk még nincs kétesztendős, a korban nem volt szokás az apró gyermekeket a felnőttek asztalához ültetni.
Ø  Az udvartartásnak a családhoz számító, bizalmas tagjai. Ebbe a kategóriába tartozhat a komorna, és talán a páter. Ebbe a kategóriába számolnám Guzics kapitányt is. A várnagy nem feltétlenül volt hivatalos az úr asztalához, akad a korban erre ellenpélda. Guzics öccse szintén katonatiszt, de nem bejáratos ebbe a körbe.
Ø  A vendég arisztokraták. Bethlen és Zichy. Mindketten nagyon fiatalok. Státuszuk, társadalmi helyzetük koruktól függetlenül is a belső körre predesztinálja őket. Jelenlétük azonban jelzi: rajtuk kívül más arisztokrata ekkor Csáktornyán nem tartózkodhatott. Ha lett volna, itt kellett volna ülnie.
Ø  A házigazda személyes barátja. Vitnyédi István. Nem nemes. Ez jelzi, hogy Zrínyi asztalánál nemcsak nemesek kaphattak helyet. Vitnyédin kívül azonban ekkor nyilván senki olyan nem volt a csáktornyai udvar vendége, akit Zrínyi ide érdemesített volna.

Ne feledjük, a barokk időkben járunk, a rang és a cím nagyon is sokat jelent. A társadalmat át-meg áthatja a hierarchia. Bizonyos vendégeknek mindenképpen Zrínyi asztalánál lenne a helyük. Elsősorban az arisztokratáknak. Másodsorban azoknak, akik bármilyen fejedelmi vagy hivatalos személy képviseletében érkeznek. Természetesen nem a közönséges levélhozó küldöncökre gondolok, hanem olyan vendégekre, akik személyes vagy hivatalos megbízással érkeztek, és tárgyalásokra vannak feljogosítva. Az ilyen küldöttnek ugyanaz a megbecsülés jár, mint a küldőjének. Ha van még ilyen vendég, annak Zrínyi asztala mellett volna a helye.

A nyolcas számnak semmiféle misztikus jelentősége nincs. Ha lett volna még érdemes vendég, helyet szorítanak neki. Ha nincs, kevesebben ülnek le. Bethlen céloz is erre:

„Vitnyédi csak akkor érkezvén oda”
Ha Vitnyédi István nem érkezik meg, heten ültek volna asztalhoz. Arról szó sincs, hogy Vitnyédi miatt valakit elküldtek volna Zrínyi asztalától.

Meg kell állapítanom, a Bethlen által felsoroltakon kívül ebben a pillanatban Csáktornyán egyetlen olyan vendég sem tartózkodott, aki státuszánál fogva Zrínyi asztalához lett volna jogosult.

Ez miért lényeges?

Magliani státuszának meghatározásához elengedhetetlen. Bethlen a tudtunkra adja: Magliani nem tartozott egyik felsorolt státuszba sem, mert akkor az úr asztalánál kellett volna ülnie.

Ha Majláni jelentős személy, ha fontos vendég lenne, ennél az asztalnál kellene ülnie. Zrínyi azonban nem ültette ide, de maga sem ment le miatta vagy kísérete miatt “a nagy palotára”. Azon történészek, akik Maglianit (Majlánit) valami fontos diplomáciai vagy egyéb megbízatással érkező személyként próbálják értelmezni, bakot lőnek.

„Nem sok tál, mint a német szokása, de ugyan szép úri asztal volt a belsõ; a nagy palotán való hosszú igen, magyaros és bõ, tisztességes asztal volt, minthogy nagy udvara is volt.”

Ma úgy mondanánk, Zrínyi modern szokásokkal élt.

„Nem sok tál, mint a német szokása,”

Zrínyi Miklós asztalánál nem folyt mértéktelen zabálás. Magyarországon az ilyesmi „német szokás” a korban; ma inkább úgy mondanánk, Zrínyi mértékletes volt, az európai étkezési szokásokat követte minden nagyúri gesztus nélkül. A fejedelmek asztalánál egyébként nemcsak nálunk, hanem a legtöbb helyen fékevesztett pazarlás folyt.


, de ugyan szép úri asztal volt a belsõ; a nagy palotán való hosszú igen, magyaros és bõ, tisztességes asztal volt,”

Azokat a vendégeit, akiket nem hívott meg az asztalához, magyar szokás szerint igen bőségesen vendégelte Zrínyi.

minthogy nagy udvara is volt.”

A későbbiekre nézve igen fontos megjegyzés. A „nagy udvar” egyértelműen azt jelenti, minden fontos feladatra kellő számú ember állt rendelkezésre. Bethlen nem véletlenül írta ezt. Maga is arisztokrata, tud különbséget tenni, tudja, mit beszél. Erre hivatkozva joggal feltételezhetjük, hogy ebben a nagy udvarban, akadt elegendő vadász, fegyvermester, esetleg hentes, azaz minden olyan „szakértő”, akikre szükség van a vadászatnál, ha csaknem mindennap azt szerveznek.

 Magáról hogy írjak, nincsen erõm s üdõm reá, csak azt írhatom: igen tudós, vitéz, nagy tanácsú, nemzetéhez buzgó, vallásában nem babonás képmutató s üldözõ, mindent igen megbecsülõ, nemes, adakozó, józan életû, az olyanokat és az igazmondókat szeretõ, részegest, hazugot, félénket gyûlölõ, nagy és szép termetû, lelkû és ábrázatú, in summa [mindent összevéve]: akkor magyar virtuosus és híres ember hozzá hasonló nem volt, sõt az én vékony ítíletem szerént Bethlen Gábortól fogva máig sem, ha olyan országot és szerencsét nem bírt is, sõt talán ezután sem lészen, noha az Isten titka és tárháza véghetetlen.”

Zrínyi értékelése Bethlen Miklóstól. Első olvasásra semmi különös. Csakhogy…

Bevallom, annak idején, ez volt az a szöveghely, aminek olvastán gyanút fogtam. Gyanakodni kezdtem, hogy Bethlen Miklós talán valami egészen más akar közölni, valamit a sorok között.

Miért?

Bethlen Miklós írt Zrínyiről egy másféle értékelést is, évtizedekkel korábban. 1675-ben, egy rendkívül nehéz időszakban. Az irat Bethlen Miklós levele címen ismeretes. Talán az Apológia része.

1675-ben már túl vagyunk a Wesselényi-féle összeesküvésen, de még nem vette kezdetét a kuruc-labanc harcok időszaka. A magyar történelem egyik legsötétebb pillanata. A rendi összeesküvés vezetőinek kivégzése után Lipót felfüggesztette a rendi alkotmányt, Magyarországot Ampringen irányítja, rémuralom van. Dühöng a rendkívül durva ellenreformáció.

Bethlen ekkor még fiatalember, van veszítenivalója. Ha a levél az Apológia (önvédelmi irat) része, a dolog még érthetőbb. Bethlen tisztázni akarja magát a pozsonyi rendkívüli törvényszék vádjai alól.

Ennek tudatában olvassuk el:

„Zrínyi Miklós pedig több kegyben és bizalomban részesített, mint akár reményleni, akár óhajtani mertem volna, annyira, hogy nagy csodálkozásomra, jóllehet kevés ideig volt vele társalgásom, mindazonáltal bármely legtitkosabb és legnagyobb fontosságú tárgyakban velem érintkezett, mindaddig, mígnem egykor vadászat közben, melyen magam is jelen voltam, egy dühös vadkan agyarai által leterítteték, és az én kezeim, és mások kezei közt, kik későn azután érkeztünk oda, lelkét kiadta.”

Bethlen itt vadkanról beszél. Véletlenül sem mondja, hogy ő maga nem látta azt a vadkant. Méltatja Zrínyit, éppen úgy, ahogy egy vád alá helyezett főnemes méltathatja. Minden szavára vigyáz. Egyetlen rebellis megjegyzés sincs.

Ehhez képest nagyon más az Önéletírás méltatása. Azt már az idős Bethlen írja. Most is vigyáznia kell minden szavára, de ez már szellemi végrendelet. Merőben más céljai vannak.

Most sem beszélhet szabadon, de nem akarja a sírba vinni. El kell mondania.

Érdemes figyelni, miben állnak a különbségek a két méltatás között.

Magáról hogy írjak, nincsen erõm s üdõm reá,”

Látszólag egyszerű frázis. Csak akkor világlik ki az értelme, ha a részletet végigolvassuk. Erőteljesen jelzi, hogy tömör lesz, figyeljünk oda rá. Nincs erő, nincs idő. Nem lehet eleget írni róla, hiszen Zrínyi volt az elmúlt évtizedek legnagyobb magyar egyénisége.

igen tudós, vitéz, nagy tanácsú”

Ez is ártatlannak tűnik. A korábbi méltatástól azonban nagyon is különbözik. A korábbi írás a szerzőről szól, ez pedig Zrínyi Miklósról. Akkor a fiatal Bethlen a nagy embert azért emlegeti, hogy saját kiválóságát ecsetelve tisztázza magát. Most az agg kancellár ír Zrínyiről.

Talán nem véletlen a hármas felosztás.

Zrínyi

Ø  Tudós
Ø  Vitéz
Ø  Nagy politikus

Volt.

Kifejezi, hogy a szerző azonosul Zrínyi politikai koncepciójával, de még ez is csaknem ártatlan. Ez még ettől akár kései nekrológ is lehetne. De folytatódik:

„nemzetéhez buzgó,”

Azaz hazaszerető. Vagyis inkább: szereti a nemzetét. Ez már valahol a rebellis magyar felfogás határát súrolja. Főleg akkor, ha figyelembe vesszük nemcsak a leírtakat, hanem valaminek a hiányát is. Mi hiányzik ebből a szövegből?

A királyhűség.

Amelynek minden protokoll szerint az első helyen kellene állnia. Itt azonban nem szerepel. Később sem.

vallásában nem babonás képmutató s üldözõ”

Itt azonban többé-kevésbé már át is lépi Bethlen a lojalitás határait. Lehetetlen nem érezni a császár hivatalos vallásüldöző politikájával szembeni szemrehányást. Ezzel veti össze Zrínyit, a megjegyzésnek éle van. főleg, hogy a képmutatásról is szó esik.

„mindent igen megbecsülõ, nemes, adakozó, józan életû, az olyanokat és az igazmondókat szeretõ,”

Íme, a jó uralkodó tulajdonságai. Távoli rokonságot mutat a tulajdonságoknak ez a listája azzal, ahogy Zrínyi jellemezte a jó királyt a Mátyás életéről szóló elmélkedésekben. Megint valaminek a hiánya a feltűnő.

Zrínyi határozottan állást foglalt írásában amellett, hogy az ájtatosság nem uralkodóra jellemző tulajdonság. Az Önéletírás idején már régen nem Lipót ül a trónon, aki közismerten igen sokat imádkozott. Talán ezért nincs éle már ekkor a megjegyzésnek, vagy nem tűnik fel. Ez a mondat sem kockázat nélküli.

„részegest, hazugot, félénket gyûlölõ”

Ez éppen az a három tulajdonság, amelyet némely bécsi előkelőségek a magyar főnemesekben szeretnének látni. Véletlen volna?

nagy és szép termetû, lelkû és ábrázatú,”

A harmonikus testi megjelenést a barokk idején nagyon fontosnak tartották. A Habsburg uralkodók zöme előnytelen megjelenésű ember volt.

„[mindent összevéve]: akkor magyar virtuosus és híres ember hozzá hasonló nem volt”

Ez szintén elsiklana, ha csak kései nekrológ volna. A „híres” jelző esetleg szemet szúrhatna, de együtt még ez is ártatlan. De ha tovább olvassuk…

„sõt az én vékony ítíletem szerént Bethlen Gábortól fogva máig sem,”
Ez viszont robban, akár a bomba. Bethlen Gáborról ír a fogoly Bethlen ilyen stílusban! Bethlen méltatása csak számunkra természetes. Az osztrák adminisztráció szemében „rossz emlékű”, gonosz eretnek, aki Bécset ostromolta. Őt méltatni Bécsben csaknem felségsértés, hallatlanul merész dolog, még akkor is, ha a szerző maga is a Bethlen családba tartozik. 

Bethlen Miklós úgy értékeli a maga mögött hagyott XVII. századi történelmet, hogy annak legnagyobb magyar alakjai Bethlen Gábor és Zrínyi Miklós. Így ezzel a császári politikáról, illetve a Magyarországgal szembeni uralkodói felelősségről mond lesújtó véleményt.

Már túl vagyunk a török kiűzésén. Talán már Rákóczi Ferenc szabadságharcán is. Ha az elmúlt évszázad legfontosabb magyar személyiségei Bethlen Gábor és Zrínyi, akkor az éppen a teljes egykori Magyarországot Erdéllyel egyetemben megkaparintó osztrák dinasztia nem folytat hazánkra nézve hasznos és értelmes politikát.

Azért is merész Bethlennek ez az összehasonlítása, Zrínyinek Bethlen Gáborral való egybevetése, mert a szerző még meg is toldja:

„ha olyan országot és szerencsét nem bírt is”

Ezen is könnyű átsiklani. Ha azonban belegondolunk, mit is mond Bethlen…

Bethlen Miklósnak tudomása lehetett arról, hogy XIV. Lajos francia uralkodó magyar királynak is el tudta volna képzelni Zrínyi Miklóst. Szó esett erről, a megjegyzéseket Zrínyi valószínűleg elengedte a füle mellett. Katonai szövetségről is szó lehetett volna, amennyiben Zrínyi törvényesen jut a magyar trónhoz, és azt meg is tudja tartani.

Ennek nyoma is maradt. Carafa bécsi nuncius Zrínyi halála után – egyebek között – ezt írta:

„Mindazonáltal nem hiányoznak rosszakaratú emberek, akik ezt a nemes lovagot még most is rágalmazzák, mintha lelkében azt a tervet táplálta volna, hogy az országban meglévő pártjával, Franciaország és Velence támogatása mellett Magyarország királyává kiáltatja ki magát.”

El tudjuk-e képzelni Zrínyi Miklóst magyar királynak?

Bethlen erről legfeljebb akkor hallhatott, amikor már propagandaértéke sem volt. A nemzetközi politikai körök Zrínyi Miklóson kívül senkit sem tartottak rá alkalmasnak a magyar főnemesek közül, hogy egy esetleges független Magyarország királya legyen. Zrínyi halála után lényegében véve nem is vettek bennünket komolyan.

Érdekes, hogy a Zrínyi családban nyoma maradt az esetleges királyságnak. Amikor Zrínyi halála után a dilettáns főúri szervezkedés (a Wesselényi-féle összeesküvés) idején az összeesküvők a törökhöz fordultak segítségért, Zrínyi Péter magának kérte a magyar királyságot. Senki se vette komolyan. Zrínyinek Zrínyi, de nem Miklós.

„sõt talán ezután sem lészen, noha az Isten titka és tárháza véghetetlen.”

Ha mindezt végiggondoltuk, Zrínyi méltatásának befejezése több mint nyugtalanító.

„sõt talán ezután sem lészen,”

Mit jelent ez? Hogy az ország jövője reménytelen? Igen, de a befejezés:

„noha az Isten titka és tárháza véghetetlen.”

Van okunk a reménykedésre, mindig van rá okunk, hiszen a remény oka egyedül az élet.

Csakhogy…

Mit is jelent a reménykedés ebben a szövegösszefüggésben?

Hátha mégis valahogy megszabadulunk a Habsburg uralomtól.

Az idős Bethlen meglehetősen merészen jellemezte Zrínyit. Látszólag csupán kalapemelés egy évtizedek óta halott nagyság előtt. A szerző reménykedhet, hogy a felületesen olvasó császári hivatalnokok figyelmét elkerüli. Ha Bethlen Gábor nevén a cenzorok nem akadnak fenn, nyert ügye van. Ha kifogásolják, hivatkozhat arra, hogy maga is Bethlen, meg arra, hogy a nagy fejedelem már régóta halott.

Az olvasó azonban pontosan láthatja Bethlen célját. Elmondom az igazat, nem hallgatok, figyeljetek rám. Magyarul, hogy honfitársaim értsék.

„az Isten titka és tárháza véghetetlen.”

Itt vág bele Bethlen Miklós Zrínyi halálának elbeszélésébe. Egyetlen szava, mondata sem hagyható figyelmen kívül. Csak arról ír, ami fontos.

A közvetlen előzmények közül a leglényegesebb kerül azonnal szóba:

Ezalatt érkezék hozzá, tamquam intimus consiliariushoz [úgy, mint belsõ tanácsoshoz], nemcsak a szokott nagy pecsétû mandatum deákul, hanem egy kurir által császár kis titokpecsétje alatt, amint szokták hívni Handbriefje, németül írt.”

Zrínyi udvari titkos tanácsos. És tábornok. Éppen levelet kap Bécsből. A szokásos latin nyelvű hivatalos levél mellett egy másik. Futár hozta, rajta I. Lipót személyes “titokpecsétje”. A levél a legfelségesebb kézírással, németül.

Ilyen bizalmas viszonyban volt Zrínyivel a császár? Nemigen. A dolog egyáltalán nem természetes. Sőt. Attól a császártól, aki olyan mértékben féltékeny volt Zrínyire, amiért a bécsiek ünneplik, hogy egymás után három üzenetet küldött a Zrínyi palotába, és mindháromszor azt követelte, hogy Zrínyi hagyja el a fővárost, egy ilyen levél enyhén szólva szokatlan.

Meg is ijednek a jelenlévők.

“Úgy láttam, az a duplicata kis levél, kurir, suspectum [kétrét hajtott kis levél, futár, gyanús dolog] volt elõtte”

Már maga a levél és az üzenet formája is gyanús. Számunkra is az lenne. Érdemes elgondolkodni, vajon ez a levél benne volt-e a tervben. Nem mindegy, mi a válasz.

“Vitnyédi dissvadeálta is menésit”

Itt már kiderül, hogy Zrínyit Bécsbe hívják, de Vitnyédi nem javasolja, hogy menjen.

“mert sietve hívatta õfelsége Bécsbe tanácsba a magyar dolgokról, és az ekkor a törökkel csinált békesség- és portai követségrõl etc.”

Ez a tanácskozás a következő hét keddjén lett volna. Vajon a levél írója tudta-e, hogy ott Zrínyi gróf már nem fog megjelenni? Esetleg a levél is része a tervnek? Meg akarják téveszteni Zrínyit, hadd higgye, hogy Bécsben fenyegeti veszély, nem odahaza?

Úgy gondolom, ez sem lehetetlen. A megbízó könnyen rávehette a császárt egy ilyen személyes levél megírására. Így azonban roppant különös és nyugtalanító. Nem véletlenül fogtak gyanút.

A tanácskozás témája a vasvári béke lett volna. Amikor Bethlen erről ír, már történelem. A maga korában – égető, kulcsfontosságú kérdés, egyben súlyos sérelem, törvénysértés.

“A francia király küldött volt néki tízezer tallért ajándékon híre és jószága pusztulásáért, melyet noha a császár hírével vett volt el és Bécsben vendégeskedett el, mégis gyanúban volt miatta”

A tízezer tallért Lajostól a török által elpusztított birtokainak kárpótlására kapta Zrínyi. A bán úgy döntött, Bécsben elkölti – éppen azért, hogy ne kerüljön gyanúba.

mégis gyanúban volt miatta

Ez volt az egyetlen Bécs által tudott eset, hogy a francia királytól Zrínyi valamit elfogadott. Francia kapcsolatai már eleve gyanúsak voltak, különösen a vasvári béke után. Néhány héttel ezelőtt Coligny francia hadtestének tábornokai vendégeskedtek Csáktornyán.

De nemcsak Párizzsal állt kapcsolatban Zrínyi, hanem Amszterdammal, Mainz-cal, Münchennel és egyéb külföldi hatalmakkal is. Londonban éppen könyv jelent meg róla. Zrínyi külföldi kapcsolataitól a bécsi politika irányítói nagyon féltek – legfőképpen amiatt, mert erőlködve sem tudtak semmi olyasmit felfedezni, ami gyanús.

"Vitnyédi dissvasiójára hallám, hogy mondá:"

Vitnyédi, a tapasztalt soproni prókátor óvná Zrínyit a Bécsbe meneteltől, de a bán nyilvánvalóan nem maradhat otthon; a vasvári békéről van szó.

"Conscia mens recti famae mendacia ridet” [A jó lelkiismeret neveti a hír hazugságait];

Zrínyi válasza irodalmi idézet. Ovidiustól származik.

"semmit sem vétettem, ha veszek, ártatlan, tisztességesen, az igazságért, nemzetemért veszek, hogy ezt a törökkel való gyalázatos békességet nem javallottam, melyben nem voltam egyedül etc."

Az a gyanúm, hogy Bethlen visszaemlékezését itt színezi egy másik esemény, egy másik Zrínyi bécsi útja - Miklós öccsének, Péternek az útja Bécsbe hét évvel később. Ami a bécsújhelyi vérpadhoz vezetett. Talán innét a tragikus színezet, talán nem.

"semmit sem vétettem,"

Ez adja a legnagyobb különbséget. Zrínyi semmiféle felségsértést nem követett el, lázadást nem szított, nem szervezkedett. Vagy csak nem úgy, hogy kitudódhatott volna. Hogy mit tervezett - más kérdés.

"ha veszek, ártatlan, tisztességesen, az igazságért, nemzetemért veszek"

Bécsben már nem bíztak a magyarok, a vasvári béke mindenkit kijózanított. De itt ellentmondanék. Nem hinném, hogy Zrínyit hivatalosan bebörtönzés vagy kivégzés fenyegethette volna Bécsben. A horvát bán e pillanatban minden tekintetben a törvényesség talaján állt. Nem hinném, hogy a vasvári béke hívei nyílt erőszakot merészeltek volna ekkor vele szemben. Talán még azt se, hogy Zrínyit éppen Bécsben érje "baleset". Azt gondolom, a császári kormányzat most nem engedhette meg magának, hogy Zrínyi Miklóst koholt vádak alapján perbe fogja. Európa egyik legnépszerűbb emberéről volt szó. Az erőszakos önkényuralmi fellépésnek sem a kül-, sem a belpolitikai körülmények nem kedveztek. Ne feledjük: amikor valóban kirobbant egy összeesküvés, évekkel később, a kormányzat elsőre még akkor is óvakodott eljárni a dilettáns, ijedten kapkodó, Bécsbe rohangáló, magukat vádoló összeesküvőkkel szemben. A körülmények nagyon megváltoztak. Lengyelországban a Habsburgok jelöltje került a királyi trónra. A franciák háborúba keveredtek ugyan a császárral, de 1668-ban megkötötték az aacheni békét. Ráadásul a törökök legyőzték Velencét. A helyzet minden téren kedvezőtlenre fordult, a magyar rendi törekvések senkinek a támogatására nem számíthattak. Még Apafi Mihály erdélyi fejedelem is elhatárolta magát a lázadóktól. Olyan helyzetben volt, hogy nemigen tehetett mást. Az osztrák hadügy is felébredt csipkerózsika-álmából, a hadsereget fejleszteni kezdték, állandó ezredeket szerveztek. A kormányzat most már egyértelmű katonai fölénybe (is) került. Még ekkor is óvatosak voltak, megkérdezték a Portát, a francia királyt és Apafit. Egyik sem óhajtott a legkisebb közösséget se vállalni a kontár összeesküvőkkel. Ekkor vonták felelősségre őket.

Zrínyit azonban 1664-ben nyílt támadás, bebörtönzés, kivégzés aligha fenyegethette. Valami más igen. Alaktalan veszély előérzete vibrál Bethlen mondataiban. Érzik mindannyian.

"ezt a törökkel való gyalázatos békességet nem javallottam"

Azt gyanítom, ez a mondat jelen időben hangzott el.

"ezt a törökkel való gyalázatos békességet nem javallom"

Zrínyi a vasvári béke elfogadását Bécsben sem javallotta volna. Sőt. Ebben is törvényes alapon állt, ugyanis a korabeli magyar jog alapján a vasvári béke teljesen törvénytelen volt.
Ha Zrínyi eljut Bécsbe, az súlyos veszélyt jelenthet a vasvári béke híveire.

"Elvégezé, hogy csak postán, kocsikon mégyen; Zichyt, engem, egy inast, deákot és szakácsot viszen, Bécsben elég szolgát talál"

Hányan is utazhatnak összesen? Fentebb jeleztem, hogy Bethlenre legalább négy embert kell számolni.

"csak postán,"

Hivatalos birodalmi postakocsi járat ekkor még nem létezik. Magán kocsikról lehet szó.

"kocsikon mégyen"

Azaz: legalább két kocsin.

"Zichyt, engem"

Bethlen esetében - láttuk - ez még plusz legalább négy személyt jelent. Ha Zichyre csak feleannyit - mondjuk egy inast és egy lovászt - számolunk, legalább tizenkét ember.

"egy inast, deákot és szakácsot viszen,"

A legszükségesebb személyes szolgálatot ellátó emberek.

"Bécsben elég szolgát talál"

Árulkodó félmondat, egyben meg is magyarázza a szöveg értelmét. Arról van szó, hogy Zrínyi nem szeretne feltűnést keltve bevonulni Bécsbe. Nem akar se kocsikaravánt, se bandérium méretű kíséretet. Szolgaszemélyzetet sem visz fölöslegesen, hiszen ott a bécsi palotája, annak a személyzetére számít.

Mindenképpen felhívnám arra a figyelmet, hogy fegyveres kísérőkről egyetlen szó sem esik. Ez nem azt jelenti, hogy fegyveres védelem nélkül indulnának el, 1664-ben ez abszurdum volna. Bethlen azt sem mondja még egyszer, hogy ő maga sem egyedül jött Csáktornyára, és a vele lévő embereit Bécsbe is magával vinné, ez a számára magától értetődik.

Ezt azért volt szükséges elmondanom, mert biztos vagyok benne, a gyilkosok nem mernének azzal próbálkozni, hogy Zrínyit út közben öljék meg.

Kilátástalan lenne. Zrínyi kisszámú kíséret mellett dönt, ez is legalább egy tucat embert tesz ki. Ráadásul a döntés szűk körben hangzik el, a gyilkosok nem tudják, hogy Zrínyi így döntött. Mehetne száz huszár kíséretében is.

Egy tucat ember ellen is akkora banda kellene, ami mindenütt feltűnő. Akkoriban nincsenek menetrendek, az utazás kiszámíthatatlan. Csak becslés alapján lehet kiszámítani, mekkora távolságot tesznek meg egy nap. Időjárás, tengelytörés, bármi hátráltathatja őket. Csak földutak vannak, nem tudni, hol, miért, milyen irányba térnek le, és mikor.

Azt gondolom, ha Zrínyi már elindul Bécsbe, a merénylők kudarcot vallottak.
Mindenképpen addig kellett megölniük a bánt, amíg nem indult el.

De hogyan? Mikor? Hol?

"Ezalatt, szép õszi üdõ járván, majd mindennap vadászni jártunk,"

Jegyezzük meg.

"majd mindennap"

A gyilkosok felkészülhettek. Találtak egy viszonylag kiismerhető, gyakori elfoglaltságot, amikor Zrínyi elhagyja Csáktornyát.

Akár többször is tanulmányozhatták, hogy is zajlik a vadászat a kursaneci erdőben. Talán a vadászaton megölhetik Zrínyit? Nem hinném. Mint feljebb elmondtam, ezek nem öngyilkos merénylők voltak, meg akartak menekülni, és tovább akartak élni.

Egy korabeli főúri vadászat szervezett tevékenység, különösen egy "hadi ember" háza táján. Csaknem olyan, mint egy hadgyakorlat.

Nem, a vadászaton nem. Hanem mikor? A vadászat után. Amikor mindenki hazafelé készülődik, amikor figyelmen és fegyelmen rés támad.

"18. novembris erdei disznókra menénk, ebéd után hintón, volt ugyan paripa is."

Ebéd után. A hivatásos vadászok valószínűleg már reggel megkapták a parancsot a vadászat előkészítésére. A gyilkosok is végiggondolhatták a tervüket. Zrínyi másnap indulni akart, ez volt az utolsó esélyük.

Hány lövész lehetett ezen a vadászaton?

Ha Bethlen írására figyelünk, egészen biztosan vadásztak a következők:

Ø  Zrínyi Miklós
Ø  Bethlen Miklós
Ø  Zichy Pál

A házigazdáról külön is elmondja Bethlen, a másik két ifjú arisztokratáról mindenképpen feltételeznünk kell. A kor főúri kultúrája elvárta a főnemesség férfi tagjaitól a vadászaton való részvételt.

Ki még?

A szöveg további részéből félreérthetetlenül úgy tűnik, Guzics kapitány is a lövészek egyike volt. Talán még Vitnyédi István is, bár ő polgárember lévén talán kivonhatta volna magát alóla. A hintóban utazott együtt Zrínyivel. Feltételezem, hogy ő is vadászott.

A felsoroltakon kívül lövész lehetett még az ifjú Guzics, de Magliani is. Meg még mások is, akiket Bethlen nem sorol fel.

Úgy gondolom, minimum négy-öt lövésszel számolhatunk. Ehhez kell körülbelül ugyanennyi hivatásos vadász is. Meg a hajtók. Összesen valószínűleg több tucat ember.

A „gyalogok” – a Zrínyi uradalom hivatásos vadászai – kifeszítik a hálót. Utóbbi a korabeli nagyúri vadászatok állandó kelléke. Megakadályozza, hogy kitörjön a vad.

A vadászat komoly szervezettséget igényel, mert veszélyes. Ma már sokkal tökéletesebb fegyverek és eszközök állnak rendelkezésre, ennek ellenére a vadászat ma is veszélyes. Minden évben hallunk itthon is vadászbalesetről. Félreértés ne essék, nem arról, hogy a vad megsebezte a vadászt, hanem arról, hogy valaki megsebezte a vadásztársát.

A vadászat szervezése nagy felelősség. Ahol ennyi lövész van, gondosan előre meg kell tervezni. Ha a sűrűben valami hirtelen moccan, a vadásznak azonnal tudnia kell, hogy zsákmányállat lehet-e, vagy vadásztárs. A lőirányokban másik vadász nem kóvályoghat. Hajtó sem. Ez látszólag magától értetődik, de a terepen korántsem könnyű megszervezni.

     „Ezalatt, szép õszi üdõ járván, majd mindennap vadászni jártunk,”

Minimum két-három vadászat előzhette meg a gyilkosságot. A tettesek elegendő időt kaphattak a felkészülésre. A vadászat szervezése mindennap már a délelőtti órákban elkezdődhetett. Paka, mint az egyik uradalmi vadász, pontosan tudhatta, hogy aznapra az erdő melyik részére tervezik majd. Volt idejük gondosan kiválasztani a helyszínt.

paripát adatott mindenkor alám.”

Bethlennek ez a megjegyzése a korábbi vadászatokra vonatkozik. November 18-án – mint látni fogjuk – kocsin utazott Csáktornyáról az erdőig. A „mindennap” azt jelenti, hogy legalább két alkalommal ment ki korábban lóháton. Bethlen tizenharmadikán, csütörtökön érkezett Zrínyi otthonába. Ezek szerint a korábbi négy nap alatt már legalább kétszer volt vadászni a házigazdával.

Bethlen a lovat Zrínyitől kapta. Az ilyesféle figyelmesség a korban általánosnak tekinthető. Vajon mit kapott még Bethlen Zrínyitől a vadászatra?

Puskát.

Ezt nem írja, de azt sem, hogy hozott volna magával.

18. novembris erdei disznókra menénk, ebéd után hintón, volt ugyan paripa is.”
Következik Zrínyi Miklós utolsó vadászata. Ebéd után, azaz valamikor 13-14 óra körül indultak. Csáktornya és a kursaneci erdő távolsága egymástól körülbelül tíz kilométer. Nincs közel, de lovon és kocsin nincs is nagyon messze. Kényelmesen oda lehet érni egy órán belül.

A megjegyzésből úgy tűnik, Bethlen maga választotta, hogy ezúttal nem lóháton teszi meg a távolságot, hanem Zrínyi hintajában.

Vitnyédi az elsõ, én a hátulsó ülésben bal s õ jobbfelõl ültünk csak hárman;”

Talán éppen Vitnyédi kérésére döntött úgy a házigazda, hogy maga is hintón megy. Az összes többi lövész lóháton mehetett. Feltehetőleg a közemberek is lóháton vagy szekéren. Az esetleges zsákmány számára is vittek magukkal valamilyen szállítóeszközt.

egy fabulát beszéle, méltónak tartom leírni, nem tudván õ, hogy három óra múlva meghal, talán cygnea cantiója [hattyúdala] helyén volt. Az pedig ez: Egyszer egy embert az ördögök visznek volt; találkozék egy barátja szemben véle. Kérdi: Hová mégy, kenyeres? Nem megyek én, hanem visznek. Kik s hová? Felelé: Az ördögök a pokolba. Mond emez: Jaj szegény, ugyan rosszul vagy, kinél rosszabbul nem lehetnél. Felele: Rosszul bizony, de mégis lehetnék én ennél is rosszabbul. Melyre imez álmélkodva: Hogy lehetnél rosszabbul, hiszen a pokol mindennél rosszabb. Felele: Úgy vagyon az, de most mégis õk visznek engemet, noha pokolba, de a magok vállán, hátán, hogy már nyugszom addig; s hát ha megnyergelnének s magokat is vélem vitetnék, mégis úgy is csak azon pokolba mennék, hiszem rosszabbul volnék úgy ennél is. Applicálá Magyarország s Erdélyre, és a törökre, németre.”

A magyar irodalom legbölcsebb fabulája. Most nem foglalkoznék vele részletesebben, másutt már megtettem. Ajánlom a „modern” pesszimizmus nyafogó művelőinek figyelmébe.

"No, elmenénk vadászni. Õ maga levetvén a nagy bõ csizmát, melyeket a telekes bocskorra is felvonhatott, puskával béméne, és szokása szerént csak egyedül búkálván, löve egy nagy emse disznót, a gyalogosok is lövének egyet a hálónál, s vége lõn a vadászatnak. Kisereglénk a hintóhoz, az úr is, hogy immár hazamenjünk; estefelé is vala"

Figyeljük meg Bethlen közlését. Bizonyos dolgokat azért nem említ, mert a számára magától értetődőek, másokat meg azért nem, hogy vegyük észre.

No, elmenénk vadászni”

Megérkeztek az erdőszélre. Bethlen itt számos fontos dologról nem tesz említést. Nem tudjuk, hogy a hivatásos vadászok mindannyian már a helyszínen várakoztak-e, vagy részben Zrínyi menetével együtt érkeztek meg. Egy részük mindenképpen kijött már hamarabb, nem hiszem, hogy a hálót akkor feszítették volna ki, amikor Zrínyi megérkezett. Aligha várakoztatták meg az úri vadászokat.

Érdekes volna tudnunk, hogy vajon Paka mikor ért a helyszínre? Talán már korábban kinézhette magának a gyilkosság helyszínét, de az is lehet, hogy csak most döntött.

Õ maga levetvén a nagy bõ csizmát, melyeket a telekes bocskorra is felvonhatott,”

Késő ősz van. Erdei cserkészéshez a bocskor alkalmasabb viselet, mint a nehéz csizma.

"és szokása szerént csak egyedül búkálván, löve egy nagy emse disznót"

Ez - félreértések elkerülés végett - nem azt jelenti, hogy Zrínyi abszolút egyedül bóklászott az erdőben, csak azt, hogy nem tartott igényt vadászkísérőre.

A korban az előkelő vadászok mellé hivatásos vadászt adtak, aki - ha kellett - a puskát is elsütötte, kalauzolta és vigyázta a vendéget. Megakadályozta, hogy eltévedjen, másik vadász puskája elé kerülhessen. Ez ma is így van, gondoljunk csak a vadászó turistákra.

Zrínyi, mint tapasztalt vadász, nem igényelt ilyen kísérőt.

A megjegyzés semmiképpen sem jelenti azt, hogy Zrínyi teljesen a saját feje szerint, másoktól függetlenül járta volna az erdőt. Éppen eleget írt a fegyelem fontosságáról, a vadászat hadgyakorlat jellegéről. A magányosan kóválygó, kiszámíthatatlan helyeken megjelenő vadász elemi csapás a vadászatra, számos tragikus vadászbaleset hagyományos okozója. Zrínyi Miklós nyilvánvalóan a számára kijelölt sávban, megállapodás szerinti helyen vadászott egyedül. Ezt azért szükséges hangsúlyoznom, mert némelyik modern történész írásából úgy tűnik, mintha Bethlen szavait úgy értelmezné, hogy Zrínyi átabotában, a maga feje szerint, a többiekkel, a vadászat rendjével nem törődve vadászott volna. Ez természetesen abszurdum.

Még egy fontos dolgot közöl velünk Bethlen: Zrínyi Miklóson kívül senki más nem vadászott kísérő nélkül 1664. november 18-án. Ez bizonyos értelmében a házigazda különleges előjogának tekinthető.


Folytatása következik.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése