Sátán úr, a vén objektív

Sátán úr, a vén objektív
Azt mondja, csak pumpa a szív.

Az ember csak véges tudat;
Minden a halálra mutat.

A világba belevetve,
Véletlen létbe rekesztve...

Sátán úr, a vén objektív
A végzet mocsarába hív.

A világ rozoga fészer,
Benne - gazdasági kényszer.

Az ő objektivitása
Csupán kasírozott kása.

Nem számít a személyes gond,
Csupán a külső nézőpont.

Az álságos utópia
Célja: végső entrópia.

De ha lesz alkotó kétség,
Hit,
Remény,
Lelki egészség...

Sátán úr - a vén mihaszna
Visszasüpped az anyagba.

Szent játék vagy profán játszadozás - 8. rész

A művészethez való viszony a polgári társadalom egyik neuralgikus pontja. Nem az egyetlen, de a legfontosabbak közé tartozik.

„Részben a modern kommunizmus, léhább formájában a fasizmus teremtette meg az igényt, hogy lelepleződjék az ámítás, mely elveivel és erényeivel együtt, megrohasztja a polgári típusú demokráciát.”[1]

A kommunizmus – sőt részben a fasizmus is – abból élt, hogy érthető megoldásokat javasolt a polgári társadalomban felhalmozódott problémák jelentős részére. A szélsőséges politikai mozgalmak ma is ebből élnek.

Marx abszolút értelemben véve igen sok téves gondolatot fogalmazott meg az emberi társadalommal kapcsolatban, eszméi tragédiákat idéztek elő, felforgatták a világot. A hitele azonban onnan származott, hogy a kapitalizmus társadalmi berendezkedésének igen sok embertelen vonását tette szóvá. Ezekben igaza volt, és ma is igaza van – amint arra Jacques Derrida is figyelmeztetett.

Marx nézetei mindenestül a polgári társadalomból nőttek ki.

„Marx tudományos messianizmusa polgári eredetű. A tudomány fejlődése, jövője, a technika fejlődése és kultusza polgári mítoszok egytől egyig, melyek a XIX. században dogmává álltak össze.”[2]

A „fejlődés” polgári koncepciója sok áldást adott a világnak. Ez mai történetszemléletünk alapja. Az általa sugallt mai világkép azonban ma már erősen vitatható.

A köztudatban a tudomány és a technika haladása csaknem teljesen kisajátította a „fejlődés” fogalmát. Korábban ezt talán nem tartottuk aggasztónak, ma azonban már látjuk, hogy tévútra vezet.

A tudomány napjainkra teljesen elszakadt a tömegektől, amelynek nemcsak az a következménye, hogy megrendült benne az emberek bizalma, hanem legfőképpen az, hogy kiszámíthatatlan és hűséges eszközévé vált a hatalomnak. Éppen annyira ellenőrizhetetlen, mint a nemzetközi vállalat-birodalmak és a nagytőke.

A tudomány küldetését régen megtagadta, amikor tömeggyilkosok számára készített szörnyű fegyvereket. Számos olyan irányba is tájékozódik, amelyek az alapvető emberi etika szempontjából vitathatók.

A „tudományos-technikai forradalom” semmit sem segített a világ éhezőin, semmit sem tett az elmaradottság felszámolása érdekében. Az emberiség legfontosabb problémái lényegében ma is ugyanazok, mint a történelem bármely korábbi időpontjában: szegénység, elnyomás, az erkölcsi alapú együttműködés hiánya. Ezek „fejlődtek” napjainkra a földi életet is veszélyeztető világproblémákká. Ez a fejlődés elvének legsúlyosabb kritikája.

Ki mondhatja, hogy egy ilyen világban a költészetnek „nyelvfilozófiai problémákon” kell rágódnia, és díjakon acsarkodó egyének jelentéktelen szubkultúráját kell alkotnia?

A fejlődés elvével más baj is van.

Erkölcsi értelemben a világ nem fejlődik, inkább stagnál. Ha fejlődik, igen lassan, és ez a fejlődés messze a tudományos és a technikai fejlődés mögött marad. Arra a kérdésre, mi bizonyítja az emberiség fejlődését abszolút emberi értelemben, csak a következő választ tudjuk adni:

Ø  A háborút már nem a világ egyik lehetséges létmódjának tekintjük, hanem alapvetően erkölcstelen állapotnak.

Ez az egyetlen tény, amit itt felmutathatunk. Hogy ez mennyire a spontán emberi fejlődés terméke, és mennyire annak belátása, hogy a modern fegyverek gyakorlatilag értelmetlenné teszik a háborút, nem dönthető el.

A Föld tudományos-technikai potenciálja már lehetővé tenné, hogy minden ember számára emberhez méltó életkörülményeket biztosítsunk. A világproblémák a jelenleg birtokolt eszköztárral már megoldhatók lennének, akkor is, ha az eszközök zöme magántulajdonban marad. Marx tévedett: az emberiség javát nem a tulajdonviszonyok megváltoztatása garantálhatja, hanem az önzetlenül segíteni akaró szabad akarat.

Oriana Fallaci a hatvanas években írott Ha meghal a Nap című világsikerű könyvében egyebek között korabeli futurológusokat is kérdezett a jövőről. Egy kijelentésük különösen megragadt bennem: “A kilencvenes években a Földön már több rakétajárat lesz, mint repülőjárat.

Nos, bárki ellenőrizheti a jövőre - azaz a mai jelenre - vonatkozó akkori elképzeléseket. Mi valósult meg, és mi nem. Mi az, amit senki sem jósolt, és mégis megvalósult. De nem ez az igazán érdekes. Az akkori jóslatokat tömören úgy foglalhatjuk össze, hogy az emberi fejlődést kizárólag technikai fejlődésnek tekintették.

Így a rakétatechnológia, meg úgy a nukleáris energia…

Minél több és jobb herkentyű, annál komolyabb fejlődés?


Ha ehhez hozzávesszük a keleti blokk jóslatait, azok annyiban mások, hogy ők meg egyfajta paradicsomi állapotokat teremtő globális világkommunizmust képzeltek el, ahol a több száz évvel későbbi emberek még mindig Marxot és Lenint dicsőítik.

A jövőre vonatkozó mai fantazmagóriák merőben mások. Leginkább az egyéni szellemi képességek és az individuális fizikai lét szinte korlátlan kiterjesztéséről szólnak. Szerintük az ember legfontosabb tulajdonsága a klasszikus értelemben vett intelligencia; ennek fejlesztése pedig az agy információ-tároló és feladatmegoldó képességének végtelen kibővítését jelenti. Az élettartam növelését is egyféle tökélyre fejlesztett biológiai hardver-és szoftverkarbantartásban látják. Így a génsebészet, meg úgy a nanotechnológia..

Összefoglalva: az emberi fejlődés lényege abban áll, hogy minél inkább hasonulunk a számítógépekhez.

Minél számítógépszerűbb, annál fejlettebb?

Néhány éve egy kora reggel végigsétáltam Budapest nyolcadik kerületének azon útvonalán,  amelyet harminc éve nap mint nap többször is megtettem.

Törmelék, szenny, gyanús tócsák. Fásult, fáradt tekintetű emberek. Csiricsáré új és lepukkant régi fáradt tekintettel támasztja egymást. Mint egy gyarmatosított távoli bolygó vidéki nagyvárosa…

A legváratlanabb helyeken - hajléktalanok pihennek…

Mit is fejlődött a város az utolsó harminc év alatt?

Ebben lenne az emberi lényeg? A kütyükben és a számítógépszerűségben? Filozofálgató lényem tiltakozik: nem, nem ebben rejlik, az emberi lényegnek nincs igazi valósága. Különösen materializálható valósága nincs. Kütyükre, szoftverekre váltható valósága sincs. Pénzre, üzleti sikerre konvertálható sincs.

Az emberiség jövőbeli érzelmi és erkölcsi fejlődéséről alig olvastam valamit ezekben a prognózisokban. Jószerivel semmit..

Az emberi jogok esetleges szélesítéséről? Olyan jogokról, amelyek semmiféle módon sem függenek össze az anyagiakkal?

Mert a “pénzen megvehető” nem azonos a “mindenki számára elérhető” fogalmával. Erről semmit. Jószerivel semmit (Legalábbis ezekben a prognózisokban nem, másutt igen.)

A hetvenes években egy ismeretterjesztő kiadvány képes táblázatot közölt a földi élőlények fizikai képességéről. Az úszás terén az emberiséget az akkori világcsúcstartó, Mark Spitz képviselte. Gyakorlati értéke nem sok volt, hiszen az emberiség tagjai közül (akkor éppen) senki sem volt képes adott távot olyan gyorsan leúszni Mark Spitz-en kívül.

Valahogy ma sem mindenki Mark Spitz. Meg nem is Billy Gates.


Hát az erőszak megszűntéről?  Az emberi együttműködésről? Tehetségről, boldogságról, ezek közkinccsé válásáról? Jószerivel semmit.

Illetve igen: a liberális gazdaságfilozófia meg a szociáldarwinizmus mai változatai tömegével öntik elém a mindenféle leszéferleszépászéból, szentpiacimádatból, meg nyugodjunkbelegenetikailagmindigolyanokleszünkmintmostmertmegvagyunkhatározva úgyis-ból álló szózuhatagok híg váladékát.

Ezek persze a mi korunk termékei. Azé a koré, amelyben éppen annyi a szolidaritás, hogy eltűri a hajléktalanságot. A jövőt illetően is ennyit érnek.

A pozitivizmus idején Spencer az emberiségre vonatkozó nagy átfogó művében a költészetre csupán néhány bekezdés jutott a végén. Akkor azt gondolták, az ember csontjainak, szöveteinek és egyéb alkatrészeinek összege.

Hajléktalanok voltak ötszáz, meg ezer éve is.  Részét kell-e képezniük a jövőnek is? Vajon az emberiség minőségi fejlődése nem éppen az összetartozást, az emberibb érintkezést jelenti-e?

Nem ez volna a minőségi fejlődés?

Ha még mindig vannak hajléktalanok, mit fejlődtünk az utóbbi évezredben? Kütyük meg számítógépek? Meg találmányok? Meg ismeretek? “Ment-e általuk a világ elébb?”
A tömeggyilkolás technológiája kétségtelenül “fejlődött”. De az itt garast sem ér.
Az emberi lényeg nem forintosítható. Nem is dollárosítható.

Nem lehetne másképpen?

Olyan ez, mint a szerelem első látásra. Aki sose tapasztalta, annak nincs is. Sőt: nem is létezik.

Embertársaink zöme - ki őszintén, ki meg nyakatekert szőrszálhasogatással - bizonygatja, hogy nem létezik, nincs, ábránd. Szegények nem is sejtik, hogy ilyenkor újra és újra kirabolják - önmagukat. Talán valóban nem tapasztalták meg soha. Talán kaptak “helyette” egyebet: pénzt, vagyont, külföldi utakat, tárgyakat. Vagy bármit, ami “csillog és zörög”.
Akik meg már átélték, csendes bölcsességgel hallgatnak és mosolyognak. Ők már tudják, hogy van.

Mi is hát az emberi lényeg? A bennünk élő végtelen. A költészet ad hangot neki – ha ad.


Magunkban őrizzük, sokan félve, rejtegetve. Sokan nyíltan. Sokan bűntudattal. Egyesek már mondani sem merik. Mások fennen “cáfolgatják” fontoskodó “modern” elméletekkel, hogy tulajdon lelkiismeretük hangjait elnyomják.

De még ők is felismerik a gyermeki tekintetben, a szerelmes csókban, az álmokban.

(“Olyan szövetből vagyunk, mint az álmaink,
Kis életünket megkoronázzák az álmok.”)

“As dreams are made on, and our little life
Is rounded with a sleep.”[3]

Talán lesznek még okosabb herkentyűink.

Talán olyanok leszünk, mint a számítógépek.

Talán a gazdagok örökké élnek majd.

De ha a jövőben is lesznek hajléktalanok - semmit sem fog fejlődni az emberiség

Az emberiség jelenlegi gazdasági és technikai potenciálja elvileg mindenki számára képes volna emberhez méltó életet biztosítani. Nem kéne, hogy bárki is hajléktalan legyen. Fel lehetne számolni a szegénységet, a gyermekhalált, az éhezést. Fel is kellene – ha a világ vezetői adnának magukra.

Történt valami ennek érdekében? Mi akadályozza meg? Leginkább a kapzsiság.

Mai társadalmunk egyik alapértéke a kapzsiság.

Tiszteletreméltó köntöst ölt magára, értekezik, bölcsességeket  mond, nagy svádával osztja az észt. Elegánsabbnál elegánsabb álneveket talál magának. De azért még: közönséges kapzsiság marad. A kapzsiság korunk legtiszteletreméltóbb erényeként kanonizáltatott.

A pénz eredetileg csereeszköz. Meghatározott funkciója van. Bálvánnyá emelése súlyos tévedés - önálló hatalommá tétele minden filozófiai távlatból szemlélve abszurditás.
A pénz csak emberi játékszer. Minden további abszurditás ebből jön.

Erősebb államoknak erősebb pénz. A homokozóban, a játszótéren a kemény öklű nagyfiú diktál.  Az én hintámmal csak én játszhatok! Az én játékszerem jobb és fontosabb.
A gazdasági válság az emberi gazdasági kapcsolatok zavarából keletkezik. Mivel eme viszonyok megegyezésen alapulnak, az emberi közösség megállapodása percek alatt megszüntethetné a válságot. Ha volna emberi közösség.

Helyette Golding zseniális meglátása. Az emberek egyénileg lehetnek bölcsek, értelmesek, kedvesek és toleránsak - állami értelemben továbbra is a kapzsiság és a hülyeség vezérel.
A földi világ legjobb parafrázisa A legyek ura. A kapcsolatok színvonalát és szellemiségét pompásan modellezi.

Magukra hagyott kamaszok egy titokzatos világban - látszólag önmaguknak kiszolgáltatva.
Gazdasági válság.  Ki tudja, hányan veszítik el mindenüket, jutnak koldusbotra-nyomorba, lesznek öngyilkosok.

Mindig csak azok hoznak áldozatot, akiknek szinte nincs mit feláldozniuk. Mert a nagyfiúk erősebbek.

Hány áldozatot “ér meg” a gazdaság “rendbe tétele”? Hány hajléktalant? Hány depresszióst? Hány halálos beteget? Hány felbomlott házasságot? Hány tönkrement családot? Hány öngyilkost? Hány árvát?

Hány áldozatot ér meg a kapzsiság?

Megér egyet is?

Aki az áldozatot elfogadja, alaptól feltételezi, hogy ő maga nem lesz áldozat. 

Legyen áldozat, de az mindig valaki más. A más áldozata nem számít. Nekem megéri. Talán még nyerek is rajta.

A valóság azonban mindig más. A valóságban az áldozatok sohasem korlátozódnak oda, ahol a cinizmus még elfogadja őket. Ha az áldozathozatal egyszer megindul, bárki áldozattá válhat.

A kapzsiság szétverte az emberi közösségeket, kisstílű egyéni önzések zagyva konglomerátumát  hozta létre helyette. Segíts magadon, ha tudsz - harsogja a kietlen liberális demagógia. Úgy tesz, mintha nem fogná fel, hogy ez mindenki számára mást jelent.

A kapzsiság a legostobább tanácsadók egyike. Sohasem áll meg félúton, és nem nyugszik addig, míg önnön magát is el nem pusztította.

A történelemben csak egyetlen eset volt, amikor a kapzsiság okozta válságot az emberi bölcsesség állította meg. 

Szólón. Egy költő.

A történelem egyik legimpozánsabb fénykora következett utána.

A liberális demagógia mindezekkel egyetlen fogalmat szokott szembehelyezni, ez pedig a szabadság.

A szabadság egyszerre személyes és társadalmi fogalom, ahogy az erkölcs is az. A szerelem fogalma is ilyen nézőpontból válik teljessé, megfogalmazhatóvá – remélhetőleg hamarosan.

A szabadság nem a vásárlás és az utazás lehetőségét vagy lehetetlenségét, hanem az erkölcsi döntések lehetőségét és a bennük megtestesülő felelősséget jelenti.

Az anyagi eszközök felett való diszponálás, vagy nem diszponálás; illetve az utazás lehetősége vagy lehetetlensége az ember szabadságát nem növeli, és nem csökkenti, mert ezekkel nem egy dimenzióban található.

Viszont a fogalomzavar valami igen fontosra irányítja a figyelmet. A liberális piacgazdaságban oly sokat magasztalt emberi jogok – csökevényesek.

A létező szocializmus bukása után a liberális szabadságjogok elvének kiüresedése egyre nyilvánvalóbbá válik. Kiegészítésre szorulnak, mert jelenlegi formájukban csökevényesek.

Ahhoz, hogy a szabadságjogok érvényesülése valódi szabadságot jelentsen, legalább az alább felsoroltakkal kellene kiegészíteni őket:

Ø  A lakóhelyhez, az otthonhoz való jog

Ø  A biztos megélhetéshez való jog

Ø  A munkahelyhez való jog

Még ez sem adná az emberi jogok teljességét, de biztosabb és emberibb életet teremthetne. Korlátozná természetesen az egyedül üdvözítő piacgazdaságot, lenyesné annak vadhajtásait, de még mindig nem volna a teljesség.

A jelenlegi tudomány gyakorlati materializmusa nem a marxizmusból ered, hanem a reformációnak az eleve elrendeltségre vonatkozó tanaiból. Ha Isten mindent előre eltervezett, nincs miért beavatkoznia, nincs is jelen a világban.

„Marx tehát nem tiszta materialista, azon nyilvánvaló oknál fogva, hogy nincs tiszta materializmus, sem abszolút materializmus. Olyannyira nem tiszta materialista, hogy elismeri: ha a fegyverek győzelemre vihetik az elméletet, az elmélettől is eldördülhetnek a fegyverek. Szabatosabban történelmi determinizmusnak nevezhetnénk Marx álláspontját. Nem tagadja a gondolkozást, de feltételezi, hogy abszolút mértékben a külső valóság determinálja.”[4]

Marx elméletének számos ellentmondása van. Az embert a dolgok teremtették, a külső valóság minden cselekedetét determinálja, és az aranykort – az osztály nélküli társadalmat – az osztályharc hozhatja el.

„A történelem végére ígért aranykor, s az apokalipszis, mely fokozza varázsát, mindent igazol.”[5]

A marxizmus alapvető erkölcstelenségét Camus is szóvá teszi.

„Az utópia a jövővel helyettesíti istent. Egybemos jövőt és morált; nincs más érték, mint az, amelyik e jövőt szolgálja. Az utópia ezért alkalmaz majdnem mindig kényszerítő eszközöket, ezért tekintélyelvű.”[6]

Régebben írtam egy tanulmányt arról, hogy voltaképpen honnan is származik az utópiákat alkotó keret.[7]

„A történelem vége nem példaértékű és nem jelent tökéletesedést. Önkényes, terrorisztikus alapelv.” [8]

Akkor is az, ha „csak” a művészet végére értelmezzük. Bámulatos, milyen elszántsággal, és mennyire alap nélkül terjesztik ki az ideológiák ezt az alapjában véve vallásos jellegű elképzelést a társadalomra. Igazából a tanácstalanság, az emberi fejlődés lehetőségét elképzelni sem tudó beszűkültség jele.

„A humanizmus földje, Európa embertelen föld lett.”[9]

Vitába szállnék Camus kétségbeesett megállapításával. Európa nem embertelen föld, Európa továbbra is a humanizmus földje. Vagy legalább a humanizmus lehetőségének földje. Sok nyelv és sok kultúra világa. Mérhetetlen tartalékokkal rendelkezik. A megújulás és a fejlődés érdekében minden nyelvre, minden kultúrára szükség van.

Európa példát mutathat a világnak a lokális értékek megőrzése, fejlesztése, a kultúrák békét teremtő egymás mellett élése terén. Nem a jelenlegi multikultúra-propagandára gondolok, annak a csődje már nyilvánvaló. Számos nyugat-európai országban élnek nagy létszámú, a többséggel, az őslakossággal és a klasszikus európai értékekkel is ellenségesen szemben álló iszlám csoportok. A probléma békés és hatékony kezelésének stratégiája még várat magára. Sokáig nem odázható, ha nem akarjuk veszélybe sodorni az európai értékeket. Utóbbiak közül olyanok is válságba kerülhetnek, amelyeket már régtől megállapodottaknak gondoltunk.

Melyek a klasszikus, aktuális európai értékek?

Ø  Egynejűség

Ø  Férfi és nő egyenjogúsága

Ø  A magánélet szentsége

Ø  A vallási türelem

Ø  Az anyaság

Ø  Apaság

Ø  A szabad párválasztás

Ø  A kultúra, a tanultság értéke

Ø  A tények tisztelete

Ø  Az emberi méltóság

Ø  Az európai vitakultúra

Ø  Mások nemzeti, vallási, családi hagyományainak tiszteletben tartása

Ø  Az erőszak mellőzése a hétköznapi emberi gyakorlatban

Ezeket az értékeinket minden megalkuvás nélkül őrizni kell. Nem fogadható el semmiféle jogcímen sem a nők alávetése, sem pedig más patriarchális jellegű fordulat. Európa nem vezetheti be az iszlám jogot, akkor sem, ha maga a canterbury érsek javasolta, mert az hatalmas, elvtelen visszalépés lenne.

---

[1] CAMUS, i. m. 162.

[2] CAMUS, i. m. 224.

[3] William Shakespeare – The Tempest

[4] CAMUS, i. m. 229.

[5] Ugyanott, 240.

[6] Ugyanott

[7] Utópia – a Maradandóság Világa, Új Galaxis 14-15.

[8] CAMUS, i. m. 258.

[9] Ugyanott, 284.

A Boldogság képessége

 A Boldogság képességét
Nem az Isten adja,
Jelzi, hogy út vezet hozzá,
De meg nem mutatja.

Nincs eleve elrendelve,
Isten ki nem mérte,
Hozzájuthat mindenki, de -
Dolgozni kell érte.

Se vagyonok, Karrierek,
Se a könnyű flörtök;
Bőven teremt tévutakat
Az anyagi ördög.

A Boldogság képessége
Nem háborús préda,
Nem gazdasági nyereség -
Csak az Élet célja.

Hidegvérrel a hidegben

Hidegvérrel a hidegben;
Aki jól fél,
Sose retten.

Annak, aki sokat megél,
Elkerülhetetlen a Tél.

Ha Létünkre van Felelet,
Tavasz követi a Telet.

Istennek szeme se rebben;
Hidegvérrel a hidegben...

Tél partjain - Csillagidő

Tél partjain - Csillagidő;
Marad-e Múlt?
Lesz-e Jövő?

Szél sodor mocsárba, alább,
Vagy megyünk az úton tovább?

Megmaradunk-e magyarnak,
Vagy az lesz, amit akarnak?

Tél partjain - Csillagidő;
Sosem nyugszik a túlerő...

Elsüllyesztett Atlantiszok
Rég halott lelke háborog...

A kánon rossz, pénzes óság -
Átüt rajta a valóság...

Tél partjain - Csillagidő
Isten homlokán száz redő...

Marad-e Múlt?
Lesz-e Jövő?

Tél partjain -
Csillagidő...

A vadkanra fogott gyilkosság -

Ezt persze itt nem hangsúlyozza ki, azzal magára vonná a hivatalnok figyelmét. Inkább a könyvének többi részein mesél arról, milyen előrehaladást ért el a különféle nyelvekben, melyikkel hogyan boldogult. A hivatalnok ezeket úgyse jegyzi meg, és úgysem kombinál.
Ha pedig Bethlen nem tudott horvátul, akkor nyilván fogalma sem volt akkor arról, hogy mit is mond Zrínyinek Paka, hiszen nem értette.

Ebben az esetben Bethlen finoman közli velünk, hogy Paka állítólag – a hivatalos, kötelező és kincstári álláspont szerint – egy vadkanról beszélt Zrínyinek, ő a közelben állt, hallotta, hogy Paka mond valamit, de nem értette. Ezért nem is tanúsíthatja. Bethlen nagyon vigyáz, hogy ez ne legyen túlságosan nyilvánvaló. Ezért csak néhány mondattal később rekonstruálja a szituációt:

„Az úr mindjárt mondá nékünk Zichyvel ketten, látván, hogy el akarunk menni véle: Öcsémuraim, kegyelmetek csak maradjon itt; Vitnyédinek, Guzics kapitánynak: Csak beszélgessen itt kegyelmetek öcsém uramékkal, csak meglátom, mit mond ez a bolond, t. i. Póka, mindjárt visszajövök.”

A két arisztokrata vendég – Bethlen és Zichy – közvetlenül Zrínyi mellett. A két kevésbé rangos személy – Guzics kapitány és Vitnyédi István – néhány lépéssel arrébb, ahogy azt a barokk társasági etikett előírja. Ezek szerint Bethlen és Zichy talán hallhatta, mit is mondott Paka, Guzics és Vitnyédi azonban nem.

Ki értett közülük horvátul? Egyedül Guzics kapitány.

Paka bármit is mondott Zrínyinek, azt kettejükön kívül senki sem értette.

Bethlen azt is megírja, amit várnak tőle, hogy állítólag Paka ezt mondta:

„Én egy kant sebesítettem, mentem a vérin, ha utána mennénk, elveszthetnõk.”

Ez a közlés mindkét lábára sántít, és ezt Bethlen tudja. Csak néhány mondatban azért összefoglalnám, milyen kifogásokat támaszthatunk a vadkan-mese ilyetén indítása ellen – azon kívül, hogy Bethlen Miklós, a szemtanú világosan értésünkre adta, hogy nem értette, amit Paka mondott.

1.      Ha Paka most jött az erdőből, miért nem tűnt fel eddig a hiánya, miért nem keresték?

2.      Paka szakképzett vadász, „jáger”. A dolga a vadászat. Miért nem fejezi be maga? Miért hív bárkit, különösen miért hívná éppen Zrínyit – a vadászat befejeztével?

3.      A vadászat végét jelző kürt akkor szólal meg, amikor a vadászmester szerint a vadászatnak valóban „vége”. Ha sebesült, veszélyes vad maradt a bozótban, a vadásznak kötelessége felkutatni és megadni neki a kegyelemlövést. Sőt ilyen esetben figyelmeztetni kellene – vagyis: kellett volna – a vendégeket a potenciálisan veszélyes állatra.

4.      Miért nem felettesének, a vadászmesternek jelent Paka, miért az urat zaklatja?

5.      Hol van az a sebzett vadkan, merre kódorgott, ha az egyébként szervezett vadászat többi résztvevője nem észlelte?

6.      Hol járt eddig, merre kóvályott Paka, ha eddig nem volt kapcsolatban a többi vadásztársával?

7.      Mi volt Paka feladata a vadászat idején? Melyik vendéget kísérte? Vagy neki csak az volt a dolga, hogy az erdő ismeretlen részeiben vadkanokat hajkurásszon? Van ilyen poszt a csapatban?

Ma a szabad társadalmi konvenciók korában élünk. Szinte bárki bárkivel viszonylag könnyen kapcsolatba léphet; legalábbis az elmúlt időkhöz képest. 1664 azonban a barokk idején volt, amikor etikettek születtek, és nagyon is szigorú társasági-társadalmi konvenciók voltak érvényben.
Zrínyi toleráns volt, nem pöffeszkedett, kedves és közvetlen modora miatt nagyon szerették.
De ez mégis a barokk. Zrínyi fegyelmet tartó, fegyelmet tisztelő ember, és most éppen két arisztokrata vendégével beszélget.
Az, hogy egy uradalmi vadász fesztelenül a gróf elé járul, és utánkeresésre invitálja az erdőbe a nagyurat – abszurdum.
Zrínyiről nemigen tételezhetjük fel, hogy maga hágná át az általa kialakított és fenntartott rendet. Ha Paka valóban egy sebzett vadkan miatt járulna elébe, azonnal hívatná a vadászmestert, vagy Pakát utasítaná tüstént hozzá. Ehelyett azonban perceken belül ellovagol Paka társaságában.
Mit mondhatott Zrínyinek Paka?
Bethlen keményen rászedett mindenkit, aki a vadkanban akart hinni, és gyakorlatilag ezeket ma is rászedi. Oka volt rá. Persze, az is elképzelhető, hogy az osztrák hivatalnokok, akik Magyarországot primitív kulturálatlan, barbár országnak tekintették, elhitték, hogy egy magyar főúri vadászat úgy zajlik, hogy ki-ki beveszi magát az erdőbe, aztán összevissza cserkészik és lövöldöz.

Az osztrák hivatalnokoknak felmentést ad a hagyományos korlátoltság. A sertés-mítosz mai védelmezői azonban úgy tesznek, mint azok a fundamentalisták, akik körömszakadtáig ragaszkodnak a Biblia abszolút szó szerinti értelmezéséhez.

Kérdés: Mit mondhatott valójában Paka Zrínyi Miklósnak?

Erre a továbbiakból következtethetünk:

„Az úr mindjárt mondá nékünk Zichyvel ketten, látván, hogy el akarunk menni véle: Öcsémuraim, kegyelmetek csak maradjon itt; Vitnyédinek, Guzics kapitánynak: Csak beszélgessen itt kegyelmetek öcsém uramékkal, csak meglátom, mit mond ez a bolond, t. i. Paka, mindjárt visszajövök. Csak bocskorban lóra kapa, stuc kezében,”

Mit mondhatott Paka?

1. Valami olyat, amelynek a valódiságáról Zrínyi személyesen akart meggyőződni.

Az első, ami nyilvánvaló: Zrínyi nem akarta, hogy bárki is vele menjen, amikor utánajár annak, amit Paka mondott.

„látván, hogy el akarunk menni véle”

Bármiről is van szó, Zrínyi egyedül akar utánajárni.

„mindjárt mondá nékünk Zichyvel ketten, látván, hogy el akarunk menni véle: Öcsémuraim, kegyelmetek csak maradjon itt”

 Bethlen itt is kihagy néhány momentumot.

Zrínyi tanújelét adta annak, hogy Paka társaságában távozni kíván.

„látván, hogy el akarunk menni véle:”

A két ifjú arisztokrata Zrínyivel akart tartani, ő azonban ezt lényegében megtiltja nekik.

„Öcsémuraim, kegyelmetek csak maradjon itt”

A házigazda udvarias kérése – illik betartani.

Nemcsak az arisztokratáknak szól a tilalom:

„Vitnyédinek, Guzics kapitánynak: Csak beszélgessen itt kegyelmetek öcsém uramékkal,”

Nyomatékos kérés, elsősorban Guzics kapitányhoz. Azt aligha gondolhatta Zrínyi, hogy éppen Vitnyédi akarna vele lovagolni. Ha azonban Zrínyi Guzicsot maradásra kéri – gyakorlatilag utasítja, akkor teljesen logikus feltételezés, ha arra gondolunk, azt akarta, hogy senki se menjen utána. Guzics a fegyveresek elöljárója. Ha ő nem mehet, a parancs minden katonának szól. Senki sem mehet Zrínyivel. Vajon miért?

Aki kieszelte, ismerhette, tudta, miféle természetű ügy lehet az, amiről Zrínyi úgy véli, egyedül kell utánajárnia.

Mit mondhatott neki Paka?

Nézzük a lehetőségeket:

1. Valami olyan információt közölt, amelyről úgy gondolta, hogy személyesen kell meggyőződnie róla.

2. Bármit is mondott Paka, Zrínyi nem hitt neki.

„csak meglátom, mit mond ez a bolond, t. i. Póka, mindjárt visszajövök.”

Árulkodó szavak.

„csak meglátom”

Olyasmiről lehetett szó, amiről szemrevételezéssel meg lehetett volna győződni. Zrínyi azt gondolta, hogy nagyon gyorsan, talán néhány perc alatt tisztázhatja.

„csak meglátom”

Látni és nézni indult Zrínyi – nem sebzett vadkannal hadakozni.

3. Zrínyi úgy vélte, Paka valami olyanról beszél, amelyre nem terjed ki az illetékessége. Bármiről is volt szó, abban Paka nem volt kompetens, Zrínyi azonban igen.

„„csak meglátom, mit mond ez a bolond,”

Mit gondolhat ebben a pillanatban Zrínyi? Miért nevezi bolondnak Pakát?

v       Paka feltehetően valami olyasmit mondott, amit Zrínyi ostobaságnak tartott.

v       Lehetséges, hogy Zrínyi eleve korlátolt embernek tartotta Pakát, talán erre vonatkozott „a bolond”, de most a jáger állítólag látott valamit, ami elég fontos ahhoz, hogy maga a horvát bán személyesen járjon utána.

v       Paka valószínűleg elnézett valamit

v       Valamiről alapvetően téves következtetést vont le.

v       A kelekótya Paka talán összekeveri a szezont a fazonnal, de biztos, ami biztos.

v       Paka esetleg eleve „bolond” státuszban volt Csáktornyán.

Magam arra hajlok, hogy Paka talán eleve „a bolond” státuszában lehetett Csáktornyán. Azt viszont érdemes lenne tudni, hogy mióta.
Esetleg évek óta? Vagy csak az utolsó néhány hónapban vívta ki magának? Nem mindegy.
A bolond státusz egyáltalán nem lehetetlen, hiszen úgy tűnik, Paka párját ritkítóan ostoba ember lehetett. Semmi esélye. Mit akart elérni? Miért vállalta, hogy részt vesz ura meggyilkolásában?
4. Zrínyi úgy vélte, Paka állítása gyorsan tisztázható.

„csak meglátom, mit mond ez a bolond, t. i. Póka, mindjárt visszajövök.”

Bármiről is volt szó, Zrínyi Miklós úgy érezte, nagyon rövid idő alatt meg lehet róla győződni. Azt gondolta, nem követ el udvariatlanságot, mert a vendégeit csak nagyon rövid ideig várakoztatja meg.

„mindjárt visszajövök”

Ez néhány perc, legfeljebb egy negyedóra. Így nem sebzett vadkanra vadászni indul el az ember. A sebzett vaddisznó nagyon veszélyes lehet, és teljesen kiszámíthatatlan, hogy mennyi idő kellene az elejtéséhez.

A jelek szerint azonban Zrínyi Miklós úgy vélte, rövid időn belül újra csatlakozhat a vendégeihez, és csak annyi időt lesz távol, amennyit az illem még megenged.

5. Zrínyi talán azt gondolhatta, hogy csírájában el kell fojtania valamilyen kellemetlen híresztelést, ami Paka ostoba „észleléséből” fakadhat.

Mit mondhatott Paka Zrínyinek?

Csakis valami olyasmit, aminek az igazságtartalma néhány perces szemrevételezéssel tisztázható. Hogy mi lehetett az? Teljes bizonyossággal sohasem tudhatjuk meg.

Tippelni azért lehet. A Zrínyiről szóló alternatív történelmi regényemben a szituáció így fest:

„Amint Pókát megpillantotta, Magliani úgy érezte, hogy a szíve a torkában kalapál. Minden most dől el.

Körülnézett. Senki sem figyel rá. Nem gyanakszanak. A keze reszketett. Jobb lesz megnyugodni…

Póka ekkor járult Zrínyi elé. Lesunyt fejjel, alulról végigpillantott a jelenlévőkön. A bán közelében a két fiatal főnemes: Zichy és Bethlen Miklós. Egyik sem ért horvátul. Legalábbis remélte, hogy nem. Kissé arrébb Vitnyédi István. Horvátul ő sem tud. Ebben Póka biztos volt. Nyugodtan felemelte a fejét, amikor Guzics kapitányt pillantotta meg Vitnyédi balján. Megtorpant. Guzics született horvát. Póka megdermedt. Legszívesebben elmenekült volna. Ennek rossz vége lesz! Csuklott. Már nem visszakozhat. A bán várakozásteljes arccal nézett rá.

- Jelentem nagyságodnak… - makogta Póka. – Az erdőn túl égnek a falvak. A kontyos lehet… Vagy a tatár! Van a sűrűben egy kis domb! Arról nagyságod is láthatja!

Bethlen látta, hogy előhozott a fátum valami jágert, aki horvátul magyaráz Zrínyinek. Akaratlanul is közelebb húzódott. Egy szót sem értett, igaz, nem is nagyon hallotta a suttogást.

Póka torka összeszorult. Zrínyi bán elképedve nézett rá. Maga is horvátra váltott, kérdezett valamit, Póka kapkodva válaszolt.

Bethlen felfigyelt. Mi történik itt? Ki ez a fickó, és mit akar Zrínyitől? Fülelt, hallotta is a párbeszédet, de érteni semmit sem értett belőle.

- Valamit elnéztél! – mondta Pókának a bán.

Póka válaszul hadart valamit.”

Természetesen nem állítom, hogy pontosan így is történt. Ez azonban egy olyan ürügy, amely az összes feltételt teljesíti. A vasvári béke után néhány hónappal Zrínyi aligha hiszi el, hogy a török éppen az ő szeme láttára fog békét szegni. Viszont a felvetés néhány perces szemrevételezéssel tisztázható, és a bán ezt minden teketória nélkül meg is tenné.

Milyen más ürügyek képzelhetők el?

Paka talán azt is mondhatta, hogy felfedezett valamilyen

v       Épületnyomot

v       Nem elmozdítható tárgyat

Vagy bármi egyebet. Kérdés, vajon Zrínyi ezek közül mit tart annyira fontosnak vagy sürgősnek, hogy azonnali szemrevételezéssel győződjön meg róla. Változatlanul az első változatot tartom a legvalószínűbbnek, de ezt a lehetőséget sem tudom kizárni. Paka nyilvánvalóan ismerte Zrínyit, tudta, mivel lehet a bánt az erdőbe csalni.

Még valami. Paka pontosan tudta, hová indulnak. Talán Zrínyi is. Viszont a társaság többi tagja közül elvileg senki sem tudhatta.

Paka horvátul beszélt, a körülöttük állók közül senki sem értette, a távolabb állók nem hallották, mit mondott. Ezt igazolja, hogy Bethlen határozottan azt állítja, hogy Zrínyi kétszer is elmondja a tilalmat. Először a két arisztokratának:

„Az úr mindjárt mondá nékünk Zichyvel ketten, látván, hogy el akarunk menni véle: Öcsémuraim, kegyelmetek csak maradjon itt;”

Utána pedig:

„Vitnyédinek, Guzics kapitánynak: Csak beszélgessen itt kegyelmetek öcsém uramékkal,”

Zrínyi tehát külön szólt Vitnyédinek és Guzicsnak. Nyilván azért, mert ők ketten nem voltak hallótávolságban. Guzics volt az egyetlen Zrínyin kívül, aki érthette volna Paka horvát szavát.

Milyen nyelveken értett Paka?

A kérdés egyáltalán nem felesleges.

Zrínyi csáktornyai udvarában a következő nyelvek voltak használatban:

Ø  Magyar

Ø  Horvát

Ø  Német

Ø  Olasz

Ø  Latin

Természetesen nem ismerte mindenki a felsorolt összes nyelvet. A vár népe leginkább magyarul vagy horvátul beszélt, a mindennapos együttélés miatt feltételezhető, hogy valamennyit ezen a két nyelven mindenki értett.

A német és az olasz a vendégek nyelve volt, a latin meg a hivatalos találkozóké.

Paka melyiket beszélte? Feltételezhetjük-e, hogy horvátul is, magyarul is tudott?

Horvátul biztosan tudott. Ha azt tételezzük fel, hogy csak ezt az egy nyelvet beszélte, nehézségeink támadnak Zrínyi Miklós állítólagos utolsó szavaival kapcsolatban. Abból értett valamit Paka? Ha nem, ki fordított neki? Magliani? Esetleg Zrínyi az ominózus (és rettenetesen rossz) utolsó mondatát is horvátul mondta volna el? Ezt akkor ki fordította magyarra, ha Paka magyarul nem értett? Magliani? Ezek szerint Magliani magyarul is, horvátul is beszélt?

Magliani és Paka kommunikáltak egymással, még Magliani meséjéből is ez sül ki. Milyen nyelven?

Magliani, a „vendég gavallér” mindenképpen gyanús.

Akkor sem járunk jobban, ha azt tételezzük fel, hogy Paka horvátul is, magyarul is értett. Ebben az esetben azt kell gondolnunk, hogy Paka éppen azért beszélt horvátul, hogy a Zrínyi mellett álló ifjú magyar arisztokraták ne értsék. Ha magyarul vagy németül szólal meg, azok is értik. Bethlen olaszul is tud, talán Zichy is. A Csáktornyán használatos nyelvek közül egyedül horvátul nem értenek.

Ebben az esetben Paka eleve gyanús. Miért titkolózik a két fiatal főnemes előtt? Miért kell egy állítólagos vadkant eltitkolni?

Egy pillanatra álljunk meg itt, rögzítsük a helyzetet. Ez az utolsó pillanat, amikor Zrínyi Miklóst a bizalmasai még élve és egészségesen látják.

Zrínyi, Bethlen és Zichy a hintó mellett állnak, beszélgetnek. Vitnyédi és Guzics valamivel arrébb. A kocsik kint állnak, már indulásra készülnek. Bethlennél konkrétan egy hintó szerepel, talán a fiatal Zichy és a többiek lovon mentek ki a vadászatra.

„Vitnyédi az elsõ, én a hátulsó ülésben bal s õ jobbfelõl ültünk csak hárman”

Ez a hintó úgynevezett „kétfelé eresztős” kocsi volt, más néven landauer. A vadásztársaság többi tagja talán lóháton érkezett, de kellett lennie még több kocsinak, ha másért nem, a zsákmány miatt. Nem valószínű, hogy „a gyalogosok” futva szaladtak a hintó után. Úgy gondolom, a hintó mellett talán két-három kocsi állhat az erdő szélén. Az urak beszélgetnek, a közrendűek nyilván dolgoznak.

Miért nem indultak még el haza?

Kézenfekvő a válasz: valószínűleg a vadászok és az egyéb kisegítő személyzet még bőven el volt foglalva a zsákmány rendbe tételével. Esetleg a fegyverek karbantartásával. Az urak valószínűleg arra vártak, hogy a kis karaván együtt indulhasson vissza a várba, ahogy érkeztek.

„löve egy nagy emse disznót, a gyalogosok is lövének egyet a hálónál”

Minimum két vaddisznó volt a zsákmány. Ezekkel (is) foglalatoskodhatott a vadászat személyzete. Nem tudni, hányan lehettek összesen. Pakának is közöttük lett volna a helye.
Ha azt számítjuk, hogy néhány inas, lovász, kísérő fegyveres is lehetett, az egész vadászat résztvevőinek számát negyven-ötven főre tehetjük. Ezek közül már senki sem tartózkodhat az erdőben.

„Kisereglénk a hintóhoz, az úr is, hogy immár hazamenjünk; estefelé is vala.”

A gyilkosok rendkívül ügyesen választották meg a merénylet időpontját. Abban a pillanatban, amikor számukra éppen minden feltétel adott a sikerhez. Most van az a pillanat, amikor az éberség a minimumra csökkent. Hamarosan sötét lesz.

„estefelé is vala.”

Ekkor érkezik Paka. Mivel?

A szövegösszefüggés alapján azt kell mondanom: lóháton. Mert hogy Zrínyi lóháton fog távozni:

„Paka után elnyargala”

Feltételezhetjük, hogy Paka lóháton érkezett, azaz inkább a lovát kantárszáron vezetve. Honnan? Az erdőből? Onnan biztosan nem. Az előzőekből világos, hogy senki sem vadászott lovon.

Megint egy olyan apróság, ami az esettel foglalkozók figyelmét el szokta kerülni. Paka visszatér a vadászatról – ha ugyan részt vett rajta. Ha részt vett, nyilván valamilyen feladata lehetett. Talán az egyik vendéget kísérte. Utána kijön az erdőből, fogja a lovát, és Zrínyihez megy. Olyan jelentenivalója van, ami egyedül Zrínyire tartozik.

Bethlen nem említi- van-e Pakánál töltött fegyver. Nála lehet a vadászpuskája, ami a számára lényegében munkaeszköz. A vadászat után ki szokták lőni a puskákat, ez a szabály elvileg rá is vonatkozott. Talán megtette, talán nem. Ne feledjük: éppen az ilyesféle tevékenység helyett állt oda Zrínyi elé. Bethlen nem állítja, hogy Paka puskája elsült volna, de az ellenkezőjét sem. Voltaképpen még azt sem közli, van-e Pakánál fegyver.

Feltételezhetjük, hogy van. Paka vadász. A puska foglalkozásszerűen van nála. Zrínyi meggyilkolásának tervében Paka puskájának talán fontos szerepe van.

Zrínyinél is fegyver van.

„Csak bocskorban lóra kapa, stuc kezében,”

Zrínyi kezében tehát töltött vadászpuska. Nem fog lőni vele. Bethlen határozottan állítja, hogy Zrínyi puskája nem sült el, és ezt módjában volt személyesen is ellenőrizni.

„csuda, olyan vitéz, sem lõtt, sem vágott a kanhoz, stuc, spádé lévén nála.”

Zrínyinél tehát a vadászpuska mellett egy spádé (tőrkard) is volt. Egyiket sem használta.

Vessünk erre az állóképre még egy pillantást. A magyar történelem egyik, mára már kellőképpen nem értékelt jelentőségű sorsfordulóján állunk. Zrínyi még a hintója előtt áll, és Pakával beszélget. Ebben a pillanatban még elvben minden lehetséges, a magyarok reményei még érvényben vannak. A jövő korántsem tűnik könnyűnek. A vasvári béke Magyarország számára elfogadhatatlan, és nem csupán azért, mert törvénytelen.

A magyar rendek legjobbjai évtizedek óta dolgoznak Európában azért, hogy majdan létrejöhessen egy összefogás, amely kellő erőt gyűjthet össze ahhoz, hogy hazánk a török élősdi uralmától megszabaduljon. Már Pázmány Péter is dolgozott ezen, utána Pálffy Pál, most pedig leginkább Zrínyi Miklós. A mindenki által elismert vezető.

A koronás királyok nem mindig igyekeztek a bizalomra rászolgálni, a Habsburgok ekkor általában nem sokra tartották a Magyar Királyság hagyományait. Magyarország a szemükben jelentéktelen határtartomány, vagy puszta hadszíntér volt, és ők olyan délibábot kergettek, amely sohasem lehetett az övék: a császári egyeduralom alatt álló katolikus Németország, illetve az erre támaszkodó európai Habsburg hegemónia ábrándját. Érdekes módon a magyar rendi vezetők már évtizedekkel korábban megértették a Habsburg célkitűzések hiábavalóságát, írtak is erről, de ettől függetlenül derekasan támogatták az uralkodót a harmincéves háborúban, azt remélve, hogy az európai konfliktus lezárása után az uralkodó végre a török ellen fordul.

Ekkor sem volt a bizalom feltétel nélküli. A Királyi Magyarország minden jelentős gondolkodója úgy vélte, a török vazallus államként létező Erdélyi Fejedelemség puszta megléte a magyar államiság és a magyar nemzet fennmaradásának legfontosabb záloga. Pázmány Péter írta az alábbi nagyon fontos sorokat egy levelében:

„tekéntetünk van mostan az mi kegyelmes keresztény császár urunk előtt, de csak addig durál az az német nemzet előtt, míglen Erdély-ben magyar fejedelem hallatik floreálni, azontúl mindjárt contemptusban jutván, gallérink alá pökik az német, akár pap, barát, vagy akárki légyen.”

Ennyit a feltétel nélküli bizalomról. A magyar vezetők jól ismerték már a bécsi politikai köröket, pontosan tudták, mi telik tőlük.

A helyzet mostanra megváltozott. II. Rákóczi György erdélyi fejedelem szerencsétlen lengyelországi kalandja után az önálló Erdély önmaga árnyékává vált, helyzete rosszabbodott.
Ebben a helyzetben a Habsburgok kaptak Magyarországtól még egy esélyt. A vasvári béke megmutatta, hogy ezzel nem tudnak, és nem is akarnak élni.

Ebben a pillanatban még mindenre van esély. Ahogy Zrínyi Miklós horvát bán – a magyarországi rendi remények, tervek és elképzelések letéteményese – hamarosan eltűnik az erdőben a társaság és a történelem szeme elől – ezek a remények csírájukban hamvadnak el. Negatív irányba fordul a magyar történelem. A kortársak számára katasztrofálisan és váratlanul. Következik majd a vasvári béke miatti dilettáns rendi szervezkedés. A résztvevők a komoly harcokat a következő nemzedékekre hagyják.

Az erdő mellett álló társaság még nem is sejti, hogy tőlük néhány percnyi távolságra hamarosan végbemegy a magyar történelem egyik legelvetemültebb politikai gyilkossága.

„Csak bocskorban lóra kapa, stuc kezében, Póka után elnyargala;”

Bethlentől tudjuk, hogy Zrínyi a bocskor felett bő, térdig érő csizmát viselt, talán olyasfélét, amilyet a metszetek és képek tanúsága szerint a kor dragonyosai hordtak.

„Õ maga levetvén a nagy bõ csizmát, melyeket a telekes bocskorra is felvonhatott”

A csizma alatt telkes bocskort viselt a bán. Hogy most nem vette vissza a csizmáját, annak több oka is lehet. Vagy egyszerű feledékenység, vagy annak tudata, hogy az út egy részét esetleg gyalog kell megtennie.

Jelentheti persze azt is, hogy Zrínyi úgy gondolta, annyira kurta lovaglóút áll előtte, amiért nem érdemes a csizmát visszavennie. Utána arra készült, hogy a hintóban ülve utazzon haza az otthonába. Nem érezte magát veszélyben.

Rögzítsük a pillanatot: Zrínyi Miklóst utoljára láthatjuk épen és egészségesen, képességeinek birtokában. Ebben a pillanatban még rémlenek valahol ez esetleges jobb magyar jövő távlatai, néhány percen belül azonban végképp szertefoszlanak. A jövendő lidércnyomásos lesz.

„Csak bocskorban lóra kapa, stuc kezében, Póka után elnyargala”

Zrínyit egészségben soha többé becsületes ember nem látta.

A vadkan mítosza éppen itt lép be a magyar történelembe, hogy a virtuális kan a mai napig ott röfögjön az akadémiai dolgozatokban. Hogyan?

Valakinek most kellett szóba hoznia a vadkant. Most kellett valakinek egy megjegyzéssel először megemlíteni.

Ez nem lehetett más, csak Magliani (Majláni). Ha bárki más volt, ő lehetett a gyilkosok újabb cinkosa. Ezt azonban nem szükségszerű feltételeznünk, semmi nem utal rá.

Képzeljük el a szituációt: Senki sem tudja, miért és hová megy Zrínyi, de mindenki tisztában van vele, a gróf nyomatékosan arra kérte a társaságot, hogy senki se kövesse. Paka horvátul mondott valamit Zrínyinek, és ez a körülmények miatt pontosan ugyanolyan, mintha négyszemközt mondta volna. Lehetetlen, hogy meg ne induljon a találgatás.

Valaki most dobja be a vadkan meséjét.

Januári éjszakán

Januári éjszakán
Dér az Idő ablakán.

A szobában bödönök,
A Múlt azokban nyüzsög.

A vén erdőkerülő,
Meg a csecsemő Jövő

Emlékek hegyoldalán
Januári éjszakán...

Szent játék vagy profán játszadozás - 7.

A nyugat Európáról alkotott képe finoman szólva is csökevényes. Ez napjainkra sem változott.

A nyugaton írott Európa-történetek és a „közös” történelemtankönyv jelenleg forgalomban lévő tervei ugyanebben a nyavalyában szenvednek. Egyik sem több mint az angol, francia német és olasz történelem mai másodrangú business szempontok alapján zanzásított szintézise némi németalföldi, skandináv és spanyol adalékokkal meghintve. Ilyen történettudatból merítenek bölcsességet Nyugat-Európában, aminek számos riasztó következménye látható – az önveszélyes politikai és gazdasági döntésekkel együtt.

Európa története ennél sokkal több. Beletartozik még az oroszok, lengyelek, csehek, magyarok, meg a többi közép-európai nép története, a balti és a balkáni népek története. Ezek együtt teszik az európai történelmet és az európai kultúra történetét. Az Európa-jelenség csak mindezek ismeretében érthető. A sok nyelv, sok kultúra az életképesség jele, a világ egyik legtávlatosabb erőforrása a jövőre nézve. Eltékozlása, az ostoba „minek ilyen sok nyelv, beszéljen mindenki angolul” szemlélet csak eltékozolná semmiért a világ egyik legfontosabb területét.

„Megkezdődik a történelem uralma, és az ember, igazi lázadásához hűtlenül, puszta történelmével azonosulva, a XX. század cinikus forradalmainak szenteli magát, amelyek minden erkölcsöt tagadva, kétségbeesetten keresik az emberi nem egységét, bűnök és háborúk kimerítő kavalkádjában. A jakobinus forradalomra, mely meghonosítani igyekezett az erény vallását, hogy rá alapozza az egységet, cinikus forradalmak következnek, akár jobboldaliak, akár baloldaliak, s ezek a világ meghódítására törekszenek, hogy megalapítsák végre az ember vallását. Ami pedig Istené volt, ezután Cézárnak jár.”[1]

A világ meghódítása. Az ember azt gondolná, valóban nincs új a Nap alatt. Egy profanizálódott, Isten nélküli világban Isten helyét bitorolnák az emberistenek. Saját mitológiákat alakítanak. Van már kommunista mitológia, fasiszta mitológia, liberális mitológia. Némely istenség poklot rendez be a világban az olyan emberek számára, akiket ki akar zárni saját mennyországából.

Helyenként mintha Orwell világának egyes elemei válnának valóra. Hányféle „újbeszéd” alakult ki röpke egy évszázad alatt?

Volt fasiszta újbeszéd, kommunista újbeszéd; szemünk láttára alakul a liberális újbeszéd…

Az emberiség egysége régi vágyunk, de korántsem mindegy, hogy milyen lesz. Ha ugyan lesz valamikor.

A fasiszták eleve kirekesztették a saját utópiájukból az emberiség nagyobbik részét. A kommunisták menet közben haragudtak meg azokra, akik nem akartak velük tartani az ő vértengerből kibontakozó profán, kommunista mennyországukba. Ma ott tartunk, hogy a liberálisok kezdenek megsértődni azokra, akik nem akarnak az ő utópisztikus „szép új világukban” élni.

A különféle ideológiák hívei saját logikájuk szempontjai alapján határozták meg, milyennek kell lennie az emberhez méltó jobb, világnak. Amikor megfogalmazták, tüstént dogmává kanonizálták, aztán abban a meggyőződésben, hogy a többi embernél mindent jobban tudnak – elvégre ők az emberiség „élcsapata” – gyorsan hozzáfogtak a megvalósításnak. Toronyiránt, erőszakkal.

Látták a célt. Nem válogattak az eszközökben. Azokat a cél úgyis szentesíti. A cél az emberiség történetének „utolsó nagy fordulata”, és a dicsőség pillanatában minden harcosnak kijár a profán üdvösség. Nem számít, mennyi volt az áldozat.

És most?

A piac is csak utópia, tiszta, steril formájában sohasem létezett. A „posztindusztriális társadalom még inkább utópia.

Az ideológia sokkal változékonyabb annál, mint amilyennek látszik. Tanúi vagyunk annak, hogy a politikai baloldal miként bújt ki bőréből, miként öltött magára másikat, és miképpen kezdte hirdetni korábbi meggyőződésének ellenkezőjét.

„A piaci ideológia különböző formái előtt kapituláció – úgy értem, a baloldal részéről, hogy másokat már ne is említsek – alig észlelhető, de riasztóan egyetemes jelenség volt.[2]

Ma már a baloldal világszerte olyan piaci ideológiát harsog, amely semmivel se különb annál, amit annak idején igen öntudatosan és határozottan cáfolt és ítélt el. Fredric Jameson nem állja meg ironikus kommentár nélkül:

„…a szocializmusnak igazából magához a szocializmushoz sincs többé semmi köze.”[3]

Igazából nem kell ezen nagyon csodálkoznunk, mert a kommunista és a piaci ideológia felépítésében, elveiben, érvrendszerében nagyon is sok a hasonlóság. Mindkettő többé-kevésbé „tudományosan” próbálja eladni nekünk a saját utópia-áruját.

„…ma az oligopóliumok és multinacionális cégek világában szabad piac nem létezik.”[4]

A társadalmi totalitás egy-egy modelljét kínálja fel a kommunizmus is, a piaci ideológia is.

A „személytelen piac” Istent akarja helyettesíteni, pedig éppen olyan utópia, mint a kommunizmus. Az állami beavatkozás - a néhai jóléti állam alapja – tilalma mára dogmává vált; a „szabad piacot” ténylegesen uraló magántőke olyan mértékben az államok fölé kerekedett, hogy nemigen lehetséges.

A „globalizált liberális piacgazdaság” éppen annyira vonzó utópia, mint a világkommunizmus.

Ez lenne a cél?

Nem a cél számít, hanem az eszköz. Olyan célt érhetünk el, amelyet az eszközeink lehetővé tesznek. Az eszköz határozza meg a célt.

Nem mondtunk le az emberhez méltó, jobb világról, de nem hisszük, hogy azt erőszakkal, erkölcstelen eszközökkel meg lehetne teremteni. A jobb világ maga a fejlődés, nem a technika, nem a tudomány, hanem egyszerűen az ember fejlődése.

Nem hiszünk abban, hogy „az emberi természet” eleve piacra, kapzsiságra, vagy gyűlölködésre és háborúra volna „determinálva”.

Ma már látjuk, hogy semmiféle doktrína nem fog soha jobb világot teremteni a Földön az ember számára. Az ilyen utópiák megvalósíthatatlanok, vagy ha mégsem azok, nincs bennük köszönet.

Nem erőszakkal kell a szebb jövőt keresnünk, az emberiség valódi egysége sohasem valósulhat meg fegyveres hódítás vagy gazdasági expanzió által. Nem a cél az elsődleges, az oda vezető út az, ami fontos.

Ehhez csak egyetlen eszközünk van: az erkölcsi világrend.

Az erkölcsi világrend, amely nem függ attól, hogy Isten létezik-e vagy sem; és attól sem, hiszünk-e benne vagy sem.

Az erkölcsi világrend pusztán arra épül, hogy van-e ebben a pillanatban a világban olyan ember, aki erkölcsösen cselekszik. Elég, ha csak egyetlenegy van. Erkölcsi kérdésekben a többségi elv nem meggyőző – ahogy sok egyéb kérdésben sem. Ha csak egyetlen ember erkölcsösen cselekszik, az erkölcsi világrend magától értetődően létezik, és minden tekintetben szükségszerű.

A művészet látszólag megteheti, hogy nem vesz tudomást az erkölcsi világrendről, de akkor csak álművészet lesz belőle, üres kulissza, amely az erkölcsi távlatokat nem láttatja, hanem eltakarja, vagy éppen tagadja.

Folytatom a párbeszédet Albert Camus művével.

„A XX. század forradalmárai mindenesetre Hegeltől kölcsönözték fegyvertárukat, mely az erény formális alapelveit végleg elpusztította.”[5]

Hegel egy szerencsétlen kijelentése vihart indított el, vagy legalábbis hivatkozási alapot szolgáltat a mai napig „a művészet vége” hisztéria számára.

„Remélhetjük ugyan, hogy a művészet tovább emelkedik és tökéletesedik majd, formája azonban már nem a szellem legmagasabb rendű szükséglete. Bármily remeknek mondjuk is a

görög istenképmásokat, bármily méltó és tökéletes ábrázolásban jelenjék is meg előttünk az Atyaisten, Krisztus, Mária: mindez nem segít, nem hajtunk térdet többé előttük.”[6]

Hegel filozófiai rendszerébe a művészet nehezen illett, a jövőről alkotott elképzelései értelmében a művészet funkciót váltott volna, abban azonban semmiképpen sincs igaza, hogy a művészet már „nem a szellem legmagasabb rendű szükséglete”.

A művészettel kapcsolatban nem Hegel tévedett a legnagyobbat. Ne feledkezzünk meg Platónról.

A művészet – és benne a költészet bizony ma is „a szellem legmagasabb rendű szükséglete”, vagy legalábbis az volna, ha létezne olyan költészet, amely képes ennek a feladatnak megfelelni.

Hegel kijelentésével a legújabb korban rútul visszaéltek.

„A transzcendencia nélküli történelem látomását őrizték meg benne, mely örökös tagadásban és a hatalom erőinek harcában foglalható össze.”[7]

A művészethez való viszony a polgári társadalmak érzékeny pontjai közé tartozik. mondhatná úgy is, a gyengeségeik közé. A „világban az üzlet a legfontosabb” elvével a művészet óhatatlanul konfliktusba kerül, ha a feladatát teljesíti. A helyzete nehéz.

„A Művészet minden akarása egyre élesebben szembenáll a tőke tendenciáival. Ezért ennek a társadalomnak már nincs lényegével összeegyeztethető pozitív megbízatása a valóságos művészet számára. Míg egyre inkább van megbízatása, pontosabban megrendelése az antiművészet gazdagon burjánzó válfajainak.”[8]

Ezerféle álművészet virágozhat, sőt a művészet örve alatt, megfelelő kapcsolatokkal szinte bármi megtehető. Hivatalossá, támogatottá is válhat szinte bármilyen álművészet. Azzá is válik. Az álköltészet is. Problémák vannak azonban a következőkkel:

Ø  Az emberi lényeg kifejezése

Ø  Az ember közösségi mivoltának képviselete

Ø  Az ember személyes és közösségi integritásának őrzése, újrateremtése

Ø  Az emberiség sorsa iránti felelősség

Legfőképpen pedig, ami mindezekből következik:

Ø  Az erkölcsi képviselete.

Azt a művészetet, és még inkább azt a költészetet, amely ezeket a feladatait elhanyagolja vagy megtagadja, rossz művészetnek, illetve rossz költészetnek kell tartanunk.

Folytatása következik.

---

[1] Ugyanott, 159.

[2] JAMESON, Fredric – A posztmodern, avagy a késő kapitalizmus kulturális logikája, Fordította ERDEI Pálma, Jószöveg Könyvek, Budapest, 1997: 70.

[3] Ugyanott

[4] Ugyanott, 74.

[5] CAMUS, i. m. 162.

[6] HEGEL, Georg, Wilhelm, Friedrich – Esztétikai előadások, I. kötet, Fordította ZOLTAI Dénes, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1952: 105.

[7] CAMUS, i. m. 162.

[8] ANCSEL Éva, i. m. 271.