Uballit háza- XI.

SZOMBAT

Május 15.

08 35

Róma

Olaszország

—Érdekes hétvégém lesz a jóvoltodból! — mondta Ligi, és nagyot húzott a Frazertől kapott whiskys üvegből.

—Nono! — fogta le a karját Sir Robert. — Ne ilyen mohón! Van már használható fénykép?

Ligi a számítógépe képernyőjére nézett.

—Még csak reggel van. — közben behozta a kérdéses állományt. — Úgy látom, négyszáznál több fényképünk van eddig, és folyamatosan újak jönnek. Eddig kiértékelt: 167. Abból valószínűleg használható: 0, azaz 0 %, használhatatlan 167, azaz 100 %. Hát eddig olyan nagyon jól nem állunk.

—Mind használhatatlan?

—Nem egyezik az időpont. — olvasta le Ligi. — Némely esetben a dátum sem. Viszont van valami a számodra, de nem nagyon fogsz neki örülni.

—Micsoda?

—A német kollégák levele Hamburgból. Az előbb kaptam kézhez a fordítást. Parancsolj!

Frazer kezébe nyomta, de tüstént vissza is vette tőle.

—Elnézést, kiment a fejemből, hogy nem beszélsz olaszul. Majd mondom én! — a szövegre meredt, és megütközve folytatta: — A német kollégák elnézést kérnek. Azt írják, valami baj történt a számítógépes nyilvántartással, és törlődtek az aznap felvett küldemények adatai. A hiba kijavítása folyamatban. Ennyit a német alaposságról! Csak mondják még egyszer, hogy mi, olaszok, slamposak vagyunk!

Válaszképpen Sir Robert olyat káromkodott, hogy attól talán még a skót ezredek veterán highlander őrmesterei is elsápadtak volna.

—Várj csak! — élénkült fel Ligi. — Van még valami! A postáskisasszony, aki felvette, megpróbált visszaemlékezni. Hat vagy hét egyforma küldemény volt, mindegyik más címre szólt.

—Ezt eddig is sejtettem! — dörmögte rosszkedvűen Frazer.

—Várj csak! Az egyik névre emlékezett a hölgy! André Rousillon, és franciaországi cím! Tudsz ezzel valamit kezdeni?

—Mekkora Franciaország? És abban a jókora országban hány embert hívhatnak André Rousillon-nak?

—Hátha a nyilvántartó tudna segíteni.

Frazer bosszúsan legyintett.

—Pedig mintha már valahol hallottam volna ezt a nevet. — morogta maga elé. Hirtelen a fejéhez kapott: — Persze, hogy hallottam! André Rousillon! Nobel-díjas író!

—Nobel-díjas? — értetlenkedett az olasz. — Mikor kapott Nobel-díjat?

—Valamikor régen! Nézd csak meg a számítógépen!

Ligi beütötte a nevet. Sir Robert arrébb húzta a székét, mindketten a képernyőt nézték.

„André Rousillon. Nobel-díjas író. Nobel-díjat kapott 1969-ben, a Vörös szavak című kötetéért. Született…”

—Hiszen ez egy őskövület! — húzta el a száját Vincenzo Ligi. — Nyolcvannyolc éves.

—Huszonegy év múlva én is annyi leszek, és én sem leszek őskövület! — felelte a másik. — A lakhelyét nyomozd ki!

Jó félóra elteltével a következőket tudták meg:

Az André Rousillon írói álnév, az illető polgári neve Gilles Armenier. Kiderült, hogy még ez sem az igazi neve. Eredetileg Örményországból származik, egykori neve Gabriel Khowanessian. Franciaországban él, Párizsban. A címe Rue de Beaune 13.

Frazer felélénkült. Fogta a telefonját, a nemzetközi tudakozóba bemondta a nevet és a címet. Néhány perc alatt megkapta a számot. Gondosan kihangosította a készüléket, hogy Ligi is hallhassa a beszélgetést. Tárcsázott. Női hangot hallott. A gazdája már nem lehetett fiatal, de alt zengése még mindig bársonyos volt.

—Sir Robert Frazer vagyok! Rómából beszélek.

—Suzanne Pelletier. Mit tehetek önért, Monsieur Frazer?

—Mr. Rousillonnal szeretnék beszélni… illetve Mr. Armenier-vel. Vagy helyesebb, ha Mr. Khowanessian-t mondok?

—Akármelyik nevét említi, már nem tud vele beszélni. Soha többé.

—Mit mond?

—Ön nem olvas újságot, Monsieur Frazer? Monsieur Armenier tegnap szívrohamban elhunyt.

Frazer akkorát ugrott, mintha kakas csípte volna meg.

—Micsoda?

—Monsieur Armenier tegnap elhunyt, Monsieur Frazer.

—Meghalt? Szívrohamban?

—Igen, Monsieur Frazer. Óhajt még valamit?

—Maga kicsoda?

—Mondtam már, Suzanne Pelletier vagyok. Én voltam Monsieur Armenier házvezetőnője. Legalábbis az utolsó években.

—Mrs. Pelletier, sürgősen beszélnem kell önnel, méghozzá személyesen.

—Mi beszélnivalója lenne velem?

—Olyan ügyben nyomozok, amelyben Mr. Armenier is érdekelt lehetett.

—Tudja, mit beszél, Monsieur Frazer? Armenier úr idős ember volt, és semmiféle „ügyben” nem lehetett érdekelt.

—Figyeljen ide Mrs. Pelletier! Kapott-e Mr. Armenier az utóbbi napokban valamilyen csomagot Hamburgból?

—Nem tudom. Nem tudok róla. Lehetséges. Várjon csak! Valamit említett.

—Mrs. Pelletier, találkoznunk kell!

—Ezt felejtse el! Semmi dolgunk egymással, Monsieur Frazer, és ideje, hogy abbahagyjuk ezt a kellemetlen beszélgetést!

—Várjon, Mrs. Pelletier! Ne tegye le! Semmiképpen ne tegye le! Szeretném meggyőzni!

—Ugyan már, Monsieur Frazer…

Blöffölnöm kell, gondolta kétségbeesetten Sir Robert, blöffölnöm kell.

—Ne tegye le! Fogadjunk, hogy Mr. Armenier jó egészségnek örvendett!

—Igen. — felelte a női hang némileg gyanakodva. — Mit akar ezzel mondani?

—Még valami, Mrs. Pelletier! Fogadjunk, nem odahaza kapott szívrohamot!

—Igen, így van. — Suzanne hangjából érződött, a nőt sírás fojtogatja. — De nem messze történt. Itt az utcában, a háztól tíz-tizenöt méterre.

—Mrs. Pelletier, arra gyanakszom, Mr. Armenier-t meggyilkolták.

—Micsoda?

—Szerintem az ön főnöke gyilkosság áldozata lett.

—Honnan veszi? Honnan tudhatja ezt ön Rómából?

—A római katolikus egyház egy bíborosát ugyanígy gyilkolták meg, Madame. Ő is ugyanattól, ugyanazt a küldeményt kapta, amit Mr. Armenier.

Döbbent csend a vonal túlsó végén.

—Találkoznunk kell, asszonyom! — ütötte a vasat Sir Robert.

—Nézze, Mr. Frazer, — folytatta eléggé akadozó hangon a nő. — itt ma reggel nagy baj történt.

—Nagy baj? Micsoda?

—Távol voltam, a temetéssel kapcsolatos ügyeket intéztem. Megjelent egy ismeretlen, aki igazolvánnyal bizonyította, hogy Gilles — Monsieur Armenier — örököse. Két másik férfi is volt vele. A házmester beengedte őket a lakásba. Félóra múlva megjelent a valódi örökös, Gilles unokája. Addigra eltűntek, és magukkal vitték Gilles iratainak egy részét. Mire hazaértem, a rendőrség zár alá vette a lakást. Csak a saját, külön bejáratú szobámat, meg a közös helyiségeket használhatom. Monsieur Armenier lakrészébe nem mehetek be.

—Annál inkább oda kell mennem, Mrs. Pelletier! Kérem, várjon rám! Estére ott vagyok! Ezen a telefonszámon elérhetem?

—Nem. Megadom a mobilom számát!

A nő diktált, Sir Robert elmentette a számot a saját készülékébe „Suzanne” név alatt.

— Ha bármi változna, felhívom! — mondta még. — Ön is hívjon fel, ha bármi fontos az eszébe jut!

—Rendben van, Monsieur Frazer!

—Estére ott vagyok!

—Ahogy gondolja, Monsieur Frazer, — törődött bele a nő. — de nem tudom, mit találhat még itt.

Frazer letette a telefont. A két nyomozó egymásra nézett.

—Mit gondolsz?

—Határozottan nagyon figyelemre méltó ügy, Robert. Nagyon figyelemre méltó.

—El kell mennem Párizsba.

—Igen, — bólintott az olasz. — én pedig itt teszem, amit tehetek. Ha a fényképekkel kapcsolatban szerencsénk lesz, megpróbálom kideríteni a fickó személyazonosságát.

—Előre is köszönöm!

—Az az érzésem, — morfondírozott Ligi. — valami nagyon csúnya ügyre bukkantunk. Ha pedig így van, hivatalos formát kellene adnunk a te… hm közreműködésednek.

—Majd gondolkodom rajta.

—Ne sokáig! Ki kellene, hogy zárjalak a nyomozásból!

—Enzo, utána tudsz nézni a francia kollégáknál? Biztosan van néhány személyleírás.

—Hogyne! — élénkült fel az olasz.

Ekkor megcsörrent Sir Robert telefonja. A főfelügyelő előbb rosszalló képet vetett a készülékre, de amikor a kijelzőn a „Suzanne” nevet olvasta, gyorsan kihangosította, és felvette.

—Mrs. Pelletier?

—Monsieur Frazer, el kell mondanom néhány dolgot! Gilles beszélt nekem valami eszelős levélről, amelyet egy ismeretlen küldött neki Németországból. A levélíró azt állította, hogy valahol egy Istentől elrugaszkodott zsarnok valóságos mini birodalmat épít magának, hogy átvegye a világ feletti uralmat. Hogy gyermekeket vásárol, illetve embriókat ültet szegény asszonyok testébe, és a gyerekek testét manipulálja, hogy számára megfelelő emberek sokasága felett parancsnokolhasson. Állítólag valami ősi, már nem létező civilizáció felélesztésén fáradozik, ahol ő lenne az uralkodó. A levélíró úgy véli, árulónak tekintik őket. Üldözéstől tart, attól retteg, hogy vadásznak rá és a társaira, hogy megölik és megnyúzzák őket. Mindezen állításait állítólag különféle dokumentumokkal igyekezett alátámasztani, de Gilles nem tudta megítélni, hogy ezek valódiak-e vagy hamisítványok.

—Atyaúristen! — kiáltott fel Ligi.

A két férfi döbbenten egymásra nézett.

— Az illető küldemény biztosan nincs meg, Monsieur Frazer. — folytatta Suzanne. — Tudom, hol tartotta Gilles, és az irattartó eltűnt. Engem kért fel a rendőrség, hogy nézzem át, mi hiányzik. Azt biztosan elvitték.

— Várható volt! — dünnyögte a főfelügyelő.

—Ez az egyik, amit mondani akartam, Mr. Frazer. A másik: a rendőrség kérésére el kell hagynom a házat. Elmegyek innen.

—Szabad tudnom, hová?

—Van egy házam Panzoult-ban, Chinon környékén. Estére ott vagyok.

—Meglátogathatom ott, Madame?

—Éppen ezt akartam kérni, Monsieur Frazer. Néhány napra szívesen látom. Igyekszem felidézni, miket mesélt Gilles arról a küldeményről.

—Holnap este ott vagyok, asszonyom!

—Várom, Frazer úr!

Ligi és Sir Robert hosszan nézték egymást. Végül az olasz rendőrtiszt törte meg a csendet.

—Kiváló bortermő vidékre utazhatsz, barátom!

—Nem fogyasztok alkoholt! — röffent rá Sir Robert.

—És a whisky?

—Neked hoztam

Nevettek. Egy perc múlva egyszerre komorodott el mindkettő.

—A két ügy esetleg egybetartozik, Robert. A megnyúzott holttestek, meg ez. Két különböző típusú gyilkossághalmazzal állunk szemben. Feltéve, ha a Rousillonnak küldött üzenet írója igazat mond. Mert már van néhány megnyúzott holttest. Talán rábukkantál az indítékra. Mindenképpen csúnya ügy, Robert. Ráadásul európai ügy, ahol a tapasztalt szakemberekre nagy szükség van. Még ma beszélek a londoniakkal, beszámolok az eredményeidről, és kérem, hogy a nyomozás idejére reaktiváljanak téged, ha ez a megfelelő kifejezés.

—Köszönöm, Enzo!

 — Nézzük a fényképeinket! Úgy látom, van eredmény!

Hosszú, loboncos hajó fickó képe jelent meg a képernyőn. Szakadt farmernadrágot és fekete pólót viselt, a hátán tömött, koszlott hátizsák.

—Nézd csak, Robert! Nézd, mi van a fickó mögött! A bal sarokban!

Frazer előkotorta a belső zsebéből a szemüvegét, akkurátusan megtörölgette, felvette, és alaposan megvizsgálta a kép azon részét.

—Várj, kinagyítom!

Egy kattintás.

—Egy reverenda! — kiáltott fel Sir Robert.

—Úgy van! Ez a fickó vágott át a bíboros előtt! A kép abban a pillanatban készült!

—Szerencsénk van! — suttogta Frazer.

—Nézd a dátumot!

—14 óra 53 perc! — kiáltott fel Sir Robert.

Hosszan nézte a rossz arcú, ritkás, ápolatlan szakállú fickó vigyorgó ábrázatát. A haja nyilvánvalóan nem eredeti, ez az ember lényegesen öregebb annál, amit mutatni szeretne. Huszonnyolc-harminc körülinek szeretne feltűnni, de van negyven is. A főfelügyelő elég bűnöző arcát tanulmányozta már a munkája részeként ahhoz, hogy most biztos lehessen a dolgában. Elnézte az arc vonalait, igyekezett alaposan az emlékezetébe vésni. A haj nem igazi, talán a szemöldök sem az, de a férfi nem visel maszkot. Az arca valódi. De mitől olyan fényes?

—Figyelj, Enzo! Szerintem a fickó alapozóval kente be a képét!

Ligi tovább nagyított.

—Valóban! Magára kent, és nem is keveset! De miért?

—Talán azért, hadd higgyék azt, hogy világosabb a bőre!

Sir Robert hosszan vizsgálta a képet. Biztosan tudta: Patrice bíboros egyik gyilkosának arcába néz. Egy elvetemült gazember arcába.