Kétszázharminchatodik rész
Karen Bozchana Kadlecikova az első pillanatban úgy meglepődött a saját gondolatától, hogy nekiment a vezérlőpultnak, és alaposan beütötte a térdét. A kezében tartott pohár csörömpölve hullt a padlóra, de épségben maradt.
Persze, gondolta, törhetetlen üveg.
- Mi történt? – nézett rá Ed Philips.
- Ez, – dadogta a szőke nő. – ez…ez valami egészen elképesztő…
- Micsoda?
Karen nem felelt, hanem félrehúzódott és jó félóráig a számítógéppel tárgyalt. Ezúttal nem hangosította ki a beszélgetést. Utána magányosan töprengett néhány percig, majd újra a géppel tárgyalt valamiről.
A férfiak nem merték megszólítani.
Újabb néhány perc múlva Karen kissé tétova mozdulattal felállt, aztán rájuk szólt:
- Gyertek, üljetek ide le! – és a vezérlőpulthoz invitálta őket.
„Admirális a hajónak! Kérem a most következő tiszti értekezlet rögzítését!”
„Hajó az admirálisnak! Természetesen, Karen Bozchana Kadlecikova admirális!”
Karen mindkét férfit hosszan végigmérte.
„Admirális a hajónak! Felhatalmazlak a közbeszólásra!”
„Hajó az admirálisnak! Köszönöm, Karen Bozchana Kadlecikova admirális!”
Karen megvárta, amíg Ed is, Helmut is helyet foglalt.
- Csak helyezkedjetek el minél kényelmesebben – mosolygott rájuk.
- Miről van szó, Karen?
- Helyezd magad kényelembe, Ed!
Csaknem egy percig nézte őket. Helmut türelmetlen volt, nyűgös pillantással méregette a szőke nőt, míg Ed Philips agyában derengeni kezdett, hogy ez nem hatásszünet. Karen azon gondolkodik, hogyan öntse szavakba a mondandóját.
- Mi van, Karen? – kérdezte türelmetlenül Helmut.
Karen sóhajtott.
- Csak akkor szakítsatok félbe, – mondta nekik. – ha valami valóban fontos jut az eszetekbe. Kérdésekkel ne!
Ed bólintott. Helmut vállat vont.
- Te se kérdezősködj, Helmut!
A férfi kényszeredetten bólintott.
- Amikor annak idején iskolába jártam, – kezdte Karen. – az egyik tanárom elmesélte, hogy a bunkók iskoláiban már nem is tanítják a megmaradási törvényeket. Naivul az képzeltem, hogy azért, mert a bunkók nem fogják fel őket. A tanárom erre azt válaszolta, hogy felfognák, de fölösleges lenne őket továbbgondolniuk.
Elhallgatott. Helmut ígérete ellenére belekérdezett:
- Továbbgondolniuk?
Karen leheletfinom szemrehányással nézett rá, de válaszolt:
- Mindent tovább lehet gondolni, Helmut. A bunkók általában sötétek és műveletlenek, de nem minden esetben buták. Az agyuk egyáltalán nincs túlterhelve, csak ismeretekkel nem rendelkeznek. De gondolkodhatnak. Bármit továbbgondolhatnak. Őket azonban a műveletlenségük miatt nem feszélyezi a többiek fejében lévő igazságnak tűnő elméletek, dogmák, közhelyek egyike sem, és a gondolataik olyan irányokba is cikázhatnak, amelyekbe mások agya sohasem kalandoz el.
- Ezt akartad nekünk elmondani, Karen?
- Csak figyeljetek. Én ugyan nem a bunkók iskoláiba jártam, de az utóbbi napokban történtek miatt kénytelen vagyok egészen váratlan irányokba terelni a gondolataimat.
- Mindannyian így vagyunk, Karen. Ha nem lennénk erre képesek, már nem élnénk. Azt azonban el kell ismernem, hogy az neked megy a legjobban.
Karen apró mosollyal nyugtázta a bókot.
- Amikor az időutazásról meséltél, először alig figyeltem, utána viszont egyre jobban meggyőztél róla, hogy ez a téma fontos. Az egyik legfontosabb.
- És?
- Elmagyaráztad nekem, hogy az időutazás voltaképpen lehetetlen. A jövő e pillanatban nem is létezik, oda nem utazhatunk el. A múlt létezik ugyan, fel is kereshetjük, de ahogy megérkeztünk, abban a pillanatban teljesen új téridőt nyitunk, és sohasem térhetünk vissza oda, ahonnan indultunk. Jól mondtam fel a leckét, tanár úr?
Ed Philips sápadtan bólintott.
- Már akkor is eszembe jutott valami, ami nem hagyott nyugodni. Igyekeztem elhessegetni, de állandóan visszatért.
- Mi az?
Karen elmosolyodott.
- A régi science fiction gyakran írt az időparadoxonról. Mi történik, ha visszamegyek az időben, találkozom fiatalabb önmagammal, és megölöm. Pedig nem ez az igazi kérdés.
Ed Philips meghökkent.
- Nem ez? Hanem micsoda?
Karen kereste a szavakat.
- Milyen viszonyban van egymással a két énünk? Helyettesítheti-e egyik a másikat. A két önmagunk biológiai értelemben véve teljesen azonos. Sokkal inkább, mint az egypetéjű ikrek. Azonosak az ujjlenyomataink. Azonos a DNS-ünk.
Ed Philips csodálkozva meredt rá.
- Mit akarsz ezzel mondani?
Karen teletöltötte és fenékig ürítette a poharát. Akkurátusan megtörölte a száját, csak utána folytatta:
- Ed, ti időutazók vagytok. Van-e megfelelőtök ebben a világban?
Ed Philips vállat vont.
- Lehet, hogy van, de semmi jelentősége.
- Mondod te.
- Szerinted van?
Karen felállt.
- Ti magatok is létrehoztatok néhány idősíkot.
Ed Philips hanyagul bólintott.
- Igen, de miért fontos ez?
Karen hosszan nézett a férfi szemébe.
- Megszámlálhatatlanul sok idősík létezhet, ugye?
- Igen – dörmögte Ed kissé flegmán. Unta a témát, nem tudta, mire akar kilyukadni a szőke nő.
Karen szeme gunyorosra váltott:
- Az idősíkok közt semmiféle kapcsolat nincs, ugye?
- Lehetetlen, Karen.
Már nem gunyoros, kimondottan gúnyos mosoly jelent meg a szőke nő arcán.
- Ki az, aki egyszerre ellenőrizheti az összeset?
Folytatása következik.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése